SZIGETEK IX                                UTAZÁSOK

 

 

 

 

h14–86.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2018.  06. 17  - 07. 03.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Hazánkfiai már nemcsak kalandvágyból, vagyonszerzés céljából kelnek át az óceánon, hanem kutatási okok miatt is (Bíró Lajos, 1902. 581.) Mark Twaintól átvett vulkán témájú szöveg irodalmi stílusa kellemes olvasmány, a néha döcögő leírások után (.1881. 507.) A leírt lávaömlés szinte egyezik a még ma is látható, Hawaiból eredő képekkel.

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Fo1ytatás.) 1862.350. kitűnő leírás a tengeri balesetről és a szerencsés befejezéséről. A kaliforniai levélben lesajnált kínai hova fejlődött  a XXI. századra!

 

 

 

SZIGETEK IX     

 

 

A CSENDES ÓCZEÁN SZIGETEIRŐL. 1885. 13. 209.

Bozóky János. A Hallig-szigetek és lakóik. 1870. 178.

A FILIPPINI-SZIGETEK LAKÓI  1898.  27. 467.

A Vezúv legújabb kitörése. 1872. 245.

Csurgó: Sandwich-szigetek: A KILAUEA vulkán.1881. 32. 507

Katona (Kanitzer) Oszkár ÚJ-GUINEAI KÉPEK. 1902. 2. 25.

Dr. Senayer Vilibáld: BIRÓ LAJOS Új-Guinea-ban 1902. 36. 581

Dr. Semayer Vilibáld: BÍRÓ LAJOS FELOLVASÁSA ÚJ-GUINEÁRÓL.1902. 45. 737

II. BÍRÓ: II. közlemény. 1902. 46. 753.

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

Szabadi Pál: Egy magyar iparos levele Amerikából 1855.

Sarlay Pál: Eredeti közlemények Kaliforniából. 1870. 154.

             V. Kalifornia gazdasági tekintetben 235

               VI. A gőzös megérkezte Chináből 247

                  VII. Sötét képek.       1870. 339.

Kempf József. Egy magyar ember Ausztráliában.1867. 7.

Kempf József: Ausztráliából. 1867. 483.

D. M. Ausztráliába vándorolt magyarról. 1867. 422.

Dr.Kempf József: Eredeti levél Ausztráliából 1868. 287..

Szeberényi L. Mexikói élet. 1863. 44. 381.

Urmánczy Nándor.* JEGYZETEK AMERIKAI UTAMRÓL. 1904. 39. 659.

 

 

 

UTAZÁSOK

 

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 338.

(Folytatás)

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Fo1ytatás.) 1862.350.

Györy Vilmos: Utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) 1866., 358, 370

Massány: REPÜLŐGÉPPEL AZ ÓCZEÁNON  ÁT 1912. 25. 509.

 

 

FÜGGELÉK

 

R. Ensel Sándor: A bruchsali magány-börtön. (Báden nagyherczegségben.) 1865. 64.

R. Ensel Sándor: NŐI TENGERÉSZEK. 1900. 4. 56.

Eredeti közlemények Kaliforniából.Tartalom 1870 Sarlay Pál:

 

*  *  *

 

SZIGETEK IX.

 

 

A CSENDES ÓCZEÁN SZIGETEIRŐL. 1885. 13. 209.

A földgömb öt világrésze közt Ausztráliát fedezték fel legutoljára. Másfél évszázaddal ezelőtt még jóformán csak egy pár homályos adat jutott el hozzánk a nagy kiterjedésű világrészről, s még Cook világhírű utazásai után is, kinek köszönhetjük azt, hogy e szigetek általánosabban ismeretesekké lettek, sok idő telt el, mig alaposabb tudomás terjedt el felölük. A nagy ausztráliai kontinensnek és Uj-Zeelandnak e század második felében történt gyors benépesítése óta tarthatjuk csak e szigetcsoportot a müvelt földgömb alkotó részeinek.

Azóta fogalmaink is nagyon megváltoztak e vidékről. Hajdanában, különösen a múlt század vége felé, az érzelgős emberek itt keresték az ártatlan kedélyű természeti embereket, s Otahaiti a költők eszményképe lett. Ma tudjuk, hogy sehol a földön nem volt annyira kifejlődve az emberevés szörnyű bűne, mint éppen e szigeteken, honnan azt még ma sem lehetett végképp kiirtani.

Hajdan, s még nem régen is az egészet egy világrésznek tartották; ma csak a szárazföldet nevezik Ausztráliának s a tömérdek szigetet egymástól lényegesen különböző három nagy csoportra osztják. Az angolokon kivül, kik a legnagyobb urak e vidéken, a hollandok és francziák is folyvást terjeszkednek s legutóbb a németek foglaltak el jelentékeny területet, Uj-Guinea északi részét s a közel fekvő szigeteket.

Sok szigetcsoport még most sincs meghódítva, s ezek közt néhányon, különösen a Sandwich-szigeteken s az ujabban franczia védnökség alá került Tahiti szigetcsoporton, a bennszülött nép meglepő gyorsasággal sajátította el a műveltséget.

Minél inkább megközelíthetők lettek e szigetcsoportok — különösen a melbournei és sidneyi világkiállítások után — annál inkább átalakult a nép jellege. Még a Fidsi vagy Vitti szigeten is, mely egy évtizeddel előbb a kannibálizmus példabeszédszerü fészke volt, ma már békés nép lakja. A gyors átalakulás azonban rohamosan pusztítja őket. Tasman szigetén már egyetlen bennszülött sem él. Uj-Zeelandban a vitéz maorik kihaló félben s a Sandwich szigetcsoporton az uralkodó bennszülöttek ma már kisebbségben vannak.

Éppen a kihalás és gyors átalakulás keltette fel Európa müvelt népeiben a vágyat, hogy lehetőleg mindent összegyüjtsenek, ami e szigetlakókra vonatkozik s ma már — különösen az angoloknál — nem csak tudós társaságok alakultak e czélra, de külön muzeumok is, melyekben az ausztrál-négereknek nevezett csendes-oczeáni lakókra vonatkozó minden tárgy megőriztetik eredetiben vagy másolatban.

Ily gyűjtemények és tudós munkák után mutatunk be most egy pár képet olvasóinknak e vidékről és pedig annak különböző részeiről.

Legelőször is keressük fel a volt emberevök szigetcsoportját,a Viti szigeteket, melyek ma mint gazdag angol czukorültetvényesek müvelt vidéke ismeretesek. A «szellem lakásán-nak hívják az egyik templomot s az ott lakozó szellem volt az a kegyetlen istenség, mely folytonosan emberáldozatokat követelt. Állítólag vallásos czélból ölték le az embereket, s minden egyes áldozat emlékére kigömbölyitett köveket állítottak fel a templomban, de amellett a gourmandok finom ízlésével tudták megállapítani, hogyan kell az eleven áldozatot lassankint megperzselní, s mely falatok a legizletesebbek e félig sült emberi húsból.

A Fidzsi-szigetek egy ország és szigetcsoport a Csendes-óceán déli részén.

A két legnagyobb sziget: Viti Levu és Vanua Levu. Viti Levu sziget egyben a legnépesebb, itt él a lakosság majdnem háromnegyede. A főváros, Suva is ezen a szigeten fekszik.

 

 

Duk-duk-tánczosok Uj-Britaniában

 

Barbár szokásra emlékeztet a duk-duk tánczosok intézménye, Uj-Britanniában, Uj-Guiuea közelében. A vademberek szabadkőműves testületét mutatja e sajátságos öltözetű két alak, melynek tagjai egyúttal mint birók s végrehajtók is szerepelnek és pedig az apró zsarnokok szolgálatában. A «szabadkőműves »-t térdéig lomb borítja el, fejére elrémítő álarcz jut, s a fölé bambusz-nádból különféle magasra nyúló diszitmény. A lombok és nádfonadék közül maga jól láthat, de mások fel nem ismerhetik. Midőn az ily álarczos megjelenik az utczákon, a nők és gyermekek azonnal megszöknek tőle, mert azokat joga van meggyilkolnia.

A duk-duk sorba járja a falvakat s mindenütt egész sereg kagylópénzt vagy más értékes holmit kap. A falu lakói nála vádolják be egymást s a duk-duknak, mint bírónak, joga van a vádlott házát fölgyújtani, avagy esetleg őt magát is keresztül szúrni.

A duk-dukok külön testületet képeznek, melybe csak titkos szertartások között s jelentékeny összeg letétele mellett lehet bejutni. Titkukat szigorúan megőrzik s nincs eset reá, hogy avatatlan előtt öltözzenek fel vagy vetkezzenek le s igy titkukat elárulják. A főbb rangúak (a nagymesterek) egészen külön fekvő kunyhókban tartózkodnak, távol a nagyközönségtől.

 

 

Uj-Guienai bennszülöttek által készített lándzsák, buzogányok, más egyéb tárgyak és a nagy hajó.

 

Ugyancsak uj-guineaiak által készíttetett az a nagy hajó, mely első képünk közepét foglalja el.. Mily nagy szorgalomnak és ügyességnek kell e vad népekben lenni, megítélhetjük abból, hogy e tárgyak elkészítésére. Vas hiányában csak csont és kagylóhéj szolgált; a legjobb vésőeszköz egy pár obsidian-kőszilánk, melyet itt, a még mindig működő vulkánok hazájában, bőven találnak. A Csendes-óczeán lakói — egy pár nagyon alacsony fokon álló törzset kivéve — igen ügyes munkások, s gyűjteményükben, melyet e képünk mutat fel, több érdekes tárgyat láthatunk, minő például a Vitti szigetcsoportról került buzogány.

A legtöbb faragott tárgyon igen csinos rajzok vannak, mely körülmény annál nevezetesebb, mivel a tárgyakat rendesen kemény fából készítik. Ragasztószerül kókuszmagvakat használnak, s igy állítják elő a képünkön látható nagy hajókat is, melyeken 2—300 harczos foglalhat helyet. Érdekesek az Uj-Hebridákról* származó lándzsák is, melyek hegye részben emberi kar- vagy lábszárcsontokból áll. Ma, midőn már vasat is kapnak az európaiaktól, s alkalmuk van ezek tárgyait látni, az alakok változatosabbakká lesznek, de egyúttal a régi műizlés, melyet szakértők nem csekélyre becsülnek, hanyatlani kezd. Ez is egyik ok arra, hogy az ilynemű tárgyakat muzeumokba gyűjtsék, mert nagyon valószínű, hogy e szigeteken pár évtized múlva már csak a történelem fog emlékezni a régi barbár korra.

 

A *Hebridák kiterjedt, változatos szigetcsoport Skócia partjaitól nyugatra

 

 

 

 

Bozóky János. A Hallig-szigetek és lakóik. 1870. 178.

*

A németországi Halligen szigetei az Északi-tengeren, az Északi-Fríz-szigetek közt fekszenek. A Fríz-szigetek szigetlánc az Északi-tengerben, Hollandia, Németország és Dánia partvidéke mentén. Északról az Északi-tenger határolja, míg a szárazföldtől a Watt-tengernek nevezett tengersáv választja el. Összes területük 1047,49 km², összes népességük 81 341 fő

                                                                    google.

*

Egy sanyarúbb égalj alatt számtalan család önszántából, magát egy, a tenger iszonyú hullámaitól ostromolt kisded szigetre számkivetve, a durva fűvel alig benőtt sivár homokon egész életét nyugodtan s még némi megelégedéssel is képes eltölteni.

A földi sorsban való feltétlen megnyugvás rendkívüli mértékének kell honolnia azon kisebb-nagyobb homok-szigetek lakóinál, melyek Schleswig-Holstein nyugati partja mellett, az Északi- vagy Német-tenger hullámaiban úsznak, s mely rideg sivatagi pontok a nép nyelvén „hallig"-oknak neveztetnek. A legtöbb hallig-sziget — néhány nagyobbat kivéve — semmi egyéb, mint egy pár ezer lábnyi kerületű sivár homok-bucka, mely a tenger tükréből sekélyesen kiemelkedve, 50—60 fő embernek szülőföldje, lakhelye, hazája és mindene.

Sem fa nem terjeszti itt zöld lombernyöjét a magasba, sem forrás üditö kristálya nem bugyog a homokból, sem madár nem hallatja kellemes énekét: csak a haragvó tenger hol csöndesebb, hol lázasabb hab-zaja zúgja körül az elhagyatottság e rideg fészkeit. A homok-sziget közepén emelkedik egy vagy több, körülbelől 20 láb magas, „werft"-nek nevezett mesterséges domb, melyek oldallejtöin bepázsitozva, a lakók egyes szétszórt házikóit hordják.

Kert nem virithat ily kunyhó körül, csak egy kis sással körülsövényzett udvarszín, egy-két zöldségtermö-ággyal, rajta egy pajta és egy vagy két kút és ganéjgödör képezi az egész gazdaságot. Mivel a dagály idején a Hallig-szigetek egy része viz alá kerül, tengeri viharok alkalmával pedig a szigetek legmagasabb helyei is vízzel borittatnak: az emberi lakoknak ilyetén emelkedettebb elhelyezése fölötte szükséges, hogy e helyeken emberi letelepedésről szó lehessen.

Ily magányos zátonyhelyen lakik tehát egy vagy több család, teljes elzárkózottságban a külvilágtól, szüntelen a tenger hullámaitól, vagy ha az apály ezt visszalépni készti, iszaptól környezetten. A sziget száraz belsejét keresztül-kasul kisebb vizárkok és több nagyobb csatornameder hasítja keresztül azon czélból, hogy a köztük fekvő termő porond, melynek „fenne" a neve, a tenger kiöntése után mentől gyorsabban szabaduljon az elömlött vizártól.

A „fenne" mezőgazdasága, mely főképpen az ,aratásban' áll, egészen különböző attól, mit mi eme szép név alatt érteni szoktunk. A Hallig-szigeteken nincs szántás, sem vetés, mert a homok nem termi meg a gabonafélét, s az eke hasogatásai a sivár területet szerfölött felporhanyositanák s trágya és termés az iszappá lett homokon okvetlen elromolnék.

Aratás mégis van minden évben, hacsak lehetséges. Minden évben t. i.sok durva füvet teremnek a halligok, mely eleinte ugyan nem igényli az ember mivelő kezét; de midőn egyszer érett a lekaszálásra, hihetetlen fáradságot és aggodalmat szerez a haliig lakóknak mig takarmánnyá lesz, melyet a padlásokra gyüjthetik. Erős sótartalma miatt e fűnek sokáig kell száradnia és petrenczékben állania, mialatt több izben ismét megnedvesül, mígnem szétszórják és gyakori megforgatással és sulykolással végre szénává megszárogatják.

Ha egyszer már gyűjtés alá kész, ponyvákban kötegszámra hazaszállitják. Ötszáz köteg szükséges, hogy a legszerényebb, körülbelül 3—4 tehénből, 10 — 12 darab juhból és 1-2 sertésböl álló marhaszám, s ezután egy család télen át eléljen rajta.

A hallig-szigeti földmiveléssel e csekély baromtenyésztés szoros kapcsolatban van, mert miután a Halligok az ember számára való növény-táplálékot alig teremnek, csupán csak tej, vaj, túró, sajt s besózott hús, a szárazról szerzett burgonyával s kenyérrel, képezik a fő eleséget, melyhez kávé, tea, cukor és rum járulnak. A tea- és ezukorfogyasztás a Halligokon igen tetemes, mert a kútak vize e kettőnek hozzáelegyitése nélkül csaknem ihatatlan.

A hallig-kútak alatt t. i. nem olyakat kell képzelnünk, mint a mi kutjaink, melyekből egy pár ölnyi ásás után jóízű, kristálytiszta viz fakad. Azok csak kikavicsozott gödrök, melyekbe esőzés alkalmával a házak és pajták tetejéről az esőviz összefolyik; ez szolgál nekik frissítő italul, ha mindjárt 2—3 hónapja is állott a kútban.

Az egek csatornái hetekre, hónapokra bezáródnak, egy csepp eső sem hull és a kútgödrök tartalma végképp kifogy. Tengeri vihar alkalmával a kutak színültig sós lével folynak tele. Még aggasztóbb e körülmény télen, midőn eső nem esik, a havat elsöprik a viharok, s mivel iszonyatos jégtömegek torlaszolják körül az alacsony szigeteket, még drága pénzen sem szerezhetni ivóviz készletet a szárazról! Ekkor jeget kell hazahordani a tengerpatról, azt apróra zúzni és tűz fölött katlanokban fölolvasztani.

A katlannak napestig dolga van, s a ház, különösen a fűtött szobák minden zugában felaprózott jéggel tele edények állanak. E fáradságos munka mellett a lakás, daczára annak, hogy fűtik, mindig hideg, a kezek a fagytól sokat szenvednek, s az igy nyert viz sótartalmára nézve mégis csak nagyon keveset különbözik a közönséges tengervíztől.

Mit tegyenek, ha egyedül csak a házi marha naponként vagy 20 akó vizet fogyaszt, nem számítván az emberek szükségletét! Szomorú, midőn az ínynek egy jó pohár vízzel sem lehet kedveskedni, s midőn kávé és tea keserű íze miatt sok időre megszűnnek üditö szerül szolgálni.

S hogy állanak a hallig-lakók a házi tüzelésnek dolgában? Szűken és fáradságosan! A Halligokon, hol semmiféle fás növény nem tenyészik, csak trágyával képesek tüzelni. A trágyaszárogatást már április hóban megkezdik. Minden ház közelében egy négyszögű gödör van, melybe a téli trágyát összegyűjtik; tavasszal az összegyűjtött mennyiséget, a ,werft'-nek legszárazabb helyén szétterítik s lábbal addig dagasztják, tiporják, mig nyúlós nem lesz s azután ugy mint a tapaszt szerteszéllyel kenegetik. Az eljárás egészen hasonló ahhoz, mint hazánkban, jelesen a faszükében levő alföldön, a tőzeg-készités.

A természeti áldások ily szűk volta miatt a hallig-lakók ipara és kereskedése fölötte csekély, s nem terjed egyébre, mint a mindennapi életfenntartási szükségletek kielégítésére. Juhaik durva gyapját részint nyersen a szárazföldre adják el, részint otthon jó vastag és meleg harisnyákká, süvegekké, zubbony- és szoknya-szövetekké dolgozzák fel.

Ebből az iparczikkböl a fölösleget több terménnyel (nevezetesen vad réczével s ezek tojásával) együtt szintén Schleswig-Holsteinban árusítják. Liszt, hagyma, szalonna, tea, ezukor és rum a föczikkek, melyeket saját áruik jövedelmén a szárazföldről szereznek.

A hallig-lakók társadalmi élete a legszűkebb korlátok közt mozog. Husum és Tondern városok Schleswig nyugati partjain, s vasárnaponként olykor-olykor egy szomszédos hallig-sziget (melyen az anyatemplom áll) azon czélpontok, melyek miatt magános lakjaikat rövid időre odahagyják. Ez egyetlen érintkezésük a külvilággal.

Télen nem ritkán hetek múlnak el, mig egy idegen arezot megpillanthatnak. A tél rettenetes ellensége a szegény hallig-lakóknak, s október, november, deezember és január oly időszakot képeznek, hogy izgalommal szemlélik, mint kezdi aratás után a nap mindig közelebb vonni aranyos ivét a láthatárhoz. Kérlelhetetlen pontossággal kezdenek el szeptember végén és október elején a napéj egyéni (aequinoctial) viharszelek dühöngeni, Anglia és Skóczia keleti parthosszától mérgesen korbácsolván az északi tenger hullámait Dánia felé.

Ezeknek 8-10 napi dühöngése után következnek a téli tengerdagályok, melyeknek időközönkénti pusztitó megjelenése oly bizonyos, miszerint e tájak lakóinál ily szokványos kifejezések is járnak, mint: Mindszentözön, Luczaár, Háromkirály vész, Pálfordulási gátszakadás stb.

Az itt előforduló viharok és tengerözönökröl szóló hagyományok oly régiek, mint maguk az e földtájakról szóló tudósítások. A legrégibb tengervészről való hirt egy ó krónika tartotta fenn, mely a vész idejét az 1089-ik évre teszi. Ezen időponttól fogva egész légiója maradt fenn a veszélyekről szóló tudósításoknak.

Bámulandó, hogyan ragaszkodhat még valamely emberi társadalomnak csak töredéke is e rideg, szomorú emlékezetű földpontokhoz. A tenger, e falánk szörnyeteg, éjjel-nappal rágódik nemcsak a szegény Hallig-szigeteken, hanem a jütlandi szárazföld gazdag délnyugati partjain is, amazokat egymásután torkába ragadva, ezeken pedig sokszor végtelen pusztítást, károkat okozva.

Ha ily vész van keletkezőben, legelőször is erős északnyugati szél támad, mely eleinte óráról-órára, utóbb már perezröl-perezre szélvész erövel növekedve, a keleti tengerdagály visszalépését oly erőszakkal gátolja, hogy a lelohadni vágyó habok, különösen, ha a legközelebbi dagály hullámai által még öregbedést is nyernek, toronymagasságig feltorlódnak és azután iszonyú ostrommal csapnak le a partokra, honnan az újabb torlások által ellenállhatlan hatalommal hajtatnak föl mindig magasabbra és magasabbra, beljebb és beljebb, ugy, hogy a sekély száraznak legmagasabb helyei, a „werft"-ek t. i. a rajtuk álló házakkal együtt viz alá kerülnek, és a hullámok a hajlékok belsejét erőszakkal foglalják le egy-két borzalmas órára. Mindenki talpon van ilyenkor, kézzel lábbal megmenteni azt, ami menthető.

A viharzó szél mind rettenetesebben kezd el ordítani, olyannyira, hogy a hajlékok legerősebb alapjaikban is meg-megrázkódnak és rémületesen recsegnek, ropognak. Hegymagas hullámok torlódnak egymás után a száraz felé és lehullásukkor oly iszonyú záport szórnak a légbe, hogy miatta a szabadban lehetetlen megmaradni, s a legbiztosabb menhely ember és állat számára mégis az ingadozó, hullámtelt hajlék marad, legvégső esetben pedig annak teteje, zsúpja, szarufái, melyekhez az ostromlottak, ha az ár legrémületesebb magasságával fenyegetődzik, magukat és övéiket kötelekkel kötözik oda, hogy a zápor vagy az ugró-ár ne sodorhassa el egykönnyen.

Szerencse, ha a vész csak egy-két óráig tart; de legtöbbször az egész hosszú őszi vagy téli éjszakán át viharzik; dömböl, söpör és pusztít az iszonyúan felbőszült elem, s igy nem csoda, ha reggelre kelve, midőn már a vihar haragja nagyobbára lecsillapult, félholtan s mereven csüggenek a szegény elkinzottak hajlékaik tetején. Ha az első napsugár ismét köszönti, vagy egy szelídebb légfuvallat érinti halántékaikat, leszállanak és néma elfojtódással szemlélik a kiállott vész színhelyét. Majd hajlékaikat vizsgálják körül, vajon még meddig birnák fenn magukat ezután alapjaikon; majd kedveseiket hívogatják és keresgélik össze, és akiket élve nem találnak meg, azoknak hűlt tetemeit kiebb vagy nagyobb távolban pillantják meg, szerteszét az iszapban, sokszor borzasztó számmal, ifjakat, véneket, aprókat, nagyokat, legközelebbi és legtávolabbi szomszédokat.

Sokan még egymáshoz kötözve találtatnak, különösen anyák és gyermekek, és ifjú házastársak, hogy még a halálban is egyesülten maradhassanak. Sokan deszkákat, szerszámfákat, gerendákat tartanak még átkulcsolva, melyeken hasztalanul reméltek menekülni, midőn az ár őket házaik tetejéről lesodorta.

Az emberi tetemek között elszórva hevernek az odaveszett házi marháknak temérdek hullái, különféle házi bútorok, ágyak, ágy- és ruhanemüek tarka egyvelegben. Sok házi eszközféle még a rögtön képződött tócsákon, vagy közel a partokhoz a nyílt tenger habjain tánezol; de lehetetlen megmenteni valamit belölük, mert feneketlen iszap borit minden szárazat az emelkedettebb helyek körül.

Napok, hetek telnek el, mig kedvező tengeri szellők, vagy fagy az iszapot járhatóvá teszik. Ekkor vehető csak számba teljes mértékben az elszenvedett veszteség. Az 1089-ki vész alkalmával 20 000 ember, 1634-ki október 11-én pedig nemcsak 7000 ember, 50 000 darab marha és temérdek jószág veszett el; hanem valamennyi anyaegyház közül (ezek pedig a legmagasabb helyeken állanak) csak  egynehány maradt fönn. Nordstrand* nevezetű nagy és termékeny schleswigi partszigetnek 1egnagyobb része pedig több Halliggal együtt minden rajta valóval a tenger örök mélyébe süllyedt.

 

*A szigetet és a szárazföldet 1987-től gát köti össze, tehát jelenleg félsziget, melyen két település, Nordstrand és Elisabeth-Sophien-Koog nevű települések találhatók.

Elisabeth-Sophien-Koog település Németországban, Schleswig-Holstein tartományban. Lakosainak száma 46 fő (2015. december 31.).

 

*

Hogyan ragaszkodhatnak még ily mostoha házacskához? És még mily ragaszkodás! Ha a tenger már mindent elrabolt a szegény hallig-lakótól, ha nemcsak házi-tűzhelyét, vagyonát semmivé, szülöföldjét pedig lakhatatlanná tette, hanem még szeretettjeiből is kivette magának a kegyetlen sarezot, még akkor sem gondolkodik más, jobb és kevésbé hálátlan hazáról; hanem vagyona romjaival és megmaradt övéivel élénk fájdalom és keservek közt költözik odább egy nanyobb Halligra.

Ilyenek Töhr, Pelworm, Amrum, Nordstrand stb, hol még láthatja a tengert, hol még élvezheti ennek üditö fuvallatát; mert ezen élvet egy hallig-lakó sem nélkülözheti soha, s ha, mint gyakran történik, a halligi ifjak, vagy fiatalabb családapák hajósokként messze tengerekre kelnek, mégis évek multán, honvággyal szivükben, térnek vissza a magános Halligra, hol születtek, hol nevelkedtek, s mely földet minden mostohaságának daczára nem birnak elfeledni.

 

 

A FILIPPINI-SZIGETEK LAKÓI.  1898. 27. 467.

 

A ma oly sokat emlegetett Filippini-szigetek néprajzi szempontból a legérdekesebb tartományok közé tartoznak. Nem azért, mivel az újabban beköltözött gyarmatosok között föltaláljuk Európa minden népének fiait, s azonkívül khinaiakat, japánokat és arabokat is. Khinaiakat igen nagy számmal, s nem is azért, mivel ezek közül nagyobb részt csak férfiak költözvén ide, a vérvegyülés is nagyon mutatkozik, mint Kelet-Ázsiának minden nevezetesebb pontján, — hanem azért, hogy maguk a bennszülöttek is rendkívül sokféle eredetűek. A tudósok a szigetcsoporton eddig mintegy 40 különböző s egymástól testalkatban, szokásokban és nyelvben egyaránt nagyon eltérő törzset különböztetnek meg. Ezek közül nem egy oly sajátságos nép van, melynek hovatartozása felől Blumentritt alapvető kutatásai óta nagyon sokat írtak össze anélkül, hogy a kérdést megfejtették volna.

Magán a főszigeten, Luzonban, legnagyobb számmal vannak a tagálok, az innen délre fekvő szigeteken a visájok, s ez a két nagy törzs az összes lakosságnak csaknem kétharmadát teszi; ezeken kivül még leginkább érdekesek a harczias zuluk, kiknek Borneo felé eső szigetét a spanyolok csak a jelen század második felében csatolhatták a filippmi gyarmatokhoz hosszas küzdelem után, melyben a mohamedán vallású zulu szultánok nagy vitézséget tanúsítottak.

 A benszülöttek a spanyolok térfoglalása miatt szorítottak ki eddigi lakóhelyeikből. Lakói közül ősi állapot a hecn. Nagyobb rész még valóságos nomád. Kunyhókban él, egyedüli öltözetük a deréköv, eszközük a bambusznádból készített ivópohár, meg a mérgezett nyíl. A legtöbb negritó (délkelet-ázsiai sötét bőrű, kis termetű, őshonos emberfajta) tetoválja testét.

Méz, vadhús, hal, vad gyümölcs és gyökér a tápláléka, és semmi mást nem gyűjt, mint viaszkot s azt is csak azért, hogy rajta a szomszédos városokban dohányt és beteldiót vásároljon, melyeket nagyon szeret, sőt a szivart sajátságosan még jobban szereti úgy, ha égő végét tarthatja szájüregében. Az a pár ezer negritó, ki már letelepedett s bizonyos fokig fejlettebb nép, szintén alacsony fokán áll a műveltségnek; nagy ritkán szegődik szolgának s inkább koldul vagy napszámoskodik, mint hogy rendszeresen dolgozzék.

Igen kevés köztük a földmívelő. Gyenge testalkata nem is engedi meg a nehéz munkát; legszívesebben veszi, ha küldöncnek használják, mert gyalogolni jól tud, sőt hajlékony testével még különböző mutatványokat is képes elvégezni, például lábujjaival mindent könnyen felvesz a földről. Még a vadászatot is csak szükségből űzi, bár mérges nyilaival könnyen megöli az állatot, mely egy kis seb után rendkívüli szomjúságot kap, de ha iszik, azonnal elpusztul. A negritó az elhalt állatból kivágja s eldobja a megsebesített részt, a többit mind megeszi.

A letelepedett negritók 50—60 főből álló törzsekben együtt laknak egy-egy öreg ember vezetése alatt, de különben kommunisztikus szervezetben. A hittérítő spanyol papok, ahol lehet, megtérítik őket, de a keresztség keveset változtat erkölcseiken. A házasságot ősi szokásuk szerint akkor is érvényesnek tartják, ha a jegyespár felkúszik egy fára s az alul álló főnökök a gallyakat addig hajtják, mig a pár homloka össze nem ér. Erre leszállítják, fegyveresen körűi tánczolják őket s kész a lakodalom is.

A temetésnél már több a szertartás. Egy kivájt fatörzsben helyezik el a halottat, hozzáteszik fegyvereit s dohányát, a sir fölé lombokat tűznek s azután az egész gyászoló közönség neki iramodik, hogy a halált okozó gonosz szellemen bosszút álljon, az előtalált első élő lényt, állatot vagy embert megölik, s ekkor nyugalma van a halottnak.

A többi törzsek között kétségtelenül legműveltebbek a tagolok, kiket már inkább európai parasztokhoz és kisiparosokhoz lehet hasonlítani. Ezek mind keresztény katholikusok s nagyobb részt igen buzgó hivők, oly annyira, hogy egyházukért rendkívül nagy áldozatokra is készek. A tagálok vidékein mindenütt a templom, vagy egy-egy nagy zárda a legszebb épület, s ezek rendesen az egyedüli kőházak is.

Minden tagál házában van egy-egy szent kép vagy szobor,.melynek elefántcsontból vagy tömör aranyból készült részei sokszor igen nagy értékűek. Mindenki hord magán különböző olvasókat, de egyúttal amuletteket is, mert hiszen a vakbuzgóság nagyon összefér a babonával és a kisértetek tiszteletével. A tagál már nagyobbrészt európaias ruhában jár, különösen ünnepeken, bár azért jobban szereti, ha meleg vidéken csizmát nem kell húznia s vagy mezítláb jár, vagy papucsban. Előkelőségét inkább a cziczomákkal akarja kimutatni, melyeket fejére, nyakára s olykor lábaira is rak. Testét nem tetoválja, de ruháját igyekszik kecses redőkbe szedni, hogy  jobban hasson, s arczát szépítgeti, hogy fehérebb legyen.

A tagálok műveltség tekintetében sem állnak alantabb, mint meghódítóik, a spanyolok. Ez azonban nem valami nagy dolog, mert hiszen a Filippini-szigeteken letelepedett spanyolok nagyobbrészt, meglehetős kétes értékű kalandorok, kik minden mással többet foglalkoznak, mint a munkával, vagy az olvasással. A tagálokról általában azt hiszik, hogy rendkívül restek, különösen a férfiak, kiknek egyedüli vágyuk, hogy napról-napra megélhessenek. S mivel ezen az áldott vidéken két nap alatt kereshetnek annyit, amennyiből egy hétre való rizsük s más csekély szükségletük kikerül, egyhuzamban két napnál tovább a világért sem dolgoznak, e helyett kényelmesen töltik idejűket szivarozgatva, társalkodva és zenélve. Mert a zenét igen szeretik.

Még a szegényebbek házában is van zongora, vagy legalább bambuszfából készült gitár és hárfa, s este ezek mellett mulatoznak. Csak két szenvedélyük erősebb: a kakasviadal, meg a koczkajáték. A kakasviadal mindennapi mulatság; igen sok tagál oly annyira szereti harczias, kiélesített karmú kakasát, hogy folyvást ölében hordja s csak a templomba menetkor köti ki vagy adja másnak őrizetébe. A koczkajáték és lutri is oly kedves előttük, mint a nápolyi lazzaroniknál, kikhez különben is sokban hasonlítanak.

Vannak a nagyobb helyeken színházak is, melyekben rendesen csak műkedvelők adnak elő roppant hosszú, néha 3 napra és éjjelre terjedő darabokat, melyeknek főtárgya az, hogy egy mohammedán tengeri rabló (a zulu szigetek lakói voltak ilyenek) vagy egy mór beleszeret egy keresztény leányba s különböző kalandok után vagy megölik, vagy áttér és buzgó keresztény lesz. Sokkal munkabíróbbak és szorgalmasabbak a nők. Legmunkásabb az olyan házaspár, kik közül a férfi khinai, az asszony pedig tagál nő.

A tagál nők különben igen csinos alakúak, szép olajbarna arccal, vidám tekintetű ragyogó szemekkel, telt vállakkal s gyönyörű apró kezekkel és lábakkal. Fő ékességük a dús hajuk, melyet a lányok egy ágba fonva eresztenek le a hátukon, az asszonyok ellenben kontyot csavarnak a fejük búbján. Kivált a leány napjában tízszer is kibontja s újra fonogatja szép haját. Rendkívül szereti a tagál nő a czifrálkodást. Ékszerekért oda adná a mennybéli üdvösségét is. A legszegényebb nő is kész minden önmegtagadásra és a legterhesebb munkára is egy-egy csekély ékszerért, vagy egy ünneplőnek való hímzett ingvállért. Sokban hasonlít a tagál nő a japán nőkhöz. Éppen olyan kisded termetű s olyan mosolygó arczú. De hátrányosan különbözik a japán nőtől abban, hogy szenvedélyes szivarozó és javíthatatlan betel evő. Ezt a mérges rágni valót, mely a pálinkaivásnál is rombolóbb hatású, bnyo-nak nevezik.

Csak a khinai marad itt is az, ami: törhetetlen munkásságú, józan, vagyonszerző és — kedélytelen a fásultságig.

A tagálok életmódja meglehetős egyszerű. Mint a legtöbb maláj nép, vagy czölöpökre rakott gályákból, vagy ritkább esetekben deszkákból készült kunyhókban laknak, melynek csak egyetlen szobája van, legföllebb az előkelők választják ketté egy mozgatható deszkafallal. A házak ily kezdetleges voltának egyik oka az, hogy az itteni rendkívül vulkánikus talajon igen gyakori a földrengés, sőt a tűzokádó hegyek is sokszor pusztítanak. így a szép kúpalakú Mayon, vagy Albay tűzokádó, mely Luzon szigetnek déli végén van, gyakran okozott már nagy veszedelmet.

A legnagyobbat 1814-ben, mikor 12.000 ember veszett el, öt község egészen eltűnt a föld színéről, s a láva oly nagy volt a vulkán környékén, hogy a legmagasabb fák sem látszottak ki alóla. Az ily veszedelmeket a faházak jobban kibírják, mint a kőházak, s különben is azt szereti a tagál, hogy az építés könnyű legyen; ez az oka, hogy még a főváros házai is legnagyobbrészt olyan épületek, melyeknek csak a földszintje van kőből, az emeleti részük általában faalkotmány.

A rest és mulatni szerető tagál sincs megelégedve a spanyolok nyomorult közigazgatásával, s a nagy számú papság ellen is zúgolódik. A spanyolok mindenben erőszakoskodnak s parancsokkal szoktak elintézni mindent. így csak a jelen század közepén rendelték el, hogy a tagáloknak, kik addig csak keresztneveket hasznaitak, ezentúl vezetéknevet is kell használniok.

A főkormányzónak 1849-ki jellemző körrendelete szerint tilos volt az addig leggyakoribban használt olyan neveket, minők Santa-Cruz, (Szent Kereszt), Los Santos (Szentek) és más ilyeneket felvenni, hogy félreértések ne támadjanak.

A tagálokhoz hasonló műveltségi fokon állanak a viscájok s még egy pár kisebb törzs. Ezeknek is külön iskoláik, sőt egy kis irodalmuk is van. Egészben véve azonban ez a műveltség nagyon is külső fénymáz mindenütt' s a Filippini-szigetek összes népei között csak egy kis ipar (különösen a szivargyártásban és a kenderszövésben mesterek) mutat arra, hogy e távoli népekben van valami hajlam a haladásra. Ilyen levén a lakosság, a nagyobb értékű szellemi és anyagi munkásság majdnem egészen idegenek kezében van a szigetcsoporton. Spanyolok, angolok, francziák, németek és svájeziak a vállalkozók minden téren. A fővárosban, Manilában, van már közúti vaspályahálózat, villamvilágítás és telefon is.

Innen indul ki a szigetcsoport egyetlen, 196 kilométer hosszú vasútja, melyet angolok építettek s 1892-ben adtak át a közlekedésnek. E vasút másik végállomása Dagupan város. Van négy nagyobb pénzintézet is: egy spanyol és hárorn angol bank. Manilában vannak a hires dohánygyárak is, melyekben kitűnő s messze földön elterjedt szivarokat készítenek, leginkább spanyol és félvér munkásnők, kik maguk is mind szenvedélyes dohányzók. Ezeket mutatja be képünk, amint a dohánygyárból haza felé oszlanak nagy zsivajjal, a végzett munka után érzett jó kedvvel.

Rendszeres hajójáratok kötik össze e szigeteket a nyugati világgal, még pedig két angol, egy spanyol és egy franczia vállalat. Ugyanezek tartották fönn azt a tengeralatti telegraf-vonalat is, melyet az amerikaiak hadviselési okokból megszakítottak. A parti hajózás eddig általában spanyol lobogók alatt, de nem pusztán spanyol hajókkal történt.

A szigetcsoport éghajlata meleg (26—30°C közepes hőmérséklettel), de nem egészségtelen. Csapása a szigetségnek a földrengésen kivűl az a cyclon nevű tengeri vihar, mely olykor borzasztó pusztításokat visz véghez.

 

 

 

A Vezúv legújabb kitörése. 1872. 245.

A Vezúv kitörése, mely ápr. 23-án éjjel kezdődött s ezóta már majdnem egészen lecsíllapult, borzasztóan szép, nagyszerű volt, csakhogy, fájdalom, igen sok emberéletet is követelt áldozatul. E mostanában oly tevékeny tűzhányó hegy átalá-nos leirását s főbb kitöréseinek történetét ismerhetik olvasóink e lap régibb évfolyamaibjl. Ez alkalommal tehát, nem akarván ismételni a már többször elmondottakat, főleg a hegy töböf éhez (töltsér = kráter) fölvezető utat és a legutóbbi roppant mérvű kitörést szándékozunk terjedelmesebben leirni

Nápolyból kiindulva, legelőbb is Portiéiba vagy Resinába érünk, egy idő óta már természetesen vasúton. Az utóbbi helyen lovakat és vezetőket lehet bérelni. A nők, a kik lovagolni nem tudnak és gyalog utazni nem képesek vagy nem akarnak, hordszéken vitethetik föl magukat. Az ut eleinte Resina szűk utczáin vezet keresztül, de a városból kiérve pompás kertek és nyaralók s ama világhirü szőlőhegyek közt kanyarog fölfelé, melyeken a „Lachrymae Christi" („Krisztus könyei") név alatt ismeretes kitűnő bor terem. A talaj itt egészen á Vezúv kitörései után visszamaradt láva- és hamu-rétegekből áll. Resina városát a régi Herculanumtól egy 80 lábnyi mély lávaréteg választja el. Ekkora volt ama borzasztó tüzfolyó mélysége, mely a régi római várost elárasztotta és betemette, porrá égetve minden eléghetőt, a mit útjában talált. Azóta termékeny talaj képződött felette; fák és kertek, virágok és borágak nőnek az eltemetett város fölött; házak, utczák és tomplomok épültek rá, talán azért, hogy ezek is egy jövendő katasztrófa áldozataivá legyenek és egy azután épülendő városnak szolgáljanak nem épen biztos alapul. Két-három mérföldnyi, lankásan emelkedő föl-menetel után, az Obszervatórium (Észlelde) mind közelebb s közelebb látszik és az 1859-iki nagy kitörés színhelyétől sem igen vagyunk már mész-szire. E kitörés, mely hat hónapig tartott, fönt a magasban történt, a hegy északi oldalán, hol nem sok ház volt épitve. A lávát még ma sem fedi termékeny talaj és növényzet, de már egészen meg van keményedve s mocskos vöröséé barna szine van. Mindamellett bizonyos időközökben még most is megtörténik, hogy a szilárd tömegből füstgomolyok szállnak föl.

Az Obszervatórium egy hosszú hegyormon áll, mely déltől északnak terjed. A tudósok bizonyos műszerek használata által előre meg tudják jövendölni a közelgő kitörést. Az ut innen a hegyorom tetején vezet végig, s a mint a tetőkup aljához közeledik, lassan ereszkedik alá. Itt már le kell szállni a lovakról s vagy csupán gyalog, vagy hordszékeken haladhatunk előre, vagy ugy,

hogy az izmos vezetők, a kik azonnal készek segédkezet nyújtani, mi hely est szükségünk van rá, derekunkra kötelet kötnek, és ugy biztosit.inak bennünket az elcsuszamodás és lezuhanás ellen. Azonban a kinek jó lábai vannak, könnyedén fölmászhat a töbör szélére; még a nőkre nézve sem igen fárasztó ez ut, ha kétszer-háromszor megpihennek. A töbörkup a kidobott hamuból, porból és kődarabokból képződött; lejtője hasonlit a vasúti töltések oldalához. Tetején sik tér van, honnan a kup szép lassan ereszkedik alá a keleti oldalon levő nyilashoz. Itt már a kéntől mindennek szép sárga szine van; a töbör nyilasából különböző alakú gőzgomolyok törnek elő. A kénes kigőzölgések miatt kénytelenek vagyunk a szélirányából közelíteni meg a töbör szélet, különben a mérges lég könnyen megárthatna tüdőnknek; nagyon közelre meg épen lehetetlenség hatolni, mert a fojtó gőzök nem engedik. A gőztől és füsttől alig lehet látni. A látogatóknál rendes szokássá lett már, hogy magukkal tojást és más élelmi szereket hoznak, melyeket az olyan forró helyeken, hol füst- és gőzgomolyok szállnak föl, meg8ütnek-főznek, és igy reggelijöket vagy ebéd-jöket jó melegen költhetik el a Kesinától idáig • tartott fárasztó hegymászás után.

A Veznvra vezető utakon majd minden időbon találkozhatunk iilegen látogatókkal, mert a hegy nyugodt'állapotában is oly érdekes látványt nyújt s minden- pontjáról oly elragadó kilátás nyílik a környező tájra és a tengerre, hogy á megtekintést bármikor mogérdemli. Annál nagyobb számmal *ódulnak felé az utazók olyankor, mikor szunnyadásából fölébred. így történt, hogy utóbbi kitörésekor is, mely a mostan élő nemzedék idejében még eddigelé legnagyobb mérvű volt, kezdete után (ápril 23-án) az első három-négy napon a Resina és az Obszervatórium közt eső ut egészen el volt lepve ; z olaszokból s mindenünnen oda sereglett külföldiekből álló nézők csoportjától. A régi lávarétegek és darabok mintegy megeleve-nültek általok, mert minden kiálló helyet elfoglaltak, hogy az A trió del Cavallo-ban folyó izzóvörös lávát szemlélhessék. A bámulok kérő estig ott maradtak. Ekkor, 26-ka reggelén, mikor sz Obszervatórium közelében százával álltak a nézők, hirtelen két iszonyú örvény nyilt meg a földben láb ik alatt és fojtó, izzó gőztömegek szálltak föl azokból nagy mennyiségű folyó láva kíséretében, mely oly gyorsan ömlött alá a hegy oldalán, hogy még vissza vivő utjokat is elvágni fenyegetőzött. A zavar és ijjedelem iszonyú volt; sokan, kiket a füst félig megfojtott vagy a föld roppant hősége lábaik alatt bénává tett, nem tudván elmenekülni, lerogytak és ott lelték halálukat. Mások még igen számosan szintén oda vesztek volna erőteljes vezetőik segítsége nélkül, kik őket a láva elől kivonszolták az Obszervatórium felé vezető útra, honnan aztán kocsikon.Resinába vitték őket. E szerencsétlenség ápril 26-kán, pénteken, mindjárt napfölkelte után történt, a mikor is a látogatók legnagyobb része az éjt aVezuvon tölte, hogy e borzasztó tűzijáték nagyszerű látványát közelről élvezhesse. Valami tizenketten ott a hely szir.én kimúltak s ugyanannyian haltak meg azóta ott kapott sérüléseik következtében. A Vezúv körül fekvő helységek lakói közül nem sokan vesztették el életöket, de annál több magán és közvagyon lett a rombolás martaléka. San Seba^tiano és Massa di Sommá falukat a sürün hulló hamu és f orrá égett kődarabok zápora majdnem egészen eltemette. Viktor Emánuel király, ki ekkor Lanza miniszterelnökkel együtt Nápolyba utazott, egy csapat katonát s mindenféle munkást rendelt ki ápr. ií7-kén San Stbastiano lakónak megmentésére; Nápoly városa pedig pénzt, eles'é-get, ruhát és örvosszereket küldött a szerencsétlenség enyhítésére. A lávafolyam, mely San Sebas-tianóra áradott, 16 láb mély volt. E falu, körül-belől 1900 lakóval, mintegy 7 angol mérföldnyire van a várostól, ama négy főút egyike mellett, melyek Nápolyból és környékéről a Vezuvra vezetnek. Nagyon félteni lehetett még Tőrre del Grecot és más helységeket is a tengerparton, melyeket Nápolyból a sürü hamu- és füstfelhötől nem lehetett látni, s igy sorsuk iránt a fővárosban sokáig aggasztó bizonytalanság uralkodott. A }a^k legnagyobb része másfelé menekült. Az öböl partho szában a kilencz különböző kráter - vakitó tűzfénye a távolról szemlélőkre borzasztó hatást gyakorolt. A kilencz töbör a Vezúvnak mind oly helyein tört elő, hol azt nem is gyaníthatták. Az átalános ijjedség miatt sokkal nagyobbnak hitték a szerencsétlenséget, mint a milyennek az későbben bebizonyult, főleg az" emberi életben történt veszteségeket illetően

A Vezúv, mikor teljes működésben van, a távolból nézve nagyszerű, elragadó s egyszersmind megdöbbentő látványt nyújt. Nagyobbik rajzunk igy tünteti föl a Vezúvot, előtérben a sírjából már csaknem teljesen .kiásott Pompeji romjaival. Ez őskori várost a Vezúv idei kitöress ismét eltemetéssel fenyegette s valódi csodának tekinthető, hogy a bőven ömlött lávaárnak valamely kósza elágazása ismét semmivé nem tette a római város napfényre hozatalára fordított munkát és költséget. A füst- és lángoszlopokat lövellő, hegy főleg éjjel tesz örökké feledhetetlen benyomást a szemlélő lelkére. Az egész táj kísérteties, majdnem túlvilági fényben úszik s a tenger sikja több mérföldnyi távolra meg van világitva. Csoda-e hát, ha ilyenkor a környékbeli lakosok annyira megrémülnek, hogy az ítélet napját hiszik elérkezettnek s jajgatva, imára kulcsolt kezekkel rohannak a templomokba istent és minden szentjeit hívni segitségül? A babonás nép mindenben természet fölötti csodákat lát, míg a művelt ember, ki előtt a természet örök törvényei nem ismeretlenek, gyönyörködve szemléli a természet e nagyszerű játékát, s élvezetét, melyet az örök szép szemlélete nyújt számára, csupán az a gondolat zavarja és keseríti meg néha, hogy e szép látvány legtöbbször iszonyú rombolássalés pusztitással jár.

Második rajzunk a Vezúv kráterét mutatja, de nem a mostani állapotában, mert a kráter minden ujabb kitöréskor más meg más alakot vesz magára, hanem ugy, a hogy még a kitörés előtt volt. A hegy most még sokkal nyugtalanabb és a szétömlött láva fokkal izzóbb, hogysem az ujon nan alakult kitörési kup és töltsér közelről megtekinthető volna. Majd későbben, mikor már a kitörés egészen lecsillapult s annak utóhatásai elenyésztek, az Obszervatóriumban vizsgálódó Palmieri tanártól bizonyára olvashatni fogjuk, hogy az utóbbi nagymérvű kitörés minő változásokat idézett elő a Vezúv tetején.

 

S. L.  

 

 

Csurgó: Sandwich-szigetek: A KILAUEA vulkán.1881. 32. 507.

A Sandwich-szigetek között legnagyobb csaknem kétakkora, mint a többi együttesen: Hawaii. E szigeten van a Kilauea (Kilovajah) tűzhányó, melyet méltán nevezhetünk a földön jelenleg működő tűzhányók legnagyszerűbbjének. Az is a sajátsága, hogy legvésbé sem hasonlít a többi tűzhányók alakjához, mert mig ezek krátere rendszerint kup-idomú, a Kilauea-é iszonyú mélység egy lapály lejtőjén függélyes falakkal. E tűzhányó működését irja le, mint szemtanú, az amerikai humorista, Twain Márk.

Este felé — igy ir Twain Márk — fölvergődtünk körülbelül négyezer láb magasra a tenger szine fölött, és nagy bajjal haladtunk azon láva-hullámok sivatagján, amelyek ez előtt több nemzedékkel dermedtek meg s hűltek ki. Itt már kezdtek mutatkozni a kráter közelgésének jelei: a szabálytalan repedéseken forró kénes gőzök lövelltek ki a hegy gyomrában megolvadt tömegből.

Nemsokára a kráterhez értünk. Láttam azóta a Vezúvot, de ehhez mérve az egész merő gyermekjáték. A Vezúv ezerhatszáz láb magas kúpidomú hegy, kráterének mélysége háromszáz láb, átmérője ezer láb, alakja megfordított kúp, tüzei szerények, soványok. Itt azonban kilenczszáz, s néhol ezerháromszáz láb mély és kilencz angol mérföld kerületű, függélyes falu nagy pincze állott előttünk. Akkora tátongó ür volt, hogy az orosz összes hadsereg elférhetett volna benne s még tűrés hely is maradt volna  elég.

Átellenben velünk, mintegy három mérföldre, egy kis őrház guggolt a kráter szélén; ez segített arra, hogy összehasonlítás utján hozzávethessünk a medencze nagy mélységéhez. Az őrház akkorának látszott mint egy fecskefészek a nagy templom eresze alatt. Egy kicsinykét pihentünk, számitgattunk, azután siettünk a szállodához.

A szállótól az ösvényen az őrház fél mérföldre van. Derekasan megvacsoráltunk, megvártuk hogy teljesen besötétedjék, azután elindultunk a kráterhez. Amint feléje tekintettünk, vad szépségű jelenet tárult fel előttünk. A kráter fölött vastag köd ült, pompásan megvilágítva az alantas tüzektől. A világítás lehetett két mérföld széles, egy mérföld magas; aki látta valaha sötét éjjel a távolban égő negyven-ötven ház fényét a felettük lebegő fellegeken visszaverődve, annak lehet némi fogalma e tünetről.

A kráter fölött magasan tornyosult egy kolosszális felleg, s rengeteg rétegei mindegyikének külső széle biborfényben úszott, mely a közöttük levő mélyedésekben halvány rózsaszínné mosódott. Ugy tündöklött, mint egy elfátyolozott szövétnek, s végetlen magasba nyúlt fel a zenith felé. Ilyesmit nem láttak, amióta az Izrael fiai ezelőtt sok századdal a titokzatos «tüzoszloptól» megvilágított ösvényükön haladtak.

A kis őrházhoz érve, rákönyököltünk a ház előtti rácsozatra, s széttekintettünk a rengeteg kráter fölött, és le az iszonyú meredélyen az alattunk lobogó lángokra. Megfordultam, hogy szemléljem társaimon e világítás hatását, és az életemben valaha látott legpirosabb arezok álltak előttem.

Az erős világításban mindegyik arcz ugy égett mint az izzó vas, mindegyik váll el volt árasztva piros fénnyel, hátulról pedig alaktalan sötét homállyal árnyékolva. Alattunk mintha maga a pokol tátongott volna.

Szemeimet a tűzhányóra fordítottam. A «pincze» ki volt világítva. Előttünk az örvény feneke másfél mérföld hosszan és három mérföld szélességben fényárban úszott. E határokon tul a köd átlátszó függönye csüngött s csalékony homályba borított mindent; e miatt a kráter távolabbi zugaiban csillogó tüzek úgy látszottak, mintha egy végetlen messzire megtelepedett tábor tüzei volnának.

Képzelhettük, hogy ezek a tüzek egy egész világrész messziségére vannak és a sötétben hegyek, kanyargó folyók, végetlen térségek és sivatagok nyúlnak messzi-messzi a tüzekig és azokon túl! Megmérni, avagy csak hozzávetni a távolsághoz, lehetetlen volt — a végetlenség eszméje megtestesülve állott előttünk — pedig legtávolabbi vége puszta szemmel is látható volt!

Alattunk az iszonyú területű sivatag nagyobb része fekete volt, mint a tinta és látszólag sima felületű; de mintegy négyszögmérföldnyi részén ezer meg ezer fényesen ragyogó tüzfolyó ágazott, kanyargott mindenféle vonalakban.

Imitt-amott a sötét kéregben száz láb átmérőjű gödrökben a vakitó fehér és világos sárgával árnyalt megolvadt láva dühösen főtt és pöfögött; ezekből a gödrökből számtalan fényes patak ágazott ki minden irányban, mint a kerék küllői s haladt egy darabig egyenesen, azután szivárvány színezetű kanyarutatokban, vagy a villám czikázásához hasonló hegyes szögű czikczakokban. E folyamok más folyamokkal találkoztak, összeszakadtak, egymást minden képzelhető irányban többszörösen keresztülvágták, mint a korcsolya nyomai a jégpályán. Némelykor a gödrökből eredő husz-harmincz láb széles folyamok szétágazás nélkül jó messzi haladtak. Meredek dombokon folytak le, s megannyi tüzzuhatagok voltak; eredeteknél fehérek, de csakhamar kihűlve élénk piros szint váltottak, fekete és sárga váltogatott vonalakkal csikozva.

A fekete kéregből mindegyre nagy tömegek szakadtak le s úsztak a folyón mint annyi tutaj. Olykor-olykor a megolvadt láva keresztül tört a fölötte levő kérgen s rajta villámgyorsan ötszáz vagy ezer láb hosszú vakitó fényű vonalat hasitott, azután a kihűlt láva több holdnyi darabokba szakadt, s mint megannyi jégtábla a nagy folyam jégmenésekor, élire fordult, lesüllyedt és elenyészett a bibor szinü üstben. Némely folyamok szeszélyes körök tömkelegévé vegyültek, olyan formán mint a kötelek azon zavaléka, melyet a hajó fedélzetén láthatni, mikor épen bevonta vitorláit s lebocsátotta horgonyát — ha tudniillik e köteleket égőknek tudjuk képzelni.

Látcsöveinken keresztül a szétszórt kis források nagyon szépek voltak: forrtak, köhögtek, precskeltek, fényes fehér szikrák között vörös tűzgömböcskéket szórtak szét a légbe tíz-tizenöt láb magasan — mintha vércseppek vegyültek volna hópelyhekkel.

 

(Hasonló látványban részesülhettünk nem régiben:

„A Kilauea tűzhányó aktivitása nem csökken, és a Hawaii Vulkáni Obszervatórium (HVO) szakemberei szerint egyre nagyobb mértékben lövell ki kéndioxidot. A láva elpusztította és leégette az útjába kerülő házakat és növényzetet, és miután elérte és használhatatlanná tette az egyik fontos országutat, immár folyamatosan ömlik az óceánba” google 2018. 06. 16.)

 

  

 

Lávaömlés. Hawai szigetén országutat önt el a lávafolyam 2018. június. Június 27-én még tart az aggasztó folyamat.

 

Feledék szólni a bugyogó láva által okozott morajról. Onnan hallgatva, ahol voltunk, magas kakasülőnkről, nem fölötte nagy. Három különböző hangot ad: sistereg, süvölt és köhög vagy pöfög; ott álltunkban a kráter szélén szemünket behunyva könnyen képzelhettük, hogy egy nagy gőzhajón haladunk lefelé a folyón, halljuk a göz sistergését az üstben, köpdösését a kibocsátó csapokon és alant a kerekek locscsanását a vizben. A kénszag erős, de bűnös embernek nem kellemetlen.

Az őrházat tiz órakor hagytuk oda, félig megfőve a kráter tüzeitől s pokróczokba burkolózva, mert az éj hideg volt, visszatértünk szállodánkba.

A következő éj a kráter fenekének megvizsgálására volt szánva. Ugy terveztük volt, hogy átmegyünk rajta s megnézzük a túlsó fal felé két mértföldnyire levő «északi tűz-tavat». Mihelyt besötétedett, megindultunk vagy hatan lámpákkal és bennszülött vezetőkkel, s a kráter falának egy repedésén ezer lábnyi nyaktörő ösvényen lemásztunk és szerencsésen elértük a feneket.

A tegnap esti kitörés kifújta volt mérgét s a talaj feketének és hidegnek látszott, de rálépve melegnek találtuk; ezenkívül számtalan repedéseken keresztül csillámlott az alant bosszan égő tüz. A bennszülött vezetők nem akartak tovább merészkedni, erre aztán mindenki oda hagyott kivéve egy Mariette nevű idegent, ki azt mondta, hogy nappal többször járt a kráterben, s azt hiszi, éjjel is el tud igazodni benne. Úgy vélte, hogy a talaj legmelegebb része nem tart tovább háromszáz ölnyinél, s ez alatt nem ég össze czipőnk talpa. Mariette merészsége belém is lelket öntött. Magunkhoz vettünk egy lámpát s a vezetőknek meghagytuk, hogy a másikat függeszszék ki az őrház fedelére, hogy ha el találnánk tévedni, aszerint tájékozhassuk magunkat. Ezzel a társaság visszaindult fel a meredélyen, Mariette és én pedig, utunkra. A forró talajon és vöröslő repedéseken gyorsan áthaladtunk és biztonságban, de meglehetősen meleg lábakkal, eljutottunk a hideg lávára.

Ekkor aztán könnyebben és kényelmesebben láttunk a dologhoz: átugrottunk jókora széles és hihetőleg feneketlen mély nyilásokon, és bátran megmásztuk a láva festői domborodásait.

Egyszer azonban Mariette elkiáltá magát: «megállj!» Soha, míg a világ áll, meg nem álltam oly hirtelen. «Mi baj?» kérdem. Felelé: kitértünk az ösvényből; tovább egy lépést se tegyünk, mert körül vagyunk véve porhanyó láva-rétegekkel, melyek könnyen bezuzódhatnak alattunk s ezer láb mélyen zuhannánk le. Mariette részben bebizonyította állítását, mert egész hónaljáig besüllyedt. Kimászott valahogy egész hónaljáig besülyedt. Kimászott valahogy s a lámpával keresgélni kezdte az ösvényt. Nem tudtuk megtalálni. Lámpavilágnál a láva felszíne mindenütt egyforma volt. De Mariette feltalálta magát. Azt mondta: nem a lámpás, hanem a lábai tudatta vele, hogy kitértünk az ösvényről. Észrevette, hogy a láva finom jegeczei ropognak a lába alatt s ösztönszerűleg eszébe jutott, hogy az ösvényen ezek mind le vannak taposva. Háta mögé tette hát a lámpát és szemei helyett czipőivel kezdett vizsgálódni. Mihelyt olyan felülethez ért, amely nem ropogott lábai alatt, jelenté, hogy megtalálta az ösvényt; azután pedig nagy óvakodással figyeltünk a ropogásra, mely mindig ideje korán figyelmeztetett.

Kereken a part mellett egyenlőtlen távolságban izzó fehér lávakémények, vagy üres dobok álltak, melyeken keresztül fehér, piros és aranyszín láva-cseppek és szikrák szőkelltek nagy bőséggel, — e megszakadás nélküli tüz-szökőkutak megközelíthetetlen fényükkel elbűvölték a szemeket. A távolabb eső szökőkutak a gőz átlátszó függönyén keresztül, mintha több mérföldnyi távolban lettek volna, s minél messzebb távoztak, e fény-kutak tűzcsöi annál szebbeknek, látszottak.

Annak a táblának, amelyen ültünk, koronkint egy darabja elvált, a tóba zuhant s környezetét ugy megrázta, mintha földingás lett volna, mi bennünk pedig azt a gondolatot költötte: hát ha ez intés akar lenni nekünk?

Visszafelé menet ismét elvesztettük az ösvényt. Ekkor oly tájon voltunk, ahonnan láthattuk volna az őrházra kifüggesztett lámpát; láttuk is, de azt képzeltük, hogy csillag s nem sokat ügyeltünk rá. Éjfél után két órakor érkeztünk a szállóba, nagyon kimerülve.

A Kilauea soha sem ömlik ki nagy krátere tetején, hanem a hegy oldalán tör utat, mikor könnyiteni akar magán; ilyenkor aztán rettenetes a pusztulás. 1840 táján a hegy kirepesztette túlterhelt gyomrát s vágtatva küldött le a tengerbe egy széles tűzfolyamot, amely erdőket, kunyhókat, ültetvényeket és amit útjában talált, mindent elsöpört. Ez a folyam némely helyeken öt mérföld széles, kétszáz láb mély, hossza pedig negyven mérföld volt.

Több hold szántóföldeket felszakított s sziklástól, élőfástól együtt vitt magával, mint valami tutaj. Vörös fénye száz mérföldre belátszott a tengerre. A légkört kénes gőzök mérgezték meg, a hulló hamu, tajtkö meg korom fojtóvá tette; számtalan füstoszlop emelkedett fel s vegyült össze némi szabálytalan mennyezetté, amely elfedte az eget és az alatta levő tüzek visszavert fényétől vörhenyesen piroslott.

Száz lábra lökődtek fel a lávasugarak, röppentyű-szikrákká pattantak szét, s bibor esőként hulltak vissza a földre; mind ez alatt a vajúdó hegy a természet nagyszerű lázában reszketett, és kínjának nyögésekben s földalatti dörgések tompa morajában adott hangot.

A láva tengerbe szakadásánál a halak negyven mérföldre mind megdöglöttek. A földrengés miatt sok ember vesztette életét, a dagálynak egy iszonyú hulláma beömlött a szárazra és sok bennszülöttet megölt. A lávafolyam útjában minden teljesen elpusztult, a kár kiszámithatatlan volt.

 

*

 

South Georgia and South Sandwich Islands

Fekvés: Az Atlanti-óceán D-i részében, a Falkland-szigetektől DK-re. Déli-Georgia: Terület: 3753 km2. Lakosság (1982): 20. Déli-Sandwich-szigetek: 337 km2. Lakatlan.

*

James Gook kapitány 1775-ben veszi birtokba a szigeteket. A 18. sz. végén a fókavadászat, egy századdal később a bálnavadászat virágzik erre, egészen 1966-ig, amikor a szigetek irányítói távoznak. Argentína 1982. ápr.-ban elfoglalja a Falkland szigeteket.Néhány napon belül a britek távozásra kényszerítik az argentin egységeket.

 A Kilauea tűzhányó aktivitása nem csökken, és a Hawaii Vulkáni Obszervatórium (HVO) szakemberei szerint egyre nagyobb mértékben lövell ki kéndioxidot. A láva elpusztította és leégette az útjába kerülő házakat és növényzetet, és miután elérte és használhatatlanná tette az egyik fontos országutat, immár folyamatosan ömlik az óceánba. Néhány napon belül a britek távozásra kényszerítik az argentin egységeket.

 

Katona (Kanitzer) Oszkár ÚJ-GUINEAI KÉPEK. 1902. 2. 25.

Egy honfiiársunk, Katona (Kanitzer) Oszkár néhány érdekes felvételét küldte be lapunknak arról az új-guineai expediczióról, melyben a holland kormány szolgálatában vett részt. A képek magyarázatát ő maga a következő levélben írja meg:

Bejártam már a maláj szigetek nagy részét és el voltam készülve arra, hogy Új-Guineában sem igen látok a megszokott általános képnél különbet a partok mellett. Mégis, mikor Manokvárira, első állomásomra értem, kellemesen lepett meg az öböl partján lévő dombon épült villaszerű kormányzói lakás. Éppen dél volt, harangszó ütötte meg fülünket, mely a lombsátorban eldugott kis templomocskából jött. A hajó láttára mindenfelől jöttek a csónakok pápuákkal megrakva, köztük egy fehér nagy csónakból a hollandi himnusz hangjai csapódtak felénk. Fekete borzas hajú gyermekek fújták tele tüdővel, a dal ütemére evezve, míg a csónak végében kalapjával integet a hittérítő, mellette leánykája, egy szőke kis baba. Az út kellemetlenségeit elfelejti az ember, mikor e képet látja, hatvan napi távolságra a vén Európától.

A hittérítő szíves meghívására megnéztem iskoláját is, melyet az egyik képen mutatok be. Ez a hittérítő harmincz év óta él családjával a pápuák között. Bemutatott híveinek is, kik a hajó érkezésének tiszteletére ünnepi köntöst vettek fel. Elől öt asszony, míg a háttérben gyermekek és férfiak. Sikerült egy kis hivő menyasszonyt öcscsével gépem elé kapni; szégyenlősen, de kíváncsian bámulnak az apparátusba.

A hajókürt ismét a fedélzetre hívott. Egy óra múlva végczélunk, flumboldsbai felé indult hajónk, hova négy nap múlva szerencsé¬ sen meg is érkeztünk. Itt a képzeletet felül¬ múló vadság fogadott bennünket. Van ugyan az öbölben vagy öt czölöpre épült falú ház, de ezek egy oly számos emberből álló expedicziónak már higiénikus szempontból sem ajánlatosak. Azért a hajót még bárom napra az öbölben tartottuk, de mivel a kényszermunkások és katonák munkáját kellett ellenőriznem. A Jembé faluban ütöttem fel a tanyámat addig, amíg a kiválasztott területet úgy meg nem tisztítják, hogy felüthettük rajta sátrunkat. A karrivári, vagyis legényház, a pubertást elért ifjak tanyája, hol sem nekik nem szabad nőt látni, sem őket asszonyszemély meg nem nézheti. Itt dolgoznak, fonják a hálókat, készítik a nyilaikat és csónakjaikat. Itt fújják a szent sípokat és vallási tánczot járnak.

Három nap múlva annyira készen álltak sátraink, hogy az egész expeditzió elhagyhatta a hajót. Humboldsbaiból kiindulva végeztük expedicziónk tudományos kutatásait. Ez alkalommal behatoltunk Új Guinea távoli belsejébe is, (24 napi járó út a tengerparttól), ahol európai még egyáltalán nem járt. E helyütt felvett, és nemcsak egzotikus mivoltuknál, hanem etnográfiai szempontból is érdekes képeinkből itt bemutatásra kerül a nyilazó pápuák és a népszámláló törzsfőnök képe.

A népszámlálást nagyon természetesen expedicziónk meghagyásából végezték, mivel azonban kéz és lábujjai összességénél, húsznál tovább egy pápua sem tud számolni, a képen látható apró vesszőcskék mindegyike egy-egy férfit jelent, új számlálásnál nőt, aztán gyermeket, disznót, kutyát és kokuszdiófát. A törzsfő aztán sorra veszi a tanya lakóinak neveit, s minden név után egy-egy vesszőcskét beletüzdel egy szágó levél főerébe. Mikor így együtt van a falu férfi, nő, gyermek lakossága, disznaja, kutyája, kokuszpálmája külön-külön főérbe szurkálva, a törzsfő átadja nekünk, az eredmény megállapítása czéljából.

 

 

 Dr. Sonayer Vilibáld: BIRÓ LAJOS Új-Guinea-ban 1902. 36. 581

 

Pápua Új-Guinea.google*

Új-Guinea a Föld második legnagyobb szigete. Területe 771 ezer km2. A sziget területén két állam osztozik: keleti részén az önálló Pápua Új-Guinea terül el, a nyugati részén Indonézia két tartománya, Pápua és Nyugat-Pápua található.

 

*

Bíró Lajos életének delén teljes hat évet töltött a pápuák lakta Uj-Guinea gyilkos éghajlatú szigetén, hol éppen állattani kutatással foglalkozott.1892-ben indult el az új tudományos Eldoradóba, Új-Guineának némely részébe. Ö is a gyűjtők legjavából való volt, bizonyítják ezt a Nemzeti Múzeumba került állattani és néprajzi gyűjtései.

A hat év folyamán bejárta Uj-Guinea német részének északi (Berlinhafen) vidékét, közepét (Astrolabe öböl) és déli partjait, (Huon-golf), átrándult a Bismarck- és French szigetekre;üdülés és csere-tárgyak beszerzése végett. Járt Szingapur-ban, a jávai Buitenzorgban és Ausztráliában, honnan a Kék-hegységből nagy értékű állattani gyűjteményt szerzett. Visszatérése alkalmából pedig meglátogatta Ceylon szigetét, átcsapott Elő-lndián, tartózkodott Maszkatban. A Neu-Guinea-Compagnie kereskedelmi társaság hajójával utazott.

 

 

Dr. Semayer Vilibáld: BÍRÓ LAJOS FELOLVASÁSA ÚJ-GUINEÁRÓL.1902. 45. 737.

Alig tizenöt éve mutatkozik valamelyes érdeklődés a sziget iránt, minek az az oka, hogy partjai csak nagyon nehezen közelíthetők meg és mocsaras őserdőkkel vannak szegélyezve, belsejét pedig hatalmas hegylánczolatok borítják, a melyek a gyorsan meggazdagodni vágyó európait soha sem kecsegtették. A régi hajósok a hatalmas szigetet Finis Terrae (a Föld vége) név alatt ismerték. Fölfedezése csak lassan haladt előre. 1888-ban először a németek, majd példájukat követve a hollandok tették reá kezüket, előbbiek a sziget keleti, utóbbiak annak északi és nyugati vidékeire.

Végig kalauzolta hallgatóit az Új-Guineába vezető úton, mely őt Genuából, a Szuezi csatornán át Adenbe, majd Bombayba, Ceylonba s innen a Maiakkai félsziget fővárosába, Szingapúrba vitte. 1895-ben Szingapúrt és Új-Guineát egyetlen hajójárat kötötte össze s így Új-Guineába évenként csak hat-hét Európából induló hajó érkezett.

Beszélt a ceyloni szingalézekről, a maiakkai félszigetet és a Molukkákat lakó malájokról, kik mint kereskedők Uj-Guineába és a polynéziai szigetekre is el-ellátogatnak.

 

 

KÉPEK ÚJ-GUINEÁBÓL. Biró Lajos fényképei után. Pápuák.

 

A pápua erkölcstanában a főerény a bőkezűség s a legnagyobb bűn a takarékosság. Megesik, hogy egy munkás, három évi bérét néhány óra alatt szétosztja. De van is tekintélye. Nem így gondolkozott az ő szolgája Kamun-szanga. Ez látta, hogy az európaiak nagyon is ügyelnek a maguk holmijára.

A férfiak ruházata faháncsból készült övre, néhány disznóagyaras és kutyafogas nyakékre, teknős fülbevalóra, boglyas hajában fésűalakú hajborzolóra, s néhány karperecre szorítkozik. Fegyverzete a négy méter hosszú dárda és bal karján a lapos, léggyökerekből kővel faragott, nyolcz-kilencz kiló súlyú hatalmas pajzs. A nők ruházata mindössze festetlen vagy festett rost-köténykéből áll. Az egész kicsiny gyermekek meztelenül járnak.

Az új-guineai katonaság, a Német birodalom legolcsóbb katonasága. Egyenruhájuk ennyiből áll: német gyalogsági sapka, a fekete-fehér-vörös birodalmi rozettával, egy öv és egy kötény. E hadseregnek két német őrmester a parancsnoka.

 

II. BÍRÓ: II. közlemény. 1902. 46. 753.

 

Új-Guinea állatvilágát csak úgy mint egész Ausztráliáét, főleg az jellemzi, hogy a magasabb rendű emlősök s így a déli vidékeket jellemző, hatalmas termetű vastagbőrűek, továbbá a nagy ragadozó allatok belőle teljesen hiányzanak. Ezek helyét főleg az erszényesek foglalják el, melyekből egymagában Új - Guinea szigetén mintegy negyven faj él.

Két szelídített emlősnek : a kutyának és disznónak elég fontos szerep jutott a pápuák életében. Mindkettőt húsáért tartják. A kutya húsa azonban nem holmi közönséges mindennapi eledel. Ezt bizonyos vallási szertartások mellett csak felnőtt, javakorabeli férfiak élvezhetik, míg a vének, nők és gyermekek, de még az európaiak is a kutyahús élvezetéből teljesen ki vannak zárva. Biró maga is, noha az Új-Guinea szárazföldje előtt fekvő Bili-Bili szigeten, hol hosszabban tartózkodott s már szinte benszü-löttnek és családtagnak tekintették, a kutyalakomákról csak hallott, de egyet sem látott.

A kutyának a szemfogát is nagyra becsülik; ez a pápuának a görbe disznó-agyar után sorban a második legbecsesebb drágaköve. Ezekkel díszítik fej- és mell-ékeiket, tarisznyáikat, stb.

Az új-guineai disznó kisebb a miénknél, neve bole damu, ami azt jelenti: jó húsú. Ezt a bole damu szót azonban átvitt értelemben mindenre alkalmazzák, a mi szerintük jó, így a pápua akkor, a mikor néhai atyja koponyája van a kezében és azt akarja jelezni, hogy az öreg milyen jó ember volt, ezt is csak azzal a szóval fejezi ki, hogy bole damu, a mit egy-egy átfutó utazó akár arra is magyarázhatna, hogy az új-guineai pápuák emberevők?

A disznóölés a pápuáknál is ünnep. Ilyenben Biró is részt vett, ki egyszerre 36 disznót is látott öletni. A disznó egyszersmind állandó csere-tárgy, tehát pénz, melyért minden megvásárolható, még a nő is. A nő vételárát szülői vagy egyéb hozzátartozói kapják s a házasságkötésnél legfőbb dolog a vételár iránti alkudozás, mégis a pápuák legtöbbnyire igen boldog családi életet élnek.

Új-Guinea nevezetesebb állatai: az erszényes emlősök közül a Pha-langista orientális Pali. nevű, a madarak közül a pompás aranysárga vagy vöröses tollafatú paradicsommadarak, az óriás és a törpe papa-gály, a különféle galambok, a csillogó kék tollú jégmadár, melyet éjszaki rokonsága révén neveznek így, noha ez a fajtaja jeget soha sem látott.

Elmondta, hogy ezeket az állatokat miképen vadászszák s mily módon fogják a pápua fiúk az óriás kígyót. Ennek alsó állkapcsát orvosi műszernek, vércsapolónak, használják.

A hüllőknél egy új elevenszülő bekafait i ennek fejlődósét mutatta be. a rovaroknál a remek csillogású. óriási lepkéket. 

 

 

TENGERENTÚLI  LEVELEK

 

 

Szabadi Pál: Egy magyar iparos levele Amerikából 1855. 245. Sacramento city. California, mart. 30. 1855

Szédülések háborgatták hajónk népét, mi nem volt csoda, mert a mexicoi fényerőből forró éghajlatában voltunk, hol a forróan sütő nap olly hőséget okozott, hogy alig állhattuk ki. Végre a 10-ik napon Aspinválba értünk szerencsésen.

E város Uj-Granada tartományban fekszik a tenger partján ugy hogy a tenger utcza-sarkain hullámzik el, forró éghajlata miatt a fehérek nem lakhatják. Vasárnap délben érkeztünk meg a koromfekete börü, félmeztelen lakosság, mely nagyrészt afrikai szerecsenekböl és bennszülött indusokból áll, mind a kikötőbe gyülekezett s örömkiáltásaikkal, mellyeket mi nem értettünk, adták tudtunkra vendégszeretetüket, de a mi örömünk, hogy partra szállhattunk, nagyobb volt az övékénél. Elhagyva úszó városunkat, e különös nép közé szállásoltunk másnap reggelig (egy napi szállásbér 20 forint).

Itt feltűnő a szörnyű vadonság a helység egyik oldalán a végetlen tenger, a másikon a magas hegyek százados erdőségeivel, hol ártalmas férgek, kígyók és egyéb vadállatok ezerei tanyáznak, vegyitve lármájukat a fákról fákra ugrándozó majmok vonyitásával és a papagályok krákogásával. Ez utolsókból itt több van a házaknál, mint nálunk a kutyák vagy macskák.

Ezen a ponton a szárazföld, melly Észak- és Délamerikát, az Atlanti és Csendes tengereket egymástól elválasztja, mintegy 14 magyar mérföld, mely szélességen egy vasút kapcsolja össze egymással a két világtengert. Másnap reggel az indóházi harangszóra összegyűlt az utazó sereg s örömmel hagytuk el a veszedelmes kinézésű helységet. Sebes vágtatva vitt bennünket a vas ló rengeteg erdőkön keresztül, hol a majmok sivalkodása és a papagályok krákogása gözkocsink zörgését is felül multák.

Végre megérkeztünk azon helyre, meddig vasút van épitve, elhagyva mellettünk azon nyomorult, falvaknak csúfolt egyes tanyákat, hol a fekete nép a szó valódi értelmében meztelen futkos, s kasokból összeállított és buffalo-börökkel fedett gunyhókban húzza meg magát a férgek üldözései elöl. Itt meglepő látványunk volt: a tetőtől talpig felvegyvérzett vezetők, kik a Csendes-tengerig, mintegy 4 mérföld távolságra, az utasokat és podgyászaikat elszállítják, öszvéreikkel térdig érő posványban állottak s rövid idő alatt a tömérdek holmit öszvéreik hátára pakolták, alig képzelhető zajt és lármát okoztak.

Egy öszvér bére e rövid útra 100 forint volt. E roppant ár miatt többen gyalog indultunk el, hátunkon czipelve podgyászunkat, de isten őrizzen több illy gyaloglástól! Minden lépés egy-egy erömegfészités volt — hegyre kapaszkodva, vagy mély völgybe ereszkedve, térdig érő sárban mentünk e járatlan ösvényen keresztül a legvadabb erdőségeken, hol pisztolyainkat mindig kézben kellett tartanunk, mert a spanyol rablók garázdálkodásaikkal, gyakran egész karavánokat feltartóztatnak. Folytonos esőzés és fojtó meleg által megbüzhödt levegő oly leverőleg hatott reánk, hogy most már szívesen megadtam volna a 100 forintot egy pár órai lovaglásért.

Egy helyt pihentünk, de rövid idő múlva ismét útnak indulva, hosszan elnyúló csapatokban mint a vadludak egymás után ballagtunk nagy nehezen. Az elmaradottak közül néhányat kifosztottak, sőt egyik meg is gyilkoltatott, de a tettes kézre került, és itteni szokás szerint mindjárt a legelső fára felakasztatott. Öt óra tájban sötétedni kezdett és pár perez múlva koromsötétség lepte be a vadonságot. Kénytelenek voltunk ekkor egy néger gunyhójában meghúzni magunkat mintegy hatvanan és pitymallatkor hagytuk el a skorpiókkal elárasztott helyet. Tizenegy óra tájban oly magas hegyek tűntek fel előttünk, hogy a felhők csak derekuknál látszottak lebegni, mellettük gyönyörű, de mérges virágokkal és férgekkel eláradt mező terült el, honnan a Csendes-tengerig lehetett látni — két óra alatt Panamába értünk.

Kerített városka ez szinte Uj-Granada köztársaságban, melynek bástyáit a Csendes tenger mossa. Alig érkeztünk meg s már is tudtunkra adák a falragaszok, hogy a Californiába szándékozók tüstént hajóra menjenek. Éjféltájban megindulva, északnak tartottunk A Csendes-tengeren szelíden lengedező szelek uralkodnak, s igy óriási hajónk háborittlanul, büszkén vágtatott a csillogó felszinen odább. Öt nap utaztunk New-Granada, Közép-Amerika és Mexico termékeny hegylánczai mellett, még a 8-ik napon az acapulcoi, két hegy közti szorulatban fekvő kikötőbe értünk, hol szenet kellett a hajóra venni.

Itt egy rongyos kis tengeri város fekszik, melynek félig czivilizált lakossága van; a hajón alig lehetett maradni a forróság miatt — a málé legalább is megsült volna a fedezeten. A fekete meztelen suhanezok nagy számmal úszkáltak hajónk körül, s az utasok által a tengerbe vetett pénzdarabok kihalászásában mutogatták ügyességüket.

Elindulásunk után 3 napra egyszer hajónkon „tüz van! tüz van!" kiabálások riasztottak fel bennünket; nagy ijedtség támadt az utasok közt; a masinában ugyanis olly nagy tüz volt, hogy a közel levő vasdarabok megtüzesedve, a fedélzet égni kezdett. Leirhatatlan volt a zaj és zavar, de a kapitány ügyessége csakhamar elháritá e bajt is, és az utasok lecsendesedtek. Sok minden történt még hajónkon, melyek elösorolásával nem akarom untatni kedves atyámat. A 14-ik napon fagyos északi szél támadt s mi kénytelenek voltunk téli posztóöltözetünket elővenni.

Milv különbség! Néhány nappal az előtt majd megsültünk most meg majd megfagytunk. A 17-ik napon tömérdek delphin halak mutatkoztak, s oly számmal úszkáltak körülöttünk, mint nálunk tücsök a mezőn. Olykor olykor ölnyi magasságra felugrándozva a viz szine fölött. A szél folytonosan dühöngött és vészteljes felhőket hajtott elénk, melyek pár perc múlva hideg esőt hullattak alá. Kapaszkodás nélkül lehetetlen volt a fedezeten megállni, a hullámok keresztül csaptak hajónkon, a kötelek czérnaszálakként szakadoztak szét, az árbócfa eltört, s már már rettegtünk, hogy hajónk a sziklákon zúzatik szét.

De itt ismét a kapitány lélekjelenléte és a masina ereje megmentettek bennünket a közeli veszélytől. Ez alatt egy meglepő jelenet szemtanuja valék, t. i. láttam az ijedést az arezokon és a megrémült sereg mint hullott térdre, segítséget kérvén imájukban a mindenhatótól. Lehetetlen volt nem imádkozni. Éjfél tájban csendesedett szelünk s mi meg voltunk mentve. Másnap szép reggelre virradtunk s a kifáradt habok közt nyolc czethal mutatkozott, melyek orrukon szökőkút gyanánt magasra lövelték a vizet. Délutáni 3 órakor a St. Franciscoi kikötőbe értünk, hová hajónk ágyudurranásai tömér dek népet csalt ki.

Itt vagyok végre 38 napi utazás után az aranyország fővárosában! Különös hely! Csupa aranyszínű homokos hegyre és. völgybe épitve, leginkább faházakból álló, nagy tengeri kereskedő város; nagy kikötője számtalan hajóival majdnem bekeríti a várost. Fa épületei nagyobbrészt a vízre vannak épitve, s ha száraz részében egy kocsi végig fut utczáján, majdnem minden ház reszket. Beérve, egy soha nem látott jeleneten bámultunk el, t. i. egy kétemeletes házat 16 ökörrel vontattak végig az utczán, mely lehetlenségnek fog tetszeni, de igaz, magam láttam. Hol hat évvel ezelőtt csak néhány halászgunyhó volt látható, ott most 50 000 raffinirozott lakossal bíró, a világnak lesrerazdagabb városa terül el.

Azon 1000 forintból, melly hat héttel azelőtt zsebemben volt, alig került ki néhány napi koszt és lakás ára, 10 forintot fizetvén egy napra. Alig dolgoztam itt két napig, midőn jobbnak láttam Sacramentóba utazni, mit azonnal meg is tettem. A szabósághoz itt nem nagy kedvem volt, de miután idegen létemre más foglalatosságom nem akadt, csakugyan elővettem tűmet és eladva egy órát 300 forinton, boltot árendáltam, melyért egy havi árendát, 150 forintot mindjárt ki is fizettem, és igy szegényesen elrendezve magamat, mi összesen 450 forintba került, elkezdtem dolgozni.

Munkám mindjárt akadt, később mindig több több, és igy egyedül szorgalmasan dolgozgatva napi 21 forint kiadáson kivül két hónap alatt 1700 váltó forint maradt zsebemben. De mivel a szabóságot nem szerettem, egy saxoniai zsidóval dohányboltot nyitottam. Ha meggondolja kedves atyám, hogy itt testvériség és egyenlőség van, nem fogja csodálni, hogy éppen zsidóval állottam kompániába.

Egy hónapig voltunk együtt, de kompánistám, noha másként meg voltam vele elégedve, megcsalt s azért elváltunk, ö elutazott, én meg magam folytattam a kereskedést jó sikerrel. Ha nyugtom lett volna, most jól állnék , de mint forgó szél ugy kóválygott bennem a vágy még utazni, és én elhatározám magamban, hogy az aranybányákat keressem fel, hol boltot nyitni szándékoztam.

Mart, 15-én 1855. Eldorádó Countyba (egy megye neve) mentem, hogy városait beutazva, jó helyet keressek ki magamnak. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy Californiának tömérdek aranya van; hegy és völgy tele vele, s a legfőbb kereset a bányászat. A bányászok gyakran igen hirtelen meggazdagodnak, némelyek azonban csak lassan lassan, sőt sokan csak alig tengődnek. Legjobb itt kereskedést nyitni vagy mesterséget űzni, mert a bányász bőven költ. Beutaztam minden bányavárost, de letelepedésre alkalmas helyet sehol sem találtam s igy az egész utazásból nem nagy hasznom van, kivéve, hogy sokat láttam és mulattam.

Az aranyásást láttam; az igen egyszerűen megy végbe. Mint nálunk az árkot, ugy itt hegyen völgyen keresztül kasul ássák a földet és vályuba hányják, hol jól kimossák. Ha arany van benne, az a fenekére száll. Gyakran, egy kicsit nehezebb munkával ugyan, igen nagy darabokat találnak, a történet nem mutathat fel esetet, hogy valaha oly nagy darab arany találtatott volna. Ugyanis Caleveras countiban egy darab aranyat találtak, mely 14 fontot nyom és értékét mintegy 144 ezer váltó forintra becsülik.

Igaz ugyan, hogy ily darab csak egyszer találtatott, de az megteszi hatását, mert ahol ezelőtt hat évvel fekete medvék és más vadállatok tanyáztak, ott most a világ minden részeiből összecsődült nép oly szorgalommal és haszonnal működik, mint sehol másutt a föld kerekségén. Különös helyeken jártam itt; a százados erdők rengetegeiben néhány fegyveres indusra bukkantam. Másutt szorgalmasan dolgozó bányászokkal beszélgettem; majd a völgyekbe bocsátkoztam, majd a magas s örökös hóval fedett hegyeket kerestem fel.

Vándorlásaim között egyszer különös tünemény lepett meg : egy majdnem feneketlennek látszó iszonyú mélységhez értem, melyben a derült égből lesütő déli nap sugarai, a legszebb virágzásban levő vad rózsabokrok és százados tölgyek ezrei között rendkívüli regényes látványt idéztek elő, mert előttem a tavasz, alattam a lágy, mögöttem pedig a kemény tél vastag hóboritékával egyszerre és egy helyről voltak láthatók. Valódi tükör, melyben en-életemre ismertem; gyermekkorom boldog évei mint ez a tavasz oly mosolyogva állnak előttem, mellettem a jelen változó adományival és komoly tekintetével, és hogy a tél is majd nemsokára bekövetkezik, kétség sem lehet.

Ott áll előttem a jövö, fagyos tekintettel mint lepedőbe burkolt csontváz s inteni látszik, hogy gondoljunk arra, miszerint a nyár is hamarabb mint gondolnók, elmúlik. Mintegy 12 napig barangoltam ide s tova s sok helyet bejártam anélkül, hogy egyik is megtetszett volna. Visszatértem tehát Sacramento city-be, és itt újra kezdem a kereskedést. Minden jót remélek; ez azonban a jövő titka; de ha Isten egészségemet megtartja, ugy hiszem munkásságommal takarékosságom mellett szép összeget fogok félretehetni s akkor majd haza térendek, hogy egészen kedves atyámért éljek.

Felszólítom tehát, hogy ne sokat törődjék a jövővel, hanem tegye magát mindenképp kényelembe, és ne vonjon el magától semmit sem. Irtóztató messzeség választ el bennünket egymástól.

Az itteni körülményekről még egy pár szót ide iktatni el nem mulaszthatom. Amint az ember e földre lép, legyen bár koldus vagy dúsgazdag, pápista vagy kálvinista, zsidó vagy pogány, mindenképp a törvények és a szó legvalódibb értelmében önálló és csak az Istentől függő lény. Mindenki karakteréhez és képességéhez képest becsületben emelkedhetvén, sehol a világon úgy nem boldogulhat, mint itt. Az egyesült tartományokban a ritkaságok közé tartozik, hogy valaki szükséget lásson, ha munkás és becsületes.

Ami az .életmódot illeti, azt az európaihoz képest urasnak lehet nevezni. Az Egyesült Államokban a napszám — ha e legutolsó foglalkozást veszem fel — hat váltó forint, sőt tiz is, a szükséges kiadás pedig hetenként körülbelül 16 forint, melyért kényelmesen jól bútorozott szobában lakhatik s háromszor napjában oly teritett asztalhoz ülhet, mint nálunk egynémelyeik csak húshagyó kedden.

Különbféle testi és lelki gyönyöröket élvezni szokásban van. Californiában a rendes napszám 20—30 forint, a szükséges kiadás pedig (lakás és élelem) hetenként 50 forint. A munkaidő törvényesen meghatározott 10 óra napjában. Képzelheti tehát a napszámos életét; ha pedig valakiben vállalkozó szellem van, itt minden üzlet szabad lévén, elgondolhatják, miszerint itt csakugyan minden ember saját szerencséjének kovácsa..

 

 

 

Sarlay Pál: Eredeti közlemények Kaliforniából. 1870. 154.

 

II A new-almadeni higanybánya.

(Vége.)

A bányák 1700 lábnyi magasban vannak a tengerszine felett, ezek körül mindenütt feltűnő tevékenység uralkodik; az alagutaktól átfúrt hegyhát, a síneken nyugvó szekereken érczköveket napfényre toló bányászokat, mint ki- s bejáró gnómokat, nyeli újra sötét üregébe. Hosszú eresz sor alatt különözik el s osztályozzák a nyert érczterményt, s ugyancsak síneken nyugvó szekereken tolják a kiválasztó-gépeket fedő épületbe.

A fő alagút 800 láb hosszú, tiz láb széles, és tiz láb magas, tömör gerendázattal bélelve. A síneken nyugvó szekereket emberek hozzák mozgásba, a felső gerendákhoz erősített vascsövek a szabadban előállított gőz tova-vezetésére szolgálnak, s a belső gépezetet mind gőzerő mozgatja. Az alagút végén 468 láb mélységű kút van. A kiaknázott érczköveket a különböző mélységekből felhúzó gőzgép a sziklafalba vágott mélyedésben van elhelyezve, e torkolatban a lég hideg kezd lenni, s a falazat hasadékaiból kiszivárgó nedvesség a földet feloldva, sikamlóssá teszi a járdákat. Az érczkövet öblös vasládákban vonják föl.

Egy ilyen ég s föld között kísérteties homályban lebegő ládában a bánya fenekére bocsátkozván, legelőször is a kovácsmühelyt érjük; itt mindenki arczizzasztó tevékenységben van. Az izzó vassal ide s tova futkosó, súlyos pörölyöket forgató, metsző, ráspolyozó kovácsok, mint megannyi alvilági Cyclops, mennykövek helyett gép- és műszerrészeket kovácsolnak, a gránitban rejlő becses érc könnyebb kinyerhetésére. A minden irányban észlelhető valóságos hangya-szorgalom, a szakadatlan munkálkodás eleinte szokatlan, meglepő, s minden más bányákban szokásos eljárástól különböző, oka azonban egyszerű, mivel itt nem napszámra dolgoznak.

A sziklába metszett vizszintes folyosón haladva, nagy terembe érünk, honnan lefelé, a sziklafalba metszett lépcső vezet, melynek végpontján uj sziklaüregben találjuk magunkat. Sűrű csákányütés moraja, s az ércet takarító vaslapát pengése jelenti, hogy czélnál vagyunk. A teljes biztosságot nem nyújtó sziklától izzadsággal kivívott minden talpalatnyi tér szilárd gerendákkal van biztosítva. Egy távolabbi sarokban a bányász keze által mozgatott vasfuró fejére ütő pörge kalapács éles csengése hallik, olykor-olykor csend áll be, mi a vájt kőpor kikanalazását jelenti. A robbantások a veszélyes nitroglycerin helyett a biztosabb dynamittal történnek, melynek nagyzó neve óriás por.

Elől, hátul, alul, fölül mindenütt kaczaj, dana, élc, tréfa, mintha e derék földalatti közönség örömünnepet ülne. Az egyiptomi sötétséggel ki sem törődik, pedig a falra tapasztott faggyú-gyertya oly szomorúan pislog, mintha álmos volna, e vigság közepette is.

A czinóber e bányában réteges lerakodványokban találtatik. Az elterülő érczerek közötti üres rész sokszor úgy beleolvad azokba, hogy csak a bányász gyakorlott szeme látja. A bányászok régi spanyol szokás szerint cargu (teher) számra dolgoznak; a társulattól kapnak szerszámot, lőport, aczélt, s előleget, egy dollár napdijat, mit a végleszámolásnál levonnak a keresett összegből.

Ily módon a munkás érdekében állván minél kitartóbbnak és szorgalmasabbnak lenni, nyereménye ügyességével áll arányban, mig a társulat a felügyelők gazdálkodásában nem kis előnyt talál. A bányában dolgozó személyzet két részre oszlik, t.i. bányászokra és érchordókra. Az elsőbbek csákány-, lapát-, fúró- és kalapácscsal dolgoznak, mig az utóbbiak feladata a nyert érczkövet azon helyre felvinni, hol azt a fölhúzó vasládába rakják, hogy a napvilágra vonják.

E munkások izmosak és erősek, az érczkövel rakott durva rövid zsákot vállaikon emelve, lépcsöröl-lépcsöre lankadatlanul haladnak fölfelé, a mélységek felett hidként szolgáló egyetlen deszkán, sikamlós lejtön, keskeny göröngyös lépcsőn, bámulatos zerge fürgeséggel léptetnek keresztül.

Szerencsétlenség igen ritkán történik, az egyedüli emlékezetes ezelőtt két évvel esett, midőn a mélységből történetesen felfelé illó bányalég két munkást elkábítván, ezek a padlóról menthetetlenül alázuhantak. A bányák általában egészségeseknek és biztosaknak tartatnak, mit a dolgozók pirospozsgás kinézése is igazol; a választó-kemenczénél dolgozók azonban sápadt vázalakok, és valamennyié inylágyulásban szenved.

New-Almaden népessége, mint állítják, 27 nemzetből álló vegyülék, legszámosabb azonban a mexikói és irlandi. Hogy ily különnemű elemek között nem a legpéldásabb egyetértés létezik, feltehető, mig azonban a szóváltások és viszálkodások tettleges komoly alakot nem öltenek, a felügyelök közönyösen viselik magukat. Fenn a hegy tetején gondtalanul összetákolt faházakból uj helység kezd épülni, hol a bányászok nagy része lakik. Az alant eső csendes helységnek fizetési napokon egészen más szinezete van, akkor mindenfelé a legzajosabb élet, zsibongás hallható; alig kapja verejtékkel szerzett keresményét kezéhez a bányász, azonnal a whisky- és grog-bódékba tesz látogatást, hol kártya, zene, fandangó, mi hamar megfosztja a legutolsó dollártól.

A bánya-igazgató állítása szerint, ezelőtt néhány évvel, az ily arany nap kellő dalidóval leendő megünneplésére a san-joséi gyorsszekér több tuczat mindkét nembéli hívatlan vendéget szállított az együgyű bányászok mulattatására, a lakoma nem ért véget. Az elmámoritott s ki-csapongásba merült bányászok oly terhes adósságba bonyolódtak, miből csak hónapokig tartó sanyarú s nélkülözésekkel teljes munkával tudtak nagy üggyel-bajjal kilábolni. Ily esetek ismétlődése ellen azonban erélyes rendszabályok tétettek, de azért a kellő takarékosságot egy bányász sem akarja zsinórmértékül venni.

A higanynak az érezböl kiválasztására az Idriában követett módszert használják; de tekintetbe véve a higany sajátságát, ami az illékonyságot és sűrítést illeti, czélszerübbnek látták, öntöttvas görebek használatát hozni alkalmazásba. A higanygőz egy 16 osztályra elkülönzött szobában sürittetik meg, melyek mindegyike vékony tégla-falzattal van egymástól elválasztva, ezen emeletszerüleg egymás felett levő különzékek teteje és alja át van lyukgatva. A léghuzam ezeken keresztül hajtja a higanygőzt.

A higany legnagyobb része ezen különzékekben sürüdik meg, s harmatszerüleg tapad a falakhoz, vagy hull cseppenként a padozatra alkalmazott csatornába alá. A vezetékeken átillant gőzt egy hideg vizzel töltött nagy szobába vezetik, hol tekercs alakú csöveken kelletvén átsurrannia, csaknem az egész higany-mennyiség hátramarad, ártalmatlan csekélység jutván igy a szabad légkörbe. A hütökészlet tökéletesen meghidegülvén a korom- és vermilion-részeket gondosan eltávolítják, s a falakat óvatosan lekefélik.

Az igy nyert gyári terményt vas korsókba töltik, a vas lévén egyike azon anyagoknak, melyekre a higany mi hatással sincs. Minden korsóba hatvanhét és fél font fér, s minden font 65 centnyi értéket képvisel. Egy tonna érczköböl átlagosan 153 font higanyra számítanak. Néhány év előtt a new-almadeni bányákban 48 000 korsónyit termeltek évenként s 1025 embert foglalkoztattak, ez évben azonban csak húszezer korsó lett a termelék, 450 munkás müve.

1861-ben az egész világon készített higany-mennyiség a következő volt:

Kalifornia 1775 tonna, Almádén (Spanyolországban) 1000 tonna, Peru 150 tonna, Németország, Ausztria, Francziaország 125 tonna, összesen 3050 tonna. Mely kimutatás szerint Kalifornia ötszáz tonnával gyártott akkorában többet, mint a világ többi higanybányái együttvéve.

Az almadeni (Spanyolországban) érczkö áll 36—41 százalék higanyból, 16 százalék kénből és 43—48 százalék idegen részből áll.

Az idriai érczkö áll 51% higanyból, 8% kénből, és 41% idegen részből.

A kaliforniai érczkö áll 70% higanyból, 11% kénből és 19% idegen elemből.

A japán érczkö csaknem csupa czinóber, és áll 84% higanyból, 14% kénből és csak 2% idegen elemből.

 

*  *  *

 

A higany előállítása pörköléssel történik. A legprimitívebb eljárás szerint a cinnabaritot egyszerűen rőzselángon hevítették. Ez tüzelőanyagként és kondenzátorként egyaránt szolgált, miközben a fémes higany a hamuban gyűlt össze. A modern eljárásoknál az ércet először őrlik, majd flotálással dúsítják, amit a folyamatos levegőáramban való pörkölés (600 °C) és a keletkezett gőzök kondenzáltatása követ:

H g S + O 2 → H g + S O 2 {\displaystyle \mathrm {HgS+O_{2}\rightarrow Hg+SO_{2}} \,\!} {\displaystyle \mathrm {HgS+O_{2}\rightarrow Hg+SO_{2}} \,\!}H g S + F e → H g + F e S {\displaystyle \mathrm {HgS+Fe\rightarrow Hg+FeS} \,\!} 4   H g S + 4   C a O → 4   H g + 3   C a S + C a S O 4 {\displaystyle \mathrm {4\ HgS+4\ CaO\rightarrow 4\ Hg+3\ CaS+CaSO_{4}} \,\!} A forró, folyékony, nyers fémen levegőt fúvatva át a szennyező fémek oxidálódnak, és könnyen elválasztható salakot képeznek. Ezt csökkentett nyomáson desztillálva tovább tisztítják. Évente mintegy 4000 tonna higanyt használnak fel. google

 

 

VI.

 

Sarlay Pál A gőzös megérkezte Chinából. 1870. 247.

Az elhangzott ágyudördület az öbölben komoly méltósággal felfelé haladó „Great Republic" gőzös fedezetéről jött a partok felé, mely Chinával és Japánnal közvetíti a kaliforniai kereskedést. Ily jelszó a nyugati kereskedelem e metropolisában mindennap többször ismételt üdvhang lévén, az elfoglalt tömegben mit sem ébreszt. Kit azonban népszokás, sajátságos jelenet, s a látottakból tanúságot huzni akaró kíváncsiság vonz, az jól teszi, ha a csendes-tengeri hajózási társulat kikötője felé ballag, s a feltáruló kép szemléletének egy rövid órát szontel.

A hallott jelhang egészen felvillanyozta a mennyei birodalom fiaitól lakott városnegyedet, apraja, nagyja, öregje, fiatalja lázas ingerültséggel siet utczai vaspálya, omnibusz, bérkocsi felé, nehogy elkéssék a foltárulandó jelenet javát.

A dockok kapui még zárvák, előttük hosszú szürke kabátba öltözött markos úriemberek, kiknek mellén ragyogó ezüst csillag fénylik ezen hat jelentékeny betűvel „Police." Több más fajta rendügyelő, ugyszintén a chinaiaikat védő társulat ügynökei járnak fel s alá, hogy a csoportosuló mongol, afrikai és kaukáz faj bámuló tömegei között a rendet fenntartsák. A kikötőbe csak bementi jeggyel ellátott egyének, érdekelt kereskedők, vagy kiváló chinai tekintélyek bocsáttatnak be.

A többieket vissza- s a rendet fenntartani, a rendörök éppen nem fösvények botjaik alkalmazásában. A zárt kapu mögötti rakpart egy hevenyészett kötélrácsozattal van a kirakó helytől elkülönitve, oda csak rendőrök, vámhivatalnokok, s tolmácaul szolgáló kinaiak bocsáttatnak be.

A hajóhid leeresztése után megkezdődött a kivonulás az úszó városból, s a mennyei birodalomból hozott podgyászok átkutatása, ez alól bárkinek tulajdona sem volt kivéve; a vámadó alá tartozó ópium, solyera (szállásfoglalás) stb. csempészet meggátlása teszi e szigorlatot szükségessé. Az ópium 200 száztól vámdijköteles, s mivel e narkotikus szer. kis adagban nagy értéket képvisel, nincs chinai, ki meg ne kisértené a csempészetet, melynek egyedüli fékje az amerikai vámőrség finom szaglótehetsége. Az amerikai vámhivatalnokok fürgesége, furfangossága, s mindent látni szerető kivánccsisága kijátszodta a cselt vetni akaró chinaiakat Itt egy durva shanghai pokróczba burkolt lomban sejtenek ópiumot, s amint azt a vámtiszt nagy lassúsággal kigomolygatja, a szegény chinai atyafi szájtátó meglepetésére, egy másodpercz alatt a padlón összevissza hever összes csekély vagyona.

Amott hosszú czopfú kövér chinézerek egész kedélyesen kulcsaik után kotorásznak, drága kámforfa ládáik zárt fedeleit villámsebességgel nyitják fel; uti táskák tarka tartalma fedi minden irányban a durva deszkázatot, hajlékony karcsú bambusznád vesszőből font kosarak az irgalmatlan kés mestervágása alatt halálra sebzetten nyílnak kétfelé. Rejtélyes gyomrukból hosszú orrú papucsok, czopfot kiegészitő fekete fonatok, égetett agyagból készült apró házi bálványok, chinai szokás szerint lábat ékesítő gyűrűk, s étvágyat nem gerjesztő süteménydarabok hullnak szerteszét. A különös szinpadon szereplő egy tuczat hivatalnok mintegy gőzerő által mozgatott keze lába rövid 20 perc alatt alig képzelhotő chaoszt idézett elő. Pedig még csak nagyjában tőrtént meg az átkutatás, s ez még csak kezdet volt, a kikötőből való végleges kivonuláskor következik a valódi kutatás.

Egy görbedt úrfi hideg egykedvűséggel léptet kifelé; de a gonosz szellem által sarkallt hivatalnoknak sehogy sem tetszik időszerűtlen öltözéke, melynek nehéz volta és szokatlansága figyelmét megragadván, éles késével sallangokra kezdi azt metélgetni. A derék chinait a meghűlés ellen öt-hat felöltő védé, melyek mindegyike ópiummal lévén bélelve, mintegy öt fontnyi kiaknázás volt e még alig látott kutatási modor eredménye. Hegyes orrú, csónakszerü, hüvelyk vastag talppal az enyészettel daczolni akaró öblös papucsok megragadják a vámőrök szagló érzékeit Rejtett tartalmukkal egyetemben a hivatalszobába vándorolnak. Egy chinai ékes paszomántokkal kisujtásolt párnát tartott védkarjai alatt, egyéb vagyona sem volt a Buddha-adtának; azon szorgos gondosság és figyelem, mit ezen egyetlen bútorára fordított, feltűnést, majd gyanút keltett, a felügyelők egyike késével kezdvén e mysticus párna alkotó részeit elemezni, a nyöszörgő chinai nagy elcsodálkozására jó mennyiségű ópiumot vont ki belőle.

Bőrönd és láda-födelek és aljak, édességek, sütemények, játékszerek, mind megannyi opium-szelenczévé lettek bűvölve, s egész egykedvüleg a harminczadba vándoroltattak. Egy, a fehér embereket gyógyítani akaró chinai, egész csomag még addig itt nem ismert gyógy-gyökeret importált, ezen szokatlan emberbaráti önfeláldozás gyanút gerjesztett, vizsgálni kezdik az uj gyógyszertani arkánumokat, s csak a legélesebb kémszemle után tudták az egészen ópium oldattal szaturált rostokban a vegyészeti csempészetet fölfedezni. Egy építészeti műkedvelő, henger alakú gránit darabokat hozott Chinából, állítván, hogy ő a keresztyén építési vállalkozókkal versenyezni akar, s olcsóbban épit Hong-Kongban egy san-franciscói házat, mint azt bárki más teheti. Ekkoráig még e téren chinai ipar nem tapasztaltatván, ezen lelkesült vállalkozást igazolni. A törekvő corpus delictit kalapácsütési bonczolat alá vették, az eredmény egy minden mineralógot csodálatra ragadó belrészi ópium képződmény volt, mi az egész vállalat dugába dőltét eredményezte.

Az egész hajóteher mintegy 1200 chinaiból állott, mindannyia nyomorú elaszott vézna, alak. Természeti ékességükben, sarkot verő czopffal, a rút nem kivonulván a hajóból, a szép nemre került a sor. Ezen szerencsétlen eladókból mintegy 250 volt a hajó fedélzetén, s ezeknek kiszállása megható látvány volt. Az eljárás épp olyan, mint midőn juhokat vagy teheneket szállítanak partra, a hajó minden zugában emberek voltak, kik őket kifelé hajtották, és csoportokban tizenöt- vagy húszával léptek a partra, hol a rendőrök és chinai tulajdonosok az eresz egyik oldalába terelték az embernyájat, szigorú ügyelet alatt. Ott álltak a boldogtalanoknak hiúz szemű tulajdonosai, épp oly éberen figyelve reájuk, mint csak délen ügyelhettek a rabszolga csapatra.

Ha valamely helybeli chinai agg nő résztvevőleg közeledett feléjük, ezt az őrök durván megragadva tovataszigálták; ha az újonnan érkezettek valamelyike a tömeget el akará hagyni, mint valami állatot riaszták vissza, vagy nyakszirten fogva lökték a többiek közé. E szánalomra méltó teremtmények nagyobb része 12—13 éves zsenge fiatal leány, a legidősebb alig 19 éves.

Az érintett megállapodási hely közelében hivatal-szoba van, hol egy női vámhivatalnok foglalatossága, ezen ópium csempészetre alig gondoló leányzókat tetőtől talpig átkutatni. Hatosával mennek be egyszerre, az ajtó elzáratik, az ablakzsaluk lehuzatnak, a így csoportonként megy a fürkészeti műtét végbe, de ritka dolog, hogy e szerencsétleneknél ópiumot találjanak.

A chinai nők bevitele egész rendszeres üzletággá fejlődött ki Kaliforniában, s a részvényekre alapított társulatoknak gazdag osztalékot nyújt. Hét vagy nyolcz jármű áll készen, hogy őket a chinai városnegyedbe szállítsa; a beszálláa és kikelés a rendőrség védelme alatt történik. Ily alkalommal a mennyeiek által lakott részben egész ingerültségig fokozott érdekeltség tapasztalható; asszonyok, férfiak hangos megjegyzéaeket tesznek, a szokatlan hangzásu nyelv összhangtalan nyekegése csaknem elbódítja érzékeinket. Ily szívtelen emberfal között vonul át az áldozatra szánt ártatlan sereg, míg a törvény emberei hivatalos segédkezet nyújtanak e szemtelen ember kereskedőknek. Az első megállapodási hely a Dupont-utczai chinai színház tágas udvara, hova könyörtelenül zsufoltatnak be egyelőre, hogy másnap szortírozva tovaszállittassanak.

 

 

 

Sarlay Pál: Kaliforniai képek. 1870. 339.

VII.

Sötét képek.

 

Kalifornia népét a szőnyegre hozott chinai kérdés megoldása jelenleg komolyan foglalkoztatja. Vannak, kik pálezát törni akarnak a mennyei bevándorlók fejei felett, de más nézetű polgártársaikban épp oly szenvedélyes chinai védőkre találnak.

Azon kérdés: vajon eltűrjék a chinait, a fehér ember társadalmi körében, vagy a század felvilágosult szelleme, s a keresztyén szeretet tanai szerint, minden legkisebb habozás nélkül befogadó megoldást kell hogy nyerjen. Hogy pedig az uj államra az olcsó munkából háramló előnyök, kárpótolandják-e azon állítólagos erkölcsi és közegészségi süllyedést, mi a chinai beköltözés ellenérvéül használtatik, azt a jövő fogja megmutatni.

Anélkül hogy czélom volna a minket kevéssé érdeklő mongol faj viszonyait részletesebben taglalni, jelenlegi czikkem feladatául tűztem ki a sötét függönyt fellebbenteni, s a chinait úgy mutatni be a magyar olvasónak, amint az valóban szemlélhető a nyugati félgömbön.

Mindamellett, hogy a nehezen kiaknázható chinai nyelv a kaukázi fajt bárgyú együgyüségében „barbár" czimmel tiszteli, s saját hazája lakosait „hold fiai", „a mennyei birodalom szülöttei" s több ily ékes czimekre méltatja, — ki életmódjukat, szokásaikat erkölcsi életüket, s a magát túlélt sajátságos czivilizációjukat, habár nem saját hazájukban is, tanulmányozhatja, szives örömmel lemond az ily chinai mennyei jogról, s szerencsésnek vallja magát, hogy nem a virágos mennyei birodalomban született.  

A chinai bevándorlás indoka ugyanazon forrásból ered, mint a fehér emberé; a vonzó delejtü: az annyi csáberővel biró kaliforniai arany. A külföldi barbárok hazájában, a szülőföldjén élni alig tudó chinai széles alkalomra talál, helyzetét javítani, sőt nem ritkán gazdagságra vergődni. A chinai Kaliforniában a messze terjedő gazdászati és bányászati üzletekben van szétszórva; szorgalma, józan élete, csendes szerény magaviselete példabeszéddé vált, s meglepő az ily látszólagos jó magaviseletű egyénekben a legnagyobb ellentétet, a legerősebb szenvedélyességet találni fel.

Egy népet sem ítélhetünk meg, míg külcselekményeit, szokásait, életmódját nem ismerjük. A fehér ember a chinai életszabályait csak is megközelitőleg képes felfogni, annak nyelve, természete, vallása, nézetei a mieinktől annyira eltérők, hogy mi őt som kellőleg nem méltányolhatjuk, sem tökéletesen fel nem foghatjuk. Az egész chinai nép még napjainkig bizonyos rejtelmesség sötét leplébe van burkolva, s mi csak arról hozhatunk ítéletet, amit látunk. Mielőtt ehhez fognánk, tekintsünk utána, mint él a chinai a nyugati kereskedés metropolisában; e végre a chinai városnegyedben kell egy kis kellemetlen, de szükséges sétát tenni.

Hány ezer konfuczista lakja azon kerületet, azt pontosan kipuhatolni nagyon nehezen lehet; az ez évben bevégzett czenzus a város népességét 170 000-re tevén, ez összegből

15 000-et nagy kérdőjellel számit a chinaira. E szám oly változó, hogy lehetetlen valódi létszámukat meghatározni. A szorgalmas méneket és hangyákat utánozva, csapatokban élnek, s épp oly kiváló szeretettel vannak a zsúfolás iránt, mint a bolyban a hangyák. a  szabad lejárást megvetik, s úgy látszik mintha, a mennyei kényelmet csak ott lehetne legkedélyesebben élvezni, hol a legszűkebb térben a legnagyobb számú halandó van összepréselve.

Hogy mily tökélyre viheti a chinai ezen sajátságos emberi összezsákolást, erre a Jackson-utczában levő Mc. Evoy-féle épület a legbeszélőbb tanúbizonyságot szolgáltatja. Az épület három emeletes, közepén tágas, nyilt udvarral. Ezen épületbon jelenleg több mint 600 emberi lény lakik, s volt idő, midőn azon fedél 1000 chinait árnyazott.

A bemenet az udvarra vezeti a látogatót, melynek minden oldalán alacsony ajtók, épp oly kicsiny, alacsony és sötét szobába vezetnek. Ezek egyike mintegy 12 láb hosszú és 8 láb széles, melynek közönséges neve „Ópium don". E hajlékban az ópium élvezet barátja csekély 10 centért nagy szippantásokat tehet ezbből a test- és lélekrontó bóditó szerből. Az egyik szögletben egy-két láb magas emelvény áll, s a gyékénnyel teritett padozaton ezen fontos vállalat elnöke ül s nyújtózik mandarini méltósággal egész naphosszant. Körülötte a mámor boldogító kellékei: súlyos fazekak, pipák és kiolthatlan lámpa képében hívogatják élvezetre a chinait. Az üres fanyoszolya kényelme azonban uj 10 centért vásárolható csak meg. Az ily egyszerű bútorzattal ellátott szobában gyakran 30 személy van összeékelve a mámorosodás stádiumában.
A végletokig jutottak egész testük hosszában nyujtódznak az ajtó élőtt összevissza. Oly farinán összekucorodott csoportot képeznek, mint nálunk a szalma-aljazaton nyugvó sertések téli napokon. Az egész kép a legfestőietlenebb színezetet nyújtja, s undorral fordulunk el ezen helytől, mindamellett , hogy ez a maga nemében a legelőkelőbbnek tartatik, s több száz más alacsonyabb hason fajta chinai intézet között vezérszerepet játszik.

Az udvar ellenkező oldalán egy olcsó „chinai laczikonyha" tölti el orr- és szemsértő bűzzel az egész udvart. Ggyalulatlan deszka darabokon félig füstölt, valami gyanús mázzal bevont sertés-negyedek, vese pástétomok, máj darabok, különös befőttek, rejtélyes tésztás sütemények ragyogóra firnájszolva, egész üst főtt rizs társasigában. Egy trencséni drótos tisztaságú ezopfos mennyei szakács étvágyüző műkirakatait bámultatják. A látottak logpáncélozottabb gyomrú keresztyén orrát is annyira sértik, hogy öntudatlanul menedéket keresvc  az ehő emeleten találja magát. Ezt csaknem kizárólag opiam-kereskedők, szatócsok, vendéglősök s főbb orgazdák és cinkosok; lakják. Állítólag a szobák némelyike valóságos tolvajbarlang, mivel lakosaik nappal éjjeli álmot aludva, este denevérképp röpülnek ki a préda után.

A felsőbb két emeletre durva, szemetes, szennyes falépcső vezet; mindkettő épp oly szük, és visszataszító szobákká van osztva, mint az alsó rész s csupa nő személyektől van népesitve, hol a szorenesés kártyás, a siker-jutalmazott tolvaj, a Fortunától kegyelt kereskedő tartja magánháremét. A vásárolt rabszolganők nagyabb része az importáló társulat ügynökeinek ellouőrsége alatt bocsátja magát áruba, s tölti a legelvetemedettebb szivü Nábob erszényéből a szennyes keresetmód szégyenfilléreit.

A chinai társadalmi fogalmak szorint a nőben semmi nemesebb, magasztosabb erkölcsi értéket nem lehet keresni; a szerencsétlenek valamennyien állatias, aljas nézetekben neveltetve, más kilátással s magasabb életfeladattal nem bírnak, mint magukat külsőleg minden áron vonzóvá tenni. Minden legkisebb vonakodás nélkül engedik magukat, kereskedelmi czikk gyanánt eladatni. Ez azon sors, amelyre — chinai nevelésmód szerint —. hivatva vannak. A körülmények, hiúságuknak hízelgő gazdag ember birtokává tehetik, roményeik netovábbját elérve, sorsukkal teljesen meg vannak elégedve.

A chinai nőnem szokott divatot Paristól kölcsönözni, a pillangó szárnyakat, s madár búbot jelképező hajék ezredévek hagyománya. Kármin pirosra festi a viaszszínű arcot; csillogó üveg haj-, nyak- és fűl-ékei, s a vagyoni állás szerint szövet vagy selyem köntösök változatlanul megtartják régi alakjukt és szabásukat. A piczire szoritott lábat teknő talpú, ékesen hímzett papucs fedi. Az ily többé vagy kevésbé tarka és kirivó mezbe burkolt chinai nő teljésen meg van elégedve, s korlátolt elme-láthatára nem csapong utolérhetlenek után.

A chinai férfiban a honszeretet egy szikrája sem ég. Vallása s hagyományos szokásai azonban arra tanítják, hogy csontjai Konfuczius földjében kell hogy nyugodjanak, ő csak ideiglenesen vesz búcsút honától, s reménye, hogy életben tér haza, törhetetlen; ha azonban számításában csalatkozik is, meg van győződve, miképp bárhogy s miként, hamvai az ősök sirja mellett fognak nyugodni.

Ha egy chinai férfi hal meg, ennek hűlt tetemét bármi áldozattal is haza szállítják élő honfitársai. A nőkkel könnyebben veszik a dolgot, őket alacsonyabb teremtéseknek szokták tekinteni, s ha egy ily szerencsétlen kimúl, e szomorú eset csak annyira illeti meg a chinait, mint egy kedvencz ló, vagy elkényeztetett öleb halála.

Egy chinainak sincs eszében Kaliforniát állandó lakásául választani, nejét vagy kedvenczét Chinában hagyja, s ott pénzbeli tehetsége szerint vásárol nőt, ki ideiglenesen a hátrahagyottat kárpótolja.

A chinai társulatokat képviselő kalmároknak sas szemük lévén az üzleti dolgokban, már régóta átlátták, hogy a nőkkel való kereskedés roppant osztalékokat nyújt. Mivel pedig Chinában mi sem olcsóbb mint a nő, mig Kaliforniában csaknem egyenlő súlyú arannyal fizetik ez áruezikket, mihamar megkezdték a chinai nő nagyban való behozatalát. Minden Chinából érkező gőzös százakra menő ily szerencsétlen rabszolganőket hoz a piaczi szükséglet fedezésére.

A megrendelő különböző czégek könnyűszerrel s jó nyerességgel szabadulnak meg ez élő áruezikkektől. A szállítmány legkiválóbb része, az eleven, friss, erőteljes nők, külön rendeletek szerint, gazdag kereskedők s jómódú szatócsok részére már előre le vannak foglalva. Az import többi része, részint a chinai közönség, részint fiók intézetek, vagy egyesek által 200—500 dollárjával vásároltatik meg fejenkéut, ifjúság, csinosság, szeretetreméltóság, s egyéb bájaik arányában.

Mint minden áruban, ugy itt is van rosta-alj; de hova lesz az ilyesmi: azt láthatatlan sötét lepellel takarja a tett szennye. Miképp értelmezi a chinai a könyörületet és kegyeletet: azt egy chinai leírásából legjobbau fogja belátni az olvasó.

Gyertyavilággal kezünkben, a léghatatlanul elzárt, penész és szeméttől csaknem eltorlaszolt keskeny folyosó végén egy alig 5 láb magas durva faajtóhoz, s ezt felnyitva, 9 láb hosszú s mintegy 7 láb széles szobába érünk, ennek neve „hospitál".

Ide a már használhatatlan és gyógyithatatlan betegek vitetnek meghalni. A hely a legrondább, a fal hosszában, mintegy 3 lábra a mocskos padozat felett 4 láb széles faemelvény vonul el, mire két elavult rizsszalma gyékény van terítve. Asztal-, szék-, ablaknak semmi nyoma, a legtolakodóbb napsugár sem volna képos éltető szikráját ide téveszthetni, a légkör zárt, pangott, nyomasztó, bűzös, kór és ragály csiráját hordja éltető levegő helyett.

Ezen helyre hozatnak azon teremtményok, kiket a kór annyira lesújtott, hogy többé nem hasznot hozók, s a birtokló egyénnek vagy társulatnak terhére válnak Ezen nyomorú barlangban, barát és tulajdonostól elhagyatva, senki segélyére sem számithatva, a fóldi kísértés végperczében minden isteni vigasz reménye nélkül végzik be a szerencsétlenek szánandó fóldi pályafutásukat.

Mielőtt az élet e számkivetési helyére hozatnának, elébbi lakásaikon egy chinai orvos látlelete mondja ki a gyógyithatlansági végitéletet, minek folytán a halál órája megérkezte felől tudósítják a szerencsétlen áldozato; tudva, hogy tiltakozás, könyörgés mit sem használ. Ez minden legkisebb ellentmondás nélkül nyugszik meg sorsában. A beteget a hospitálba hozzák, az ajtón beerőszakolják, s a gyékényre lefektetik; oldala mellé egy fazék viz, egy más fazék rizs, s egy égő lámpa helyeztetik. Az ajtó reá záratván a szerencsétlen így sorsára hagyatik, s meghalni kényszorittetik. Az élet s az elitélt közé elzárt, penész és szeméttől csaknem eltorlaszolt keskeny folyosó végén egy alig 5 láb magas durva faajtóhoz, s ezt felnyitva, 9 láb hosszú s mintegy 7 láb széles szobába érünk, ennek neve „hospitál", hová a már használhatlan és gyógyithatlan betegek vitetnek meghalni.

A chinai városnegyed feletti őrködéssel Woodraf rendőrtiszt van különösen megbízva; a az ő szives barátságának köszönhetem a sötét régiokba való bcpillanthatásomat, s az ő védszárnyai alatt lehetett Chlnát San-Francziskóban megtekintenem

 

 

Kempf József. Egy magyar ember Ausztráliában.1867. 7.

(Eredeti levél Queenslandból.)

Hogy egyes magyar hazánkfiai, az „extra Hungáriám non est vita" régi közmondás mellőzésévcl, különösen a közelmúlt két évtizedben Európa minden részeiben a azonkívül hol kisebb, hol nagyobb számmal Amerika, Ázsia és Afrika földjén megfordultak, sőt itt-ott némi nevezetességre és szerencsére is vergődtek: az tudva van olvasóink előtt. Annál ritkábban fordult elő azon eset, hogy a roppant távolságra eső ötödik földrészre vetődött volna el magyar ember.Tudtunkra csak egy Rechlitz nevű eperjesi hazánkfia jutott el odáig, sőt több évi ott mulatása után néhány évvel ezelőtt hazáját is meglátogatta, s itt Pesten nálunk is megfordult, de csakhamar ismét visszatért a déli óczeán távoli szárazföldjére, melyet annyira megszeretett s ahol még egy testvére is várakozott reá.

Most ismét egy másik vállalkozó szellemű magyar emberről van tudomásunk, aki Ausztrália földjén szállott partra, hogy ott földi szerencséjét megkisérthesse. Ez a pesti születésű dr. Kempf József (a Vas. Újság kiadó-hivatali buzgó pénztárnokának, Küzdi Albert urnak testvére), aki egy bátor lelkű nő (Szalay Erzsébet) társaságában adta magát a világkörüli nagy útra. Levele, melyet magyarországi rokonaihoz intézett, s melyet itt közlünk, érdekes képét nyújtja az ausztráliai viszonyoknak és saját élményeinek.

 

Brisbane, Queensland (Északi Ausztrália), jul. 19. 1866.

 

Örömmel ragadjuk meg a kedvező alkalmat, hogy benneteket hogylétünkről tudósitsunk. Ezelőtt 3 hónappal irt leveleteket ma kaptuk meg. Reméljük, hogy 3 év múlva ismét jó egészségben látandjuk egymást, ámbár most 18 600 ang.mfd távolságban éppen fölöttetek mint ellenlábasok (antipodes) létezünk.

 

*Kuxhaven, ein Dorf mit 400 Einw. im Hamburg

 

Mindenek előtt néhány sort utazásunkról. Mi 1865. aug. 8-án Kuxhaven* német kikötőből, ámbár nyugati ellenszél mellett, az Északi-tengerre léptünk. Nem sokára oly borzasztó vihar keletkezett, mely aug. 19-i reggelig tartott, hogy „La Rochelle" nevű hajónk már az elsüllyedéshez közel állott. Dover angol kikötőnél a Csatornából kétszer vetteténk vissza a tenger magaslatára; de Calais franczia kikötő közelében kapitányunk, Junge János oly ügyesen lavírozott 9 nap és éjjel, hogy hála az egek urának mind hajónk, mind életűnk megmaradt.

Csakhogy igen betegek, sápadtak és soványak lettünk; a hajó borzasztó rázkódása, hányása, vetése agyunkat s gyomrunkat oly állapotba hozta, hogy éjjel-nappal gyötört a hányás. Bezzeg a tengeri kór nagy nyavalya, melyben én 5, Erzsi 9 hétig szenvedett. A vihar alatt a hajó orra szüntelen viz alatt volt, az árboezok ropogtak, a vitorlák szakadoztak, a kötelek engedtek, s a roppant hajótest, mely 16 000 mázsa terhet vitt, ugy hányódott, mint egy labda! Elmondhatom én is:

,,qui nescit orare, pergat ad maré!"

Az emberek jajgatása, a gyermekek és nők sirása, a matrózok lármája, oly borzasztó diszharmonia, hogy, főképp midőn első izben hallja, még a legerősebb férfi lelkét is megrázza. S ha mi ezt az állapotot előre sejtjük, akkor nincs a világnak az a kincse, amelyért lábunkat a ,,La Rochelle" hajóra tettük volna.

Aug. 19-én végre gyönyörű, derült napunk volt. A tenger lecsendesült, s velünk együtt több mint 80 vitorlás és gőzhajó vitorlázott Angol- és Francziaország között. A látvány oly nagyszerűen szép volt, hogy kiállott szenvedéseinket is rögtön elfelejtettük. Folyvást láttuk Anglia partjait, a sok világító tornyot, katonai laktanyákat s ágyu-telepeket.

Ekkor láttuk a világ legnagyobb hajóját, a „Great Eastern"-t (Leviathánt) is, melynek három óriási kürtője van s 400 láb hosszú; rajta a kapitány telegraf utján vezényel, éppen akkor készült az Anglia és Amerika közötti tengeralatti távirdai sodrony lerakására.

Aug. 22-én az Atlanti-oczeánra vitorláztunk ki és Madeira szigete felé tartottunk. Itt az Amerikába tartó angol, franczia, olasz, belga, holland, német és amerikai hajók elváltak tőlünk s mi két hónapig, mig Afrika déli csúcsáig, a Jóremény fokáig nem értünk, az égen és vizén kivül nem láttunk élőlényt.

Miután Dél-Afrikában a Jóremény-foknál Simonstovn városában 33 napot töltöttünk, nov. 19-én esti 8 órakor erős szél mellett elhagytuk az ottani False-bay kikötőt, hogy tovább Ausztráliába vitorlázzunk. 25 napi utazás után, vihar, jégeső, zivatar, 6—8 fok hideg és olykor mégis mennydörgés között éppen karácsony estéjén érkeztünk Ausztráliának Moreton-bay* nevű kikötőjébe. A hőség itt oly nagy volt, hogy majd megfulladtunk, mert itt deczember a fő nyári hónap. Ezen utunkban hajónkban a typhus kiütvén, hajónk a szó valódi értelmében úszó kórház volt.

 

*The Moreton Bay is a bay located on the eastern coast of Australia 14 kilometres (8.7 mi) from central Brisbane

 

A Moreton kikötőben a typhus miatt az ország kormányzósága (Queensíand-government) hajónkat és az összes utasokat az 50 ang. mfld távolságra fekvő Dunwich-Stradbrock szigetre küldő vesztegzár (quarantaine) alá; engem pedig orvosi felügyelőnek (medical superintendent) nevezett ki. Fizetésem naponkint 1 guinea volt (azaz: 10 forint 50 kr.,) azonfelül szabad lakás és élelmezés, két inas stb. Itt 48 napig a világtól elzárva, betegek, halottak és káromkodó utasok között éltünk.

Miután végre febr. 19-én az egészségi állapotunk iránt megnyugtató utolsó táviratomat beküldtem volna a kormányzóságnak, végtére 1866 febr. 2-án 6 órakor reggel a ,,Kate" nevű gőzös 411 utassal együtt a kikötőn át a Brisbane nevű folyóba s ezen a hasonló nevű fővárosba vitt bennünket. Hogy minő nagyszerű, meglepő és gyönyörü látványok nyiltak itt sóvárgó szemeink előtt, azt én itt hamarjában leirni képtelen vagyok. Még csak azt emlitem itt meg, hogy az egész utazás alatt a hajón 72 halottam volt. 14 gyermek pedig a hajón született.

A 411 immigránst (beköltözőt) a királyi bevándorlási ügynöknek átadván, ínég aznap délután én és a hajóskapitány, Junge János, törvényes vizsgálat (inquiry) elé jutottunk, ahol magunkat igazolnunk kellett. Én és Szalay Erzsébet asszony vagyunk a legelső magyarok, kik mióta talán a világ áll, e földre léptek.

Kaptam itt a kormányzóságtól orvosi dijam fejében 605 ftot, a hamburgi ágenstől 144 ftot (osztr. értékre számitva). April 20-án pedig én és Szalay Erzsébet u. n. landordert (összesen 720 ftot) kaptunk; ezen földet kell vennünk a kormányzóságtól, melynek azonban teljes birtokába csak 16 hónapi ittlét után léphetünk. Ezen pénzen tehát a jövő hónapban 60 acres földet veszünk a Logan és Albert folyók között; 24 angol mfd távolságra Brisbane városától. 60 acres oly terjedelmű föld, hogy vágtatva körüllovaglására fél óra kívántatik. Ha majd a föld birtokába lépünk, mint farmereknek (tanyai vagy majorsági birtokosoknak) újabb gondjaink és teendőink lesznek. A föld értéke itt napról napra növekedik, mert évenkint legalább is 10 000 német, skót, ir és angol bevándorló érkezik ide.

Midőn Queensland (Királyné országa) fővárosába, Brisbane-ba érkeztünk, európai, német berendezésű szállodába szállottunk. Mint orvos jelentvén magamat, márcz. 5-én a queenslandi királyi orvosi karnál, minden vizsgán és szigorlaton újra át kellé mennem; a mi szerencsésen megtörténvén, s még az nap délben mint queenslandi angol orvos-sebész és bölcsészet tudora elismertetvén, az orvosi gyakorlat megkezdésére engedélyt nyertem.

Ezt mindjárt azon nap már el is kezdtem, mert Wittgenstein itteni ezukrász fia ezombját eltörvén, itt azonnal orvosi segítségemet vették igénybe.  

Több közbejött esemény után Brisbane déli részében bizonyos dr. Cunningham házát, bútorait, orvosi praxisát (itt divat, azt eladni), gyógyszertárát stb. 125 fonton (1500 ft. o. é.) megvettem, miután a doktor mint királyi hajó-orvos Londonba visszautazott. Ezáltal egyszersmind két magán kórház orvosi felügyelője is lettem, honnan szintén állandó fizetésem jár. Jelenleg tehát a queenslandi angol gyarmat fővárosában, Brisbane-ban igen keresett, gyakorló orvos vagyok.

Kezdetben az én állásom is igen sok nehézséggel járt. Folytonosan három nyelvet kell beszélnem. Utitársnőmmel magyarul (kezd már kissé angolul is dadogni), legényemmel s a gazdaszonnyal németül, a betegekkel és a többi itteni emberekkel angolul, mert itt más nyelvet nem igen hallani, a németet pedig nem igen szeretik. Hála az égnek, hogy mi magyarok vagyunk. Hazánkat Afrikában és Ausztráliában leginkább a forradalom óta kezdik némileg, legalább nevéről ismerni, s rendesen azt kérdezik: „All you are from the country of Kossuth?" (Ah, ön Kossuth hazájából való?) S ha erre azt mondom, hogy igen; mindenki megbecsül. Alig hinnétek, hogy mily tiszteletben részesül itt is Kossuth és Deák (az angol az utóbbit Diknek mondja ki), s bennünket sokszor ostromolnak, hogy e két férfiú jelleméről és tetteiről beszéljünk nekik.

Most már Széchenyi és Jókai Mór nevét is ismerik. Jókai lapja, a „Hon" volt az első magyar nyomtatvány, mely valaha Queenslandba jött. Az ausztráliai hírlapok (melyek száma 197), de különösen a „Süd-Australische Adlaider-Zeitung" gyakran hoznak híreket szeretett hazánkról. Ez utóbbiban 5 hónappal ezelőtt egy nemzetünket gyalázó czikk volt közölve Bajáról, melyben azt fejtegették, hogy mennyire nincs az ember élete biztositva Magyarországban, mert ott a politikai pártok egymást gyilkolják stb. Olvastuk azt is, hogy Szabolcsban Balkányban valami értekezlet tartatott, hogy Szaplonczai, Váradi Gábor követek lettek Máramarosban; hogy a császárné magyarul beszél stb.

Különben itt az élet egészen szabad; se passzus, se jelentés nem kell; egyenes adó pedig semmiféle sincs, de annál nagyobb az indirekt adó, a vám és harminczad. így p. o. egy üveg bor 5 — 6 —10 shilling (2—6 ft. o. é.); egy üveg pálinka szintén annyi; szintúgy drága a dohány. Az ország parliamentje april 14-én nyittatott meg s éppen ma köszönt le az egész minisztérium. Különben itt most minden kereskedés, minden munka pang. A vasúti munkától egyszerre bocsátottak el 1600 embert. Az ausztráliai „Union bank" megszüntette fizetéseit; a parliament épületének tovább építése fennakadt, egy szóval: csupa pangás.

Brisbane városa hegyen-völgyön, s oly nagy területen fekszik, mint London; minden utcza vagy legelő, vagy porfelleg. Maga a város, melynek 25 000 lakosa van, igen szép fekvésű. A Brisbane folyó, mely félakkora, mint Pest mellett a Duna, a belvárost körülövezi; mindenütt hajók, bazárok, rakhelyek, szép nyaralók és paloták. A legutolsó munkásnak is van verandája, szalonja, hálószobája (bedroom), szóval itt értik, hogy mi az a comfortable. Főutczája a királynő utcza (Queensstreet), mely oly szép szállodákkal és boltokkal bir, aminél különbeket Londonban sem lehet látni.

Az egész város még csak 16 éves! A mi házikónk (cottage) 5 szobából áll; van kertünk, szakácsnénk, inasunk, lovunk, papagájunk, 2 macskánk, sok tyúkunk stb. Szobáink csinosan vannak bútorozva, minden ízletes és elegáns, amint magyar emberekhez illik. Az egész várost ugy képzeljétek, mint erdők és kertek közt elszórva álló villák csoportját.

Az életmód itt egészen más, mint Európában. Reggel 7 órakor kezd virradni, és este 6 órakor rögtön sötét lesz. Nappal igen nagy a meleg, mindenki napernyővel és fátyollal jár; éjjel pedig oly csipős hideg van, hogy a szalonokban külön tűzhelyen mindenütt tüzet raknak. A termés folytonos. Az itteni fő termesztmények: kukoricza, búza, kelkáposzta, burgonya (10 — 20 fontos), sárgarépa, petrezselyemtök, dinnye, banán, ananász és narancs. Alma, dió, mogyoró, paprika, foghagyma nincs.

Mindent fontbn adnak. Egy mázsa burgonya a ti pénzeteken mintegy 4—5 forint; a marhahús fontja 8 kr, a birkakus 10 —12 kr. A lisztet Indiából, Chinából s Amerikából hozzák, 106 font ára 8 forint. Már most nézzétek a mi heti kiadásainkat. Házbér 15 shill., két cseléd 12 shill., kenyér 6, tej 6, hus 6 shill., összesen 45 shilling hetenként. Kell tehát minden hónapban 24 font vagyis 250 ft. o. é.

Éppen olvassuk nagy rémülésünkre a hirlapokban, hogy Newcastle mellett, a tengerparthoz közel 15 különféle hajó elveszett. Különösen sajnáljuk gyönyörű „Cavarra" gőzösünket, mely Sidney városából 50 emberrel kiindulván, a kősziklákon szétzúzódván, mindenestől elveszett. Az orkán a tengerparton oly irtóztató volt, hogy ilyenre élő ember nem emlékezik. Képzelhetni az oly vihar erejét, mely a tenger vizét 50 ang. mfdnyi távolságra hajtotta be a szárazföldre; a hullámok pedig oly magasra emelkedtek, hogy az alattuk tátongó mélységben a parti lakosok a tenger szikláit, fenekét látták! Általános rémülésben vagyunk, mert eddig már 15 hajó van táviratilag jelezve, mely elveszett.  

Az én aggodalmamnak még közelebbi oka is van. Dr. Rechlitz eperjesi magyar hazánkfiát Chilonból mindennap várom ide. Már ezelőtt 20 nappal utazott el Melbourneből, pedig a rendes utazás csak 11 napig tart. Különösen ő miatta nagy a mi aggodalmunk.

Tehát, mint mondám, én és utitársnőm, Szalay Erzsébet asszony vagyunk az elsők, kik valaha az ausztráliai Queenslandban (Londontól 18 600, tehát Budapesttől 20 000 angol mfdnyi távolságban) a magyar szót hangoztattuk. Ez reánk nézve annyival érdekesebb, mivel az itteni bennszülött vad emberek, az u. n. bushmanok (blackfellows) nyelvének egyes szavaiban már is sok hasonlatosságot találtunk a magyar nyelvhez. Ilyen szavaik például: kenyera (kenyér), maró (marok), ugorj (ugorj), magol (eszik) stb. Ez még közelebbi vizsgálatom tárgya lesz. Szalay Erzsébet különösen kedvét találja ezen vad nyelv tanulmányozásában, s leczkéket vesz egy Tomy uevü bushmantól, aki e néptörzs volt királyának testvére. Jövőre az ő fotográfiáját is el fogom küldeni.

Az Indiai és Csendes óczeánon levő szigetekre már többször tettünk tudományos czélu kirándulásokat, s megbecsülhetetlen természettudományi kincseket, csigákat, kagylókat, madarakat, kigyókat stb. gyűjtöttünk, miket annak idejében Magyarországba szállittatni szándékozunk,  Tervünk az, hogy a világ körüli utazásom bevégezte után Debreczenben telepedjünk meg, hogy az ottani kollégium tanuló ifjúságának tudományommal és tapasztalataimmal szolgálhassak, s minden itt szerzett gyűjteményemet a haza oltárára letehessem.

Fél év mulvu Sidneyből Japán fővárosaiba, Yeddóba vagy Nagasakiba szándékozunk utazni, s e czélból már erősen tanulmányozom a „Japán and her people (Japán és népe) czimü munkát, valamint az ottani nyelvet is. Már némi biztosítást kaptam, hogy egy ottani vaspályánál állást kapok.  Itt Queenslandban oly pangás és elégületlenség van, s oly nagy a drágaság, hogy nem- igen biztatók a kilátások. Az itteni munkások a kormányzót (governor) s az első minisztert nyilvánosan inzultálták, a kalapját beverték s dühösen kiabálták: „In the river!" (A folyóba vele!) Egyik meeting (népgyűlés) a másikat követi; az utczákon s nyilvános helyeken egyes asztalokon aláirási ivek vannak kitéve a kormányzóság ellen. Bezzeg itt is roszul állanak a dolgok, de talán mégis jobban, mint Európában, különösen nálatok. Elhagyott hazánk sorsa felett is aggódunk. Vajon lesz-e végre eredménye a magyar országgyűlésnek?

De már be kell zárnom levelemet, mert a postahajó indul. Mindenről irni lehetetlen, mert ahhoz fóliánsok kellenének. Jókai Mór úrnak újra köszönjük, hogy a „Hon" czimü lapját utánunk küldte. Bezzeg van is itt hire e magyar lapnak! A Paris városához czimzett szállodában, az orvosi karban s a postán egyre bámulják, mert ez az első magyar lap, melyet valaha Brisbaneban láttak. Isten áldjon meg mindnyájatokat!

 

 

 

Kempf József: Ausztráliából. 1867. 483.

(Eredeti levél.)

Minmi, New-Castle mellett, Ausztrália Félix. Jun. 17.

 

Az európai angol királyi postahajó (mail) Londonból, Suezen át június 9-én érkezett Adelaidba, s már május 14-kéről is hozott híreket Európából, és igy 27 nap alatt tette meg ezen roppant utat Afrika észak-keleti végpontjától, útjában Indiát, Ceylont, stb. is érintvén. Még ily gyorsan nem tudom hogy kir. postagőzös érkezett volna. De hazulról még sem hozott nekünk újabb tudósításokat.

Pedig óhajtva várjuk mindig a hazai leveleket s hírlapokat — ez utóbbiakat jövőre már ily czim alatt: A magyar olvasó-egyletnek, Ausztráliában. E kis egyletünknek, mely indítványomra keletkezett itt, már van hat tagja; kevés, de kinőheti magát s jól esik, hogy ily távolban is együtt vagyunk s összetartunk.

A magyar lapokból remélünk majd értesülhetni új életre ébredt s lábbadozó drága hazánkról. A többi világ eseményeiről eleget tudhatunk az angol, amerikai, afrikai, ausztráliai, sőt indiai és chinai lapokból, melyeket itt mind, mennyire csak időnk engedi, szorgalmasan olvasgatunk.

Egyébiránt Ausztrália is kezd érdeklődni hazánk iránt. Alig van már lap itt, melyben rendes rovatot ne képeznének hazánk ügyei, s a Hungary czimű rovat mindenikben nagy rokonszenvvel és méltánylattal szól hazánk felől. Sőt képzeljétek, hazánk bölcseit már csaknem mint prófétákat idézgetik. A minap egy érdekes felolvasás tartatott, melyet az ide mellékelt lapban „Exposition of prophecy lecture" czim alatt olvashattok, s mely többi közt mint a „magyar parlament egy közelebbi nyilatkozatára" úgy hivatkozik Deák azon szavaira miket a mostani európai háború rendszerről mondott egyik nevezetes beszédében, midőn azt fejtegette, hogy mai napság a háború oly gyorsan keletkezik s végződik be, hogy mire egy parlament a szükséges katonát megszavazná, az ellenség már meg is verte a készületlen hadsereget.

Aradról kaptunk egy baráti küldeményt s abban a többi közt minisztereink arczképcsarnokát. Igen jól néznek ki; s ausztráliai barátaink is nagy érdekkel szemlélték nevezetes embereinket. Lónyaíra többi közt azt mondák: Tat must be a clever man (ennek ügyes okos embernek kell lennie!); Horváthra pedig: what a jine-looking felloiv! (mily derék kinézésű legény!)

Örülünk a hirnek, hogy június elejére volt kitűzve a koronázás. Végre is Resze képviselőnek igaza lesz, hogy Gödöllőből magyar Schönbrunn válik. De szerintünk mégis jobb lett volna a magyar király és királyné nyaralóját a Svábhegyen vagy a Szép juhászné körül állítani föl, ott mindig szemök előtt lett volna az a gyönyörű kilátás, a felséges Buda és a kedves Pest!

Titeket azonban inkább érdekel,ha magunkról s itteni életünkről irok. Itt jelenleg egy 9 szobiból álló egyemeletes, téglából épült uj hőtel-kében lakunk, melynek neve „Hand of Friendshiss Hotel" (Szálloda a baráti kézhez). Földszint van a medical és apothecary-hall (orvosi rendelvényhelyem és gyógyszertáram); az emeletben pedig lakunk. Hét hétig vendégem volt Udvardy József hazánkfia, volt honti szolgabíró, most 50 éves ember; de május 23-án, görögdinnye s colonial-bor melletti farewell-toasztok (bucsu-pohár) után Singletonba s onnan tovább New-Englandbe utazott — hegedűjével. Nagyon mélabús; mint száműzött, kényszerűségből hagyta el hazáját s már 12 év óta New-Seeland, Victoriában és New-South-Walesben lakik, honvágytól gyötörve*

Tapasztalt utazó, jószívű. Nyolc hónapig vszenvedett szemlobban,s igen közel volt a vaksághoz, midőn orvosi hirdetményeimet olvasván, hozzám folyamodott, és sikerült is szerencsésen kigyógyítanom.

Mi is gyakran betegeskedünk, kivált sokat szenvedünk rheumában, mi itt nagyban uralkodik, kivált az év e részében, miután márczius 21-dike óta őszben, sőt mondhatnám télben vagyunk. Nappal még csak tűrhetően meleg a levegő, de este 8 órakor egyszerre oly csípős hideg lesz, hogy az ember azt sem tudja, mit tevő legyen, annál kevésbbé, mert itt minden épület nyaraló, a szalont kivéve, egy szobában sincs kályha (fire-place = tűzhely). Oh, sok minden hiányzik itt, mi otthon bőségben van; hogy mást most ne említsek, az oly isteni fürdőknek, ásvány-vizeknek, természeti melegforrásoknak, mikben hazánk annyira gazdag, itt hire-hamva sincsen.

Az időjárásra visszatérve, az ősz szokott természete szerint roppant esőzéseink voltak; de az idén sokkal rendkivüliebbek, mint a minőket még eddig értem. Öt hétig folytonosm tartott a legnagyobb esőzés, egy uj özönvíz fenyegetett. A kiáradt folyók tömérdek károkat okoztak; itt is a viz némely utczában 40 láb magasságra emelkedett over íhe levél (a földszin fölött).

E napokban oly tudósitást kaptunk, msly bennünket a legellenkezőbb érzésekkel töltött el, a baráti öröm s önző fájdalom érzéseivel. Dr. Rochlitz Kálmán hazánkfia és barátunk tudósított egy maga nemében gyönyörű levélben, hogy „Gyulay Albert Gábor, a párisi világkiállítás titkára, valamint ő is, néhány hó múlva hazájokba visszatérnek." Vajha mi is azt tehetnők! Örültünk, hogy viszontláthatják kedves hazánkat, de megirigyeltük boldogságukat s megsirattuk távozásukat. Mikor mehetünk mi is? No, de az idő mindent megérlel, — s kitűzött tervem végrehajtására még idő kivántatik.

Most Isten veletek, stb., stb., stb.

 

*) Egy későbbi keltű levélből látjuk, hogy ausztráliai honfitársaink is megkapták már az átalános amnestia hirét  örömmel üdvözölték, alig bírva elhinni, hogy most már Türr, Klapka, Perczel stb. mind hazájokba térhetnek

 

 

 

 

D. M. Ausztráliába vándorolt magyarról. 1867. 422.

London, aug. 12.

A „Vas. Újság" jul. 28-ki száma dr. Kempf tudósítása nyomán az Ausztráliában lakó magyarok névjegyzékét közli. Ebben bizonyos Veghey nevét látom említve, mint a Melbourne-ban létező Mechanics Institute alapitóját. Baráti érzettől indítva s a kérdésben levő hazánkfiának rokonai és számos ismerői érdekében kötelességemnek is tartom megjegyezni: hogy a mondott intézettel összeköttetésben állott honfitársunk neve nem Veghey, hanem WékeyZsigmond. A Mechanics Institute egyébiránt nem is „gépgyár," hanem munkások olvasó s mivelődő intézete (mechanics = munkás).

Wékey Zsigmond zempléni születésű, 1849-ben Kossuth egyik benső segédtisztje volt, ugyanazon minőségben, mint a nemrég hazatért báró Nyáry Albert.

1853-ban, miután egyik itteni nyilvános tanodában az érczisme tanfolyamát rendesen végezte, Ausztráliába vitorlázott, mint számos más hazánkfia, az ottani aranybányákban szerencsét keresendő.

De a „digger" zord élete nem lehete a finom műveltségű ifjúnak ínyére: Melhourne-ben a Victoria tartomány fővárosában telepedett meg, hol nemsokára a nevezett intézetben mint oktató s titkár nyert állást, emellett tudománnyal és  irodalommal is foglalkozott.

 

Első, világot látott munkája:

On the Origin and structure of the language of the Magyars" (A magyar nyelv szerkezete s eredetéről).

Ezt követte „The culture of the Vine, its advantages and prospects in Australia." (A szőlőszet, annak hasznossága s jövője Ausztráliában.)

 

Ezen — tán első e tárgyról angol nyelven irt — munka következtében szőlőszeti s borászati egyesület alakult Victoriában, melynek igazgató szelleme s titkára Wékey volt.

1861 körül nagyobb kitüntetés érte hazánkfiát. Az időtájban ugyanis hire terjedvén, miszerint Otagában, Uj-Seeland egyik szigetén, uj s az ausztráliainál dúsabb aranybányák fedeztettek föl, a kivándorlás árja Ausztráliától el, s az uj Eldorádó felé kezde fordulni.

A victoriai kormány saját tartománya érdekeinek emiatt történhető rövidítésén aggódva, biztost határozott Otagába küldeni. Ezen kitüntető, bizalmas küldetésfel Wékeyt tisztelte meg a kormány. Vizsgálatai és észleleteinek eredményét Wékey egy könyvben tette közzé, melynek czime:

,,Otaga its gold mines and natural resources."

(Otaga aranybányái s más természeti kincsforrásai.) Az összes tartományi sajtó a leghizelgőbb elismeréssel nyilatkozott e könyvről, mely még itten Londonban is nagy keletre talált s több kiadást is ért; (második kiadásának egyik példánya előttem fekszik).

Ezek után alig hihető, hogy Wékey ujolag „a bányákban mint digger működnék." Szívből sajnálnám, ha a magának ily szép elismerést kivivőit író a nem szokott zord életmódra kényszerült volna. Vigaszt abban találhatunk, hogy dr. Kempf a Melbourne-tól távol eső Sydneyben csak hallomás után írhatta tudósítását. Ausztráliából visszajött hazánkfiaitól tudom, hogy Wékey magához illő, kitűnően művelt skót leányt vett nőül, s hogy számos családja is van.

 

 

Dr.Kempf József: Eredeti levél Ausztráliából 1868. 287..

Dr.Kempf József t. honfitársunknak Ausztráliában Terrarában márczius 24-kén kelt s hozzánk intézett leveléből érdekesnek véljük a következőket közölni.

Miután emliti az átalános megdöbbenést és eliszonyodást, melyet a közszeretetben s tiszteletben álló Alfréd angol királyi herczegnek az ir O'Farell által történt megsebeztetése az ottani lakosság minden rétegében előidézett, a legmagasabb fokra emelkedett ingerültségről így ir:

„Indignations-meetingek (boszankodást kifejező gyűlések) tartatnak mindenütt, s mindenki siet kifejezést adni fellázadt érzéseinek. A többi közt mi, kevés számú, de összetartó magyarok is tartottunk egy ilyen célú összejövetelt, Sydneyben, Gyulay hazafitársunk lakásán, hol a közelében lakó magyarok mindnyájan megjelentek. Elhatároztatott, hogy e végre kinevezett bizottság által részvét-fölirat intéztessék a herczeghez, mely pár nap múlva tartandó gyűlésünkben végleg megállapittassék.

Némely más nemzetbeli idegen rossz néven vette, hogy mi magyarok, kik csak egy maroknyi kis számot teszünk itt, külön feliratot késztitünk, ahelyett, hogy a többihez csatlakoznánk, s azt vetették szemünkre, hogy mi ezt csak feltűnési vágyból tesszük. Mi e vádat visszautasítottuk, kifejezvén, hogy számra bár kevesen, de azért a nemes érzelmekre éppen oly képesek vagyuk, mint bárki más. Hálával tartozunk az angol nemzet iránt, mely mint mindenben nagy és nemes, az volt irányunkban is, midőn menhelyet, segélyt és szíves barátságot nyújtott az 1848 évi gyászos események következtében menekülni kényszerült bujdosóinknak.

Kétszeres részvétet érzünk az angol királyi ház derék sarján elkövetett átkos merénylet, de egyszersmind szerencsés megszabadulása iránt. Egyébként, mi magyarok, eredetre, nyelvre, nemzetiségre nézve sokkal inkább különbözünk minden más itt csoportosuló idegentől, mintsem azok bármelyik árnyalatához is csatlakozhatnánk".

Megemlítvén ezután egy szerencsétlen sérülés következtében gyöngélkedését, így folytatja: „Jövő hónapban, ha a mindenható egészségemet visszaadandja, némi érdekes közleményekkel fogok kedveskedni; különösen természeti tárgyúakkal saját tapasztalataimból, mert e hóban legalább is 200 mértföldre voltam benn a rengeteg Bush-ban, hogy észleleteket tehessek. Láttam a nagyszerű Gapet, t. i. egy 1500 láb magasságú hegyen létező gyönyörű kősziklákat, melyek hnjdan mind a tenger alatt feküdtek. Láttam a vedlő fákat, amint a kérgeiket levetkőzik — mert leveleiket soha sem hullatják; — láttam a csodaszerü Grastreet (füfát), a Burravangot virágzásában. Aludtam az erdőben egy pokrócba burkolva, lovam egy fa mellé kötve — mig egy Terier-Bulldog 3—4 lépésre tőlem a vadebekkel (Nativewild dogs) viaskodva, védelmezett.

A regényes kősziklákkal telt Endrik folyón átjutva egészen Narigáig hatoltam, hol a sok juh gyöngyörü, finom, nemesitett gyapjával, azok kezelése, és egy vadrózsafa-erdő különösen meglepett. Gyönyörű éghajlatú ország ez, és az új free-selection act (szabad-választási törvény) szerint minden ember választhat magának földet, amennyit tetszik. Legalább 300 holdat; holdjaiért az átvételnél 5 shillinget azaz: 3 frtot o. é. kell befizetni a kormánynak, a többi fennmaradó 15 shillinget pedig 5—10 év lefolyta alatt.

Ezt aztán irtani, bekeríteni, szántani s vetni kell, ami bizony sok munkát kivan. Kezdetben az ily freeselecta (szabadválasztó) leginkább teheneket, marhát, juhot, disznókat s baromfit tart és nevel, mert a legeltetés itt egész éven át tart. Azután kezd termeszteni tengerit, melynek itt közel 100 különféle neme van. A mi magyar fajunk egyike a legkedveltebbeknek, az idén 15—16 láb magasságra nőtt. Burgonyát is termesztünk, melynek tonnája (20 mázsa): 120 ft o. é. — azután kelkáposztát, sárgarépát, tököt (a legszebb s jobb fajokat), ugorkát, szőlőt, mely itt oly gyönyörű s nagyszerű, hogy ezelőtt mint. egy hónappal Ulladullában egy 20 fontos fürt volt a kiállításon.  

A szőlőtermesztésnek itt legjobb éghajlata volna, de fájdalom, nincsen itt hegyaljai, badacsonyi vagy budai magyar vinczellér vagy kapás, aki ahhoz értene. A szőlő kezelése egészen más mint a mienk, különösen a metszése. Bora igen finom, jó zamatú, ízletes, és ugy látszik, hogy minden angol ellenszenv daczára (aki csak az édes borokat issza u. m. a Cherrit s Portért vagy Claretet), ezen boroknak igen nagy jövőjük leend.

Fő termesztrvényei a legszebb gyapjú, tengeri, Arrocoroot bor stb. Képzelhetni, mily mérvű lehet itt a marha- és birkatenyésztés, amidőn mostan Sydneyben társaság alakult, mely hajókat terhel hússal s Londonba szállítja. Minden hus, hal, tojás sat. jég között fekve, egészen frissen érkezik Londonba.

 

•) Derék hazánkfia, kinek rokonaihoz irt leveleiből a közérdekű dolgokat kiválogathatni kedves alkalmunk van, az ötödik világrészben ritkaságok gyűjtésével is kíván szolgálni hazájának; mikről később fogunk bővebb értesítést venni s adhatni. Egy pár ausztráliai napilapot is mellékelt leveléhez, melyekben felőle is van említés; egyikben „Count de Kempfenfeldt" néven. „Daczára minden törekvésemnek," — írja — „nem vagyok képes fölvilágosítani az itteni embereket polgári s társadalmi állapotaink felől.

Csak az ujabb időben kezdik megkülönböztetni a hungariant a germántól, s mert van egy magyar gróf Degenfeld, azért nekem is mint magyarnak, nem csekély boszuságomra ezen nevet adták: „Couut (gróf) de Kempfenfeldt.

" Azt hiszik, hogy minden magyar nemes: gróf, s minden magyar ember gazdag, főrangú és eo-ipso politikailag compromittált, száműzött stb. Én már föl sem veszem, akármit fecsegjenek felőlem. Még megérem, hogyha itt már gróffá tettek, talán később a vad bushmenek, blackfellow-k között még király is leszek".

Óhajtjuk, mielőbb érje el levelében emlitett „kitűzött tervét" hogy derék hazánkfia is megláthassa az annyira sóvárgott hazai földet! Szerk.

 

 

Szeberényi L. Mexikói élet. 1863. 44. 381.

Most, midőn nemcsak hogy hadi tudósítások gyakran érkeznek a mexikói csatatéren küzdő franczia hadsereg előhaladásáról, hanem az ország trónja az osztrák uralkodó család egyik főherczegének ajánltatott fel. A forrás, melyből tudósításunk adatait merítjük, a volt spanyol követ, Calderon de la Barca szellemdus nejének útleírása.

Alig lehet képzelni, mond az emiitett írónő, elszórtabbat, elhagyottabbat, mint Vera-Cruz és környéke. Itt a várkastély emelkedik vörös és fekete bástyáival, amott a nyomorult, komor város fekszik fekete madarak seregétől körüllebegve, melyek hullamaradékot  keresnek. De e borzasztó látvány is, mint tengeri utazásunk czélja, kedves volt. Ameddig csak a szem ért, a környék Vera-Cruz lakosságától volt ellepve, mely ő kegyelmessége megérkeztét bámulni gyűlt össze.

Némelyeknek nem volt nadrágjuk, másokon pedig, hogy ez egyensúlyt helyreállítsák, kettő is, s ez öltöny felső párja, mexikói szokás szerint, oldalt felhasítva. Valamennyien széles karimájú, ezüsttel, tarka gyöngyökkel ékesített kalapokat viseltek; arczaikon pedig a sötét barnától kezdve egész az átlátszó fehérig minden szinváltozat ragyogott. Némely öltözék csupa rongyokból volt összeállítva, melyeket csupán a természetes vonzerő tartott össze; mig másoké csak néhány szelelő-lyukkal volt ellátva. Azonban mindnyájan tolongtak, öklükkel lökdöstek és csaknem vizbe taszitották egymást, nehogy a nap látványát elszalasszák.

Tovább érve, alig győződhettünk meg, hogy még deczemberben vagyunk; a lég langyos és illatos volt; a meleg hasonlított a londoni júliusihoz, annak nyomasztó hatása nélkül. Az ut erdős vidéken vezet keresztül, imlynek fái virágokkal és gyümölcsökkel vannak lepve. Különféle szinü virágok terjesztették illatukat, phantasticus kigyónövények fonták körül a fák ágait, betakarva minden gallyat virágaikkal; pálmák, kókusz-, narancs- és citromfák vegyest váltották egymást.

Kalauzunk, Don-Miguel kalapja már magában is valódi nevezetesség volt; ez fehér vidrabőrből készült s iszonyú karimával birt, gazdagon ezüsttel átverve, s vastag ezüst zsinórral és bojttal ellátva. Egyetlen egy emberi lényt, egyetlen tárgyat sem láthatni, mely meglepő képet ne nyújtana.

Az indián nők hosszú fonadékokkal kötve hátukra gyermekeiket, nagy szalmakalapuktól árnyékozva, két szinü ruhákba öltözve, megterhelt öszvéreikkel és sötét vad tekintetökkel. A lovasok, gazdagon ékesített nyergeikkel, mexikói kalapjaikkal, ezüst kengyelvasaikkal és nagy csizmáikkal, mindez festői. La Calera mellett gyönyörű kilátásunk nyílt a tengerre. Olykor megállapodva, narancsot, ananászt és granadillát vásároltunk.

 

*  *  *

 

A hideg érezhetőbb lőn, s végre a hold világánál határozottan kivehettük fehér fejkötőjével Orizaba csúcsát, melynek csupa látása is elég, hogy fázzunk. Japához közeledve a látvány festőivé válik; kíséretünk felöltötte díszruháját, s magas sisakjaik és lobogó tollaik belevegyültek a fák és bokrok zöld lombjaiba, amint előttünk vágtattak. Orizaba és Cofre de Pevote fehéren világítottak a távolban, mig a vidéket, melyen áthaladtunk, pompás virág-, különösen rózsaillat töltötte el. Csaknem két óra volt éjfél után, midőn Jalapához értünk, és pedig szörnyen elfáradva s hidegtől dideregve. Tűzről szó sem volt, de legalább meleg teát adtak, s nemsokára oly nyugodtan aludtam, mint Uj-York óta nem.

Reggeli után több úrtól kisértetve sétát tettünk a városban, mely csak két meredek nagyon ódon utczából áll, néhány nagy, pompás házzal. A legkiválóbbak néhány angol kereskedőéi s egyes lakosokéi, kik a vomito (sárgaláz) időszakát itt töltik. Van benne azonkívül néhány régi templom, kolostor és szép vásártér. De az ó falak hasadékai közöl mindenhol rózsák tűnnek elő, s indián lányok koszorúkat fonnak belőlök valamely szent képre Virágok a sátrakban, virágok az ablakokban mindenfelé a világ legszebb hegyes vidékeire való kilátás.

A Cofre de Pevote, sötét fenyveseivel s óriási porphyr-partjával, melytől nevét vette, s a még magasabb Orizaba uralkodnak a többi csúcsokon s az ország óriási őrei gyanánt tűnnek föl. Az egymásba összefolyó hegyek, a komor szirtek és völgyek, a magas fákból álló sötét, sűrű erdők, melyek a magaslatokat és lapályokat borítják; a távoli tenger látása, a gyümölcsfáktól árnyékolt ösvények; az aloe, banán, virágzó myrtusokkal vegyítve, különféle szinü és illatú cserjék és virágok — mindez egyesül, hogy a szem számára gyönyörködtető látványt idézzen elő. Aztán maga Jalapa (virág-féle), oly ódon és szürke, oly rózsákkal teljes, viszhangozva a daloktól, melyek minden ajtóból és ablakból szerteömlenek; és a kellemes kedves égalj!

Végre közeledtünk a fővároshoz. Gondolataim, melyek a múltban a jelen előtt háromszáz évnyire rajongtak, egy teljes díszöltözetben álló tiszt megjelenése által a jelenbe idéztettek vissza. E tiszt a kormány parancsára érkezett, hogy a békepálmának Ó-Spanyolországból hozóját üdvözölje, s reánk várva az egész előtte való nap lóháton ült. Minthogy pedig esni kezdett, ajánlatunkat elfogadva, a kocsiba ült. Most egész lovagló sereg vett körül bennünket, s nemsokára észrevettük, hogy az eső és a beállt sötétség daczára számtalan kocsi és lovas jött elénk. Nemsokára megállíttatván utazó kocsink, felszólittattunk, hogy egy pompás, négy fehér ló által húzott világos vörös és aranyozott kocsiba menjünk át, mely belül a köztársaság czimerével volt diszítve.

A sereg, kocsik és lovasok e roppant tömege közt vonultunk be Montezuma városába. A vidék Mexikó e részén puszta és lapályos; és hol egykor a várost környezve a lagúnák vizei csatornák gyanánt vonultak el, most egyhangú ingoványt láttunk, melyet csak vadruczák és vizi tyúkok seregei élénkítettek némileg. De a környék komorságát felviditotta a kiséret vidorsága, nevezetesen a feltűnő vörös és aranyozott egyenruhák, az urak fényes ruházata (ugy hiszem, többnyire spanyolok voltak) magas mexikói nyergeiken arannyal himzett takaróikkal, díszített mexikói kalapjaikkal, esüst sarkantyúikkal stb. Mexikó kapujánál a kocsi megállván, háromszoros üdvkiáltás harsogott. Csaknem egészen sötét lett, az eső pedig ömlött; mindemellett ismét több kocsi nőkkel és urakkal csatlakozott a vonathoz. Egy gazdag mexikói kereskedő szívességéből előlegesen Buenavista külvárosban rendeztetett egy ház számunkra; minélfogva az egész városon keresztül kellett vonulnunk, inig a kisérő tömeg és rossz kövezet által akadályoztatva rendeltetésünk helyére értünk.

Nappal lakásunkat; melyhez nagy kert csatlakozik, csinosnak találtuk. Az udvar teli van rózsaillattal, de mivel a szobák mind földszintesek, kissé nedvesek. Az idő noha szép, de reggel oly hideg, miszerint gyakran eszembe jut, mennyire nem volnának szőnyegek, sőt egy kissé a meleg kandalló is fölöslegesek. Szőnyegeket csak kapunk; de kandallóról vagy kemenczéről itt szó sincs; és ez, — mihelyt a reggeli órák elmúlnak, — alkalmatlan is volna. A ház egyedül áll; nagy udvar választja el Az utczától; átellenben van a nagy kő-vizvezeték, a spanyolok pompás műve. Hátul különféle régi ház áll, fáktól árnyékoltan, mintha csak falun élnénk.

 

 

Mexikói geurillak

 

De mi leginkább foglalatoskodtat bennünket, azok a nevezetes és festői ember-csoportozatok, melyeket az ablakokból látunk. Bronz-szinü férfiak egyetlen öltöny-darabukba, egy darab szövetbe takarózva, kik agyagedényeket, éppen oly színűeket, mint ők maguk, könnyeden visznek fejükön, ugy hogy valóságos „terra cotta"-ból készült szobroknak látszanak. Ez edények befőtt gyümölccsel vagy zsírból alakított fehér gúlákkal (mantequillas) vannak megrakva. A nők rövid kétszínű szoknyákban, rendesen egészen rongyosan, de a ruha alján mégis csipkékkel, kis lábaik harisnya nélkül piszkos fehér atlasz czipőkbe kényszerítve; valóságos eleven rongycsomagok és kik az ablak előtt megállva, tettetett panaszhangokon koldulnak, vagy a fal tövében fekve renyhén szivják a levegőt és napvilágot.

Az ajtó előtt órahosszat ülve, sütkéreznek. Indián nők szűk, sötét szinü szoknyáikban, s vörössel keresztülfont hajzatukkal, kik kosaraikat letéve pihennek, s időtöltésül rézbőrű csemetéik haját szorgalmasan vizsgálják. Szóval van tárgy elég, hogy figyelmünket lekösse. Ugy látszik, hogy a mexikói látogatások tartamra nézve mindent felülmúlnak, mit csak látogatásnak nevezhetni. Soha sem rövidebbek egy óránál, a néha a nap nevezetes részét elfoglalják. Ez urak azt hiszik, hogy a nap minden részében szívesen láttatnak; ha reggelizni mégy, ők is mennek; ha ebédre mégy, veled esznek; ha alszol, várnak, amig fölkelsz; ha nem találnak otthon, újra eljőnek.

Egy ránk nézve egészen közönyös ember, kinek nevét elfeledem, tegnap reggeli után jővén hozzánk, helyére ült. s addig maradt nálunk, hogy később velünk ebédelt. Ezt nem látogatásnak, hanem valóságos kísértésnek kellene nevezni. Nyílt ház, nyilt asztal a vendégek számára, kik közé a legtávolabbi ismerősök is számittatnak, a spanyol vendégszeretet szokása, mely ide is át van plántálva.

A férfiak és nők itt nagyon hasonlítanak egymáshoz akár a kellemes mantille-be burkolózzanak, akár a legujabb divat szerint öltözzenek, akár spanyol köpenyben, akár mexicói öltözetben legyenek. Az itteni nők modora igen szívélyes, de a mexikói illemszabályok borzasztóan unalmasak. Miután bevett szokás szerint minden érkező nőt megcsókoltunk, mi nagyon vonzó szokás, és a legelőkelőbbet a kereveten jobbra leültettük, ez oly pont, mely nagy fontosságúnak tartatik.

 — Szükségképp a következő beszélgetés kezdődik :

 

,.Hogy érzi magát, senora?"

,Szolgálatára. És ön?'

„Ezer köszönet! És a senor?"

.Szolgálatára, mint mindig stb.'

 

Mielőtt leülnének, azt mondják:

 

„Kérem, tessék helyet foglalni."

,Előbb ön, senora!'

„Nem, senora, ön előbb."

 

Jól van tehát, hogy önnek le legyek kötelezve minden további teketória nélkül, mert én gyűlölöm a szertartásokat és illemszabályokat. És igazságuk van, hogy az illemszabályokat nem ismerik; mindez jóakaratnak jele, s oly szavak, melyek azt megerősíteni segitik. Ha reggel találkoznak, akkor még a következő kérdést bocsátják előre : ,Miképp töltötte az éjt?' Mire a felelet szintén : „Szolgálatára."

(vége következik.)

 

 

Urmánczy Nándor.* JEGYZETEK AMERIKAI UTAMRÓL. 1904. 39. 659.

 

Augusztus 12.

Reggel háromnegyed 10 órakor a hajókürt hatalmas bugása közben megindult a Szlavónia. A sürgés-forgás megszűnt, mindenki a korlátokhoz tódult, hogy a parton álló ismerőseit még egyszer köszöntse. Kendőlobogtatás, egy-egy hangosabb üdvözlet, s hajónk hátat fordított Fiúménak.

A korláthoz támaszkodva, a távolodó partokat, a még mindig integető tömeget nézve, szerettem volna azt az érzést megállapítani, amelyet bennem ez a jelenet keltett. De nem tudtam, csak valami lehangoló, nyomott, szomorúság felé hajló érzés borult kedélyemre. Egy-egy emléket, egy-egy arczot hoztak elém gondolataim s úgy vettem észre, egyáltalán nem jut eszembe Amerika.

 

Augusztus 13.

Az első huszonnégy órán túl vagyunk. Végig hajóztuk az Adriát, most Brindisi előtt délnyugatnak kanyarodva az olasz csizma sarkát készülünk megkerülni. A tenger nyugodt, de nem mozdulatlan: apró, ártatlan hullámocskák fehér taraja játszik a ragyogó napfénnyel.

Az első nap különben elég kellemesen telt el. Délután megalakult a vigalmi bizottság a közönség szórakoztatására, s a sajtóbizottság a világ folyásáról kapott hirek közlésére. Hajónk föl van szerelve Marconi-fóle drót nélküli táviró-készülékkel s van rajta kézi sajtó is. Az újságtól tehát itt sem szabadulunk meg.

Vacsora, vagy jobban mondva ebéd közben megvolt az első izgalmas eset is. A hangos, kedélyes társalgást pillanatra mélységes csend váltotta fel. Az étterem ablakán bekiáltott egy rémült, rekedt hang:

— Tűz van, ég a hajó!

Néhány higgadtabb utas nyugalomra intette a közönséget s csakugyan, mindenki nyugalmat erőszakolt magára. És dicséretükre legyen mondva, a társaság hölgytagjai a körülményekhez képest épp oly bátorságot mutattak, mint a férfiak. Úgy három-négy perczig tartott ez a kínos, feszült helyzet, amíg meghozták a hírt, hogy nincs baj. A manapság annyira divatos rövidzárlat okozta a riadalmat. A kigyuladt vezeték nagy fénnyel égő tüze rémítette meg a harmadik osztály utasait. Az asszonynép kezét tördelve, kétségbeesett jajgatás közben csapatokba verődött, letérdelt és hangos szóval imádkozott, mialatt a matrózok gyorsan eloltották a tüzet. Félóra múlva is lehetett látni reszkető, sopánkodó alakokat. Csakhamar azonban elfeledte mindenki az esetet.

Este tiz óra körül gyérülni kezdett a társaság, egymás után tűntek el az utasok kabinjukba. S akadtak olyanok, akik a rettentő hőségben aludni is tudtak!

 

Augusztus 14.

Elhajóztunk Sziczilia partjai mellett, a Messzinai szoroson át. Távcsővel néztük az Aetna kopár, most nyugodt csúcsát, Reggia és Messzina városait. Láttuk az ókori hajósok két közmondásos rémét, a Scyllát és Karybdist, ahol ma fodros habok felett békén ringatóznak a vitorlás bárkák. Ahol állítólag az örvény van, a parthoz vetődve, oldalára dőlt, leszerelt hajó hever. Mögöttünk delfinek serege úszik versenyt a hajóval.

Reggeli után az istentiszteletek következtek. Hock János, majd Blaskovits Ferencz képviselők mondtak misét a födélzeten. Amint felhangzott az első egyházi ének s a levegőben, összeolvadt az urak és a szegény kivándorló nép éneke, az otthoni falusi templomok régi, ismert énekei, alig maradt szem szárazon. Amint a csengettyű megszólalt, a tisztelt házban oly hangos képviselő urak, itt a tenger végtelenségének és ezzel szemben parányiságuknak tudatában, némán, meghatottan hajtottak térdet. A mise végén a magyar és angol lobogóval díszített fedélzetén a himnuszt énekeltük. A hajó személyzete angol istentiszteletet tartott a szalonban, majd a református magyar kivándorlók énekeltek szép egyházi énekeket.

A tengeren, ha nem jobbak is, de szelídebbek az emberek.

 

Augusztus l7..

Tegnap Sziczilia fővárosában, Palermóban időztünk huszonöt óra hosszat. Néhány társammal bebarangoltuk czél nélkül a várost, be- benéztünk egy-egy templomba, múzeumba, — de ennek felsorolásával minek töltenem az időt?

Most itt heverünk a hajón, hol benézünk a pipázóba, vagy szalonba, diskurálunk, eszünk, el is álmosodunk s aztán újra kezdjük. A nap eltelik s holnap már meg sem tudjuk mondani, mivel.

Tengeren van csak az igazi dolce far niente. Ma például nem csináltam semmit és ugyanezt cselekedte valamennyi utas. Hoztam magammal vagy tizenöt kötet könyvet s olvastam eddig hat lapot. Az ember belekezd, olvas, olvas és egyszerre azon veszi észre magát, nem tudja, mit olvas. Egyik tudós képviselőtársam azt panaszolja, hogy nem fogja az olvasás, a másik meg azt vallja, hogy a második lapnál már elalszik.

 

Augusztus 17.

Ma Algírt néztük meg. Kora reggel ért ide a hajó. A fedélzetre siettem. Gyönyörű kép fogadott. A széles öböl mögött lankás hegyek emelkedtek; egy részüket a délszaki növényzet díszíti, a többit modern paloták s az arabok házai foglalják el.

A kikötő nagyon népes. A párisi mintára épült paloták a parton s a város középső részén meglepik az utast; ha a nyugati hegyoldalt elborító arab városrész egymásra rakott, lapos födelü házainak festői csoportját nem látnók, el se hinnők, hogy Afrikában vagyunk.

Partra szállva, kocsiba ülünk és elszakadva a Cook emberei által vezetett csapattól, kicsi, de kedves társaságban megkezdjük a barangolást. Minden érdekel, kezdve a teherhordó szekereken, melyek elé rúdhoz három ló és azok előtt egyesével még három ló van fogva, egész a mecsetben heverő, térdelő, hajlongó arabokig, a szemetet kosarakban hordó szamárig, a fehérbe öltözött, elfátyolozott arab asszonyokig. Meg is néztünk mindent, szóba álltunk spahikkal és másfajta katonákkal, ittunk afrikai vörös bort, szedtünk érett Szent János-kenyeret a fájáról.

Most pedig gazdagabban egy szép emlékkel és egy vággyal, hogy újból fölkeressük ezt a szép helyet, oly jól esnék végig heverni a fedélzeten és nézni az eget, a tengert és azt a pár szép asszonyt, lányt, kik velünk utaznak, — de hajósjátékhoz, kötéldobáshoz hívnak és szívesen megyek.

 

Augusztus 18.

Tegnap délután négy órakor hagytuk el Algírt s ma már 20 órai út után a spanyol hegyek körvonalait látjuk, a Sierra Nevada hegylánczot. A tenger kissé nyugtalan, de hajónk alig látszik észrevenni a hullámokat. A szél birkózik a fedélzeten, feldönti a szókeket, ezelőtt pár percczel röpítette a tengerbe matrózsipkámat. De azért jól esik, az utóbbi napok rekkenő hősége után. Hetedik napja vagyunk a tengeren, s minden utas napról-napra jobb kedvű lesz. Elfeledjük a magunkkal hozott gondokat, élvezzük a tengert

Ma a király születése napját ünnepeltük. Délelőtt Komlóssy Ferencz esztergomi kanonok, kedves lakótársam a kabinban, mondott misét Blaskovich Ferencz és Hock János segédletével. Este az ünnepi ebéden Mohay Sándor államtitkár köszönti fel a magyar királyt, György Endre az angol királyt. Ezután hangveiseny következik.

 

Augusztus l9..

Reggel hét órakor érkeztünk Gibraltárba.

 

 

 

GIBRALTÁR.

 

Csodálatos hely ez. Egy sziklás, meredek hegy, mely merészen emelkedik a magasba s ura a Földközi-tengernek. Micsoda merész gondolat volt, egy nagy tengeri és szárazföldi hatalomtól, amilyen akkor még Spanyolország volt, elvenni ezt a területet, a spanyol félsziget csücskét, a spanyol korona gyöngyét! Csak angol agyban foganhatott ily eszme. Kétszáz esztendeje leng az angol lobogó a sziklacsúcson, mely ma a legcsodálatosabb erőd, s mint egy mesebeli szörnyeteg, biztosan őrzi a Földközi-tenger kapuját. Micsoda megalázó helyzet ez a sziklák alatti keskeny, lapályos semleges területen túl nyomorogva sínylődő, belső harczokban vergődő Spanyolországra!

Gibraltárban mindent megcsodál az ember, ami angol kéz műve. Mindenen meglátszik az angol szolidság, eszesség, czélszerűség és tisztaság.

 

Augusztus 20.

Első nap az Atlanti-oczeánon. Eddigelé mégha nem telt el huszonnégy óra, hogy szárazföldet ne láttunk volna. Ma már csak tenger és ég tanúi utunknak. Az Oczeán úgy látszik, játszani akar velünk. Mozgásban van, széles, lapos hömpölygésben. Alig tarajos a hullámok teteje. Ennél nagyobb hullámokat Brindisi előtt vagy a tarantói öböl szélén hajónk föl se vett. Most azonban tisztességes himbálást végez. Ennek az az oka, hogy míg a felületen a hullámok alig mutatnak 2—3 méter magasságot, addig alant széles rétegekben mozognak.

Az utasok egy része meg is kezdte már a szenvedést, urak és hölgyek vegyest. Az étel alig ízlik, olykor-olykor elszédülünk. De azért Szent István napját megünnepeltük: Blaskovich Ferencz misézett és Hock János olyan beszédet mondott a kivándorlókhoz a hazaszeretetről, hogy sirva fakadtak valamennyien. Este a díszebéden Barabás Béla mondott áldomást a hazára, majd hangverseny is volt, amely után a merészebbek még tánczra is perdültek

 

Augusztus 21.

Réggel hat és nyolcz óra közt himbálózott leginkább a hajó, azóta kissé csendesebb a tenger. Sokáig álltam a hajó elején, a vasmacska mellett, hogy kipróbáljam idegeimet. Ott a legnagyobb az ingás, s hamar elszédül az ember, ha a rohanó habokat nézi. De a tenger végtelensége fölött elnézve, gondolatainkba elmerülve inkább kiálljuk a próbát. Két sirály röpköd sokáig a habok fölött, aztán eltűnnek, mint az én gondolataim, a messze távolban.

Egyéb aztán nem történt egész nap. Játszottunk, üldögéltünk, beszélgettünk, ettünk, ittunk s néztük este holdfénynél a tengert.

A hajó különben a rendes képet nyújtja, csak azzal a különbséggel, hogy ezúttal a magyarok dominálnak. És mint otthon, a társaság itt is töredékekre oszlik. Akik inkább érzik magukat együvé tartozóknak, egymáshoz húzódnak. Vannak aztán lózengők, akik ide is, oda is elnéznek, szórakoznak, ahogy tudnak. Az angolok, amerikaiak és magyarok folyton barátkoznak, kedélyeskednek és nyelvleczkéket vesznek egymástól. Ma én is magyar leczkét adtam a szép szőke Miss Medora O'Nevell-nek s holnap  folytatjuk a leczkét.

 

Augusztus 22-

Tegnap délután erősebben kezdett nyugtalankodni hajónk, s azóta folytonos himbálásban vagyunk. Este az ebédnél az utasok fele sem jelent meg, s ezek közül is minduntalan  nekiült valaki, hangos derültséget keltve..

Tiszteltetjük a delfineket, ugyan jó napjuk van ma, — hangzik utánuk a megjegyzés..

Most csoportokba verődünk itt is. A zeneterem a lábadozók tanyája, a falak mellet körben feküsznek urak, hölgyek. Az egyik utas hangos horkolása túlharsogja a tengert.

A kedélyeskedés, adomázás, kötekedés is alább hagyott. A tenger folyton háborog. Elázott emberek módjára, tántorogva, dülöngve járunk. A hajó kapitánya ma este már nem jelent meg az ebéden. A parancsnoki hidon maradt.

 

Augusztus 25.

Jobb napra ébredtünk. Csendesebb a tenger, tehát hangosabbak az utasok. Kisütött a nap, eltűnt a ködös hangulat.

Már úgy összeszoktunk, mintha öröktől fogva együtt lettünk volna. Olyan természetesnek tűnik fel, hogy mindig ugyanazokat az arczokat látjuk magunk körűi. Senkit sem feszélyez senki. Az asszonyok alább hagytak a toilettezéssel, nem bánják már, ha rendetlenebb is a hajuk. Az urak is elfelejtenek néha nyakkendőt kötni. Kiki végzi a maga időtöltéseit, ahogy kedve tartja; él mindenki a maga kényelmének. Ismerjük már egymás ruháit és a rajtuk folyton szaporodó pecséteket.

 

Augusztus 26. Öt nap óta tegnap láttunk először hajót. Mintha régi ismerőssel találkoztunk volna, annyira örültünk neki. A Cunard Line társaság Auránia hajója haladt el mellettünk Liverpool felé.

Most az amerikai urak és hölgyek időtöltését figyelem. Vannak vagy tizenöten. Jókedvűek s örömük őszinte, naiv, mintha megannyi nagy gyerekek volnának. Ütemes léptekkel futkosnak a fedélzeten, letelepednek a padlóra, a lányok keresztbe tett lábakkal, törökösen guggolnak, s kártyáznak, jókedvűen nevetgélve, vagy dalba fognak, s bár egyiküknek sincs számbavehető hangja, valamennyien karban énekelnek, látjuk rajtuk, hogy szívvel-lélekkel élvezik a dalt. Irigylésre méltók, hogy ilyen ártatlan semmisegek annyi örömet okoznak nekik.

 

Augusztus 28.

Tegnap este nagy mulatságot csaptunk, amúgy rögtönözve. Véletlenül melegedtünk bele. Búcsúhangversennyel kezdtük, s hajnal felé a fedélzeten őrt álló matróznak adott szerenáddal fejeztük be. Ő ugyanis figyelmeztetett bennünket, hogy legyünk csendesebben, mire körbefogtuk s elénekeltük neki a Sárát. A hölgyek is velünk tartottak, s mikor az étteremben eloltották a lámpákat, átmentünk a pipázóba s ott folytattuk, amig italt lehetett kapni. Csak úgy juthattunk pezsgőhöz, hogy visszaigazítottuk az órát. Most a tengert nézzük újból. Nézzük és nem birunk vele betelni. Pedig már nem sokáig élvezhetjük: csak 280 angol mérföldre vagyunk már New-Yorktól. Holnap délben már szárazföldön lehetünk.

 

Augusztus 29.

Mindenki a fedélzeten van. Nyolcz órakor pillantottuk meg a szárazföldet. Immár népes a tenger. Vitorlások és gőzhajók mindenütt. Nézem a kivándorlókat; a fedélzeten van valamennyi, s figyelmüket teljesen leköti a folyton szaporodó hajók s a festői partok látása.

Most már látszik az óriási Szabadság-szobor, hatalmas alakja lassan bontakozik ki a homályból. Tizenegy órakor fordult be hajónk a Cunard Line kikötőjébe. New-Yorkban vagyunk

 

VÉGE

 

*Urmánczy Nándor országgyűlési képviselő, ki mint az interparlamentáris konferenczia tagja utazott Amerikába. Útjáról részletes naplót vezetett, melyet szíves volt rendelkezésünkre bocsátani. E naplóból közöljük az itt található részleteket.

 

 

 

UTAZÁSOK

 

 

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 338.

(Folytatás)

II.

„A chinai vizeken valánk, a Borneo s a Philippini szigetektől keletre, s mivel az é. k. monszun szelek idénye volt, e két nevezett szigetet kellett keleti oldalról megkerülnünk, hogy Bashee s Formosa szigetek között Chinába juthassunk. Még szeptemberben szélcsend lepett meg, holott a monsoonsra október elejéig számíthatni. Szeptemberben gyakran változékony ott e szél, mig az októberi újholdra vagy holdtöltére, mint heves délnyugati szél ront elő, így reményünk volt, hogy a szélcsend tartós nem leend. De csalódtunk. Nap nap után telt, s mi India forró napjától perzselten egy széllendület nélkül veszteglénk.

Már e helyezet is elég nyomasztó vala; de e kényszerült tétlenségből egy rémes újság vert fel: a legénység között a cholera morbo kiütött! s még az nap elvivé első áldozatát; másnap már hármat s harmadnap ötöt.

Hogy mindazt, mit elővigyázattal igényelt s a helyezet meg. engedé, elkövetők, képzelhető. Orvosunk igen tapasztalt, s emellett szilárd jellemű férfi volt. Ügyességével a bizalom, melyet maga körül terjesztett, karöltve járt. Parancsnokunk áldozatkészsége mindent felülmúlt, s mi tisztek csak követni tudtuk őt.

De mit ért mindez!? Minden arczon csak csüggedés s rémület s mindenki, a legbátrabbtól, ki annyi évek viharát s veszélyét nyugodtan élte át, az utósó hajsóíg, egy s ugyanazon rémes gondolattal vesződött — a haláléval! Az első három nap alatt elsodrott 9 áldozat után, pár napig szünetet tartott e rémes ellenség, de csak azért, hogy újult erővel dúljon, s újra kezdett öldökléseinek első áldozata egyik legkedveltebb tisztünk vala; aztán a hajó biztosa, utána egy pár cadet s ismét a legénység hosszú sora.

Eleinte a temetés körül még némi szertartással járánk el. A lelkésznek s mindnyájunknak forró imája kiséré hullámsirjába az áldozatot; de mentől gyakoribb lett e szertartás, vigasz helyett csak a közös rémületet növelé az. Már egy hét múlva csaknem titokban süllyesztők el az ujabb áldozatot. Szerencsénkre Bárba Drago a másodnostromo, fia, s egy pár legény példás kitartással voltak segélyünkre. Oh egy ily helyzet hü képét adni lehetlen! Csak ki átélte, értheti azt; a képzelet messze marad a szomorú valóságtól!

Körülöttünk a végetlen s élettelen síkság, mint roppant ónlap dermedten terült el. A nap, ez ezreknek áldást osztó fény, nekünk mint öldöklő tüz jelent meg az ég boltozatán, s futa meg egyetlen felhőfolttal meg nem homályosított pályáját. A reménytelenség, az elhagyottság képe ez, s a kietlenség ez egyetlen élő pontján, a hajón, a halál öldöklő angyala üté fel zászlaját. A vitorlák, mint madárnak megtört szárnyai, csüngöttek le: sem a korány, sem az alkony egy fuvalata meg nem lendité azt. Mint egy óriás koporsó dülengezett igy tova e hajó, s az egész fedélzetet beárnyaló tenda, mint szemfödél boritá azt.

Bizonyára élve eltemetettnek vélhetök magunkat, várva s mégis félve a megváltás óráját. Mert más dolog, szemébe nézni a halálnak, ha az, mint nemes ellen jő, s csatára hí; vagy jő, ha az óra hivja, mint az enyészet nagy mestere s a számolásra visz. De igy, egy öldöklő vész képében, amint óránként, perczenként, szemed közé vigyorg, ki nem merülnöd lehetetlen. Igy látók a hajó népét kevesebbre, mint felére olvadni le, a megmaradtak nagy része részint a félelem, részint a kór súlya alatt nyögve. Könnyítésükre — az orvos javaslata folytán — a födélzetre, deszkákból és vitorlákból egy külön kórházat alakitánk. Egy jókora magas négyszögű kaliczka volt ez, melyben betegeinket, három sorban, egymás fölé helyezhetők. Igy, egy kevés léghuzamnak inkább kitéve, némi enyhülésüket reméltük.

Igy jött el a második vasárnap. E napon egy halottunk sem volt. Déltájt könyörgésre szólott a hajó harangja, s mi buzgó imát emelénk ahhoz, kitől egyedül remélheténk segélyt, mert mit emberi erő tehetett, azt sikertelen meritők ki.

Délután őrtisztségen valék. Egyedül bolyongék a fedélzeten, mely, mióta a kórházat ide helyezők, ha lehet, még elhagyottabb volt. Csak a betegek kimerült nyögése s lépteim kopogása volt hallható. Olykor meglendült a kórház egyik vitorla-oldala s egy-egy beteg nyujtá ki kezét; vagy egy másik fejét próbálá kiemelni, de ez egy nehéz sóhajjal lankadtan ismét visszahullott.

Oly szomorú volt körültem minden, s én, mintegy vigaszt keresve, pillanték az égre fel. A nap mint tüzforrás önté árját a láttérre, mely, mint olvadt ón, hömpölygött nehézkesen vakító fényében. Egyetlen felhő nem úszott az űrben, csak egy kis folt, alig kivehető, mint egy üveglemezen egy fekete pont, ragadá meg figyelmem. Mintha csak szemem káprázata volt volna!

E kis pont azonban perczenkint sötétült, s igy kivehetőbb , lett. Arnya mindig szélesebb, s mintha uj szárnyait terjesztené ki, j s iránypontul hajónkat tűzve ki, rohanna felénk.

Helyzetünk- s kedélyállapotunkból kifolyólag, kevéssé feszitett képzelet kellett volna, ezt a halál öldöklő szellemének vélni, mely uj rohamra jő reánk.

Pedig éltünk nemtője volt az!

Pár perez, s nehéz csöpp hullott a födélzetre, s mig pár lépést tehetek, már záporkint omlott az, — oly zápor, minőt csak ez égalj alatt érhetni. Ilyenről mondhatni, hogy „megnyíltak az egek csatornái". A legénység sietett az üres hordókat lelállitani, s mig az egyiket fólboritá, a másik már csordultig volt. A fedélzet, daczára annyi nyilasainak, egy tó vala, melyben térdig uszhatánk.

Mintegy 40 perczig tartott, aztán elcsendesült, oly rögtönözve, mint jött, mintha egy tündéri kéz oszlatta volna el, mint egy kép, melyet egy függöny újra elborít, mint egy álom, de melyre oly édes ébredés várt. Az égen újra egy felhöfolt sincs, de a nap nem Jövel többé oly izzó sugarakat, a légen kellemes fuvalom lendül át; a tengerszinén, e csak most oly merev lapon, pajkos habocs-kák sirülnek tova, a vitorlák kezdenek hordani, s a hajó mintegy bilincseiből szabadultan, kedélyes hajlóngással indul pályafutására.

Ez föléleszté mindnyájunk kedélyét s midőn egy óra múlva a vitorlázattal rendben valánk; midőn azt a jeltelen temetőt, hol annyi társunkat vésztők, már néhány mérföldre elhagyók : a kép, melyet kórházunk mutatott, feledhetetlen benyomást tett reánk. A mennyi beteg, mind megannyi madárfiu, emelé ki fejét, mohón szíva a kellemes léget, mig sárgult arezukon az élet egy reménysugara ragyogott.

S reményük, s mindnyájunké — nem csalt. A megváltás percze volt ez. Többé nem volt haláleset s minden betegünkhöz, midőn néhány napra a Philippi szigetek látkörében valánk — az orvos biztos reményt adott. Ugy is lön. A legközelebbi sziget kormányzója, egy kis lakatlan szigetet jelölt ki számunkra, hová friss eleséggel ellátva kiköténk. A hajónak biztos révet találtunk, s mi mindnyájan a partra költözénk s e dus virányzat között, melyet kívülünk csak a lég dalosai laktak, napról napra üdülni látók hajónknak, kevesebb mint egy harmadára leapadt személyzetét.

De az ifjú Drago nem volt ezek között. Ö is a kór áldozata lön.

S most vegyük föl egyszerű elbeszélésünk fonalát, melyet az öreg Drago családi körülményeinél hagyánk el s melytől ezen nagyobbik fia sorsával egybefüggő esemény megemlítése által, kissé tán messze is eltérénk.

Mondók, hogy két fia közöl egyiknek sem éré örömét; mert a kisebbik 16 éves korában egy halászbárkával nyom nélkül

elveszett.

Hatalmas vihar volt, épp azon ünnep szombatja egyikén, melyen ősi szokás szerint, minden halászbárka haza indul, bármily időben is. S ba vész dühöng az napon, a nők, gyerekek egész serege, szóval : az érdekelt családok raja kigyül a partra szent éneket dalolva, — melynek méla s mégis átható hangja messze behallatszik a tengerre — várja a férjet, atyát vagy testvért, ki a napi kenyérért, éltét perczenkint koczkára teszi. Már távolról fölismeri a várt vitorlát, melyek mint megannyi nagy pillangók bukdácsolnak a habok között; vagy késik az, s a szegény nő — mint az napon a Dragoé — kétség s reménytől izgatottan vár, vár, hogy egy hullám tán az övét is elötünteti, — de a várt bárkát egysem hozá. Halásztársai déltájt még látták azt, de nagyon a szél alatt.

A fiu s a bárka örökre kimaradt!

Az anya ez eset után csak egy évet élt még s azóta Dragót a földön misem érdeklé. Ö Marco kapitánynak lön hiv bajtársa s Ginora, kit szeme előtt látott felnőni, mindent vesztett atyai szive egész gyöngédségét árasztá. Ezért volt ő neki, igyekezetben kifogyhatatlan tanítója a hajózat gyakorlati terén; de az elméletin a fiu előnyeit büszkeségéül ismeri föl s tisztelteti alárendeltjeivel.

E viszonyok kifejtése, bármennyire egyhangú, de elkerülhetvén volt, mert történetünk további menetére csak ez vethet némi — érdeket. Most már térjünk valódi szövegére s minden megszakítás nélkül beszéljük el a „Perla di Venezia" annyira emlékezetes.„Ötven óráját."

(Folytatása következik.)

 

 

Eördegh Jenő: Tollrajzok a tengeri életből. (Fo1ytatás.) 1862.350.

 

III.

Ginót az őr-tisztségen hagyjuk, mely esti 8-ig tartott. Midőn a parancsnok alkonytájt a ledélzetre lépett, első, ami szemébe akadt a vitorlázat emiitett változata volt.

— Bravó Gino, bravó! szólt az öreg tengerész, elégülten dörzsölve kezeit. A jó szelet s alkalmat soha nem kell elszalasztani.

De hát hogyan áll a hajó orra?

(Itt meg kell jegyeznünk, hogy a vitorlázat minden változata oly szoros egybefüggósben van az iránnyal, melyben a hajó fut, hogy e kettőnek pontos összhangoztatása a tengerészet legnehezebb feladata. Ez a láncszem, az elmélet s a gyakorlat között. Épp azért volt kíváncsi az öreg, hogy a fiu ezt miképpen alkalmazá.)

— Engedtem egy fél 1/4-et a szélnek — hangzott a válasz az emelvényről.

— Ezt te adád értésére, Drago — dörmögé csendesen az öreg.

— Kapitány Marco — válaszolt Drago, ki most az egyszer átérté, hogy az öreg csak ingerkedik vele — midőn ön a fiút oda állitá, jól tudá, hogy nem kell neki a szót a szájába adni. Mintha csak ön mondta volna, oly biztosan hallatszott onnan a parancs.

Az öreg válasz helyett csak szemeivel vágott, mintha mondta volna : csak azért sem hiszem, s azzal föl s alá járt a hajó farán, csendesen dúdolva:

 

,,Con questo Seftro,

Cosi soave,

O come e dolce

                             Star nulla nave !”

 

Később a legénység a szokott szertartás mellett estebédjéhez ült, melyet azonban a szakács meséje ma nem fűszerezett, ő nagyon komoly volt, s ha valamelyik föl is akará venni a szót, talált módot, azt mindjárt elvágni. Spiro gazdának e komoly hangulata, lassanként az egész körre elragadt s csaknem szótlanul végezték a vacsorát. S későbbre is, midőn a hajó orrán levő emelvényre települtek — hol az est csendes óráiban, ha az idő kedvező volt, mint most, vagy elbeszéléssel, vagy dallammal mulaták magukat — ma sem mesés kalandok, sem kördal nem élénkité őket, hanem mindenki, mintegy öngondolataival vesződve, bámult a szép éjbe, melyről a nap utolsó sugara is eltűnt s a csillagok milliárdja, mint lassankint felgyújtott lámpák, tündököltek elő.

Tán az előérzet hatása volt ez, mit megfejteni épp oly nehéz, mint lehetetlen tagadni. Tán vannak érzéki világunknak oly finom szálai is, melyekre a nehéz próbák elö-perczeinek hatásuk lehet? Tán a sziv is, mint a tenger, mely olykor, mielőtt a vihar fölverné habjait, már forrongni kezd — elszorul, kimagyarázhatlan sejtelmek súlya alatt? . . Bárhol s bárminő kimagyarázhatatlan legyen az indok, e jelenség gyakran mutatkozik, s leggyakrabban s érezhetőbben a tengeren, hol elszakadva a világ zaja, menten ugyszólva, minden társadalmi kötelék és súrlódásoktól, magunkra hagyatva s magunkba térve, a lélek tisztább, fogékonyabb, ép, mint tiszta tükör, melyre a legcsendesebb lehelet is homályt vet.

Én legalább így fejtem meg magamnak azt az elfogultságot, azt a szorultságot, melyről, természetesen csak utólagosan, a próbák nehéz órái után tudtam magamnak számolni, s meggyőződésem, hogy a lélek menten a földi bajok nyűge s a társadalmi viszonyok hatályától, közelebb áll a tökélyhez, s mentől több földi terhet rázott le magáról, annál magasbban képes emelkedni.

A harang négyszeri kettős ütése rázta fel a legénységet egyhangú merengéséből. Az esti 8 órát jelenti ez, s ekkor, akit az őrszolgálat ér, előlép, s a más rész éjfélig nyugodni siet, ha az idő kedvez, s a nostromo „talpra mindenki"-je nem veri föl.

Oh fáradt földmivelö! ha goudtelt fejedet olykor sóhajjal hajtod nyugágyadra, tudva, hogy a hajnal első sugara már munkánál talál, gondolj e népre, melyet nem a pacsirta dallama, de a süvöltő vihar s a munkára hivó szó ver fel legédesebb álmából, s kinek a kimért 4 órai nyugalom is, oly ritka, mint neked a vasárnap, gondolj reá s adj hálát végzetednek!

A hajón nemsokára már minden rendben s csöndes volt. A parancsnok egy darabig még föl s alá járt a fedélzetén, aztán a többször emiitett állványon foglalt helyet azon béketűréssel, melyről valóban csak tengerésznek van fogalma. Dragonak s Ginonak éjfélig nyugórájuk volt s ez utolsó ezt egész érdemében rögtön igénybe is vévé, ágya helyett a fedélzeten levő kis lak egyik nyugpadán, kora hozta édes álmaiba merülve. — Drago azonban 10 óra tájt ismét a fedélzetre jött s czéltalan bolyongott föl s alá.

— Mi bajod, öreg? kérdé tőle a parancsnok

— Kerül az álom, Si'or, s feljöttem körülnézni, ha tán az idő változik.

— Eredj csak nyugodni, majd éjfél után eleget nézheted azt. Drago ezzel lement, de nem elébb, mig Ginot meg nem tekinté, ki csak czipöit vetve le aludt a mondott helyen. Gondosan reá boritá lecsúszott takaróját s a Madonna alatti olaj mécset felélénkítve, eltávozott. Ezzel aztán az éj ünnepélyes csöndje állt be.

Az éj csillagoktól behintett üvegharangja felhőtlen b >rult a még sötétebbkék vizlapra, melyen játszihabok sírültek tova, egyik a másik után sietve, vagy olykor egymásra gurulva,s mint kis vízesés, hófehér fodrokban zuhogva tul rajta, tajték ját még egy pár társaira kiöntve. Olykor egy delfin úté fel otromba fejét, lég után kapkodva s ívalaku ugrásával újra elmerülve, mig nyomában a farkával felvert habocska foszfor alkatrészei,gyémánt pikkelyekkint tündököltek.

A szél kellemesen friss s kedvező volt; igy a hajó büszkén száguldott tova, széles mellével maga előtt tolva a habokat, olykor egy-egy frissebb széllendület miatt azoknak tajtékjait magasra loccsantva fel. A telt vitorlák, mint felfujt hólyag, feszülten s mozdulatlan hordanak s a hajó orrán az őr tétlenségében laposakat pillant; csak a kormányost tartja a kormányrúd elfoglalva, a delejtü világított üvegszekrénykéjébe merülve, ez örök nyughatatlan tárgy minden mozzanatát a kormány egy ellenmozditásával kisérve. Ilyenforma az éj csöndje a tengeren; csak a cselekvő erők egyhangúsággá olvadása vonja reá a nyugalom szinezetét.

E csöndet azonban 10 óra után vészes esemény véré föl. A parancsnok egyszerre egy magas tárgyat lát a hajó előtt fehérleni s rémülten kiáltja :

„Timon álla banda .'" (egészen oldalra a kormányrúddal!) de.alig hangzott el a vésztjelentő szó, már egy hatalmas zökkenés, egy kemény törés okozta recscsenés, mely a hajót gerinczében rázkódtatja meg, s zavart ordítás a hajó orráról, volt a válasz reá. Csikorganak az árboczok, amint azoknak kötelékeit egy vitorlákba burkolt hatalmasabb árbocz karjai magukkal tépászták. — Hogy mindez egy perez müve volt — képzelhető. A kapitány még merevülten tartá a kormányrudat, melyhez az első pillanatban ugrott, midőn a másik hajó tompa dörgéssel vonult el az övé mellett.

„Veszve vagyunk! süllyedünk! hallszott ki, a hajó órránál hangzó orditásból.

— Hol a törés? kérdi a parancsnok.

-A hajó mellén, mely csaknem beszakadt — hangzott a válasz.

E hang már a Drágóé volt. Erre a parancsnok rögtön átlátá hogy nincs veszteni való perez s legelsőbb is a személyzet megmentéséről kell gondoskodnia s majd azután tenni, amit lehet, a hajó körül. E végre a szócsőt ragadá meg s kiáltá:

„Hallod-e oda át!

Semmi válasz. A másik hajón, mely már egy hajtásnyi távolra volt, minden csöndes s csakis a kötelek csigáinak éles csikorgása hallszik, amint a megzavart vitorláikat helyrevonják

.,Hallod e oda át! ismétlé a kapitány, kitelhető erővel — ha már összetöréd hajóm, legalább ne hagyj itt vesznünk!

A válasz a másik hajóról, csakis a helyre forditott vitorlák egy puffanása volt, amint azok a szelet újra felfogák; igy a hajó, utjának neki feküdve, tovasuhanni kezdett.

E szivtelenség égrekiáltó! fakadt ki a kapitány, a szócsőt indulattal vágva a fedélzetre — a gyáva, menekülni siet az éjben, hogy nyomát veszítsük!

Az eldobott szócsőt Gino ragadá meg, ki felismeré, hogy angollal van bajuk s igy e nyelven kiáltá, hogy a hajó stilyed és segélye nélkül menthetlenül veszve vannak.

Mind hasztalan! A túlsó hajón halotti csend s a távolság folyton nő. Igy a menekülés reményétől elesve, a legénység szilaj orditása s szitka kísérik az éj homályába lassankint eltűnő hajót.

Itt azonbin meg kell jegyeznem, hogy ez esemény — bár mennyire szívtelen s hitelt felülmulólag embertelenséget tanúsító legyen is — fájdalom, megtörtént valóság; mert én egy elbeszélés szövegéért nem bélyegezném meg, még kivételesen sem, az emberiség épp azon osztályát, melyet annyira becsülni tanultam, s hol a kölcsönös segély, az önfeláldozás s a szivjóságnak oly bámulatra ragadó példáit láttam. Ez eset azonban — bár kivételesen, de szóról szóra igaz, mint ezt a hajó meglevő naplója világosan tanúsítja. — Hogy azonban az angol hajó e szivtelensége érthető legyen, az ö nézpontjából is fel kell vennünk ez eseményt.

E szerencsétlen összeütközésben a hiba egészen reá nehezül, mit itt részletesen kimagyarázni fölösleges. Elég az hogy a hibát az angol hajó követé el s ezt ö jól tudá.

Ha már a megrongált hajó mentésére siet, elárulja kilétét s tán hajója egész értékével bűnhődik Igy azonban  ö az éj homályába tovább illan s ha a megrongált hajó nem süllyed el nekik jobb, az ő szerencséjük; s ha a habok rnartalékja lesz, akkor ez esemény, minden következményei s rémeivel örökre el van temetve.

S ezzel térjünk vissza elbeszélésünkre.

Hogy e jelenet, melyet leiránk, sokkal kevesebb időt igényelt, mint mennyi alatt elmondok — képzelhető.

Az angol nagy három árbócos, teher nélkül egész rohamával ütközött a ,.Pela di Veneziá"-nak ennek mellét, orrával, tehát legkeményebb részével, beszakítva s azzal tovább gurult. Igy a parancsnok első rémkiáltásától a legénység bőszült rivalgásáig, mellyel a távolt kereső hajót kiséré, csak néhány perez telt. el.

De most már minden perez életválságos lön ; ez véré fel a parancsnokot merevültségeböl s igy szólott :

„Fiuk! a gyáva itt hagyott; mi emberi segélyre hát nem számithatunk, csak az Istenére, s ez azt parancsolja : segíts magadon s megsegítlek. Rajta hát; tegyük meg, mit ember tehet,s a többit bízzuk reá. Gino! szereltesd föl a szivattyúkat. Drago s a hajóács jöjjön velem! s ezzel a legénység lakszobájába sietett, hol a törés ereje volt.

Itt már ez éj eseményeit nyomról követni, érdektelen volna. Mint minden nagy veszély, ha azt még az éj is kiséri. rémülettel, s zavarral jár még a szárazon is, hát még a tengeren, ha az egyetlen támaszpont, a hajó, veszélyben van! Ne kisértsük hát leírni ez éjt, a rémület, a zavar s a kétség e sötét óráit, az eröfeszitett munkát, mellyel a veszély első rohamát fölfogni iparkodtak, — s várjuk el a hajnalt, mikorra mindaz, mit szakismeret, lélek-éberség s készség kivihetett, meg lön téve s a munkn, többé nem zavart izgatottság, hanem férfias komolysággal folyik.

Az ütközés ereje — mint mondók — a legénység lakszobája oldalára esett, de fájdalom nemcsak lyukat okozott, de a hajó mellét ugyszólva beszakitá s a víz, mint egy gátját áthágott patak, zubogott be. Ezt telhetőleg gátolni, volt az első feladat. E végre a törések, a hajón található húskészlet s szalonadarabokkal betömettek, melyeket vánkosok s matraczokkal még feszesebben reá szoritottak s keresztfákkal biztosítottak. Ezáltal a vizroham az első órában már föl volt fogva s reggelig az ács meg nem szűnt, mind, azt, mit ügyessége s a két öreg tapasztalata kigondolni birt, — elkövetni; de az eredmény korántsem volt kielégítő.

A hatalmas törésen kívül, még hosszú hasításokat is kapott a hajó\ mit azon szomorú tény árult el, hogy — daczára a fötörés sokat igérő betömésének — a szivat'yuk a vizet mégsem győzték meg; pedig Gino ott egy perczet sem vesztett, s a legénység azon reményben, hogy csaK mig a törés biztositva lesz, aztán majd könnyebb leend: szilaj rivalgásokkal buzditá egymást. A szivattyúk, karvastag vizsugarakban emelték ki a vizet s lökék tova a födélzetén, de a hajó űrében az még sem apadt. — de nem is nőtt! E volt a silány eredmény, mit a hajnal hozott. De ily erőfeszítés, ily izgatottságszülte rohammal meddig dolgozhatni?

(Folytatása következik.)

 

 

Györy Vilmos: Utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) 1866., 346, 358, 370

 

(Folytatás.)1866. 346.

 

VI

 

Egészen homályos lett már, a nap rég letűnt és sem a hold sem a csillagok nem látszanak. A Missisippi alsó vidékein igen ritka éjjel a fellegtelen ég, minthogy a mocsark ködpárával szokták bevonni. Azonban a mi versenyfutásunk mégis elég világossal történt, mert a megvilágított kajüt-ablakok s a tüzelő-helyek vörös lángjai olyan fénysugárt lövelltek a viz szinére, hogy egyik hajóról világosan ki lehete venni a másiknak utazóit.

Mire a „Szép" teljes erejét kifejté, már akkor a Magnólia előttünk lehetett mintegy fél mérföldnyire. Ilyen előny semmi jelentékenységgel sem bir, ahol a hajók gyorsaságra nézve igen különböznek; ha azonban megegyeznek, akkor az utóbbi természetesen alig érheti el az előbb haladót. Sok id öbe került azért, mig a „Szép"-nek utasai sejthették, vajon csakugyan elérik-e még a Magnóliát.

Végre a kapitány arról biztositott bennünket, hogy immár mintegy száz lépés távolság meg van nyerve. Ez mindenesetre igen nagy — bárha nem is átalános örömet okozott, mert voltak közöttünk oly hazafiatlanok is, kik a Magnóliára fogadtak. Mintegy óra múlva arról győződtünk meg, hogy nincs több távolság köztünk, egy negyed mérföldnél. Csendes vizen, egy negyed angol mérföld, igen csekély távolság, elannyira, hogy a két hajó népsége kénye kedve szerint társaloghatott egymással. Akik a „Szép"-en voltak, megragadták az alkalmat, hogy a Magnólia előbbeni dicsekvéseit és sértegető kifejezéseit kamatostul visszaadják. — Nincs valami megrendelni valótok Saint-Louisban?

Mi oda megyünk és szívesen elintézzük számotokra — kiálta valaki a„Szép"-ről.

— Hurrah a „Szép"ért! — orditá a másik.

— Hogy vagytok sonkák dolgában —kérdé a harmadik —adhatunk kölcsön, ha szükségtek van rá.

— Hol akarjátok, hogy megmondjuk, hogy elhagytunk benneteket? — szólt ismét egy másik.

Bárha éjfél közel volt, a két hajón levők közül senkinek sem volt eszeágában sem, hogy elpihenjen. A verseny érdeke az álomnak még gondolatát is elűzte mindenkitől, s ugy a férfiak, mint a nők künn álltak a kajüteon kivül, vagy rövid időközökben kisiettek hogy az elöhaladást figyelemmel kisérjék. Az izgatottság ivásra csábitott, s észrevettem, hogy az utazók némelyike már ittas volt. Az általuk elcsábitott tisztek is bőven ittak, sőt magán a kapitányon is ilyes állapot előjelei valának szemlélhetök. Senki sem gondolt rá, hogy ezen magukviseletét, roszallaná, mert az egész hajót eszeveszett izgatottság kerité hatalmába.

A két hajó szakadatlanul előrenyomult gépeinek nyögése és dübörgése közben; a vörös lángok magasan felcsaptak a kémények fölött; a gőz roppant erővel zúdult ég felé, a hatalmas kerekek tajtékká verték a hullámokat, és a bordák recsegtek, nyikorogtak a nagy nyomás alatt.

Éjfél tájban legfölebb kétszáz lépésnyi távolság volt már csak a két hajó között; néhány perez múlva pontról pontra kellé hangzania a mi diadalkiáltásunknak.

Közel álltam a kapitányhoz, s nem nézhetem őt minden aggodalom nélkül, minthogy láttam, mily gyakran megy az étté rémbe s mindannyiszor iszik. Most, ott állt helyén a kormánykerék mellett és előre tekintett. Mintegy mérföldnyire fent, a folyam jobb partján, néhány tüzpont világolt. Ezek megpillantása megdöbbenté öt, és e szavakra fakaaztá:

— Istenemre! Ez Bringiers!

— Igen — viszonzá a kormányos — ugy hiszem, elég jókor értük el.

— Nagy Isten! elvesztem! folytatá a kapitány.

— Miért? — kérdé a kormányos, a ki nem érté őt — mi közünk nekünk Brin-giershez.

— Ott meg kell állnom; partra kell tennem azt az úrnőt, aki a sonkákat adta.

— Ez halálosan kár — feleié a kormányos — de ha kell, hát kell. Ez valóságos szerencsétlenség; egy óranegyed múlva a Magnóliát messze magunk mögött hagytuk volna.

Fel kell hagyni vele! — monda a kapitány — partnak fordulj!

E szavaknál lesietett, s minthogy ingerültségét láttam, érdekelten követtem.

Azon járdán, a hová sietett — a nők között ott volt az ifjú kreol hölgy is.

— Kisasszony — monda a kapitány — még is csak veszteni fogunk.

— S miért? — Kérdé ez bámulva — Nem elég a készlet? Átvett ön mindent?

-Ebben nincs hiba — felelt a kapitány — de látja kegyed ama világosságot?

— Igen, s mit tesz ez?

— Az Bringiers, s kegyedet ott partra kell szállítanom.

— S e végett vesztes lenne ön?

— Kétségtelenül!

— Akkor nem szállok ki ott! Mit nekem egy nap! Nem vagyok még olyan vén, hogy egyet ne nélkülözhetnék. Végettem ne veszítse el ön a dicsőség becsületét. Együtt utazom önökkel Baton Roige-ig s holnap reggel visszatérek.

A hallgatók örömkiáltásra fakadtak, a ka-pitány pedig visszasietett a kormányoshoz, hogy előbbi parancsolatát visszavonja. A „Szép' ismét nyomában volt a Magnóliának, mindig közelebb és közelebb ért hozzá, csúcsa már amannak kormányával, már kerekeivel, már elöfedélzetével volt egyirányban. Most — a hajók tüzei egyirányban tündöklőitek a vizén, — csúcs csucscsal áll egy vonalban; még egy lábnyit, s nyerünk, a kapitányunk kalapot emel, — s óriási diadalkiáltás riad. .

Azonban — ez a kiáltás soha sem ért véget. Első hangjai alig hatottak a levegőbe, midőn iszonyú pattanás által szakittattott félbe, melyre lég, viz és föld megrendülének. Bordák recsegtek és forgácsokban felrepültek ; emberek kiáltoztak, mig testük ég felé dobatott; füst és gőz tölte el a levegőt, s vad fájdalomkiáltás hangzék az éjszakába.

 

VII

 

Azon rázkódás, melyet éreztem, semmi kétséget nem hagyott hátra lelkemben a bennünket ért szerencsétlenséget illetőleg: a gőzkazánok elpattantak — a hajó menthetetlenül elveszett. A kitörés pillanatában, a szobám melletti balconon voltam, s miután a taszítás által a karfába erősen belekapaszkodtam volna, ugy szólván öntudatlanul szobámba tántorogtam,innét pedig, az átellenes nagy ajtón át a szalonba. Itt megálltam s körültekintek. A hajó egész eleje gőzbe és füstbe volt borulva s a forró vizgőz egy része már is a salonba kezdett nyomulni. Ekkor a fedélzetre siettem.

A gép hallgatott; a kerekek mozgása megszűnt, a gözsip nem hallata élénk hangját, hanem mindezek helyett egészen más borzasztó jelentésű zaj üté meg fülemet, a férfiak káromkodással vegyes kiáltása s a nőknek jajgatásai; a sebesültek kinos nyögése a fedélzeten; rémkiáltásai a vizbevetetteknek s már-már alá-merülöknek — mind ez iszonynyal s rémülettel tölte el lelkemet. Mennyivel mások voltak e hangok, mintsem ugyanazok, melyek csak néhány pillanattal előbb kelének ez ajkakról!

A szél elűzte ugyan rövid idő múlva a gőzt és füstöt, és igy szabadon vethettem egy tekintetet a hajó elejére. Ott teljes zűrzavart láttam. A dohányzó szoba, az étterem egész tartalmával, az elősátor és a kerékszekrény — mindez hiányzott tökéletesen. A levegőbe repültek, mintha valami minát gyújtottak volna meg alatta; a hatalmas kürtőket a gőz előre sodorta. Egy tekintet ide, — arról győzött meg, hogy a kapitány, a kormányos s mindazok, kik a hajó ezen részén tartózkodtak, elvesztek.

Mind e gondolatok, természetesen, villámgyorsan vonultak át lelkemen — s csak egy pillanatig foglalának el. Ugy érzem, hogy sértetlen maradtam, s legelső gondolatom, életem fenntartása volt. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy felismertem, miszerint második kitöréstől nincs mit tartanom, azonban azt is észrevettem, hogy a hajó nagyon meg volt sérülve, s már is egyik oldalára hanyatlott. Ekkor hangot hallék, mely iszonyú kiáltással e szavakat hallata: — „Jóságos Isten, a hajó merül!" Majdnem egyidőben ezzel a hajó másik oldaláról e kiáltás hangzék:

„A hajó ég!" — S e pillanatban lángot láttam előtörni, mely egész a vihartetöig fellobogott.Világos volt, hogy a romok csak igen kevés ideig szolgálhatnak már menhelyünk gyanánt: akár a tűz, akár az elmerülés ellen. Az életben maradtak a Magnóliára irányozzák most tekintetüket. Én is erre néztem, s ugy láttam, hogy az mindent megkísért minél előbb visszajönni. Azon körülmény azonban, hogy a „Szép" egy darabig a bringiersi kiszálló hely felé szegte a folyót, azt okozá, hogy a hajók jóidéig nem követtek egy irányt, s bárha a kitörés pillanatában csúcs csúcs irányában volt, — széles tér választja el őket egymástól. Most már a Magnólia ismét mintegy negyedmérföldnyire volt tőlünk, s világos volt, hogy sok időre lesz szüksége, a mig hozzánk férhet.

Egy pillantás elég volt arra nézve, hogy a „Nyugat szépe" eddig az ideig nem tarthatja fenn magát a viz fölött. Jól éreztem, hogyan süllyed lábaim alatt hüvelykről hüvelykre, a lángok is, melyek már a szalonnak deszkafalát nyaldosták, már már a hajó hátsó részét fenyegették. Csak az a választás állt előttünk: önkénytesen a vizbe rohanunk-e, vagy a merülő hajóval merülünk alá?

A nyájas olvasó igen természetesnek fogja találni, hogy e pillanatban iszonyú félelmet állottam ki; ez azonban nem igy volt; sőt egészen ellenkezőleg, saját biztonságomról egy cseppet sem aggódtam, s még pedig azon okból nem, mert tökéletesen biztam mentő-készülékemben. Útitáskámban ugyanis egy igen egyszerű, de azért nagyon hasznos szerkezetű életmentőt hoztam magammal. Ezt mindig olyan helyen szoktam tartani, hogy bármely pillanatban magamra csatolhatom. Ha e mentő-szer kezemnél van, nem félek bármely folyamtól, sőt még valami keskenyebb tengeröböltöl sem. Ezen tudat, nem pedig valami különös bátorság, meglehetősen nyugodttá tett.

Visszasiettem szobámba, kinyitám bőröndömet, s nem telt bele néhány másodpercz s az életmentő — egy nagy darab átfont parafagolyó — a ráerösitett szíjjal derekamra volt övezve. Igy felkészülve ott maradtam a szobában, bezártam a szalonba vezető ajtót s rátoltam a rekeszt is; a külső ajtót azonban félig nyitva tartám, egész erővel ragadva meg kilincsét. Attól féltem ugyanis, hogy a szerencsétlenek, kik fel s alá futottak, észrevehetnék életmentőmet. Ekkor ugy lehet, tizen, tizenketten utánam szöknének a vizbe, belém fogódznának s magukkal alárántanának. Ezt jól tudtam, annak okáért teljes erővel megragadám az üvegajtót s óvatos csendességben tekintek ki a nyilason,

(Vége következik)

 

 

Györy Vilmos: Utazás a Missisippin. 1866. 358, 370

 (Mayne Keid angol beszélve.)

(Folytatás.)

 

VIII

.

Csak néhány másodperczig voltam e helyzetben, midőn két alak jelent meg az ajtó előtt s hangok hangzanak fülembe, melyeket fölismerni véltem. A jövő pillanat megmutatta a beszélőket: az ifjú kreolnö volt, házfelügyelőjével.

Az általuk folytatott beszélgetés nem társalgás volt, hanem kifakadások lánczolata, melyekre a rémület inditá őket. Az öreg néhány fa-széket hordott össze, s éppen azzal foglalkozók, hogy remegő kézzel valami talpfélét kötözzön össze belőlük. Nem volt semmi egyéb köteléke, mint egy zsebkendő s néhány selyemdarab, mit urnöje ruhájából tépett. Egyetlen tekintetre beláttam, hogy ez a talp csak egy embert is vinni elégtelen lesz; ezenkívül a székek nehéz rózsafából valának, s hihetőleg önsúlyuknál fogva is alámerülnek.

A szegény lányka megpillantása különös benyomást tett reám, s néhány másodperczig önzés és önfeláldozás küzdenek bennem. Az én életmentőm csak egy embert vihetett; hogyan, ha ezt az ő testén erősíteném meg, s magam mellette úsznám? Néha-néha egy kis kinyugvás ez életmentőn uj erőt adott volna; jó úszó voltam, igen, de mily messze van a part?

Áttekintettem. Az égő hajó világossága messze bevilágitá a tájékot, a partot igen jól megláthatám. Lehetett egy negyedmér-földnyi távolságra — s közte és köztünk igen érős áramlás.

~ Mégis átjutok én oda —gondolám — megkísérlem,, ha csak őt megmenthetném.

Nem akarom eltitkolni, hogy e pillanatban más gondolatok is villantak át agyamon s ha talán Eugenie szép és fiatal hölgy helyett, valami rút vén anyóka lett volna, nem késém vala őt a nyomorult kis talpra bizni. Most azonban megszülemlett elhatározottságom, s nem volt időm, annak indokait latolgatnom.

— Besancon kisasszony ! — mondám az ajtón át.

— Hah, valaki nevemen szólit — mondá miközben hirtelen megfordult — ki az?

— Egy férfiú, kisasszony — aki — —

— Vigye az ördög! — mormogá az öreg házfelügyelő haragosan, midőn tekintete arczomra esett. Nyilván azt hitte, hogy én is részesévé akarok lenni az általa készített mentő-eszköznek.

— Az ördögbe! — ismétlé — e tutaj nem tarthat meg két embert, uram?

— Egyet sem — viszonzám, én — kisasszony — folytatám ehhez fordulva — e székek mit sem használhatnak kegyednek, sőt csak romlására lesznek. De ime, vegye kegyed ezt, oh vegye kegyed, ez meg fogja menteni!

A mig igy szóltam, az életmentőt lecsatolám magamról és átnyujtám.

— Mi ez? — kérdé élénken, — de amidőn csakhamar mindent felfogott, folytatá: Nem, nem uram, erre önnek is szüksége van; ön túlságosan nagylelkű.

— Azt hiszem, — én e nélkül is a partra uszhatom. Fogadja el, kisasszony. Hamar, hamar. Nincs veszteni való idő. Három perez alatt a hajó elmerül; a másik még távol van, s azonkívül talán fél is közelíteni a tűz miatt. Nézze kegyed a lángokat; mindinkább közelítenek. Gyorsan! Engedje meg, hogy megerősítsem.

— Istenem, istenem ! Nemes idegen.

— Szót sem! Most — igy, megvan. Most bele a vízbe. Ne féljen semmitől! Ugorjék bele bátran s usszék el e romhajótól. Ne féljen semmitől, én követem kegyedet, s megmutatom az irányt.

A fiatal lányka nem gondolkozott tovább ; a vizbe ugrott, fehér ruhájáról kivehetém az irányt, merre úszik.

E pillanatban valaki megfogta karomat. Visszatekintek; Antoine volt.

— Bocsásson meg nekem, nemes ifjú, bocsásson meg — monda, miközben könnyek csillogtak pilláin.

Feleltem volna, de e pillanatban egy férfi rohant a karfához, hol a fiatal leányka csak előbb ugrott a vizbe. Jól láttam, hogy szemét rá irányozza, s hogy az életmentőt észrevette. Terve, szándéka világos volt.

Már a karfára lépett, s éppen ugrófélben volt, midőn odaértem. Megragadtam öltönyénél fogva s visszarántom; ugyanekkor a tűz fénye arczára esett, s ama durva embert ismerém fel benne, ki velem fogadni akart.

— Ne oly gyorsan, uram — mondám, miközben mindig erősen leszoritám.

Iszonyú szitokra fakadt feleletképpen; nagy kés villant meg kezében, s aztán érzem, hogy a hideg aczél hogyan nyomul karomba. Azonban nem volt halálos döfés, s még mielőtt az embertelen ismételhette volna, olyat üttöttem álla alá, hogy a székek között hanyatt esett, egyszersmind kése is kirepült kezéből. E fegyvert hatalmamba kerítem, s egy perczig gondolkozóba estem, vajon az embertelen ellen használjam-e; de jobb részem győzött haragom fölött, s a fegyvert a vizbe hajitám.

Minden késedelem nélkül utána ugrottam, mert már nem vala veszteni való időm. A lángok már a kerékszekrényt érték, mi éppen ennek közelében voltunk s a hőség kiállhatlan vala. A fehér ruha vezércsillagom volt s utána úsztam. Felöltőmtől és csizmáimtól csakhamar megszabadultam, s minthogy egyéb ruházatom könnyű szövetből vala, ezek nem akadályoztattak az úszásban. Időről időre felemelem fejemet, s visszatekintek, mert még mindig attól féltem, ama gazember utánunk jő, s a vizben küzdendö, tusára készültem.

Néhány perez multával védenczem mellett valék, s a bátorítás néhány erélyes szava után, kezét egyik kezemmel megragadám, mig a másikkal a part felé igyekeztem.

Igy az áramlás nagy gyorsasággal vitt lefelé bennünket, azonban lassankint a part felé is közeliténk.

Lassú, terhes úszás volt. Ha még tovább tartott volna: én bizonyosan nem jutok el a czélhoz.

Végre a parthoz látszánk közelíteni, midőn azonban odajutottunk, az én mozdulataim gyengébbekké váltak, s balkezemmel görcsösen ragadám meg társnőmet.

Arra még emlékszem, hogy a partot elértük. Emlékszem arra is, hogy nagy erőfeszítéssel másztam fel a partra s hogy Eugenie segített. Emlékszem arra is, hogy éppen azon helyen, ahol partra értünk, egy magas házat láttam a távolban s hogy e szavakat haliam:

— Istenemre! ez az én házam!

Emlékszem, hogy egy gyengéd kéz által vezettetve, valami úton haladtam végig tántorogva, egy kapun át kertbe léptem, hol padok, szobrok és illatos virágok valának. Emlékszem, hogy a házból négereket láttam kijönni lámpákkal, s hogy karomból a vér ömlött. Emlékszem még arra is, hogy egy női hang igy kiálta: — Meg van sebesítve — s hogy e szavakra a rémület kiáltása következik, és azután nem emlékszem semmire többé, a mi köröttem történt.

(Vége következik.)

 

Dr. Kempf József :Eredeti levél az Atlanti-oczeánról. 1871. 238.  a h14 84 fejezetben már megjelent. G.

 

 

Massány: REPÜLŐGÉPPEL AZ ÓCZEÁNON  ÁT 1912. 25. 509.

Az Atlantic katasztrófája ismét időszerűvé tette azt a kérdést, vajon nem lehetne-e előbb-utóbb a légi közlekedési eszközöket felhasználni, s ily módon nemcsak az utazás idejét megrövidíteni, hanem a tenger különböző rejtett veszedelmeit, pl. a jéghegyeket kikerülni? Az ilyen kérdés ma már nem tartozik a képtelenségek közé, mert mint tudjuk, egyrészt a La-Manche csatorna feletti repülések mindennapossá váltak, másrészt pedig mert egyhuzamban több száz kilométert is repülnek, mint pl. tavaly deczemberben Góbé, aki leszállás nélkül 740 km. 255 métert repült, ezzel egyszersmind világrekordot teremtve.

A gondolat roppant csábító! Az Amerika éa Európa közötti 3200 kilométer utat óránkénti 150 km.-es sebességgel megtenni, tehát az eddigi öt-hat napos rekordokat mindössze 20—22 órára javítani, olyan kilátás, amely korunkban a képzelet legmerészebb játékait is felülmúlja. Ez a talán még a Peking-Páris-i repülésnél is nagyobbszerű ötlet nem is olyan kivihetetlen, mint aminőnek az az első pillanatban látszik. Amikor egy hónappal ezelőtt az európa-ázsiai repülés híre világgá ment, azt mindenki reklámszerű humbugnak tartotta.

Néhány nappal utóbb pedig kiderült, hogy éppen ellenkezőleg, a «Matin» pályázatát a franczia aero-club mint sporthatóság nemcsak hogy tárgyalta, hanem a verseny feltételeit is megállapította, s a majd 200 000 frank díjak kitűzése iránt is intézkedett. Miért ne'.' Elvégre is a mai sárkányos repülőgépek még nem érték el fejlődésük csúcspontját és különösen ökonómiájukat és repülési tartamukat illetőleg tőlük még igen sokat várhatunk.

A másfél hónappal ezelőtt lezajlott monacói vizi repülőgép-verseny tanúságai szerint, a eddigieknél kissé tökéletesebben és mondjuk kényelmesebben felszerelt, illetőleg berendezett ilyen aerohidroplánokkal, jobb eredményeket értek el, mint a szárazföldi típusokkal. Gurus és Atwood világhírű amerikai pilóták egészen komolyan láttak regi tervük kiviteléhez. Az Óczeánon túl az anyagi eszközökkel hamarosan rendbe jönnek; az erkölcsi támogatást Wilson, a Harvard-egyetem tanára adta meg, akinek nézete szerint olyan gépen, mint aminőt ez a két pilóta tervezett, az Atlanti óczeán átrepülése nem is okoz nagyobb nehézséget (!)

 

 

Curtiss és Atwood óczeánjáró repülőgépe

 

Wilson a Neufoundland-Anglia közötti útvonalat ajánlja, s főképpen arra figyelmezteti a vállalkozókat, hogy mivel fenn a levegőben nehezebb a helyes irány betartása, mint a tenger szinén, amelyen tudvalevőleg a csillagászati megfigyeléseken kivül, bizonyos állandó légáramlások (u. m. a passat szelek) és az iránytű is segítségünkre állanak rendkívül óvatosak legyenek. A fő dolog azonban, hogy a gép sebessége állandó maradjon, és a hordfelületek stabilitása kifogástalan legyen.

Curtiss és Atwood a mindenesetre vakmerő repülést még az ősz elején kísérlik meg s ezért már most nagyban építik a hatalmas, s az eddigieket nagyságban jóval felülmúló gépüket. Ez a transatlanti aeroplán belül üres, csónakszerű szántalpakon nyugvó biplán lesz. A törzs teljesen csukottnak készül, csupán fenn hagynak egy kis helyet a kormányzó pilótának, aki ülőhelyére a törzs mellső részén lévő gépházból kis csigalépcsőn juthat fel. A gépház melletti fülkébe egy ágyat állítanak, s ott helyezik el úti szükségleteiket.

A két pilóta egymást felváltva vezeti a gépet, a mechanikus pedig kezeli az 50 lóerős gunue motorokat. Ezeknek száma öt, s áttétel útján két légcsavart mozgatnak. Az elérendő átlagos óránkénti sebességet 90 km-re becsülik, úgy, hogy legrosszabb esetben az utat másfél nap alatt megtehetik.

A gép hatalmas méreteinél fogva 1500 kg. súlyú lesz, s a hasznos teher amit rajta magukkal vihetnek 2000 kg.

Jellemző, hogy törzsökös amerikai szokásokhoz híven a fogadások megkezdődtek és a lekötött összegek már is egy millió dollárra becsülhetők.

 

 

 

FÜGGELÉK

 

 

R. Ensel Sándor: A bruchsali magány-börtön. * (Báden nagyherczegségben.) 1865. 64.

* Az elitéltek egyedül tartozkodnak celláikban.

 

Midőn Bajorországban Würtembergen kereszült Báden nagyherczegség földjére léptem, a fővárosban, Karlsruheban fogadást tettem, hogy a közel eső bruchsali pensylvaniai rendszerű fogházat megtekintem.

Az engedélyt az igazságügyi miniszteríumban Johnhans tanácsos a legszívesebben szolgáltatta ki.. Bruchsal megtekintésére okt. 30-kán mentem. A város maga 7—8 ezer lakosságával érdektelen, de a városon kivül eső fogház nagyszerű.

Az épület erődhöz hasonlit, nyolcz szegletre építve, minden szegleten egy lapos kőtorony, őrházzal, honnét a bástyán czirkáló őrök tűnnek elő, kik a bástyafalon egyik szeglettől a másikig lépdelve, úgy külre mint a belső területre egyperczben lehetnek figyelmesek. A kerítés azon oldalán, mely az útra szolgál, erős rácsos bástyakapu van.

A nyolcz-szegletü szép s széles bástyfalon belül a kapuval szemközt egy góth modorú torony, négy szárnyépülettel tűnik elénk, mely szárnyépületeket ha külről vizsgáljuk, azok mindegyik végét az épület nyolcz szegében két-két őrtorony közé látjuk levonulni, így a 3 emeletes szárnyépületek oldal- s hátfallal egyaránt a figyelmes őrszemnek tárgyai, és ez a külső ellenőrködés; a belső még egyszerűbb, mert a szárnyépületek udvarai mind a központot elfoglaló körudvart képező toronyépületbe nyílnak ugy, hogy a torony belsejében alólról a tetőig ható minden udvarba és minden udvar mindhárom emeletébe szétágazó csiga-lépcsőzet-ről egy és ugyanazon perczben, egy állásból, kevés fejforditással a négy udvart és minden emelet-csarnokot, honnét az egyes szobák nyílnak, beláthatni.

A mély csend, mely az épületben uralkodik, tanúsítja, hogy pensylvaniai rendszerü fogházban van a szemlélő. Az épület minden szárnya 3 emeletes, minden oldalfal kivül soronkint 19 ablakkal, az ablakok számozvák, hogy az azokon netán kinézni bátorkodó rabot az őr följelenthesse, belül minden ablakkal szemben ajtó nyílik, az ajtón is kis gomb nagyságú lyuküveggel, hogy a belső csarnokokon lépdelő őr is bármikor észrevétlenül betekinthessen a fogdában levő rabra, s tetteit figyelemmel kisérhesse. Kivül belül hatalmas az eílenőrködés. A fogház egyes magán börtönökből állván, egyik börtön a másikhoz mindenben egyenlő.

Vegyünk egyet. A czella ajtajához érve, fölül az ajtó, s alul a rab száma látható, mert itt a rabnak nincs neve, csak száma! Az ajtón egyes betük jelzik, melyik czellában van r. kath. vagy protestáns rab, s római számok, hogy a rab mely osztályú iskolába jár. Ezen ajtófeliratok igen díszes táblácskák. Az ajtó megérdemli, hogy bővebben vizsgáljuk. Egy rugó van a közepén, nyomjuk meg, az ajtó egy csekély ablakot tár fel, melyen a rabnak élelme adatik be. A rab, ha czellájában kivánsága van s tudtul akarja adni, belül nyom meg egy rugót, azzal kivül az ajtó melletti falazatból egy fa-kar esik ki, mely mint jelző a folyton járó őr szemébe tűnvén, a börtönészt a rab kívánsága felől tudósítja.

Minden egyes börtönben van egy asztalka, egy szék, egy szekrény, melyben a rab mosdó-edénye, korsója, olvasókönyvei stb. vannak és azonkívül az ágya, melyet nappalra összecsomagol, éjjelre pedig a czella két falában levő kapcsokra akasztott szij-alapokra fektetve magának ágyaz meg, áll ez egy matrácz, lepedő, pokrócz, s vánkosból Az ablakok magasak, megmászásuk s a kinézés tiltva vannak, a dolgozó rabok munkáikat is a fogházban egyedül végzik. Láttam a rabokat is. Okt. 30-án vasárnap levén, éppen templomba indíttattak meg, egyes börtöneikből. Öltözékük erős vászon zubbony s nadrág volt, minden öltözék jobbról fekete, balról szürkeszinü s rajta a szám.

Ezek 5 évtől életfogytiglani rabságra itélt foglyok. Arczvonásaikat nem lehet látni! A rabok fekete álczát viselnek, hogy egymást ne ismerhessék.

Mily kisérteties ez álczás menet! bizonyos ütemben lép egyik a másik után, egyik kezében imakönyve, másikban számozott vizkorsója, melyet a köztorony sarok falazati kútjánál menet közben letesz, hogy mikorra az isteni tiszteletről vasszajő, friss vízzel megtöltessék, s ismét czellájába vihesse. A rabok a templom karzatán ismét egyes páholyokba jutnak, melyek ugy állitvák sorba, hogy egyik a másik czellájába itt sem láthat be; szemközt velők ülnek az őrök, kik a sorszámokkal ellátott egyes helyekre szegzik szemeiket.

Mindig s mindenütt egyedül; ez a szabály, igy van az iskolájuk is, ez az egy hely az, hol a tanitó kérdésére szólhat a rab. Itt is nem név, hanem szám szerint történik a tanoncz felhivása, és pedig nem azon szám szerint, melyet ruházatán visel, hanem mellyel tanodájában a czella van számozva, sokszor megtörténik, hogy egyik szám a másik számot hangja után ismerősének ismeri fel, de hogy az egymás után való legkisebb tudakolódásnak is eleje vétessék, a tanonczok minden tanórában más szám alá osztatnak be.

Talán szellőztetés vagy séta alkalmával jöhetnek össze a rabok? Nem, soha! A séta a 4 szárnyépület .közegei között épült kör-idomu, sugárfalakkal ellátott külön fedezetes udvarban történik. Minden ily circus 20—24 sugárosztályra van osztva, a központból van a bemenet a külön-keritett udvar-részbe, s a központ torony tetőzetében fegyveres őr tekint alá a sétálókra, kik 20-24-en egyszerre sétálnak a circus 20—24 sugarában, anélkül, hogy tudnák egymás ki- s hollétét. A séta-idő % órai, azután ujabb osztály jő a helyére.

Itt a rabok mind lábvas nélkül vannak. Ezt jól esett látnom, oh mily rémes minálunk a láncz csörtetése! Igaz, hogy itt a mozgás hiánya rontja meg a lábakat, és csak a munkaadás által van kikerülve, hogy az ide bezárt rabok meg nem őrülnek. Philadelphiában még kínzóbb az eljárás, ott még munkát sem kap a magányba elzárt rab, s ez okozza a gyakori őrültséget.

A bruchsali szárnyépületekből álló fogházat keritő falazat tornyait is megnéztem, ezekben vannak a sötét fogdák a gonosz viseletű rab 24—43 órára ide hozatik be, kezei s lábai a székhez pányváztatván, vagy vállaira mázsás vas hevedertartó vettetvén, a sötét magányba záratik, honnét sokszor megható jajdulások hangzanak ki.

Az iskolás raboknak igen szép írásuk van, s munkáikkal nemcsak élelmöket keresik, de szép összeget is takarítanak meg, ugy hogy sokszor a több évet benntöltött rab pár száz forinttal hagyja el a fogdát, s benn tanult mesterségével becsületes pályára mehet. — Az álczaviselés, ha feltűnő is első pillanatra, de szintén jó intézkedés, mert a rab társai előtt ismeretlen marad, s kiszabadulván, egyik a másikra erkölcsi pressióval nem lehet.

Szólhatnék még a rend, pontosság és tisztaságról, melyekkel itt találkoztam, a rabok jó eledeléről, a csinos fürdőszobákról, az emberies bánásmódról, melyben a fegyenczek részesülnek, a szép munkákról, melyeket a rabok elő tudnak állítani.

A magányrendszer 1829 óta lett ismeretessé, Eszak-amerika több államain kivül Európa nyugati részeiben, Angol-, Francziaországban, Belgiumban, Poroszországban vannak már ilyen fogdák, de a bruchsali leghíresebb. Javitó fogház ez, s Európa az ily javitó intézetekre már a múlt század végtizede óta éber gondot visel.

 

 

 

NŐI TENGERÉSZEK. 1900. 4. 56.

A tengerészek közt szájról-szájra járó legendák nem a legnagyobb jóakarattal szoktak a nőkről megemlékezni, de talán egy sincs köztük olyan udvariatlan, mint az a franczia tengerész-babona, amely azt tartja, hogy St. Jean du Doight mellett, Bretagne partjain háborogni kezd a tenger, ha asszonyt lát. A rómaiak ellenkezőleg — Plinius szerint — azt tartották, hogy elcsendesül a tenger háborgása, ha egy nő elébe áll a szélnek.

Azonban annyi bizonyos, hogy nem egy nőről van feljegyezve, hogy a tengeren csak úgy megállta helyét, mint akármely férfi. Karthágó történetéből tudjuk, hogy ott a nők is gyakran hosszú és veszedelmes tengeri utazásokra vállalkoztak; így 500 körül Krisztus előtt hatvan hajót küldtek Gibraltár szikláihoz, melyeken mintegy 30 000 férfi és nő volt vegyest. De hogy egyedül, vagy egyenként, különösebb szükség nélkül rámerészkedtek volna a nők a tengerész-életre, az mégis kivételes eset volt mindig. De azért volt példa erre is.

Beszélnek két angol nőről, Bonny Annáról és Bead Mariról, akik hajdan vakmerő társai voltak az Atlanti-óczeánon czirkáló kalózoknak s nem egy kemény tusa, merész rablás fűződik a nevükhöz. A XIV. század közepén meg egy Jeanne de Belville nevű bretagnei nő egy egész hajórajt szerelt föl, s bejárva a partokat, véres bosszút állott férje gyilkosain, falvaikat felégette, házuk népét felkonczoltatta.

Érdekes példája annak, hogy mire képes a nő is, ha tengerész-életre adja magát, a hollandi Hannah Snell a múlt századból. E nő 1723-ban született s még ifjan egy hollandi tengerészhez ment férjhez. Az ura eltékozolta a pénzét s elhagyta őt, mire Hannah férfinak öltözve elindult keresni a hűtelent. Katona lett, aztán megszökött és beállt hadi tengerésznek. Több csatában vett részt, számos sebet kapott, de nő voltát sikerült ellepleznie egész addig, a míg meg nem tudta, hogy hűtlen férje gyilkosságot követett el, s e miatt zsákba varrva tengerbe dobták.

Erre bosszúérzete lecsillapodott, fölvette ismét női ruháját, hazament és békességben élt tovább. Ugyancsak a múlt század közepén egy 15 éves leány megszökött Londonból a kedvesével. Hogy föl ne fedezzék, férfiruhát öltött, úgy lappangott egy ideig. A legény azonban elhagyta, s ő beállt tengerésznek. Egy esztendő múlva megunta a tengert, visszatért Londonba és egy Angel nevű kalmárhoz állt be inasnak. Ezt is elhagyta és egy hadihajóra állt be matróznak, majd újra megszökve, a kereskedelmi tengerészet szolgálatába állt. Végre sok kalandozás után újra összekerült a régi kedvesével, akit még mindig szeretett és férjhez ment hozzá.

E század elején a londoni lordmayorhoz egy tengerésznek öltözött nőt vezettek. A lordmayor meghallgatta a történetét, amely így nyilvánosságra került, s általános feltűnést keltett. E nő családjában egész sora volt a tengerésznőknek. Az anyját tengerész-szolgálatra kényszeritette az ura, s nem is hagyta abba e pályát, míg szolgálat közben halálos szerencsétlenség nem érte. A kérdéses leányt magát is arra kényszerítette az apja, hogy tizenhárom éves korában fiúnak öltözve, álljon be egy hajóra inasnak s kötelezze magát hét évi szolgálatra. Négy évet becsülettel le is szolgált a hétből, amikor kitűnt róla, hogy leány.

Még a legújabb időkben is akadt női tengerész. Egy Mary W. Coous nevű new-yorki leány 1886-ban kitűnő sikerrel tette le a hajó-kormányosi vizsgát, s mindjárt állást is kapott az Elisabeth nevű gőz-yachton. Coous kisasszony különben nem az első nő, aki kormányosi oklevelet kapott. 1884-ben egy Miller Mari nevű, szintén amerikai, new-orleansi nő is letette a szükséges vizsgálatot s csakhamar kapitánya lett a «Saline» nevű kereskedelmi gőzhajónak.

Mindenesetre nagy vállalkozó szellem és merészség kell hozzá, hogy egy nő a tengerész pályára adja magát. A tengerésznek egyebek között nem közönséges testi erőre is szüksége van, s alig van pálya, a mely a nő hivatásától oly messze állana, mint éppen a tengerész mesterség.

*  *  *

A kaliforniai sorozatot nem a megjelenés sorrendjében

közöltük.Ide iktatjuk a tartalomjegyzék megfelelő részletét.

 

Vasárnapi Újság 1870 tartalomjegyzékéből

 

Eredeti közlemények Kaliforniából. 1870 Sarlay Pál:

 

      I.Kaliforniai munka-börze (Labor-Exchange) . 130

     II.A new-almadeni biganybánya 142 , 154

III. Egy mormon prédikáczió . . 166

IV. Egy magyar remete Kaliforniában 202

V. Kalifornia gazdasági tekintetben 235, 247

VI. A gőzös megérkezte Chináből 247

VII. Emberkereskedés 336

VIIÍ Sötét képek 339

IX. Házvándorlás San-Franciskó-ban. 551