SZIGETEK VIII UTAZÁSOK
h14–85. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók.
2018. 05. 17 (23)
- 06. 11.
Bevezetés
Az eddigi fejezetek szerint
és hasonló tartalommal csoportosítottuk az írásokat. Két új témakör:
Utazás a Missisippin és Tollrajzok a tengeri életből. Byron HAJÓTÖRÉS c. vers-részletével
színesítjük a kínálatot.„Egy chinai elégia Kaliforniában” 12 fejezetben(kissé
dagályos stílusbn - siratja a gyászoló elhúnyt nejét.
Pótlás a h14. 84 fejezethez: A
III. Határőrvidék fejezet szövegének vége felé említett „lármafa” másik
magyarázata olvsható.
Tartalom
SZIGETEK VIII
Sz. Török János
Levél a Fidjy-szigetekröl.
1871. 294.
S. L.
A Fidsi-szigetcsoport 1874. 29. 759..
A—a.
Vázlatok a Hawai-szigetekről. (Egy amerikai utazó naplójából.) 1873. 39. 466.
A KAROLINA-SZIGETEK. 1885. 37. 598.
A KAROL1NA-SZIGETEKRŐL. 1899. 26. 437.
A kubai forradalomról. Carico Benjámintól. 1897. 1. 4.
KÉPEK A KUBAI
HÁBORÚBÓL. 1898. 28. 486.
U. G.
Ú,j-Kaledonia.
1871. 32. 403.
I., II.
1871. 32. 416.
B. Podmaniczky Gyula:
LA MARTINIQUE. 1902. 23. 367
Cholnoky Jenő.
A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905.26. 418.
TENGERENTÚLI LEVELEK
Sarlay Pál:
Kaliforniai képek. 1869. 44. 617.
Sarlay Pál:
Kaliforniai képek. 1869. 44. 628.
Sarlay Pál:
Eredeti közlemények Kaliforniából.1870. 12. 142.
UTAZÁSOK
Faragó Ödön:
Egy magyar tengerész naplójából. V.1873. 107.
VI. 1873. 143.
Györy Vilmos:
Utazás a Missisippin. 1866. 310, 322, 334, 346, 358, 370
Eördegh Jenő.
Tollrajzok a tengeri
életből. 1862. 326
FÜGGELÉK
HAJÓTÖRÉS. (Lord
Byron Don Juanjából).1884. 51.
George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead
(Életrajzi adaatok)
SZIGETEK VIII
Sz. Török
János Levél
a Fidjy-szigetekröl. 1871. 294.
Nagy feltűnést okozott a Fidjy-szigetek
roppant termékenysége, az az ős termelő-erő, majdnem csodás bujasága által,
mely a káposztát 50, a dinnyét 40 fontra, az ananászt emberi fej nagyságúra
növeszti. A gyapot egy év alatt háromszor hozza meg bolyhos termését. Ha ma
reggel elültetted, holnap már három levélbe kihajtva találod. A sürü fák erdő
vadonában oly változatos és buja a természet, a tropikus növényzet meglepő
alakzatai, roppant fü-levelek és haraszt-törzsek dúsgazdagsága ámulatba ragadja
még azt is, aki Dél Amerika erdőiben kóborolt s az ember-nemjárta ös-prairiekben
irtogatott már.
A Fidjy-szigetek egész csoport, sőt
több kis csoportocskának az együttese. Fekszik a keleti hosszúság 190 és 200 —
s a déli szélesség 15 és 18 fokai között, a Csendes Óczeán szigetvilágában,
mely valaha egy nagy kontinens lehetett, de a rázúdult tenger által
elboríttatva csak egy óriási fennsíkja (a mai Új-Hollandia), egy kisebb (Új-Guinea)
s aztán hegymagaslatai, a számtalan sok apró szigetek, maradtak ki a vizből. A
völgyeket és lapályokat elnyelte az ár.
A
Fidjyk 200 kis szigetből áll, melyek
közül 120 lakva is van az új-hollandi faj bennszülöttjei által, kik még eddig
meg is tartották uralmukat e szigetek fölött. Mintegy 200 000-en lévén; mig a
bevándorlolt fehérek 90 000 lélekre tehető számmal járulnak a népességhez s
igen élénk kereskedést űznek, de mint termelök, föld-iparral (mezőgzdasággal)
is nagyban foglalkoznak.
A
sziget-csoport fővárosa s a kereskedelem és hajózás központja Levuca, hol
a világ minden részéről fordulnak meg hajók. Sydney-vel és Honoluluval pedig
rendes posta-közlekedés is van. Nem hinné az ember, mily gyors és nagymérvű válttozásokat
tesz a czivilizáczió a föld túlsó oldalán levő ily szigetvilági városban,
Levuca
számos iskolával, tudományos és jótékonysági intézettel bir; különböző
vallásfelekezetek templomai magaslanak benne. Itt van a központja az egész
szigetcsoporton nagyon elterjedt s élénken és sikerrel működő keresztyén missionariusoknak,
kik a bennszülötteket nemcsak téritik a keresztyén hitre, hanem számukra iskolákat
is állítanak.
Melbourne-ban
időzésem alatt egy szászországi születésű, de már 20 év óta a gyarmatban lakó
derék úriemberrel, Holmeyer úrral ismerkedtem meg, kinek testvéröccse már öt év
óta a Fidjy szigeteken lakik, s ott gazdálkodik. Melbourne-ban mulatásom alatt
több levele érkezett, melyeket bátyja velem közölvén, nagy érdeklődéssel
olvastam. De még többet is óhajtottam megtudni a fidjy-i viszonyokról. Holmeyer
úr megírván öccsének óhajtásomat, ez részletesebb levéllel tett annak eleget. S
mivel a levél egészen rendelkezésemre bocsáttatott, nem tehetem, hogy főbb
pontjaiban ne közöljem azon képet, melyet ama sajátságos társadalmi életről
vázol.
Levuca, 1870.
október 25.
Kedves Theodor!. Írod, hogy
melbournei lapok is sokat foglalkoztak a Fidjy-szigetekkel, melyeket a
Victoria-gyarmathoz szeretnének bekebelezni. Az eszme nem új; már Smythe
ezredes, ki az angol kormánytól hivatalosan küldetett ide, beszélt hasonló
eshetőségről. De maga sem ajánlá a gyarmati kormánynak, hogy a szigetek
tulnyomólag bennszülött lakosságával s annak kormányzati nehézségeivel baját
szaporitsa.
E részint egészen vad, részint félvad
népség kormányzása valóban nem tartoznék a könnyebb feladatok közé. A
legnagyobb nehézség, hogy e sziget-királyságban nincs törvénykezés, nincsenek
rendes és illetékes bíróságok, s a féktelenség még felette nagy. E baj miatt mi
bevándorlottak szenvedünk legtöbbet; de azt mondják: csak várjunk, gyarapodjunk
még, majd eljő az idő, hogy egy szervezett igazságszolgáltatás és kormányzás
költségeit megbírhassuk.
Én ugyan túlzottnak tartom ez
aggodalmakat, mert az első szükségleten könnyen és gyorsan segíthetne Amerika
és Anglia; követségeik hatalmát a szárazon esekély fegyveresével
biztosithatnák, egyik vagy másik egy hadihajót állitna fel az öbölzetbe,
hivatali kart szervezne, ezeket mind fedeznék rendkivüli jövedelmező telepeink.
Állítom, hogy Fidjynek fehér lakosai tökéletesen meg volnának elégedve
és kellő biztonságban éreznék magukat.
Nem csupán a bennszülöttek
erőszakától és kegyetlenkedéseitől félnek az értelmesebb és vagyonosabb
bevándorlottak: a közönséges fehérek durvasága még sokkal terhesebb. Mert ha
csak néhány hajó horgonyoz a levucai öbölben, káosz és zűrzavar áll elő.
Dorbézolás, verekedés, kékült szemek, véres képek fordulnak elő éjjel és
nappal.
Ha egy fehér ember kirabol, megsért,
avagy másképp kárt okoz, csupán ököllel vehetsz rajta magadnak elégtételt. Az
már itt megszokott, hogy ha haragosak összetalálkoznak, bajaikat tüstént ott helyben
elintézik a legrövidebb úton. Több izben láttam, midőn Levuca legtekintélyesebb
kereskedői pénz-ügyletekben fennforgó vitáikat ily módon egyenlítették ki,
minthogy sem rendőraég, sem fogház nincs a szigeten. Túl vagyunk terhelve a
szabadság áldásával, melynek túlságaitól megundorodtunk.
Sziget-lakosságunk felülmúlja a
legszomjasabb országot az ivásban. A gyarmatokban az emberek bizonyos mértékig
isznak, de itt egy üveg cognac mint shout (kóstoló) ismeretes. Egy
ültetvényes lakása nem volna tökéletesen berendezve, ha a sarokban nem állna
ott a szükséges italos ládika. Barátot és idegent hasonló üdvözlettel
fogad lakásán; anélkül, hogy elébb azon fáradtságot koczkáztatná kérdésével,
hogy hova szándékozol vagy honnan jössz, elibéd állit egy üveget és poharat, a
legszívélyesebb kínálással: „kérem töltsön magának!"
Az is elősegíti e azokáat, hogy a részegitő
italok szerfelett olcsók. Mindennemű italt vámmentesen hoznak be. Egy láda rumot
(12 üveggel) lehet venni 1 font sterlingért, pálinkát 1 font, 10 shillingért, és a sört
(Portért) szintén igen olcsón. Gondolhatod, a vendéglősök mily hasznot húznak,
mikor a legegyszerűbb kis pohár italért 6 shillinget (30 kr.) követelnek, anélkül,
hogy fogyasztási adóba egy fityinget fizetnének.
Az embereknél azonban az elemek sem
kevésbé rakonczátlanok a Fidjy-szigeteken. Utóbbi levelem óta egy teljes erejű Fidjy-orkánt,
vagyis Cyclonét éltem át. 3 vagy 4 órával azelőtt, hogy
megkezdődött, az idő szokatlanul csendes vala, még a levél sem mozdult meg, oly
nyugodt volt a természet körültünk, hogy gond nélkül és a rendesnél jóval
korábban feküdtünk le. Ha jól emlékszem, 11 óra volt, amint azon kétségbeejtő
hírrel vertek föl, hogy a szél dühe a kastélyt megrengette, az ajtót s
ablakokat felszaggatta s letépte keretéből. Egy pillanat alatt talpon valék,
gyertyát gyújtottam az ajtómat ostromilag nehéz tárgyak elébe görditésével
mogerősitém.
Tekintetem egy oldalszárny ablakán a
vadul ordítozó természet csataterére függesztettem; borzadva szemléltem, mint
kelepczébe jutott vadállat, a nagyszerű jelenetet. Az Oczeán a szirtes part
felett 30 ölre be a szárazra hajigálta szétrongyollott hullám és habzó pozdorjait,
melyek mint fellegszakadás zuhogtak a korbácsolt föld kebelére. A vihar dühe
nőtt szemlátomást és mi elhatároztuk, hogy felöltözünk, hogy készen várjuk be a
veszélyt.
Rövid idő múlva a borzasztó nyomás
ajtómat és ablakaimat benyomta és kiszaggatta sarkából, a lámpát eloltá és
földhöz vágta és ezer darabra törte. Meneküljünk! De hova? Az volí a kérdés;
künn veszélyes, benn kétségbeejtő; de mégis kellemesebb és a legközelebbi
alkalmat megragadva az ágy alá bujtunk, hol a hulló fadaraboktól és vakolattól
védve, borzadva vártuk a ház összeomlását. A vihar most igazán irtózatosan
dühöngött, borzasztó volt hallgatni ordítását, mely víziló hangjához
hasonlított, de oly renditő erős zúgással, hogy bár gyermekeim közvetlen
mellettem siránkoztak, azt alig hallhattam. Az orkán 8 óra hosszat dühöngött.
Körülöttünk számos faház, majorsági épületek, yam-ház és saját konyhánk is
szétdulatott, zavaros romladék lőn az ajtó, ablak, fedél és oldalak.
A Fidjy-ház, melyben családom
lakik, rendületlenül állta ki a vihart, ámbár ajtóban, ablakban elég kárt tett
a temérdek edényt, bútort éa egyéb jószágot pusztított el, ami tetemes összegre
megy. Hanem azért ne gondold, hogy az épületekben valami roppant kár van, mert
a fidjyek egy oly faházat 2 font sterlingért ujra építenek.
Egyébiránt kezdik már az itteni
bennszülöttek is ismerni a pénz becsét. De szóljunk a pénz-viszonyokról, melyek
felől ugyis kérdezősködtetek.
Ha valaki sikerrel akar Fidjyn
előhaladni, 300 font sterlingen alól ne gondoljon itt partra szállani, sőt ha
nős és családos, még sokkal többre lesz szüksége. Megérkezésekor ne nagyon
siessen a föld-vásárlással, mert sokkal előnyösebb, ha előbb körülnéz,
hallgatódzik, hogy és miképpen állanak az ügyek, és kérdezősködik a
tapasztaltabb farmerektől a helyzet és körülmények iránt.
A földvásárlás mellett még egy csónak
is szükségeltetik, mely legalább is 30 font sterlingbe kerül; akkor aztán
szerencsés, ha elegendő munkás-embert kaphat; ezt üzérek szerzik, kik a munkás
béren kívül (mely 2 font st. és 10 shilling egy évre) üzér-dijul maguknak 1
font sterl. követelnek fejenként. Az említett csekély béren kívül élelmezéssel
is a gazda látja el a munkásokat. Utóbbi levelem óta szerencsésnek mondhatom
magamat a részben, hogy számos munkást foglalkoztathattam; jelenleg 33 fidjyi
ember van nálam és még többet is fogok kapni, ha a gyapot érett leend a
gyűjtésre.
A tengeri szigetekben termelt gyapot
magvának 3—4 shilling fontja, avagy 30 font sterl. tonna számra és három hold
föld ád egy tonna magot. De a termelés megkezdése sok előleges költséggel, s
beruházással jár. A munkásokat mindennel el kell látni; 15 hüvelyk hosszú
késsel, amerikai széles baltával, bográccsal, élelemmel és ruházattal, mint
Magyarországon a dohányosokat.
A bennszülöttek igen ügyesek a földtisztitásban,
de saját modoruk szerint végzik minden munkájukat. Például a fákat igen gyorsan
vagdalják le, de soha derekukat meg nem hajtják, miből az következik, hogy a
fatörzsek 3 láb magassággal maradva, mint fejfák tűnnek elő a letarolt irtás
erdőben. Mondhatsz ezen embereknek amit akarsz, ők bizony nem hajtják meg
derekukat „ők — a mint vélik — nem születtek görbének" — és igazán oly
egyenesek is mint a nádszál. Járása és tartása a fidjy-belinek utánozhatatlan,
láttam Coriolanust és Othellot, de legbüszkébb fellépésűk is lomhább, ügyetlenebb
egy ily vad rézszinűnél.
Ha e kedélyes víg ficzkókat mosolygó
arczaikkal látja az ember, nem gondolná, hogy kegyetlen kannibálok volnának, de
közelebbi ismerettség után tünedeznok elő az ősöktől átörökölt vadság egyes
maradványai. Nemrég többen emberevésért vádoltattak. A gyilkolás és vérengzés
élvezet nekik; gyönyörrel, kinozva gyikolják le a szárnyas allatokat, sőt a
madarat elevenen vonják nyársra. Kedvencz modoruk a sertést úgy ölni meg, hogy
egy doronggal addig ütik, mig kimegy belőle a pára, akkor aztán
szőröstől-bőröstől megsütik.
Főzési mesterségük igen egyszerű és
gyors, mert egy ember képes 80, sőt 100 embernek is főzni. Lyukat vájnak a
földbe, elég nagyot, hogy a kivánt mennyiségű élelmiszer beleférjen; ezt a
lyukat, vagyis „lovit" körülrakják kővel és felül nagy tüzet raknak, mig
ezek elegendően felmelegedtek; akkor a tüzet kellő vigyázattal oldalt
elhárítják és egy sor száraz levelet raknak az izzó kövekre; most aztán a sütni
valót bele rakják, felibe ismét egy sor levelet tesznek, majd az egészet
földdel befedik a lég elzárása végett. Egy óránál rövidebb idő alatt egy-két
tuczat sertést is megsütnek igy és szétosztják embereik között. A yam vagyis
konyérgyökér és tengeri rák (mely itt roppant mennyiségben van) hasonló
módon készíttetik el.
De szóljunk a politikai eseményekről
is.
Jelenleg itt élénken foglalkoztatja a
kedélyeket a szigeteken vetélkedő főnöök között forrongó viszály. Mert talán
tudod is, hogy itt két főnök van: Thakambau és Tui Thakau. Az előbbinek
kormánypálczája a Rewa kerület felett suhog, mig az. utóbbi a Taviuni
éa a Vanua Levit territórium nagy része felett — mely Windwárd sziget
csoport név alatt ismeretes — és még több apró sziget fölött uralkodik.
A két vetélkedő főnök mögött két
különböző nyelvű faj áll, kik bár egymást megértik, de hangsúlyozásuk oly
különböző, mint pl. a londoni cockney és a felvidéki skót, vagy a székely és a
göcseji.
Tui Thakau még aránylag fiatal
ember és nagy előszeretettel viseltetik a háború iránt, pedig csak félkéz áll
szolgálatára, mert a másikat egy előcsatározásnál egy lövés harczképtelenné
tette. Így is igen veszélyes ellenfél, mert magasabb mint hat láb, rendkívül
izmos, erős és tekintélyes külsejű. Jelenleg 48 neje van, de meglehet, hogy ezt
a számot megkétszerezi, mig meghal.
A leányok Fidjy-azigeten szépek;
róluk caak ennyit mondani kevés. Mihály jót áll érte, s én is
megerősítem, hogy a windwárdi leányok nagyobb része valódi mintaszépség.
Ők nem feketék; legjobb fogalmat nyújt róluk egy egészen új veretű rézpénz
szine; — de a melbournei Fitzroy-kertbeli érezszobrok silány másolatai a
fidjy-i Venusok-nak. Egy különös és feltűnő érdekesség az is, hogy
mindig mosolyognak.
Ha a fehér ember feléjük int,
hangosan felkaczagnak; de tegye hüvelykujját az orrukra, akkor a mértéktelen nevetéstől
görcsöt kapnak s oldaluk a szétrepedés veszélyében forog; ha pedig valaki elég
gyöngédtelen volna és a legártatlanabb tudatlansággal az irlandi „Jig" tánezot
kezdené járni előttük: ez által talán halálukat idézné elő. E szép nők kivétel
nélkül mind erősen dohányoznak s ritkaság látni nőket czigaretta nélkül. Ne
hígyjed az orvosoknak, ha azt mondják, hogy a dohányzás beszennyezi a fogat. A
fidjyi nők élő tanúi, hogy az merő hazugság.
A fidjyi leányoknak kis szájuk és
kellemes, piczi, csókra termett, vérpiros ajkuk van, mintha mondanák „végy el
vagy ne nézz reám."
S. L.
A Fidsi-szigetcsoport 1874. 29. 759..
(Anglia új
birtoka.)
A Fidsi-szigeteket
mostanában sokat emlegetik. E szigetcsoport az Új-Zeeland és Kalifornia közt
rendesen közlekedő gőzösöknek éppen az útjába esik. Néhány nagyobb szigeten
több ezer ausztráliai kalandor települt le, hogy a termékeny földet műveljék, s
kávét, czukrot, gyapotot és dohányt termesszenek. Hogy munkaerőhöz juthassanak,
e lelketlen kalandorok a legaljasabb emberrablást honosították meg a szomszéd
szigetcsoportokon. Ugyanis a bennszülötteket, mint „szabad munkásokat",
napszámosokat fényes ígéretekkel hajóikra csalták, de a Fidsi-szigeteken a legkönyörtelenebb
rabszolgaságban tartják őket.
Több
helyen hittéritők települtek oda, természetesen azon eshetőségnek téve ki
magukat, hogy egy szép reggelen a bennszülött kannibálok fényes lakomát csapnak
belőlük.
A
forgalom és kereskedés nagy lendületet nyert a szigeteken az utóbbi évek alatt;
a legnagyobb szigeten, Viti Levun, a fehér kalandorok kezükbe ragadták a
kormányt és ő felségét Thakombau királyt, Bau tartomány uralkodóját, hűbéresükké
tették.
Nagy
hiba volt az angol kormány részéről, hogy 1859-ben s azóta is több ízben, mikor
ez a fejdelem összes birtokait felajánlotta megvétel végett. Az ajánlatot nem
fogadta el; sok szerencsétlenségnek vette volna elejét azáltal s gyökerében
fojthatta volna el azt a féktelen garázdálkodást, mely ama jobb sorsra érdemes,
paradicsomi szigeteken mostanáig uralkodott.
A
Fidsi-csoport körülbelől 220 kisebb-nagyobb szigetből áll, melyek közül néhány
tekintélyes terjedelemű. Az egész csoport az egyenlítő vonal közelében fekszik
s összes területét 377 német négyzet mfldre, s lakóinak számát megközelitőleg
200 000 főre becsülik. A bennszülöttek azonban itt is évről évre apadnak és
alig fogják kikerülni azt a közös végzetet, amely a dél-tengeri szigetcsoportok
őslakóit végleges kipusztulásra kárhoztatta.
E
szigetcsoporton különben az égalj egészséges, a forró övi veszélyes lázak
eddigelé ismeretlenek. A legmagasabb hegycsúcsok 4000 lábra emelkednek. A
tűzhányó hegyek kialudtak és a földrengések csak ritkán pusztítanak. Hasznos
növények nagy mennyiségben tenyésznek itt; a kókuszpálma minden sziget partján,
a kenyérfa pedig a szigetek belsejében valóságos rengetegeket képez; a szágópálma
(eleségnövény) kitűnő gyümölcsöt terem s a czukornád vadon tenyészik e
szigeteken. A Fidsi gazdag növénytenyészete a nyugat-indiai szigetekét, is
háttérbe szorítja.
A fehérek vállalkozási szelleme és
nyereségvágya csak néhány év előtt fogott e gazdag termékenységü terület
kiaknázásához s már is meglepő eredményeket ért el. Főképpen a gyapottermelés
nyert alig sejthetett nagy lendületet. Csak mérsékelt munka mellett is évenként
három gazdag aratás jutalmazza meg az ültetvényesek fáradságát, s a termény
kitünőségét eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a Fidsin termett gyapotot
legnagyobb árakkal fizetik.
A ezukor, kávé, dohány szintén
gazdagon fizeti vissza a termelésére fordított költséget és fáradságot. A
szigetcsoport árnyoldalait a rekkenő hőség, forróővi heves viharok s az ezeket
követő roppant áradások, melyek néha egész ültetvényeket semmivé tesznek,
továbbá a mosquitók s az emberevő hegyi lakók képezik.
A hittéritők számítása szerint a
szigetcsoport 200 000 lakójából 10 000 keresztyén hitű s valami 50 000 még
mindig az ember-hus evő vad hegyi törzsekhez tartozik, melyek ősi szokásaikat
még nem vetkezték le és leigázásuk máig sem sikerült teljesen. E műveletlen,
durva hegylakók az emberhús evésnek ma is oly lelkesült hívei, mint hajdan
voltak, mikor még Thakombau király járt jó példával előttük e természetellenes
szokásban. Különben a bennszülöttek szálas, erőteljes, nagy termetűek,
szabályos arczképződéssel, mely ellentétet képez a néger arcok rútságával. A
nagy tisztaság s bőrük gondos ápolása izmos idomaikat szerfölött hajlékonyaknak,
mondhatni szépeknek tünteti föl. Arczszinük az olajbarna és vörösréz szín közt
váltakozik.
A
férfiak, különösen a harezosok, egyetlen öltöny gyanánt vékony szövetből
készült elő-kötényt viselnek. Csakis a fehérekkel folytonos érintkezésben álló
főnökök viselnek ünnepek alkalmával gyapjú- vagy pedig gyapot öltönyöket, s
alkalmilag európai ruhadarabokat is. Az előkelőbbek béke idején hajukat
gondosan fésülik s valami mészből készült tapasszal merev fehér tömeggé
ragasztják össze, hihetőleg védelmül a nap sugarai ellen. A haj ezáltal igen
kóczossá és bozontossá válik, fényét elveszti s különös szürke szint vesz föl.
Hadi
ékességül sokan emberhajból készült óriási parókát viselnek, amely a főnek
iszonyú terjedelmet kölcsönöz. Nyakán majd minden harczos üveggyöngyökből
készitett füzért hord, melyre vadkan-fogak, csigák s a hittéritőktől kapott
egyéb csecsebecsék vannak fölaggatva.
Fegyverül
ma már kitűnő puskákat használnak; csupán a hegyi törzseknél maradt még meg a
mérgezett nyilak használata; kedvencz fegyverük a buzogány is. A Fidsi-csoport
lakói az egész Csendes-óczeán területén hiresek mint ügyes úszók és kitűnő
tengerészek. Csónakjaik nagyon csinosak, szilárdak s könnyen és biztosan
kezelhetők. Különösen hadi czélokra igen alkalmasak. E csónakok, miként egyik
rajzunkon látható, igen különös alakúak; legtalálóbban kettős csónaknak nevezhetnők azokat,
Jól
be vannak fedve, hogy a hullámok ne csapkodhassanak belsejébe, és a fedélzet
vastag deszkákkal van kirakva, melyeken át apró nyilások vezetnek a terjedelmes
csónak belsejébe. A vitorlákat szintén ügyesen tudják alkalmazni óriási
fatörzsekből készült csónakaikra. Főleg a kettős csónakokat oly czélszerüen
tudják elkésziteni és berendezni, hogy azok használatát a Csöndes-tenger többi
szigeteinek lakói is eltanulták tőlök.
A szigetlakók kunyhói egyszerűek, és
az esőzések és viharok ellen czélszerüen vannak épitve. A kunyhók falait
gyékények képezik, de vannak szilárd falakkal készült házak is. Legfőbb házi
bútor gyanánt mindenütt a kó-kuszlevelekből font szőnyegek szerepelnek a azok
képezik a különben szegény szigetlakóknak egyetlen gazdagságát. Táplálékuk a
halakon kivül a kenyérfa gyümölcséből, kókuszdióból, banánból és
taro-gyökerekből áll, melyek közül csak az utóbbi kiván egy kevés utánjárást.
E
szigetország fölött mint benszülött fejdelem utoljára I. Thakombau király
uralkodott. A nála tett látogatást következőleg irja le Markham kapitány, a
„Rosario" nevű angol hadihajó parancsnoka, ki az utóbbi évek alatt rendre
látogatá a Csendes-óczeán szigetcsoportjait: „Olvasóinkat most egy hírhedt vén
kannibálhoz vezetjük be, ki azonban már lemondott az emberhús evésről, sőt ha a
hittéritőknek hitelt adhatunk, a világról s annak gyönyörűségeiről is.
Thakombau király — a Bau nemzetségből — hajdanában számtalan gyilkosságot vitt
végbe és heted-hét országban hires volt kegyetlegségéről; de most tisztes öregúrnák
fogjuk őt találni, akivel bátran elélhetnénk bármeddig. Arcza mindig megnyerő
volt, hírhedt gonoszsága mellett is, és vonásaiban hiába keresnők kegyetlen,
vad természetének áruló bélyegét. Nyájas, és vidám kedélye, szabályos arányú,
de impozáns nagyságú testalkata van."
1854-ben a keresztyén hitre térvén, lemondott
hajdani vad szokásairól, s azóta igen sokat tett, hogy népét az európai
műveltség számára megnyerhesse. Néhány tonga harczos segélyével, kiket a
Barátság-szigetekről toborzott, úrrá tette magát a többi törzsek főnökei
fölött, csak éppen a keleti szigeteket volt kénytelen Mafunak, e szigetek
akkori főnökének átengedni, aki iddig ott, mint alkirály uralkodott. Miután a
szigetország fölött való védnökséggel több izben hiába kinálta meg Angliát és
az Egyesült Államokat, rábeszélték öt a fehér települők, hogy magát a Fidsi-szigetek
királyának kiáltassa ki (1871-ben).
Túlnyomólag fehérekből minisztériumot
nevezvén ki, kettős parlamenti rendszert hozott be olyanformán, hogy az egyik
ház a különböző törzsek főnökeiből álljon, a másik pedig a fehér települők
érdekeit képviselje. Az angol alkotmány mintájára új alkotmányt hirdetett ki,
és így megtette az első lépéseket arra, hogy államában polgárosult viszonyokat
hozzon létre.
Végre a múlt év januárjában Thakombau
király ismét fölajánlotta Angliának országa teljes átengedését, s bár az angol
kormány ez alkalommal is vonakodott az átvételtől, utoljára mégis rászánta
magát és Új-Dél-Walles ausztráliai angol gyarmat kormányzóját, Sir Hercules
Robinsont Levukába küldötte Thakombau királyhoz. Az alkudozások múlt október
25-én azzal értek véget, hogy az emlitett kormányzó a Fidsi-szigeteket Anglia
nevében birtokába vette, s a szükséges intézkedéseket a szigetország
igazgatásának átalakítására rögtön meg is kezdte.
Thakombau király kedvencz
csatabárdját, mely gazdagon ki volt verve szinezüsttel, s földíszítve a béke
jelvényeivel, hódolatteljes üzenet kíséretében azonnal elküldte Viktória
királynőnek, kilátásba helyezve mielőbbi személyes látogatását is, és a
szigetlakók érdekeit a királynő igazságszeretetébe és nagylelkűségébe
ajánlotta. Most már a világ, miként ez egy idő óta napirenden van, egy exkirállyal
gazdagabb és Nagy-Britannia ősi koronája fényét egy újabb s igen értékes
drágakővel gyarapította.
KÉPEK A FIDSI
SZIGETEKRŐL
felső sor
közép I. Thakombau király.
alsó, jobb Kettős csónak
Rajzunk a már emiitett kettős
csónakon kivül I. Thakombau királyt s Rasu Ábel és Rasu Timoszi nevű fiait,
továbbá a fejdelmi „palotát" tüntetik föl, mely utóbbi csak oly gyarló,
legfeljebb nagyobb terjedelmű kunyhó, mint Levuka főváros többi kunyhói.
A—a.
Vázlatok a Hawai-szigetekről. (Egy amerikai utazó naplójából.) 1873. 39. 466.
A
hawaii bennszülöttek nevéről.
Midőn a Havai-szigetek egyik távol
eső részében utaztam, és egy bennszülött kis fiu szájából „Gyi te
Januarius" ismerős nevet hallottam, elgondolkoztam, hogy ime e szó
csalhatatlan jele, hogy a czivilizáczió ide is elhatolt. Kíváncsiságom
fölébredt, és az angol kiejtést ennyire elsajátító gyerkőccel szóba állottam.
Könnyű feladat volt megtudnom, hogy
az iskolában mennyit és mit tanult. Történelmi tudománya ama fent említett
szóban összpontsult, mellyel a gondjára bizott vén lovat megazólitotta. Első
elnökünk iránt érzett csudálása és tisztelete költötte föl benne azt a
határozatot, hogy apja legbecsesebb birtokát, e vén gebét Washington generálisnak
nevezze; de a generális czim, melyet könyvében talált, nagyon határozatlan volt
előtte, az idegen fiuktól sem hallotta soha, hogy „Generális", mindig csak
January.
Ebből nagy bölcsen azt okoskodta ki,
hogy ő bizony a használt kiejtés mellett marad, és a lovat Washington
Januarius-nak nevezte. Nem lehet tudni, hogy babonából történik-e vagy
szeszélyből, hogy a Hawai-sziget lakói az alsóbb rendű állatoknak, az emberek
és istenek nevét adják. Az embereket és isteneket viszont a legkevésbé találó nevekkel
tisztelik meg.
Válogatás nélkül férfiaknak és nőknek
ugyanazokat a neveket adják. Egy Honoluluban lakó férfit szép asszony-nak
(Wahine Maikai) hivnak; nemrég egy fiú gyermeket Tompkinsné-nak kereszteltek;
egy kis leányt Sámson-nak hivnak; egy másikat Férfi-nak; Zsuzsanna (Kukena)
fiúgyermek; valamint Poli Sára, Janka Péter és Henrik Anna szintén
fiúnevek.
A gyöngéd szülék egy kedves kis
leánykájukat Disznó-ólnak. (Hale Pua) keresztelték. Egy rokon czélzást
tesz a gyermek későbbi táplálékára és Patkányevőnek (Kímea Oi i Ole)
nevezi.
Kohalában* a dr. Wight családjánál
lakó régi cseléd gazdája iránt való szeretetét és ragaszkodását azzal fejezte
ki, hogy unokáját Doctor-nak (Kauka) kereszteltette.
*Kohala is the name of the northwest portion of the island of Hawaii
Az orvosok iránt érzett hálájukat és
hódolatukat azzal is kimutatják, hogy a gyermekeknek az orvosság nevét adják,
p. o. Rebarbara kisasszony, Egy adag orvosság, Labdacs József, stb.
Néha látjuk, hogy a nem hizelgő, sőt
kellemetlen jelentésű neveket a legnagyobb egykedvűséggel és közönyösséggel
viselik; de kellemes és szép jelentésű nevek is fordulnak elő, p. o.: Szivárvány
(Ka Pia Lani), Alkony, Hajnal a Szép koszorú (Ka Lei ma ku
Lii).
Coan
ur, a hawaii pap az egész község szeretetét birja. Egyszer egy gyermeket vittek
hozzá és kérték, hogy Mikiá-nak keresztelje. A szertartás után azt
mondták a szülék, hogy gyermeküket a papjok iránt érzett tiszteletből nevezték
Mikiának. „De hiszen engem Mihálynak hivnak" válaszolá a pap; azt
képzelte, hogy Mikia a Mihály utánzása akar lenni. „Hallottuk mi" monda az
anya „hogy a felesége mindig Mikiá-nak szólítja." — Coan asszonyság
rendesen my dear," (kedvesemnek) szólította férjét, ebből csinálták a Mikia
nevet.
A honolului adófizetők névsorában a
következők fordulnak elő: Olló ur, a Tolvaj a Kósza lélek, a Bolond, Csiga
asszonyság, a Fáradt gyik, a Nagy serpenyő, az Első orr, az Atlanti tenger, a
Gyomor, Szegény Csicsa, a Tizedik mennyország stb.
„Mi van egy névben?" Semmi amivel
az egyént jelezzük, de igen sok, ami a nemzeti szokásokat és sajátságokat
kitünteti. E gyermeteg vidám kedélyű szigetlakosok nevein nagyon meglátszik
utánzási hajlamuk, bárgyúságuk, érzékiségük és logika-hiányuk.
A bennszülöttek
istentisztelete.
A vaialuai templomban töltött órára
valóságos gyönyörűséggel emlékezem. Egy nagy puszta épület, melynek
istálló-forma alakját még egy kémény sem enyhitette. Az ajtó előtt levő forró
homokból hydra-fejü kaktuszok nyúltak az épület oldalára; a templomhoz vezető
úton jövő híveket a közel fekvő kunyhókból farkas vadságú kuvaszok ugatása
üdvözölte. A templom ajtajában a harangozó vidáman húzza a harangkötelet, de az
érkező hívekkel koronként beszélgetésbe ered s ilyenkor a harangozás megszűnik;
midőn a gyülekezet kellőleg fölszaparodik, a harangozás is lassúdik.
A honolului templomban az öreg
emberek, a nőtlen legények, az ifjú házasok külön ültek; a vénasszonyok, menyecskék
és leányok szintén; akik az úrvacsoráját fölvették, nem elegyedtek a
kisebbekkel össze. Egyszóval mindenkinek meg volt a kijelölt helye.
A vaialuai közönség nem részesült
kitüntetésben, p. o. közel az ajtóhoz egy páholy van, melyben apjuk és anyjukkal
a gyermek foglal helyet. Amint az istentisztelet kezdődik, az unatkozó
gyermekeket mulattatni kell; egy nagy darab kenyeret vesznek elő, s mig a mama
a legkisebbiket szoptatja, a nyugtalan gyermekeknek a szószékből jövő szellemi
táplálék mellé egy-egy szelet kenyeret osztanak.
Az olvasó engedelméből itt egy kis
kitérést csinálok s megemlítem, hogy néhány évvel ezelőtt a vainaluai
templomban milyen furcsa dolog történt.
A benszülöttek látták, hogy az idegen nők kalapot
hordanak a fejükön, és úgy látszik, hogy e viselet nagyon megnyerte tetszésüket,
mert elhatározták, hogy tisztességes dolog lesz, ha a templomban kalappal
mennek be. Az asszonyok szokása szerint gyűlést tartottak, összebeszéltek,
melynek az a nevezetes eredménye lett, hogy ők sem akarnak a világtól elmaradni
és kedves kötelességüknek tartják a hiedelemnek hódolni. Készségűket azzal
bizonyították be, hogy megtakarított pénzüket összetették, és egy kék szalaggal
ékesített kirivó színű kalapot vettek.
A következő vasárnap a kalap tulajdonosai a templom
ablaka alatt összegyűltek; megvárták, mig a hallgatóság nagy része összegyűlt,
ekkor az első asszony az uj kalappal fején bement és nagy méltósággal végig
sétált a templomon, az ablak mellé ült, itt levette a kalapot, és szalagjánál
fogva nagy gonddal leeresztette a kivül levő asszonynak; ez ismét a fejére tette
és hasonló önérzettel jött a templomba, az első asszony mellé ült, a kalapot
ismét lebocsátották az ablakon a többieknek, ez igy folyt egész addig, mig
mindnyájan be nem jöttek, és szépen egymás mellé ültek, a kalap természetesen a
legutolsónak a fején maradt. Mig a kalapból tartott, addig ezt a különös
műtétet minden vasárnap ismételték; e látvány nem ébresztett a szemlélőkben más
érzést, csak hogy a nők rendkívül irigyelték a kalap boldog tulajdonosait.
Éppen a szószék mellett oldalvást két
vénasszony ült szemben egymással, pipáztak mind a ketten, kezüket térdükre kulcsolták;
pipázás közben a fejükkel bólingattak és ásitoztak. Időnként az egész épületet megtölté a hatalmas
horkolás hangja. Két kisfiu a szószék megett a rájuk bizott esernyővel verekedett
; az egyiket társa a falhoz szorítja; a legyőzött fiu apja megmutatja, hogy
tudja ő mi a becsület, a gyülekezetből kiválik, a magzata legyőzője karját
durván megfogja és kivezeti a templomból.
Az ifjak és leányok koronként végig
mennek a templomban, az elevenebb mozgásuak a padok tetején lépdelnek
keresztül; némelyek kimennek, hogy szomjukat oltsák, visszajövet egy korsóban
vagy tökben vizet hoznak barátaiknak.
Az épületnek roppant jó viszhangja
van. E gyakori megszakítások daczára ugy látszik, hogy a közönség legkevésbé
sincsen megzavarva. E durva és éretlen emberek egész nyugodtsággal viselik magukat.
A négy gyermekes anya mint utolsó menedéket, de biztos hatású szert, egy zörgőt
vesz elő, hogy zsémbelődő csecsemőjét mulattassa. Egy vénasszonynak megfájdul a
feje; a haját rögtön lobontja és egy távolabb ülő barátnéjának int, ez a jó
szivü lélek a padokon keresztül mászik, és nemzeti szokás szerint jól meg
nyomkodja öklével a fejét.
Az énekkar.
Ha valamelyik nőnek szép hangja van
éa jól tud énekelni, azért még nem ültetik az énekkarba, nehogy e kitüntetés
miatt elbízza magát. A papjuk megjegyzése szerint: „ha a nők hangját dicsérik,
éppen olyan begyesek mint a páva és a hangjuk is olyan rikácsolóvá
változik." A gyülekezetben alig van egynehánynak jó hangja, de azt sem
támogatják, következésképpen az egész éneklés rosszul megy.
Az énekkarban van egy tenorhangú
ifjú, aki koronként szünetet tart. a zsebéből előveszi kis tükrét és fésűjét,
gondosan megigazítja nyakkendője csokrát és megfésüli haját, a közönség nem
zavarja őt, de viszont az ő csinosítása sem botránkoztatja meg a jóindulatú
közönséget.
A prédikácziót a hallgatóság
értelméhez alkalmazzák. „Lyons atya" — aki, ha szentek élnek e földön,
bizonyosan egyike azoknak, ámbár meg kell vallani, hogy nagyon gyakorlati
bölcsességű szent, igy szólott híveihez: „Nézzetek a tengerre"— kiáltá
élénk mozdulattal kisérve szavait — „és nézzetek ama begyre! A vizben sok hal
van, és a hegyeken kaptok vadakat. Láthatjátok, hogy van étel elég, és ti mégis
az éhségről panaszolkodtok! Talán azt akarnátok, hogy az Ur fogja ki a halakat,
töltse meg az edényeket és vigye hozzátok? Testvéreim, az a baj, hogy restek
vagytok! Menjetek a hangyákhoz, tanuljatok tőlök."
A templomban egyedül én voltam
idegen, irántam való figyelemből a pap felém fordult, és a prédikációnak ezt a
részét angolul is elmondta, a nép e megszakitást természetesnek találta és a
legnagyobb nyugodtsággal fogadta.
Midőn a pap lejött a szószékből, egy
kalapot kért és a jelenlevőket sorra járta vele; pénzt kért vagy egy pár sor
irást, melyben kötelezik magukat, hogy a jövő vasárnap nem feledkeznek meg
róla. Alkalmilag szóváltásba elegyedett azon híveivel, kik nem akartak pénzt
adni. Kiknél nem volt pénz, szégyenkedve mentegetőztek; egy pár ifjú meg akart
az adakozás elől szökni, de az élelmes pap észre vette, és pápaszemének egy
hatalmas mozdulatával megállította őket. Amelyik gyermeknél pénz volt, azt
megdicsérte és megköszönte jóságát.
Ez a pap úgy bánik hallgatóival, mint
apa gyermekeivel, dicséri és dorgálja őket érdemük vagy hibájuk szerint, de
azért már több évek óta a legszebb egyetértésben élnek, hívei szeretetét és
bizalmát teljesen birja.
A KAROLINA-SZIGETEK. 1885. 37. 598.
A múlt napok egyik legnevezetesebb
eseménye, mely egész Európát izgatottságba hozta, a német-spanyol összeütközés
volt a Karolina szigetek tulajdonjoga felett. A kérdés még most sincs
tisztázva, bár előre látható, hogy a hatalmasabbé lesz a jog, annyival inkább,
mert a kérdéses szigetek első fölfedezői, a spanyolok, századok lefolyása alatt
is elfeledték foglalmányukat ténylegesen birtokba venni, s azt a czivilizácziónak
meghódítani. Nagyon kétes, vajon e szigetek felett bírtak- e valaha valami
fennhatósági joggal?
Bármily eredménye legyen is különben
e jogi kérdés fölötti vitának, az összeütközés s különösen a madridi heves
tüntetések annyira felkeltették a nagyközönség érdeklődését e különben ritkán
emlegetett szigetek iránt, hogy mi, mint ismeretterjesztő lap, kötelességünknek
érezzük ez alkalommal — néhány magyarázó kép bemutatása mellett — a
szigetcsoportot olvasóinkkal megismertetni.
A
Karolinák mintegy 50 számba vehető szigetből s egész sereg zátonyból és
lagunából állanak. Az egyenlitőhöz közel északra, a nagy Csendes - oczeánban
igen jelentékeny helyet foglalnak el a 130°-tól a 163 °-ig, elterülve Uj-Guinea
s a Philippini-szigetcsoport között, csaknem egyenes útjában az egykor
megnyílandó panamai csatornától Kelet-Ázsia felé hajózó gőzösöknek.
Kiterjedésük azonban nem áll arányban számukkal; az egész lakható terület alig
ötven négyszögmérföldnyi rajtuk s annak két harmadrésze is öt nagyobb szigetre
jut. Az egész szigetcsoport lakosságát 25 000 lélekre lehet becsülni s ebből az
öt nagyobb szigetre jut: Palaura 6000, Rukra 5000, Yapra 2500, Pona-pera 2000 s
Kusaiera 700.
Egy része a szigeteknek vulkanikus
eredetű. Nincsenek ugyan itt tűzokádó hegyek, még annak sem látjuk nyomát, hogy
valaha lettek volna; de minden jel arra mutat, hogy a szigetek egykor
földalatti erők hatalmából emelkedtek fel a tengerből; mert mind hegyes,
sokszor tisztán hegy s völgyből álló talajjal bírnak. Sokkal nagyobb azonban a
teljesen lapos és leginkább lagunaszerü korallszigetek száma, melyeket zátonyok
vesznek körül, bár nem ritka eset, hogy e körövön át csatornaszerü nyilások vezetnek
a sziget valamely használható kikötőjébe. Mind a két nemű szigetek igen termékenyek.
Az egyenlítő alatt feküsznek, de
azért nagy forróság nem uralkodik rajtuk, állandó esős időszak sincs, s kedvező
szelek fújnak. Ennek következtében itt a tenyészet atalában igen gazdag. A
vulkanikus szigeteken a legmagasabb csúcsig mindent erdő fed, s ez erdőt csak a
müvelés alatt levő csekély föld s néhány mocsár szakítja félbe. Igen gyakoriak
a harasztok, melyek gyakran fa-magasságra nőnek, a pálmákból sok faj tenyészik
itt, s az erdőkben kúszó növények kötik össze az egyes fákat, míg a partokon
rhizophor-növények vonnak széles övet.
A lagunaszigetek növényzete aránylag szegényesebb, de más
korallszigetekéhez képest ezek is gazdagoknak mondhatók, sőt valóságos sürü
erdők fordulnak elő rajtuk, melyekben a kókusz és a pandamusz van túlsúlyban,
de sok más fa is előfordul. Az állatvilág nem oly gazdag. A tengeri állatokon
kívül leggyakoriabbak a madarak, az emlős állatokat jóformán csak a patkányok
képviselik s csak Ponape szigetén fordul elő egy sajátságos fajú kutya. A dús
tenyészet s a vulkanikus szigeteken a hegységek szeszélyes alakja tetszetős
képet nyújt. Sok vidék igen kellemes, sőt festői képekben gazdag, s egy pár
szigetet kivéve az európaiak egészségének is eltűrhető viszonyok uralkodnak.
Mindamellett e szigeteken kevés az európai lakosság. Egész 1827-ig, midőn a
franczia Lütke kapitány tüzetesen megvizsgálta őket (tőle van a legjobb mű a
Karolina-szigetekről), alig méltatták figyelmükre, bár az első szigetet közülök
Diego de Roche már 1526-ban meglátogatta s a múlt században jezsuita
misszionáriusok telepedtek le, s azóta folytonosan vannak európaiak. Néhány
német és angol kereskedő a nagyobb szigeteken is van, de a kisebbek még mindig
abban az ős természeti állapotban találhatók, amely a Csendes-oczeán szigetein
is csak a ritkaságok közé tartozik.
Az ős lakók kétségkívül mikronézek, csak egypár szigeten
vannak oly lakók, kiknek ősei a Szamoa-szigetekről költözködtek be. A tudósítások,
melyeket róluk birunk, általában kedvezők. Igen barátságos, vidám kedélyü nép;
a vulkanikus szigetek lakóiban, kik európaiakkal gyakrabban érintkeztek, már
van valami ravaszság, azonban a jóindulat náluk is feltalálható. Rendszeres
munkálkodáshoz ők sem szoktak ugyan, de azért eléggé dolgosak, a lopás és fajtalanság
ismeretlen náluk. Termetük alacsony, de azért elég erősek s csinosak, a nők
között szépek is találhatók. Arczbőrük sötét, rézbarnához hasonló sárga; hajuk
fekete, legtöbbnyire hosszú, sima, de néha göndör is. Táplálkozásuk a tengeri állatokon
kivül csak növény-ételre terjed; az alacsony szigeteken kenyérfa s kókuszdió, a
hegyek vidékén mindenféle gyümölcsök s gyökerek. Disznót és kecskét is esznek
némely helyen, Ponapéban kutyákat is.
Az édességeket nagyon szeretik, különösen pálma-olajból s
különféle gyümölcsből igen ízletes süteményt készítenek, melyet levelekbe
takarva árulnak. A dohányt az európaiak elterjesztették s most általában élnek
vele; a pálinka azonban még nem szorította ki egészen a pálmaborszerü hazai italt,
bármenyire igyekeztek az előbbit az európaiak meghonosítani. Ruházatuk alig
van. Sok helyen egészen meztelenül járnak, másutt csak lombokból készült
derékövet öltenek fel, csak itt-ott használnak zsák alaku köpenyt, melyen a fej
számára külön nyilas van.
Európai öltözetet a benszülötteknél csak Ponapéban lehet
látni, de a gyermekek itt is csupaszon járnak s csak ékességül használnak
koszorúkat, állat-esontokat s kagylókat, leginkább a fejen. Egy pár szigeten
még mindig divatban van, hogy az orrlyukakba s fülekbe egyes köveket,
fadarabokat vagy karikákat tesznek, néha szegeket, pipákat s szivarokat is.
Karpereczek és nyakékességek nem ritkák. Sokan a fogakat feketére festik, a
körmüket hosszura növesztik, a szakállt kagylókkal leborotválják, a tetovirozás
általános szokás, azonban a fejre soha sem terjed ki.
A KAROLINA-SZIGETEK
1.
Chabrol kikötő Kusainban. 2. Ugyanott
a király háza. — 3. A romok bejárata Ponapé szigeten. — 4. Romkerités kapuja
Kusaieban. 5. Metalamin kikötő Ponapén.
A Karolinák lakói aránylag tiszta és csinos, pandanus- és
pálmaievelekből készült kunyhókban laknak, melyek körül a vagyonosabbak
kőfalakat is építenek. A házakban ládák találhatók, hogy az egyes szerszámokat
és ételeket megvédjék a patkányok ellen. Több helyen a konyha külön épületben
van s Tobiban van egy pár emeletes ház, melynek felső részén a moszkitok ellen
zsákokban alusznak. A házak mindig tömegesen fordulnak elő a gyümölcsfák körül
vagy a vulkanikus szigeteken a kikötő mellett. Kusaieban a faluk kőfallal
keritvék, az utczákat kikövezik; más helyeken is gondot fordítanak az utak jó
karbantartására. Minden faluban van egy nagyobb tanácskozó-hely, mely egyúttal
idegenek szállója, s kaszinó. Ezeket az épületeket igen csinosan készítik, a
gerendákon fafaragványok s festések is láthatók. Hogy ez ügyességet őseiktől
örökölhették, arról fényes tanúságot tesznek az itt-ott található hatalmas
romok, melyek e szigetcsoport legnagyobb nevezetességei.
Kusaieban szabálytalan bazaltkövekből épült hatalmas kőfalak
vannak, némely helyen még két-három öl magasságban s alul két ölnyi vastagok. Ponape szigetén
a romok még hatalmasabbak, bazalt oszlopok is láthatók, bár nagy részük fákkal van
benőve; valószínűleg bennszülött fejedelmek lakóhelyei és sirjai lehettek. Palauban
hatalmas gátak, kövezett utczák és lépcsők nyomai maradtak fenn; Angarard öböl
mellett egy negyed mérföld régi kőgát választja el az öblöt a belföldi
mocsártól. Mesterséges csatornák és kikötői építkezések szintén tanúsítják e nép
őseinek kiváló ügyességét.
Földműveléssel a bennszülöttek csak
az óczeáni szigeteken foglalkoznak, különféle gyökerek, kawabors, betel,
gyapot, tengeri főterményeik, s egyedüli gazdasági eszközük a fakapa. A halászatban
nagy ügyességet fejtenek ki, egész sereg halászati eszközük van s még éjjel
fáklyák mellett is szoktak dolgozni. Igen célszerűen készített vitorlás
csónakjaikkal egy órában 2—3 mérföldnyi utat is megtesznek, s a tengerre is
elhatolnak. Ők s a Marshall-sziget lakói a legügyesebb hajósok a Csendes-óczeán
szigetein.
A hajók és házak épitésén kivül
ügyesek még a fonásban; füvekből, különösen pandanus-levelekből kosarakat, szőnyegeket
s köteleket fonnak. A kókuszdiót, kagylókat s a fát különböző faragásokra
használják föl.
A nép vallása határozottan pogány, a kereszténység nagyon
csekély előmenetelt tett, alig van köztük kétszáznál több keresztény, mely
körülmény részben annak is tulajdonitható, hogy a misszionáriusok a megtértekre
az égaljnak meg nem felelő szűk és kényelmetlen európai öltözetet is reá
akarják kényszeríteni.
A pogány isteneknek külön templomaik nincsenek, de a férfi és
női papok, valamint a bálványszobrok mindenütt feltalálhatók, áldozatokat
hoznak nekik; vallásos ünnepeket rendeznek tánczokkal. A «tabu», azaz a tilalmi
törvények is ismeretesek. Ennek következtében a halottat megérintőknek meg kell
tisztítani magukat, a nők nem ehetnek a férfiakkal s nem mehetnek a
gyűlésterembe. A halottakat nagy szertartások között temetik el, de sok helyen
három hó múlva ismét kiveszik a holttestet, a csontokat megtisztogatják s a
kikötő egy különös részében helyezik el. Előkelő halottaknak sírköveik is
vannak, négyszögű kőoszlopok. Ponapéban a férfi sírjára evezőt, a nőére orsót
tesznek. A szegényeket, béna gyermekeket és a nagy betegeket a tengerbe dobják;
a halottakat hajlevágás, hamuhintés s jajgatások által gyászolják.
A szigetcsoportot a németek legújabb
okkupácziója előtt senki sem háborgatta, de önmaguk kebelében sem támadt hóditó,
ugy hogy valóságos állam nem létezik, s minden szigeten egy vagy több főnök
uralkodik. Palauban 18 is ; a főnökök közt nem ritka a nő, egyes helyeken a
férfi-elöljárók mellett nők is használnak különböző czimeket s egymaga a nő is
mond ítéletet, mihez hasonló a Csöndes - óczeán szigetein másutt nem fordul
elő.
Rabszolgák mindenütt találhatók, bár
általában szelid bánásmódban részesülnek. Kusaieban még a kasztrendszer nyoma
is feltalálható. Háborúk gyakran fordulnak elő, de nem igen véresek ; némely
kis szigeten a lakóknak fegyverük sincs.
E békés, csöndes nép, mely most először vonatott be a
világtörténelembe, a német-spanyol viszály által valószínűleg csak veszteni
fog. Az új foglalás, melyet nem a parányi szigetek termelési viszonyai, hanem
azoknak a világforgalmi hajózásnál elfoglalt helyzete tesz nevezetessé,
kétségkívül megrázkódtatja a különben is csekély számú lakosság eddigi
viszonyait. Kétséges, hogy a beálló elethalál harcz nem fogja-e elpusztítani
őket, mint a Csendes-óczeán más vidékein lakó népeket.
A KAROL1NA-SZIGETEKRŐL. 1899. 26. 437.
Távirati és más tudósításokból
értesült arról a hirlapolvasó közönség, hogy Németország készpénzen
megvásárolta Spanyolországtól annak a Csendes-óczeánban levő szigeteit s így
Németország az amerikaiak és angolok nyomába lépett, kik már régebben
igyekeztek fegyver s háború nélkül is szaporítani gyarmataikat.
A
spanyoloktól megvásárolt szigetek mind az úgynevezett Mikronéz-csoporthoz tartoznak,
mely az egyenlítőtől északra fekszik, csaknem szomszédságában a németek
új-guineai gyarmatainak. Itt jelenleg Biró Lajos hazánkfia tartózkodik, és
keletre a spanyoloktól az amerikaiak birtokába jutott a mostanában oly sokat
emlegetett Filippini-szigetek. A megvásárolt szigetvilágban legnagyobb a Karolinák
csoportja, melyre a németek már régóta vágyakoztak.
I886-ban
csaknem háborút kezdtek miattuk a spanyolokkal. E csoporttól nyugatra a
Filippini-szigelek felé esik a Palau vagy Palew-csoport, s északra a Mariánok
vagy Ladrenesek csoportja. Legnagyobb szigetét, Guamot (51 km2 8501
lakossal) az Amerikai Egyesült Államok tartotta meg magának a háború után. Az
új német birtok kiterjedése igen nagy, csaknem kétszer annyi, mint Németország
területe.
A
KAROLINA-SZIGETEKRŐL. FÖNÖKÖK ÉS KŐPÉNZEK
YAP-SZIGETEN
Minthogy azonban a szigetek aránylag igen kicsinyek és nagyon
szétszórtak, a száraz terület összesen csak 2076 négyszögkilométer, azaz csak
annyi, mint valamely kisebb magyar megye, pl. Moson vagy Árva, de lakosságuk ezekénél
is kevesebb, mivel a több száz kisebb-nagyobb szigeten összesen csak 3761 ember él.
Könnyen érthető, hogy Spanyolország
jó pénzért lemondott erről az aránylag kis területről. A többi nagyobb
gyarmatát elveszti, ezek fenntartása csak áldozatba került volna. S hogy a vevő
éppen Németország, az egészen természetes azért, mivel a Karolina-csoport
Németország csendes-oczeáni gyarmatainak egyenes folytatása és kiegészítése
Khina felé, melyhez mostanában oly nagy érdekei fűződnek.
A vétel nem mondható rossznak. A Karolina-sziget csoport,
valamint szomszédai is igen termékenyek, s öt nagyobb szigetnek jövője is
lehet.
Majdnem mindegyiken sürü erdőség van pálmákból és hatalmas fákból, melyeket kúszó növények kötnek össze.
Ott, hol a letelepedett európaiak ültetvényeket létesítettek, azok is igen
szépen tenyésznek, bár a fő kiviteli czikk máig is a kopra, a kókuszdió gyümölcse,
továbbá a banán. Emlősöket főképp csak az európaiak telepítettek ide. A
szigetek nagyobbrészt laguna-szerű korall-képződmények, melyeket zátonyok
vesznek körül, bár nem ritka eset, hogy a zátony-övezeten át csatorna-szerű
nyílások vezetnek a sziget valamely használható kikötőjébe.
Vannak vulkáni kópződésű szigetek is, melyek többnyire csak
hegyekből és völgyekből állanak, bár tűzokádó hegyek ma nincsenek rajtuk. Ezek
között néhány,
s
éppen a nagyobb Karolini szigetek, Yap, link,
Ponapi, és KuacU, festői szépségűek, hegyeik 600-900 méter magasra
emelkednek s némelyiknek kitűnő kikötője van. Yap és Ponapi újabban nagyon
látogatott helyek.
Három századot meghaladó idő óta
ismerjük ugyan majdnem az egész szigetcsoportot, de a forgalomtól távol esvén,
senki sem fordított reájuk nagy gondot. A jelen század első felében, midőn
egyes misszionáriusok és kereskedők telepedtek le rajtuk, mintegy újból fedezték
fel őket. Összeköttetésük a nagyvilággal csak egy pár évtized óta van. Ez a
rövid idő azonban máris nagyon megváltoztatta a benszülötteket. Nagyobb részük
kereszténnyé lett, a kikötő-helyeken európai öltözetben járnak, ügyesek a
hajózásban, faragásban, sőt a szövésben is. Ügyességüket különben részben őseiktől
örökölték, kik nem voltak egészen műveletlenek.
Talán régen harcziasak is voltak; a
mai nemzedék békés indulatú. Kevés közöttük az összetartozás érzete. Minden
falu, sőt olykor egyes házcsoportok is külön kis országot alkotnak. Palau
szigetén 18 kis ország volt. Különös ősi sajátságuk az, hogy a serdülő ifjak
családtagjaiktól elkülönítve közös kunyhóban laknak, valamint minden falunak
külön községháza is van, mely az idegeneknek szálló helyűi szolgál. 1'égibb
időkben sokszor megbámulták még e szigeteken azokat a nagy kerek, malomkövekhez
hasonló, átlyuggatott köveket, melyek a községháza, vagy a főnökök lakai előtt
azok gazdagságának jeléül állottak. Ezek az óriási kövek szolgáltak egykor pénz
gyanánt, melyből egy kis, körülbelől egy harmad méter átmérőjű darab több havi
élelem megszerzésére elegendő volt. Érdekes, hogy az ily sárgás mészpátból álló
súlyos köveket törékeny csónakjaikon a több száz kilométer távolságra eső
Palau-szigetekről szállították.
A nép az európaiak nevelése alatt ma
már a halászaton kívül többnyire földműveléssel foglalkozik s általában véve
növényevő ; még eredeti szeszes italuk : a kávé, és pálmából készült ártatlan
enyhítő nedv; de aztán az európaiaktól megtanulták a pálinka ivást és
dohányzást.
A gyermekek csupaszon járnak; a
felnőttek is igen fogyatékos ruházatúak, de különben az európai öltözet egyre
terjed. Gyakori még a kezdetleges pandanus vagy pálmalevelekből készült kunyhó
s általában még nem veszett ki egészen az ősi állapot.
Most már a német műveltség hatása alá
kerülnek; igy előre látható, hogy az új gyarmatok rövid idő múlva teljesen át
fognak alakulni. Bármily kicsinyek is a szigetek, akkor, ha majd a nicaraguai
csatornán át a Csendes-oczeánt nagyobb számmal fogják járni a hajók, ezeknek a
szigeteknek is szép jövője lehet s nem egy kikötő-hely nagyobb szerepre jút a
világforgalomban.
1885.
28. 613.
FÖNÖKÖK ES
KŐPÉNZEK YAP-SZIGETEN.
1899. 26. 438.
FÖNÖKÖK ES KŐPÉNZEK YAP-SZIGETEN.
Megjegyzés: a fenti kép kétszer
fordul elő. G.
*
* *
HOGYAN CSEMPÉSZTÜNK HADI SZEREKET KUBA SZIGETÉRE? A jelenlegi
kubai forradalomból. 1898. 480.
Carico
Benjámintól. 1897. 1. 4.
A
múlt augusztus hó első hetében Florida állam Tampa városában megismerkedtem
Garcia Salvadorral, a kubai fölkelő vezérek egyikével. A fölkelő seregben
őrnagyi rangot viselt, s az előző hónapban jött Kubából az Egyesült-Államokba,
hogy a fölkelést támogató «Junta czímű szövetkezet részére, — mely szövetkezet
nagyrészt kubaiakból áll, — Maceo fölkelő tábornoktól híreket hozzon.
Megegyeztem vele, hogy a «Három barát» («Three Friends») nevű gőzössel, mely
egy még meghatározatlan napon Jacksonville-ből a fölkelők részére hadiszereket
volt szállítandó, én is Kuba szigetére megyek. Garcia megismertette velem a
Junta titkos szervezetét s egész működését, melyekről azonban e helyen
természetesen nem szólhatok. Csak annyit mondhatok, hogy a szövetkezet működése
s szervezetének tökéletessége bámulatba ejtett. Augusztus közepe táján, mielőtt
Tampá-ból a vasúton elindultunk, előbb néhány nagy ládát küldtünk
Jacksonvillebe, a Junta egyik ottani tagjához. Nem értesítettek róla s én nem
is kérdezősködtem, hogy mi van a ládákban; de azok nagyon hasonlítottak azokhoz
a ládákhoz, melyekben a Mauser-féle fegyverekhez való töltényeket szokták
szállítani.
Megérkezésük után e ládák Jacksonville-ben rögtön eltűntek az
emberi szemek elől s én sem láttam azokat, amíg csak messze künn nem voltunk a
tengeren. A «Három barát Jackson ville kikötőjében, a széles St.-Johns folyó
vizén feküdt, csöndesen, s látszólag teljesen elhagyatva, s csak az őr, a
kapitány s a gépész voltak födélzetén. A spanyol kémeket azonban nem lehetett
rászedni. Néhányan közülök álruhában mindig a kikötőben ólálkodtak, hol
munkásoknak, hol halászoknak öltözve, s így egy csapással két legyet ütöttek,
t. i. angolnát fogtak és adatokat gyűjtögettek.
A csempész hajóskapitányok között valószínűleg egy sincs, ki
Broward kapitánynál hideg-hivatalnokok fölmentek hajójára s ő mindig a
legudvariasabban fogadta őket s egész hajóját készségesen bocsátotta szemléjük
alá.
Sennor Marratequi, a jacksonvillei
spanyol konzul, azonban gyanított valamit s a hatóságokat egyre ostromolta,
hogy a«Három barát »-ot ne engedjék elutazni. A hajó azonban semmi
bebizonyítható törvénytelenséget nem követett el, minélfogva lehetetlen volt az
elutazásban akadályozni.
Egy nap tudtunkra adta a kapitány, hogy a következő éjjel
indulni fogunk Kubába, s az expediczió
tagjaiul a következők jelöltettek ki: Gomez Francisco, a kubai fölkelő sereg
fővezérének fia; Marti Paolo, Maceo tábornok vezérkarának tagja; Salos Caesar
és Soto Donato kapitányok; továbbá még tizenkilencz egyén, többnyire kubaiak,
közöttük Garcia Salvador és én. Egy külön csoport a fölkelők tüzérségének
gyarapítására volt szánva: kik közül öten azelőtt az Egyesült-Államok
tüzérségében, hárman pedig az orosz hadsereg tüzérségében szolgáltak.
Valódi megkönnyebbülést éreztem,
midőn a nap végre sűrű felhők között, viharos éjszaka közeledtét jelezve,
vörösen, haragosan lenyugodott. — Minél sötétebb, annál jobb, — gondoltam
magamban, — utamat a fő-utczán levő kis vendéglő felé irányozva, hol rendesen
étkezni szoktam, hiszen az indulásig volt még idő elég. Garcia Salvadort már
ott találtam.
— Éppen most találkoztam egy átkozott
spanyol kémmel, — monda. — Úgy látszik, ez gyanít valamit, s bajunk lesz még
vele, hogy lerázhassuk nyakunkról.
Midőn kiléptünk a vendéglőből, az
utczai villamos lámpái épen akkor kezdettek szikrázni. A spanyol az utczasarkon
álldogált. Mosolyogva hozzánk lépett s megkínált szivarral. Mi röviden
visszautasítottuk s egy közel álló bérkocsiba ugrottunk s a kocsisnak
megparancsoltuk, hogy hajtson sebesen. Alig voltunk egy utczasarokkal tovább,
midőn észrevettem, hogy a spanyol egy másik kocsiban követ bennünket. Ö
bizonyára hallott valamit az expediczió elindulásáról s kézzelfogható
bizonyíték után járt, hogy elindulásunkat aztán megakadályozhassa.
Garcia magán
kivül volt dühében.
— Majd elbánok én vele, hogy nem fog
tisztességes emberek után leskelődni, — monda. — Gyerünk, utánam! — A kocsit
megállítottuk s gyalog bementünk egy elhagyott hajókikötő szélére. A spanyol
szintén gyalog utánunk jött. (gúnyos mosollyal szólított meg bennünket:
— Ah! uraim, —kezdé. Tovább azonban
nem jutott. Nagyon is közel lépett a víz széléhez s Garcia egy hirtelen
taszítással a vízbe lökte.
Hatalmas loccsanás csapódott fel, s
mi a má-«ik pilJftnatbun már -siettünk kocsink felé. Mögöttünk a vízből dühös
átkoaódás hallatszott. Mellettünk két ember szaladt a víz felé.
— Mi baj ? — kérdezték.
— Valaki a
vízbe esett, — válaszolt Garcia, —
s mi siettünk kötélért, hogy
kihúzhassuk. — S futottunk tovább, beugrottunk kocsinkba és elhajtattunk.
Húsz perez múlva a találkozó helyen
voltunk s nem tartott soká, midőn valamennyien összegyültünk a hajón, s midőn
az utolsó is átlépett a hajó hídján, egy rejtelmes, sötét vontató gőzös jött a
"Három barát»-hoz. A vontatót kötelekkel hajónk oldalához erősítették s
lassan megindultunk. Alig hagytuk el a partot, már egy csomó kisebbfajta ládát
beemeltünk a vontatóból hajónkra s a fenékürben elhelyeztük. Még tovább egy
másik vontató is csatlakozott hozzánk, hogy gyorsabban haladjunk.
Az éj sötét volt s a vontató hajók
oldalán verődő fehér habvonalat alig birtuk kivenni. Hirtelen vörös izzó fény
áramlott ki a gépházból, s a «Három barát» kéményén fényes lángnyelvek csaptak
ki. Begyújtottak a kazánba gőzt készíteni. Az ajtón keresztül látni lehetett az
övig meztelen izmos legényeket, a mint nevetve, tréfálkozva lapátolták a szenet
a kemenczébe. Eszünkbe sem jutott, hogy egy spanyol hadihajó nekünk valaha bajt
csinálhatna.
Messze előttünk a sötétben
kísértetiesen futkostak a tenger világló hullámai, néha megvillanva, aztán
elenyészve a semmiségbe, mint valami temetői kisértetek. Egyszerre a vontató
hajók beszüntették lassú, szabályszerű puffogá-sukat, aztán a matrózok rekedt
kiabálása hallatszott s egy perez múlva a vontatók visszafordultak,
födélzetükön néhány sötét alakkal, kik búcsúzóul jó kivánataikat hangoztatták
felénk.
Megszólalt a csengettyű is a Három
barát gépházában, s erre a csavarok tompa mormo-lással elkezdtek forogni, s mi
magunkra maradva kifutottunk a sík tengerre, hogy elérjük Kubát úgy, a hogyan
tudjuk.
II.
Két napi utazás után egy nagy, három árboczos hajót vettünk
észre, mely vitorláit behúzva, nagy meztelen árboczaival csendesen himbálódzott
a tengeren.
Az árboczos hajó roppant
elhagyatottnak látszott s nagyon hasonlított egy szárnyaszegett, lelőtt
madárhoz. Fent az árbocz kosarában egy ember hosszú távcsővel erősen kémlelt
bennünket. Ez nem sokára lebocsátott egy hosszú kötelet s egy pillanat múlva
Kuba zászlaja repült fel a főárbocz tetejére.
«Viva! Viva! Éljen a szabad Kuba!»
hangzott minden ajakról. Az árboczos hajó a «Kate Durwent» volt, mely éppen mi
ránk várakozott, hogy rakományát a «Három barát»-nak átadja. Hajónkat
kapcsokkal s kötelekkel az árboczos-hoz csatoltuk s megkezdtük a ládáknak s
csomagoknak a «Három barát »-ra való átszállítását, kint a messze nyilt
tengeren, hol senki sem vádolhatott bennünket «Samu bátyánk »*-hoz nem illő
cselekedet elkövetésével.
Ha e pillanatban egy spanyol hadihajó
megcsípett volna bennünket, az halált jelentett volna mind a két hajó utasaira.
Amíg az átrakodás tartott, három embert küldtek fel a legmagasabb árboczokra,
hogy figyelmesen vizsgálgassák minden irányban a sík tengert. Az átrakodás
nekem végtelen hosszúnak tűnt. Az emelő daruval ládát láda után emeltek át
lassan, óvatosan hajónk korlátján s rakták aztán biztos helyre a hajó sötét
üregében.
A rakomány tartalma a következő volt:
— Ezer darab puska, 460 000 darab töltény, egy pneumatikus dinamit ágyú, 2000
font dinamit, ezer darab kard s nagy tömeg orvosi szer és ruhanemű. Az általunk
szállított fegyverek töltényei tökéletesen megegyeztek a spanyol
Mauser-fegyverek töltényeivel, hogy az ellenségtől elvett töltényeket ne
kelljen megsemmisíteni yagy eldobni, hanem azok a mi fegyvereinkhez is
használhatók legyenek.
A rakomány átszállítása már több óráig tartott, midőn a három
őrtől majdnem egyszerre kiáltás hangzott le az árboczokról.
— Mi az ? — kérdezte Eivera tábornok.
— Gőzhajó-füst délnyugat felé, — volt
a felelet.
Társaink hirtelen az emelkedtebb
helyekre ugráltak, hogy jobban láthassanak. Csakugyan a vízszinen délnyugat
felé vékony füstréteg látszott.
— Vájjon spanyol hadihajó-e, s
fussunk-e előle ? — hangzott minden ajakról.
A hajó mintegy tizenöt mérföldnyire
lehetett s nyilvánvalólag felénk tartott.
— Ha még tiz perczig várhatunk,
mindent átrakhatunk — kiáltá Neal kapitány, az árboczos hajó parancsnoka.
— Rajta! tovább! — volt a kevés szavú
Broward kapitány rövid válasza. — Estig nem érnek utói s akkor elveszítjük a
hajót a sötétben. Különben alig hiszem, hogy spanyol hadihajó legyen. Mire az
utolsó láda velünk lesz, azt is biztosan tudni fogjuk.
Tiz perczczel később az utolsó láda
dinamit is hajónkon volt; a kapcsokat eleresztették, a köteleket feloldották, s
a «Három barát» lassan félrevonult az árboczostól. Kölcsönös búcsúkiáltások
hallatszottak, s az árboczos felvonta vitorláit s ormán az angol zászlóval,
elhajózott az Egyesült-Államok partjai felé.
Hajónk útja most délkeleti irányban
vezetett. «Az éj beálltáig jó lesz távol maradnunk a gőzösök rendes vonalától*,
magyarázta Broward kapitány.
A kazánban anthracit szenet égettünk,
melynek úgyszólván semmi füstje sem volt. Ezen elővigyázathoz a sötétség
beállta után még az a rendelet adatott ki, hogy a világosságot a hajón
mindenütt el kell fedni. A gőzös sebesen siklott tova, s alig csinált nagyobb
zajt, mint egy közönséges evezőshajó.
Szeptember hetedikén a nap vérvörösen vi-radt ránk s időnként
eső csapkodott le a felhőkből. A hullámok magasra tornyosultak s aztán megint
alábuktak, oly módon, melyet a hajón élvezni sehogyse volt kellemes. Csak az
szolgált vigasztalásunkra, hogy körülöttünk semmi egyéb nem volt látható, mint
a puszta sík tenger és a repkedő viharmadarak. Alkonyat felől sűrű köd
ereszkedett le ránk s úgy ömlött felénk, mint egy sűrű gőzfelhő.
— Ha semmi közbe nem jön, még
hajnalhasadás előtt kikötünk, — monda az estebédnél Broward kapitány.
Nem sokára azonban olyas valami jött
közbe, hogy majdnem valamennyien otthagytuk fogunkat. Alig nyugodott le ugyan a
nap, hangos vészkiáltás hangzott az árboczról az őrtől:
— Dél felé nagy gőzhajó látható!
— Igen, és pedig egy spanyol
hadihajó, — monda Broward kapitány távcsövén keresztül nézve. — Ha nem tévedek
a XIII. Alfonz. Bizonyára azok is
elég jól láttak bennünket. No! fiuk! most hajtsuk a hajót, ahogy csak menni tud
s a többi az én dolgom.
Rögtön felhangzott a szenes lapátok
pengése, s nem sokára a hajó erős rengése jelzé a fokozott gyorsaságot. Dél
felé a köd eltisztult s tisztán lehetett látni a nagy hadihajót, mintegy hét
mérföldnyi távolságra, a mint egyenest felénk tartott.
— Addig nem lőnek ránk, míg legalább
négy mérföldnyire nem lesznek hozzánk, — monda Rivera tábornok.
— Csak még egy óránk legyen, — monda
Broward kapitány a kormányhídról, — s el fogjuk veszteni őket a ködben, ott
arra nyugat felé.
Igazat mondott. Midőn a köd bezárult
mögöttünk, utoljára láttuk a spanyol hadihajót még mindig felénk tartva s
búcsúzóul fogait mutogatva. Ugyanis pár perccel később egy nehéz ágyú
durranását hallottuk, de a távolság kelleténél nagyobb volt s nekünk mitsem
ártott.
Hajónkon ez éjjel nem aludt egy lélek
sem. A köd kevéssel éjfél után kitisztult s az ég fölöttünk tele ragyogó
csillagokkal, sötét ibolyaszínben terült el. Minden perczben fölébredtünk
félálmunkból s a korláthoz vánszorogva tekintgettünk dél felé, merre a
látóhatáron alul Kuba szigete terült el. Körülbelül három óra lehetett, midőn a
kormányhídról lehangzó csöndes mor-molás keltett föl bennünket.
— Hol fogunk kikötni ? — kérdezé
Marti Paolo.
— Ama két fény között, — válaszolá
Broward kapitány.
— Ah! Bahia Honda! —volt az általános
felkiáltás.
A Három barát félsebességgel, csendesen
s zajtalanul suhant a két fény irányában, melyek a tenger színén bágyadt
csillagok gyanánt világítottak. Egy órával később kivehettük az éj homályában a
komor, pompás hegylánczolatot; melyen Maceo és emberei táboroztak. Keletre a
két fénylő világtól Puerto Cabanasnál, a Mariel-fok körül alacsony tengerpart terült
el, Weyler táborának legészakibb határvonala. E vonaltól, mintegy tiz
mérföldnyi távolságra kellett kikötnünk.
Éljen a szabad Kuba!» «Éljen Maceo!» «Éljen Gomez!» kiáltások
hangzottak föllelkesült útitársaink ajkairól. É ppen, mikor a hajnal kelet
felől szürkén s kísértetiesen hasadni kezdett, egyenest a part felé fordultunk,
s kevéssel azután a gyorsan világosodó reggeli fényben már jól kivehettük a
pálmák nehéz koronáit s a föld fölött elhúzódó ködön keresztül a magas, buja
fűtengert, mely majdnem egészen a víz színéig ért. Éppen Bahia-Honda
kikötőjének bejáratánál voltunk, hol a La Hortigosa magas csúcsa eltakart
bennünket kelet felé, egy másik hegycsoportozat meg nyugat felé. Hajónk csendesen
a keleti part felé tartott s megállt egy kicsiny, mélyvizű öbölben, mely a
tenger felől teljesen el volt rejtve. A horgonyt óvatosan, zajtalanul
lebocsátottuk s valami életjelre várakoztunk a part felől.
Nem kellett soká várakoznunk. A nap még nem emelkedett a
látóhatár fölé, midőn az öböl keleti partján egy csoport embert láttunk —
lehettek vagy tizenketten — élükön a kubai lobogót lebegtetve.
— Diaz Perico tábornok, — monda Rivera. Egy csónakot
eresztettünk le s Marti őrnagy parancsára közülünk hatan belé ugrottak, köztük
a fiatal Gomez s magam is. Tíz perccel később a nedves, homokos partra
ugrottunk ki. Csak ekkor értettem meg először igazában, hogy a harcz Kuba
függetlenségeért mit jelent.
Diaz tábornok emberei soványan,
beesett szemekkel s rongyosan tolongtak körülöttünk. Némelyek melltől vállig
egészen meztelenen voltak. Mások oly rongyokba burkolva, melyek csupa foltból
állottak. Ingeik lyukain s szakadékain keresztül minduntalan látni lehetett
kiülő, sovány bordacsontjaikat, melyeket hiábavaló büszkeséggel iparkodtak
elrejteni. Némelyek feje rongyokkal volt körülkötve, melyek merevek voltak a
száraz, aludt vértől. Másokon borzasztó sebhelyek nyomai látszottak.
S ezek a harczedzett emberek feledni
látszottak saját bajaikat, hogy bennünket szívesen fogadjanak. Némelyek nagy
csomag banánát hoztak, mások kókuszdiót s mindnyájan a hozott rakomány után
kérdezősködtek.
Ezalatt Diaz és Rivera tábornokok
egymással értekeztek. Az előbbi tudomásunkra hozta, hogy a La Hortigosa hegyen
túl alig egy fél mérföldnyire tőlünk, egy kis öbölben egy spanyol hadihajó
fekszik. Midőn ez tudomásunkra jutott, fokozott sietésre kaptunk parancsot. Az
egyik csónak a másik után hagyta el hajónkat, megrakodva töltényekkel,
fegyverekkel, dinamittal.
Diaz tábornoknak 1500 embere volt,
kik a csónakokat, a mint azok partot értek, megragadták, partra húzták s
kiürítettek. A kirakodás éppen javában folyt, midőn egy káplár érkezett s
jelentette, hogy a spanyol hadihajó matrózai egy elfogott fölkelőt agyonlőttek.
«Több kivégzés is fog következni, monda. Nem tehettünk azonban semmit ellene.
Egyetlen lövés elárulta volna a «Három barát» hollétét, s az egész expediczió
kárba veszett volna.
Jobbat nem tehetvén, a fölkelő káplár
vezetése alatt én és Garcia Salvador elindultunk a sűrűségen keresztül a
spanyol hadihajó felé.
— Az első ember, akit agyonlőttek,
egy mulatt volt, — monda a káplár, — de én több embert is láttam megkötözve a
födélzetén. Azt hiszem, azokat is agyon fogják lőni.
Körülbelül egy óra telt el, a míg oly
helyre jutottunk, honnét a spanyol hadihajót látni lehetett. A káplár monda
nekünk, hogy az a Legaspi volt, mely azelőtt csak szállító hajó volt, de most
fölszerelték hadihajónak. A sziklás dombról, melyen hason fekve szemlélődtünk,
egy csomó matrózt láttunk az öböl körül álldogálni egy hadnagy vezetése alatt.
Egy más csomó ember közelében a
pálmafák alatt mozgolódott. Közöttük egy ember állt ingujjban.
— Nézzék! nézzék! — kiáltott föl a
káplár. — Agyonlövik. Oh! verje meg az Isten őket!
És sírva borult a földre, arczát a magas fűbe rejtve. Valami
okból a katonák visszaadták a fogolynak kabátját, mellényét és kalapját. Midőn
ez megtörtént, a matrózok felé mutattak, kik sorban felálltak egymás mellé.
Nekem az egész látvány rettentő képzelődésnek tűnt fel. A fogoly erőteljes,
mozgékony fiatal ember volt.
Pár pillanatig őreire megvetőleg
nézett s azután egy gyors mozdulattal felszakítá mellén az inget s fejet
daczosan hátraveté.
Bövid fegyverropogás, egy görcsös
ugrás és mindennek vége volt. A káplár arccal a földön fekve nyögött s ujjaival
vonaglás közben a földet kaparta, e mellett átkozódott úgy, a hogy még sohasem
hallottam. Bensőnkben megrendülve elváltunk a káplártól s visszaindultunk a Három barát felé.
Útközben Garciával megbeszéltük, hogy
mivel ő volt a hajón egyedüli bensőbb ismerősöm s ő megint visszatér
Jacksonville-be, hogy a kubai ügynek megint a távolból tegyen szolgálatot, én
is megosztom sorsomat vele s együtt térünk vissza a hajóval.
Félóra múlva felhúztuk a «Három barát»
horgonyát és pedig most már gondatlan zajjal, csörgéssel s Broward kapitány
a hajó orrát lassan a tenger felé irányítá, a parton körülállók zászló- és
kendőlengetései és búcsúkiáltásai közepette. Midőn a La Hortigosát megkerültük,
a mennyire a szem csak elláthatott, a tenger sima, sötétkék félkörben terült el
előttünk
S visszatekintve az erdő felé, még
láthattuk Diaz tábornok embereit, amint a csomagokkal s ládákkal bevonultak az
erdők közé, hogj Maceo felkelő vezér csapatával egyesüljenek.
_______ _______
_______ _____
* Uncle Sam»
(Samu bátya), az Egyesült Államok kormányánaak gúnynve
KÉPEK A KUBAI
HÁBORÚBÓL. 1898. 28. 486.
A spanyol-amerikai háborúról mai
számunkban ismét mutatunk be néhány képet.
Egyik legnevezetesebb eseménye volt
eddig a háborúnak a Merrimac amerikai gőzös elsüllyesztése a sant-jago-de-kuba-i öböl bejáratánál. A
spanyolok t. i. az első pillanatban diadalt ünnepeltek ez esemény hirére, mig
ki nem sült, hogy az amerikaiak maguk robbantották fel ócska hajójukat, hogy
így elzárják Cervera spanyol tengernagy elől az öbölből kivezető utat, s
lehetetlenné próbálják neki tenni a nyílt tengerre való kijutást. Hobsön mérnök
hajtotta végre a merész tettet, akit az amerikaiak most nemzeti hős gyanánt
ünnepelnek. Képünkön ép az a jelenet van megörökítve, amikor a «Merrimac felrobban.
Hobson különben — kinek arczképét is bemutatjuk mai számunkban — fiatal
ember még. 1889-ben végezte tanulmányait a Naval Academy-ben, ahol társai közt
a két legkitűnőbb tanuló egyike volt. Európába is elküldték tanulmányútra,
aztán a Naval Academy-ben a hajószerkesztés tanára lett. Innen osztották be
Sampson tengernagy hajóhadához. A «Merrimac" elsüllyesztése az ő eszméje
volt s ő is hajtotta végre nagy vakmerőséggel.
A jó tengerész éjjel sem nyugszik. Résen kell lennie, hogy
valahogy meg ne lepjék. Ezért a kikötők táján egész éjjel czirkáló hajók járnak
s amint valami gyanús dolgot vesznek észre, oda vetítik a villamos-reflektor
fényét. Így tesz az egyik képünkön feltüntetett «Cincinnati is, amely
valami gyanús gőzöst vett észre s alapos vizsgálat alá veszi.
A SPANYOL-AMERIKAI HÁBORÚBÓL
alsó kép A san-jago-de-cubai öböl bejárata. (A kereszttel
jelölt helyen a Merrimac roncsai látszanak.)
felső bal kör-kép A Merrimac hajó.
felső nagy kép
Cienfuegos erődje.
Egy másik képünk magát a sant-jagói
öböl bejáratát tárja elénk, jobb oldalt a magas hegyoldalon fekvő Morro erőddel,
amelynek ágyúival tartják távol az amerikaiak ellenséges hajóit. A sziklás
partok alatt hullámzó tenger habjai pedig a szűk öböl bejáratánál nyaldossák az
elsülyedt «Merrimac" hajót, melynek csak az árbocza és a kéménye látszik
ki a vizből. Az előre nyúló sziklás hegylábaknál ezt hitték az amerikaiak az
egyetlen útnak, amelyen az öbölből a 8—10 méter mélységű hadihajók kimehetnek.
Ez a kép azért is érdekes, mivel egy amerikai hadihajó árboczkosarából mintegy
6 kilométer távolságból vették le az úgynevezett teleobjectivvel (messziről
fényképező géppel), Rajzunk sarkán pedig a 3000 tonnás «Merrimac»-nak, az
egykori közönséges teherszállító hajónak rajzát mutatjuk be, mellette Cienfuegos
várkastélyszerű erődje látszik.
U. G.
Ú,j-Kaledonia.
1871. 32. 403.
I.
Paris, 1871. július.
Nem
lesz érdektelen megismerkednünk azon szigettel, melyre annyi új földesurat
szándékozik a franezia kormány küldeni. Számos utazó keresi föl, és igy megvan
a Baedeckerjük, utikönyvük, melynek szerzője Garnier Gyula, ki még a múlt tized
első felében a kormánytól kiküldetve, földtani tanulmányozás szempontjából
utazta be és kutatta ki Uj - Kaledoniát. Útirajzát „Voyage a la Nouvelle
Calédonie" czimen a „Le Tour du monde" folyóiratban tette közzé,
melyet most újra kinyomatott.
Tudományos
körökön kivül a nagyközönség alig tud többet, mint amennyi Cook utikönyvében
olvasható, ki 1774-ben fedezte fel, körülhajózván a sziget nyugati szélét.
1826-ban egy angol hajó fölfedezte a Loyalty szigeteket, a hajó kapitánya
Dumont 1827 és 1829-ben meglátogatta Uj - Kaledoniát. Burrov kapitány 1841-ben
az első methodista hittéritőket hozta a szigetre, követték őket 1843-ban
franezia és katholikus missionnriusok. De mindnyájan, a protestánsok mint a
katholikusok, 1847-ben kiűzettek, és az elsők a Loyalty szigetekre, az utóbbiak
Pins szigetére voltak kénytelenek visszahuzódni.
Ekkor
kezdődött Francziaország fegyveres beavatkozása. 1853. év szept. 24-én Fevrier Despointes
altengernagy Francziaország nevében ünnepélyesen birtokba vette az
uj-kaledoniai szigetet, mely ez időtől fogva külön kormányzóval bir, s a
francziák gyarmatot alapítottak.
A tudományos
fejezetek átfutása után főbb vonásaiban a szigetnek életképét akarom adni, hogy
tudósításom hosszadalmas és untató ne legyen.
Uj-Kaledonia
fekszik a 20° 10' és 22° 26' déli szélesség és 161° 35' és 164° 35' a keleti
hosszúság közt a párisi délkörtől számítva, tohát a Csendes-tengerben.
Hosszúsága 75, szélessége tizenhárom tengeri mérföld. Partja sok mély öböllel
dicsekszik. Egy-két térséget kivéve felszine mind magasság, mind irányban
változékony hegység. A legmagasabb eddig megmért csúcs a Humboldt nevezetű és
1650 méer (1 méter = 3 láb) magas.
Az égalj, daczára a sok mocsárnak,
igen egészséges, mi leginkább mérsékelt jellegének tulajdonítandó. Elég
említenem, hogy Nouméa fővárosban nem száll soha 15 °Celsius alá fagyponton alól, és nem emelkedik 30-nál
ezen fölül a légmérő.
Mióta Uj-Kaledonia franezia birtok, a
tudományos kíváncsiságnak mind gyakrabban látogatott tárgya. Állattani
szempontból igen különös, hogy az emlős állatok teljesen hiányoznak, a
denevérek kivételével, ezek aztán nagyok, három láb kiterjesztett két
szárnyukkal mértékük. Ebből következtetik, hogy e sziget a teremtés után
emelkedett volna föl a tenger habjaiból.
A madarak is nagyon érdekesek, de
tollazatúk nem oly ragyogó, mint az égalj után várható volna. A halak közül
több fajt emlit a szerző, melyektől az azt nem imerő és megevő európaiak
szörnyet halnak. Az ásványvilág vasat, rezet nyújt, azonban csak csekély
mennyiségben. A földtani alakulások világrészünkének megfelelők, s a rétegzetek
oly szépen megszámlálhatok, hogy a tudósoknak könnyűvé teszik földgömbünk
keresztlevelét a világrend anyakönyvéből kiirni.
A növényzet igen sokban különbözik a
miénktől. Az égalj az emberen is keze
nyomát hagyta. Szinük, mint Kaledonia ős-nemeseinek, mert ezeknek is megvan ám
messze felnyúló családfájuk, mint akármelyik breton marquisnak, vöröses barna;
„peaux rouges", mint ma a sajtó szidalmazza leendő polgártársaikat, a
Commune hiveit. Hajzatuk göndör és legyező alakban csüng alá, mi vad kinézést
kölcsönöz. Vonásaik durvák. Csupán mellük van gyönyörűen kifejlődve, és szép
„mint az óceán" mondja Garnier.
Lábuk roppant nagy. Ez lehet oka tán azon nálunk
ismeretlen könnyüségnek, mellyel úszni képesek, és mit némely utazó csekélyebb
fajsúlyúknak volt hajlandó tulajdonítani. Mihelyt a nő észreveszi, hogy anya,
egy különös helyre vonul vissza, hová tilos a férfiaknak bemenni, és hasonló
sorsú társnőivel nemcsak a szülést várja be itt, hanem mig a gyerek el lesz
választva az emlőtől. Az újszülött a szomszédos nagy tengerben megfürösztetik,
s az atya pillanatra karjára veszi és magáénak elismeri.
A nevelés oly természetes egyszerű, mintha Rousseau
Emiljéből tanulták volna. Az ifjú gyerek egész nap a finom fűszőnyegen hentereg,
mászkál, mihelyt erősödik, virgonczan fürdik és meztelen sétál, nem féltik,
hogy a nap süti.
A
kamaszodók elhagyják a nők társaságát és társaikkal az erdőben, folyóban és
tengerparton játszanak; csak este jól kiéhezve, mivel csupán gyümölcsöt és
gyökeret ettek — térnek haza és ülik körül a nagy cserép tálat, melyben hal és
gyökér összefőzött zagyvája párolog. A hét és nyolez éves fiu gyerekek
falevélből készült ruhát kapnak és a férfiakat kisérik a halászaton. Lassan megtanulják
a hálót vetni és a parittyát, e nemzeti chassepot-ot (puska) kezelni.
Tizenöt—
tizenhat éves korában már ki van fejlődve és szakálla serkenni kezd. Ha
születés, testi előny, erő, halászatban való ügyesség vagy vitézi cselekedetért
becsültetik, nem fog visszautasittatni, ha valamelyik főnök neki tetsző leányát
megkéri. A házassági ünnepély egyszerű, nincs itt fekete ruha, fehér keaztyü.
vőfély, nyoszoló leány és pap, egy jó ebéd és ajándékok kicseréléséből áll az
egész. Aztán mennek külföldre utazni. Ha törzsfőnök házasodik és ad férjhez,
már aristokratikusabbak az ebédek, és zajosabb a dínomdánom.
A leánygyermek a nők közt növekedik
föl s megtanul hálót kötni, kosarat fonni. Férjhezmenés után a konyhát kezeli s
férjének a földmivelésben segít, sorsa nyomorú, mivel mintegy szolgálója
férjének.
S a házasélet egyik furcsasága, hogy
férj és nő nem hálnak egy fedél alatt. A főnököknek és fejedelmeknek több
feleségük van, azonban nem szerelemből, hanem, hogy jobban legyenek szolgálva.
A nők meg vannak elégedve sorsukkal és nem vágyódnak az ismeretlen
emanczipáczió felé. A férfiak társalgásából és tánczából ki lévén zárva,
egymással tánczolnak, beszélgetnek és ebben vigasztalást találnak. Egyik zsarnokság,
hogy nem szabad csónakázniok, ezen sport férfi kiváltság lévén, nem is
kívánják, mivel igy nem kell a fáradságos halászatban részt venniök. Nemcsak
teljes életében semmi a nő, hanem bolta után is csak egynegyed rész annyi
temetési komédiával tisztelik meg, mint a férfiakat. Magyarázata ennek,hogy a
nők igen csúnyák, és a leány, csak midőn asszony
lesz, éri el fénykorát
és
némi fokát a bájosságnak, hogy igen
rövid idő multával annál rútabbra hervadjon.
A nép halászatból és földmivelésből,
természetadta gyümölcsből és gyökerekből él; s mivel földjük mindezt bővon
termi, leginkább játékkal és háborúzással tölti idejét.
E benszülött nép hisz egy fensőbb
lényben, s a lélek halhatatlanságában. Ismeri a csillagok járását és ezzel méri
az időt. A holdévről is tudomása van, bár saját éveit nem tudja és húszon felül
nem bír olvasni. Orvosi és sebészeti szükségeiket némi csekély tapasztalati
gyógyszerekkel fedezik és a töréseket igen ügyesen kötözik.
Semmit sem tudnak eredetükről. A
hajótörésből partjaikra vetődő darabok nagy meglepetést okoztak, kiválóan a
vas, mely ismeretlen volt előttük és fölfedezett tulajdonságaiért nagy becsben
tartatott. Cook irja, hogy mig a fejszéket közönyösen fogadták, a nagy
szögeknek ujongtak, mivel ennek igen, annak nem ismerték hasznosságát.
Midőn
Garnier közeledett egy törzshez, melynek némi tudomása volt a fehérekről, a nők
és gyerekek az erdőbe szaladtak s elrejtőztek, a harczosok némán és nyugodtan
fegyverrel közökben a főnök kunyhója körül gyűlve várták be.
Garnier
kísérete, a legnagyobb bizalmatlanságot árulta el. Hanem a tiszteletnek félig
nyelvükön, félig jelekkel való
tolmácsolása és az ajándékok után minden ellenkezőre változott, és vitatkoztak,
melyiket érje a kitüntetés, kisérni a társaságot. A nők és gyerekek is lassan-lassan előjöttek a
sűrűből.
Kérdezősködéseik,
melyeket a fehér emberek tulajdonságairól intéztek, az indiskreézióig mentek
néha. Látogatásuk nem voltak minden veszély nélküliek.
Egyszer,
bár a közelben két állami hajó tanyázott, a nyugati parton 5 tengerészt a
csónakban megleptek, megrohantak, leölték, s a parton fölreggelizték. Máskor
utazónk hatod magával kétszáz benszülöttől kerittetett körül, s alig tudtak
megszabadulni. Az európaiaknak nemcsak fegyverei, de eledelei is bámulatuk
tárgya volt. Az ehető emlősökről fogalmuk sem volt.
Az
étkezésekkor körülülték a társaságot, fölkapkodták az eldobott csontokat és
elszörnyülködtek az ökör csontok szemléleténél, hogy ilyen nagy ember is van,
mert előttök az ember a legnagyobb ismert állat és a magukéhoz hasonlított
csontokra tett észrevételek eredményeként megjegyezték: borzasztó hatalmasoknak
kell a fehéreknek lenni, hogy ezen óriásokat is legyőzték.
II.
Uj-Kaledonia 1871. 32. 416.
Paris, 1871. július.
Új-Kaledónia (franciául
Nouvelle-Calédonie, más néven: Kanaky, Le caillou) Franciaország tengerentúli
területe (18 575 km²): egy nagy és több kisebb sziget.
A lakossága 268 ezer fő (2017-es adat).
Ausztrália
keleti nagyvárosaiból, Syndey-ből, Melbourne-ből és Brisbane-ből közvetlen
járatokkal 2-3 óra alatt el lehet jutni repülőn Új-Kaledóniába.
Nouméa
Uj-Kaledonia fővárosa, melyet
1854-ben Tardy de Montravel hajós-kapitány alapított, kinek alig lehetett
czélja itt főváros építését kezdeni. Természeti szépségei miatt, később a
telepesek itt száltak meg e katonai őrhelynél és igy lett város belőle. Első
neve — Port-de-France a Fort-de-France-szal való névhasonlatosság miatt
cseréltetett föl Nouméa-val. Az emlitett Port-de-France Martiníque szigeten
fekszik.
Montravel egy könnyen védhető pontot
keresett és Nouméa helyénél különbet alig is találhatott volna. Az egy keskeny
földnyelv, melyet a torkában levő erőd tökéletesen véd, a parton pedig az
előtte fekvő Non és Bouzet szigetek közt a hajóknak kitűnő
menhelyet nyújtó kikötők vannak. Meglehet, ez előnyös hadászati fekvésének
köszönhette, hogy még kicsinységében a bennszülött vadak dühe által el nem
söpörtetett.
Hátrányára nemcsak a természettől
való sivársága van, hanem az is, hogy vizszükséget szenved. Egy mérföld
távolságra esik e víz- és növény-gazdag sziget a legközelebbi folyócskától.
1863—1866-ig több kísérletet tettek, hogy vízhez juthassanak.
Uj-Kaledoniából:
Őserdő
a tengerparton.
Nouméa
lakossága nem haladja meg a kétezret, és ebből is csak 500 lélek polgári
foglalkozású, a többi mind katona. Ez állapot mintaképe a franczia inpraktikus
telepítésnek, melyet bármennyire ostromol a sajtó, elitélt a történelem, nem
akarnak, vagy nem tudnak elhagyni.
Az
angolok roppant sikerű rendszere éppen ellenkező; például Viktoriában, noha
igen gazdag és népes tartomány, 350 katona van; Brisbaneban 100 000 lélekre 16,
és Tasmaniában 200 000-re 7 katona esik. A francziák azonban arra ügyelnek,
hogy a telepek jól őrizve legyenek; de arra nem, hogy előmenetelökre történjók
valami; példa van rá hogy készpénzzel nem lehetett, csak 18 hónapi vesződség
után, a hatóságtól egy bizonyos területet nyerni, noha a kormánytól rendeletük
van, hogy az egész szigetet fölosztva elárusítsák.
Nouméaban vendéglő is van. Könnyű falazatból
emelt laktanya, mely fakörfallal szakaszokra van osztva. És e szakaszok
szobáknak hivatnak, bár a padlás vászonnal van helyettesítve, s igy minden szó,
még a szomszéd horkolása is áthallszík a negyedik szobából is. A város apró kis
kerttel köritett házakból áll, és egy ilyen ház
5-6 ezer frankba kerül.
A városba belátogatnak a bennszülöttek,
különösen a főnökök és dohányt koldulnak. Aki pedig pénzzel vagy más áruval
bir, cserekereskedés utján, melynél a pénz csak pótlás, vásárol. Az ócska
katona kabátok és nadrágok a legkeresettebb fényűzési czikkek. Akinek ilyen
van, az már előkelő kinézést adhat magának, de csak néha-napján öltik föl e
drágaságokat.
A bennszülöttek falvai sárral
betapasztott vesszőből font kunyhóból állanak. A kunyhók födele magas; ablak
hiányzik, az ajtó törpe és szűk. Az ajtó fölött kivül ott díszlenek sorjában
kiakasztva az ellenségek megemésztett testének koponyái. A kunyhó egyetlen
üregében mindig füst foglalja el a legfelsőbb rétegeket, úgy hogy csak a bnenszülöttek
módjára kuporogva lehet bennmaradni, mi egy kissé korlátozza a szabadságot, de
aztán teljesen meg is véd a kimondhatlan sokaságú szúnyogok és legyek ellen. A
kunyhók vad rendetlenségben fekszenek egymás mellett.
E
nyomorult viskókból álló falvak természetesen az őserdők homályában vannak
imitt-amott elszórva, mert Uj-Kaledonia tengerparti lapályait a legpompásabb
őserdők borítják.
Leggyakrabban előfordul a tengerpart közelében a Linné által
úgynevezett Rhiso-pjtora mangle, egy igen szép, magas fanem, amelynek
törzsét számtalan gyökerei a levegőben kiemelkedve tartják, s mintegy diszesen
és művészileg készült állványon emelkedik föl a szédítő magasságba. E fák,
szerteágazó gyökereikkel áthatolhatatlan védgátakat képeznek a tenger partjai
körül. E sűrű erdőségbe csak egyik gyökérszálról a másikra ugrálva lehet
behatolni roppant sok fáradsággal. A gyökereket pompás és nagyságban az
osztendeikkel vetekedő osztrigák fedik, s egyetlen fa gyökerei közül százanként
lehet kiszedni őket.
A francziák a benszülöttek
rokonszenvét éppen nem bírják, mig az angolok dicsekedhetnek azzal. A bennszülöttek
azon nézetben vannak — s ezt nem lehet fejükből kiverni — hogy a franczia
nemzet két nagy tribusból képződött: katonákból és hittéritőkből. Azok büszkék,
önkényesek, önzők és roszakaratuak; ezek szelídek, résztvevők és jótékonyak.
Egy törzsfőnök el akarta egyszer űzni a hittéritőket, azonban a nők miatt nem
lehetett. A keresztyénség mindennap előhaladást tesz. A papok, a földmüvelésben
a nép oktatói, Európából hozott háziállatokat osztanak ki köztök; a sertés
kedvencze a benszülötteknek.
Egyik
főnök maga beszélte a következő államcsínyt. Államcsíny persze a maga vad módja
szerint. Pajama törzsfőnök volt, s midőn a francziák 1854-ben elfoglalták a
szigetet, az angolok iránt való barátságból az ujonjöttek ellen harezra akarta
ingerelni népét.
A
francziák megtudták, üldözőbe veszik, Pajama menekül és a rengetegben bujkál
nappal, hol gyökerekkel és levelekkel él, csak este lopódzik a törzs tagjainak
valamelyik kunyhójába, hol az éjét tölti és étkezik. Poulone, Pajama testvére,
egy napon fejedelem bátyját több czinkosával egy fához álnokul megköti, aztán
elé vezeti az üldöző francziákat, akik meglövik Pajamát. Ekkor Poulone a
tetemre lépve igy szólt:
Pajama meghalt, isten és világ előtt
én vagyok örököse, én vagyok a fejedelem! Na lám, a gyilkos is az isteni jog
nevében deklarálja magát fejedelemnek.
A politikai dráma nyomán egy szerelmi történetet fogok
elmesélni. Oundo főnök, ki egy háborúban hadifoglyul esett és Taitiba hurczoltatott,
nagyon megbarátkozott a pálinkával és mikor szerét ejthette, ezzel vigasztalta
borús lelkét.
Polgárisodottnak nevezett népeknél nem tesz képtelenné
valakit az iszákosság, hogy mint népboldogító a mindenhatóság trónján ne
szenderüljön el ebédutáni álomba. Nem igy a neveletlen vadnépek világában.
Oundonak a Balad törzs kivánságára választani kellett a pálinka és fejedelmi
szék közt. Oundo helyet adott Goa rokonának és szabad bagózásra visszavonult.
Oundonak
a többi házi produktumok közt volt egy Jara nevű szép leánya, kinek uri anyja
ausztráliai származású, és igy szebb volt mint az uj-kaledoniaíak. Jara, mint a
magas származású herczegnőknél még Uj-Kaledoniában is udvari szokás,
eljegyeztetett egy szomszéd hatalmas törzs korona-örökösével rivó gyerek
korában. Egy év múlva már elkövetkezendő volt az idő, mikor a jegyesnek Jara
után kellett volna jönnie.
Midőn
egy, víz vétele végett kikötött hajó kapitánya meglátta Jarát, a szép vörös
bőrű leány megtetszett neki. A kapitány rögtön megkérte Jarát. Vörös nők vannak
a hajókon, de azok haszontalan senkik gyermekei, nem egy fejedelemé, és Jara
megtagadtatott.
Ez nem sújtotta le Jara imádóját.
Oundot a hajóra hivta, pazarul megpálinkáztatta és egy hordó szesz fejében
Oundo királyi szavát birta a cserében neki jutandó Jaráról. Harmadnapra,
mikorra Jarát a hajóra kell vala szállitani, kijózanodott Oundo ő felsége és
habozott ígérete beváltásában, mivel nemcsak minden udvari illem ellen kell
vala tennie, hanem a hatalmas jegyes haragját is gyönge törzsére vonni.
Másfelől a hajóskapitány boszuja fenyegette.
Oundo a szürkület homályában ajtaja
és a lobogó tűz előtt kuporogva egy jócska pipaszár megfordított nyelét
szopogatva, a hagyományos kabinet politika lomtárában expedienst keresett;
midőn a haraszt megrezzen és nyakig fölfegyverkezve áll elő a kapitány,
követelvén Jarát. Oundo látva a menekülés lehetetlenségét, igy szólt:
—
Ülj le ide mellém, beszélj halkabban, gyújts pipára és adj nekem is dohányt
Az ügyet megvitatták ujból, s a kapitány
nyugodtan visszatért hajójára. Oundo ő felsége legmagasabb személyének
kíséretében, nehogy a törzsben gyanút ébreszszen, éjfélkor Jara megjelent a
hajón és belépett a kapitány szobájába. Hajnal hasadtáig az ajtó előtt Oundo
állt őrt, mint ez apai méltóságához illett, mikor Jarával aztán visszatért
törzséhez.
A főnö-kjegyes pedig a következő
évben áttért a keresztyén vallásra és már nem vohette el a pogány Jarát. Igy a
két nép véres háborújával végződhető kalandnak vége lőn, melyet én Jara jó hirneve
iránti tekintotből bizonyosan elhallgatok, ha sem a kapitány, sem Garnier nem
oly fecsegők, hogy a most Kaledoniába szállítandó felkelők ajkára nem adják.
A benszülöttek jövője igen szomorú,
mivel roppant arányban apad számuk. Van olyan törzs, melyik 20 év óta felére
csökkent. Különösen a lány-gyermekek születése jóval csekélyebb a fiú-gyerekekénél.
A pusztulás ily mértékét két betegségnek lehet tulajdonítani. Egyik bőrbetegség
és halálos, melyet a ruha viseléstől kapnak, másik a mellbetegség, melyet dohányzásnak
tulajdonitnak.
A
dohányzás férfinak, nőnek, gyereknek legnagyobb szenvedélye. A gyerek még alig
tud járni, már pipa füstöl szájában. A gyönge dohányt nem szeretik és minden
csekély keresményüket dohányért adják ki, azon lassú méregért, mely később
mellbetegség képében megjelenik és elragadja őket. Itt megjegyzendőnek tartom,
hogy a szeszes italt átalában nem szeretik.
A bennszülöttek a telepesekkel az
angol, franczia, spanyol és saját nyelvükből való keveréket használnak.
A halálozás emelkedéséhez járul, hogy
a beteget, ha három nap nem evett, minden tápláléktól megfosztják és éhenhal. A
tehetetlen öregeket egyszerűen megfojtják rokonai.
A temető, mely a csontoknak
földszínen való elrendezéséből áll, babonás félelemmel árasztja el őket.
Bölcsőtől a sirig követtük a vad
benszülötteket, kik érdekesebb részét képezték a szigetlakóinak. A
gyarmatosokról föl kell említenem, hogy már két ezukorgyár van alapitva és
Poébo kis telep aranybányászattal foglalkozik. Ebben föl van sorolva a sziget
iparossága teljesen.
A
párisi felkelők, kik a versaillesi sanyarú fogságot most egy-egy parti hajó
üregében folytatják, hol mint a rabszolga-kereskedők kereskedésük félemberi tárgyait,
összezsúfolva tartja és őrzi a franczia kormány, vannak kijelölve e szigetke
felvirágoztatására az államférfiak által.
A sziget
két millió lakost el bir tartani és igen gazdag teleppé válhat; de soha mint a
nagy Amerika egy uj világ anyjává. Még a telep jövendő gazdagsága is kérdés,
mivel a szabad telepes uj hazájának fogadhatja; de a száműzött, ezen nevében
hordja a hazára való emlékeztetést és mindig vissza fog vágyni, mert a szigeti
életet, bármily aranyos is, örökké csak fogságnak fogja tekinteni.
Báró Podmaniczky Gyula:
LA MARTINIQUE. 1902. 23. 367.
Az Antillák gyöngyének, Martinique
szigetnek szörnyű sorsa* megrendíti azt is (28 000 áldozatot követelő
vulkán-kitörés), aki kutatva keresi a térképen az előtte ismeretlen szigetet:
mennyire érinti tehát azokat, kik e kies paradicsomot látták, leírhatatlan szép
tájait bejárták, mint többi közt e sorok irója is.
1875 január második felében voltunk,
midőn az útnak indult «Dandolo» osztrák-magyar korvetta, ropogva-nyikorogva
simult elavult faszerkezetével az örökké működő «passat» szél által egyenletes
mozgásba hozott óriási hullámok völgyeihez és hegyeihez. A hajón, mióta a
hatalmas Gibraltárt magunk mögött hagytuk, az összes mozogható és mozgatható
tárgyakat: a készülékeket, ágyúkat stb. a fedélzethez, s a hajófalhoz
erősítették, nehogy az óriási mozgástól meglódítva, a legénységben és a hajóban
kárt tegyenek. Az egy és ugyanazon irányban és erőben fújó szél miatt a
vitorlák is kevés változtatást kivannak s így a legénységet leginkább
iskoláztatással foglalkoztatják, mert ez felette szükséges, kivált fegyelmi szempontból
a hadihajókon, hol kis helyen száz és száz ember van együtt.
A tengerész hadapródok közös étkező
helyiségében, az úgynevezett «Contre-Carró»-ban, (megkülönböztetésül a tiszti
«Carré»-tól), egy este különös eleven élet volt: elhagytuk a passat-ot, s a hajó
főgépésze rendeletet kapott, hogy a hajó gépezetét befűtésre előkészíttesse. A
hajón lévőkre oly várva-várt esemény a következő napon bekövetkezett, mire az
előzőleg leeresztett, s tengelyébe bekapcsolt propellercsavar víg ütemben
reszkettette meg a hajónkat, s vitte közelebb s közelebb a szárazföldhöz.
Másnap
a hajnal derengésekor: «Szárazföld a láthatáron" jelentés hangzott fel.
Ezen szavak hatása, egy hosszú és fáradságteljes tengeri út után.leirhatatlan!
Utunk czélja, Martinique a távolban kékes homályba burkolva tűnt fel.
Mind tisztább és tisztább körvonalakban voltak kivehetők a gyünyörű sziget
hegylánczolatai, s majd Port de Francé hatalmas, erődökkel védett
dombjai. Vihartépte öreg Dandolónk büszkén mutatta magát a kikötőben, s
horgonyaink zakatolva, dübörögve lánczaikon mélyedtek a tengerbe. Következtek a
szokásos szertartások és formalitások, s felhangzott a franczia zászló
tiszteletére adott 24 üdvlövésünk.
Még
el sem hangzott az utolsó ágyúszó s már minden oldalról néger gyümölcsárusok,
kreol mosónők, ciceronék özönlötték el hajónkat, s pár perezre mintegy
önkéntelenül minden hajó-etiquette és fegyelem félre volt téve. Rövid idő múlva
el voltunk látva a szükségesekkel, mohón élveztük az itthon oly ritka ananászt
s a nem ismert banánt. (Mert az itteni kereskedésekben kapható «banán» után
halvány fogalmat sem nyerünk ezen felséges, a tengeri szállítást érett
állapotban ki nem biró gyümölcsről).
Itt
voltunk tehát a bájos Port de Francé előtt. Egy remek öböl partján épült
város ez, mint képünkről is kivehető, mely kivált a város katonai részét
tünteti föl erődítéseivel és nagyszerű katonai raktáraival. A városon kívül a
legszebb hegyes-dombos, mély szakadékokkal biró vidék, a legdúsabb délszaki
növényzettel, és magnóliákkal, páfrányokkal
Teljesen a brazíliai flórára emlékeztet ezen kis paradicsom gyönyörű
növényzete.
PORT DE FRANCÉ.
MARTINIQUE SZIGETÉN
Port de Francé
lakossága, úgy a tiszta franczia,
valamint a szines lakosság is a legnagyobb előzékenységgel fogadott, annál is
inkább, mert egy osztrák-magyar hadihajó akkor még az idegen vizeken ritkaság
számba ment. Alig is tudtunk a sok meghívásnak eleget tenni, melyek legtöbbjét
a kikötőben horgonyzó franczia hadihajók részéről élveztük.
Kirándulás kirándulást ért. Ezek
közül felejthetetlen előttem a vasas meleg vizű Fontaine d'Idier fürdőhelyre
tett kirándulásunk. Gyönyörű völgyek oldalán, hegyi patak mentén, bevágott
utakon, lóháton jutottunk a tenger szine felett magasan fekvő fürdőhelyre.
Fort de
France-ban töltött két heti
felejthetetlen tartózkodás után a most elpusztult St-Pierre elé
hajóztunk. Rossz, veszélyes kikötője miatt ott tartózkodásunk csupán rövid időre
volt szabva, mely rövid időre azonban, ottani konzulunk és családja rendkívüli
vendégszeretete folytán mindig örömmel fogunk visszaemlékezni. Konzulunk
mintegy 2—3 óra járásnyira St.-Pierre-től, s a Mont Pelée-től keletre, nagy
kiterjedésű ezukornád ültetvényekkel birt, oda tett velünk kirándulást, mely
ünnepéllyel volt összekötve. Dehogy képzeltük volna akkor, hogy mily borzasztó
csapás vár e kies vidékre s szorgalmas, megnyerő modorú lakosságára!
Látható egyik képünkön a remek
«Madame folyam, melyet a «Monsieur» folyamtól megkülönböztetésül neveztek így.
Rövid
st.-pierre-i tartózkodásunk után Santiago di Cubá-nak fordítottuk hajónk orrát,
bár ezt csupán kedvező szél esetén tehettük, mert bizony ellenszél esetén
ugyancsak lavírozva s nem a hajó orrát a czél felé fordítva jutottunk előre. E
helyen is azóta mi minden történt! De mindez már nem tartozik rövid
ismertetésem keretébe. E közleményemmel csupán hálámat akartam leróni azon hely
iránt, hol egykor oly kellemes és szép napokat töltöttem!
*The town was again destroyed in 1902, when
the
volcano
Mount Pelée erupted, killing 28
000 people. The entire population of the town, as well as people from
neighboring villages who had taken refuge in the supposedly safe city, died,
except for two people. google
* * *
Cholnoky Jenő.
A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905.26. 418.
A világtörténelem egyik legnagyobb
hadi eseményének színhelye az a tengerszoros, amely Japán szigetvilága és a
koreai félsziget között összeköti a Kelet-Khinai tengert a Japáni tengerrel.
Kelet-Ázsia partvidékeit csodálatos
szabályossággal, ív-alakú szigetgyűrűk veszik körül. Kezdődik pedig ez az
Aleuti szigetekkel, a melyek Alaskától Kamcsatkáig nyúlnak át s gyöngysor
gyanánt kerítik el a Nagy-oczeántól a Behring-tengert. A második szigetgyűrű
Kamcsatkából indul ki s a Japán szigetekig tart: ez a Kurili szigetek gyűrűje,
már japán birtok, amely az Ochoczki-tengert keríti le a Nagy-oczeánból. Japán
szigetvilága a harmadik nagy ív, amely Szachalin szigetéből kiindulva, Korea
déli csúcsáig tart a mintegy levágja az oczeánból a Japán tengert. Ezután jő a
Riukiu szigetsor*, amely a Kelet-Khinai tengert keríti, s Formózáig tart. Ettől
a szép szigettől megint egy gyöngysor ékesíti az oczeán partját, s összeköttetést hoz létre Formóza és a Szunda
szigetek között s ezzel határolódik a veszedelmes szélviharjairól nevezetes
Dél-Khinai tenger.
Alig van a Föld kerekségén még másik
ilyen nagy, szabályos képződmény, mint a szigetsoroknak ez a csodálatos
rendszere.
·
A Rjúkjú-szigetek,
amely Nanszei-szigetek (Hepburn: Nansei-shotō?) néven is ismert,
egy szigetcsoport a
Csendes-óceán nyugati részén, a
Kelet-kínai-tengeren, a szintén
Japán részét képező
Kjúsú szigetétől délnyugatra,
Tajvantól 120 kilométerre északkeletre. A
szigetcsoport 161 szigetből áll, amelyből 44 lakott és 117 lakatlan.
Ha
valaki most az egyik melléktengerből a másikba akar átjutni, vagy keresztül
kell mennie a szigetsorok gyöngyszemei között, ki a nyilt oczeánra, hogy a
másikon keresztül ismét belejusson a következő mellék-tengerbe, vagy pedig
azokon a sziklás szorosokon kell áthatolnia, melyek a szárazföld és a
szigetsorok végei között nyílnak. Ilyennek tekinthetjük a Maiakkai szorost,
aztán a Formoza-csatornát, majd a Czu-Sima sziget mellett áthaladó úgynevezett
Krusenstern-utat, amelyben Bosdesztvenszky flottája tönkre ment.
A
Czu-Sima sziget másik oldalán a Krusenstern-út párját Broughton-út név alatt
ismerjük a geográfiában, de ez a sikérebb, azért a hajók leginkább azon az úton
szoktak haladni, amelyiken az orosz flotta akart keresztül jutni.
Amint
egyszer az orosz flotta a Maiakkai szoroson át behatolt a melléktengerekbe,
többé nem haladhatott biztossággal: mintegy egérfogóba került. A Dél-Khinai
tengerből bárhova akar kijutni, mindig szoros úton kell keresztül hatolnia. Éppen
így jár a Kelet-Khinai és a. Japáni tengeren is. Nincs többé menekvése más
úton, mint szigetek közötti szorosokon. Ez pedig veszedelmes az olyan helyen, ahol
a szigetek közt bujkáló, ravasz és vitéz ellenség leselkedik.
A CZU-SIMAI
TENGERI CSATA TÉRKÉPE.
A szoros átjárók között talán éppen a
legveszedelmesebb a Koreai szoros, amelyet szétdarabolnak a szigetek arra a két
útra, melyeket az elébb említettünk. Seholsem mély a tenger itten, tele van
rejtett szirtekkel, apró szigetekkel: a hajósnak ugyancsak óvatosnak kell
lennie! Magam is keresztül utaztam a Krusenstern-úton akkor, amikor
Nagaszakiból Vladivosztokba igyekeztem. Csodálatos látványt nyújt ez a
szaggatott, szerteroncsolt szigetvilág, amelynek szirtjei között bömbölve,
zúgva rohan keresztül a dagály közeledésekor keletkezett áramlás. Hófehér
tajték borítja ilyenkor a tenger szine alatt leselkedő sziklazátonyokat, a
partok elé pedig feltűnően éles, fehér csíkot túrnak a megtörött hullámok
összeomló tarajai.
Jobb oldalon a sziklák felett még
felénk mosolyog a japáni szigeteket borító kedves növényvilág, a vasszorgalmú
kertésznép minden talpalatnyi földet elfoglaló kultúrája. A másik oldalon a
Czú-Sima sziget sötét körvonalait látni, de kis angol gőzösünk nem merte
megközelíteni veszedelmes zátonyai miatt. Majd Korea zord hegyei tűnnek fel
foszladozó árnykép gyanánt, de aztán a nyilt Japán-tengeren vagyunk, ahol már
mély, 1000—2000 méter mély víz felett jár a hajó.
A
sziklákon kívül másik veszedelme is van ennek a partvidéknek, t. i. a köd, a
mely itt már nem olyan gyakori ugyan mint Vladivosztok előtt, de azért a nyári
monszún idején bizony itt is elégszer megkeseríti a hajósok utazását
Sebesen sodró áramlás, sziklaszirt,
köd, kellemetlen szél: minden összeesküszik, hogy egy, az ellenség helyzetéről
teljesen tájékozatlan, az ottani vizekre először merészkedő járatlan flottát
hadműveleteiben akadályozzon. Hogy mennyire tájékozatlanok voltak az oroszok a
japán flotta elhelyezkedéséről, azt fényesen bizonyítja az, hogy a kettős
sorban előrehaladó pompás orosz armadát jobb oldalán, az igazi japáni szigetek
felőli szárnyon kisérte a torpedó-zuzó flottilla, holott Togo a koreai partok
kevéssé ismert zugaiban rejtőzködött egész hajóhadával.
Bámulatos pontosan számíthatott Togo,
amikor kiindította hajóhadát innen, a koreai partokról, hogy mind a három
szétvált flotta egyszerre támadta meg az oroszokat: egyik élűiről, másik oldalt
és a harmadik délről.Valóban ismernie kellett minden körülményt, hogy egyik
hajóosztály se késsék le a támadásról. Pontosan egyszerre érkeztek az ütközet
színhelyére s igen rövid idő alatt eldőlt az ütközet sorsa.
Mellékelt térképünk mutatja a kettős
tengerszoros vidékét s az orosz flotta helyzetét a támadás kezdetén. A három
nagy nyíl a japán hajóhadak felvonulásának útját jelzi, amelyeken mint villám
csapott le a merész és ravasz japán tengerész.
Az orosz hajók rövid idő alatt
annyira tönkre voltak téve, hogy menekülniük kellett azoknak, amelyek még
menekülhettek. Az admirálist, azt az erélyes férfiút, aki jó ideig
letéteményese volt az oroszok minden reménységének, a szerencsétlen Bosdesztvenszkyt
ott fogták el, ahova a fekete keresztet rajzoltam Korea partjaihoz. Megsebesülve,
mindenét odavesztve menekült annak a hajóhadnak a parancsnoka, amelyhez hasonló
nagyságú és erejű még eddig nem szerepelt a történelem színpadán.
Elég merész volt pedig Togo, hogy az
utolsó szoroson fogta meg az oroszokat. Ha a Koreai szorost elhagyja az orosz
flotta, többé aligha sikerül megfogni Vladivosztokig, mert a nyilt tengeren nem
igen lehet két ilyen hajóhadnak döntő ütközetet vívnia. Más admirális hihetőleg
már a Maiakkai szorosnál megkezdte volna a próbálkozást s talán belefárad, mire
a legalkalmasabb helyhez vergődnek. Togo egyszerre koczkára tett mindent, de az
a koczka úgy fordult, ahogy ő akarta.
S a tragédia lejátszódott, az addig
soha nem is említett Czú-Sima sziget világtörténelmi emlékezetességű lett.
TENGERENTÚLI LEVELEK
Sarlay Pál:
Kaliforniai képek. 1869. 44. 617.
I. Egy chinai elégia Kaliforniában.
Kaliforniában a mosás házias
műtéteiét chinaiak végzik; a nagy mennyei birodalom sápadt fiai, magasabb
szellemi munkákra a fehér czivilizáczió közepette alkalmatlanok levén, csakis
mint ember-surrogát használtatnak föl a gyakorlati amerikaiak által. Azt bizván
a chinai emberre, amit a fehér méltósága alattinak tart végezni, vagy aminek
elvégzését elég jutalmazónak nem látja. Az előkelő amerikai nő méltósága
alattinak tartva a szennyes ruha újra fehérítését, a bevándorolt európai nő
pedig a háztartás körében lelve azonnal alkalmazást, a mosás nem megvetendő
kereset-ágát nagyobb részt chinai társulatok kezelik. A legjelentéktelenebb
alakuló város, települői között, chinaiak képében üdvözli a tisztaság ezen
apostolait.
Jelenlegi
foglalkozásom egy közepes kaliforniai város ideiglenes lakójává tevén, mihamar
kényszerülve valék az itt települt számos chinai gyakorló művészetét igénybe
venni. Ezen antik népben annyi eredetiséget, megrögzött sajátságot találtam,
hogy eltökéltem magam egy oly confucziatával lépni üzleti összeköttetésbe, ki
korszerűbb értelmi képességénél fogva, népismeret - szerzési kíváncsiságomat
némileg kielégíthesse. Ámbár a chinait értelmes, tanulékony, s tul pedáns
népnek lehet nevezni, nyelv elsajátítási tehetségűk mindamellett sok kívánni
valót hagy hátra, s az örege oly gonosz módon töri az angol nyelvet, hogy a
társalgás folytatása egy ily kontyos atyafival tiszta lehetetlenség.
Az iskolát járó
fiatalabb nemzedék, szorgalom, iparkodás, gyors felfogás, jó előmenetel által
tünteti ki ugyan magát, de ezen szellemi emelkedés által egyszersmind lerázva
ázsiai zárkózott természetét, eltemeti az őshaza azon kevés emlékét is, amit
onnan magával hozott. Tervem foganatosítandó Ye-Sing, Ok-Hop, Sam-Ling,
Wau-Kung chinai polgárok fehérítő - intézetébe pillantottam, ezen jámbor
halandók azonban a szakmájukat túlhaladó néhány kérdésemre csak néma
taglejtéssel, s érthetetlen miaukolással tudván felelni, már-már beleuntam a
feltételem valósithatására kellő egyén keresésébe.
Egy amerikai
ismerősömmel találkozva, ennek sétám czélját elbeszélem: menjen, úgymond, az A
és negyedik utcza szögére, s az ott szemeibe ötlendő Ming-Wing Washing-Ironing
(Ming-Wing, mosás és vasalás) czég önt tökéletesen ki fogja elégíteni. „Good
evening, Ming-Wing" szólt üdvözletem egy kávészinü, középkorú, gondosan
kiborotvált, feje búbján díszes kontyot viselő férfiúhoz, kiben ezen szép
hangzású czég főnökét vélem föllelhetni. Eltérőleg az eddig látott chinaiak
meddő képzettségétől, nagy örömemre Ming-Wing, azonkívül hogy az angol nyelvet
meglehetősen beszélte, magasabb értelmi felfogást, terjedtebb átalános
ismeretet tanusitott. S ez a mi napság óta fehér ruháim teljhatalmú kezelőjévé
avatva, az est szórakozásra szentelt óráiban be-bepillantok hozzá s nem szűnünk
meg eszmét cserélni.
Földrajzi ismerete
roppant korlátolt, Hongkongon — születési helyén — s Kalifornián kivül, a
földgömb országai fekvéséről a legziláltabb fogalmai vannak. Politikával nem
foglalkozik, miután Chinának nincs politikája; a tudásvágy sem ösztönzi kihalt
kíváncsiságát, s a legmerevobb apáthia azon szemüveg, melyen keresztül a világ
folyását nézi; türelmét, egykedvűséget, kitartását nincs esemény mi sodrából
kivegye. Egy este, többek között, a chinai családi élet lazult állapotát hoztam
szőnyegre, s csodálkozásomat fejezem ki egy olyan állam és társadalom
fonnállhatásán, hol a csecsemőt kereskedelmi czikké, a nőt a férfi szeszély
martalékává alacsonyítja az avult kor szokása s törvénye. „Tagadhatlan —
válaszolt — hogy a nagy chinai birodalom tengerparti városaiban évenként számos
csecsemő adatik el a fehér embereknek, de miután az anya gyermekét eltartani
képtelen, s ezzel mint birtokával szabadon rendelkezhetik, jobb hogy valamit
kapjon ez értéktelen tárgyért, semhogy az minden haszon nélkül dobassék az Oczeán
habjaiba.
Ami a nő
eltaszithatását s újjal való felcserélését illeti, ezt én, chinai szempontból
csak jónak látom. Ha életem felében csalatkoztam, ha e földi lét a nagy Buddha
kijelölt útjától eltérve, két nem rokonszenvező egyénre nézve csak kin és
gyötrelem: mi igazságosabb, mint ily természetellenes köteléket széttépni, s
egy jobb, szivem óhajait felfogóbb nőben keresni az élet üdvét?
Ha nőm a
gyöngédség, háziasság, a családi élet azon szelid képű, mit föllelni egy férj
törekvése, biztosítom önt, hogy egy ily családanya elhunytát mélyebben ki sem
érzi, mint egy chinai férj. Magam is egy jó nő veszteségét siratva, gyászos
gondolataim bánat árját enyhítendő, gyakran folyamodom amaz imakönyv vigaszt
adó tartalmához, tevé hozzá, ujjával egy deszka polczon nyugvó kopott könyvre
mutatva.
Megengedi azon szent
könyvbe pillanthatnom? kérdem résztvevőleg. A kapott engedély után érdekkel
lapoztam a hierogliph-szerü betűkkel irott könyvben, de avatatlanságom miatt mi
épületest sem vonhatva ki belőle, a szelid Ming-Wing-et felkérem, azon
szivenyhet nyujtó sorok áttolmácsolására, ha csak a vallás kegyelete ezt nem
tiltja. „Uram! azt leforditani hosszasabb időt igényel, dolgom pedig sok, lesz
idő reá, hogy érdekeltségét kiclégithetem."
Azonban
kíváncsiságom sokkal jobban fel volt csigázva, semhogy ezen ellenvetés
visszariasztott volna. „Derék Ming-Wing, én igen jól tudom, hogy időd ki van
mérve, — válaszolám — s tekintettel levén erre, tehetségem szerint kész szivvel
kártalanítják idő veszteségedért; róvj hitelemre oly összeget, mit pártatlan
belátásod a mulasztott idő egyenértékűjének tart, s azt pontosan kielégítem,
kérlek azonban, a templomotokban ragyogó aranyozott köntösű Tao
szerencse-mosolyára, s elhunyt nőd előtted kedves emlékére, közöld velem azon
édes szavakat, melyek kebelviharodra a béke sugarait hintik."
Az ily meleg
részvéttel ejtett szavak megtették hatásukat, Ming-Wing munkáját félretéve, a
szomorúan pislogó mécsbe uj lelket öntött, én pedig napirt s irónt rántva elő
oldalzsobemből, szavait jegyzem:
„1) Az év első napja ötödik órájában
volt, a legkeményebb téli időben, midőn gyöngéd nőm kimúlt. Lehet-e a föld
kerekségén szerencsétlenebb ember, mint én? O nőm! Ha még itt volnál, új
köntöst adnék neked, ezen új évben; azonban jaj nekem, te azon komor
tartózkodás-helyre mentél le, hol a sárga forrás fakad. — Oh vajha férj és nő
még egyszer egymást láthatnák! Jőjj hozzám az éjben — jőjj a harmadik órakor, —
engedd kissé megújitanom a múlt édességét.
„2) A második hóban, midőn eljött a
tavasz, s a nap mindig hosszabban marad az égbolton, minden család tiszta
vízben mossa ruha- és fehérneműit, férjek, kiknek még nejök van, szeretik azt új
öltözékkel disziteni fel. De én, ki az enyémet elvesztettem, éltem csak
bánatban töltöm: még azt sem viselhetem el, hogy azon picziny czipőket
szemléljem, melyek egykor szép lábát zárták! Néha egy más élettárs szerzésén
gondolkozom, de hol találhatok mást oly szépet, okosat és jót?
„3) A harmad k hóban a baraczkfa
kitárja rózsaszínű virágait, a a fűzfa zöld barkákkal van fedve. Férjek, kiknek
még nejök van, azzal együtt mennek szüleik éa barátaik sirjait meglátogatni. Én
azonban, ki az enyémet elvesztettem, sírját egyedül megyek látogatni, s hő könnyeimmel
áztatom a helyet, hol hamvai nyugszanak.
Árny-szellemének halotti áldozatokat
ajánlok, tiszteletére aranyozott papirra festett képeket égetek. Szende nő, hol
vagy? igy kiáltok zokogó hangon. De fájdalom, ő nem hall engem. Látom a magános
sirt, de nőmet nem láthatom!
„4) A negyedik hóban a lég tiszta
derült, a nap teljes fényében ragyog. Hány hálátlan férj kéjnek s örömnek adja
át magát, elfeledve a vesztett drága nőt. Férj és nő olyan mint két madár az
erdőben; ha a végzetes óra eljön, mindegyik más irányban repül tova. Én olyan
vagyok, mint aki megcsalatva a varázs álomképek édes képzelmei által,
felébredve keresi a fiatal szépséget, mely almában annyira elbűvölte, de csak
hallgatást és magányt talál maga körül. Annyi szerelem, annyi édesség, s egy
reggelen mind oda! Vajon miért nem élhetnek s öregedhetnek meg együtt, kiket
oly édes barátság egyesitett!
„5) Az ötödik hóban a sárkányfejes
hajók vigan sikamlanak el a viz sima tükrén. Választott borok lelkesitenck, s
kosarak állnak tetézve drága gyümölcsökkel. Mennyit gyönyörködtem minden évben
ezen évszakban, nőmmel és gyermekeimmel élvezhetve ez egyszerű ünnepélyek
ártatlan örömeit! Most fáradt és nyugtalan vagyok, a legkeserűbb bánat
martaléka. Egész nap, s éj-hosszat sirok, s ugy látszik, mintha szivem meg
akarna repedni. Oh! mit látok e perczben! Ajtóm előtt szép gyermekeket, víg
játékban. Igen, fel tudom fogni, hogy ők boldogok, nekik anyjuk van, ki őket
kebléhez szoritja. Monjetek, kedves gyermekek, vig játékotok szivemet bántja.
„6) A hatodik hóbaan a nap égető
melege alig viselhető el. Szegény s gazdag szellőzni toriti ki akkor ruháit. Én
is kiteszem nőm selyem ruhái egyikét, shimzett czipőit, hogy azokat a nap meleg
sugarai süssék meg. Nézd csak! itt azon öltözet, mit ő ünnepnapokon szokott
volt viselni, itt vannak azon kedves kis papucsok, melyek lábacskáira oly
szépen illettek.
De hol van nőm ? Oh hol van
gyermekeim anyja? Ugy érzem, mintha hideg aczél lemez metszené szivemet!
,,7) A hetedik hóban szemeim könybe
lábadnak, mert akkor van az, midőn Nieaulan, nejét Tohi-Nint meglátogatja az
éjben. Egyszer nekem is volt szép nőm, de örökre elvesztettem őt. Szüntelen
szemem előtt lebeg a kedves arcz, szeretetre méltóbb mint a virágok. Mozogjak,
vagy nyugvásban legyek, a tőlem elrepültnek emlékezető soha som szűnik keblemet
kínzani. Volt-e nap, midőn elfelejtettem
volna szende nőmre gondolni, vagy éj, melyet reggelig ne sirattam volna keresztül?
„8) A nyolczadik hold 15-dik napján
ennek kerekdedsége legnagyobb fényben látható, férfiak és nők ekkor az
isteneknek kalácsot és dinnyét áldoznak. Mezőkön és virányokon férjek és nők
együtt csatangolnak s élvezik a méla holdvilágot. A hold kereksége engem csak
elvesztett nőmre emlékeztet. Hébekorba, hogy bánatom eltompítsam, egy pohár
nemes bort ürítek, néha gitárom veszem elé, reszkető kezeim azonban semmi
hangot sem tudnak kicsalni belőle. Barátok, rokonok házaikhoz hivnak meg, de az
én bánatos szivem megtagadja az ily örömben való résztvehetést.
,,9) A kilenczedik hónapban az aranyvirág (chr santhemum)
nyitja ki sárga kelyhét, s mindem kert balzsamillatot leheli. Én egy csomó
friss nyílott virágot szednék, ha még nőm volna, kinek haját ez diszithetné!
Szemeim fáradtak a sírás miatt, kezeimet a bánat elhervasztá, s egy kiaszott
keblet verek. Belépek azon kecses
szobába, mely egykor nőmé volt, két gyermekem követ s jőnnek térdeim által
ölelni. Kezeimet kezeik közé veszik s zokogó hangon szólnak hozzám: könnyeikből
és zokogásaikból kivehetem, hogy anyjuk után kérdezősködnek.
„10) A tizedik hold első napján,
gazdagok és szegények téli ruházattal ajándékozzák meg nejeiket. De kinek
ajánljak én téli ruhát. Én, kinek neje nincsen ? Ha reá gondolok, ki fejét
párnámon nyugtatá, sírok, s arany papirosú képeket égetek. Ezeket mint
áldozatokat ahhoz küldöm, ki a sárga forráson tul lakik. Nem tudom e halotti
áldozatok tesznek-e valami hasznot árnyszellemének, de legalább a férj lerótta
a hála és bánat adóját.
„11) A tizenegyedik hóban üdvözlöm a
telet, s újra siratom kedves nőmet. A
hímzett ágytakaró selyme egy félig üres helyet takar a hideg nyoszolyában, hova
tagjaimat nem meréazlem nyújtani. Sóhajtozom, s az egeket kérem, könyörület
után esengek. A harmadik órában felkelek, anélkül hogy aludtam volna, és sirok
egész virradatig.
„12) A tizenkettedik hónapban, a tél
hidege közepette, meglátogattam édes nőmet. Hol vagy? kiáltoztam szünetlenül,
reád gondolok, s arezodat még sem láthatom! Az év utolsó napján megjelent
álmomban. Kezemet övéi közé szoritá, könnyező szemekkel mosolygott reám;
hízelgő karjai közé szorított, s lelkem boldogsággal tölte el. Kérlek, susogá,
ne sírj többet ha reám gondolsz. Ezentúl álmaidban minden éjjel meg foglak látogatni."
II. A
marys-viliéi népgyűlés
Kaliforniában a múlt hóban viharos
napokat éltünk keresztül, nem az elemi csapások pusztító vihara volt az, mi a
higgadt anglo-saxon komolv egykedvüségű tengerét felkorbácsolá, sem idegen
hatalom kétes szavaiból magyarázható kedély-ingerültség: mert az amerikai óriás
önhatalma, függetlensége, szabadsága érzetében, s az ujon alkotott épület-alap
szilárdságában oly biztos, hogy e tekintetben ujjat húzhat úgyszólván egész
Európával. Fontosabb kérdések forogtak itt szőnyegen: a politikai pártharcz
vértelen táborozását kiváló figyelemmel kisértem.
Amint a szabad emberek legnagyobbika
Washington, Észak Amerikát a hatalmas britt oroszlán vas körmei közül
kiszabaditá, első gondja volt azon dicső szervezetet megalkotni, mi a szövetség
gyémánt kapcsa; már ekkor a harczi dicsőség kápráztató fénye által túlragadt egy
töredék a legvörösebb republikánus elveket tűzte lobogójára, míg az ezt
ellensúlyozó demokrata párt a higgadtabb, szenvedélytelenebb haladás ösvényét
választá czélpontjául.
E haladás azóta folyvást tart; a 85
éven át forrongásban volt vulkán egy oly pusztító kitörést szült, minek alapot
reszkettető mozgása által más gyengébb épület porba hullt volna, mig az
önerejét mérlegelni tanult Amerika sebekkel terhelten ugyan, de épen s
életgyökorei sértetlenül maradtak.
1860 előtt Amerika csak hirből
ismerte az államadósságot, 65 végén közel 3000 millió dollárnyi teher nehezült
az ifjú állam küzdő vállaira; a nemzet szelleme törhetlen maradt; akarata vas s
becsületessége páratlan; 18 rövid év elég arra, hogy e nyomasztó teher
tökéletesen eltávolíttassák a nemzet élettestéről; sőt ha a következendő
elnökök Grant nyomdokait követve, szigorú ellenőrzés, előre számolt takarékos
gazdálkodás, s új állam-jövedelmi források nyitása által, tántorithatlanul
megmaradnak e politika utján: nincs kétség benne, hogy 12 év kitörli Amerikát
az adós nemzetek fekete könyvéből.
Mindamellett, hogy ily nagy a nemzeti
adósság, s azt évnegyedenként szorgalmasan törlesztik, ennek fizetését alig
érzi valaki; a legnagyobb teher a fényűzési czikkekre s az importált tárgyakra
esik; egy jó havanna szivar itt pénzünk
szerint 50 kr., egy banán, mit Mexikóban 3 kron meg lehet vásárolni, az itteni
piaezon 30 kr. értéket képvisel, s igy ezen arányban van a ruházattal is, egy
jó franczia posztóból való öltözék 200 forint, mig belföldi egyszerűbb
gyártmány 50 forinton vásárolható meg.
Aki azonban hiúság, fitogtatás vagy
egyéb indokból ezeket a czikkeket vásárolja, annak a fentebbi ár legkevesebb
terhére esik; közönséges napszámos havannát szivaroz, csinos fekete öltözékben
megy a templomba, s ül épen ily módon öltözött munkaadója mellé, ki nála jogi,
politikai tekintetben a törvény előtt mivel sem ér többet.
Én ez életben több művelt emberrel
találkoztam, kinek az ilyen viszony sehogy sem volt ínyére, dicsérték ugyan
Amerikát, de oda vissza nem vágyakoztak; ezen előítéletes részrehajlás, ámbár
arisztokratikus színezetű, de némileg természetesnek mondható ha az ember érettebb korban jőn ide,
eddigi nevelése, szokásai, nézetei és gondolkodás módjától annyira eltérő,
egészen más szinezetü életmódra kényszeríttetik, ez oly meglepő, oly
elidegenitő eleinte, hogy a legmostohább otthoniatlanság érzetét kelti.
Sajátságos, én Mexikóban sokkal otthoniasabban, kedélyesebben éreztem magam, a
személy- és vagyonbiztosság ingó volta mellett is, mint Kaliforniában, ezen jó,
becsületes, derék emberek körében, kik méltányolják ugyan a tudományt,
szorgalmat, becsületet, de hidegek, mint az aranytermő szikla, s érdek emberei
a legnagyobb mértékben.
A pártharczi mozgalomra visszatérve,
szept. l-jén az Unió minden államában megyei tisztviselők választása volt, az
érdekelt republikánus és demokrata pártok emberei ugyancsak mozogtak, hogy
pályanyertesek legyenek. A demokrata a szines embert, (néger, indus, chinai), a
fehér embernél alacsonyabb értelmi fejlödöttségünek tartva, a politikai jogok
gyakorlatát csak kivételes esetekre akarja alkalmazni, kárhoztatja az életbelépendő
14-dik és 15-dik törvényezikket, melyek közül az olsőben a néger, a másodikban
minden ember, szín, nemzet, és szolgálat-tételekre való tekintet nélkül polgára
lehet az Egyesult-Allamoknak; ez szerintük jogában megrövidíti, sőt
lealacsonyítja a fehér embert.
Mint e párt képviselője, Wallace
tábornok San Franciskoból Marysvillebe jött, hogy „Democratic Meeting"-et
tartson. Azon nem kell csodálkozni, hogy ez az uriember tábornok létére
politikus, itt a katonatiszt a legszorgalmasabb, vállalkozóbb polgár, nyugdijból
élni eszébe sem jut, vagy gazda, vagy kereskedő, ügyvéd, mérnök, sőt pap lesz,
mert azt csodálattal kell bámulnunk, mily sokoldalú ügyesség lappang egy ily
amerikaiban. Wallace rettenetesen dicséri pártját, állitá, hogy ezen párt
takarékosabb mint a másik; és két óráig tartó hevenyészett szónoklatában
bámulnom kellett a minden tárgyban forgott jártasságot. E kihivásra a
republikánus párt nehéz ütegekkel rukkolt ki, szónok Dondley ezredes, ezelőtt ügyvéd, azután a háború alatt ezredes,
most methodista pap — elragadó szavakkal festé az amerikai szabadság áldás-árasztó
hatását.
„Vendégszerető hazánk ajtaja —
úgymond — nyitva áll az elnyomott ir, a szorgalmas német, az elmés franczia,
egyszóval a világ minden nemzete számára, aki a csillagokkal hintett csíkos
lobogó enyhe árnya alatt keres uj hazát, munkát, s meg akarja velünk örömünket,
szenvedésünket osztani, annak baráti kezet, polgártársi védelmet nyújtunk. A
kor előhaladt szelleme kivánja, hogy az előitéletesség kárhozatos elveit
lerázva, minden embert egyenjogunak nyilvánítsunk," igy beszélt az ezredes
oly páthosszal, mintha ezrede élén állana, s kéz-hadonázásával feldönté a
toroknedvesitő vizes palaczkot, majd belemelegedve, sans géné, leveté kabátját,
s ugy fesztelenül, kétszeres lelkesüléssel szónokolt; nevette azon együgyű
ellenvetést, min az ellenpárt lovagol, hogy a chinai konkurrenczia mihamar
veszedelmessé lesz a fehérekre nézve. Ti. ezen disznófarku („pig-tail" a
int az amerikai a czafrangos végű chinai ezopfot nevezi) mongol faj túlszárnyalásától
féltek, úgymond, azzal saját szegénységi bizonyítványtokát írjátok alá, mert én
részemről igen távol látom azon időpontot, mikor az ázsiai, a kaukaz-faj
társadalmi fejlettségét elsajátítva, oly értelmi fejlettséget nyilvánítson, mi
a hivatal és méltóság viselésére képessé tegye; ha a chinai mint egyszerű
napszámos, szolga jön körünkbe, csak örömmel fogadhatjuk szorgalmát."
Több ily szónoki ügyes fordulattal
illusztrálva az itt veszedelmesnek vélt chinai egyenjogúságot, egészen
belerekedt, s pártját állhatatosságra hiva fel, „charge! charge! charge!"
(szuronyt szegezz) vezényszóval lejött az állványról. Öt követé Mc. Kálium
sacramentói ügyvéd, ki a zöld Erinből kivándorolva lett amerikai polgár; ez is
szónok elődje tárgyát fejtegette egy egész képpé, s igy folyt a meeting még 3
más szónoktól követve, éjfélig. Az egészet fület sértő öszhangzatlan zene
fejezte be.
Kaliforniában a demokrata párt
győzött, mivel a nagy dolgozó osztály ezen párt felé gravitál, a republikánusok
szűkkeblű humbugnak nevezik az egész agitácziót s most minden oly csendes
ismét, mintha párt nem volna az országban.
(Vége következik.)
Sarlay Pál:
Kaliforniai képek. 1869. 44. 628.
III. Niantik hotel San Franciakoban.
Az Empire City (a birodalmi város, t.
i. New-York) nyugati testvérvárosába érkező utas, ha a régi pioneerek —
(úttörők, amint a kaliforniai első bevándorlók neveztetnek) valamelyike
ismeretségét szerencsés volt megszerezhetni, nem egy érdekes mozzanatra lehet
figyelmeztetve, mi igen jellemző, e gyors keletkezésű metropolis még friss
emlékben élő történetében. Hol most a
központi üzleti élet zsibong, s a pénz emberei hegyet és völgyet sikká
változtattak, fényes palotáikat egyenes talajra építendők, ezen helyeken 20 év
előtt az óczeán sós habjai hullámoztak.
Két évtized alatt a kitartó s előre
törekvő törhetetlen amerikai szellem csaknem egy angol mértföldre szoritá tova
a viz hatalmas uralmát. A munka most is szakadatlanul folyik, s az emberi ész
hatalma előtt meghajló északi öbölpart ormai néhány év multával, több száz ölre
taszitják a város körül tova a sós habokat, s mindamellett, hogy a város
eredeti alapítása czélszerütlennek mondható, a foganatba vett fontosabb
földmunkálatok lehetőleg ki fogják egyenlíteni a meredek hegyhátak eddigi
alkalmatlan voltát az építkezésre.
A nagy világut, a csendes tengeri
vaspálya megnyíltával igen könnyen lehet, hogy San Francisko fontosabb épületei
Boston, Baltimore, vagy Chicagóban fognak összeállittatni, s mint kész épületi
anyag, a helyszínére szállitatni. Az újonnan építendő pénzverde terve
kivitelét, nyilvános árlejtés (árverés) alkalmával bostoni vállalkozók nyerték
el. Olcsó munka s anyag tekintetében Kalifornia nem versenyezhetvén a szövetség
keleti államaival. Ki az amerikai élet sajátságait nem ismeri, azt meglepi azon
tény, hogy valamely épület alkatrészeit több mint 3000 angol mértföldre a
helyszínétől készítve, vaspályán, vagy vízen odaszállítva, a kész épület
legalább 10 százalékkal olcsóbb, mintha a helyi árak ezerint ott kellene
építeni.
Érdeket tanúsítva San Francisko
keletkezte iránt, e részben egy régi pioneer, hamburgi kereskedő Müller Oszkár,
üres óráiban szíves útmutatóul ajánlkozott. Egy vasárnapi kirándulás alkalmával
a Clay és Sansome utczák szögletén haladva el, hirtelen megállt; „Apropos, hallotta
már ön ezen hotel történetét," szólt egy ódonszerü emeletes téglaházra
mutatva, melynek vedlett homlokzatán az idő fogaitól megviselt czimlap a
„Niantik-Hőtel" szavakat mutatta. Hihetőleg valami rémes történet az
arany-gyapjasok korából, felelém. „Világért sem; kérdésem világosabb leend ily
módon: mit gondol ön, miféle alapzaton van e ház építve?" Al veneciano,
czölöpökön, volt válaszom.
Sokkal ingatagabban, hajón, veté
közbe, „mégpedig a Niantik nevű nagy amerikai schoo-neren." Azt nem tudtam,
felelém, hogy a Yankeek elég furfangosak voltak ily meglehetősen drága ugyan,
de praktikus alapzati nemhez folyamodni.
„Az egész városban tudtommal csak
ezen egyetlen ház van ily móddal építve," volt felvilágosító válasza, „s
tudva, hogy önt, mint szakembert érdekli ezen építmény története, jól emlékezve
még az esemény részleteire, röviden elmondom.
„Hol most járunk, s még néhány száz
yardra beljebb, ezelőtt 20 évvel ez mind tenger volt, csakis az oldal-dombokon néhány hevenyészett deszkabódé képezte a most dúsgazdag
város magvát; az én főnököm üzlete egy bódéban volt ama dombon, melyet most a
széles Broadway metsz keresztül.
Kopár, sivatag repülő homokzátony
volt az egész vidék, hol a suhogó északi szél mostohaságát ugyancsak éreztük.
Terhes levén az árukat hegyre fel s onnan levinni, egy amerikai kereskedő azon
eredeti ötletre jött, hogy egy mesterséges szigetet alakítson, melyre raktárát
épithesse; e czélra a nagy és erős Niantik nevű hajót minden tehertől
megfosztva, dagálykor ezen helyre vontatta, ha jól emlékszem, az 1849-ki év
szept. havában.
A hajó czölöpökkel körülövedzve,
teljes állhatóságú lett, mire tetőt hevenyészve az amerikai, kis szigetét
mindnyájunk által irigyelt kedves lakká és raktárrá változtatta át. Ez
időszakban a város gyorsan növekedett, mihamar elérte s túlhaladta a hajót,
természetesen a házak mind czölöpökön állottak, a módosabb emberek kővel és
földdel kezdek vizi házhelyeiket feltölteni, úgyannyira, hogy mihamar kemény
talajjal és faépületekkel volt a hajó körülvéve, s rövid idő múlva benn feküdt
a városban.
Az 1850-ben kiütött nagy tűzvész
alkalmával a Niantik épület is osztva a város egyéb építményei sorsát,
elhamvadt; alapzata azonban tömör levén, uj tulajdonosa hotelt épített rajta,
mely a hajó nevét viseli."
IV. A nagy kontinental vasút
A nagy amerikai vaspálya, vagy a
„nagy nemzeti országút" amint azt az amerikai nép büszkén nevezi, ez a
Csendes-tengert az Atlantival összefűző érczkapocs, több mint négy hó óta
készen van. A legutolsó aranyszeg beütését a villanyvillám szárnyán egyidejűleg
táviratozták a szövetség minden helyére, hol távírda létezik. Zene, ágyumoraj
üdvözlé a két tenger e nagy mennyegzőjét. A technikai akadályokat diadalmasan
legyőző valódi nagy mű bevégzése korszakot képez a gyors vasutépitészet történetében
s az amerikai vállalkozó szellem, szilárd kitartás kimerithetetlen türelem
egyik legfényesebb tanúbizonysága.
Eddig Kalifornia két hatalmas
hegyláncz, vagy a mérhetlen Oczeán által zárva el a szövetség keleti
testvér-államaitól, mint egy külön tag, mint egy messze távol eső mesés
Eldorádó, ugy tekintetteé maguk az amerikaiak is. A Panamán keresztül való
leggyorsabb közlekedés, legalább 3 hetet vett igénybe; egész Amerikát — via Cap
Horn — körülhajózva pedig 3—4 hó kellett New-Yorkból San Franciscóba juthatni. Az
utasnak az első esetben 5140, a másodikban 13 140 tengeri mértföldet kell
tenni; e roppant távolság, mint bilincs, mint elhárithatlan akadály állott
kelet és nyugat kereskedelmi érdekei között.
A távol béklyóját azonban, mint egy varázs-ütésre,
lepattantotta az emberi ész teremtő ereje, s az eddig hetekkel számolt idő,
most rövid napokkal fejeztetik be. A közvetlen közlekedhetés által New - York
egy pár ezer angol mértfölddel közeledett San Franciskóhoz, miután a
csendestengeri vaspálya jelenlegi végállomásától a virágzó Sacramentótól, New Yorkig
csak 3181 angol mértföldnyire van, mely utat gyorsvonattal 8 nap alatt meg
lehet tenni.
Szakértő mérnökök pártatlan állitása
szerint ezen pálya elkészülte minden reményt tulhaladólag sikerültnek
nevezhető. A gondos alépités és tömör felső vasszerkezet minden kifogáson felül
áll. Egy kirándulás Sacramentótól Omaháig 1774 angol mértfóld. Vad indusoktól
lakott tájakat, örökös hóval fedett hegyormokat, sivatagos egyhangú pusztákat,
s mérhetetlen prairieket metszve keresztül, nem jár semmivel több veszéllyel,
mintha az utas a lakott tájakon halad Omahától New-Yorkig.
Az anyagi szükségleteket —
természetesen jó áron — az utazó mindenütt megvásárolhatja; veszélynek,
fáradságnak árnyékát sem látja. Omaháig minden 24 órában 400 mértföldet halad,
s ezen idő alatt háromszor ülhet oly teritett asztalhoz, mely kelet és nyugat
bármely inyenczének igényeit teljesen kielégíti. Egyhangú vélemény, hogy
biztonság és kényelem tekintetében a vasút
mi kivánni valót sem hagy fönn. Az újkori mérnöki tudomány becses vívmányai, s
a feltálált helyi segédeszközök alkalmazása, mik ezen pálya építésénél oly
ügyesen használtattak, a naponta épített 8 mértföldnyi vonalrészt épp oly
tökéletesen bevégzetté tették, mintha ennek csak fele lett volna kettős gonddal
épitve. Daczára mind e fényes vívmányoknak, aránylag igen jelentéktelen ezen
vonalon a közlekedés.
A reménylett s várva várt
kivándorlási áradat még mindég várat magára. Kirándulási csapatok Kaliforniába
többek voltak ugyan, de ezek senkinek hasznot nem hajtottak. A kongresszus
tagjai, diplomaták, hírlap-levelezők, utczai szónokok, vasúti nábobok repültek
ugyan ide s tova e vasúton, de az ország zöme, a nép sehogy sem akar
megmozdulni.
Ez ideig e nagy vaspálya Kalifornia
népességét alig gazdagitá ezer lélekkel, s jóllétét alig gyarapitá egy
millióval. Mindamellett hogy ezen lüktető vas életér által kelet s nyugt oly
közzel hozatott egymáshoz, a népben semmi vogyülés nem vehető észre: az olcsó
és egyiptomi termékenységü föld, mindeddig nem varázsolt települőket ide; kelet
tőzsérei még mindig tartózkodnak papir-pénzeiket Kalifornia aranybányáiban
gyümölcsöztetni, s a nagy vonzerejű csendes-tengeri metropolis kereskedelmi
előnyei nem voltak mindeddig képesek az üzlet csatornáját régi medréből
eltéríteni.
Mindezen, az amerikai tevékeny
szellemmel alig összeférő pangás, nem tulajdonitható egyébnek, mint a téves
kezelésnek. Egy uj kezdeményező vaspályán való utazhatás, a lehető
legalacsonyabb, még hasznot nyújtó áron koll hogy történjék, ha az utazó
közönség zömét nyugat felé kivánja irányoztatni. Jelenleg minden leszállított
ár mellett sem elég olcsó még itt az utazás; s az árak oly czélszerütlonül
vannak beosztva, hogy az egész pályán végig utazni olcsóbb, mint annak két
harmadán. Azonban nincs kétség benne, hogy az ily akadályok el fognak
hárittatni s a nagy világut, az Európa és Ázsia közötti átviteli kereskedés
egyik legfontosabb eszköze fog lenni.
V. Omnia
vincit labor. (A munka mindent legyőz.)
Anaheim, Kalifornia Tokaja, ezelőtt 12 évvel kopár száraz
pusztaság volt; ez évbon 600 000 gallonra tehető azon nektár, mi e talajból eredve,
az a nedv, ami az Egyesült Államokban keresett czikket képez. Az anaheimi bor
minősége szesz és zamat tartalomban, Kalifornia egyéb jeles borai
tulajdonságait tetemesen túlhaladja, s amint a szőlőtő a folytonos kitűnő
müvelés által mind magasabb fejlettségi fokot ér el, a bor minősége is minden
tekintetben észrevehetőleg jelesbedik.
Lehet hogy érdekelni fogja hazám t. közönségét egy egyszerű
telep története, melynek lakosai egy rövid évtized alatt hangya szorgalom,
ernyedetlen munka, s törhetetlen kitartás által, a nyomasztó szegénységet
jólléttel cserélve föl, az egykori pusztából csinos kis várost alakitottak.
Anaheim, Los Angeles kerületben, a
Santa Anna folyam keleti partjain fekszik, 12 mérföldre a Csendes-tengertől,
lakosai jámbor szorgalmas németek, kik többnyire a badeni nagyherczegségből
vándoroltak ide. Ami meglepő, Amerikában élő többi honfitársaik bevett
szokásától eltérve, a helyett hogy a nélkülözhetlennek vélt Lagor-sör lelkes
élvezői volnának, csendes szerény elvonultságban élve, egészségesek, jó módúak
és boldogok az árpalé fogyasztása nélkül is. E telep mostani birtokosai
1857-ben 1200 acre (egy acre mintegy 1 3/4 hold) oly olcsó földet
vásároltak meg, mely akkor azon kerületben a legszegényebbnek, ugyszólván
terméketlennek tartatott; ezt 20 acres házhelyekre osztva a vásárló ügynök, a
már kész telepre, a San Francisko és vidékén tartózkodott németek azonnal
elutaztak családjaikkal.
Két évben a javak közössége munkájuk
zsinórmértékéül, együttesen egy nagy családot képeztek, elnökül egy bizalmi
férfit választva, ezen idő alatt fő teendőjük egy nagy víztartó medencze
kiásásából állott, mibe csatornázás által a Santa Anna vizét vezették, mely csatorna
által egész birtokuk öntözhető állapotba helyeztetett.
A földet tüskebokor, bojtorján s
egyéb lomtól megtisztítva, gondosan felszántották, s szorgalmasan
felboronálták, s oly módon készítették el, mint tengeri alá, csak hogy négy
helyett hat négyszög lábnyi koczkákban; az ily jó móddal és teljes gonddal
művelt földbe azután hasonló példás ügyelettel szőlőtőkéket ültettek.
Már a második év végével az elnöki méltóságot eltörölték,
miután kiki eleget keresett arra, hogy önállólag kezelhesse ügyeit, a földet
közakarat és beleegyezés utján egyenlően megosztották. A negyven házhelyes
gazda 20 acre földet kapott, mintegy 500—1000 dollár becsült árban, a helyzet
és javítás minősége szerint osztályrészül; ezenkivül azonban még 1400 dollárt
föld vagy készpénzben. Két év múlva tehát az eddig együttesen működött negyven
család 56 000 arany dollárra becsült vagyont szerzett, ide nem számítva ház és
egyéb javakat, minő a vizmedoncze, mi igen értékes, és közösen használtatik,
valamint családjaik eltartását sem.
A harmadik év végével, tehát
1861-ben, 8 acrenyi szőlőkertből minden gazda egy pipe (130 gallon) bort
szüretelt, a negyedik évben már 5000 gallont, s azóta átlagosan minden évben 10
000 gallont. Ezen község idei borszürete 600 000 gallonra becsültotik.
Azok, kik e pusztán való település és szőlőtő ültetését dőre
esztelenségnek tartva nevették a német együgyűséget, látva a hasznot hozó
eredményt, siettek az Anaheim vidéki föld acre-jét 20—30 dollárjával
megvásárolni, minden viz használhatási kiváltság élvezete nélkül is. A
szorgalmas németek szemmel láthatóan bebizonyiták, mily eredményt képes kivívni
rövid idő alatt a lankadatlan szorgalom. Azok, kik szegényként költöztek
mostohának látszó uj hazájukba, most jól mivelt 20 acrenyi birtokaik
kezeléséből gazdagok.
A közös osztás után fennmaradt földet egy város alapítására
fordították, mit az őshaza emlékeit örökitendők Anaheimnak kereszteltek. Két
vendéglő, számos kereskedő bolt, iskolaház, templom, s egyéb nyilvános és
magánépületek fényes tanúbizonyságai a gyors haladásnk és a kiérdemelt jólét
növekedtének.
*
*) A föld túlsó oldalán élő hazánkfiától, kitől lapunk már
eredeti mexikói közleményeket is adott, újabban vettük, Kaliforniából ez
érdekes leírásokat. Folytatásukat is várjuk a közlő becses ígérete szerint s
örömmel nyitunk azoknak teret lapunkban. Szerk.
(Vége.)
Sarlay Pál:
Eredeti közlemények Kaliforniából.1870. 12. 142.
II A new-almadeni higanybánya
.
A higanytermelö országok között
Kalifornia, anélkül hogy a világ tudná, kiváló helyet foglal el. A
spanyolországi gazdag higanybányáról Almadenről, a kaliforniai rokon Új-Almadennek
neveztetett a volt mexikói uralom alatt. Ezen új-almadeni kifogyhatatatlan
gazdag higanytelepek az úgynevezett Sierra Azulban (kék hegység) fekúsznek,
mely vidék a Csendes-tengerpart hosszában elvonuló Santa Cruz hegyláncz
kiegészítő része.
E hatalmas hegygerinc áldást árasztó
lába alatt egyfelől az egyiptomi termékenységéről és egészséges kellemes
éghajlatáról nevezetes san-joséi széles völgy, másfelöl a nagy világtenger
mérhetlen árja terül el. San-José városát vaskapocs köti össze San-Franciscoval,
melyen századunk fáradhatatlan tüz-paripáján robogva csörtet tova; e kies város
indóházától egy rövid
órai kocsizás Új-Almadenbe teszi át az utast.
Jóval ezelőtt, midőn a sápadt, tolakodó kaukázi faj nem
kontárkodott az őserdők és virágos mezők szabad fiának vadászati mesterségébe s
a bennszülött indus természet-ajándékozta eredeti szabadságában kalandozá be
Kalifornia magas bérczeit s tarka virányait. Unaloműző időtöltésből harczias
támadásokat intézve a szomszéd rokontörzsek bajnokai ellen: eme daliás
korszakban az ünnepelt hős, az arczmázolásra használt vérvörös festéket
ugyanazon barlangból merítette, mely későbbi pontosabb ásványtani kutatások
után a világ legterjedelmesebb s legazdagabb higany lerakodványának bizonyult.
Az indus harez-főnökök a talált czinóberböl durva kenőcsöt
tudtak készíteni, s ily nagy tettekre buzdító kirivó mázzal felkenve az
érdemesebb hősöket, egészen másnemű rendjel-rendszert használtak, mint a nem
köztársasági kormányzattal biró mai államok. Korunkban már gyéren használt
feltűnő érdemjelezés a veresbörüeknél sem tartott soká, mivel használata
ártalmas bőrbetegségeket szült. Ezt sejtve ugyan, mindamellett a festéket mindig tiszteletben tartották, s a
bajt az ármánykodó, és diadalaikra irigy gonosz szellemeknek voltak hajlandók tulajdonitani.
Díszfestékeiket azonban az ártatlanabb növényvilágtól kezdték kölcsönözni.
Montezuma hazájából a napos san-josei völgybe költözött
néhány vaquero (gulyás) az indusok szóhagyományaitól ingerelve, arany s ezüst
bányák fellelése reményében kutatásokat tett a vidéken. E kalandos
barom-tenyésztők azonban ásványtani ismeretekkel nem birva, sikertelen
fáradalmak után elkedvetlenedve vonultak vissza a buja legelökkel s csekély
munka után gazdag aratással kínálkozó csendes völgybe.
A pásztorok ajkán forgó szóhagyomány által érdekelve,
1824-ben egy mexikói
hacendadero figyelme fordult az annyiszor emlegetett hely felé. Bámulása, öröme
határt nem ismert, midőn figyelmesebb vizsgálat után egy hasadékban ragyogó higanycseppekre bukkant. Mexikó gazdag
ezüst banyái lebegvén felhevült képzelme káprázó szemei előtt, a talált fehér
ércet csepegő ezüstnek tartotta.
Agyát ezen folyadék ezüst tömörré átalakítására vezető
kísérletek foglalkoztatták, éjet nappallá tett, hogy ezen kincset
megzabolázhassa. Vagyonos ember lévén, minden akkorában használt érczkülönzeti
eljárások és miveletek rendelkezésére állottak; azonban több évi kísérlet s
tetemes kiadások után is a siker még mindig kétes lévén, felhagyott velük. A
feledés fátyola lebegett 1845-ig e hely felett.
Ekkor Mexikó és az Egyesült Államok között Texas birtoklása
miatt viszály támadván, az előbbinek kormánya egy hadmérnöki tisztet küldött
oly végből, hogy Kaliforniát megtekintse, illetőleg had-eröditésre alkalmas
helyeket szemeljen ki, azon oldalról eredhető megtámadások esetére. Ily katonai
küldetésben utazva, a vidéken ismert barlangot, mint természeti ritkaságot neki
is megmutatták. A komolyan kutató szemle után, a barlangból felhozott érczkő
példányokat kezdé elemezni, fáradozásai eredménye a barlang rendkívül gazdag
czinóber tartalmának fölismerése volt. E nem reménylett sikert kormányával oly
javaslattal tudatta, mikép azon bánya müvelése az arra fordított költséget
gazdagon jutalmazná; rövid időn belül választ is kapott, részletes utasítással,
hogy a bánya kiaknázását azonnal megkezdje.
Miután a guadelupe-hidalgói békekötés értelme szerint
Kalifornia az Egyesült Államoknak engedtetett át, a birtoklást igazoló
választmány előtt számtalan tulajdonos jelentkezett, a bányákhoz tartott
jogaikat érvényesitendök.
Mexikóból egész hajó-teher pretendens érkezett, s az érdekes
tárgy feltűnő érdekeltséget költött; több évig tartó perlekedés, s valamennyi fölhozott
jogi okmány lelkiismeretes átvizsgálása után, a legfőbb ítélő törvényszék ugy a
higanybányát keblében rejtő hegylánczot, valamint a Berryosa és Justa-Laliosi
rancho 8000 acre földjét a jelenleg is birtokló tulajdonosoknak ítélte.
A föld 40 — 80 acre tagokban van kibérelve, 4—5 dollárjával
fizetvén a haszonbérlök acre-ját, a hegyhát részint legelőül szolgál, részint a
bányamivelésre megkívánt famennyiség előállítására fordittatik az erdészet
szabályainak megfelelő kezeléssel.
A birtokjog szentesítése után a bánya kiaknázására azonnal
részvénytársulat alakult. Daczára az éreztermelés gazdagságának a „New-almadeni
higany-aknázó társulat" részvényei jelenleg csak névértékök 11 százalékát
képviselik papir pénzben, holott ezelőtt néhány évvel 65—70 százalékot arányban
örömest fizettek e részvényekért. A társulat mindamellett nemcsak hogy fennáll,
sőt virágzó állapotban van, s csak is egy uj, bányászati-izgalomra (exeiteinent)
vár, hogy az ideiglenes nyomott hangulat miatt alant álló részvény, előbbi
névleges értékére felszökkenjen ismét.
A san-joséi vasúti állomástól, az onnan tizenhét angol
mérföldnyire fekvő New-Almadenbe, széles út vezet, hosszában terebélyes cser, hölgy-
és sudár szálfák hűs árnnyal kárpótolják a felgomolygó porfelleg
kellemetlenségeit.
Elhagyva a san-joséi völgyet, egy kanyarulat sürü akácsor
közé vezet, melynek illatos dús lombjai közül csinosan épült, gondosan sárgára
festett külsejű lakok pillantnak ki; a három oldalról csaknem függőleges
meredekséggel felnyúló bérctömeg, sürü léget s tikkasztó meleget okoz e szűk völgyben,
hol az enyhe szellő üditö fuvalma a nem ismert élvezetek közé tartozik.
A bányászok hivatásuk szerinti szakmájukban működvén, a
helységben mély csend uralkodik, életjelt csak egy-egy mexikói sennora ad, amint
egész méltóságos kiterjedésében hintázván a fel és alá mozgó karszékben a dolce
far nientétöl még igénybe nem vett figyelme kizárólag arra van irányozva, hogy
hűs léget legyezzen magára. A kristály habos hegyi csermely mélán lejt a völgy
felé, kaczér enyelgéssel érintve az út hosszában diszlö fasor szomjas
gyökereit. Az egyhangú falu végén álló hosszú, alacsony épület Hotel névvel
gúnyoltatik, itt bányász, s egy pár mogorva indus képezi a whisky- és
grog-fogyasztásban mindig rokonszenvező publikumot; mint minden ily rangú
amerikai barroomban (csapszék) sem szék, sem asztal: kit megnehezült feje a
föld középpontja felé vonz, az ritkán lévén válogató, ép oly non chalance-szal
nyújtózik el a csupasz földön, mint más válogatós valamivel puhább alkotmányon.
Közel ide az olvasztó épület látszik,
a magas kémény bodor füstfelleget gomolyit a ragyogó kék ég felé ; néhány száz
lépésre ide a „New-almádén-Wichy-Water-Company" czég alatt, a hegyből
kiömlő ércztartalmu gyógyvizet monopolizáló társulat palaczktöltő üzeme van. Ez
érczes viz a hegyoldal forrásból nagy erővel buzog ki, míg az azt felfogó
vascsőből tágas cziszternába ömlik, hol palaczkra rakatva, minden irányban
tovaszállittatik.
Az olvasztó-ház háta megett kigyódzó
vonalban a hegyet körülövedzö út vezet annak gerinczére fel, a növényélet jelei
kevés változattal gyönyörködtetnek, elszórt csoportban törpe görcsös tölgy- és
cserfa, vad borostyán, csipkebokor, s fulánkos folyondároktól körülvett cserjék
minden, mit a természet a növényvilágból fölmutatni bír.
A fáradsággal meghágott hegytetőn
feltáruló panoráma változatos látományossága lépteinket önkénytelenül
lebilincseli. A távoli köd mindent takaró függönye előtt, szabad szemmel is jól
kivehető tisztaságban terül el a hosszan nyúló san-joséi völgy; a mindenség
láthatatlan keze egy eszményi sikot lejtméretezett a távol nyugat e szép
vidékére, melyen tündöklő városok, gazdag falvak végtelennek tetsző váltakozása.
Mint ezüst folt a látott tündérkert
közepén, ott csillámlik a 10 000 lakost számláló nagy jövőjű San José városa. A
három mérfölddel hátrább eső csinos Santa Clara város még tisztán kivehető,
toronycsúcsai azonban elhalnak a távol szürkületében.
A térítő Szent-Ferencz rendiek által
sok évtizedekkel Kalifornia Észak-Amerikába való olvasztása előtt ültetett
Alameda (sétánykert), a két várost köti össze, szabad szemmel tisztán kivehető.
A most serdülő Redwood-City, s a San-Franciskót környező homok-dombok, csak a
rendelkezésünkre álló távcső közvetítése által hozhatók láterönk körébe.
A san-franciskói gyönyörű öböl sima
tükrét élesen körvonalozza az alamédai hegység barna tömege. Az arany kapun
(Golden-Gate) befelé repülő gőzös sötét füstgomolya, elhal a háttérben levő
Csendes-tenger smaragd tükrén, s a robogó jármű lapátjai által metszett
vizszin, szivárvány fényben tündöklő barázdát vág a hatalmas elem türelmes
hátán. Balra, e félkör alakban bevonuló parti hegyláncz gránit bérezfején,
ezredéves erdő képez széles koszorút.
(Vége köv.)
UTAZÁSOK
Faragó Ödön:
Egy magyar tengerész naplójából. 1873. 107.
V.. Utóbbi levelemben*) leginkább az angol pillotte-ok ismetetésével
foglalkoztam. — Moat — a azivea olvasó engedelmével — felveszem tárgyul azon
nagyobb viharok egyikének leírását, melyek Nagy-Britannia tengerein oly
gyakoriak, amelyek a belföldi tengerész előtt e vidéket annyira rettegetté
teszik.
Ha még ismeretlen volna az olvasó előtt,
pár szóban előre bocsátom, hogy valamint az olasz, ugy az osztrák-magyar
kereskedelmi tengerészet vitorlás hajóinak nagyobb része csak rövidebb tengeri
utakra vállalkozik azon okból, mert a gőzösök — gyorsaságuknál fogva — hosszabb
utakra sokkal czélszcrübbeknek bizonyultak.
Rövidebb utak közé tartoznak péld.:
az angol partoktól a Fekete-tengerig s onnan vissza, mik leginkább szén- és
gabonaszállítás czéljából történnek. Ez azonban igen nehézkes s a hajóra nézve
káros neme a kereskedelmi közlekedésnek; amennyiben Oroszországból rendesen oly
szállítmányt küldenek Angliába, mely még nincs eladva, s a hajó szerződésileg
köteles mindaddig várakozni Falmouth-ban vagy Queenstownban,mig valamely
kereskedő London piaczán az egész szállítmányt meg nem veszi. Még aztán ki
tudja mennyi idővel járó utat kell tennie oda, hova, az illető kereskedő
rendeli.
Hajónk is ily körülmények között
időzött két — három hétig a falmouth-i öbölben, mig végre egy rendelet folytán
fék-árbocát Gloucester-nek kellé irányoznia. —Akkor épen deczember hónapot
irtunk, s a téli idény alatt a viharok igen gyakoriak lévén, nem csekély
feladat volt útra kelni, különösen egy, a tenger hullámai ellen majdnem egészen
védtelen vitorlással.
Mindannak daczára, kapitányunk a készületeket elrendelé. A
legénység az emelőgép rudjaihoz állott, s a horgonynak lassú, idővesztő
fölvonatását megkezdték. A hajó belsejébe vezető ajtók gondosan lezárattak, s a
szivattyúk is figyelmes vizsga alá vétettek, vajon megfelelnek-e czéljuknak?
Midőn a horgony helyén állott, egy vontvtó gőzös segélyével
hajónk megindult; a legénység már a vitorlákat készült kibontatni, mikor egv
közbejött esemény további menetelünket meggátlá. Ugyanis indulásunk előtt
kezdetét vette az apály, s a pilotte ügyetlenségéből oly helyre jutottunk, hol
6 hüvelyekkel csekélyebb viz volt, mint amennyit hajónk igényelt volna, e így
természetesen fennakadtunk.
Csak 7 órai hosszas várakozás után sikerült a hajónak újra
vizen lebegni, és utunkat tovább folytatni.
Az Atlanti-Oczeánon télen át leginkább
a dél-nyugati szél szokott uralkodni, mi legtöbbször ködös, esős időt hoz. Rendesen
minden 3—4 napban megerősödik és borzasztó viharrá fejlődik.
Cornwall egészen dél-nyugatnak néz;
tehát a Falmouthból kiinduló hajónak szél-ellenes utat kell tenni egészen a
Lizard-fokig. E körülménynek tulajdonítható, hogy 8 órai erőltetett vitorlázás
után, a habok éa szélrohamok által 10 mérföldre vetteténk Lizard-tól keletnek.
Éjfélkor az őrváltás megtörténvén,
pár órai nyugalom végett a hajó kabinjába vonultam; a kapitányt ott lelém, a
barométer szemlélésébe merülten, melynek mutatója uragánt (legmagasabb
foka a viharnak) jelzett. Véleményét kérdezem az idő felől, mire ő caak
fejcsóváláasal válaszolt.
2 órakor léptek zaja és
kötél-csomagok szét-hányáaa zavarának fel álmomból; a kiabálásokból azt
következtettem, hogy a vitorlák bezárásán dolgoznak. Gyorsan felöltözve a fedélzetre
másztam, tengerésztársaim segélyére menendő.
*) Lásd a V. U. 1872. évi. 25-ik
számát
Borzasztó kép: a hegyekké dagasztott
hullámok őrült dühvel kergették egymást, korbácsolva a sikitó déli szél
erejétől s mérgüket fehér tajtékban adva ki. A súlyos csapások alatt tántorgó hajó
csaknem minden perczben viz alá merült, majd egyes szélrohamok egészen
szél-alatti oldalára dülleszték, ugy hogy az árboczok csúcsai a dühöngő tenger
habjaiban fürödtek. Ehhez járult az uralgó nagy köd, áthatolhatatlan sötétség
és az aggasztó körülmény, hogy a cormvalli partokhoz igen közel leheténk.
Az összes legénység, a vizbe eshetés
veszélye ellen, ellátá magát az ily esetben igen becses kötél-véggel, melynek
másik része a közép árbocz derekához volt erősítve. A kormányhoz Baltimoniere
állott, s annak fogait lánczczal kellett megerősiteni, hogy a habrohamok
csapásainak ne engedjen.
Kapitányunk kijelenté, hogy az éj
hátralevő részét sik tengeren kell töltenünk, miután a partra menekülés csakis
nappal történhetik meg. Így tehát türelmesen ugyan, de folytonos vigyázattal, s
időközönkénti csengetés és kürtölés mellett bevártuk a reggelt.
A láthatáron (mi az uralgó köd miatt igen csekély körre
szorult) semmi tárgy: föld vagy vitorla sem volt kivehető; miután a hajó
holléte jól-rosszul meghatároztatott, észak-nyugati irányt vettünk. Tiz óra
tájban — átalános öröm között — a hajó orrában levő őr felkiált: „un bastimento
da prora"! („egy hajó szemközt!") A kapitány, hadnagy távcsöveikkel a
kijelölt tömeget vevék szemügyre, s a hajó állásáról megállapiták, hogy az a
trieszti stabilimento technicoból került ki. Hangtávlatba érkezve, amennyire a
vihar moraja engedte, kölcsönösen néhány szó váltatott; az egészből annyi volt
érthető, hogy az illető hajó osztrák-magyar lobogót visel, hogy szerinte a ,.La manche" csatornában, Wight
szigethez közel volnánk, s hogy ő jónak látná a sziget mögé menekülni. Hogy
mennyire bizonytalan alapra voltak ez állitások fektetve, azt a következő óra
bebizonyitá.
Dél körül a köd némileg tisztulni kezdett, de annál nagyobb
fokra hágott a vihar ereje; mindazáltal most már biztosabban haladhatánk előre,
kis idő múlva világító torony s egy darab száraz tűnt szemeinkbe, melyben
hosszabb észlelés után a Falmouthtól keletre fekvő földnyelvre ismertünk. E
mindenkitől örömmel fogadott újság új életet öntött a matrózokba; egyedül
kapitányunk látszott aggodalomtól eltelve, mivel ő tudta legjobban: mily veszélyes
egy hajókkal telt, sziklás fenekű öbölbe pilotte nélkül vitorlázni, különösen
vihar alkalmával.
De hogy jó példával menjen előre, távcsövét kézbe véve a hajó orrára kötteté magát, hogy onnan biztosabban
oszthassa parancsait. Az egymást követő
habok minden perczben vizzel boriták el s egy váratlanul érkezett hullám
kalapját is magával sodra, de a viharhoz szokott athleta mindezt föl sem
látszott venni, hanem sas szemeivel a habok színét vizsgálá, miknek halványsága
rendesen a viz sekélységéről tanúskodik, és csak az ő szilárdságának
köszönhettük, hogy több erélyes küzdés után, ugy saját és alattvalói élete,
mint a hajó értékes terhe biztos kikötőbe vezéreltetett.
VI. 1873. 143.
Corfut,
a jóniai szigetek s kelet egyik
gyöngyét kívánom ezúttal bemutatni oly színezetben, amilyennek egy —
Angolország ködös éghajlata alól kelet illatos körébe megtért tengerész előtt
föltűnhetett.
Vig szökemléssel iparkodik az Oczeán
hullámaiban megfürdött vitorlás Corfu és Paxo szigetek között az epirusi partokat
megközelíteni, hogy a friss keleti szél segélyével mihamarább a cittadella alá
érjen, s hogy a szürkület már egy horgonyán nyugvó hajót üdvözöljön a
tulnyomóan halászbárkákkal tömött corfui kikötőben.
A szeszélyes keleti szél azonban épp
akkor szűnik meg, midőn már csak néhány öl távolság választja el a türelmetlen
hajósokat czéljuktól. Ezt rendesen a matrózok hozzák helyre oly formán, hogy a
hajózás kezdetleges tudományához, az evezéshez folyamodnak.
Végre a vitorlák fölkötve, a
horgonyok lebocsátva: biztosítják némileg a hajót.
A személyzet nyugalomra tér, hogy a
hosszas álmatlanul töltött éjeket egy kis háborítatlan pihenéssel pótolja ki.
Egyetlen őr marad a fedélzeten, ez is a kávé és dohány élvezése mellett tölti
el a még fennmaradt pár órai északát.
Reggel felé a kíváncsiság mindenkit a
fedélzetre vezet, hogy a már nyugodtan fekvő hajóról széttekinthessen s az üde
reggeli levegőt még idejében élvezhesse.
A látvány meglepően szép. A háttérben
Epirus magas, terméketlen sziklái húzódnak el nagy messzeségbsn, a hajóból
itt-ott látható falvakkal oldalaikon ; alattuk a tenger apró hullámai
csillognak az éppen felkelő nap szikrázó sugaraiban, alig tüntetve föl pár
kisebb rendű vitorlást, melyek fehér vásznai némi változatosságot kölcsönöznek
a tenger egyforma felületének.
A sziget egyik kiálló részén terülnek
el Corfu városi, angolos csínnal épült házai-, téres parkjai- s omladozó
bástyáival. Rosszul épített, de előnyös fekvésű kikötőjében nagyobb tengeri
hatalmasságok fregattjai s az osztrák Lloyd gőzösei horgonyoznak, mig a kikötő
hátterében néhány török, majd görög parti hajók rongyos vitorlái hirdetik a
nagy kereskedolmi forgalmat. Csakis itt-ott fedezhető föl egy-egy magas-tengeri
vitorlás szénporral borított fedélzetével.
A kis mólót s a bástyái járható
részét nagy ember-tömeg lepi el, hogy a reggeli lég élvezése mellett az ép
megérkezett osztrák-magyar birka csinos körvonalait és sugár árboczait vehesse
részletes vizsgálat alá.
Néhány élelmesebb dugárus sietve
oldja el gyümölccsel és dohánnyal megrakott ócska ladikját, s görög ravaszságu
arccal kinálgatja áruit, hogy egy-két obolira még idejében szert tehessen.
A parancsnoknak igazolás végett, még
a reggeli órákban partra kellvén rándulnia, kérelmem folytán megengedte, hogy a
várost — vele együtt — megszemlélhessem.
Corfu angol, franczia, török, majd
görög hatalom alá jutva — e különböző hatások ugy a város kiépítésén mint
lakosainak szokásain, nyelvén s egyéb tulajdonságain igen szembeötlők. Utczái
tiszták, rendezettek ágy annyira, hogy némely félreeső szűk sikátor kivételével
elismerést és méltánylást is érdemelnek. Ami az építészetet illeti, láthatunk
kelet és nyugat igényeinek kellőleg megfelelő, célszrűen berendezett palotákat,
nem hiányozván a törökök kedvelt fa hajlékai sem.
A város déli homlokzata előtt fákkal
beültetett sétány terül el nagyszerű kilátással a jóniai tengerre s a még
francziáktól épített merészen karcsú fellegvárra. Különösen megtekintésre méltó
az angol kormányzói palota gyönyörű márvány oszlopaival és fényes folyosójával;
mellette gondosan épült kert fekszik szobordiszitményekkel és szökőkutakkal, s
ez a korfui arisztokráczia leginkább kedvelt sétahelyéül szolgál.
A kormányzói laktól széles ut vezet a sziget belsejébe. Ez
úton haladva fél órai séta után elérjük a görög királyi család különösen
kedvelt villáját, mely a hozzá tartozó földterülettel együtt vas rácsozattal
van kerítve és kapuőrrel ellátva. Midőn abbeli óhajunkat fejeztük ki a kapus
előtt, hogy szeretnők a parkot és királyi lakot közelebbről is megtekinteni,
akkép nyilatkozott: hogy a felségek Corfuban tartózkodása alatt, csakis ezek
különös engedélye mellett lehetséges a nyaraló megszemlélése. Miután nem volt
szerencsénk ilyen magas rangú egyénnel közelebbi ismeretségben állhatni, meg
kellé elégednünk azzal is, amit kívülről láthattunk, annyival inkább, mivel a
hű Czerberus hajthatatlan maradt.
Különben a fákkal dúsan beültetett park s ennek egyik magaslatára
épített diszes nyaraló az útról is meglepő látványt nyújt. Ha hozzá vesszük az
onnan élvezhető gyönyörű kilátást és egészséges levegőr, könnyen megértjük,
miért kedveli a görög királyi család annyira e szigetet, hogy azt még Athén
fölött is előnyben részesíti?
Györy Vilmos:
Utazás a Missisippin. (Mayne Reid
angol beszélye.) 1866. 310, 322,
334, 346, 358, 370
1866.
334. IV. Missisippi
Mint azon képek, melyek mellett elhaladtunk: épp oly tarka
volt azon utasok vegyüléke is, kik a nagy salonban együtt ültek. Jobbára gazdag
kereskedők voltak, bankárok, pénzüzérek New-Orleansból, kik nejeikkel s
leányaikkal szokott északi útjukra keltek, hogy a sárgaláztól menekvők, a forró
évszakot valami fürdőhelyen töltsék. Mások tengeri- és pamuttermesztök valának
északról, kik épen visszautaztak; ismét mások szatócsok vagy hajósok, kik,
miután portékáikat elárusiták, hajóikat fa gyanánt eladták volna, gazdagon
felruházkodva térnek vissza. Volt néhány finoman öltözött kereskedösegéd is,
kiknek megengedték, New-Orleanst a veszedelmes évszakra elhagyhatni.
Végre nem hiányzottak gazdagon öltözött gentlemanek sem, a
legfinomabb kabátban, hófehér inggel, csillogó gyémántokkal és vastag gyűrűkkel,
kiket minden emberismerő azonnal biztosan játékosoknak tarthatott.
Ezek között észrevettem ugyanazt a ficzkót is, ki engem
fogadásra szólított fel. Egy párszor el is ment mellettem, s mindannyiszor olyan
tekintetet vetett reám, ami minden volt inkább, csak nyájas nem.
A naplemente órája elérkezett; a
tüzes tányér ott tűnt el a cziprus-erdö sötét vonala mögött, mely a láthatárt
nyugat felé szegélyezé, és sárgás világosság ömölt el a folyamon. A fedélzeten
fel s alá járva, egész gyönyörrel néztem a pompás tüneményt, midőn egyszerre a
folyam medrében nagy hajót láttam mögöttünk, mely sietve közelitett. Magas
kéményeiből gomolygó füstfellege s tüzeinek piros fénye azt mutatták, hogy
egész gőzerővel dolgozik. Nagysága, és hangcsövének harsány hangja azt mutatták,
hogy elsőrangú gőzhajó. A „Magnólia" volt.
Igen nagy gyorsasággal haladt, s csakhamar azt vehettem észre, hogy pillanatról pillanatra közelebb
van hozzánk.
E perczben különböző hangok üték meg
fülemet alulról. Hangok hallatszanak, melyek sürgetöleg követeltek valamit, és
emberek robaja — kik a fedélzetre vagy a párkányzatra sietének, — vegyült a
moraj közé. Sejtem, hogy mindez mit jelent; a vetélyrárs közeledése okozta e
fölgerjedést
A verseny — ugy látszék — e perczig
teljesen feledésbe ment. Mind a legénység, mind az utazók megtudták, hogy a
kapitány nem akar versenyezni; s bárha ez eleinte nyilvánosan rosszaltaték, —
végre a megmásíthatatlanba belenyugodtak.
A hajósokat árucsomagok, a fűtöket a
hosszú fahasábok, a játékosokat kártyáik foglalák el, az utazókat pedig
bőröndjeik vagy hírlapjaik. Minthogy a másik hajó nem ugyanazon időben indult
el s mindekkorig a látponton kivül maradt, a verseny érzet nem szállta meg a
sziveket.
De a versenytárs feltűnése azonnal
változást idézett elő. A játékosok osztás közben dobták össze kártyáikat,
miután azt remélték, hogy valami még izgatóbbat fognak találni, amire
fogadhatnak; az olvasók hirtelen becsapták könyvüket, vagy félrelökték
újságaikat. Akik böröndeikben motoztak, becsapták ezek födelét; a nők kiugráltak
hintaszékeikből, mindnyájan kisiettek a szobácskákból, s a hajó farára
rohantak.
Az én helyem, fenn a
„vihartetőn" — a lehető legjobb kilátást nyujtá a versenytárs felé;
azonban a jelenetet a kajüt-tetőröl kivántam szemlélni, s azért odasiettem.
Mikor a nagy szalónhoz értem, az egészen el volt hagyatva. Minden utazó,
férfiak és nők minden különbség nélkül, künn álltak már a párkányzaton, s a
korláthoz támaszkodva figyelték a Magnólia közeledtét.
A kapitányt ott találtam az első
kajüt sátra alatt. Férfiak vevék körül, kik mindnyájan fel valának ingerülve.
Egyik a másik után szólitá meg öt, s mind azt sürgetek: fokozza a gőzerőt.
A kapitány, ki e sürgetést hihetőleg
ki akarta kerülni, egyik helyről a másikra ment; azonban ez mit sem használt,
mert mindenütt uj csoportokra akadt, kik hasonlót követeltek.
— Nos, kapitány — monda az egyik — ha
„a szép" nem kél versenyre, akkor aztán ugy-e nem hallunk többé róla e
vizeken?
— Igaza van önnek — monda egy másik —
ami engemet illet, én részemről jövő utamat a Magnólián fogom tenni.
— Könnyű hajó az a Magnólia! —jegyzé
meg egy harmadik.
A hölgyszalon felé indulék. Ennek
lakói szintén oda támaszkodának a korláthoz, s épp oly élénk részt látszanak
venni a versenyfutásban, mint a férfiak. Világosan hallám, többen igen élénken
azon óhajtásukat fejezek ki: jó volna, ha a verseny megkezdetnek. A félelem
vagy aggodalom minden gondolata eltűnt. Én magam is versenyfutásra szavaztam
volna. mert a ragály engem is hatalmába kerített, s én is csak oly kevéssé
gondolák az elpattanó üstökre (kazánra), mint a többiek.
Az ingerültség növekvék, amint a
Magnólia közelitett a partokhoz. Világos volt, hogy néhány perez múlva
mellettünk lesz s azután elhalad mellettünk. Ez a gondolat elviselhetetlen volt
az utazók némelyikének, s már is keserű szavak hangzanak, egy-egy szitokkal
vegyítve. A szegény kapitány kénytelen volt mindent elhallgatni, minthogy már
nyilvánvalóvá lett, hogy a többi tisztek hajlandók a versenyre.
A „Magnólia" már egészen
mögöttünk volt, s már orrát kissé félre irányzá, sejthetőleg azon czélból, hogy
bennünket elkerüljön. Tisztek és legénység élénken sürögtek-forogtak. Mind a
két kormányos fennállt a kormánykeréknél, minden fűtő dolgozott, a
kemenczeajtók izzóak valának s fényes láng csapkodott fel a magas kémény fölött
több lábnyira.
— Sonkával fűtenek! — hangzék fel
egyszerre a mi hajónkon.
— Istenemre, ugy van! — kiáltá egy
másik. Lám, ott van egy egész rakás a kazán előtt.
Szemeimet azon irányba helyezem s
csodálkozással pillanték meg egy gúla alakú, sötétbarna tömeget, melynek egyes
darabjai, nagyságuk, szinük és alakjuk folytán csakugyan nem lehettek egyebek,
mint füstölt sonkák. Látható volt, hogyan szedték a fűtők a halomból s hogyan
dobálták egymásután az izzó kemenczébe.
— Milyen pazarlás! kiáltá valaki. Ez azonban — amint egy szakértő megjegyzé— téves
nézet volt. Ha a fa — ami gyakran megtörténik — nagyon megdrágul: akkor a
sonkával való fűtés csak kevéssel kerül többe; s ezenkívül a meleg fokát csak
is ugy lehet elérni, ha a fához vagy kőszénhez állati zsiradék járul.
V
Kazánfűtés sonkával
A „Magnólia" e közben mindig
közelebb jött. Orra már egy irányban volt a mi hajónk kerék-takarójával, mely
hajón az izgatottság s a zaj pillanatról pillanatra növekedett. A versenyző
hajó utazóinak gúnyolódásai olajat öntöttek a tűzre, és a kapitány újra
ostromoltaték, fogjon hozzá a versenyhez.
A „Magnólia" csúcsa most már
egyenlő magasságban volt a miénkkel. Egy perez múlt — percze a mély
hallgatásnak — s már elhaladt mellettünk.
Diadalkiáltás hangzék amannak
fedélzetéről, melybe utóbb gúnyos szavak, kihívó felkiáltások vegyültek.
— Vessetek ide egy kötelet, majd
vontatunk benneteket! — kiáltá az egyik.
— Hol marad a ti ősi bárkátok? —
kiáltá a másik.
—Három „vesszen el" a „Nyugat
szépének!" Három perecet a régi bárkának— bőgött egy harmadik,
gunykiáltás és hangos kaczaj között.
Nem tudom elég híven leírni azok haragját, kik a „Nyugat
szépén" utaztak. Az ingerültség nem csak a tisztekre s a legénységre
terjedt ki, — az utazók fejenkint osztoztak ebben.
Az ember semmi szin alatt sem szeret
a legyőzöttekhez tartozni, s ezenkivül a pillanat izgatottsága mindenkit
elragad, legyen bár ennek tárgya semmi és csekély. A mi hajónkon ez okból csak
egy kiáltás hangzik, a harag kiáltása, s közben e szók:. Szégyen! Halálos
szégyen és gyalázat!
Szegény kapitány; igazán szivemből
szántam! A szép kreol nön kivül talán én voltam az egyetlen utazó, aki titkát
ismerém és valóban bámulnom kellett, milyen lovagias szigorúsággal zárja
magába. Láttam, hogyan ég arcza a dühtől, hogyan villognak szemei, végre is,
hogy a támadásokat kikerülje, a hölgyek szalonjába vonult.
Többen nevetve fenyegették, hogy
sohasem utaznak vele többé, mások komolyan vádolták öt udvariatlansággal.
Lehetetlen volt ezt a gúnyt elviselni; a szalon közepére lépett végre és igy
szólt fennhangon:
— Hölgyeim, semmi sem volna előttem
kedvesebb, mint ha kívánságuknak eleget tehetnék, azonban New Orleansból
indultunkkor, becsületszavamat adtam egy úrhölgynek
Itt egy delnő által szakittaték
félbe, ki a hajó másik részéről sietett ide, igy kiáltva:
— Oh, kedves kapitány úr, ne hagyja
ezt az utálatos hajót előttünk elhaladni. Szaporítsa a gőzt s hagyjuk magunk
mögött.
— Oh, kisasszony! — viszonzá a kapitány bámulva — hiszen éppen
kegyed volt az, kinek szavamat adtam, hogy nem fogunk versenyezni!
— Igen — viszonzá Besancjon
kisasszony — azt tette ön. Én azonban visszaadom önnek adott szavát, s ugy
hiszem, még nem késő. Próbálja meg! Nem hallja, hogy e durva emberek hogy
gúnyolnak bennünket?
A kapitány arcza földerült egy
pillanatra, azonban csakhamar ismét elkomorult.
— Kisasszony — viszonzá — bárha nagy köszönettel tartozom
kegyed ajánlatáért, szomorúan kell bevallanom, hogy most már nem reménylek
diadalt a Magnalia fölött. Ök sonkával fűtenek, s nagy készletük van. Nekem is
lett volna, — de minthogy megígértem kegyednek, hogy nem versenyzek, nem is
vettem hajómra a sonkát. Mit sem érne pusztán fával versenyre kelni.
— Sonka? — kérdé a kisasszony. — S
mintegy mennyi kellene a gép fűtésére? Elég lenne kétszáz?
— Oh, annyi, nem kell — viszonzá a
kapitány.
— Antoine, Antoine! - kiáltá a kisasszony
az öreg házgondviselőnek — mennyi sonkát szállított ön a hajóra?
— Tíz hordóval, kisasszony — viszonzá
a kérdett mély tisztelettel meghajolva.
— Tíz hordóval? Az talán elég lesz,
kapitány ur, e tiz hordó szolgálatára áll önnek.
— Kisasszony, meg fogom fizetni —
viszonzá a kapitány felvidult arccal.
— Nem, nem, hadd viseljem én a
költségeket! Én gátoltam önt, jóvá kell tennem hibámat. A sonkák ültetvényem
munkásai számára vétettek, de könnyű lesz másokról gondoskodni. Menjen Antoine,
üsse be a a hordók fenekét, csakhogy az utálatos Magnólia ne győzzön fölöttünk.
Hallja csak, hogyan kiabálnak e szemtelen emberek.
E szavak után, az élénk kreol nö —
újra kisietett a párkányjárdára, nagy csoport bámulótól kisértetve.
A kapitány egyszerre neki bátorodott,
s minthogy a sonka története csakhamar elterjedt az egész hajón, a legénység és
az utazók lelkesedése oly magas fokra hágott hirtelen, hogy az ifjú delnönek
háromszoros hurrah kiáltatott.
Mindenki a legnagyobb tűzzel
dolgozott; a hordókat eléguriták, feneküket beüték, s tartalmuk egy részét a
lángokba vetették. A vas falak csakhamar izzókká váltak; a gőznek nagyobb ereje
lett; a hajó reszketett a gépnek fokozott erejétől; a kerekek gyorsabban
kezdtek forogni, s csakhamar szemlátomást növekedett a hajó gyorsasága.
A győzelem reménye elnémitá a zajt, s
csak néha hangzott alkalmilag egy-egy nyilatkozat a két hajó gyorsaságáról;
vagy egy-egy fogadástétel, vagy újra fölelevenítve a sonkák története. (Foiyt
köv.)
Eördegh Jenő.
Tollrajzok a tengeri
életből. 1862. 314.
Előszó a szerkesztőhöz.
Egyiptomi Alexandria, jun. 3. 1862.
Midőn ez ide mellékelt művet becses
lapja számára útnak inditom, csakis azon reményben teszem, hogy ön szíves leend
ezt, mint némileg úttörő próbát tekinteni, egy, irodalmunk mezején még kevéssé
jártas, s az olvasóközönség nagyobb része előtt annál kevésbé ismert úton.
A kör, melyben ez elbeszélés forog, a
személyek, kiket fölléptet, oly különbözők társadalmi életünktől, hogy a helyzetek,
mik ezekből folyólag alakulnak, hosszasb leírást s magyarázatot igényelnek...
*) Meg vagyunk győződve, hogy e derék
kísérletet olvasóközönségünk azintoly érdekkel fogja venni, mint aminő
köszönettel tartozunk mi a messze távolban járó tengerész hazánkfiának a szives
megemlékezésért Szerkesztő
* * *
Ha tengerparti városba a kedvező szél érkező hajókat repit a
kikötőbe, rendesen bámuló néptömeg todul a partra, hol az emberiség majd minden
osztálya képviselve van: a pénzcsarnok hősei, mintegy jog szerint, a
legkényelmesebb ponton, körülvéve alkuszok s másodrendű pénznagyságoktól, kiknek
ők leereszkedő szívességgel elmondják, hogy eme meg ama hajó mely kikötőből
érkezik, mit hoz, s ki számára, s a hallgatókör nagy készséggel számítja ki a
nyereséget, mit ez út jövedelmezhet. Más ponton élénk fiatalság áll meg s
feszült kebellel gondolja el, hogy minő boldog, ki előtt igy tárva áll a világ,
ki mesés szigetek partjairól jön, s kire ismét csak ujabb kalandokkal
kecsegtető út vár.
S még a napszámos is, egy perezre leteszi talyigáját
s elsóhajtja, hogy minő boldog ember az, ki midőn a partra lép, örömtől
sugárzik arcza s ki úgy szórhatja a pénzt, miért neki úgy fáradni kell.
Szóval, egy ily tömegben kevés van,
ki csak sejtené is azon küzdelmeket, mik egy ily út naplóját alkotják. A
tengerész munkaköre elkülönzött levén, a föld békés lakója, azt rendesen csak
szélsőségeiben ismeri : látja az érkező hajókat s azokról a mindent feledő
gondtalansággal partra szálló népet, mely örömet s vigságot lelni siet Hallja
hirét a hajótörésnek s számát az elveszetteknek; de azon mindennapi küzdelmek,
lelki s testi erőt feszítő, izgatott foglalkozásról fogalma, csak azokat
próbált embernek lehet.
Ennek oka tán azon, a gondviseléstől
adott, boldog mindent-feledésben rejlik,mellyel a tengerészt megáldá. Kérdd
tőle : minő útja volt? s röviden azt feleli, hogy kimegy a tengerre, s megtér,
jó utat tett; vagy egyszerűen, hogy rossz időnk volt; de részletes panaszt nem
hallasz tőle. Ő feledi mindazt, abban a
perezben, hogy partra lép.
Igy tán nem lesz merőben érdektelen,
e sajátos életkörből egyes képeket rajzolni, nem rendkívüli, nem csodákkal
határos eseményeket, de olyakat, miknek csupasz vázlatait megadja bármelyike
azon vastag könyveknek, melyek egy kikötő hivatali könyvtárban egymásra
halmozottan állanak, s melyeknek színehagyott lapjaira, helyenként alig
olvasható vonásokkal, de azért kivételt alig szenvedő pontossággal, a hajónak,
melynek ez naplója — egész élete, óráról órára feljegyezve van.
Ha te olvasod ezt, a nép embere, kit
a hajnal első s az alkony utolsó sugara mindig munkájánál talál, hogy megszerezhesd
barna kenyered, s lehajthasd kunyhódban fáradt fejedet: tán vigaszul leend
neked, hogy az élet, mit oly nyomasztónak tartasz, mily magasan áll javadalmaiban
azoké felett, kiknek így egész éji háboritlan nyugalom s egy darab puha kenyér
azon álmok közé tartozik, miket majd hónapok után, ha ismét révbe jut, valósithat
meg, pár napig, mig ismét tovább indul.
I
Az első kép, mit vázlani akarok, azon
emlitett nagy könyvek egyikében, melyek, mint megannyi emlékiratai, már nem
létező hajóknak — az idő emésztő fogának vannak átadva, van feljegyezve s
melynek megviselt tábláján, kopott aranyos betűkkel e név látható :
„Perla di
Venesia."
Korában a legszebb három árbócos
hajó, mely Adria hullámait hasitá, s mely azon perezben, hol történetünk kezdődik,
Szardiniát már több nap óta elhagyva, Gibraltár felé irányzottan siklik tovább,
a Földközi Tenger sikján. Meg is érdemli szép nevét e hajó! Sudár, s kissé hátrameredt árboczai s
azok egész szervezete azon korban még újdonság volt belső tengereinken, s csak
Albion partjairól indultak ilyes jármüvek, mesés szigetek kincseit keresni fel.
A nyúlánk hajótest, csaknem egy harmaddal volt hosszabb, mint kortársai, s mit
igy szélességében vesztett, azt finom alkotása s azzal járó sebességével nyerte
meg. Személyzete 16 egyénből állt, kik közül hármat kell megismernünk.
A kapitány,
egy szikár termetű, mintegy 50 éves férfi, gondosan simára borotvált arccal,
egy kis tábori széken ül, azon kis alkotmányon, mely a kormányrúd
elé van épitve nyári lakul, s melynek három osztálya közül, a középsőben egy
asztal áll, térképek s ahhoz való mérő szerekkel s egyszerű vánkossal
környezetten. Balra egy kis szoba, melynek egész szélességét egy ágy foglalja
el; jobbra, nem nagy tér élelmiszerek
számára. E kis lak födele lapos s csak oly magas, hogy a mögötte álló kormányos
túlláthasson rajta, s igy mintegy vezény-tornáczul szolgál.
A kapitány ez emelvényen ül, a
távcsőt térdeire fektetve, elégültséggel telt figyelemmel vizsgálja a vitorlázatot,
melynek most minden vitorlája, kedvező, kissé oldal-széltől dagadtan, egyikét
azon szép képeknek mutatja, minőt csak művész ecsetje varázsolhat szárazföldi
ember elé. A legénység egy része, a két első árbocz közé fektetett csónakra
telepedve, avult vitorlákat foltoz, olykor egy egy pillantást vetve a farpadlóra.
vagy a vitorlák közé, inkább csak szokásból, s azzal tovább figyel.
A kapitány ezalatt fölállt s
távcsövén figyelmesen vizsgálta a láttért. Ez látszólag üres volt. A hajó
irányával szinte egyforma s hasonló emelkedés s tova tolulással rezgő habok, a
láttért még összébb szoriták, s ezen, egy-egy olykor előbukkanó delfint kivéve,
csak e hajó volt az egyetlen pont, min a szem megpihenhetett. De a parancsnok
mégis élesen kémlelé ez üres képet, távcsövét a hajó orrától kissé jobbra
irányozva. Most a habok rétegei közöl, mintegy dülengzö fakereszt, egypár
árboczhegy tünedez elö, olykor magasabban, aztán ismét elbújva, amint azt
egy-egy nagyobb hullám hol magasra emeli, hol a mélységbe — mit két ily hulláin
képez — letaszítja.
A friss, kedvező széllel
szembetünőleg apad a táv a két hajó között, s midőn amannak hegyvitorlái jól
kivehetők voltak, a kapitány, távcsövét a székre téve, elégült arccal vont elö
egy jókora szípor-szelenczét s látszólagos kedvteléssel párszor szippantott.
A vitorlafoltozással foglalkozó fiúk
közül egyik, könyökével jelt ada társának, a kapitány felé intve. Mindnyájan
oda forditák figyelmüket, mi a beszélgetésnek más irányt adott.
— Az öregnek jó kedve van — szólt az
egyik; ugy látszik, e szél jól biztatja öt. Én már öt év óta vagyok vele s úgy
ismerem, mint apámat. Ha reggel, midőn a láttért távcsövén már megvizsgálta,
nem sétál föl s alá, hanem kis székére ülve kedvteléssel szipogat, — akkor
minden rendbn van. „Venezia! bella Venezia, addio! s ez meg most annyit jelent,
hogy néhány nap alatt Gibraltárhoz érni remél.
A hallgatókör csendes nevetéssel adá
hasonló hiedelmének jelét; csak az elbeszélésében megszakasztott öreg nem. Öt —
úgy látszik — bánta, hogy a giovane (fiatal legény) oly határozottan
monda ki véleményét, mi most csak őt illeti; s ahhoz még e helybenhagyó
nyilatkozat a hallgató körtöl! Ez öreg tengerész egyszersmind gondnoka az
élelmiszereknek s határtalan ura a konyhának, a legénységet nemcsak anyagi, de
szellemi táppal is ellátja.
Az öreg Spiro nagy fegyelmet tartott
hallgató-seregében; neki megvoltak a maga rendszabályai, jelesen, hogy olyan
suhancz legény, kinek a kötélvég ize még szájában van, csak akkor szóljon ha
kérdik s akkor is ugy kezdje beszédét: Si'or si! Ezt a kapitány 10 évi
tapasztalat után tudta, s igy részéről is az öreg tekintélye némi támogatást nyert.
Egy 24 éves legényt a Lagunákról —
élénksége jó kedvéért inkább kedvelé, mint némely társait. De ez őt nem tartá
vissza, hogy ilyeténképp ne adja ki leczkéjét:
— Látszik öcsém, hogy apád barcarudlo
volt, s neked hajókötél helyett evezőrudat nyomott kezedbe, különben nem
vélnéd, hogy kapitányunk, ki 25 év óta parancsnok, majd a távcsőn lesi neked az
időt, hogy kiszámlálhasd, mikor vághatod fogad ismét egy darab friss húsba.
Egyebet keresett ö ott, s minthogy
meg is találta, az a mosoly annyit jelent: Viva la Perla di Venezia! mert
ha az eszed hosszabb volna a csónak kormány-nyelénél, tudhatnád, hogy Máltából
egy héttel előttünk pár ismerős hajónk indult el, de minthogy egyiknek
gerinczét sem faragta az a mester, ki ezt, mely egy szél alatt más hajót maga előtt meg nem szenved s
három hullámon siklik tovább, mig más az elsővel vesződik; igy hát ma már be is
érők őket s jól esik látni az öregnek, hogy a „Perla" tiz évi szolgálat
után is nem tágit útjában. Hej! fiam! ha minden hajó, mit tiz év alatt beértünk
s elhagyánk, adót fizetett volna, gazdagabb hajó nem lenne e vizeken !
E leczkézés hihetően részletes
események elbeszélésébe szövődött volna, ha meg nem szakitja az öreg-árbocz
mellől egy csendes hang, kissé rezgős, mint repedt harangé, de melyre az egész
sereg — mint meg annyi túzok - - figyelve emelte föl fejét, s alig hangzék el,
már a foltozás alatti vitorlával csak egy bibelődék.
E hang nem a kapitányé volt. Az övé
ritkán hallatszott nappal; csakis ha az éj sötét viharával borult a tenger
fölé, s a roppant hullámtorlaszok között a hajó, mint dióhéj hányódott föl s
alá — hallszott ez tisztán, csengőn s mindig nyugodtan, mint egy papé, s ha a
vihar tul akarta kiáltani, s ö a tengeri tárogatót használt : soha ez egy
indulatos hangot vagy izgatottság s bizonytalanságot eláruló parancsot nem
lövelt a dolgozó matróz fülébe
Hogy ezt csak rögtöni teljesítés,
semmi vésszel nem gondoló, feltétlen kivitel követé, az a helyzetből folyó
természetes következes volt; de ennél e mostan hallszott hang félelmesebb, az
azon időben az egész dalmát parton hires, s az egész Levantén ismert „Bárba
Drago"-é volt. Nála az engedelmesség, szolgálati készség még nem is tartozott
a tengerész érdemei közé; ez oly magában értetődő dolog volt, hogy azon egy pár
elleneset, mit fél százados nostromo-i szolgálata alatt tapasztalt, nála a
rendkívüli események közé tartozott.
S valóban ez egyszerű embernek, — ki
irás s olvasásnál egyéb elemi oktatásban nem részesült — modora, jelleme s
egész lénye oly hatályos, szilárd s engedelmességet előidéző volt, hogy azon
felsőbbséget mit a legénység felett gyakorolt, valóban nem lehetett nekik
érdemül tulajdonítani. Nála kivitelbeni ügyesség volt az első. Kinek feje —
mint mondani szokta — csak arra való, hogy legyen, mire sapkáját tegye, az
maradjon otthon olajat törni, de ne szálljon vele egy hajóra.
De ki megüté a mértéket, az benne
atyát talált. Nem is volt oly hajó-személyzet, mint az övé azon lobogó alatt.
Válogathatott is ő Dalmáczia minden tengerésze között, mert örült annak
bárki-fia, kinek ö azt monda : te velem jösz! Rend az élelmezésben, biztosság,
változatlanság a parancsban, kimélete az egyesnek, józan fölhasználni tudása a
tömeg erejének, volt hatásköre kifolyása. Kiterjedt gyakorlati ismerete biztos
alapot adott neki, hogy a sikerhez mi utón juthatni legkönnyebben, ő oktalanul
erőt nem vesztegetett, nem próbált, nem tapogatózott.
A munka, mit egyesnek rendelt, attól
bizton végrehajtható is volt, s hol a tömeg erejét vévé igénybe, ott nem volt
egy fölösleges kéz, de szükség sem segélyre. Ezért volt ő példánya társainak s
ebből folyólag ismét olyan, az egész hajó személyzete is. Nem láthatni itt
erejéből kimerült egyént vagy mogorva képet; a jólét s kötelességérzet s annak
betöltéséből folyó nyugalom volt minden arczon.
Most is — hogy elbeszélésünkre
térjünk — szokott készséggel tűnt el a legénység, valami köteleket kiemelni a
raktárból. Az öreg Drago még arra sem pillantott. Ö a szél alatti oldalon a
lépcsőhöz támszkodva állt; előtte pedig egy alig 15 éves fiu azon hajósmütétet
kisérté, mellyel egybe vágott új kötelet a felbomlásról védnek meg. — annak
végét, mint mondják — őnozá
Egy pillantás e két egyénre — kik
közül az egyik kezdetén azon pályának, melyen a másik már több mint 50 évet élt
— meggyőz arról, hogy itt nem a szigorú nostromo oktatja a hajófit; mert Bárba
Drago rücskölt s mindig komor vonásain — melyekről évei számát le nem
olvashatni, mert ö több mint 20 év óta már ilyen — most valami gyöngédség,
olyas felbátorító jó kedv észrevehető, mi nála csak a kegyencze számára maradt
még fenn. Jól is tudta azt a fiu, oly aggálytalan bizalommal pillantott a fedélzet
e hatalmas emberének szeme közé, valahányszor munkájában valami kétsége volt, s
mindannyiszor az öreg biztatólag bólintott fejével.
Midőn a fiu az utolsó bogot is
reászoritá a kötél végére, miáltal ez egy sárgarépához lön alakra nézve
hasonló, átadá az öregnek, s vihartól még meg sem barnult arczát szerény elégültséggel
forditá feléje, az ítéletet várandó. Az öreg szoros vizsga alá is vévé müvét,
körmével egyenkint próbálgatva a vékony spárgából arra tekert gyűrűket s a
végbogot, mely azt a fölbomlástól védii.
Az öreg pedig vagy kettőt nagyot
szippantott, aztán összeránczolt szemölddel nézett a vitorlák közé, keresni
valami rendelni valót. Mit sem kaphatott. Aztán maga körül fordult meg párszor,
dörmögve valamit annak a semmirekellőnek.
A kapitány hangja Föl a hegyvitorlákkal!:
:
Erre a fiu, — kit ezentúl Ginonak emlitünk — meg két más
hajófi a kötéllétrákon kitelhető serénységgel másztak föl, mig más három
legény, a nevezett vitorláknak a födélzeten a megfelelő köteleit akasztá ki,
várva a jelszót, mire azokat helyre húzhassa.
(Folytaása
következik.)
*) Csajka-mester (Segelmeister)
hiányos elnevezése a hajószemélyzet e legfontosabb egyéniségének. Az olasz ez
eszmét fejezi ki: „a mi emberünk," kitől közvetlen függünk, ki felosztja a
munkát s végrehajtatja, kire a hajózás gyakorlati része nehezül, ki a parancsnok
jobb keze.
Eördegh Jenő.
Tollrajzok a tengeri
életből. 1862. 326.
(Folytatás.)
Alig telt tiz perez s az öreg árbocz
hegyéről már hallszott a jel. Gino már készen volt, s a vitorla keresztfájára
támaszkodva vizsgálta a láthatárt. A másik két fiu még akkor veszödék javában a
vitorla föloldásával. Gino azonban megvárta, mig azok is készen lettek, s velük
együtt indult le; de ahelyett, hogy a kötéllétrát használta volna, a
hegyárboezot biztosító szárny-kötelet kapta meg, s azon egy majom ügyességével
perez alatt a födélzetre csúszott, épp az öreg Drago elé. Ez már ki is nyujtá
karját, hogy a hajó párkányára szállt fiút, onnan örömében leemelje, ha a
kapitány egy köhintése nem figyelmezteti. Erre aztán az öreg jött zavarba s
ismét a vitorlák közé tekintett. De most már kapott a szóra okot: a két fiu még
csak a törzsárbocz létrájáig ért.
— Hát ti léhűtők, ott rekedtetek ?
dörmögé oly hangon, melynek még sem sikerült haragot kifejezni— no adok én
nektek pogácsát, hogy az úton meg ne éhezzetek; s ezzel egy kötélvég után
nézett.
De az utipogácsát, melynek izét hihetően ismerték, már nem
várták be a fiuk s a födélzetre toppanva kiálták :
„Ecco ci qua Si'or.'"
— No hát elő a barchettaval, szólt az
öreg engesztelődve, s a két fiu a nevezett műszert hozta elő.
Ez egy kis kézi henger, melyre
bizonyos hosszúságú spárga tekerödik, végén egy kis, háromszögű lapos
fadarabbal. Ez, a hajófaráról a vizbe, jelesen a hajó menet-árjától (scia)
kissé félrevetődik, a spárgát oly sebesen bocsátva utána, mint azt a hajó
futása igényli. E spárga göcsökkel van jelölve, s ezek egymástóli távolsága oly
mérviszonyban áll egy tengeri mérföldhez, mint egy perez egy órához. így ahány
bognyit egy perez alatt fut a hajó — épp annyi mérföldet egy órában. A művelet
gyakorlati oldalát az öreg Drago mindjárt megmutatja.
Az egyik legény a nevezett henger
nyelét tartá keményen a hajó faránál kihajolva; a másik a spárgát fejté, nehogy
ez megakadjon; az öreg, az emlitett háromszögű fadarabot lóggáztatá, mig Gino
az egyperczes órát tartá kéznél. Azon pillanatban, hogy az öreg egy jelére Gino
a fövény-órát fölforditá: a két deszka már tovasiklott, s az öreg, félszázados
gyakorlattal fejté a spárgát utána.
Midőn a fövényóra utolsó szeme
lepergett, adá Gino a jelt, mire az öreg megkapá jobb kézzel a gördülö spárgát,
a ballal az visszavonogatva, mig az első bog kezébe ért. Azt aztán kérdőleg
Giro elé tartá, ki örömtől sugárzó arczczal kiáltá, az emelvényen sétáló
parancsnok felé fordulva :
— Nőve
miglia crescenti! *)
*) Több mint 9 mérföld (t. i. egy óra alatt).
Az öreg helybenhagyó mosollyal
válaszolt, aztán óráját vona elő, mely 11-et mutatott s erre kezével jelt
adott. A fiu az alsó szobába lesietett s pár perez múlva a kronometer-órát s a
sextant-ot* tartalmazó két szekrénykével kezében s hóna alatt egy hosszú
térképpel jött elő, a hozottakat egy asztalra helyezve.
A parancsnok a sextantot vette
kezébe, s Gino a kronométer mellé állt. Midőn az öreg kész lön vizsgálatával,
egy adott jelre Gino azonperczet s másodperczet, melyet az óra jelölt, jegyzé
meg. Aztán a szükséges számítási könyveket s papirt hozta elő, annak kiszámítására,
hogy a hajó azon perezben mely ponton állott?
*A szextáns navigációhoz használt kéttükrös szögmérő,
amellyel égitestek helyzetét lehet mérni. google
Az öreg s Gino a számításhoz fogtak,
mig Drago pár lépésnyi távolból hátratett kezekkel s előhajtott fejjel figyelt
reájuk, szemeit a fiúról egy perczig sem vonva le, ki élénken s nagy
könnyűséggel jegyzé le a keresett számokat s dolgozá tovább, koronkint lopott
pillantást vetve nagybátyjára, mintegy gyöngédséggel bevárandó, hogy
számitásával hamarább kész ne legyen. Azt még egyszer átnézé aztán a kiteritett
térképen méregetett s végre egy pontot egy beszúrt tűvel megjelölt.
Ezalatt az öreg is kész lett.
— Nos, hogy
állunk fiu ? kérdi, a térképet maga elé vonva.
— Ha jól számitám, az északi szélesség
36° 0' 30" s a nyugati hosszúság 4° 23' 0" alatt s így mintegy 540
mérföldnyire Gibraltárhoz.
— Ember légy fiu! szólt az öreg, a
gyermek vállára ütve. Mától fogva a számítást reád bizhatom, de elébb látni
akarom számitásod a barchetta után.
A fiu egy kis jegyzék-könyvet vont
elő, kék vastag felső ingének rejtekéből s nagybátyjának átnyujtá.
Az öreg néhány lapot futólagosan
nézett át, helybenhagyólag integetve fejével; egy helyt azonban valamire talált, mi figyelmét különösen
magára voná.
Hozd ide a naplójegyzéket — szólt s
mig a fiu visszajött, a parancsnok öreg nostromoját inté közelebb.
-
Ki
veté ki az éjjel a barchettát? kérdé.
— Uram! minden órában én, jóllehet a
fiu is minden órában utánam méré.
— S hány
mérföldet jelölt?
—. Éjféltől 4 óráig 8-nál egyszer sem
kevesebbet, s 4-től, mig átadám az örséget, 9 mérföldnél mindig többet.
Most Gino a kért jegyzéket hozá, mit
az öreg figyelemmel vizsgált át. Aztán a fiút egy intéssel elengedte.
— Itt is igy van följegyezve, mint te mondád Drago; de a fiu
jegyzéke egészen más: ö 8 mérföld helyett óránkint 7, hol 6,5 szá mit, mig reggeli 5 órától
7-ig 9 mérföld helyett 10-et; szóval egészen eltéröleg az enyémtől.
— Tán álmos volt a gyerek — sietett
kegyenczét menteni az öreg.
Dehogy volt, dehogy volt! éberebb az,
mint mi két öreg s túl kezd látni rajtunk. Mert lásd, az ő számítása pontosan
megfelel e mostan kikeresett állpontunknak, mig mienk mintegy 40 mérföldnyi
különbséget é. ny. irányba adna.
— Si'or, szólt Drago, szürke szemeivel
egyet hunyorítva — látszik, hogy a fiu Anglus országban tanulta a calculusokat,
s ki tudja, ott még mire meg nem taniták?
— Eh, vén bohó! a fiu hihetően azt
sem tudja, miért számitá igy, s te már csodagyereket látsz benne — zsémbelt a
parancsnok szokott modorával, valahányszor az öreggel, kinek e gyengéjét jól
tudá, a fiúról volt szó.
A nostromo nem
válaszolt s a kapitány a fiút szólitá elő.
— Gino — szólt ehhez — átnéztem
jegyzéked, s látom, hogy ezt is pontosan viszed, de mivel a naplóétól eltér,
szeretném tudni, honnan e különbség? Te máskép jegyzéd az órai haladást, s
mivel mostani számitásunk szerint neked van igazad, az a kérdés, ha öntudatosan
vagy csak vaktában számitád-e igy?
— Signore — válaszolt Gino azon
tisztelet s kimértséggel, melyet mindig szem előtt tartott — a naplóban én aszerint
jegyzem, mint a nostromo a barchetta után nekem tollam alá monda; a magam
jegyzékében pedig szem előtt tartam a jó Wilkinson kapitányom ép e vonalon
nekem adott utasítását.
— Hát annak a te kemény galléros
angolodnak milyen barchettaja volt? kérdi kissé ingerkedve a parancsnok.
— Csak olyan, mint a mienk —
válaszolt a fiu.
— Igenis. A mi
térképünk épp oly pontos, de egy más körülmény az, mi az övének előnyt ad.
— S az?
— Ő — mint bátyámuram emlékezni fog —
hosszasan a hadi tengerészeinél szolgált, s épp egy hajón, mely vizeken csaknem
egy évet töltött, mélység-mérés, térkép-használat volt a feladata. Neki még ez
időből van egy rajza, melyen főleg a tengeri áramlások — mint kedvencz
vizsgálódási tárgya, nagy pontossággal s biztossággal vannak jelölve. Midőn én
tavaly Angliából vele ez utat tevém, ő minden e tárgy körüli jegyzékeit szives
volt velem megértetni.
Kedvencz eszméje levén a barchettának
javítása, ennek minden hiányait ugyszólva a helyszínén mutatá meg. Előre
megjelölé az ilyen vagy amolyan irányú folyamot, melyet érendünk, s melyről én
mindig pontos jegyzéket tevék. Midőn aztán benne valánk, akkor voit ő elemében,
nekem fölmutatni, hogy egy ellenkező ár — miről a térképen aligha van jegy —
minő hamis eredményt mutat föl a barchettán, s megfordítva ő nem röstellé,
közleni velem egy sereg tervét is, mellyel e hibán javitani remél, de mit én
nem igen érték, de annál jobban megjegyzem, mit érthetek. Pontosan követem
utasításait számításomban, már többször látva, hogy eredménye pontos s biztos.
A parancsnok kissé ránczolt
szemölddel, de figyelmesen hallgatá a fiut; Bárba Drago pedig nem tudá, hogyan
rejtse elégültségét: kését voná elő övéből s annak élét pengeté figyelemmel.
— Dicsérem tanulni vágyaidat; majd én
is átnézem jegyzékeit, mert ne véld, hogy vén tengerész létemre szegyellnék
tanulni. Most pedig — szólt emeltebb hangon — föl a másod hegy-vitorlákkal is?
Gino megérté, hova czéloz e parancs,
s még jól el sem hangzott, már a kötéllétrán sietett föl szokott serénységével.
Az asztal mellett igy csak a két öreg
maradt. A parancsnok figyelmesen nézte e hitelevesztett térrajzát, olykor
egy-egy pillantást vetve a fiu jegyzékére. Drago pedig kérdöjel-állásából kissé
fölegyenesedve, az asztalhoz közelebb lépett s az olasznak azon sajátos
modorával, mellyel társától akarja szóba foglalva hallani saját gondolatát,
kérdé :
— Si'or?
— Ez már jó víz malmodra ugy-e? szólt
kedélyesen az öreg. Hogy a fiúnak igyekezete s felfogása van, ennek én
legjobban örülök, de ö még gyerek, s elbízhatja magát; ezért nem szabad
ilyesmit láttatnunk véle. Ami pedig a számításokat illeti, erre nézve, öreg
barátom, csak azt mondom, hogy mig mi a vízen az évek hosszú sorát töltjük,
addig ott a földön s főleg azon átkozott szigeten, melynek partjai közelében
oly sok rossz időt éltünk át, folyton
tanulnak s fedeznek naponta fel, s mi itt, a végre hozzánk is elhangzó
eredményt szájtátva bámuljuk.
Kedvenczed egy világosodott kor
gyermeke; ő hosszas tapasztalatainkat, mint készletet kapja s velük tovább
szárnyallhat; de azért én mégis jobb szívvel látom melletted, mint. a nagy
világban, rohanva a korral s gyakran elsodortatva általa. Ne bámulj azért
képességén; csak a kornak, melyben született, előnye az, s nézd öt ugy, mint
kinek a tapasztalás mezején, tőled sok tanulni valója van, főleg mig elérheti,
helyét ugy betölteni, s oly becsületben őszülni meg, mint te öreg barátom.
A kapitány mindezt, szeretettől telt
s a megindultság miatt kissé reszkető hangon mondta. Drago aligha várt
ilyesmit. Elfogultan állott parancsnoka előtt s zavarában alig tudá, eddig
kezében forgatott kését hüvelyébe rejteni.
— Kapitány Marco — szólt végre — ha
Ginot egyszer azon állásban látom, hol ön most van, azon képzettséggel, melyet
már is bir s hajójának azon rendezettségével, mire én őt apránként megtanitom:
akkor nyugodtan várom el, mig a hab összecsap ősz fejem felett.
A kapitány csak egy kézszorítással
válaszolt, s ezzel a hajófarára távozott.
Igy jött el a
dél.
Azon időben a patriarkális élet még a
tengerre is kiterjedt. Mig most a delet jelölő 4-es harang-ütés csak a
szakácsnak jel, hogy tálaljon, s a legénységnek, hogy a födélzetre leterített
viaszos vászon körül települjön. Mindez még némi szertartássá! volt összekötve.
A szakács sajátos modorban jelenté a nostromonak, hogy ő kész s csak az
engedélyre vár, hogy a rizst befőzze.
A nostromo ez engedélyért a kapitányhoz
fordult, ki ekkor a födélzetröl soha sem hiányzott. Ez megáldá napi étküket,
mit amaz fönnhangon ismételt, s erre nem soká, a legénység a párolgó üst körül
ült.
A parancsnok, Gino s Drago együtt
étkeztek, ez utolsónak e kiváltságot kora, rokonsága, mindenekfölött pedig
tengerek-szerte ismeretes egyénisége nyujtá.
Ebéd után a parancsnok — kinek az éj
rendesen kevés nyugalmat hoz — alunni ment, miután Ginonak az irányt s minden a
hajózás elméleti részét illető utasításait megadá. A gyakorlati rész Dragot
illeté, ennek pedig szó helyett elég volt a jel.
A parancsnok távozása sajátos szerepváltozást idézett elő a
födélzetén: Gino, a szelíd, az alárendeltséget ismerő s a fegyelmet annyira
tisztelő gyerek az emelvényen feladatát ismerő önérzettel föl s alá jár. Hóna
alatt a távcső, mellyel a láttért koronként élesen vizsgálja körül; mig a
vitorlázat sem kerüli ki, figyelmét. Drago a szigorú nostromo, a kákán is
göcsöt találó mester, a hajó derekán járkál, de minden megfordultában elébb a kis parancsnokra pillantva
fel. aztán a vitorlák közé.
— „Föl a szárnyvitorlákkal a szél feletti oldalon ! hangzott
most a vezényszó az emelvényről.
— Si'or sí.' válaszolt komoly
készséggel Drágo, az adott parancsot a legénységnek vezényelve.
— „Engedj a mester-vitorlán, vond be
szárnyait! A nehezéket s egy ágyút
a túlsó oldalra. Kormányos engedj egy fél osztást a szélnek !
A készség, mellyel mindez
végrehajtatott, még a kapitányt is meglepte volna. A legénység még azon része
is, — mely nem volt őrségen, s pár nyug-óra helyett, egy két társalgást Spiro
gazdától vezetve s fűszerezve többre becsült — sietett résztvenni, s még a
konyhaügyek hatalmas főnöke is, a mester-vitorla behajtásán tanusitá készségét.
Oh mert e munkához szokott, romlatlan
keblű s kevéssel elégült néptől szerettetni oly könnyű annak, ki átérti s bánni
tud véle! Gino irányában még más is volt az eset. ő kedvencze volt e népnek,
mert mig képzettsége magasan föléjők emelé : szelid modora s készségével,
osztozni minden munkában, föl nem használva személyes helyzetének semmi
előnyeit, de osztva jót s roszat velük, a mint a sors hozá — magához emelni
tudá őket. Ö társuk volt, a leereszkedés minden árnyalata, s ha illeté,
parancsnokuk, minden elbizottság vagy kihivási vágy nélkül. Ha a
parancsnok vezényelt, Gino velük volt az árboczon, a vitorlát bevonni, s ott az
árboczhegyen, midőn az a hánykódó hajó felett kihajlott, jobbra balra a
sírként tátongó hullámok felé. Az edzett matróz, keresztet vetett magára, midőn
a kötélhágcsóra lépett, de a túlsón már Gino rohant föl elszántan s mégis
nyugodtan s ők követék a fiút mint jó szellemiket. A nagy igazság, hogy kinek
megosztjuk terhét : megosztja az velünk bizton örömét, s hogy kit magunkhoz
emelünk, az fölemel minket, — itt inkább, mint bárhol teljesül. Az ifjú ez
erkölcsi hatásának erösbitésére, vagy is inkább, a gyakor lati téreni
alkalmazására az öreg Drago volt nagy befolyással, mert ő e részben példával
járt elöl. Atyáét felülmúló szeretete a fiút büszkeségévé emelé, ö csak neki s
benne élt. Éltének egyetlen reménye volt, a fiút mint parancsnokot látni, s
egyetlen czélja, félszázad alatt gyűjtött tapasztalatait beléönthetni át. Nem
is köté a jó öreget semmi a földhöz. Oly keveset gondolt az elhagyott vagy
érendő partokkal, mint a csillagokkal. Az ő foglalkozási köre csak a hajó, az ö
gondolatjacsakafiu volt. E két tárgy között oszlott meg szellemi s gyakorlati
élete. Nejét, kivel tiz évi házas élete alatt bizonyára tiz havat nem töltött,
már régen eltemette,vagyis eltemetek a jó szomszédok, mert ö akkor
„Carolina" hadi korvetten (kisebb rendű, három árboczos h adihajó)
szolgált s midőn három év múlva a cat-tarói öbölbe egyszer ismét befordult, a
galy már magasra benőtte volt aroskadt hantot s egy ciprus, melyet valamely
játszó gyerek szúrta sirhoz, már kemény gyököt vert. Két fia közül egyikben sem
lel-heté sokáig örömét. A nagyobbik vele volt az indiai útban ugyancsak a
nevezett korvetten s áldozata lett azon emlékezetes ka-ta strófának, mely e
hadihajó személyzetét csaknem megtizedelé, de fordított értelemben, t. i. 10
emberből alig maradt meg egy.
____________________ _______________
Ez eset, bár nem tartozik az elbeszélés folyamához — említést
érdemel, rövidebben, mint azt nekem azon szemtanú beszélé el, ki akkor, mint
fiatal tiszt szolgált a korvetten, s kit szép magasra vitt pályájáról a 48-iki események
sodortak le.
(Folytatása következik.)
FÜGGELÉK
HAJÓTÖRÉS. 1884.
51.
(Lord Byron
Don Juanjából).
Negyedszer virradt s nem mozzant az ár,
Halkabb a víz, mint szunnyadó gyerek:
(Ödször virradt . . . és a bárka áll :
Tenger szelíd : ég tiszta, kék, kerek :
Lapátjuk egy van (kettő volna bár !)
S éhségük úgy nő. hogy szavuk hereg ;
Nincs hátra más : Juánka mopsz ebét
Metélik fői : abból kerül ebéd.
Hatod napon már fogytán bőre, hája ;
Juán először bőjtölést fogad.
A drága mopsz apjának volt kutyája
De éhe nő s gyomrában úgy ugat
Hogy koplalását már tovább nem állja.
S nehéz szívvel bár. kegy gyanánt fogad
Egy lábicát, mit Pedrillal felez,
Ki béhabzsolja s még egy lábra les.
Már hét nap elmúltván, és a napsugár
Pörkölve tűz le s a halott vizen
Váz-raj tanyázik ; minden veszve már
Ha késnek a fuvalmak : — és a szem
Vadul tekint, veszettül körbe jár :
Víz, bor, kenyér, hús.... nincs már semmi sem :
Bár egy se szól, e marczangló szemek
Bősz, kannibál sóvárgást rejtenek.
___ ___
___ ___ ___
S most némelyiknek könnye megszakad.
Másnak reményét kétség nyűgzi le ;
Csak néz merőn s a távol partokat
Hűlt pillantása bambán fogja be;
Egy párnak ajkán hő fohász dagad,
(Rég fordult ott meg istennek neve)
Három szunnyadt lenn a dereglye-aljba,
Rázzák. ébresztik, mindhárom halva.
Fordította: ÁBRÁNYI
EMIL.
* * *
George Gordon Noel
Byron, Lord of Newstead (London,
1788.
január 22. –
Meszolongi,
Görögország,
1824.
április 19.)
....Részt vett a
szabadságharcban a görögök oldalán a
törökök ellen. Albániába utazott. Itt amikor hajótörést szenvedett, találkozott
szkipetár banditákkal, az ún.
szuliótákkal, akikkel
ismeretséget kötött. Több száz haramiát fogadott a zsoldjába. A szulióták nem
nagyon kívántak harcolni a törökkel, inkább azon mesterkedtek, hogy őt
kifosszák. Végül a költő az itt szerzett betegségben,
mocsárlázban halt meg, 1824. április 19-én