SZIGETEK VII. TENGERENTÚLI LEVELEK

h14–84. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.

2018. 06. 09. – 06. 26.

Bevezetés

A kubai spanyol temetők lényegesen különböznek az európaiaktól. A halottakat nem a földbe temetik, hanem szilárd kőfalakba épített száraz fülkékbe. Singapore-nak politikai aktualitása lehet. 1858-ban

3 árbóczos vitorlás hajón szelik át az óceánt. Járvány idején az utazni vágyók „vesztegházakban” kényszerülnek várakozni.

„Egy sziget a Csöndes-tengeren” kalandos, izglmas története, és „a 3 árbóczos vitorlás hajó 7 heti tengeri úton ért Liverpoolból New Yorkba, 1858-ban.”

Tartalom

SZIGETEK VII.

A San-Lazaro-temető Havannában. (Kuba szigetén.) 1872. 223

Singapore. 1859. 187.

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren: TAHITI 1867. 398

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren. Pitkarin 1867. 407. (Folytatás.)

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren. Pitkarin (Vége) 1867. 419.

TENGERENTÚLI LEVELEK

Cserépy István. Levél Amerikából. 1858. 587.

Cserépy István. Levél Amerikából. 1860. 338.

Dr. Kempf József: Eredeti levél az Atlanti-óczeánról. 1871. 238.

D. M. Egy Ausztráliába vándorolt magyarról. 1867. 422.

Sarlay Pál.: Kaliforniai képek. Emberkereskedés. 1870. 322.

UTAZÁSOK

1. Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 247. III.

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 307. IV

Györy Vilmos: Egy utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) 1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370

322. oldal.Folytatás ) II.

Sámi Lajos:. Egy franczia utazó Dél-Magyarországról, 1870. 243. II.

III. A Határőrvidék. (Folytatás.) 1870. 261. oldal

IV. Vesztegházak. A Határőrvidék lakói. 1870. 272

FÜGGELÉK

BARABÁS ALBERT: A KORINTHUSI CSATORNA. 1893. 28. 474

Eötvös Lajos: A legelső nagy magyar szótár. 1870. 183.

SZIGETEK VII.

A San-Lazaro-temető Havannában. (Kuba szigetén.) 1872. 8. 223

Hogy Spanyolország mennyire nem tudta megbecsülni és helyesen kormányozni külvilág-részbeli s főleg amerikai gyarmatait, arra elég bizonyságot nyújthat ama körülmény, hogy jelenleg, az egy Kuba kivételével, majd minden külbirtokát elvesztette. A még birtokában levő ázsiai és afrikai apró szigetek mindössze sem érnek föl e szép szigettartománnyal, az „Antillák gyöngyé"-vel.

De ha eddig követett kormányzási rendszerét meg nem változtatja, úgy maholnap Kubáról is le kell mondania. A lázongási hajlam és az elszakadási vágy itt is évek óta lappang már, sőt nem ritkán nyilt felkelésben tört utat magának. A kubaiak elkeseredését nem csekély mértékben fokozta a múlt év novemberében történt szomorú esemény is.

A tehetősebb osztályok legnagyobb része mindig rokonszenvezett a felkelőkkel, mig a spanyol kormány a szegényebb társadalmi rétegek között toborzott híveket magának. Az utóbbiakból szemeltetnek ki a kubai önkéntesek, s éppen ők voltak azok, akik az elbeszélendő szomorujátékban a főszerepet játszották.

San-Lazaro temető Havannában (Kuba szigetén).

1871. nov. 25-én egy csapat orvosnövendék a havannai orvosi egyetemből a San-Lazaro temetőbe, a város fő temetkezési helyére vonult, hol Castanon és Guzman a loyalista kormánypártnak két hőse nyugszik. Itt elkezdtek vidáman játszadozni és szaladgálni s valószínűleg csupán fiatalkori pajkosságból, kissé megrongálták az emlitett két hős sirját. Másnap a temető felügyelője határozott váddal állott elé ellenükben a városi hatóságnál. Crespo tábornok, Havanna kormányzója parancsára be is fogták mindnyáját, de miután egy katonai törvényszék őket kihallgatta, minden büntetés nélkül szabad lábra helyeztettek.

Ezzel tehát az egész dolog szépen véget ért volna, de most meg az önkéntesek kezdtek zúgolódni, s az ifjak példás megfenyitését követelték. Crespo tábornok jónak látta engedni s beleegyezett, hogy a tanulókat egy uj haditörvényszék előtt, melynek nagy többsége éppen az önkéntesek főbb tisztjeiből állott, ismét kihallgassák.

Most már csak kettőt mentettek föl; harminczegyet hosszas ideig tartó és gályákon töltendő szigorú kényszermunkára, nyolczat pedig halálra ítéltek, akiket aztán a Plaza de la Puertán nyilvánosan főbe is lőttek. A szerencsétlen áldozatok életkora 15—19 közt változott. Az ilyen véres megtorlásokat éppen a heves vérű kubai települők nem egykönnyen tudják elfeledni, és bizonyára meg fogják ragadni a legelső alkalmat, mely a gyűlölt anyaország szigorú jármának lerázhatására kinálkozik.

Rajzunk a havannai San-Lazaro temetőt mutatja, melyben az emlitett sirok állítólagos megszentségtelenitése történt. A kubai spanyol temetők lényegesen különböznek az európaiaktól. A halottakat nem a földbe temetik, hanem szilárd kőfalakba épített száraz fülkékbe szokták elhelyezni deszka-állványokra sorban egymás mellé, s egymás fölébe. A holttesteket a legsajátságosabb alakú koporsókban állítják be a fülkékbe, melyeknek nyílását sima kőlapok zárják el és ezeken az elhunytnak neve, állása stb. olvasható. E kőtáblákat néhol üveglemezek védik s ezek és a kőlapok között lámpák, virágok, keresztek, immortellek stb. vannak elhelyezve. Ámbár az egész városban az a hír volt elterjedve, hogy a szerencsétlen tanulók az üveglemezt széttörték, a fülkéket fölnyitották s a holttesteket is megcsonkitották volna, mégis csak annyi derült ki a sirok megvizsgálása után, hogy az üvegre, hihetőleg gyűrűbe foglalt gyémánttal, néhány karczolás volt vonva.

Singapore. 1859. 16. 187.

Singapore sziget a keletindiai tengeren fekszik.A szigetet illetően Hollandia 1824-ban minden igényéről lemondott, Anglia javára. A szigetet lakó maláji népfajnak fejedelme ekkor a djohore-i szultán volt, ki is országát egyszerre lefizetett 60 000 spanyol dollárért, továbbá élethosszig húzandó 40 000 spanyol dollár évdijért Angliának átadta, mely is azonnal minden rabszolgát szabadnak nyilvánított, a rabszolgaságot örökre eltörölte. A szigetet szabad kikötőnek nyilvánította.

A sziget most 100 000 lakost számlál, melyből Singapore kikötővárosra magára 60 000 esik. E népesség a legkülönneműbb elemekből áll; 15 nemzetbeli vegyülék az. Legszámosabbak a chinaiak (80 000), aztán a sziget őslakói, a malájok (15 000); továbbá arabok, perzsák, angolok, francziák, németek stb. Az európai vagyis fehér népesség száma csak 300, s mégis ezek az uralkodók, képzettségük, ügyességük, gazdagságuk által.

A nyelveket illetőleg a város valóságos Bábel, mindazáltal a közlekedési nyelv a maláji, melyet majd mindnyájan értenek.

E sziget egyik nevezetessége, hogy azon felette kevés nő van. Minden hét férfira, sőt a chinaiak közt csak minden tizennyolezra, számithatni egy nőt. Ez onnét ered, mivel Chinából eddig a nőknek a kivándorlás teljesen el volt tiltva.

A szigeten alig termesztenek valamit, majd minden élelmiszert máshonnét hoznak be. Fő keresetága a lakosságnak a kereskedés. Az is egyik nevezetessége e szigetnek, hogy felette sok tigris tanyázik benne. Hat évvel ezelőtt még úgy lehetett számítani, hogy mindennap egy embert tépnek szét ez ádáz vadak; most pedig évenkint mintegy 100 esik áldozatukul.

Singapore városban van egy fegyház. Ide hozzák az angol indiai birtokokból a deportáltakat, valamint a szigetbeli fegyenczeket is. Ez intézetben folytonosan 2000-nél több egyén van elhelyezve. Foglalkozásuk erős kézi munka; általuk szokták a középületeket építtetni, milyen a templom, iskola-, papház, kórház stb. Ezenkívül farostokból hajókötelet, gyékényt stb. készítenek. A fegyházban 16 évet tölt a fegyencz, mely idő után, ha magát jól viselte, a sziget belsejében letelepülhet s földmivelést, vagy az intézetben tanult valamely kézmivességet űzhet, de minden hóban tartozik bejelenteni magát a fegyház főnökénél, ki ezt elmulasztja, ismét befogatik.

Chinai templom Singapore-ban. — (Lásd a szöveget 167. oldalon)

A chinaiak itt is kitüntetik magukat csendességük, kimerithetetlen türelmük, elzárkozottságuk és szokásaik, öltözetük hü megtartása által. Van templomuk is, melynek belsejét képünk mutatja. Ez magában véve, mint építmény, nem igen vonja magára a figyelmet, de mint a chinaiak temploma igen nevezetes, mivel ezek templomai kisszerűek szoktak lenni s a chinai nem bir oly élénk vallásossággal, mint az indus.

Singapore-ban van egy chinai kereskedő, Vhampoa, ki fajtársai közül kivételt képez. Házában minden európai utazó vendégszerető fogadtatásra talál, hol a chinai s európai szokások igen szépen összeegyeztetve találhatók. Fiát nevelésre Európába küldte s tán ez az első chinai, ki európai neveléssel bir. Ha Vhampoa példáját több gazdag chinai utánozni fogja, ez az európai polgáriasodást a chinaiak közt, sokkal gyorsabban fogja terjeszteni, mint a missionariusok erőfeszítése, vagy az erőszakos hatalmi szó.

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren: TAHITI 1867. 398.

Az ismeretes szárazföldnek alig van oly pontja, mely a lélektani s philanthropiai tanulmányozásra érdekesebb tárgyat szolgáltatna, mint a Csöndes-tengerben fekvő magános Pitkairn sziget és lakói. Az a kevés és hiányos tudomás, mely ekkorig felőle Európába eljutott, oka annak, hogy e kis szigetnek mesével határos története még valami vaskos regényre nem szolgáltatott alkalmat.

Mi ez alkalommal dr. Scherzer, a Novara hajón világot körül utazó természettudósnak jegyzetei után akarjuk az érdekes szigetet s lakóit az olvasóval megismertetni.

A részvevő olvasó ítélje meg a következőkből maga, hogy azok az események, melyeknek Pitkairn sziget a múlt század vége óta színhelye volt, nem inkább hordják-e magukon egy regényszerű monda jellegét, mint egy igaz történetét.

Az 1787. év deczember havában az angol kormány a „Bounty" hadihajót, Bligh kapitány alatt Tahiti szigetére küldé kenyérfa-csemeték beszerzése s azoknak a keletindiai gyarmatokba való szállítása végett.

A hajó 1788-ban megérkezett Tahitiba, s elegendőképpen ellátva magát a kivánt növényekkel, 1789. aprilisban elhagyá a szigetet. Az elutazás után néhány hétre a hajó kevés számú személyzete közt lázadás ütött ki, melynek indítója s vezére az első hadnagy Keresztély volt. Okot erre Bligh kapitány durva, zsarnoki bánásmódja adott, ki a tisztektől ugy, mint a matrózoktól a legelkerülhetetlenebb élelmiszereket is megvoná, s a legcsekélyebb panaszt is a legszigorúbban büntette. A lealázó bánásmód a büszke és jellemes hajóhadnagyra oly mély benyomást tett, miszerint elhatározá: éjjel csónakba ülve, a hajót elhagyni s magát a hullámokra bizni. De társai megakadályozták e kétségbeesett terv kivitelét, s egy közülök azt inditványozá, hogy kerítsék inkább hatalmukba a hajót, s a kapitányt bűntársaival együtt tegyék ki annak a sorsnak.

Határozat és kivitel egy volt. Keresztély és néhány bajtársa, jól fölfegyverkezve, meglepték a kapitányt és hiveit; akiknek ellenállásától tartottak, megkötözték; egy csónakot bocsátottak a tengerre; ellátták azt vitorlával, iránytűvel, élelmiszerekkel, kardokkal és fejszékkel, és a kapitányt, a második hadnagyot, az orvost és 15 matrózt kényszeriték e csónakra ülni s elvitorlázni. Amint ez megtörtént, eloldák a csónakot a hajótól, s mig ők a hajóval kedvező széllel észak felé hajóztak, a kis jármű szerencsétlen személyzetével csakhamar eltűnt szem elől.

Keresztély most átvette a Bounty parancsnokságát. Tanácsot tartottak, s azt határozták, hogy Tahitihoz nem messze valamely ismeretlen s látogatatlan szigetet keresnek fel. Megváltoztatták tehát irányukat; a kevéssel ezelőtt fölvett kenyérfa- rakomány nagy részét a tengerbe hányták, s csak annyit tartottak meg, amennyi éppen elégségesnek látszott.

Kevés nap múlva ez esemény után megpillanták Tubuai szigetet. Ámbár a szigetlakók ellenséges indulatot tanúsítottak irántuk, mégis elhatározák a letelepülést. S valóban e sziget igen alkalmasnak látszott a letelepülésre. A kenyérfa, a pizang és a taro, valami gumós növény, mely a déli tenger szigetein a mi burgonyánkat helyettesíti, nagy mennyiségben jöttek elő, és a müvelésre alkalmas talaj a gazdálkodásnak szép jövőt igért.

Két körülmény azonban meggátolta a lázadóknak e szigeten való huzamosabb tartózkodását, egyik a bennszülöttekkel való villongások, mi már az első napokban néhány szigetbeli halálát vonta maga után; másik a nők hiánya.

Visszaemlékeztek most azon bizalmas, gyöngéd viszonyokra, melyet Tahitiban való tartózkodásuk alatt az ottani nőkkel szőttek, s elhatározták ama bájos szigetre visszamenni, a régi viszonyokat ujabban s tartósabban megkötni, s egyúttal néhány tahitii férfiút az új telepitvény számára földmüvelés végett megnyerni.

Visszavitorláztak Tahitiba. Egy költött esemény, mit visszajövetelük okául felhoztak, Tahitiban barátságos fogadtatást eszközölt számukra. Azt mondák, hogy egy szigetet fedeztek fel, melyet most be akarnak népesíteni. Bligh kapitány — mondák — visszamaradt, s Keresztélyt, az első hadnagyot küldé el a Bountyn Tahitiba, hogy ott sertéseket, tyúkokat, yams-gyökereket és más gumós növényeket szerezzen be.

Az együgyű tahitiak vonakodás nélkül teljesítették a hajósok minden kívánságát. Csak a nők közül nem találkozott annyi vállalkozó, amennyit szerettek volna. Csupán 9 nő hajózott el velük, ezeken kivül 8 férfiú és 10 gyermek. Visszatértek Tubuaiba, s még egy kis erődöt is építettek védelmül úgy a bennszülöttek, mint idegen hajók ellen, azon esetre, ha rejtekük Európában kitudódnék, s kísérlet tétetnék elfogatásukra.

De a makacs ellenségeskedések e második tartózkodást sem tették tartóssá Tubuaiban, s minthogy a velük jött tahitiak közt is viszálykodások törtek ki, elhatározák Tubuait másodszor is elhagyni, az engedetleneket hazájukba visszaszállítani, s egy más, teljesen lakatlan szigetet keresni föl állandó letelepülés végett.

A Bounty egykori személyzete közül csak nyolezan maradtak meg Keresztély mellett, s ezek fogadást tettek, hogy követni fogják őt mindenüvé, amerre őket vezetni fogja. A tahitiak közül csak 6 férfi és 12 nő lépett a hajóra, ez utóbbiak közül 9 a lázadók, 3 pedig tahitiak nejei voltak.

Egy hétig hajóztak ide a tova az óceánon anélkül, hogy tudnák tulajdonképen merre és hova akarnak menni. Végre Keresztélynek a Pitkairn sziget jutott eszébe, melyet egy régebbi utazása alkalmával ismert meg. E felé irányozták most a hajót, s 1796. januárban szerencsésen el is jutottak oda. E sziget azon matróztól vette nevét, ki azt 1767-ben legelőször látta és fedezte fel, s a legdélibb azon veszélyes szigetcsoport közt, melyek a déli szélesség 25° és nyugati hosszúság 132° közt feküsznek.

E sziget köröskörül meredek, hegyes bazalt szikláktól látszik körítve lenni, melyeknek összevissza repedezett tömege szüntelen a tenger tajtéka által van bevonva. Csak nagy fáradsággal, sok nehézséggel, igen kedvező idővel, s teljesen nyugodt víztükörrel, s igen kis csónakokkal hozzáférhető, s igy is csak egyetlen helyen. Az angol hadihajó lázadói alig választhattak volna biztosabb menhelyet, hogy magukat és vétküket a világ és a törvény elől örökre elrejtsék.

El levén tökélve örökké e szigeten maradni, beszorították a hajót oly helyre, ahonnan lehetetlenség lett volna azt ismét kimozditani, s midőn Keresztély parancsot adott a hajó fölgyujtására, megsemmisité egyszersmind a lehetőséget is, Pitkairnt valaha elhagyhatni.

A sziget teljesen lakatlannak találtatott, ámbár valamely régi telepitvénynek többféle nyomai voltak láthatók. Ismeretes levén a lázadók előtt a büntetés, mely reájuk fölfedeztetésük esetében várakozott, egynek közülök fölváltva mindig a sziget legmagasbb pontján, honnan az egész óceán belátható volt, őrt kellé állania, hogy minden rejt-helyükhöz közelgető hajót azonnal jelezzen. Egy év múlva azonban ez elővigyázat abbahagyatott; kezdek magukat megnyugtatni, s minden kilátás s vágy nélkül, hogy e szigetet valaha elhagyhassák, megelégedésben és bőségben éltek.

Azon gyümölcsökön kivül, miket a szigeten találtak, a velők hozott magvak is kitünően diszlettek, s kevés munka és fáradság mellett is bőven termett a kenyérfa, yams, táró, édes burgonya, banán, ezukornád, kokus-dió és dohány.

De ez a nyugodt csendélet oly vad jellemek között, minőket ide a sors összesodort, nem tarthatott sokáig. Három vagy négy év múlva Quintal, egyike a Bounty matrózainak elveszte nejét, és társai, kik kezdettől fogva a velők jött tahitiakkal ugy bántak mint rabszolgákkal, azt a jogtalanságot követték el, hogy egyik tahitii férfiú nejét kényszeriték férjét elhagyni és Quintallal élni.

Ezen aljas követelés borzasztón felingerlé a tahitiakat. Hatalmukba ejtettek néhány lőfegyvert, megölték vele Keresztélyt s egyik társát, éppen midőn a mezőn dolgoztak: Ámbár a tahitiak e tény által lecsillapítani látszanak boszuvágyukat, mégis egy ily esemény után kibékülésre s barátságos együttélésre többé gondolni sem lehetett. A tahitii férfiak mind legyilkoltattak, s a 4 lázadón kivül csak 10 nő s néhány gyermek maradt életben.

A kis közösséget azonban nem sokára uj csapás érte. Quintal, ugyanaz, kinek zabolátlan indulata már egyszer oly nagy szerencsétlenséget okozott, második nejét is elvesztette. Mostantól fogva a szigetlakók erkölcsi állapotában tökéletes fordulat állott be. A két életben maradt matróz: Jonny és Adams, kik némi nevelésben részesültek, kizárólag a gyermekek nevelésére szentelték idejöket. Egy év múlva azonban már Jonnis száradni, sorvadni kezdett, s meghalt egyetlen egy bajtársa karjai között. Igy a lázadók közül, kik tiz év előtt e világtól eltaszított kis szigeten kerestek menedéket a törvény büntető karjai ellen, már csak egy volt életben; mindnyájan, az egy Jonnyt kivéve, természetellenes halállal multak ki.

Adams, ki Smith Adam nevet viselt, most tökéletesen megváltoztatá életmódját, szokásait, s a rendelkezése alatt álló minden szellemi és anyagi erővel azon kis nép nevelésével s képzésével foglalkozott, mely később minden tengeri utas ceudálkozását magára vonta. Egy biblia s néhány folyóirat, ez volt minden nyomtatvány, ami a kis gyarmatban található volt. Ezeket arra használá fel Adams, hogy a fiatal nemzedéket, mely körüle nevelkedett fel, olvasni és imádkozni tanítsa. Maga is kevés neveléssel bírván, tanult, míg másokat tanitott. A keresztyénség alapigazságait, minden dogmatikus szőrszálhasogatástól menten a maga eredeti s fenséges egyszerűségében tanitá megismerni.

Igy nevelé a kicsinyeket, egy gyengéd atya minden szorgosságával, ámbár azon 19 gyermek közül, amennyi akkor a szigeten létezett, egyetlen egy sem volt saját gyermeke, mert csak később, második neje által ajándékoztatott meg Adams örökösökkel.

A vén matróz a pitkairni* fiatal nemzedéket alig volt képes egyébre, mint az írás és olvasásra megtanítani, de ha nem nevelt is belőlük tudósokat, mégis embereket képzett azokból, s a szigetnek minden későbbi látogatói meg voltak lepetve a tiszta erkölcs, megható jószivüség által, mely Adams növendékeit kitünteté. (Folytatása következik.)

*A Pitcairn-szigetek az Egyesült Királyság egyik tengerentúli területe. Új-Zéland és Panama között félúton, Polinézia keleti végén elhelyezkedő, a Csendes-óceán víztükre fölé magasodó, négy apró szigetből álló szigetcsoport. Lakói: 54 fő google

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren.Pitkarin 1867. 407.

(Folytatás.)

Húsz évig maradt Keresztély és társainak sorsa Európában ismeretlenül. Ez idő alatt egyetlen egyszer volt egy hajó látható s okozott némi aggodalmat a még akkor élő lázadók között, de az is eltávozott a látkörből anélkül, hogy a sziget felé csak közelitett volna is. Csak 1808-ban lettek a Folger kapitány alatt levő „Topáz" amerikai hajó látogatása által meglepetve. Adams nem vonakodott magát megismertetni

1814. a „Briton" angol hadihajó Sir Staines Tamás kapitány alatt a Marquesas szigetekről Valparaiso-felé való útjában véletlenül Pitkairn látótávolába jött. A matrózok már messziről látták a szigetbelieket egy dombról lefelé tartva, ladikájaikat vállukon vive, s e töredékeny lélekvesztőket vizre bocsátva feléjük evezni. De még nagyobb bámulatba ejté a Briton személyzetét az, hogy a szigetbeliek a hajóhoz érve, angolul szóliták meg őket, kérve, hogy engedjék őket a hajóra lépni. Az engedély megadatván, a legközelebb levő erre a hajóra ugrott. Keresztély fia volt ez, a legelső, ki a szigeten született, s ez időben mintegy 25 éves lehetett, s az „Október Kedd Keresztély" különös nevet viselé.

A kapitány s még néhány hajótiszt meglátogaták a szigetet, s Adams, ki könnyen elrejtőzhetett volna, legelső volt, ki eléjük ment, s őket hajlékába vezetve, kinyilatkoztatá, hogy kész velük menni Angliába, ha ugy kívánják. E nyilatkozatot a kis telep nagy elérzékenyüléssel hallotta. Adams leánya az öreg nyakába borult, s zokogva kiáltott: ,,Atyám, atyám, ne hagyj el bennünket!" Fia lábai elé borult s térdét kulcsolá át; a nők sírtak, a férfiak lecsüggesztve fejüket, halványan és némán várták az eldöntő szót. A Briton parancsnoka sietett őket megnyugtatni. Ámbár törvény szerint büntetésre méltó, mégis nagy kegyetlenség lett volna Adamst, az egyedül általa virágzó község köréből elszakítani, mely ez oszlop nélkül valószínűleg szerencsétlenül tönkre ment volna.

Most érkeztek csak először hivatalos jelentések a Bounty lázadói felől az angol admiralitáshoz.

A Briton látogatása idejében a telep 46 egyénből állott, közülük 38 már e szigeten született. A kis község ezen, minden polgárisodástól elzárt szigeten, mintegy patriarchális család, megelégedetten és boldogan élt.

E kis példányszámú népecske s különös eredete ismételve több tengeri utast csalt az eddig majdnem teljesen ismeretlen Pitkairn sziget felé.

Midőn 1825-ben a híres angol hajóskapitány Betchey, a „Blossom" hajón a sziget felé közelgett, egy kis ladikot látott kifeszített vitorlákkal feléje evezni.. Az agg Adamst s több növendékét hozta. Engedelmet kértek a hajóra léphetni, s alig kapták meg azt, a virgoncz hajlékony ficzkók már is a fedélzeten voltak. Az öreg 65 éves Adamsra a hadihajó megpillantása, mint gondolni lehet, mély benyomást tett. Nagyon szomorú emlékeket idézett fel lelkében, s midőn szemei a hatalmas ágyúkra s hadi fölszerelésre estek melyekkel oly ismerős volt ifjú korában, nem tudott többé magán uralkodni, s a meghatottság könnyei peregtek végig arezán és ezüst -zakálán.

Ekkor a község 66 egyént számlált, s Adams kebelében az az aggodalom merült fel, hogy az a. kis maroknyi föld, melyre száműzve valának, a szaporodó lakosságnak nemsokára elégtelen lesz helyet és eledelt nyújtani. Adams közlé ez aggályt a nemesszivü Betchey kapitánnyal, s azon óhajtását fejezé ki, vajha az angol kormány e kis gyarmatot valami kényelmesebb, s remélhető szaporodásának megfelelőbb helyre szállitatná át.

1829. ápril havában meghalt Adams, körülvéve valamennyi „gyermeke" által. Betegsége utolsó napjaiban, azon rövid időközökben, midőn a fájdalmak rohamai csillapodtak, s az öntudat visszatért, azon óhajtását fejezé ki, hogy a kis gyarmat még az ő életében válaszszon főnököt magának. Adams elhunyt, ezután Jonny Edward, egyik volt matróz fia vette át a kis gyarmat vezetését.

Vezetése alatt a kis telep látható jólétnek örvendett, midőn egy váratlan esemény csendes boldog életük varázsát egyszerre örökre megsemmisité, s őket kedves szigetüktől elszakitá: Beechey kapitány ugyanis, szolgálatot vélvén tenni a pitkairni derék népnek, melynek sorsa melegen érdeklé, Európába visszajötte után előterjeszté kormányának az öreg Adams kérelmét az átköltöztetés iránt. Ennek következtében 1831. márczius havában egy angol hadigőzös és szállító hajó jelent meg Pitkairn sziget előtt, hogy a kis népet a Tahiti szigetre szállítsa, melyet európai tudósok mint a legmegfelelőbb helyet jelöltek ki számukra.

Az emberek tüstént irtak Angliába, s könyörögtek, hogy ősi tűzhelyeik mellől ne ragadják el őket. De kérelmük úgy látszik, nem jutott el az irányadó helyre, vagy eldöntő helyen nem vétetett figyelembe; és most, midőn a két hajó, mint a kormány felölök való gondoskodásának s sorsuk iránti részvétének tanuja, előttök horgonyozott, nem merték az elköltözést megtagadni.

Márczius végén (1831.) a kisded nép megérkezett Tahitiba.

Ámbár Pomáre királynő földterületeket jelölt ki nekik a letelepülésre, s a kissé frivol ugyan, de vendégszerető s barátságos tahitiak a jövevényeket a legnagyobb szívességgel fogadák, ezeket mégis erkölcseik tisztaságában oly kínosan s fájdalmasan érinte minden, amit Papeeteban láttak, hogy már a kiszállást követő napon kinyilatkoztaták, hogy ők ily megromlott helyen semmi szín alatt nem maradnak, s vissza akarnak térni Pitkairnba. Midőn minden rábeszélések a Tahitiban való állandó letelepülésre eredménytelenek maradtak, végre néhány protestáns missionarius, több ott lakó tehetős angollal szövetkezve, közös költségen egy gályát béreltek ki számukra 2000 dollárért, hogy előbbi lakhelyükre, a csöndes-tengeri magános szigetre, mely után oly ellenállhatatlan vágy élt bennök, visszamehessenek. Ugyanazon év augusztus havában megkezdték a visszautazást.

A keserű tapasztalások daczára a pitkairniak-ban, boldogan s megelégedetten átélt évek sora után, ismét a túlnépesedés miatti aggodalom merült fel, s szükségesnek látták, hogy a lakosságnak legalább egy része másutt üsse fel tanyáját.

A második kivándorlási kísérlet nem volt szerencsésebb az elsőnél. Az angol kormány, azon elismerésre méltó gondoskodással, mellyel legutolsó alattvalója sorsán is — legyen az bár a világ legfélreesőbb zugában — segiteni ohajt

igmét egy hadihajót küldött Pitkairnba, azon utasítással, hogy a szigetbelieket a Norfolk szigetre Új-Seeland és Új-Caledonia közt a déli Óceánban átszállítsa. E sziget bámulatra méltó helyzete, tenyészete és termékenysége felől a legmesésebb hirek keringtek. Több növény, melyet angol hajósok onnan Európába hoztak, átalános csodálkozást keltett. Ily ritka, pompás tenyészet — igy okoskodtak — csak hasonló bájos és üde vidéken jöhet elő.

S valóban csak a hires norfolki fenyőt s a fenségesen szép Araucaria excelsát kell látnunk, hogy ezen elragadtatásban mi is osztozzunk. Egy ily sziget, megfelelő éghajlattal, termékeny s elegendő terjedelmű földdel, mintha csak Pitkairn idylli népe számára lenne teremtve. Adams és társainak együgyű ivadékai e csábító hirek és rajzolatok által rá hagyák magukat beszélni a Norfolk szigetre való átköltözésre, annyival inkább, minthogy Pitkairn valóban kezdett a folytonos növekedésben levő nép számára igen korlátolt tartózkodási hely lenni, és a bekövetkezhető éhhalál réme borzasztó alakban kezdett lelkükben megjelenni.

1856. májusban az angol kormány 5000 font sterling költséggel újólag egy hajót inditott Pitkairn felé, hogy az egész községet a Norfolk szigetre szállitsa. 40 férfi, 47 nő, 54 fiúgyermek és 52 leány, összesen 193 lélek vett búcsút születése s hajlama kedves helyétől. De az idősebbeket ugy látszik a visszatérés gondolata foglalkodtatá most is, mert mielőtt hajóra szálltak volna, minden intézkedést megtettek, hogy lakhelyök abban az állapotban maradjon, amelyben elhagyják azt.

Ugyanazon év őszén már mindnyájan be voltak helyezve uj hazájukba; a kormány által bizonyos időre elláttattak a legszükségesebb élelmiszerekkel, földmívelési eszközökkel stb. Egy ideig meglehetős jól s elégedetten látszanak magukat érezni s jóltevőik és barátaik Angliában már azon reménynek adák át magukat, hogy a Norfolk szigeten végre meglelték rég óhajtott menhelyüket, s mint szorgalmas, tevékeny földmivesék saját jóllétökkel együtt a sziget fölvirágzását is eszközölni fogják. Ez örvendetes remény csak megerősbülni látszott az által, hogy a pitkairniakról semmi határozott tudósítás sem érkezett többé Európába, s az uj gyarmaton minden békés és kivánatos előmenetelnek látszik indulni.

(Vége következik.)

Kiss Elek. Egy sziget a Csöndes-tengeren. PITKARIN (Vége) 1867. 419.

Sydneyben, Ausztráliában időzésem alatt — írja a hires Novara-utazó dr. Scherzer — 1858 november havában ismét érkeztek tudósítások a pitkairniakról s az érdekes népecske csodálatos eredetéről, mely iránt az európaiak oly élénken érdeklődtek.

Új-déli-Wallis kormányzójának, sir William Denisonnak termeiben volt alkalmam egy csoport pitkairni férfi és nő fényképét láthatni, kiknek becsületes arczkifejezése önkénytelen jóakaratra hangolá a szemlélőt irántuk. Norfolkra jöttük óta semmi hir nem érkezett felölök. Új-Seeland szigetén, hol pár héttel később 1859. január havában időztem, sem tudtak semmit a pitkairniak jelenlegi állapotáról. Új-Seeland egyik missiói iskolájában, melyben déli Sceland félpolgáriasult népeinek gyermekei közül 30-an taníttatnak egy keresztyén társulat költségén, két fiatal felnőtt férfi tűnt föl előttem különösebben. Ugy mutaták be őket. mint két fiatal pitkairnit, kik a téritői hivatalra készülnek.

Valami rendkívül szende, majdnem elégiai volt arezvonásaikban. Tökéletesen beszéltek angolul, de a közbeszédben is igen gyakran bibliai kifejezésekkel éltek, ami társaik beszédmódjával sajátságos ellentétben állott. Az olvasók emlékezni fognak, hogy abban az időben, midőn Adams az ifjú nemzedéket oktatta, csupán egy biblia s néhány épületes irányú folyóirat találtatott Pitkairnban. De ők a könyvek könyvének nem csupán tanait tanulták, hanem a közéletben is annak kifejezéseit használták, és ez a sajátságos jámbor szokás az atyák erényeivel s erkölcsi tisztaságával együtt átszállott az unokákra is.

Tahiti szigetén való későbbi időzésem alatt egyik nap azt hallám, hogy az angol „Louisa" schooner, Stewart kapitány alatt éppen most érkezett meg Pitkairnból, hova a régi lakosok egy részét Norfolkból visszaszállitá. Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, azért meg akartam ismerkedni a kapitánnyal.

Hamar megismerkedtünk s megbarátkoztunk. Stewart kapitány alkatra, egyenességre, jellemre és beszédmódra minden porczikájában igazi angol; közlé velem futólagosan pitkairni útját, s monda, hogy ezen útja alatt, mely több hétig tartott, kimerítő naplót vezetett. De — monda Stewart kapitány — most nem vagyok azon helyzetben, hogy önnek körülményesebb közleményekkel szolgálhatnék; ügyeim kényszerítenek az Eimed szigetre utazni, s mire visszatérek, ön valószinüleg már Valparaiso felé vitorlázik. Azonban, minthogy nekem is kell egy utat tennem Amerika nyugati partjai felé, az önök megérkezése után pár hétre valószinüleg én is ott leszek. Útközben a legfontosb adatokat, melyek a pitkairni népecske felől tudomásomra jutottak, föl fogom az ön számára jegyezni, s Valparaisoba megérkezésemkor önnek rendelkezése alá bocsátani.

Megköszöntem a kapitány szívességét és egy derekas, angolos kézszorítással elváltunk egymástól.

Két hónap múlt el az augol hajós kapitinnyal való találkozásom óta. A Novara már több hét óta Valparaiso kikötőjében horgonyozott, s már készületeket is tett az Európába visszautazásra, s a „Louisa" még mindig nem jött.

Az Euröpából érkezett szomorú politikai tudósítások folytán az expeditio parancsnoka elhatározta, hogy minden további kutatással felhagyva, visszatér Európába. Engedélyt kértem, hogy a visszautazást Lima és Panama felé tehessem, azon reményben, hogy ezen kirándulás által az expeditio eredményéhez talán még egy porszemecskével hozzájárulhatok. Wüllerstorff Commodore, — mindig kész tudományos törekvéseket elősegíteni, — ürömmel adá beleegyezését, és igy néhány nappal tovább Valparaisoban maradtam mint a Novara, hogy utamat a.legközelebbi angol posta-gőzössel folytassam észak felé.

Pár nappal elutazásom előtt végre marginalizáltatott (visszafogott) a „Louisa." De az idő oly kedvezőtlen, s a vízállás oly magas volt, hogy a révben igen nehéz, vagy épen lehetetlen volt a hajókkal való közlekedés. Hajóra szállásom napja eljött, a még mind nem volt alkalmam Stewart kapitányt láthatni. A hajón több baráttal találkoztam, kik eljöttek, hogy egy utolsó istenhozzádot mondjanak. Már másodszor csöngettek, melyre minden látogatónak el kell hagyni a hajót, midőn egy kicsiny csónak úszott gőzösünk mellé, s egy magas, sovány alak lépett a födélzetre: Stewart kapitány volt, ki csaknem lélekzet nélkül egy csomagot nyújtott felém e szavakkal: „Vegye ön a kívánt s általam megígért napló-kivonatot legutóbbi Norfolk-pitknirni utazásomból."

A derék kapitány igazi angol módra tartá meg szavát. Még néhány perez, s útban valánk Nyugat-India irányában Európa felé.

Csak kevéssel ezelőtt vehettem magamnak időt az iromány átolvasására, mely a legújabb adatokat tartalmazza a pitkairniak felől.

Stewart kapitány 1858. novemberben jött először e különös kis néppel érintkezésbe. Egyik kereskedelmi czélu útja közben a Norfolk szigetet is érintette, és a kis közösség elözönlé hajóját, kérve őt, hogy szállitsa vissza egy részüket Pitkairnba. Legforróbb óhajtásuk visszatérni a kis szigetre, melyet csak azon kecsegtető kilátások következtében hagytak el, aminővel őket Norfolk szigetén biztatták. Az ígért bőség helyett ötször annyi fáradsággal és költséggel is alig tudják magokat nyomorúságosan eltartani. Főélelmök édes burgonyából s azon csekély mennyiségű húsból áll, melyet hetenkint egy darab marhának levágása nyújt, s ennek levágására is hetenkint mindig a hatóság engedélyét kell kikérniök.

Norfolk Island is a small island in the Pacific Ocean located between Australia, New Zealand, and New Caledonia

Népesség: 2 169 (2011. júl.) google

A zordonabb éghajlat sem igen felelt meg természetöknek, s betegségek gyakrabban fordultak elő köztök, mint valaha. Norfolk sziget természeti viszonyait nagyon túlbecsülték, s a jámbor pitkairniak várakozásokban, melyet e földi paradicsom felől tápláltak, igen fájdalmasan csalatkoztak. A pitkairni bevándoroltak most is azon épületeket lakják, melyeket előbb a kormányhivatalnokok használtak, és semmi fáradságot sem vettek magoknak, hogy azon vidékeken telepedjenek meg, melyek legalkalmasabbak volnának a földmüvelésre.

Midőn a brit kormány e szigetet letelepülés s használat végett nekik átadá, körülbelül 2000 juh, több száz szarvasmarha, 20 ló s nagyszámú sertés és apró majorság találtatott a szigeten. Ez élő leltár mellé még élelmiszereket 6 hónapra, földművelési eszközöket, különféle hasznos növénymagvakat is kaptak a kormánytól. Mindezt a kormány szabad rendelkezésére adta a pitkairniaknak.

Midőn Stewart kapitány 1858-ban a Norfolk szigetet meglátogatta, az egész szigetbeli népesség 219 pitkairniból, s két angol katonából, családaikkal, állott. Ez utóbbiak a kormány megbizásából méréssel foglalkoztak. Minden egyes lakosnak 50 air föld hasittatott ki.

A Stewart kapitány megérkezése után való napon nyilvános gyűlést tartottak, melyben a legfőbb tisztviselő elnökölt, s a nők nem legjelentéktelenebb szerepet vittek. A végzés az lett, hogy Stewart kapitány fölkéretik 60 pitkairninak, bizonyos összegért, előbbi hazájukba való visszaszállítására. Ez érdemben különös okmány szerkesztetett, a kellő formaságokkal kiállítva, aláírva, s másolatban kölcsönösen kicseréltetett. Egyúttal megállapittatott, hogy e szerződés megkötésétől számítva 4 nap alatt, minden elköltözendő utas az elutazásra készen álljor.

A negyedik nap előestéjén azonban még mindig eldöntetlen volt az a fontos kérdés, hogy kik költözzenek el? Annyian jelentkeztek a visszavándorlásra, hogy majdnem lehetetlen volt eldönteni, melyik 60-nak legyen előnye.

Egy második meetinget tartottak, ezúttal papjuk elnöklete alatt, de ennek sem lett egyéb eredménye, mint az a megállapodás, hogy az elutazás egy nappal későbbre halasztassék.

Ez alatt a legnagyobb izgatottság uralkodott a jó emberek között. A beszálló helyet elboritá azoknak málhái, kik cl akarának költözni. Minthogy azonban e nép közt, korábbi életviszonyainál fogra oly szoros rokonság s barátság létezett, most sem tudtak megegyezni abban, hogy ki menjen és ki maradjon.

A második határidő leteltével végre azt határozták, hogy ha Stewart kapitány két család-törzset, mintegy 100 egyént nem volna képes hajójára venni, csak egy törzs menjen el. Stewart kapitány vonakodott ily kicsiny hajóra, oly hosszú útra. annyi embert, fölvenni, azért csupán 17 pitkairni férfit, nőt és gyermeket vett fel, s 42 napi utazás után szerencsésen kikötött a kis sziklaszigeten, az utasok öröme s meghatottság szülte könyei közölt.

Az elköltözésük alkalmával ajtaikra fölszegezett iratok nem érték el mindenütt ezéljokat. Több gúnyhó hiányzott, s a sziget állatai közt is nagy hiány és pusztulás volt észrevehető.

De nem puszta rosszakarat s rombolási vágy volt az, ami a pitkairniak házi viszonyaiban e változásokat okozta.

Kevéssel az ő visszatérésük előtt ugyanis egy sötét, veszélyes éjen az amerikai „Wild wawe" hajó Pitkairn közelében, egy korall torlaszon összezúzatott. s személyzetének egy része. mely a legközelebbi Pitkairn szigetre menekült, felhasználta az ott található épületanyagokat csónak készítésre, hogy magokat — igazi matróz módjára — ismét a szelekre s hullámokra bízzák. Az imaház s mintegy 20 gunyhó még tökéletes ép állapotban volt, s kecskék, juhok és tollasok is szép számmal futkostak még a szigeten.

A legfinomabb tropikus gyümölcsök nagy mennyiségben, megérve valának, s mintegy csak az elköltözőttek visszatértét látszanak várni, hogy nekik ürömöt és eledelt nyújtsanak.

A hozott málhák gyorsan szárazra rakattak s szokatlan élénkséggel igyekezett mindenki, hogy oly gyorsan, amint csak lehet, otthoniasan rendezze be magát. Látni lehetett, miszerint alig várják a jámbor emberek, hogy ismét birtokukba vehessék sajátjukat.

Ugyanazt a fontos szerepet, melyet a nők a norfolki tanácskozmányok alatt játszottak, Pitkairnban is megtartották, és Szewart kapitány nem győzi eléggé kiemelni azt a magas társadalmi állást, melyet a nőnem e kis községben elfoglal. A nők egyébiránt részükről nem élnek vissza e jogukkal; az ő egész törekvésök csak oda irányul, hogy állásukat hasznosság és életrevalóság által megérdemeljék.

Ennyi az, a mi a pitkairni sajátságos kis népről s annak sorsáról tudomásunkra jutott. Nem valószínűtlen, hogy nagyobb része a Norfolkon visszamaradtaknak szintén idővel visszaköltözik ősi fészkükbe a csöndes tengerbe.hogy ott fejezzék be életöket.

A viszontagságos sorsuk, s szép keresztyéni erényeik miatt bennünk támadt rokonszenv mellett sem lehet azonban, hogy csüggetegségök s örökös határozatlanságuk fájó benyomást ne tegyen a komoly vizsgálóra. Jellemöknek ezen szembeszökő vonása azonban, ugy látszik, mély lélektani alapon nyugszik. Az elkövetett bün megtermi visszahatását. A félelem érzete, hogy hátha fölfödeztetnek, ami Keresztélyt és társait szüntelen gyötré, s őket majdnem halálukig megfosztá a sziv nyugalmától, ettől a legmagasztosabb, legboldogitóbb kincstől, melyet az ég csak tiszta lelkekbe önt.

Ez a félelemérzet átszállott habár szelídebb alakban, utódaikra is, s meggyökerezteté kebleikben a csüggedés, s a függés veszélyes érzelmét, mely minden szép, tiszteletre méltó tulajdonságaik mellett sem engedett nekik nyugtot, s megakadályozta, hogy ne csupán erkölcsös és erényes, hanem egyszersmind hasznos polgárai is lehessenek az emberi társaságnak.

Ahelyett, hogy a maguk erejére támaszkodnának, s saját igyekezetök által szereznék meg szükségleteiket: pillantásaikat és reményeiket szüntelen részvevő emberbarátokra, az egyház vagy az állam segélyezésére függesztik. Erély és elhatározottság, ugy látszik, régtől fogva s örökre eltűnt a pitkairniak szivéből, kik másrészről sokféle erényeik által oly igen megérdemlik rokonszenvünket, s akiknek ősatyja Adams, erkölcsi tulajdonságai által annyira bebizonyitá eme szép mondat igazságát: a kinek ereje van akarni, csodákat mivel. (Vége)

TENGERENTÚLI LEVELEK

Cserépy István. Levél Amerikából. 1858. 587.

Orangé (New-York közelében), nov. 1. (Kedélyes sorok egy vándorló iparos hazánkfia tollából.)

T. szerkesztő úr! Ha van valami kedves az életben, mi lehet nagyobb, mint ha a távolból egy honfi-, rokon-, testvér- vagy jó baráttól pár őszinte sort olvashatunk : engedje meg azért, hogy a testvéreknek s számos jó barátnak — kiknek erre szavamat adám — becses lapjában tudathassam a földteke túloldalára, Amerikába szerencsés átvándorlásomat, az itteni élet s napi események fény- és árnyoldalát.

Búcsút véve imádott hazámtól ez év június havában, vándor-pályámat a német szövetséges-államokon át Hamburg felé vettem, hol pár hetet időzve, szerződésre léptem egy ágenssel, ki az emigránsokat átszálittatja Amerikába. Így jun. 20-án,„Transit" nevű gőzössel megindulván, két nap s három éjjel átvágtunk az Északi-tengeren, midőn is Hull városba angol partokra száltunk ki. Ez első tengeri utam alatt én is éreztem kevés főszédülést, mig sok másnál, különösen a nőknél, nagyban működött a tengeri-kór.

Hullból vaspályán mentem Liverpoolba, melly utam alatt volt szerencsém láthatni,— bár futólagosan — az angol gazdászat egyes példányait, több gyárat s gyárvárosokat; — melyek mind élő tanúi az angol ész és ügyességnek. Vonatunk oly borzalmas sebességgel rohant át több hosszú alagutakon, hogy valóban megborzadtam; igy értünk be Európa legnagyobb kikötő városába Liverpoolba. Néhány napot kellé várnom mig „Orient" nevű 3 árbóczos vitorlás hajónkat kellőleg megpakolták, ez idő alatt az angol életet, a várost, de leginkább a nagyszerű kikötőt vevém vizsga alá, mi elég élvet nyújtott és várakozási időmet megrövidité.

Július 29-én végre bucsut mondva a vén Európának, megindult nehéz bárkánk, hogy valami 500 emigránst szebb reményeivel partra szállítson Új-Yorkba, a tengeren túli világ legnagyobb városába.

A szép reményeket 7 heti, mondd : hét heti kemény próbára tévé ki, ennyi idő alatt futván meg tengeri pályáját. Sem időm, sem czélom az egész tengeri utat leírni, s elég, ha annyit mondok: kinek béketürését megtörni még nem volt elég alkalom, idő és tér, — menjen vitorláshajón 7 heti tengeri útra, és pedig irlandi nép között. Azonban a szép tapasztalás kedveért egyszer megpróbálni éppen nem árt, de másodszor is ráadni fejét, valódi merészség, tökéletes oktalanság.

Szélvészünk mindjárt harmadnapra meglehetős szép volt; de nem elég erős arra, hogy legalább is elsülyesszen, igy szerencsésen túléltük.

Szerencsétlenség egész 7 heti utunk alatt csak egy volt, t. i. hogy mindig ellenszelünk volt; — mig szerencsénk igen is sok. Szerencse volt, hogy egy kis matróz a tengerbe esett, de elevenen kifogták; legnagyobb szerencse volt pedig az : hogy ugy nem jártunk mint az „Austria" nevű hamburgi gőzös, mely sept. 13-án tökéletesen megégett. Bátor szivét s nemes elszántságát magasztalák az uj-yorki lapok egy hazánkfiának, ki szintén e hajón jővén, midőn látta az elkerülhetlen halált, fölvitte csaladját a fedélzetre, s először is nejét megcsókolva, tőle elbúcsúzott, s a tenger hullámiba dobá, azután sorba gyermekeivel ezt tévé, végre kisdedét karjába véve maga ugrott be.

De hogy visszatérjek saját utunkra, sept. 14-e volt a várva várt nap, midőn megpillantok távolból szép reményeink bájos partjait; midőn is egy gőzös jővén elénk, az bevontatá bárkánkat Új-York kikötőjébe. Az érzést, midőn az uj világ regényes előpartjait, uri lakokkal, — a kikötőt ezernyi hajóival, s magát a mérföldekre terjedő Új-York városát meglátám; ezt leirni képes nem vagyok, ezt csak érezni tudom.

Új-York, e nagyszerű városról keveset irhatok, mert benne csak valami három nap mulattam, melly idő alatt inkább saját ügyem, mint a város vizsgálásával valék elfoglalva, s e három nap kevés volt arra, hogy magam a városban tájékozodhassam. Annyit azonban mégis tudok róla mondani, hogy oly nagyszerű, pompás 5—6 emeletes márvány épületeket, idáig egész utamban s éltemben nem láttam. Ilyen a többek közt a St. Nikolaus szálloda is, hol Nendtvich tanár úr szállva volt; boltok, 20—25 öl hosszúak, hol segédek 50—100-an is működnek; s végre, hogy nincs nap és éjjel, midőn ha többször nem, legalább egyszer tűz ne volna, de amit csudaszerü ügyesen tudnak eloltani a híres uj-yorki tűzoltók. Legközelebb leégett a műkiállitási kristálypalota, a kár 100 ezrekre megy.

Ajánló leveleinket útitársammal, az itt lakó magyar urakhoz kézbesítve, ezeknek segélyével én Gerster Antal ácsmester úrhoz jövék Orangeba, hol és kinél jelenleg is folytonosan működöm; mely gyönyörű tájéku falu valami 15 angol mfd. Új-Yorkhoz, s innen tiszta időben szépen belátni New-Ark és New-York városokat.

És most legyen szabad egy rövid párhuzamot tennem az itteni és a kedves honi iparélet közt, mennyire ezt e rövid idő alatt tett tapasztalásom engedi.

Egész Amerikában a meghatározott munka-idő naponként 10 óra, hol tudniillik a munka napi számra megy, de ezen 10 óra alatt bizonyosan többet dolgozunk, mint kedves hazámban 12—13 óra alatt; a napidíj 6—8—10 shilling, vagyis honi pénzben 1 ft. 30 kr.—2 ft. pp.

Ez tehát szép fizetés, igen ám, de a szállásért koszttal hetenként 3 dollárt, éppen felét kell odafizetni a hetikeresetnek; a megmaradt 3 dollár körülbelől fölmegy ruha és műszerekre. Azért nagyon csalatkozik az európai, ki azt hiszi, hogy itt összetett kezekkel is halomra lehet gyűjteni a dollárokat; ha valahol a világon, ugy itt kell megérdemelni a méltó bért, egyébiránt ki szakmájában tökéletes, lehetetlen nem boldogulnia, kivált beljebb a nyugati államokban, hol a népesedés csekélyebb, s a munkadíj sokkal nagyobb.

Legdrágább Amerikában az idő; ki van számítva, hogy minden negyedóra megér 6 centet (6 váltó garas); ez okból nem tartja a mester a lassú munkást, kinek helyén friss munkást tarthatván, ez neki is többet jövedelmezhet. Itt lehet azért megtanulni, hogy kell egy ütéssel két verebet ütni, minden perczet t. i. előre kiszámítva czélszerüen fölhasználni. A koszt átalában mindenütt jó, sőt tulságig gazdag.

És most kérditek, mi hiányzik tehát e szép, e gazdag világrészben? Igen sok, hiányzik a magyar tiszta őszinte jó szív, vendégszeretet, hiányzik a kedves honi jóízű soroksári vagy rima-szombati kenyér; a budai veres vagy badacsonyi fehér bor; mely a munkában elfáradt testet uj erőbe hozná, vagy olykor a komoly gondokat eloszlatná.

Hej! sokszor eszembe jön a Parragh Gábor ur badacsonija! Van ugyan itt bor, és a legtisztább valódi honi borokat lehet kapni Uj-Yorkban — de borsos az ára. Igy akarjuk vagy sem, vizet kell inni s Priszniczistának kell lenni; itt falukon almabort isznak, de csak almabor is az.

Egyedül a dohány az, mely igen olcsó czikk egész Amerikában, bár a jó szivaroknak itt is meg kell adni az árát, a valódi Havanna szivarnak 8 dollár az ára.

Isten önnel tisztelt szerkesztő ur! a fönt kértekre (A Vasárnapi Újság küldése New Yorkba. G.) becses tudósítását mielőbb várja: Cs. I.

Cserépy István. Levél Amerikából. 1860. 338.

Észak Amerika. Melros. (New-York mellett), majus 27-én Mielőtt utolsó, vagy bucsu-soraim küldeném e hatalmas világrészből, a fölmerült tények, események és fontos újdonságokról még egy rövid tudósítást küldök ön becses lapjába.

Hosszú és kegyetlen telünk változékony meleg napokkal egész márcz. végéig tartott; a hó csak 17-szer esett le, pár nap múlva ugyanannyiszor olvadt el, midőn is Uj-Yorkban néhány mázsa sót hó-hintésre elpazaroltak. Az üzletek igen lassan mozogtak, a munkásosztály sokat nélkülözött; ily esetben az itt rossz hirben álló irlandi polgártársak, gyakran megkeresték a ,,provision"-boltukat, sonka rakodókat, természetesen akkor, midőn már igaz birtokosa aludni hazatért, az ott lomhán heverésző sonkák, oldalszalonnák és sajtokat minden irgalom nélkül hányták öblös zsákjaikba; igy jól megterhelt, és gyakran szerencsésen, de többször szerencsétlenül czipelék el a más vagyonát. Ha pedig ily éji sétájukban a szemes éjjeli őr nyakon csipte őket; czéljok igy is el volt érve, legalább ingyen szállást s kosztot kaptak.

A kellemetlen telet végre legyőzte a várt tavasz, mely a jelen évben igen hasonlít a miénkhez, ugyanis a majus ez évben itt igen szép, meleg, majd esős, ismét meleg; hanem a végin már rácsörditett pár napig oly hőség volt, hogy megrettentünk, mi lesz majd, ha igy hág fölebb-fólebb? No de jól tudjuk azt, hogy itt, ha három nap egyenlő, már a negyedik bizonyosan másforma leend. A meleg eljöttével, előjöttek a kellemetlen vendégek az ágypoloskák is, melyek e földrészen szintén teljes szabadságnak örülnek.

Többi között egy franczia ismerősöm ellen ezen vérszomjas állatok nagyon összeesküdtek, ki is annyira föl dühült ellenök, hogy éijel revolverrel lődözte őket agyon; mire természetesen az egész ház lakói összefutottak, s egy ott ácsorgó policemant (rendőrt) segélyül véve, a franczia szobájának ajtaján kopogtattak; azt hivén, hogy ott valaki legalább is magát lőtte agyon (mi Uj-Yorkban napi divattá vált). De most az egyszer csalatkozott az ujságkiváncsi tömeg, mert az én francziám az ajtót föltárá és nyugottan kérdé, hogy mit keresnek? s midőn a lövés okáról meggyőződtek, távoztak. Az őr végül maradván, kérte a dühös csatárt, hogy máskor inkább szuronyt, mint pisztolyt használjon védelméül, mi nem fog okozni ily kellemetlenségeket.

A tavasz beálltával megindult az ipar s a kereskedés, a déli államokból hajókkal jő a zöldség, zöldborsó, répa, retek, kel- és nem-kelkáposzta; — valamint a czitrom, narancs, ananász, kazlakba hányva hever a két vízparton.

A jövő-menő vitorlás és gőzhajók, kompok egy egy tengeri hajóhadként tűnnek föl. A matróz uraknak is meggyült a dolguk, ugyancsak izzadnak a kötelek és árbóczok mászásában. Gyönyörű látvány, ha az ember egy magasabb pontról, p. o. Staten Islandról, lenéz a Hudsonra, a kikötőn át a sik tengerig: ez a hely Uj-York-nak az, mi Buda-Pestieknek a kedves Svábhegy és Zugliget.

Miután majd két éve, hogy itt vagyok, s mindeddig nem láthatám a világhírű Broklyni temetőt (Green Wood Cemetery); azért is múltkor egy vasárnapot erre áldozék. Szendy Pista bajtárs egy belépti jegvet keritett, mely nélkül a bemenet vasárnap tilos. De ha az ember e temetőt, mely inkább egy nagyszerű angol park, egészen át akarná vizsgálni, arra napok kellenének. Ugyanis az egész 242 holdat foglal el, 15 angol mfdnyi hosszaságban; ily hosszú a fő avenue is benne Tour névvel, gyönyörű tavak, erdők, szökőkutak stb. A sírok mind csupa virágos ágy, mi a gazdagokéinál különös pazarságban tűnik fel, számtalan szebbnél szebb síremlék és szobor, melyek közt legkitűnőbb a Miss Canda síremléke, ki mint menyasszony az esküvő napján halt meg; e síremlék csak 10 000 dollárba került.

Nagyszerű egy tűzoltó síremléke, ki egy tűzvész alkalmával, hogy a bentmaradt csecsemőt megmentse, életével áldozott; ilyen egy hajóskapitányé, ki még él, de már régen megcsináltatá sírboltját, hová gyakran kijár olvasgatni. Az egész temető fól van osztva avenuekre és utczákra. Hogy igen könnyen el lehet benne tévedni az idegennek, éppen nem csoda, azért vezető nélkül mélyen behatolni nem tanácsos.

A sírok sorban, rendszeresen számozva vannak, 100 vagy több is mindig előre kiásva, készen van a vevők számára. Olyan kis sir, hova egy kis gyermek koporsója elfér, 10—15 dollár, persze, hogy aki nagyobb darab helyet akar venni, azért százakat sem sajnál kiadni.

A jelen év valóban újságok és meglepetések éve. Egy hadihajón megérkezett Japánból valami 75 személyből álló küldöttség, mely jelenleg Washingtonban időz; pár nap múlva átjönnek Uj-Yorkba, hol szintén néhány nap fognak mulatni, már előre nagyszerűen rendezik számukra a Metropolitan Hotel másod-emeletét, mely a Broadway főuteza legszebb részén áll; tiszteletükre itt mulatások alatt egy mammuth-bált is rendeznek, hol két csapatba csak a zenészek 120-an fognak működni.

Mi czélja és terve e japáni küldöttségnek, még titok; de hogy a számító amerikaiak szép hasznot remélnek eredményül, abból is kitetszik : hogy minden költség itt-mulatások ideje alatt fedezve van az Egyesült Államoktól, mely összeg, mint a lapok irják, valami félmillió dollárra rúg.

Szintén most várják haza az innen vendégszerepre indult hires ökölmestert, a „Venizia boyt", Henant is Londonból, hol, mint tudva van, kihivó társával, az angol Sayersel vitézül megvívott, mi által nagy hirt s nevet szerzett magának és honának. A lelkesedés iránta itt oly nagy, hogy önkéntes adakozás utján csak Uj-Yorkban már valami 10 000 dollárt gyűjtenek számára, hátha még fölajánlja magát a hires Barnum-Muzeumban* mutogatni, ugy pár ezret ott is csinálhat; de erre itt levő neje azt monda, hogy férje, azaz : Henan, sokkal büszkébb, mintsem azt tegye.

*Barnum's American Museum was located at the corner of Broadway and Ann Street in New York City, United States.

Minthogy a Barnum-Muzeumot megemlítem, erről érdekes annyit tudni, hogy ebbe 2 shilling (1 ft.) beléptidij mellett a természet minden országain kivül, harsogó zenét, színdarabot, tánczokat és még valami különös újdonságot is láthat a kiváncsi látogató. Ez igy van itt; hiába, az amerikai mindenből tud hasznot, pénzt csinálni; ezért itt nem divat, a Muzeumot ingyen mutogatni, mert az sok pénzben van, s természetesen kamatját is be kell venni.

A jövő hóban érkezik meg Angliából a hires Great-Eastem* *

nagy gőzös is. Wales, angol koronaherczeg jön rajta át Kanadába (más hajón megy. Szerk.); az uj-yorki kikötőben fog kiszállni, hol már méregetik a viz mélységét, nehogy fölakadjon az óriás hajó. Sokan kíváncsiak vagyunk látni a hajók e nagymamáját.

**Great-Eastem gőzös hossza 210,92 méter, szélessége 36 méter, térfogata 18 914 bruttó regisztertonna, vízkiszorítása több mint 27 ezer tonna. A hajóba két 4200 lóerős gőzgépet terveztek. A hajót négyezer utas és hatezer tonna áru szállítására szánták. Első tengeri útján, 1860 nyarán New York felé indult.google

De legnagyobb újdonság, mely már most is feszült ingert okoz az egész Egyesült Államokban, az idei presidens-választás. Ez itt a napi viták legélénkebb és legtüzesb tárgya; a különféle pártok, melyeknek külön megvan a maga lapja, de összesen is az egész hirlaptábor talpon van, a nyilak köszörülvék, a pajzsok is készek, amint dukál a nagy harezhoz.

Most kell csak megnézni, mi az a szabad nemzet s mi az a szabad sajtó, midőn fejét vagy elnökét választja! Küzdjön bármily elszántan és bármily nagy áldozattal az egyes érdek, párt, hol a czél nem a nép jóléte, hanem önző haszonlesés, bizonyosan bukás van ott, s a győztes párt lesz a többség véleménye és akarata.

Az elnökségre jelöltek Lincoln fő- és Hemlin vice-elnöknek a republikánus párt részéről, Dougías a demokrata részéről és Hauston a know-nothing részről.

Abraham Lincoln lett az elnök google

Ki lesz a győztes? November hava mutatja meg; mint a lapokból látszik, a közvélemény vagyis a többség a Douglas. pártján van. Egyébiránt, hogy e tisztujitás szintén a legnagyobb világos és alattomos korteskedéssel történik, mint hajdanában a szép időkben édes hazánkban is történt, arról semmi kétség sincs; ezrek, sőt 100 ezrek adatnak ki e fő-hivatal elnyerhetése végett, mert bár az elnök évi rendes fizetése nem több mint 25 000 dollár, de a mellékes apró jövedelmek 5, sőt 10 annyira is fölrúgnak.

E hó 21-én Ohio államban oly borzasztó vihar vonult át, hogy az okozott károkat még eddig sem tudták számba venni. A Cincinnati lapokban áll, hogy magában e városban a rombadölt templomok, iskolák s lakóházakban több mint 100 emberélet lett áldozat; az anyagi károk pedig egy millió dollárral éppen nincsenek nagyítva. A vihar oly erős és kegyetlen volt, hogy az utczán levő szekereket, czimtáblákat, könnyű labdaként dobta föl a légbe; sőt egy 8—10 éves gyermeket a vizbe sodort, kit egy ismeretlen egyén kifogott ugyan, de azt magára hagyván, ismét besodortatott, s azután többé nem láthaták: a vízpartokon is rettenetes volt e vihar, temérdek szemeshajó elsülyedt, majdnem minden hajó megsérült stb.

A legközelebbi uj törvények közt nagy zajt ütött, kivált a német sógorok közt, a vasárnapi törvény; melynek erejénél fogva minden szeszes italnak árulása szoros büntetés alatt tiltva van vasárnapokon. Sehogysem tudtak kifogni e törvény szigorán; inignem élő példákkal akarták bemutatni a sógorok, hogy a Lagerbier szeszes ital nem levén, igy arra a törvényt nem lehet alkalmazni; s már annyira vitték, hogy a birák még eddig nem tudtak határozni, ha vajon a Lagerbier szeszes ital-e hát vagy sem? Egy másik vendéglős pedig pláne ,,vallásos istenitisztelet" neve alatt egész vasárnap tárva tartja nyári vendéglőjét, melynek ajtaja előtt e fölirat olvasható „Szabad bemenet minden felekezet vagy társulat tagjainak." A furfangos vendéglős, Lindenmüller, már vádolva is volt e tény miatt, de ügyvéde ügyesen kimenté őt, hivatkozva a törvény erejére, melynélfogva minden néven nevezendő vallásos szertartás szabadon, minden megszorítás nélkül gyako-roltathatik. Ily és több más szép módokkal sikerült mindeddig kijátszani a vasárnapi törvényt, az ily megszoritásoktól irtózó német sógoroknak.

Van egy igen praktikus hasznú képcsarnok Uj-Yorkban. Hogy mily ügyes és gyakorlott az amerikai a legcsekélyebb tárgyban ugy mint a legnagyobban, kitűnik abból is, hogy az uj-yorki rendőri hivatal minden nevezetes csaló vagy tolvaj arczát, mihelyt kézre keríti, hiven lephotografiroztatja, és számmal a tolvaj-képcsarnokba fölfüggeszteti. E csarnok már pár százon felül bir ily nevezetes arczokkal: mily jótékony haszna van pedig a ritka képcsarnoknak, kitetszik csak abból is, hogy a múlt hetekben egy uri-hölgy aranyórája és pénztárczája egyszerűen elvarázsoltatott tőle, mig egy társaskocsin néhány utczahosszat ment. Férjének elbeszélve a történteket, rögtön a rendőri hivatalba indultak, hol is a künn függő tolvaj-képcsarnokban hirtelen fólismere az asszony egy arczot, mely hü mása volt egy a társaskocsiban mellette ült nőnek. A rendőri főnök értesíttetvén az egészről, megnyugtatá a kárvallottakat. A csarnokban fölismert arcz nem másé volt, mint egy hires, ismert zsebelő-nőé. Esti 6 órára az aranyóra és a pénztárcza már birtokosnője kezei közt volt. Természetesen a tárcza már laposabb állapotban.

E sorokat, mint a keltről látható, piros pünkösd napján irtam; mely ugyan ma éppen nem piros, de ködös és esős volt. (Nálunk is oly forma volt. Szerk.) Most épen esti 9 óra; e perczben nagy zaj és tűzlárma hangzik szobámba; a vészharangok kongása, a tűzoltók ordítása, gépeik csengése; a nagy robaj engem is ablakhoz csalt; ugyan e perczben más oldalról gyönyörű esti zene és lövöldözés tör elő egy parkból. Ilyen itt az élet, ezek itt fölvillanyozva vigadnak, mig a 4-dik

szomszéd minden vagyonát, talán életét is, a borzalmas lángoktól fölemészteni látja. No de ott vannak a tűzoltók, nincs mitől félni, majd elvégzik ők. Magam is egész nyugalommal folytathatnám tovább az irást, házi uram is szépen mégbiztatott, mondván, „mig a fal nem meleg, addig nincs mit félni." — Köszönöm! csakhogy ez a fából csinált kőfal, mielőtt meleg lett volna, már tűzben is van.

De most veszem észre, hogy kifogytam a papírból. Isten Önökkel!

Dr. Kempf József: Eredeti levél az Atlanti-óczeánról. 1871. 238.

(Az Atlanti-óczeánon irva, 1871. márcz. 20. és 21-én, amidőn a nap az egyenlítőn áthalad, és hajónk a forró égaljból a mérsékelt égövbe vitorlázik. Utazásunk 71-ik napján, közel a Sargasso-tengerhez.)

T. Szerkesztő ur! Remélve, hogy ez újabb levelem tartalmát nem fogja érdektelennek találni, mint lapjának rendes levelezője a föld túlsó oldaláról tudósítani akartam arról is, hogy miután szeretett hazámtól 5 és fél évig távol valék, folyó évi január 9-én, reggeli 8 órakor „Ann Duthie" nevű Aberdeen-beli skót hajón elhagytam a világ legszebb kikötőjét, Port-Jaokson-t, mely mellett Ausztrália fővárosa Sydney fekszik. Előre kitűzött kedvencz tervem lévén az egész világot körül hajózni, elhatároztam, hogy Dél-Amerika felé a Szarv-foknak (Cap Horn) veendem utamat.

Soknemü utazási tapasztalataimról és kiállott szenvedéseimről csak annyit, hogy első utazásom alkalmával 6 és fél hónapig voltunk a tengeren, 33 napig Afrikában, 47 napig Dunwich-Straith-brook szigetén, Ausztrália északi partja mellett, az „ellenlábasak” (Antipodes) földjén. 17 000 angol mérföld távolra esik hazánktól, és visszamenet a föld túlsó oldalán már is 71 nap óta lebegünk a Csöndes- és Atlanti - tengereken. Most éppen ott hajózunk az Atlanti-óczeán azon részén, melyet a tengeri növények egy neme (Fucus natans, angolul: Sea-weod, németül: Soetang) elannyira belepve tart, hogy azt a tengerészek Maré del Sargasso-na.k, Fű-tenger-nek nevezték el.

E tengeri füvek egészen körülvették hajónkat és ott úszkálnak körülötte, mi pedig a hajó orráról sodrony-horgokkal fogdossuk azt, és miért? Mert e növény volt az ok, mely által Columbus észlelő esze vezéreltetve, Amerikát fölfedezte. Négy üveggel elteszek belőle, hogy egy a nemzeti, a másik az erdélyi múzeumnak, a harmadik pedig a derék debreczeni kollégiumnak jusson ajándékul.

Egy fáradságosan szerzett igen értékes ritkaság-gyűjteményt is fogok vinni, melynek egy része azonban a f. évi februáj: 1-én dühöngött orkán alkalmával veszendőbe ment. E borzasztó vihart Birnie Sándor hajós-kapitányunk útinaplójában így irta le:

„Február hó l-jén igen erős viharunk volt napnyugatról, mely utóbb valóságos orkánná (Hurricane, a forró övi tongerészok réme) nőtte ki magát, úgy hogy némelykor egy órában 16 mérföldnyire hajtotta hajónkat olyan hullámokkal, melyeket a tengerészek „hegymagasságúnak"-nak neveznek."

A gyűjteménynek egy része tehát e rémitő viharnak esett áldozatul, mert a viz a társalgóteremben, a hajófedélzeten, sőt a kabinokban is két lábnyi magasságú volt. Az utasok egymás nyakába borultak és búcsúzkodni kezdtek, amint a hajó vérfagyasztó ropogás után mind jobban-jobban süllyedt alá a viz terhétől. A hullámok ereje többeket lesöpört a fedélzetről, néhányan rémülten kiáltozták : „Hol van a hajó kilyukadva ?" Ily életveszély közepette az átalános zavar leírhatatlan. Én mint régi honvéd, ki már a tűzpróbán keresztül mentem, a víztől sem akartam nagyon megijedni, s neki fogtam a többi férfiakkal együtt a vizmeréshez és szivattyúzáshoz és hála istennek, 3 órai kemény munka után s a kapitány és tisztjeinek hajózási ügyessége által, kik az iszonyatos orkán daczára, is az előárboczra két, a főárboczra pedig egy vitorlát mertek fölhuzatni, sikerült a hajó orrát annyira. fölemelni és a hegymagasságnyi hullámokat visszatartani, hogy egy napi kimondhatatlan veszély után a hajó és magunk is a veszedelmen tul voltunk.

A fő fedélzeten (main-deck) a birkák akolját és a baromfi-ólakat a viz elmosta és minden bennük volt állat a vizbe fúlt. Számtalan papagályt és más fajta gyönyörű állatokat a sósviz megölt, a bőröndök és málhák a viztől annyira elromlottak, hogy fele részét sem lehet használni többé.

A végzet megtartotta életünket, nem hiába viseli hajónk Vergilius e büszke jelmondatát: „Data fata secutus."

Data fata secutus—Following what is decreed by fate. Motto

Másnap, azaz: febr. 2-án reggel az angol egyházi szertartású istentisztelet után, melyet Rnd. Mr. John Vaugheu (olv. Vohn) ponrithi lelkész tartott meg, mindenki saját munkájához fogott, azaz: mosott, súrolt, szárított, kefélt, egy szóval: tisztogatott.

Ritkaság-gyűjteményünknek legalább felét sikerült megmentenünk, melynek némely darabjait érdemesnek tartom itt elősorolni:

Egy nagy bálvány (Idol), melyet a Fijji (olv. Fidzsi) szigetbeli vademberek templomából kaptam; egy bálvány a Salamon szigetekről; a Fidzsi szigetek királyának „Cacoball'-nak trónja; Takom-bau nevű főnöknek fából gyönyörűen metszett fejzsámolya; egy uj-zeelandi maori főnök köpenye, mely igen szép fakéreg-szövetből van készitve; egy kővé vált csiga Afrika partjairól, melyet az ott lakó hottentottok Noe bárkájának neveznek; 600 különféle csiga a csöndes-tengeri szigetekről; mindenféle ritkaságok Khinából, Japánból; vademberek mindenféle fegyverei, u. m. Bumerángok (malájok hajitó dárdája s egyszersmind játékszere is), nalle-nallék, clubok, dárdák, dzsidák stb.

Élő opossum, gorilla, egy King Georg's Sund szigeti papagály, különféle madarak és egy ausztráliai kis pudli, melynek neve „picki-nini"— nem nagyobb egy macskánál — csinosabb állatot képzelni sem lehet. Kitömött ausztráliai medve, guanó, repülő mókusok, két nagy üveg alatti szekrényben, több mint 60 fajtájú részint madarakból, részint zacskós-emlős állatokból álló gyűjtemény.

Van ezeken kivül egy uj-guineai nagy fehér burány (korall), melyért 30 pengő forintot adtam, egy Billy nevű fekete királynak a pipája és sapkája, a harafurák főnökének egy álarcza, egy carpet-kigyó, két óriási csiga, úszó növény a Sargasso-tengerből s még sok egyéb tárgyak.

Az általunk tett számtalan légtüneti és csillagászati észleletek között legérdekesebb volt az, hogy egy hétben nyolcz napunk volt, még pedig két január 19-ike, t. i. az első a déli szélesség 50° és 29° s a keleti hosszúság 176 és 21° alatt, a másik pedig az északi szélesség 50° és 15° s a nyugati hosszúság 175° és 52° alatt. E nevezetes tünemény Birnie kapitány saját szavai szerint ekképpen magyarázandó:

„Egy figyelemre méltó jelenség adta elő magát utazásunk alatt azóta, hogy Sydney-t elhagytuk, ahogy a keleti hosszúságból a nyugati felé fordultunk. Ugyanis két napunk volt ugyanegy keletű. Ez némi magyarázatot kivan.

A föld forgása saját tengelye körül nyugattól kelet felé ugy láttatja velünk a napot, mintha ellenkező irányban mozogna, keletről nyugat felé, 24 óra alatt 360 hosszúsági fokon át, ami egy órában 15 fokot tesz. Ennek folytán minden helyen, mely 15 fokra van kelet felé Greonwich-től, egy órával előbb lesz dél, mint Greenwichben, ugy hogy mikor a keleti hosszúságnak 180-ik fokához érünk, 12 órát vesztettünk., s ínég 12 órát kell vesztenünk, mig 360 fokot haladtunk.

Más szavakkal: mig a greenwichi délvonalat elérnők; igy tehát, ha félúton vagyunk, két ugyanegy keltű napot számlálunk, mi aztán visszatéríti az elvesztett 24 órát s időnket megegyezővé teszi azzal a délvonallal, mely alá érkeztünk."

A Szarv-fok (Cap Horn) közelében Dél-Amerika partjain nagyszerű és különös tünemény vonta magára figyelmünket, az úgynevezett „jéghegyek," melyeket a viharok a déli sarktól január, február és márczius hónapokban iszonyú mennyiségben hajtanak erre felé. Némely közülük oly nagy, hogy kapitányunk mérése szerint 8 mérföld hosszú és 500 lábnyi magas volt. Ezek a hajók útjában vannak sokszor egészen a Jóremény fokáig és igen veszedelmesek, főleg mikor az éj sötét vagy a nap ködös. Ilyenkor éjjel az iránytű állványát (binnacle) kivéve, a hajónak semmi része sincs világitva, még pedig azért, hogy a jéghegyek visszfénye a vitorlákon letükröződik. Ennél nagyszerűbb, de egyszersmind veszedelmesebb tünemény alig van a tengeren, mert igen sok hajótörésnek szokott okozója lenni.

Hajónkon lapot is szerkesztünk és adunk ki, melynek neve: „The Ann Duthie Despatch" („A. D. sürgöny"). Az utasok, tengerészek, nők és gyermekek összes létszáma hajonkon 53 főre megy, ezekből áll az olvasó közönség. A lapot két heti számokban adjuk ki; főszerkesztő Rnd. Mr. John Vaugheu, segédszerkesztő Donald Vilmos ur, én pedig a vezérczikkek szerkesztője vagyok. S e lapot, mely a Csöndes- és Atlanti-óczeánokon készült, Londonba érve, könyvalakban ki akarjuk nyomatni.

Jan. 27-én igen sötét éjünk volt, nagy esővel s két óra hosszáig tartó erős viharral. Ez volt leghosszabb napunk; mely 18 egész óráig tartott.

Jan. 28-án megint két óráig tartó vihar, jégesővel, 29-én gyönyörű szivárvány volt látható és a hold 4 órakor d. u. a zenitben (az ég tetőpontján) valami felséges látványt nyújtott.

Febr. 5-én egy nagy hajóval, a „British Envoy"-val telegraphiroztunk, mely Port-Philippsből és Melbourne-ből jött, már 40 napja, hogy útban van és Londonba vitorlázik.

Éppen most hagyjuk el a déi-amerikai partot, nevezetesen Tiorra del Fuego-t (Tűzföld szigetek), ahol csakis kannibálok (emberevők) laknak, s Patagoniát. s még az éjjel Diego Rhamazires szigetét is láttuk.

Felbr. 7-én erős hullámok között a Falkland* szigethez értünk, melynek igen szép kikötője van s egyszersmind angol kőszén-rakodó állomás is (Coalíng-Station). A kikötőt Stanley-Harbour-nak nevezik. Egy erőditmény is van itt néhány katonával s olykor-olykor egy angol Man of war (hadihajó) is megfordul e félreeső vidéken.

*A Falkland-szigetek (angolul: Falkland Islands, spanyolul: Islas Malvinas) az Atlanti-óceán déli részén helyezkednek el, 483 km-re Dél-Amerika partjaitól. Két fő sziget alkotja, Kelet-Falkland és Nyugat-Falkland, 700 kisebb szigettel együtt. A Kelet-Falklandon lévő Stanley a főváros és a legnagyobb település. A szigetek az Egyesült Királyság saját kormányzású tengerentúli területe.

Igen hideg van; a kapitány kabinetjét fűtik, az utasok egy része ott melegszik, a többiek pedig hunk-jokba, (a nyoszolyának egy neme) vonulták.

Febr. 11-én a Rio de la Plata folyam torkolata előtt hajózunk s most már inkább észak felé tartunk. Az éj igen sötét s egyszerre csak azon veszszük észre 9 óra tájban, mindnyájan a Poop-on (kapitányi fedélzeten) társalogva, hogy egy nagy, 3 árboczos bárka közeledik hozzánk sebesen, és miután sem kék szinü rakétákat nem lőtt, sem a mennylámpákat ki nem tűzte, mindnyájan lélekszakadva meglepetve vártuk, hogy mit akar? Végre mintegy 50 ölnyire lévén hozzánk és a szél erősen fújván, szócső segélyével kérdeztük, hogy miféle hajó? Francziául válaszolt, mit a nagy szél miatt nem érthettünk. Eleinte azt hittük, hogy valami kalóz (pirata) vagy pedig hadi kémhajó (privatier), de utoljára sem tudtunk meg róla semmi bizonyost.

Febr. 16-án ismét láttunk két bárkát valami 5 mfldnyi távolban. 17-én halásztunk, t. i. a horgonyokra fehér vászon és vörös posztó darabocskákat kötöttünk a nagyobb halak azt gondolva, hogy repülő halak, elkapják s igy ott akadnak. 19-én a legmelegebb és kimondhatatlan gyönyörű napunk van.

A tenger tükörsima és azúrkék szinű; a déli ég csillagai, különösen a déli kereset elragadóan szép csillagzata, a nap lenyugta, Jupiter, Orion és Syrius mégannyi elbűvölő látvány. Nyugaton a felhők hegyeket, romokat és vulkánokat ábrázolnak. Most közeledünk Brazília fővárosához, Rio de Janeiro-hoz s reméljük, hogy ezentúl czéljainkat előmozdító kedvező szeleink lesznek.

1871. febr. 24-én 5 órakor d. u. találkoztunk „Jarawor" nevű nagy vitorlás hajóval, mely Londonból jött. E hajó 32 nap óta utazik. Jelt adott, hogy angol hírlapokat és leveleket akar átadni hajónknak, mire azonnal egy ladikban két ur négy matrózzal mintegy fél mérföldnyire a hajóhoz közeledett és egy egész csomag „Daily News"-t hoztak.

Az Atlanti-óczeánon olvastuk ez angol lapokból, hogy Beust helyére gr. Andrássy van kiszemelve, hogy Gyulay (?) hadügyminiszternek van szánva, és hogy a delegáczió 60 millió forintot ajánlott meg hadiköltségekre stb.

Febr.27-én délben egy kétárboczos és zöldre festett shoonert láttunk; látszólag Afrikának tartott. A kedvező passat-szeleket (az angol tengerészek Trado-szeleknek nevezik) még mindig hiába vártuk, sőt ellenkezőleg erős ellenszél fúj északról folytonosan. Kapitányunk azt mondja, hogy 6 év óta e szelekkel ilyesmi nem történt, s ő soha ilyet nem tapasztalt, noha már 14-szor hajózta körül az egész földet. Utazásunk 60-ik napján, t. i. márczius 9-kén értük el az egyenlítőt. Csodálatosképen a hőség nem felette nagy. Itt kóstoltuk meg az osztrák és magyar borokat.

A brazíliai partoktól nehezen tudtunk megmenekülni. Jelenleg Fernando de Noronha és Boccas szigetek között hajózunk. Márcz. 9-én a hajón nagyszerű hangversenyt és felolvasási estélyt rendeztünk, melyben többek között magam is közreműködtem s egy magyar és német dalokból álló egyveleget énekeltom; a plébános fölolvasást tartott s a kapitány neje zongorázott.

Márcz. 10-én a Baktéritőt elhagytuk. Márcz. 11-én d. u. 4 órakor erős tropikus eső volt villámlással s iszonyú mennydörgéssel. Most érünk a szélcsend övébe, mely 200 angol mérföldig tartott az egyenlítőtől kezdve; csak egy kis zephir lengedez. És már most még 1500 ang. mérföldet kell hajóznunk, mig a mérsékelt égaljba érünk. Itt éjjel-nappal mind a lég, mind a tengeri viz egyaránt 80° Fahrenheit szerinti, s a viz tükörsima és azúrkék szinü. Hajónk körül százanként röpködnek a „repülő halak," melyek az egyenlítőtől távolabb mind kisebbekké lesznek, hering nagyságúak, két szárnyuk van és a hátukon egy fekete vonal; húsok igen ízletes.

Az állatövi fény (Zo-diacallight) nagyszerű látványt nyújt. A márcz. 11. és 12 közti éj igen sötét, viharos volt, heves szélrohamokkal és trópikus esőkkel; nagy veszélyben forogtunk. 12-én reggel először érintkezünk a passat-széllel, mely észak-kelet felől fuj.

Márcz. 19-én erős észak-keleti szélvihar; a hajó annyira a fekvő oldalára hajolt és a puffok (hirtelen támadó és enyésző szélrohamok) oly erőszakosak, hogy azt gondoltuk, a hajónak darabokra kell törnie. Sokat kellett szenvednünk; most már a föld északi félgömbjén a félutat Londonig megtettük és márcz. 20-án hagytuk el a forró földövet. A szerfölött magasan áradó hullámokból azt a következtetést vonjuk, hogy a föld e vidékén valami éjnap-egyenlőségi (aequinoctialis) nagy zavar volt, melyet mi szerencsésen kikerültünk. Márcz. 22-én gyönyörű derült időnk volt, s most már hajónk vígan vitorlázik észak, észak-kelet felé.

1871. márcz. 27-kén d. u. 4 órakor iszonyú vihar volt, mely mint puff (szélroham) oly hirtelen jelent meg, hogy nem lévén elegendő idő a vitorlák gyors bevonására, hajónk 60 000 mázsányi súlya daczára is (mert 80 000 font sterling — 1 millió forint értékű gyapjú és egyéb áru van rajta), majd hogy föl nem borult; átalános zavar.

E nap estéjén láttam az úgynevezett „Sundog"-ot (napkutyát), mely a szivárványnak egy neme, de szélesebbnek, rövidebbnek s nem oly világos szinünek látszik az északi égen. A hajósok erről azt mondják:

„At evening a delight, at morning a warning." (Este látva öröm, reggel pedig figyelmeztetés.)

A márcz. 27-én este kezdődött vihar egészen 29-e délutánjáig dühöngött, ugy hogy legkevesebb reményünk sem volt a hajóhoz vagy életünkhöz, mert hullámzó vihar volt és igy a hajónak a hegymagasságnyi hullámokról való folytonos esése, különösen annak derekán oly félelmet gerjesztő volt, hogy gerinczének ketté-törésétől tartottunk Sem állni, sem ülni, sem járni nem lehetett s a hajó annyira meg volt rongálva, hogy a hullámok folytonosan áttörtek a hajó. mellzetén a fedélzetre. A tenger zúgása ágyudörgéehez hasonlitott; átalános rémülés Egy-két lady éretlen gunykaczaja, a tisztek parancsoló lármája, a hajósok egyhangú éneke, az éj sötétsége stb. — valóban még a legerősebb magyar lelket is képesek megrendíteni. Mindezekhez aztán még a két óránál is tovább tartó borzadályos villámlás, valóban csoda, hogy az ember el nem veszti az eszét.

Márcz. 30-án este ismét borzasztó orkán, erős szélrohamokkal, kezdett bőgni, mely ápr. 1-jéig, a bolondok napjáig tartott — 5 óráig reggel. Hajónk körül egy grampus (czctfaj) és egy roppant nagy czelhal úszkál, mintha máris prédára lestek volna.

Ápr. l-jén reggel 6 órakor vége lett a veszélynek, minden arcz örömtől sugárzik és új remény dagasztja keblünket, hogy ismét meglátandjuk szent hazánkat. A társalgó teremben Mr. Vaughen hála istenitiszteletet tartott. Az utóbbi vihar ismét igen sok kárt tett az utasok holmijai közt s az én könyvtáram egy része is a sós viz áldozata lett.

Utóirat. — 1871. ápril 12-én este 8 órakor több mint három hónapi tengeri utazás után szerencsésén és meglehetős egészséggel megérkeztem Londonba.

D. M. Egy Ausztráliába vándorolt magyarról. 1867. 422.

London, aug. 12.

A „Vas. Újság" jul. 28-ki száma dr. Kempf tudósítása nyomán az Ausztráliában lakó magyarok névjegyzékét közli. Ebben bizonyos Veghey nevét látom említve, mint a Melbourne-ban létező Mechanics Institute alapitóját. Baráti érzettől indítva s a kérdésben levő hazánkfiának rokonai és számos ismerői érdekében kötelességemnek is tartom megjegyezni: hogy a mondott intézettel összeköttetésben állott honfitársunk neve nem Veghey, hanem Wékey Zsigmond. A Mechanics Institute egyébiránt nem is „gépgyár," hanem munkások olvasó s mivelődő intézete (mechanics =-munkás).

"Wékey Zsigmond zempléni születésű, 1849-ben Kossuth egyik benső segédtisztje volt, ugyanazon minőségben, mint a nemrég hazatért báró Nyáry Albert.

1853 ban, miután egyik itteni nyilvános tanodában az érczismeret tanfolyamát rendesen végzetté, Ausztráliába vitorlázott, mint számos más hazánkfia, az ottani aranybányákban szerencsét keresendő.

De a „digger" zord élete nem lehete a finom műveltségű ifjúnak ínyére: Melhourne-ban a Victoria tartomány fővárosában telepedett meg, hol nemsokára a nevezett intézetben mint oktató s titkár nyert állomást, emellett tudománnyal, irodalommal is foglalkozott.

Első, világot látott munkája: „On the Origin and structure of the language of the Magyars" (A magyar nyelv szerkezete s eredete). Ezt követte „The culture of the Vine, its advantages and prospects in Australia." (A szőlőszet, annak hasznossága s jövője Ausztráliában.) Ezen — tán első e tárgyról angol nyelven irt — munka következtében szőlőszeti s borászati egyesület alakult Victoriában, melynek igazgató szelleme s titkára Wékey volt.

1861 körül nagyobb kitüntetés érte hazánkfiát. Az időtájban ugyanis hire terjedvén, miszerint Otagában, Uj-Seeland egyik szigetén, uj s az ausztráliainál dúsabb aranybányák fedeztettek föl, a kivándorlás árja Ausztráliától el s az uj Eldorádó felé kezde fordulni. A victoriai kormány saját tartománya érdekeinek emiatt történhető rövidítésén aggódva, biztost határozott Otagába küldeni. Ezen kitüntető, bizalmas küldetésre Wékeyt tisztelte meg a kormány. Vizsgálatai és észleleteinek eredményét Wékey egy könyvben tette közzé, melynek czime: ,,Otaga its gold mines and natural resources." (Otaga aranybányái s más természeti kincsforrásai.) Az összes tartományi sajtó a leghizelgőbb elismeréssel nyilatkozott e könyvről, mely még itten Londonban is nagy keletre talált s több kiadást is ért; (második kiadásának egyik példánya előttem fekszik).

Ezek után alig hihető, hogy Wékey ujolag „a bányákban mint digger működnék." Szívből sajnálnám, ha a magának ily szép elismerést kivivó író a nem szokott zord életmódra kényszerült volna. Vigaszt abban találhatunk, hogy dr. Kempf a Melbourne-tól távol eső Sydneyben csak hallomás után írhatta tudósítását. Ausztráliából visszajött hazánkfiaitól tudom, hogy Wékey magához illő, kitűnően művelt skót leányt vett nőül s hogy számos családja is van.

Kilényi Gyula. AZ INKÁK HAZÁJÁBÓL.Bolíviáról. 1913. 12.

Buenos-Ayres 1912 deczember. A nagy világeseményeket történésük idején nagy érdeklődéssel kiséri az egész emberiség. De lezajlásuk után hamar elfelejti őket mindenki. Azután pedig egyre kevesebben gondolnak rá, amíg végre el nem felejtik. Ilyen históriája minden országnak és minden világrésznek van. Az egyik érdekesebb, a másik kevésbé az, de valamennyi megérdemli, hogy néha, egy pár órára-napra, emlékezetünkbe idézzük, hogy azután.ismét elfelejtsük Délamerikának is megvan a maga rég feledésbe ment históriája és ez az inkák világáról beszél, amely ma csak a mesében van, talán.

Ki emlékezik még, hogy mi volt Eldoradó, Potosi, Ozir? Mikor az inkák hazájából temérdek kincseket küldtek Európába, akkor ez a hely volt a világ legirigyeltebb, leggazdagabb vidéke; úgy beszéltek róla, s olyan legendákat költöttek felőle, mint egy lomvilágról. Ekkor jöttek a spanyolok, akik lerombolták az inkák világát és kirabolták e vidéket, amíg csak fel nem jajdultak alto és bajo Peruban, ezernyolczszáz-kilenczben.

Alsó és felső Peru volt az első, ahol fegyvert fogtak a spanyol önkényuralom ellen, s csak azután mozdult meg az egész Dél Amerika. Ahogy a spanyol elpusztította az inkák világát, úgy pusztult el a spanyol világ is itt. Az inkák hazájában kapta az első csapást a «Nagy-Spanyol» ország és ettől kezdve mind kevesebb helyen lengette a szél a spanyolok büszke vörös-sárga lobogóját.

Ma az inkák egykori hazája, éppen az ellentéte annak a mesevilágnak, mely egy pár évszázad előtt volt. És ezért nem törődik és nem beszél róla senki többé. A régi szép világból nincs meg már semmi, csak egy pár monolito, egynéhány rom, melyek körül, a délamerikai archeológusok ásatnak, hogy felszínre hozzanak valamit a régi világból, melynek a kincseiről már csak a legendák tudnak

A győztes szabadságharcz után alto és bajo (felső, alsó) Peru két köztársaság lett. Bolivár Simon, a délamerikai hős hadvezér neve után alto Peruból Bolívia lett. Fejlődött is úgy, mint a többi köztársaság, egész ezernyolczszáz-hetvenig. Ekkor háborúba keveredett (Peruval együtt) Chilével és a háborúban elvesztette egyetlen nagyfontosságú kikötőjét: Antofagastát. Ezt a csapást még most is érzi Bolivia és ez nehezíti meg annyira haladását és gazdasági fejlődését.

MONOLIT AZ INKÁK IDEJÉBŐL TIAHUANACUBAN. és BEJÁRAT TIAHUNACUBA

A mai Bolíviának kétmillió lakosa van és a lakosság fele indián. Nem vad, hanem inkább alázatos és félénk és e tulajdonságuk miatt aztán ki is használja a másik fél. És nem éppen valami szelíd módon. Ha hivatalosan nincs is meg már a rabszolgaság, a viszony, mely az indián és fehérbőrű délamerikaiak között fennáll, még ma is a rabszolgaságra emlékeztet. De a bolíviai indiánoknak még jó soruk van perui testvéreikhez mérten, akiket kínoznak és sanyargatnak. Peruban, a városok falain kívül, az indián élete teljesen értéktelen.

Azokon a vidékeken, hol a kaucsukot gyűjtik (Puturnayr-ban) leírhatatlan kegyetlenséggel bánnak velük. Bolíviában már nem fordul elő ilyesmi. Bolivia termeli a világ kokain szükségletének a legnagyobb részét és az ottani indiánok rászoktak annak az élvezésére. Úgy isszák - vagyis inkább szopogatják - a kokaint, mint mi a teát. A kokain leveleit összevagdalják és leöntik forró vízzel, majd amikor megfőtt és pépszerüvé vált, megfelelő nádszálon át szopogatják. Ez érzéketlenné teszi őket is, a gyomrukat is, úgy hogy kevés étellel beérik s amellett eleget dolgozhatnak.

Maga az ország - Bolivia - az ellentétek földje. Az egyenlítő alatt fekszik, de azért, a hegyein ott csillog a hó. Egyes vidéke legszebb egész Dél-Amerikában, egyes része pedig sivár, kopár és maga az egyhangúság. Egyes helyein majdnem puszta kézzel lehet kikaparni a földből az ezüstöt, más helyütt meg azt sem adja meg az anyaföld, ami a lakosság mindennapi megélhetéséhez szükséges. A lakosság Santa-Cruzban, alig egy pár száz méternyire a tenger szine felett a tropikus égöv hőségében él; de Oruro-ban szibériai hidegben sínylődik, majdnem négyezer méternyire a tenger szine felett. Potosi*, egyik legfontosabb városa, magas hegyen fekszik ahová valósággal csak kapaszkodva lehet feljutni. La Paz, a főváros pedig, lent fekszik mélyen a völgykatlanban.

*Potosí bányáiból a spanyolok annyi ezüstöt vittek el a gyarmati időkben, amennyiből akár hidat is építhettek volna egész Európáig. A város fölé emelkedő Cerro Rico közel 250 éven át ontotta magából az ezüstöt, a Föld leggazdagabb városává téve ezzel Potosít. A bányák ma is működnek, s bár midenhol azt olvasni, hogy a körülmények embertelenek.google 

Európával való közlekedése is nehézkes. Buenos-Ayresből vasúton kell elutazni Argentína legészakibb részéig Jujujig. Itt a vasút felkapaszkodik a Cordillériákra, ameddig csak bír. Azután jön az öszvér karaván, mely szépen átveszi a vasút szerepét és átszállít mindenkit és mindent Bolíviába. És amikor beköszöntenek azok a félelmetes viharok a Cordillerákon, melyek a hatalmas kondorkeselyüt is úgy csapdossák a sziklákhoz, mint a kis tarka pillangót a tavaszi szellő a kertek falához, vajon mi történik ilyenkor az utassal, a csomaggal, a szállítással? Vár, vár... minden és mindenki. Márpedig egy délamerikai köztársaság a szerint fejlődik, hogy milyen az összeköttetése az ó-világgal.

A bevándorlás Bolíviában ismeretlen fogalom. Pedig bevándorlók nélkül nehezen fejlődhet egy itteni állam. A délamerikai emberben sok az indolenczia és kevés az energia, amellett, hogy túlságosan közömbösek. Mindent, bármilyen fontos is az, másnap fog megcsinálni és ez a másnap még esztendők múlva is : „majd holnap!" marad.

Ilyen sok ellentmondás és következetlenség mellett, még egyenest csodálatraméltó, hogy Bolivia megmaradhatott önálló államnak, s nem tűnt el úgy, mint az inkák világa.

Sarlay Pál: Kaliforniai képek. VI. Emberkereskedés. 1870. 322.

(Kivételesen nem az I. résszel kezdjük a Sarlay-sorozatot. G.)

A csendes tengerparti államok — de főleg Kalifornia — jelenleg szőnyegen forgó társadalmi kérdése a chinai import, (beviteli kereskedés) vagy, amint az amerikai jobban nevezni szereti, a Coolie kereskedés. Felvilágosodott századunkban az emberi jogokat gúnyoló ily emberkeroskedés ellen tiltakozni mindenkinek közös szent kötelessége; annál inkább a szabad Amerikában, hol pár év előtt több száz-ezerek véráldozata pecsételé meg a rabszolgaság bilincseit szétzuzó emberi szabadság elvét s egyenjogú polgári méltóságra emelé a tiprott négerfaj rabigaba görnyedt szerencsétion fiait.

Ezen chinai import azonban, amennyiben a férfiakat illeti, kevésbé nevezhető ember-kereskedésnek, mint a szerencsétlen chinai nőké: az egész üzletet helyesebben lehetne „ember-bérlő részvényes vállalatnak" nevezni. Hat dúsgazdag chinai kereskedőház — (háta megett kétszer annyi fehér, érdeksovár részvényessel) — bir San-Franciskóban kizárólagos kiváltsággal, hogy chinai munkásokat importáljon Kaliforniába.

E hat társulat igazgatósága Sacramento, Stockton, Marysville, San José, San Joaquin, s több tekintélyes kaliforniai, nevadai, oregoni városban rendelkzik intézetekkel, a Chinából jövő gőzössel megérkezett eleven jószág azokhoz a szükséglet szerint küldetik szét, s onnan vasúti társulatoknak, föld- és szőlőtermelő egyletek-, farmerek-, háziasszonyok, egyszóval mindenkinek, ki chinai olcsó munkát keres, betöltetnek kinaival.

A chinai odahaza szülőföldén bőséghez éppen nem lévén szokva, ami az élet kényelmeit és fenntartását illeti, az ezelőtt két ezredéves legelemibb segédszerekkel éppen ugy meg van a 19-ik században elégedve, mint voltak hajdanta ősei Confutius korában; a modern civilizácio szükségleteit nem ismerve, a legolcsóbb rizs-eledellel táplálkozva, a ruházat minőségére csekély gondot forditva, közönyösebb, mérsékeltebb, igénytelenebb népet alig lehet elképzelni. Azért amit szerez, el sem költi itt, hanem megvonva magától minden szerzeményét összezsugorgatja. hogy hazavihesse.

Valamint nálunk egy font ezukorért a boltba, éppen úgy lehet eleven chinaiért küldeni Kaliforniába. Ha az érkezett ellen kifogás van, azt azonnal alkalmasabbért lehet kicserélni, éppen ugy lehet benne válogatni, mint bármely áruczikkben; egy havi bérletért a társulatnak a minőséghez képest 8-15 dollárt fizetvén, az ily munka Kaliforniában valóban igen olcsónak, mondható. A hat társulat egyikének fizetett ezen díjból, a behozatalra fordított költséget havonként 4—8 dollárjával törlesztve, ha a chinainak szerencséje van, hogy folyvást dolgozhat. 3 év alatt az éltét oly drágán biztositó társulat iránti minden kötelességeit leróhatta, s szabad ember lesz.

Ha azután a járomtól felszabadult chinai ön-kezére dolgozik, ily szabad állapotában a fehér embernek legveszedelmesebb vetélytársává lesz, mert csekély szükségletei, természete, korlátolt nézetei, ugyszólván semmi kiadást sem igényel, mindamellett felényi áron dolgozik mint a fehér ember, de legalább kétszer annyit takarít meg, mint az.

Mig a kaliforniai élethez szokott munkás tele marokkal dobálja verejtékkel szerzett keresményét, s sajátságos pazar szellemtől van átlengve, addig John (ez a chinainak kedélyes, átalánbs nevo minden különbség nélkül) kidülésig dolgozva, amellett mindent nélkülözve és megvonva magától, pár év alatt néhány száz csillogó arany dollárt zsebre rak, s mint vagyonos ember megy vissza a népes hazáb, vagy pedig saját kezére nyit ruhamosó üzletet.

Az ily szabad szárnyra kapott chinaiak fölette elszaporodván, a főleg irlandiak által képviselt napszámos osztályt erélyes tiltakozó rendszabályok foganatositására ösztönzék. A múlt deczemberi napokban öles falragaszokon óriási betűk hirdettek egv ellenük intézett tanácskozás összegyűltét. a Congress Hallba, pontban esteli 7 órára. Én mint hallgató a fentn nevezett helyen megjelentem, hogy mint szem- és fültanu az átélteket feljegyezhessem.

M. Thomas Mooney a szószékre lépve élőbeszédül a gyűlés czélját — mely a chinai ember-importálás megszüntetésére kiható rendszabályok megvitatása volna. Megjegyzései beszéde folyamatában a szellőztetett tárgyra majd érdekes világot, majd meglepő homályt vetettek, okoskodásai, s az érvelések szövevényei a tárgy prózai voltához nem mindig illettek.

Mig a chinai kártékony módon versenyez a fehér munkával, (fejtegette szónoklata alatt), az államra, t. i. Kaliforniára mi haszon sem hármlik abból vissza. Az olcsó munkát előmozditni törekvő érvek mind csalékonyak, a munkásosztály képezi a társadalom velejét, ez azon gyökér, melyből a jóllét csatornáit betöltő nedv sarjadzik; s ezen osztály képezvén az államépület sarkkövét, minden népszerű kormány feladata ennek hatáskörét biztositani, s igy közvetve a nemzeti jóllétet előmozditani.

Azok, kik az olcsó munka ollen tiltakoznak, mi kifogást sem tesznek a munka- kimélő gépek (labor saving machines) behozatala ellen. Az olcsó munka terjedtebb mértékben sohol sem gyakoroltatott, mint a déli államokban, hol ezer meg ezer rabszolga dolgozott díjtalanul a szivtelen kényúr számára, amint azonban a következés megmutatá, ezen kísérlet elégtelennek bizonyult be, a szabad államokban nincs egy acro föld, mely kétszer annyit ne érne, mint a rabszolgatartó államokban. Olcsó munka idézte elő az eddig soha nem hallott polgárharczok legnagyobbikát, mig ezen véres tusa másfél millió ember véráldozatába korült, az amerikai népet ezermilliö nagyságú adósságba verő, a az európai pénztőzsérok lekötelezettjévé tette.

„A csendes tengeri hajózási társulatnak, — folytatá, — 500 000 dollár évi segéd pénzt fizetünk a Coolie (kíni) importért, a kereskedelmi kamara nemrégiben gyűlést tartott s elhatározá a kongresszughoz más 500 000 dollár segély engedélyért folyamodni az ilynemű bevándorlás előmozdítására. Ez ellen mulaszthatatlan kötelességünk tiltakozni..

„Ha a kongresszus fehér férfiak és nők bevándorlási költségei fedezésére akar egy milliót fordítani, — kik Európa vagy más államokból ép, erős, egészséges állapotban jőnek ide, hogy az. államot gyarmatosítsák, — ezen rendszabálynak magam is mellette szavazok."

A leghizelgőtlenebb színben festvén a San-Franciskóban lakó chinai népesség jellemét, szokásait, visoletét a következő statisztikai adatokkal szolgált :

„Ezen városban, — úgymond — 150,000 ember lakik, ebből 30,000 Coolie, 30,000 pedig keményen dolgozó munkás fehér ember. Ezen számban 10,000 fehér munkás van, ki munkájáért 2 dollárt kap napjára, vagy 480,000 dollárt havonként; — 4000 gépész 4 dollárjával naponként, mi havonként 284,000 dollárra rug; van 4000 mészáros, pék, szatócs, feltéve hogy ez naponként 5 dollárt keres, a mennyiség 480,000 dollár egy hóban; — van 4000 ügyoa gépész, 10 dollárjával naponként, vagy 960,000 dollárt keresve havonként; itt találunk 2000 birtokost kiknek mindegyike 20 dollárt huz naponként házbérül, stb. effélékül; van 1000 tőzsér 40 dollárnyi keresettel naponként vagy 960,000 havonként. Mindez -egy nagy gúlát képez, melynek kiegészítését a többi 10,000 ipar munkás teszi,

„Már most tegyük fel, hogy a chinai csordák beözönlenek, s a munkás embereket kiűzik, hogy megélhessen, mit cselekszik az a 4000 mészáros, pék és szatócs? Mit csinál nélkülök a 4000 gépész ? a birtokosok mit fognak ingatlan jószágaikkal cselekedni, ha azokat el akarják adni? Megveszik azt a chinaiak? Mit teendnek akkor azok a chinai szolgák után kiáltozó Front-utczai kereskedők.

Ily megjegyzései tovább szövésében Sir Mooney czélzást tett tisztelendő dr. Stonera : „őzen reverend gentleman — úgymond — midőn idejött e városba ugyancsak keveset hozott magúval, most azonban mindenben bővelkedik", s a bostoni „Congregationalist" czitnü lap számára dr. Stone által irt o következő levelet olvasta fel : Dr. Stone m gjegyzésci a chinai szolgákról. „Én több hónapja már nvóta házi szolgául chinait alkalmazok, a világ minden kincseért sem térnék a házi szolgálat régi modorára vissza. Az uj szolgák lármátlanul és ügyeson végezik minden dolgukat. A konyha csöndes és nyugodalmas s a gazdálkodás meglepően nagyobb, mint azelőtt. Minden eddigi kimagyarázhatlan hiánynak eleje vanvé^e, —ezukor, szesz, fűszer, vaj, szalonna s a háztartás minden egyéb apróságai sokkal tovább tartnnak most, mint azelőtt. Perpatvar, dulás-fulásnak vége van. Sült szeletek, fél pulykák azon módra jőnek fel az asztalra, a mint előtte való nap hagyattak, kivéve hgfölebb, hogy kissé újra kell garnírozni. Bezzeg nem kérik most az esti kime-hetési engedélyeket, vagy fél napot privát varrás és foltozásra. Visszafelelgetésnek hire sincs, mindenre az engedelmes ,,all right" („jól van"). Sok mosás, ünnepnapi főzés, rendetlen asztalterités ellen mi panasz sincs. Ámbár e szolgák nagyobb része alig tud néhány szót angolul, könnyű velők bármit megértetni: ha egyszer meglátják, bárminemű dolgot hogy kell tenni, azt soha el nem felejtik. Az asztali étkek változatosságát szerető találékonyságuk meglepő és sajátságos. Türelmes szorgalmuk, jó természetük, jó akaratuk bármely munka kivitelében, szigorú hűségök munkaadójuk iránt s annak érdekei előmozdításában, a háztartást addig nem élvezett kényelemmel árasztják el. Másrészt alig lelhető valami hátrány, mi az elésorolt sok oldalú nyeremények odahagyását sürgetné.'

Ezen levelot végig olvasva Mr. Mooney, csodálkozását fejezé ki, váljon mikép jutott a kegyes doktor, a chinai szolga által meggazdálkodott sült pulyka és szelet birtokába eredetileg is? Bizonyosan nem dolgozott értük, s okvetlenül a dolgozó osztályok valamelyikétől kellett azt kapni.

Majd az utolsó chinai gőzös megérkezésekor látott jeleneteket sorozá elő, hozzá téve: minda-mellott az igen tiszteletre méltó dr. Stone ily fajta népet hoz be családjához, keleti barátjainak ajánlja pontos hűségöket. Felhivá a tiaztelendőt lépjen elé s feleljen a szőnyegen levő napi kérdések fontosabb pontjaira, s az ezen pogányokat érdeklő egyéb vonatkozásokra.

A szónok azután 10 millió dollárra tette a chinaiak által az államból kivitt évi összeget, és igy 30 év alatt, soha vissza nem térendő 300 millió dollár vándorol ki az országból.

Mindezen fenyegető bajok ellen szónok e következő különös gyógyirt javaslá:

l-ör. A mint egy chinai az államba lép, 500 dollár adót fizessen.

2-or. Jövedelmi adókép minden chinai 30 dollárt fizet havonként.

3-or. Ha kutyatartásért adóztatjuk a közönséget, miért ne lehetne azt chinai-tartásért is adóztatni?

Igaz ugyan, hogy isten teremte a chinait épen ugy, mint bárki mást, az tagadhatlan! de isten teremte a kutyát és patkányt is, már pedig a szónok inkább tűr közelében kutyát, mint patkányt.

A fogalmazott okmány, egy hirtelenében alakult választmány elé terjesztetett, melynek o feletti véleménye a jövő meeting tárgya leend.

Ezután Captain Grant kért szót, a igy kezdé: „Uraim! soha rákabb pirosságuvá életemben nem szégyoneltem magam, mint most, s őszintén meg kell vallanom, hogy értelmesebb, s tisztességesebb kinézésű közönséghez nem szóltam soha életembon." — Ily tréfás bevezetés oly hangos hahotát idézett elé, hogy senki sem akarta a szónokot hallgatni.

Végül rendőrkapitány Suple lépett elé, ilyfor-mán emelve szót:

„Uraim! szeretném ezen ügyet érvényre hozni, a annak szervezését látni, olőször azonban egy más megjegyzést kell tennem; itt van-e John Griffin a teremben ?"

John Griffin komolyan lépett fel az állványra, a tisztességes kinézésű mintegy 19 éves fiatal ember jól volt öltö/ve, s egészen csillogott a magára rakott olcsó ékszerektől. „Mit gondolnak önök ezen fiatal ember felől?" szólt amaz a gyülekezethez, ked-vencze vállait veregetve. „Mi munkája sincs, s semmi módon nem tud valami dologhoz jutni, ő családfő, atyja van, s több testvérét kell eltartania, ne feledjük hogy 18 000 ily fiatal ember és nő van jelenleg e városban munka nélkül." Oly hango3 és hosszan tartó taps követé ezen bevezetést, mikép 1-hetlen volt a speechet tovább folytatni, s a moe-ting folytatása másnapra halasztatott.

UTAZÁSOK

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 247.

III.

Nagyszerű a látvány, amely Gibraltárhoz közeledve, az utazó szemei előtt feltárul. .A nyájas Földközi-tenger világos-kék szinezetü fékezett habjai, itt már elvesztve erejüket, csendes redőnyökbe mennek át, mely tenger-nyugalom Alboran szigettől egész Gibraltárig élvezhető. Keresztül tekintve a két világrész közti tengerszoroson, a szeszélyes Atlanti-óczeánt azonnal megpillanthatjuk szélesen húzódó habjaival, melyek Andalusia és Marokkó földnyelveibe ütődve, csakis szakadozott töredékekben juthatnak Algesiras öbölig.

Jobbra Európa vigan zöldellő partjai, a buja déli növények s különböző nemű fák árnyában pihenő főúri villákkal, hozzáadva a virágillattal balzsamozott tengeri levegőt: oly érzetek .töltik el az ily látványban ritkán gyönyörködhető tengerész keblét, minek magyarázatot csak az adhat, aki heteken át küzdve a fölbőszült Oczeán hatalmas erejével, egyszerre e földi paradicsomba varázsoltatik.

Balról Afrika kopár sziklás hegyei, nagyon visszataszító ellentétet képeznek, s mintha komor tekintetökkel elnémítani óhajtanák a természet szépségein örülni merészelő tengerészt. E marokkói partok keleti oldalán csaknem puszta szemmel kivehető néhány valódi dél-arab stylben épült város, minők: Ceuta* erődítéssel ellátva, mely a spanyol hatalom kezében van; tőle mintegy 10 tengeri mérföld távolban fekszik Tetuan, oly közel a czivilizált európai családokhoz, s még mindig a hátramaradás és tudatlanság örvényében fetreng, ugy annyira, hogy mint sokan állítják, Tetuan királya vagy főnöke a tudománynak kezdetleges a-b-c-jét, az írást és olvasást sem ismeri.

*A 28 km² kiterjedésű Ceuta autonóm város Észak-Afrikában, a Gibraltári-szoros közelében, a Földközi-tenger partján fekszik. A várost szárazföld felől Marokkó határolja. 85 ezer lakos google

Mihelyt a hajó elhalad az angolok által megerősitett Gibraltár fok mellett, a fent emiitett Ceuta és Tetuan varosok eltűnnek látkörünkből, s az európai oldalon fekvő kicsiny, de régi Tariffát közelitjük meg. Az itt levő observatorionak csaknem minden nemzetbeli hajó jelezi nevét, mit ez távirda utján az illető ország főtengerészoti helyével azonnal tudat is; sőt ha a hajón valami különös esemény adta elő magát, ezt szintén ismertetheti a parancsnok, a tengeren való távírás eszközölhetése szempontjából készített lobogókkal.

A történeti emlékű Trafalgar-fokot elhagyva, a hajó egészen künn van az Oczeánon, hol más erejü és kiterjedésű habok, másnemű szelek uralkodnak, kitanulhatlan sajátságu öbölfolyamok veszélyes partok, szemmel láthatatlan sürű köd, dagállyal és apállyal kell megküzdenie; mindezeket tekintetbe véve, nem csodálható, ha a szegény köztengerész arcza e vizeken elkomorul, szótalanná lesz s minden, az égaljon megjelent felhő menetét félelmes kutató arccal követi; és mi több, naponként tudomást szerez — amúgy titokban — a hajó alsóbb rendű tisztjeitől, vajon mennyit emelkedett vagy szállt le az időt jelző barométer, s a jó vagy rossz választól fúgg hangulatának egész napi minősége.

De léteznek az Ocezánon oly élvezetteljes látványok is, minőket belföldi tengerek már nem nyújthatnak; mert azonfelül, hogy itt a delphineknek is nagyobb csoportjai rajongják körül a hajót, s jelölik ki úszási irányokkal a keletkezendő szelet, vannak más ezeknél sokkal mulattatóbb s regényesebb lakói is az óczeánnak, ezek: a czethalak és czápák. Ismert tulajdonsága a czethalnak, hogy a viz alatt sokáig nem tartózkodik, hanem időközönként megjelenve a víz felszínén, vastag vizsugárt lövell ki orrlyukaiból, mellyel szélcsendkor oly robajt idéz elő, hogy a matrózok már két-három tengeri mértföld távolságban észreveszik, a mikor az egész hajó- személyzet megjelenvén a födélzetén nagy érdekkel szemléli e tengeri óriás játékát.

Sokszor a hajótól csak 4—5 öl távolra merül föl, előre tolva hihetetlen nagyságú fejét, majd felső teste szigetként domborodik ki a locsogó habok közül, s ekkor orrlyukaiból magasra emelkedő vízsugár ömlik, mely a hajón levőkre már csak gőz alakban hull vissza, mig a czethal, fejét ismét tenger alá meritve, széles farkát engedi láttatni; majd egész testével lebukva, csakis a helyén keletkezett örvény tanúskodik eltűntéről. Némely parancsnok — szerintem igen helytelenül — kedvét leli abban, ha e roppant tömeg testébe egy pár porosz golyót szórhat. Miért elvaditani ez ártalmatlan, kedves halát a tengerésznek? Elég, ha az északamerikai czet-vadászok évenként oly nagy mennyiséget kipusztítanak a Jeges-tengerből.

A hajó leghűségesebb útitársa: a czápa, amennyiben heteken, sokszor hónapokon keresztül követi anélkül, hogy más irányt venne, sőt ami legbosszantóbb: mindig egyenlő gyorsaságot fejt ki a hajóval, s mintha hozzá volna szegezve, vele egy testet látszik képezni, és csakis akkor mozdul, midőn valami elnyelhető tárgy, péld. kétszersült, ember vagy besózott húsdarab esik a tengerbe, mit a legkisebb czeremonia nélkül, azonnal szájába temet. A bátor edzett tengerészek nem röstellnek megmérkőzni ez emberi húst kedvelő hallal, s ha elfogása sikerül, kötélen a hátsó árbócra húzva, függő helyzetben földarabolják.

A legmagasztosabb látvány, mit az Oczeánnak melegebb éghajlatú vizei nyújtanak, holdvilág nélküli sötét éjeken át észlelhető. Alig tűnik el a lenyugvó nap utolsó halvány pírja, midőn az éj, széjjelküldve sötét árnyait, nehéz ködfátyolt borit a tenger szinére, mi lassanként a legteljesebb sötétségbe menve át, képtelenné teszi a halandót, látási tehetségének legkisebb hasznavételére; de a tenger — mintha szövétnekül óhajtana szolgálni a tengerésznek, vakitó fényözönt áraszt el a viz felületén, fölül múlva ezer meg ezer fáklya világító erejét. A hajót minden oldalról e tűztenger veszi körül s különösen a menetét jelző széles úton valódi tűzi játék képződik. Igen mulattató, ha éj közben az Oczeán egyik szikrázó habja keresztül csapva a hajón, annak födélzetén több kékesen csillámló pontokat hagy. Ezek az úgynevezett „Stella mariná"-k (tenger-csillag), azaz : félig növény, félig állatok; átlátszó testök valódi phos-phor-fényü, melynek nyomait hagyja az emberi kézen is, ha t. i. valaki által érintetik. Néha megjelennek a futkosó delphinek csoportjai is, ugrálva, egymást kergetve minden czél, minden irány nélkül.

Egybe font karjait a hajó párkányára támasztva, merev tekintettel bámulja a tengerész e csodajátékot, s igyekszik behatolni a tenger legmélyebb titkaiba, tudva, hogy annak gondosan elzárt ajtójai csakis ilyenkor nyílnak fel. Nagy érdekkel nézi az itt-ott eltűnő nagyobb testeket, amint kisebb halakra hajtóvadászatot tartanak, s ha egy közülök zsákmányul esik, hogyan tűnik még mélyebbre villámgyorsasággal, hogy ott háboritatlanul felemészthesse martalékát, s ahol elhaladt, ott mindenütt — sokáig tartó — ezüst szalag árulja el nyomát. Tűzijáték ez és olyan, mihez hasonlót előállitni, még nagyon gyenge az emberi ész és hatalom.

Ezek azok, kedves olvasó! mik a tengerésznek némi kis élvet, örömöt nyújtanak, és legkevésbbé sem lehet tőlök irigyelni, ha olykor ily, küzdelmük nagyságához mért isteni látványban részesülhetnek!

Faragó Ödön: Egy magyar tengerész naplójából. 1872. 307.

Hajózási szakismeretek.

IV.

Az angol vagy franczia partokra törekvő hajónak Tanffától nyugat irányt kell vonni Portugall Sz.-Vincze foka miatt, melyet elhagyva, nem észak, hanem észak-nyugoti vonalban halad, mindaddig, mig legalább is 150 teng. mértföld távolságra nincs Portugall nyugati partjaitól Azon egyszerű okból, hogy a tenger e vidékein uralgó szél leginkább a nyugati (Ponente), mely igen gyorsan viharrá (temporale) változik és nagy ton-gert (heavy sea) csinál, ekkor pedig egy igénytelen vitorlás hajó, elvesztve minden küzdő képességét, a habok által lassanként part felé hányattatik, mely körülmény a Portugall partjaihoz közellévő vitorlást igen veszélyes helyzetbe hozhat oly formán, hogy az illető hajónak nem jutva menekvő út, a dühös elem által valamely sziklához vágatva, összetörik; mig a kijebb levő hajókat ily nemű veszély nem fenyegeti.

Ha pedig keleti, tehát föld felőli szél fuj: akkor fölösleges minden ovakodás; sőt ha egyszer oldalszélnek feszité a vitorlákat (bracciar le vele di bolina) s az árboczról lecsüggő kötél-hátralékot csinos csomókba hányta a tengerész: azután sokszor egész hétig szükségtelen a vitorlákhoz nyúlnia. Ilyenkor a közhajós derült kedélyét ismét visszanyeri, a máskor csak rendreutaaitás folytán végzett munkáit most örömmel, mondhatni játszva teljesiti. A vénebbek szabad idejüket ruháik javitása s fehérneműik mosásával töltik, mig az ifjabbak kötelet fonnak, igen sajátságos, csakis vitorlás hajón tapasztaló módon, néha olasz vagy spanyol szabadságharczi dalokat énekelve. A tiszti kar (lo stato maggiore) pedig az egész napot halászattal tölti.

Sokféle neme létezik a halászatnak, mit egy tengeri hajón gyakorolnak, ezek közül két leghasználtabb módot talán nem lesz fölösleges megemlitenem. A horoggal való halászat igy történik: Nyolcz-tiz öl hosszú, eléggé vastag zsinegre horog erősíttetik, melynek nyílban végződő görbített hegye a matrózok által ügyesen utánzott hal belsejében rejlik. A horog-fonál a hajó karfájához van kötve, s ezen felül vékony czérnával is a hajóhoz erősitik azon czólból, hagy a horogra került hal által okozott rántásra a czérna elszakadván, a kormánynál álló timonierea zörej által figyelmessé tétessék. Ekkor a zsineget vigyázva felhúzzák; de ha a fogott hal nagy, testébe csáklyát is akasztanak, mi által fölvonás sokkal könnyebben sikerül.

Egy másik mód a csáklyáva1 való halászat. Az oezeán több részein, leginkább a biseayai öbölben észlelhető, hogy a hajó ormányáról kinyúló fékárbocz (bom preeso) alatt sokszor igen ízletes húsú halak mutatkoznak. A kabingyerek (camerotto) a kötelet észrevenni, a kapitányt értesiteni tartozik; e közben a hosszú nyéllel ellátott szigony az előfödélzetre vitetik, mig a legügyesebb matróz az árbocz alatti láncz-hálózaton foglalva helyet, Neptun villáját kézbe veszi s várja a kedvező pillanatot, illetőleg a hal időközönkénti vizszinre emelkedését, mi megtörténvén, a csáklya kisurran a halász kezéből s eltűnik halastól a kék viz mélyén, majd ismét megjelenik a viz felszínén, egyik végén keresztül döfött eviczkélö halat láttatva vagy gyakran üresen, de legtöbbször a hosszas várakozás unalmait szép siker szokta koronázni. Ha a halászat eredménye nagyon kedvező akkor lakoma engedélyeztetik, sőt az egy pohár görög bor még a matrózoknak is kijár.

Túl haladva az északi szélesség 48-dik fokát, az éghajlat egészen megváltozik. Zord, ködös, viharos idők állnak be, a felső vitorlákat folyton zárva kell tartani, a térmérték (loch comuno) óránként a legnagyobb pontossággal hányattatik tengerre, s az észlelt gyorsaságról szigorúan követett számla tartatik annyival is inkább, mivel a tengerre sürün ereszkedő köd elrejtve a napot, a tengerészi vizsgálatok (osservazioni marittime) teljes lehetetlennek, a a helyzet meghatározásnál a kapitány kizárólag a gyakorlati kiszámításra (navigazione periatima) szorul.

Isten áldásának tekintik, ha a nap legalább egy perezre keresztül törve a sűrű ködön, fátyolozott golyóját láttatni engedi. Ezért veszélyes a hajózáa közel Angolország partjaihoz, s különösen La Manche csatornában, hol a felette nagy számmal megforduló vitorlás, gőzös és egyéb apró hollandi cutterek sokasága miatt gyakran előre láthatatlan egybeütközések történnek. Ilyenkor két matróz folyton az előfödélzeten ügyel, időközönként a hajó-haranggal csengetve, mig a timoniere minden óranegyedben kétszer kürtöl. De alig jut a hajó Angolország délnyugati, azaz: Landsend fok Wolfrock látkörébe, teljes biztonságban, mondhatni kikötőben van.

Minden veszélyea partokkal biró állam gondoskodik parti-hajóvezetőkről (pilotti), kik a hatáskörükben fekvő tenger medrét folyton tanulmányozva, annak biztos és alapos ismeretébe jutnak a az érkező hajókat igen ügyeaen kikötőbe vezérlik. Ezeknek kötelességük ugy tiszta, mint viharos idők alkalmával a parttól 50—60 teng. mértfóld távolságra vitorlázni, ha vitorlás vagy más gőzös jut látkörükhe, azt meg közelitni, kiindulási és rendeltetési helye felől tudakozódni, végre szolgálatukat felajánlani, mi, ha elfogadtatik: a „pilotte cutter" kicsiny dióhéj-csolnakot bocsát vizre, s három emberrel az illető hajó szél alatti oldala alá megy (szél feletti oldalnak a hajó azon része neveztetik, mely a szélnek leginkább ki van téve; az ellenkező oldal pedig szél alattinak) a kötél-hágcsót lebocsátva, azon egyik pillotte fölkúszik, mig a dióhéj visszaevez a cutterhez. A pillotte hajóra érkeztekor átveszi a felelősséget; a kapitány többé nem oszthat rendeletekot sőt a hajó összes népe (crew, ciurma) a pilotte-nak föltétlenül tartozik engedelmeskedni.

A Bristol-öböli főbb kikötők mint: Bristol, Cardiff, New-Poot, Gloucester, stb. pilettjilejőnek sokszor Wolfrock és Scilly szigetig hajóznak, hol bevárják a nevezett helyekre utazó hajókat, s a legnagyobb viharban is, életök koczkáztatásával is, de megközelítik a vitorlást, hogy megkérdezhessék: Want you any pilotte sir? (Van-e szüksége hajó-vezetőre, uram?) Sem csodálni való tehát, ha a hajó szűk körén előforduló ármány, cselszövés, lázadásban még avatatlan kezdő tengerész teljesen megbotránkozik, midőn egy némely fennhéjázó parancsnok durva modorú válasszal „mit akar"-ral utasitja vissza a kiaaé talán illőbb dijazáaért esdeklő pilottot. De a nemesen gondolkodó kapitány, díjazásán felül még ajándékkal is kedveskedik, s hajóján a pilotte mindig szivesen látott vendég. Hajónk is fölvett Wolfrocknál egy ily hajóvezetőt, széltől dagasztott vitorláival sebesen röpülve a bristoli csatorna bejárata felé.

Landsend és Cardiff közötti 220 teng. mértföldet egy jó vitorlás — nyugati széllel — 14 óra alatt befut, mely képtelenségnek tetsző gyorsaságot a dagályok alkalmával támadt sebes folyam igen elősegít, s az apály közbejöttekor már láthatók a minden irányban elszéledő parti vontató gőzösök, csak szerény jeladás szükségeltetik és egyike azonnal mellettünk terem, az alku hamar megvan (két-három font sterling), erős kötélvég adatik a gőzösnek s az ellenkező folyam daczára sebesen közeledünk a kikötő felé.

Graves-endet elhagyva, Angolország legnagyobb s legkeresettebb szén-kiviteli piacza Cardiff roadján (kikötő előtti tengerrész) vagyunk. Felhangzik a pilotte szava: „let gothe anchor!" („Bocsássátok le a horgonyt!") s a horgony csörömpölve rohan a tenger mélyébe.

Györy Vilmos: Egy utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) 1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370

(A beszélyből csak a hajózásra vonatkozón részeket hagytuk meg. G)

I.

Az Atlanti óceánon szerencsésen átkeltem, s honnról való távozásom után négy hétre, egész kényelemmel lépdeltem fel s aláNew-Orleans utczáin. Azon hat hónap alatt, amit e városban tölték, nagyobb világismeretet szereztem magamnak, mint ennekelötte hat éven keresztül.

Egy-két hét múlva el kellé érkeznie amaz évenkint megjelenő kellemetlen vendégnek, kit e vidék a sárga Jack melléknéven ismer, s kinek jelenlétét ifjú és öreg egyaránt féli, s épen azon rémület, melyet e sárgaláz okoz, ez kényszeríté a távozásra most is New-Orleans előkelő világát, hogy vándormadarak módjára, északiabb tájakra vonuljanak. Nekem sem volt semmi kedvem a sárga lázzal megismerkedni.

Hogy pedig ez megtörténhessék, csak hajóra kellé ülnöm, valamely, a tengertől távolabbra fekvő városba távozandó. Saint-Louis igen vonzó nevű hely volt azon időben, s ugy határozám el, hogy én is odamegyek, bárha meg nem tudtam volna mondani egy fél világért, miből fogok ott élni, miután módom csak is annyi volt, hogy éppenséggel odajuthassak. Összeszedtem azért csekély holmimat, s egy, ama halmok városa felé induló gőzöshöz mentem, mely hajó „a nyugat szépe" vonzó nevet viselé.

Határozott időben a fedélzeten valék, azonban a Missisippi-gőzösöktöl nem lehet pontosságot várni, s csakhamar belátám, hogy legalább is néhány órával még késhettem volna. Ezen időt arra használtam, hogy a különös jármüvet, melyre léptem, közelebbről megvizsgáljam. Azért mondom különösnek, mert a Missisippin és mellékágain járó gőzösök, egyéb vidékek hajóitól merőben különböznek. Tisztán folyamhajók, melyek a csak kissé is zivataros tengeri utat semmi módon ki nem állanak. Bordáik egészen a tengeri hajók mintájára vannak ugyan épitve, de oly kevéssé mélyek, hogy a legfelső fedélzet alig van néhány hüvelykre a viznek tükrétől. Fenn a fedélzeten áll maga a gép is, ugyanott vannak a hatalmas öntöttvas kazánok s a katlanok, melyek szintén igen terjedelmesek, minthogy fahasábokkal fűttetnek. S a csekély térségnél fogva, ugyancsak itt vannak felhalmozva a fölvett áruczikkek is, s mindenütt, hol a helyet a gép mozgása nem veszi igénybe, majd pamutgöngyölegek magas halmai, majd dohányos hordók, vagy tengerivel megtöltött zsákok magas tömege láthatók.

Ez a hajó terhe, midőn völgynek jő, vizmentiben; azonban ha fölfelé utazik, áruinak minősége természetesen egészen más; ekkor kézmüvekből áll az, rendesen: gazdasági eszközökből, kávé-, rizs- és czukorból, narancsból s a tropikus éghajlat más egyéb terményeiből.

A hajófedélzet hátamögött van egy hely, azon igénytelenebb utazók számára, kik fedélzeti utasoknak neveztetnek. Ezek rendesen irlandi napszámosok, szegény német kivándorlók, négerek és rabszolgák. A hajó csekély mélységének az az oka, hogy a folyam, kivált a száraz évszakban, igen sok helyen sekély. Ezen okból ama kevés mélység a legnagyobb előnnyel bir, és kapitányom, ki hajójának e tulajdonára nagyon sokat tartott, tréfásan monda: hogy neki nem kell egyéb egy jó harmatnál a füvön s keresztül evez hajójával a prairie fölött.

Ha a Missisippi-hajók viz alatti részéről keveset lehet is mondani: éppen ellenkezőleg ugyanannyit lehet beszélni a viz fölöttiröl. Gondoljunk egy kétemeletes, mintegy kétszáz láb hosszú, deszkából épült házat, mely hófehérre van festve, gondoljunk a felső emeletben egy egymáshoz igen közel álló ablak- vagy majdnem ajtósort, mely a keskeny párkányjárdára nyilik, s ezek fölött egy egészen vizirányos, vagy kissé kidomborodott tetőt, mely kátrányos vászonnal van bevonva s melynek középvonalán egy sor üvegtábla bocsát világosságot alá. Képzeljünk hozzá, ezen tető fölött, mintegy száz lábnyira fölemelkedő vaspléhböl készült két fekete hengert, tiz lábnyi átméröjüeket; s végre a hajó ormányánál egy magas zászló-árboczot, melyen a csillagfedte lobogó díszeleg : gondoljuk el mindezt együtt s lesz némi fogalmunk a Missisippi-gőzösökröl.

Ha az ember a hajóterembe lép: a látvány újdonsága meg fogja lepni. A szem előtt mintegy száz lábnyi hosszú szalon tárul fel, szőnyeggel gazdagon feldiszitve, drága székekkel, pamlagokkal, asztalokkal, tükrökkel bútorozva; tündöklő csillárok függnek a tetőről alá, szárnyas ajtó vezet a két ággya ellátottl hálószobákhoz, a magas szárnyas ajtó, tarka szines üveggel választja el a hölgy-szalont e teremtől. A falak gazdagon aranyozvák és szép aczélmetszetekkel ékesitvék. Egy szóval: oly fény és pompa uralkodik mindenütt, minő az európai utazó előtt szokatlan s minőről csak a keleti regékben hallottunk emlitést tenni.

S mégis, ez a pompa gyakran szomorú ellentétben áll az e termet elfoglaló utazóközönséggel, mert e szalon csakúgy tulajdona a legsemmirekellőbb naplopónak, mint a müvelt gentlemannak, s gyakran a durva, műveletlen emberek száma jóval felülmúlja a müveltekét.

Miután a „nyugat szépé-"nek belsejét kellőleg szemügyre vettem volna, a kajüte előtti nyilasra léptem. Itt egy szabad tér terül, mely közönségesen sátornak hivatik, s mely a férfi-közönségnek kiválólag kedves tartózkodási helye. A sátort egy oszlopok által tartott tető képezi, mely nap és eső ellen véd, s minthogy mind elöl, mind oldalvást nyilt, a leggyönyörűbb kilátást nyújtja, s ezenfölül abban áll nagy előnye, hogy a hajó legcsendesebb mozgása által is hűvös lég áramlik rajta keresztül.

Itt az utasok kényelmére székek vannak fölállítva s a dohányzás szabad. Odaültem én is, szivarra gyújtottam, s a szemlélődés mulatságos foglalkozásához kezdek. A „Levée" — egy száz angol mérföldnyire elnyúló mesterséges töltés, mely a Missisippi hosszában elvonul, New-Orleans mellett; természetesen oly erősen van épitve s oly tágasan, hogy tengeri hajókat és folyami gőzösöket egyaránt biztosan befogadhat. (Folyt köv«tkezik)

1866. 322. oldal.Missisipi Folytatás )

II.

A „Levée" azon része, mely szemeim előtt terült, a gőzösök rakhelye néven ismeretes. Valami húsz gőzös horgonyozott itt, ugyanannyi fa-hidk mellett, melyek a folyamba egy jó darabra benyomultak. Néhány közülök, éppen most érkezett alá a Missisippin, és áruit, s azon utasait szállitá szárazra, kik e veszedelmes időben, elég merészek a tengerparti vidéket felkeresni. Mások — sürgő forgó tömegtől hemzsegve — javában fűtöttek (?), mig mások ismét mind a hajótisztektöl, mind a legénységtől egészen elhagyatottaknak látszanak, kik hihetőleg a fényes kávéházakban vagy vendéglökben dorbézoltak. Időről-időre, egy egy tarka ruhás, s drága panama kalapos kereskedősegéd jelent meg ez elhagyottaknak látszó hajóknál, néhány pillanatig ott időzött, s azután újra visszasietett a városba.

Legélénkebb mozgás azonban két hajó előtt volt éizrevehetö. Egyik az vala, melyre én szállottam be; a másiknak kerékboritója felett ezen név állt odaírva: „Magnólia." ügy látszik, ez utóbbi is induló félben volt, legalább legénységének mozgása, tűzhelyein lobogó tüze s a katlanok környékéről sistergö gőze, ide mutattak. A hajó előtt a New-Orleansban teherszállításra alkalmazott targonczák lerakták áruikat. Az utasok elkéséstől való féltükben, nagy sietséggel jöttek a hajóra, majdnem mind megannyi kalaptokkal kezükbeit. Bőröndök, ládák, zsákok és hordók tolattak vagy guríttattak a fedélzetre, s minden — a nemsokára beálló — indulást jelenté. Hasonló élet látszik a Levée azon részén is, hol a „Nyugat szépe" horgonyzott.

E nyugtalan sürgés-forgást nem szemléltem még sok ideig, s már is észrevevém, hogy itt valami szokatlan dolog van készülőben A hajók nem voltak egymástól nagyon távol, s mindkettőnek legénysége, ha egy kissé megerőteté hangját, érthetőleg át-átkiálthatott egymásnak.

Ezt meg is tették minden tartózkodás nélkül, s nemsokára a hozzám is elhatolt kiabálásokból csakhamar kivehetém, hogy a „Magnólia" és a „Nyugat szépe" egymással versenyző hajók. Arról is meggyőződtem kevés idő múlva, hogy egyszerre akarnak indulni és versenyfutást tenni. Ez a Missisippin semmi rendkívüli. Mind a „Nyugat szépe" mind pedig vetélytársa, nagyságukra és pompájukra nézve első rangu hajók valának; mindketten egy vonalon hajóztak, New-Orleans és Saint-Louis között, s mindkettőt köztiszteletben és szeretetben álló kapitány vezeté. Okvetlenül vetélytársaknak kellett lenniök s ezen érzelmet az egész legénység osztá, a kapitányoktól kezdve, le egész a fűtökig s az utolsó rabszolgákig.

Ami a hajótulajdonosokat és a tiszteket illeti: ezeknél, e sajátságos versengés, a legfontosabb pénzérdeken alapul; mert az a hajó, mely a versenyfutásnál diadalmas, a jövőre nézve megnyeri a közönségnek részvétét és előszeretetét, s gyakran a legmagasabb árak mellett is, mindig számolhat utazó közönségre. Az amerikainak ugyanis megvan az a sajátságos büszkesége, hogy sok, utolsó dollárját is odaadná, csakhogy az út végével azt mondhassa, hogy ö ez vagy amaz közkedvességü gőzösön érkezett; éppen úgy, mint más országokban olyan emberek találkoznak, akik igen szeretik másokkal tudatni, hogy ők az első hajón utaztak.

A „Nyugat szépének" s a„Magnolia"-nak sejthető versenyfutása s az ebből támadó vetélkedés érzete, nemcsak a két hajó legénységét töltötte el, hanem — amint csakhamar észrevehetem — magukra az utasokra is rájuk ragadt. Ezek egy része, kétségtelenül a versenyfutás izgatottságának élvezetén ürült; a másik rész azonban, fogadások által pénzt akart nyerni.-- -- --

Most tettem első utamat amerikai gőzösön, s lelkem telve volt elpattant kazánok, fatörzsek általi kilyukasztások, zátonyra jutások és égő hajók történeteinek emlékével. Sokszor hallottam, hogy ezen versenyfutások, nem egyszer az egyik hajó végpusztulásával végződtek már s biztos forrásból tudám, hogy az Egyesült Államokban, évenkint harmincz- negyven ilyes szerencsétlenség szokott előfordulni. Az utazók csendesebbjei és megfontoltabbjai osztják véleményemet, s néhányan máris arról beszéltek, fel fogják szólítani a kapitányt, hogy semmiesetre ne keljen versenyre.

A kapitány a delnönek nem kevéssé jelentékeny óhajtását sem utasithatá vissza könnyű szerrel, annyival kevésbé, minthogy ez terjedelmes ültetvények tulajdonosnője, s mint ilyen, a jövő őszre hihetőleg több száz hordó dohányt és ezukrot fog az ő hajóján New-Orleansba szállítani-- -- --

III.

A fiatal leány tekintete mély benyomást tett reám, nem egyedül szépsége által, bárha ez is eléggé feltűnő volt, hanem még inkább vonásainak különös kifejezése által-- -- --

New-Orleans két külvárosa, Lafayette és Carolton, csakhamar mögöttünk maradtak; raktáraik és lakházaik tetői eltűntek szemeinkből. Csupán a St. Charles-hőtel kúpja, azon vendéglőé, minők csak az Egyesült Államokban találhatók s a nagy székesegyház tornyai voltak azon egyedüli tárgyak, melyek a félhold alakú város fölött a láthatáron maradtak. Végre ezek is alámerültek s az úszó palota — mely néven az amerikai gőzöseit nevezi s pedig méltán — fenségesen haladt előre a Missisippi festői partjai között.

Valóban, ezen óriási folyamnak partjai a világ legnagyszerűbb látványai közé tartoznak. Akármerre tekint az ember, mindenütt messze terjedő jóllétnek, átalános műveltségnek és kedvességnek nyomait láthatja. Maga a folyam kevésbé kellemes, mert sárgás színe valami gyenge, fakó pirossal vegyülve, mogorva jellemet kölcsönöz neki. Sárga színét a Missouritól kapja, a vörösest pedig a Red River beleömlő habjai okozzák.

Különös sajátsága a Missisippinek az a nagy tömeg úszó fatörzs, melyeket majd egyenkint, majd egész csoportokban szokott magával hozni. Minden összeütközés ez úszó fákkal veszedelmes, s azért a kormányos a legovatosabban kikerüli azokat Ha azonban néha mégis észre nem véve egyet egyet, mely a viz szine alatt úszik: ilyenkor — a legjobb esetben — a hajó csak erősen megrendül. Legjobban fél a hajós a „Snag" -tól.

Ez egy kiszáradt törzs, melyen azonban az egész gyökérzet még rajta van. E törzs a gyökerek súlyánál fogva sokszor a fenékre merül s a gyökereihez tapadt iszap mintegy megerősíti alapjában. A lombjaitól megfosztott csúcs kiállana ugyan a vízből függőlegesen: de a folyó ereje alábillenti, ugy hogy mindig rézsútos irányban áll. Ha csúcsa kiáll még a vizből, akkor a veszély — egészen sötét éjeket kivéve — nem nagy. Ha azonban e csúcs csak egy-két lábnyira is el van rejtve a viz szine alatt: akkor a Snag (kiálló ágcsonk·) igen veszedelmes, s rendesen minden hajó, a mely ilyenbe ütközik, a romlásé. A folyam iszapjába merült gyökerek gátolják a törzset, hogy a hajó nyomásának engedjen, s igy a rendesen hegyes csúcs befúródik a hajó oldalába vagy fenekébe, s lyukat ütvén rajta, egy pillanat alatt elsülyeszti.

Ezen úszó fák között más egyéb tárgyakat is vettem észre, melyek nem kevéssé érdekeltek, úgymint: ezukornád-szárakat, kukoriczacsöveket, nyers pamutgolyókat, néha egy-egy állat hulláját, melyen a bussard nevű, fekete sas-keselyű ült. Az aligátor csak ritkán mutatkozik, minthogy ez jobban szereti azon folyókat, melyek partjai nincsnek müvelés alatt.

A folyam partjait széles szilárd föld képzi, mely — mintegy száz lépésnyi szélességtől — néhol több angol mérföldnyi terjedelmű, ezen túl aztán a talaj lejtővé lesz, ugy hogy a folyam valóban mintegy gerinczen ömöl alá. Ha azonban elgondpljuk, hogy a meder mélysége mintegy százötven lábnál is nagyobb, mégis azt kell állítanunk, hogy az egész vidéken — melyen átsiet — ez a legvölgyesebb, legnagyobb mélység.

Ama széles földszalagou túl mocsár kezdődik, mely térséget a víz évenkint elönti s mely azután durva fűvel és sással van borítva. A mocsár imitt-amott van husz angol mérföldnyi terjedelmű. Azon részeket, melyeken az ár csak ideig-óráig tart, átjárhatatlan sürü erdőség borítja. A partok menti megművelt föld s a mögötte elterülő mocsár között a háttérben sötét erdö-öv vonul, mely más vidékek hegysorainak megfelelően, a vidék háttere gyanánt szolgál s jobbára cyprusokból áll. A folyamparti emelkedett részen vannak az ültetvények, hol ezukornád, rizs, dohány, gyapot, indigó és tengeri termesztetik.

Fekete rabszolgák egész seregét láttam munkálkodni színes gyapott öltönyeikben, láttam öszvérektől vagy ökröktől vont terjedelmes kocsikat, amint a ezukorültetvényröl visszatértek, vagy a partok mentében lassan odábbgurultak; láttam elegáns creolokat, kicsiny, spanyol lovakon száguldozni az ut hosszában. Ez élénk szin mögött láttam az ültetvényesek pompás lakóházait, narancsligetekkel és kertekkel, zöld ablakredőnyökkel, lomb-fedte verandáikkal és díszes kerítésekkel, mögöttük világosan kivettem a hatalmas ezukor-épületet, a dohánypajtákat s a pamuttisztitó házat. Majd ismét más ültetvény mellett haladtunk el -- -- --

(Folyt. köv.)

*

A Mississippi az Amerika Egyesült Államok leghosszabb folyója, hossza 4070 km. A Missourival együtt Észak-Amerika legnagyobb folyamrendszerét alkotja, együttes hosszuk 6270 km. A folyó csaknem teljesen átszeli az Amerikai Egyesült Államok területét észak-déli irányban, útja során tíz állam területét érinti. google

Sámi Lajos:. Egy franczia utazó Dél-Magyarországról, 1870. 243. II. Vándorczigányok. Favágók. A bozsnyákok táncza.

(Folytatás) „Eszék vidékén tett egyik hosszasabb kirándulásom alkalmával" — irja Perrot — „Csepin falu közelében egy csapat sátoros czigánnyal találkoztunk. Vén czigányasszonyok andalogtak a házak körül, alamizsnát kunczorálva mindenkitől. Egyikök hátán egy kis gyermeket czipelt s egy öt vagy hat éves, egészen meztelen fiúcskát vonszolt kézen fogva maga után. A vén asszonyok mellett egy egészen fiatal, csinos kis leányka szivta makra pipáját irigylésre méltó kedvteléssel, kit azonban szép nagy fekete szemei és irtózatosan bozontos hajfürtjei még feltünőbbé tettek.

Egy tiz-tizenkét éves, szép testalkatú fiu nyakába egy rézgombokkal kiczifrázott bőrtarisznya volt akasztva. Tisztábban volt öltözve társainál; de mindnyájan, öregek ugy mint fiatalok büszkén tekintgetnek szerteszét, s ha tekintetbe vesszük életüknek másokat számba nem vevő és megvető fantasztikus korlátlan szabadságát, teljességgel nem fogunk csodálkozni, ha látjuk, hogy a költők és művészek mennyire érdeklődnek az egész faj iránt."

„Eszéknek egész környéke meglehetősen egyhangú; a nagy kukoriczaföldek, tarlók és ugarok érdektelen egyöntetűségét csakis azok a szép, terjedelmes cserfaerdők szakítják félbe, melyek imitt-amott a láthatárt szegélyezik. Egy futó tekintetből, melyet ez egész vidékre vetünk, azonnal észrevehetjük, hogy itt a fának, ugyszólva semmi értéke sincs. Mindenfelé óriási csertörzseket láthatunk, melyek a kukoricza földeken használatlanul hevernek, ugy ahogy a munkások irtó keze azokat ledönté. Mert a szántóföldek és legelők számára ma is folytonosan irtják az erdőket. A földmivesek, hogy földjeiket e hatalmas törzsektől, melyeket a favágók otthagytak, megszabadítsák, csak annyi fáradságot vesznek maguknak, hogy behengergetik azokat a sánczokba és ott felgyújtják; de természetesen a felgyujtást is többször kell ismételniök, inig e roppant nagy fatörzsokot egészen hamuvá égethetik.

„E vidékeken egy egész favágó népség lakik, mely életét az erdőkben tölti el. Időm nem engedé, miként terveztem volt, egyik falujokat meglátogatni, melyet a vadonnak ez erőteljes fiai a tisztáson építettek maguknak, néhány nappal ide érkezésem előtt, egy sürü erdő közepette, melyet egészen kipusztítani és földjét művelhetővé tenni szándékoznak. De mégis ide mellékelhetek Le-maitre Albert barátomtól egy érdekes rajzot, mely egy sajátságos sütő kemenczét ábrázol, amilyet az erdei lakók szoktak egyikmásik tisztáson építeni, hogy ne kelljen kenyérért mindegyre a faluba vagy városba menniök. A kemencze vert agyagból készült és egy nagy fa-állványon áll, kemény deszka lapon, mely a föld szine felett czövekeken nyugszik. Mig a férfiak dolgoznak s az erdő visszhangzik fejszéjük csapásaitól, a nők és gyermekek befűtnek a kemenczébe s elkészítik a jó málé kenyeret (kukoricza-lisztből sült kenyér) a vacsorához.

Itt e rengeteg erdőségekben legértékesebb és legkeresettebb áruczikk a hordódonga, melyet hatalmas csertörzsekből készitenek. Totország kitűnő dongákat állit elő, melyek már eddigelé is igen fontos kereskedelmi czikket képeznek. Több franczia kereskedő czégnek vannak már irodái és ügynökei e tartományban; mások még ennyivel meg nem elégedve nagy terjedelmű erdőségeket vettek, melyeket maguk használnak föl és zsákmányolnak ki, ugy hogy ma már évenként több száz ezerével inditják útnak a dongákat Marseille felé. A szállítás roppant nehézségekkel van összekötve, kivált a meddig az erdőkből a Duna vagy Dráva kikötő helyeire jutnak. Az utak Tótországban majd mindenütt hiányoznak; az egész tartományban alig van két vagy három becsületesen kikövezett útvonal, s ezeket is oly rossz karban tartják, hogy a fuvarosok többnyire jónak látják — ha lehet — kikerülni. És igy az útszéli birtokosok s a nagy országutak hátrányára, mely utóbbbiakról a köveket és töltésekot apránként lehordják, mindenfelé különböző szélességű kettős utak képződnek, melyeken télben tengelyig süllyednek be a szekerek, nyáron át pedig óriási porfelhőket vernek föl. Ami pedig a kisebbszerü, például egyik helységtől a másikig vivő utakat illeti, ezeknek még csak árnyéka sem látható itt; ami

volna is, valóságos pocsolya vagy sárfészek. E tekintetben mintha csak Törökországban utaznánk."

Itt aztán Perrot a magyarországi utaknak is mér egy keserves oldalvágást, melynél az a legboszantóbb, hogy tökéletesen igaza van.

„Egy szép őszi napon, mig magyarbrod-i szívélyes házigazdánk szokott siesztájára vonult vissza, néhányad magunkkal elhatároztuk, hogy átrándulunk a Száva túlsó partján fekvő Török-Brodba. Dictum factum! Amióta a határ hosszában az eddig fennállott szigorú vámrendszer meg van szüntetve s a török és osztrák kormányok közt jó egyetértés uralkodik, a két partvidék lakói szabadon közlekedhetnek egymással, a magyar birodalmi városka átellenében egy kisded bozsnyák város alakult, mely egykor igen látogatott vásárhellyé lesz s már is folytonosan gyarapszik. A bosnyák parasztok ide hordják juhaikat, apró marháikat és tojást, hol aztán azokat a zsidó kereskedők tömegesen vásárolják össze s viszik Zágrábba vagy Pestre. A parasztok ilyenkor egy füst alatt itt a városban vásárolnak be mindent, mely bőven el van látva magyar és osztrák ipartermékekkel. A falusiak egy része a parton állomásozik portékái mellett, más része a kávéházakban lebzsel vagy dolgai után lát, mig némelyek, tele tarisznyáikkal már útnak indultak a városból kivezető utakon haza felé.

,,Vezetőnk, ki ez utat minden pénteken megteszi, oktatni kezdett bennünket, hogy a keresztyéneket a muzulmánoktól jól megkülönböztessük. Leginkább a turbánról ismerhetni meg őket; a keresztyének többnyire fekete tarkázatú vörös sálat hordanak fejőkön. A muzulmánok fehér, szürke vagy zöld, egy szóval mindig élénk szinü sálokat viselnek. A legtöbb keresztyén nem visel bajuszt, mig a törökök nagy szakállt és bajuszt szoktak ereszteni. Itt már sok szőke vagy világos gesztenye szinü embert láthatunk, sokkal többet mint Szerbiában vagy legalábbis Belgrádban. „A nők viselete majdnem olyan mint a túlsó parti szlavóniai nőké, kötényeik nem oly élénk s tarka szinüek, de fejüket szeretik nagy eleven virágbokrétákkal fölcicomázni. A vénaszzonyok gyakran immorte-lekkel helyettesitik a gyöngyőket s egyéb csilling-csallangokat, miket az ifjú leányok kaczérsága természetesen többre becsül. Csak egy török nőt láttunk fátyollal, ez is igen sürü volt; fekete redzséhe burkolva, lábain idomtalan, csoszogó papucsokat czipelve.

„Alig tettünk néhány lépést, azonnal egy czigány-banda zenéjének csábitó hangjai ütötték meg füleinket. E hangok egy korcsmából jöttek, melyet bizonyos Hadzsi-Aga nevű török épitett. Ö volt az egyetlen vagyonosabb muzulmán birtokos az egész kerületben. A kocsmát Hadzsi-Aga bérbe adta egy zsidónak, aki ott sört, bort és úgynevezett sliboviczot, azaz: szilvapálinkát mér. Hadzsi-Aga, kit pedig igen jó muzulmánnak tartanak, amint látszik, nem sok lelkiismeretet csinál magának abból, hogy a szomjazókat szeszes italokkal traktálja, főképpen, miután ezt nem is maga teszi közvetlenül, hanem bérlője.

„Beléptünk tehát, kivált miután erre a velünk volt pópa maga is nagyon unszolt, és a kocsma egyik elsőbb helyén letelepedtünk. A szoba hátterében, a fal mellett, két czigány muzsikus játszott, egyik állva, másik ülve, az egyik hegedűn, a másik brugón. A nézők között három négy muzulmán kényelmesen sörözgetett, óriási csibukokból szipákolván; mindenfelé keresztyén parasztok láthatók feleségeikkel, kik a közeli falvakból s néhányan a túlsó partról is átjöttek egy pár órát ellézengeni; Brodban, ami a szórakozásokat illeti, még nincsenek az emberek elkényeztetve.

„A nézők és a zenészek között, ama ezűk téren, melyet a tömeg szabadon hagyott, négy tánezosnő tánczolt, majd együtt összefogódzva, majd meg külön-külön. Csakis az egyik leány volt valamennyire szépnek és fiatalnak mondható. A többiek kiéltek, zordon, vad tekintetüek és ragyás arezúak voltak. Mindazáltal élénk szinü öltönyeikben, vállaikra leomló szénfekete fürtjeikkel és kifestett szemöldeikkel nem lehet elvitatni tőlök bizonyos eredetiséget; egy festőnek igen érdekes képtárgyul szolgálhattak volna. Egyik közülök, aki a többinél sokkal élénkebb és idegesebb mozgékonysággal birt, időnként hátra veté gazdag hajzatát, mely a heves táncz alatt mindegyre eltakará szemeit.

„Ami a tánezot illeti, ugyanaz a táncz ez, melyet különböző elnevezések alatt mindenütt és mindenkor föltalálunk a keletieknél a Ganges és Nilus parti népnél ugy, mint a Duna és az Adriai-tenger mellett. Az egész testnek ama sajátságos rezgetése a féktelen, kéjes izgatottsága ez, melyet Virgilius kedves kis költeménynek szerzője, — majdnem két ezred évvel ezelőtt néhány verssorában oly festői szabatossággal irt le.

„Bozsnyákország keresztyén nőinek tánczában, melyet Valerio egyik legszebb rajza ábrázol, nincs mog a czigánynők vagy Kairó jawazis-ai tánczának túlságba vitt szemérmetlensége és illetlensége, ámbár az is csak ehhez az iskolához tartozik; ugyanaz a gondolat ez, csakhogy tisztességesebb nyelvre van fordítva. Nyugaton, mióta a menuettte-k és gavotte-ok kimentek a divatból és a keringő-alak lett a közönség kedvencz táncz-typusává, melyből, többé-kevésbé kellemes és csinos változatokkal a többi forgó tánezok is előállottak. A bál fő élvezete abban áll, főképpen a férfiakra nézve, hogy a táncz pillanatnyi közeledést enged meg a két nem között. A tánezos boldog, ha, bár csak egy perczig is, átölelve tarthatja és magához szoríthatja fiatal tánczosnőjét, ki a zene hangzatos ütemeinek engedelmeskedve, mintegy engedni látszik az őt tartó férfi karok nyomásának; boldog, midőn látja, érzi, hogy oly közel vannak hozzá e ragyogó szemcsillagok, e kedves rózsaajkak, ez üde vállak, e dobogó sziv, egyszóval az egész hajlékony, simulékony, fürge és kedves kis teremtés.

Ami a nőket illeti, az ő érzelmeiket bonczkés alá vehetni férfinak nem adatott elég tehetség; annyi bizonyos, hogy ők sem tánczolnak egyedül vagy egymással soha, mikor valahonnan egy férfit szerezhetnek maguknak; csakis nevelő-intézetben vagy zárdában szánják el árva fejőket (és lábaikat) az ilyen száraz mulatságra

Mindezekből csak az tűnik ki, hogy nyugaton, a színházi tánezosnőket kivéve, mindenki a maga kedvéért s a maga gyönyörűségére tánezol; a táncz élvezet, melyet az ember maga szerez magának.

„Ellenben keleten igen kevés táncz van, melynél mind a két nem összevegyülhet, s ha megtörténik is ez néha-néha, mint pl. a romaika különféle változataiban, olyankor is csak annyiból áll az egész együtt tánczolás, hogy előbb a férfiak csinálnak rondot, egymást és nem a nőket fogva kézen, azután a nők szintúgy külön; páronként pedig soha sem tánczolnak. Sőt voltaképp a romai-kábán csak az táncol, ki a rondot vezeti, a többiek csak a számot szaporítják s lassan lépdelnek, mig egy-kettő táncol és ugrál. E gyakorlaton kivül, mely a homéri khórusra emlékeztet, s melyben egész falvak vesznek részt, a táncz nem egyéb közönséges látványosságnál.

A közönség egy része fizet, hogy a látványt élvezze, mások pedig, kivált nők s néha nőknek öltözött fiatal ficzkók, kiteszik magukat a fürkésző tekinteteknek s gyakran csak azért tánczolnak, hogy szépségüket, ügyességüket s kellemeiket fitogtassák, de leggyakrabban azért, hogy pénzt szerezzenek. Ott nem ismerik az első bálnak azt az édes ittasultságát, melyet Lamartine* oly szépen irt le „Joc«Zyn"-jében; itt csakis kaczérságból s nem ritkán hiúságból, leggyakrabban pedig üzletből, pénzszerzésből tánczolnak. Valerio gyönyörű termetű, szép bozsnyák leánya, e csinos, majdnem festői szépségű leányka, kinek szép kellemes arezvonásait és bátor, de nemes mozdulatait Valerio az élet után, a természetből s éppen tánczolás közben festette le egy keresztyén bozsnyák papnál, szintén csak azért tánezol, hogy megbámulják és az őszinte bámulat árát becsületesen megfizessék."

*Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine (Mâcon, 1790. október 21. – Párizs, 1869. február 28.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus, kitűnő szónok.

III.

A Határőrvidék. (Folytatás.) 1870. 261. oldal

„Már két ízben utaztam be azt a keskeny, de hosszú földterületet," — írja Perrot — „melyet Határőrvidéknek neveznek; egyszer Vukovártól Diakovárig, azután Diakovártól Brodig. Később még egyszer bejártam hosszában Brodtól Sziszekig, a szávai gőzössel, utamba ejtvén azokat az apró megerősitett városokat, mint Brod és Gradiska, melyek a határokat védelmezték s a határőrvidéki hadsereg kezei közt voltak. Polgári területre csak Sziszeken túl értem, hol a szávai hajó megáll és a vasút kezdődik. Ennyi kóborlás alatt szüntelenül szemlélődve és folytonosan észlelődve, s az ide vonatkozó legjobb könyveket és röpiveket szorgalmasan tanulmányozva meglehetősen pontos és kimerítő ismeretekre tettem szert a Határőrvidékek sajátságos szervezete körül. Némi fogalmat nyújtok egy oly intézményről, mely maholnap végképpen eltűnik a föld színéről.

„Hogy megérthessük, miként jöttek létre a földmivelő katonák e sajátságos telepei, hogy minő talajból nőtt és miféle csirákból fejlődött ki e „szúrony-tövisekkel tüskézett fa", szükséges, hogy Horvátország történetében jó régi korra viszszatekintsünk.

„A XI. század végén a szerb nemzet, látva, hogy nemzeti dynastiája kihaló félben van, personalis unió kötelékével a magyar koronához csatlakozott és Horvátország egyike lett a szt. István birodalma kapcsolt részeinek (partes adnexae). Szerbia bukása után kezdettek a törökök, akkor már Bozsnyákország urai, egész Krajnáig és Karinthiáig száguldozni.

A veszedelem annál nagyobbá lett, mikor a leggazdagabb és legerélyesebb bozsnyák főnökök az iszlámra tértek át; e renegátok egykori elleneiknek leghatalmasabb segédei lettek. És így a XV. század vége felé Zágráb is nem egyszer látta főtemplomától és várától koszorúzott magaslatáról, amint a muzulmán csapatok alant a síkságon tova húzódtak. A szerencsétlen mohácsi ütközet 1526-ban, még nehezítette a helyzetet. Lajos király halála után szt. István trónja üresedésbe jött és a törökök Magyarország nagy részét elfoglalták. Horvátország ismét eltökélte magát az anyaország sorsában való osztozkodásra; 1527-ben a koronát osztrák Ferdinándnak ajánlotta fel, fia már egy év óta Magyarhon királya is volt. Ez időtől fogva, majdnem két századon át az ausztriai ház vala kénytelen megállani a kemény harezot a muzulmánok ellen. A törökök meg is ostromolták egyszer Bécset birodalmuk egész erejével. Itt akarták összeszoritani és leverni azt a hatalmat, melynek türelmes kitartása kifárasztá és elbénitá erejüket. Ellenkező történt; Ausztria szorította vissza a Duna és Száva túlsó partjára a muzulmán barbarismust.

„A Határőrvidékek hadserge leghathatósabb segédeszköz volt e győzelmes ellenállásra. Mint minden, ami hosszú életre számithat, csak lassan született és szervezkedett az, a folytonos és makacs erőlködések eredményeképpen, melyeket az osztrák parancsnokoknak a határok védelmezése és biztosítása végett ki kellett állniok. Ferdinánd uralkodása alatt az osztrák sergek főhadiszállásául Varasd volt megállapítva, ugyanott, ahol a terület ma már polgárosítva van; a határok fölött a főparancsnokság rendszerint valamelyik főherczeg kezében volt „állandó és örökös tábornoki" czimen.

A főherczegek és főbb tisztjeik a császár közvetlen képviselőiképpen állomásozván egy oly tartományban, melyet félig-meddig barbárnak tekinthettek s oly csapatok felett parancsnokolván, melyek ott nagy részben idegenek voltak. Könnyen megszokhatták a katonáik által megszállva tartott földeket ugyszólva semleges, közvetítő térnek tekinteni, ahol csak ők oszthatnak parancsokat, egyedül ők, akik a közbiztonságért felelősek voltak. E körülményben keresendő e sajátszerű hatóság, a kivételes kormányzat valódi eredete, mely utoljára oly hatalmas földterületet és oly számos lakosságot vala képes magába kebelezni.

„A legrégibb adatok, melyek a határok állandó védelmére szánt első csapatokról emlékeznek, a XVI. század végéig vihetők fel. E csapatok akkortájban, Károlyváros és Varasd környékére voltak telepítve és számuk 7000 főre mehetett. De hogy vajon már akkor eszébe jutott-e a kormánynak e katonák szabad idejét földbirtokok adományozásával elfoglalni, hogy több érdekük legyen saját vidéküket védelmezni? — e kérdést a történelem nem oldja meg. Valószinű, hogy ez a viszony magától apránként állott elő és fejlődött ki. E határvidéken a háború egy századnál is tovább dühöngött; a lakosoknak az a része, mely a halált vagy rabszolgaságot kikerülheté, az ország belsejébe menekült.

A falvak és gyümölcsös-kertek elpusztultak; a legtermékenyebb szántóföldeket a dudva verte föl; a rengeteg cser és bükkfaerdők, melyek Horvát- és Tótországot még ma is majdnem egészen beárnyalják. Mind több és több művelet alatt állott földekből állt, s végre ahol az erdőségek végződtek.ott a posványok és mocsarak vették kezdetűket. Az olykor oly gazdag lapályok szomorú pusztasággá eüllyedtek alá. Mi volt hát egyszerűbb, minthogy a katonák e gazdátlan földeket müvelet alá fogják, mikor határvédelmezési hivatásuk némi szabad időt engedett számukra?

A kövér legelők, melyeket minden kikeletkor végig öntöznek a Szávának és mellékfolyóinak kiáradott hullámai, mintha csak teremtve lettek volna az ellenségtől elzsákmányolt barmok táplálására? Ha pedig már barmunk és legelőnk van, igen természetes, hogy házat is épitünk hozzá, habár egyelőre csak fából, amilyenekben a határőrök többnyire még ma is tartózkodni szoktak. Erdő elég volt, mely épületfát, zsindelyt és lajtorja-lépcsőt szolgáltasson melyen az ajtó nyilasáig fölmászhassanak. És így állván a dolgok, melyik szép leány vonakodhatott volna nőül menni a vitéz granicsár-hoz, hogy együtt lakjék vele abban a faházikóban, melybe férje annyi dicsőséget és annyi zsákmányt fog haza hordani?

„Lehetett volne-e akkor czélszerübb és biztosabb eszközt kitalálni a határok elzárására, mint újból benépesíteni e néma és úttalan pusztaságokat, melyek mocsaraik, sásai között, és cserjéik árnyai alatt oly gyakran elrejtették s oly gyakran átbocsátották a sipahik és bozsnyák timariotáh gyors rabló bandáit, a gyilkosságot, rablást és tűzzel vassal pusztítást? Lehetett volna-e biztosabb korlátot vonni e rabló száguldozások ellen egy jól fegyverzett ügyes és bátor férfiakból álló eleven védgátnál, mely minden perezben kész ekéjét a félig fölszántott barázda mellett hagyni és fegyvert ragadni, mely hátáról különben som szakad le soha? És amikor a török lovasokat vidékeiken barangolni látják, mennyivel éberebbekké, mennyivel rettenthetetlenebbekké teszi őket az a gondolat, hogy nejeik és gyermekeik ott vannak abban a fenyegetett faluban, alig pár lépésnyire tőlök, és hogy nem hátrálhatnak meg anélkül, hogy őket biztps halálba vagy rabszolgaságba ne taszitsák. És különben is, abban az arányban, mellvel e vidékek népessége szaporodik, e rajtaütések és e veszélyes ütközetek is mindennap ritkábbakká válnak. A pásztor, a havasok meredek sziklacsucsairól, honnan alant legelésző juhaira vigyáz, a reggeli nap fényében azonnal észreveheti a rablók lovascsapataik fényes öltönyeinek és fegyvereinek felcsillanását és estenden is, amikor a csillagos ég bűbájos félhomályában fennvirraszt, hogy nyájai szerte ne széledjenek, és hogy megvédhesse őket a farkasok ellen, rögtön észreveheti a tábortüzek és felgyújtott majorok fényéből, hogy melyik oldalról közeleg a gonosz ellenség. Ilyenkor aztán akár éjjel van, akár nappal, rögtön megadják az előre meghatározott jelet; a mindig készen tartott őrtüzek egymás után villannak föl a hegytetőkön vagy pedig halomról halomra hallatszik tovább terjedni a vészkiáltás, melyet a hegyi lakók oly hosszasan el tudnak nyújtani, s melyet a hangzatos, mély völgyek fölött oly messze távolra képesek elküldeni, egészen a túlsó hegyoldalig, anélkül, hogy a havasi zuhatagok dörgő moraja el tudná fojtani ez éles rezgő hangokat. Akkor a kalapács kemény ütése alatt minden helységben megkondulnak a lármadeszkák; golyót öntenek, őröket állítanak, s mikor a csatangoló rablók megérkeznek, biztosak lehetnek a jó fogadtatásról.

Ha egy falura rontanak, minden ház egy erősség, melynek védelmezésében a nők is részt vesznek; ha pedig erdőkön átvezető ösvényekre tévednek, a bokrokból mindenütt lövések fogják őket. üdvözölni, melyek összezavarják soraikat. Ha tehát egyszer a határvidékek sűrű és harczias népességgel igy szegélyezve lesznek, ilyen eleven és mozgékony hálóval, mely nyilasai közt senkit sem enged bejutni, könnyű lesz az ellenséget kellő távolban tartani.

Ezután Perrot lelkiismeretes részletességgel követi nyomról nyomra a nevezetes intézmény lassankénti fejlődését, egészen addig, mig a forradalom leverése után 1850-ben a bécsi kormány a határőröknek „végleges és teljes tulajdonul" engedé át mindazon földeket, melyeket ők azelőtt csak „örökös és visszavonhatatlan hűbérül" birtak. E jutalmat a hű határőrök, kik a Habsburg háznak oly sok megbecsülhetetlen szolgálatot tettek, a bécsi kormány szempontjából meg is érdemelték. Mi magyarok nem sok hálával tartozunk nekik. Jellacsics alatt 50 000-en támadtak hazánkra és Radetzky alatt 30 000-en harezoltak az olaszok ellen. A hűséges alattvalóknak tehát jutalom kellett, de mikor földjeiket szabad tulajdonul kapták, egyszersmind azt is kikötötte a kormány, hogy a Határőrvidékeken a földbirtok élvezete a katonai szolgálat kötelezettségéhez van kötve, és hogy ennélfogva, ha ott valaki bármi úton is földbirtokot szerez, az emiitett kötelezettséget múlhatatlanul tartozik magára vállalni. Természetes, hogy az ilyen feltétel az egész nagylelkű jutalmat látszólagossá tévé.

„A Határőrvidékek intézménye" — folytatja Perrot — „most már tehát egészen a földművelésen alapszik. De azért földbirtokot mégis csak olyan ember szerezhet itt, aki már azelőtt is a katonai területen lakott. A szomszédos polgári tartományok lakói nem tarthatnak számot a jogra, sőt még maguk a határőrvidéki városok polgárai sem. Ezek, noha minden oldalról valamelyik ezred területe veszi körül őket, nem szerezhetnek azon fekvő vagyont. Sőt igen gyakran szerfölött alkalmatlan és nyomasztó szolgalmaknak (servitus) vannak alávetve. Például Brodban csak elhűltem bele, mikor egész utczákat láttam csupa faházakból, melyek a legcsekélyebb vigyázatlanság következtében is pozdorjává éghetnek. Kérdezősködésemre azt felelték, hogy az erősség egész kerületében, tehát falaitól 7—800 méternyire, a mérnöki kar nem engedi meg, hogy kőházat építsenek.

A deszkák, legalább a horvát végvidéken az őrházak előtt vannak fölállítva. E czélszerii készülék mindössze is két függélyes gerendából áll, melyre egy deszka tetőzettel ellátott más gerenda van keresztbe fektetve. A kereszt-gerendán egy mozgó deszkadarab függ, melyet minden tűzvész, fegyveres magtámadás vagy rablásí kísérlet alkalmával erősen verni szoktak egy fakalapácssal. E vészjelet aztán egyik ház a másiknak adja át, sőt egyik faluból a másikba is elhallatszik. Egyébiránt a városiak polgári hatóság és törvény alatt állanak.

„Hanem annál sajátságosabb a határőrök társadalmi szervezete. E különös és a nyugati nemzetekétől annyira elütő szervezet nemcsak éppen a Határőrvidékek lakóinál található fel, hanem divatban van az a déli szlávok valamennyi néptörzsénél is. A társadalmi viszonyok e meglepő szervezete a házi közösségen (szlávul: zadruga, németül Hauscomraunion, latinul: communitas) nyugszik, mely emberemlékezet óta fennállt minden szláv tartományban s némely falvakban máig is épségben van.

Ugyanazon egy nagyapa gyermekei együtt maradnak a közös családi tűzhely körül, s igy egy társulat-forma szövetséget alkotnak, mely családi kötelékeken alapul; valóságos együttműködő társulat ez, a közös és oszthatatlan családi birtok művelésére és hasznos értékesítésére szövetkezve. Ott nem az egyénre, mint nálunk, hanem a családra száll az apai örökség, mely mindig a közös vagyont illeti. A közös ügyek vezetésével s a parancsolás jogával rendesen a legöregebb férfi van megbízva, de azért korlátlan hatalomról még csak szó sem lehet, és ha például a szövetségesek attól tarthatnának, hogy közös érdekeik e korfőnök kezei közt koczkáztatva lesznek, bármikor letehetik őt, és kebelükből bárkit utódjául választhatnak, akiben a rend fenntartására több tehetséget és biztositékot látnak. Megtörténik, hogy a fiú, szövetséges társai szabad választása folytán, mint család vagyis községfőnök, saját apjának is parancsokat osztogat.

„Az, kit e főnökségre életkora kijelöl vagy a választás fölemel, egyszersmind az egész társulat ügyvezetője is; ha tud irni, ő ir alá mindent; a tekintély s a felelősség minden esetben őt illeti; ő rendezi és osztja szét a munkát s ő köti meg az alkut, és ő ad, vesz mindenkor. A család minden fiatal nőszemélyének megvan a maga szolgálati napja, melyen a háztartás és konyha gondjait ő viseli; a patriarkha-főnök neje vagy bármelyik más tisztességes öreg nő osztja ki a munkanapokat és a különféle házi teendőket ifjabb nőrokonai között.

„Vannak családtos testületek, melyek igen számos tagból állanak. Az, melyet Vukában meglátogattunk, 19 párból, tehát ugyanannyi kis családból állt. Egy eszéki barátom, Lay ur, egy szomszéd faluban ismer egy másik nemzetségi társulatot, melynél mindennap 40 ember ül asztalhoz. „Az 1807-iki határőrvidéki törvény tehát ugyszólva nem egyéb, mint az ó-szláv szokások és intézmények összegyűjtése és az ősi szokások átalakítása irott törvénnyé. Csakhogy természetesen e szokásokhoz ritka ügyességgel néhány előre kiszámított megszorítást csatoltak, hogy a határőrvidéki katonarendszer lánczát annál szorosabbra fűzhessék, s feloldhatatlan kötolékkel foglalják össze a patriarkhális kormányzatot a határőr intézménnyel. Igy például a törvény nem engedi, hogy a közösségek olyan patriarkhát vagy főnököt válasszanak, aki még nem haladta tul a tényleges katonai szolgálat korát, azaz: hogy még nem idősebb 50 évesnél.

„Ha pedig a családtagjai, bárminemű ellenszenv avagy féltékenység következtében, mely nem látszik egészen igazoltnak, vonakodnak közösségi főnöknek választani azt, kit e szerep kora és talán képessége után is méltán megilletne, a kapitány közbelép, tudakozódik és tanácsol; ha pedig nézeteire nem hallgatnak és ellenállásra talál, melyet nem védenek elfogadható okok, tul teheti magát mindenen s maga nevezhet ki patriarkhát, hivatalból.

„Mig az ember majdnem öreggé nem lett, a törvény úgy bánik vele, mint kiskorúval; kettős gyámság alá veti: először a család-főnöké, másodszor a katonai hatóságé alá, mely azonnal kész, mihelyt szükséges, a lehető legnagyobb szigorral szerezni érvényt a családi tekintélynek. A férfi vagy nő nem dolgozhat a közös házon vagy birtokon kivül a patriarkha engedélye nélkül.

„A katonai végvidék egy keskeny földszalagot képez, mely, 1848 előtt, 1681 kilométer hosszúságú és átlagosan véve körülbelől 29 kilométer szélességű volt. A határvonal, mely azt a polgári tartományoktól elválasztja, mindenütt mesterséges. A Határőrvidékek összes népességét ma már egy millió leieknél többre becsülik. E számnak majdnem kétharmad része szláv; ezek után következnek az oláhok a Duna bal partján s végre a magyarok. Bizonyos mennyiségű német is lakik itt, hol mint katona, hol mint hivatalnok vagy egyátalában tisztséget viselő egyén; de kompaktabb tömeget nem képeznek.

Legnagyobb szükség esetén a határőrök 100 000 embert könnyen sikra tudnak állítani, hanem azért a háború-képes határőrök számát csak 60 000-re. teszik. A végvidékek hadserge, ahogy 1848 előtt fenn állott, két külön csoportra volt oszolva, melyeket a Duna választott el egymástól, nemcsak területileg, hanem a népfaj és nyelv tekintetébon is. A folyam balpartján, Erdélyben és a temesi Bánságban magyarok és oláhok laktak; a jobb parton s a Száva és mellékfolyói egész hosszában szerbek és horvátok. Mióta 1848-ban a székely határőrezredek önmaguktól feloszlottak, a keleti rész csak a bánsági ezredeket foglalja magában.

„Ami végre a Határőrvidékek szokásait és erkölcseit illeti, nagyon sok olyan vonás van azokban, ami a szomszéd tartományok és a végvidékek szlávjaira emlékeztet. Ez ősi szokások e népségeknél, melyek annyira el vannak szigetelve a birodalom többi nemzeteinek általános mozgalmaitól, sokkal nagyobb szívóssággal ragaszkodnak az élethez, mint szabadabb, műveltebb és közlékenyebb szellemű rokonaiknál. A bánsági és károlyvárosi kerület Európának egyetlen oly része, hol bizonyos régi jellemző szokások, melyek e három fő-rovat alá sorolhatók: születés, házasság és halál, a legtovább fennmaradtak és fognak fennmaradni ezután is.

„Mikor a gyermek megszületik, el szokták rejteni a szomszédok és idegenek szemei telől; a szoba legsötétebb szegletében őrzik azt és titkolni akarják születését, ha csak lehetséges, egészen a keresztelés perczéig. Igy kevésbé foghat rajta mindenféle baj, veszedelem és ördögi praktika, melyeknek életében bizonyára ki lesz téve, s melyek nemcsak testi egészségét, hanem lelke üdvösségét is fenyegetik, mig aztán a keresztelés ünnepélye véget vet mindenféle igézetnek és boszorkány incselkedésnek, s megtörténhetik, hogy egyúttal az örök és boldog halhatatlanságot is megszerezheti számára.

„A lakodalmi szertartás a különböző kerületek szerint különböző. Károlyvárosban és környékén a vőlegény, kit a vőfélyek a hálószobába vezetnek, egyedül marad ott menyasszonyával; néhány perez múlva, ha őt olyannak találta, amilyennek remélte és óhajtotta, az egész vendégsereget részesévé teszi örömének azáltal, hogy egy pisztollyal kilő az ablakon. E jelre aztán a ház körül, hangos pisztoly durranások felelnek s az ifjú párt éltetve üdvözli az egész falu. Ha ellenben az ablak nem nyilt ki, mindenki csendesen haza sompolyog, s másnap az új házasok mutatni se merik magukat.

Én úgy hiszem, hogy a férj, ha valami nem szeretem fölfedezést tett is nejénél, gyakran kilő az ablakon, már csak önszeretetből, vagy azért is, hogy ne tudják meg oly sokan az ő szive keserüségét. Persze, hogy ha valaki e tárgy körül statisztikai adatokat gyűjtene, valószinüleg sok tévedést kiderítene. Tótországban azt, aki a nász-lakomát rendezte s minden ünnepélyes czeremoniánál elnökölt Debilikum czimmel szokták megtisztelni, ő követi az uj házaspárt akkor is, mikor másoktól elbúcsúzkodnak. A nő férjét s a férj nejét ő előtte vetkezteti le, miután a Debilikum egy zsinórral összeköti őket, mely ama szétválaszthatatlan kötelék jelvénye akar lenni, mellyel ezután összefűzve kell élniök; e műtétei után a czeremoniamester visszavonul.

„Ha egy beteg meghalt, harangozni kezdenek. A szlávoknál nem gondoskodnak a halott élelméről, mint az oláhoknál, kik sirját bőven ellátják szentelt süteményekkel és borral..A síró asszonyok szokása, kik orditozva és mellöket verdesve kisérik a koporsót, ma is megvan a Határőrvidékeken. Az anya, ki gyermekét veszté, annak bölcsőjét koporsója felett összetöri s káromlásokkal illeti a halált. A szlávok is, mint az oláhok, fedetlen fővel járnak, mig a gyász tart. ,,A határőrvidékiek vallásossága mindenekelőtt a külső szertartásokhoz való babonás ragaszkodásban nyilvánul meg. Mind a katholikusok, mind az orthodoxok oly szigorral tartják meg a böjtöt, amilyenről fogalmunk is alig lehet. Sokan, kivált oláhok, még nejüktől is elválnak a böjt alatt, oly messzire mennek az önmegtartóztatásban, sőt olyanok is vannak, akik, hogy inkább urai maradhassanak saját maguknak és kegyetlenebbül agyon kínozhassák magukat, néha eret vágatnak magukon.

Az orthodoxoknak három böjtjök van; a Húsvét előttin a vaj, tojás, hal, sőt még az olaj is meg van tiltva nekik, egy-két napot kivéve, s a böjt végnapjain meg éppen mit sem esznek vizbe főtt füveken kivül. Az ilyen kegyetlen böjtölésnek, mely a testet elgyöngitvén az idegrendszert túlságosan fölizgatja, miként nekem Keleten mondották, legfeltünőbb eredménye az, hogy ez idő alatt a czivakodások gyakoribbak és az erőszakoskodások számosabbak és komolyabb természetűek, mint az év bármely más szakában. Athon-ben beszéltem e tárgyról hivatalnokokkal is, és ők azt mondották, hogy a börtönök éppen a böjt idejében telnek meg legjobban; ugyanezt mondották nekem Konstantinápolyban is. Igen valószinü tehát, hogy hasonló okok a határőrvidékeken is hasonló eredményeket szülnek.

„A nemzeti nyelvek, mint a szerb és horvát nyugaton és az oláh keleten, még eddig nem sokat emelkedtek az irodalmi művelés által, mint például Zágrábban, Új-Vidéken és Temesvárott, és most is csak a népies dialektusok stádiumában állanak. De majd minden ember tud egy keveset németül s a közigazgatás és parancsnokság hivatalos nyelve is ez volt még eddig.

„Leginkább meglepi az utazót, amint a végvidékek határára lépett, az utaknak sokkal feltűnőbb jósága és jó karban tartása, mint amilyet a polgári területeken észlelhetett. Egyébiránt az utak jóságáról csak olyan országban lehet az állam jóllétére következtetni, hol a nép szabad ura munkájának és szerzeményének. Itt a viszonyok másképpen állván, a jó karban tartott utakat katonai szempontok indokolják.

„A falvak, melyek szigorú katonai rendszerességgel vannak épitve, mind hasonlitanak egymáshoz. A határőrvidék minden falujában van egy magtár a főbb épületek között, melyek figyelmünket magukra vonják. Mikor az év jó, minden paraszt oda tartozik adni aratásának egy meghatározott részét a magtárba. Ez alappal, e kényszer letéteménnyel a rossz években kényelmesen kijöhetnek a következő aratásig. A határőr nem szorult rá, mint más emberek, hogy a tapasztalás keserű iskolájában tanulja meg az előrelátás és takarékosság hasznos voltát; a hatóság gondoskodik róla.." (Folytatása következik.)

IV. Vesztegházak. A Határőrvidék lakói. 1870. 272.

„Néhány évvel ezelőtt minden faluban, mely a végvidékek véghatárán fekszik, egy sajátságos épületet lehetett látni, melyet a határőrök rastelnek (vesztegintézet) neveznek, és amely egyaránt szolgált vesztegházul és nemzetközi vásárhelyiségül. Mióta európai Törökországból a pestis eltűnt, az erkölcsök szelidültek és a közlekedési eszközök megszaporodtak, a rasteleket is bezárták vagy más czélokra fordították. Én legalább azokon a vidékeken, melyeket átutaztam, egyetlen egyet sem vettem észre és a mellékelt képhez is, mely a zavagliai (Zavalje) vesztegházat mutatja Horvátországban a bozsnyák oldalról, a kiegészítő leírást Valerió úrtól kölcsönöztem át.

Vesztegház a Határőrvidéken, a bozsnyák oldalról

„A rastel egy hatalmas épület, körülvéve csipkézett kőfalakkal. Elölről, hol a vásár szokott végbe menni, durva gerendákon nyugvó tetőzet képez fedett menhelyet az időjárás viszontagságai ellen. Az osztrák, (utazónk mindenütt osztrákot emleget, még ahol magyart vagy horvátot kellene is mondania; ugy látszik nem sok lelkiismeretet csinál a 67-iki kiegyezésből. A közlő.) tehát az osztrák területen a vásártérre, mely zsúfolva van barmokkal gyapjúval és gabonával telt zsákokkal, melyeket a bosnyákok vittek oda, — egy tömör cserfakapu vezet, melynek közelében egy horvát katona és egy bosnyák pandúr áll. Az apróbb holmikat a tömör fapalánkok nyilásain keresztül dugdossák és adják-veszik át egymásnak és egymástól, melyek a két nemzet között oly áthághatatlan válaszfalat képeztek.

E farácsozat mellett kívül is belől is oly éktelen lárma és tolongás uralkodik, melyről fogalma sem lehet annak, aki maga ott nem volt. Mikor pedig szarvasmarha vételéről van szó, a határőrvídéki lakos, két őrtől kisértetve, átmegy az állatot megtekinteni, a vásárt megkötni s a kialkudott árat lefizetni; azután ugyanoly kiséret alatt a vett portékával visszatér. Mikor aztán a megvásárolt barom osztrák területre] lépett, háromszor egymásután megfürösztik; háromszor kényszeritik ostorcsapásokkal egy szűk átjáráson keresztül két fal között egy tócsához menni, mely elég mély arra, hogy az állat úszni kénytelen legyen.

„Hogy vajon a dolgok még most is igy folynak-e a Határőrvidékek délibb részein, hol az erkölcsök durvábbak maradnak, s ahol e gondos elővigyázat elmulasztása véres összekoccanásokra vezetne a török és osztrák-horvátok között? — nem tudom. Bródnál a marhakereskedők és a török dohányt kedvelők minden további teketória nélkül mennek át Bosnyákországba bevásárlásaikat megtenni.

„Leginkább megleptek engem a Határőrvidékek valamennyi falujában, melyekben megfordulni alkalmam volt, a sajátságos őrházak, melyek előtt rendesen öt-hat granicsár lézengett vagy aludt szegre akasztott puskája mellett. Nyáron egész öltözetük nadrágukból s durva fehér vászonból varrt ingükből áll, melyhez néha egy vörös paszomántos barna kabátforma felöltő is járul, melyet mezei munkájuknál is viselni szoktak. Télen vörös posztóból készült nagy kámzsás köpenyeikbe burkoltan látjuk őket, s a vállaikra vetett puska agyát e kámzsa tartja és teszi könnyebbé; nyájaikat is ilyen öltözetben és fegyverzetben szokták legeltetni a mezőkön. Az állam a hadgyakorlatok és háborúk számára katonapuskákkal szereli fel őket, melyek egészen olyanok, mint a sorkatonaság fegyverei; de a szolgálaton kivül sokan inkább szeretik a hosszú csövű gyári puskákat vagy legalább is az albániai formájuakat fecskefark alakú agyakkal; az ilyen fegyverek a családban apáról fiúra szállanak, néha egy-két századon keresztül is. Övükben mindig hordanak egy vagy két pisztolyt és egy korállal vagy zománczozásokkal borított csont-nyelű tőrforma szúró-eszközt. E rüsztungban sokkal inkább hasonlitanak holmi bosnyák basibozukokhoz, mint Ferencz József ő Felségének, Ausztria alkotmányos császárjának és Magyarország királyának jámbor alattvalóihoz.

„De hát vajon mi fölött virasztanak és örködnek ezek a silbakok, akik éjjel-nappal az őrházakban tanyáznak? Ez az, amit én soha sem tudtam kimagyarázni magamnak a legjobb akarat mellett sem! Belgrádtól Sziszekig egyetlen árva ellenség sem fenyegeté az országot már évek óta és e falvak sincsenek több rendetlenségnek vagy zavargásnak kitéve, mint a szomszédos tartományok helységei, hol pedig oly szépen el tudnak lenni a fegyveres erő e nevetséges fitogtatása nélkül is. E feltűnő szokás is egyike ama haszontalan követelményeknek, melyek a katonai kormányzat kollemetlen és boszantó következményei. Munkás karokat vonnak el mindennap a mezei vagy más foglalatosságoktól, hogy dologtalanságra és iszákossságra szoktassa őket.

Mindazok, akik a határőrök között valaha megfordultak vagy több-kevesebb ideig ott éltek, ugy találták, hogy legfőbb jellemvonásuk bizonyos kimagyarázhatatlan közöny, bizonyos gondatlan és korlátolt felfogásra mutató hanyagság. De ugyan kiért vagy miért is ölnék magukat oly nagyon a munkával? A házközösség intézménye folytán feleségeik és gyermekeik majd minden szükségtől meg vannak kimélve. Ami pedig őket magukat illeti, holnap már megeshetik, hogy elparancsolják szántóföldeikről és legelőikről, hogy kiküldjék őket Olaszországba vagy valamelyik más határszélre meghalni. Nem ostobaság volna-e tehát nélkülözéseknek és fáradságnak tenni ki magukat egy olyan jövőért, melyre nincs joguk számítani? S különben is egész vagyonukat, melyet sem értékesitniük nem szabad saját belátásuk szerint, sem pedig eladniuk vagy azokra hagyniuk nem lehet, akiket jogszerüleg megilletne. Tekinthetik-e annyira sajátjuknak, hogy annak jobb karba helyezésére kedvet kaphassanak vagy abból hasznot remélhessenek?

Aztán meg a következő elv, mely mindnyájuknak fő elve, tökéletesen jellemzi természetűket : „Későn menj a mezőre és korán jöjj vissza, nehogy ott érjen a harmat; ha isten nom segít, mit ér a munka?" Hozzá lévén szokva, hogy — miként ők mondani szokták — csak az „istenben és a császárban" bízzanak, restellik fölérni ésszel, hogy minő hasznot húzhatnának egyik vagy másik találmányból, jobb szerkezetű szerszámokból vagy helyesebb földmivelési rendszerekből. „így találtam s igy fogom hagyni hátra magam is", mondogatják gyakran, mikor örökölt birtokaikról van szó. „Az egyetlen dolog, mely mindazon akadályok daczára is, melyek lánczokban tartják és elzsibbasztják tagjaikat, fölébreszthetné a vidékek lakóinak alvó szollemét s némi kedvet adhatna nekik az előhaladásra, csak is a nevelés lehetne.

Mert hát a tudatlanság borzasztó nagy a Határőrvidékeken; az ezrediskolák nagyon elégtelenek mind számuk, mind pedig minőségűk tekintetében; bizonyos kerületekben, kivált déli Horvátországban, a falvak elég távol vannak egymástól arra, hogy a gyermekek, akik nem laknak oly helységben, ahol iskola van, könnyüszerrel ne mehessenek el oda bármely évszakban. De hát miért is tenne valamit a kormány a népnevelés érdekében? Hiszen jól tudja, hogy minél tanultabbakká lennének a határőrök, annál nehezebben tudnának kibékülni sanyarú helyzetükkel. Ha következetes akar maradni a kormány magához, el kell üznie minden tanítót e területről.

„Mindazáltal a Duna és a Száva partjain, hol a hajók, utazók és kereskedelmi czikkek folytonosan közlekednek föl s alá, a Határőrvidékek lakói mégiscsak mindennap érintkeznek a szomszéd tartományok népeivel, sőt még idegenekkel is. E kölcsönös érintkezés lassanként fölnyitja szemeiket és új eszméket csempész közzéjük; de különösen déli Horvátországban, az úgynevezett bánsági és károlyvárosi kerületekben vehetők észre és tűnnek szembe legjobban azok a vonások, melyek a granictárókat annyira jellemzik.

Itt kezdődik, Károly-várostól délkeletre, az úgynevezett száraz határszél; ez már nem folyamágy, mint a Duna és a Száva mentén, hanem egyezségileg megállapított határvonal, mely Ausztriát és Törökországot egymástól elválasztja. A hirtelen támadások és hadi cselek e határszélen, melyet meghatározni és megvédeni nehezebb volt, csak igen későn értek véget; még e század kezdetével is versengettek egy-két vár vagy egy-két helység fölött, mint például Zettin fölött is, melyet 1809-ben és 1813-ban a törökök megrohantak. Aztán meg itt a Határőrvidékek területe is többé nem 15 — 20 kilométer, hanem 5 — 6 méter szélességű; s a katonai kormányzat alatt élő népesség is itt sokkal egyöntetűbb és tömörebb tömeget képez. A fegyveres rablások és gyilkosságok, melyek egykor ezen az egész nagy területen igen gyakoriak voltak, most ritkábban fordulnak elő; de lopásért még ma is nagyon sok embert kell ott megbünteni. A granicsárok ősei leginkább ragadományokból éltek és az ilyen szokások nem igen szoktak csak amúgy egy-két nap alatt végleg eltűnni.

„Íme egy különös mód, melyet sokszor sikeresen használtak arra, hogy egy-egy család-közösségtől megszabaduljanak, melynek valamennyi tagja kisebb-nagyobb mértékben útonálló bandita volt. Néhányat már azelőtt halállal büntettek; másokat börtönre vetettek vagy megbotoztak; de azért mindegyre ujabb meg ujabb büntettek rémítgették a vidéket. Ilyenkor hát nem maradt volna hátra egyéb, mint a család valamennyi férfi tagját lopuskáztatní, mert azok, akiket megkíméltek, egy szikrával sem értek többet, mint a többiek; hanem igy nagyon sok vitéz katona veszett volna kárba.

A hatóság tehát beérte azzal, hogy az egész családot összepakolta és elszállította valamely távolabb eső tájra és oda telepitette le, házat és földeket jelölvén ki számára. Ott — gondolák — idegen földön, ismeretlen emberek közt, könnyebb lesz eddigi szokásaikat megváltoztatni; távol vannak azoktól, kik nekik büntársakul szolgáltak, s amellett multjuk sem nehezül többé rájuk oly súlyosan; anélkül, hogy észrevennék, az ujabb és jobb körülmények befolyása alatt egészen megjavulnak.

„A tudatlanság, a babonaság, a durvaság, sőt mondhatnók vadság, mely kivált a száraz határszélek mellett elhelyezett ezredeknél annyira fennmaradt: ime e sajnos tulajdonságok szerezték meg a horvátoknak Olaszországban, Magyarországban és egész Európában azt a rossz hírnevet, mely Zágráb és az egész polgári Horvátország lakóit annyira elkeseríti."

V. Zágráb és környéke.

Bosnyákországi kirándulásából visszatérve Perrot, a Száván fölfelé Zágrábnak vette útját. Útközben Sziszeken megpihent s néhány sort e kis városkának is áldozott. Sziszek nagyon régi város és a rómaiak korában Sissia név alatt volt ismeretes. Máig is nagyon sok régiséget, várakat, feliratos köveket, lámpákat, sírokat és oltárokat lelnek ott. Leginkább a Sziszekből előkerült régi tárgyak képezik annak a múzeumnak a magvát, melyet a horvát akadémia Zágrábban megalapított.

A lármafa a veszély jelzésének régi eszköze. Magas póznára erősített surkos szalmát gyújtottak meg veszély észlelésekor.

Lármafa Határőrvidéken

„Sziszek és Zágráb között' — folytatja Perrot ToroPolia (Turupolya, Turmező) nevű vidéken kellett áthaladnunk. Nagyobb rész kukoriczával és kölessel van bevetve; másutt ismét hatalmas cserfaerdőkön visz az ut keresztül, ahol a talaj az egymástól távol álló fák között magas pafránnyal és vadrózsa-bokrokkal van borítva „E vidék lakói, a törökök ellen vivott harczokban tanúsított vitézségük jutalmául nagy kiváltságokat nyertek. Mindnyájukat nemessé tették.

Mikor megyegyülések voltak, a földmivelő paraszt odaköté kardját hétköznapi ruhája fölé. Lábait, melyek a nedves fóldet egész meztelenül szokták taposni, nyalka magyar csizmákba szorította; oldalához hatalmas fringiát kötött, övébe pisztolyokat rakott s anélkül, hogy a beléptekor néha önkénytelenül is elétörő mosolyokra hederített volna, melyekkel egyszer s másszor a megyeházban fogadták, buszkén állított be szavazni a többi nemes ember közé.

Este kilencz óra tájban megérkeztünk Zágrábba. Zágráb - horvátul Zagreb - igen szép fekvésű varos. Mikor távolról megpillantjuk, egy csoport fehér ház, nagyobb épületeinek tetői és tornyainak ragyogó keresztjei valóban gyönyörűen kandikálnak ki az erdők sűrű zöldjéből; melyek a város mellett elvonuló hosszú és magas hegylánca bontják. Ide, a hegylánczhoz támaszkodó néhány meredek csúcsra, melyek az alant elterülő termékeny síkság felett őrködnek és uralkodnak, ide települtek le Zágráb első lakói; itt emelték első épületeiket, erősségűket, imaházukat és a püspöki palotát. Hanem az ujabb időkben egy egész uj városnegyed keletkezett e magaslatok lábainál, mely nem oly festői ugyan, mint a régi, de sokkal elegánsabb, és mióta Zágrábnak vasútja van, e városrész folytonosan gyarapodik. Itt lakik a kereskedelmi elit, s itt emelkednek a legjobb vendéglők is.

„Az indóházból Zágráb legelső szállodájába vezettettük magunkat, az „Ausztriai császár"-hoz, melyet igen ajánlott nekünk egyike ama ritka párisiaknak, akik Zágrábot ismerik és horvátul beszélnek. A szállodával valóban meg is lehettünk elégedve; jól van tartva s az árak sem valami túlságosak. Alig hogy elhelyezkedtünk, mindjárt nyakunkba vettük a várost, hogy ebéd előtt megismerkedjünk vele.

„Első tekintetre Zágráb — legalább mi úgy vettük észre — igen kellemes látványt nyújt. Éppen vasárnap van; a nagy piacz, hol, karjait mintegy fenyegetőleg Magyarország felé tartva, Jellacsics lovasszobra emelkedik, tele van a környék falusi lakóival, férfiakkal és nőkkel, kik a városba élelmiszereket hoztak eladni, hogy azután, a templomot mindig lelkiismeretesen meglátogatva, ők is bevásárolják szükségleteiket és haza takarodjanak.

E csoportozat képe vidám, mosolygó, élénk, tarkabarka. A kirívó vörös és fehér szin leginkább uralkodik. A férfiak öltözete igen egyszerű. Barna szokmány, fehér ing, fehér nadrág — ennyi az egész. Sokan azonban ingökön felül ujjatlan mellényt viselnek bőrből, hatalmasan kiezifrázva sárga, vörös, kék, zöld a egyéb szinü posztódarabokkal, melyek ott különböző czifrázatokat és tarka-barka képalakzatokat képeznek. Némelyek az ingre és mellényre zekét is vesznek föl, melyet különösen télen szoktak viselni. E zeke barna vagy fekete szürposztóból van, vörös paszomántokkal szegélyezve.

„Ami a nőket illeti, fő ruhadarabjuk a hosszu, fehér ing; ezen felül fehér vászon kötényt hordanak, melynek alja vörös vagy kék himzetü czifrázatokkal van szegélyezve. E kötény fölött egy másik rövidebb kötény lóg, egy nagy virágú vörös előkötő fátyolból, mely az övhöz van erősitve. Keblükre, melynek ingerlően kiszökellő halmait a kendervászon csak gyöngén rejti el, korállt utánzó vörös üveggyöngyfüzér hull alá, néha a vörös gyöngyszemek közül egy-két ezüst vagy aranydarab is ki-kicsillog.

Hajdiszük szerfölött változatos. Némely nők csak egy darab fátyolt viselnek fejükre kötve; mások pedig vörösen vagy kéken hímezett fehér kendőformát, melyet majdnem úgy tesznek föl, mint a Campagna és Abruzzok olasz női. Igen sok csinos arczot láttam. Különösen egy szép termetű fiatal nő vonta magára figyelmemet; finom, hanem erőteljes tagjai, halvány arcza, szép fekete szemei és büszke arczéle azonnal a római nőket juttatá eszembe. Minden perczben uj meg uj kellemet és ügyes mozdulatokat vehet éazre náluk az ember."

(Vége következik.)

FÜGGELÉK

BARABÁS ALBERT: A KORINTHUSI CSATORNA. 1893. 28. 474.

A 19-ik századot legfőbbképen a praktikus dolgokra való törekvés jellemzi. A jelenkor két legnagyobb alkotása: a szuezi és a korinthusi csatorna elkészítése.

Csodálatos, hogy mindkettőnek a terve már az ó-korban is foglalkoztatta az elméket! Az emberi haladás lassú menetének bizonyságát kell látnunk abban, hogy évezredek kellettek a megvalósulásra, holott szükségességük és hasznuk mindenkoron kézzel fogható vala.

A szuezi csatorna sikerülte adta az ösztönzést ahhoz, hogy hozzáfogjanak Dél-Amerikában a Panama és Görögországban az Isthmus átvágásához. A csatorna zajtalanul elkészült s rövid idő múlva át lesz adva a közforgalomnak.

A korinthusi csatorna megvalósulása két magyar ember nevével van elválaszthatatlanul összekötve: Türr István tábornokéval és Gerster Béla mérnökével. Együtt vették ki részüket a fáradozásokból és megpróbáltatásokból.

*

Fontosságra nézve a korinthusi csatorna mögötte áll a szuezi és panamai csatornáknak. Ez utóbbiak világforgalmi rendeltetéssel bírnak, megrövidítvén a hajók útját 30, sőt 40 nappal, míg a korinthusi csatorna főleg csak az Adria-és a Földközi-tenger forgalmát érdekli közelebbről. Az Archipelagusba igyekvő hajóknak eddig meg kellett kerülniök Görögországot, lenn a Matapan-foknál, mely viharaival és tengeráramlataival veszélyes pontja a hajózásnak. Pár hét múlva már nyugodtan térhetnek a korinthusi öbölbe, hogy áthaladjanak a csatornán az anginái tengerbe, derékban metszvén át Görögországot. Az út, melyet ekkép nyernek, 4—13 óra közt váltakozik, aszerint, hogy a hajók a Földközi vagy Adriai tenger felöl érkeznek-e.

Már a régi görögöknek szemet szúrt a keskeny földszoros, mely Isthmus néven volt ismeretes. Közel hozzá feküdt a hires Korinthus városa, s az Isthmust borító dombok aljában a hatalmas Akropolis, meg a Stadion és Athenae istenasszony temploma, melynek érdekes romjait egyik rajzunk mutatja. E helyen tartották a görög ifjak évenkénti játékaikat, melyek. a földszoros után «isthmiak»-nak neveztettek el.

A KORINTHUSI FÖLDSZOROS.

Feliratok balról jobbra:

Az aeginai öböl; Kalamaki; Keleti bejárat; Világító torony, vasúti híd; Possidonia város és kikötője; nyugati bejárat; Új Korinthus; Ó Korinthus romjai; Acro Korinthus; Isthmia város és a régi város romjai.

*

Első nyomait az Isthmus átvágása eszméjének Strabo irataiban találjuk, ki megemlíti, hogy Periandros, Demetrios és Poliorkates foglalkoztak azzal. Majd olvassuk, hogy Július Caesar tanulmányozta a dolgot, de úttörő Nero császár volt, ki Kr. u. 68-ban munkásokat rendelt a csatorna megépítéséhez s maga tette meg az első kapavágást. A mai csatorna ugyanazon vonalban készülvén el, bizonyságot szolgáltat az akkori névtelen tervező helyes felfogása mellett.

A középkorban, a velenczei köztársaság fénykorában, bolygatták meg odavaló tudósok a feledésnek indult eszmét, de a bigottság útját állta az isthmusi munkálatoknak is, mert a velenczei pap-tudósok elhitették, hogy a megbolygatott hegyből vér szivárog, intő-jelül a vakmerő terv ellen!

Később Türr tábornokot nyerték meg az «szme előharczosának. A görög kormány nem járult mással a vállalkozáshoz, mint az engedély megadásával, mely Türr tulajdona lett.

A vállalat 1882-ben nemzetközi pénzzel indult meg, minthogy nemzetközi volt a társaság, mely a csatorna építésére Parisban alakult. A társaság 1889-ben megbukott, s a munka egy darabig szünetelt. Sikerült új társaságot alakítani, s ez újabb 20 millió befektetéssel a munkát immár szerencsésen be is fejezte.

A munka 1882 május 5-én kezdődött, s a következő feladat volt megoldandó.

1. Egy körülbelül 5800 méter hosszú, s a tenger vizszine fölött 79 méter magasra nyúló hegyet kellett átmetszeni olyképp, hogy a bevágás a tenger szine alatt még 8 méterrel mélyíthessék.

2. építeni kellett két kikötőt a szükséges hullámgátakkal;

3. hidat a csatorna fölött a peloponnesusi vasút számára.

A munkálatok megkövetelték, hogy a két tengerpart összeköttessék egy vasútvonallal s azonkívül a munkahelyek el legyenek látva normál vágányú vasutakkal, mintegy 36—38 kilométer hosszúságban. Gerster Béla az angol bevágási rendszer szerint „támadta” meg a hegyet.

Öt emeletre osztván azt, alagutakat fúratott, azokba bevezette a vasutat, s a felülről lefelé készített aknákból részint kézi erővel, részint repesztéssel nyert anyagot vaggonokban szállíttatta el. Körülbelül 4000 ember volt alkalmazva a csa-tornaásásnál és a kikötők építésénél, melyek egyszersmind egy-egy új város alapjául szolgáltak. A korinthusi oldalon levő Püseidonia, az aeginai oldalon levő Isthmia nevet nyert.

A csatorna hoszsza 6342 méter, ebből azonban 477 méter esik a két kikötőre. Mélysége 8 méter, fenékszélessége 22 méter, oldalrézsüi nem egyformák; a talajminőség szerint néhol majdnem függélyesek, máshol pedig lejtéssel birnak.

A fenék vízszintes, mert a két tenger közt csekély magasságkülönbség van; ugyanis a korinthusi oldalon 12 és 60 cm., az aeginain pedig 11 és 20 cm. közt váltakozik az apály, a viz fölszinének tehát némi gyönge esése lép az utóbbi oldal felé.

Az összes munkálatok alatt 10 600 000 köbméter földet távolítottak el, mégpedig felváltva alluviális rétegeket, conglomeratumot, tömörhomokot, mész-tufát és márgát.

A csatorna csaknem teljes hosszában magas falak közt vonul el. Borús időben nem lesz kellemes az utazókra nézve, mert mintegy magába zárja majd a hajókat. Szép látvány azonban a csatorna fölött 50 méter magasban levő hid, melynek hoszsza 80 méter, szélessége 7,6 méter, korlátjainak magassága 4 méter. E hidon halad át a peloponnesusi, Piraeusból Patrasba vivő vasútvonal.

A csatorna és környéke páratlan szépségű tájképpé kerekedik ki az előtt, aki oly helyről szemléli, honnan a csatorna egész környéke látható. A tájkép közepe táján Akro-Korinthus kerek hegyének hatalmas csúcsa emelkedik, e kékes párázatba burkolt sziklakúp, melyet egy régi várnak eléggé ép maradványai koronáznak.

Nyugat felé, Új-Korinthus, 8000 lakosú kis város házai fehérlenek a tágas rónaságon. A csatorna keleti bejárata a szép aeginai öbölbe nyílik, melynek északi partján Kalamaki város egy része és kikötője látható. A csatorna keleti bejárata mellett az újonan keletkezett s még kicsiny Isthmia helység és kikötője tűnik szemünkbe.

A csatorna nyugati bejárata a korinthusi öbölbe nyílik s mellette a szintén most keletkezett Posiedonia városka és kikötője látszik..

Isthmia és Poseidonia, most még alig számlálnak együtt 4000 lakost. A meglevő épületek legnagyobb részét a csatornát építő társaság emelte. Van köztük kórház, igazgatósági helyiségek, munkás lakások és néhány csinos villa. Mindkét város el van látva vízvezetékkel.

Kikötőikben kényelmesen horgonyozhatnak a legnagyobb tengeri hajók is, s a hullámtörő gátak védelmet nyújtanak az apró bárkáknak is, melyek különösen nagy számmal rajzanak a görög partokon. A társaság, mely most birja a csatornát, egészen görög.

Eötvös Lajos: A legelső nagy magyar szótár. 1870. 183.

Ha a magyar irodalomtörténetről szóló munkákat lapozgatjuk: első nyelvészeti szótár gyanánt találjuk Kresznerics Ferencznek (plébános) és Kassai Józsefnek a jelen század első felében megjelent általános szótárát.

Közvetlen ezek után említtetik aztán amagyar akadémia által kiadott „Nagy magyar szótár", melyet Czuczor Gergely és Fogarasi János állítottak össze. Ami ezeken kivül létezik, az vagy szakszótár vagy idegen nyelvekhez készített segédkönyv, de nem kizárólag magyar.

Hogy Kresznericset és Kassait megelőzőleg is össze volt már gyűjtve egy ily szótár anyaga, sőt hogy annak előfizetési felhívása is megjelent: az kétségtelen, habár erről irodalmunk mindeddig nem is volt értesülve.

Élt nálunk a múlt században egy igen sokat tanult, Európa minden művelt országát beutazott, roppant nyelvismeretekkel rendelkező különcz tudósunk: Kalmár György*, aki vállalkozott e nehéz és nagy munkára s az anyagot össze is hordta, de hogy mégis miért nem jelenhetett meg munkája és kéziratai hol lappanganak? Azt ma már senki sem tudja.

Munkájának czime lett volna: „Lexicon Hungaricum: Addita interpretationo Latina, in usus omnium, a Gaorgio Kalmár",(Magyar Hírmondó 1780. 70. sz.)

Kalmár György (Tapolcafő (Veszprém megye), 1726. – 1782. szeptember 4. után) nyelvész, költő, orientalista. MMagyar Hírmondóban (1780. 7) hírdeti: Lexicon Hungaricum:ta