SZIGETEK XI. AMERIKAI POLGÁR ÚTJA

h14–88. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2018. 07. 14. -.08. 08.

Tartalom

Bevezetés

SZIGETEK XI

Dr. Jankó János. MAGYAR EXPEDICZIÓ

CEYLONBAN 1896. 5. 70.

Sz. Török János. Levél a Fidjy-szigetekröl, 1871. 5. 294.

A FILIPPINISZIGETEKRÖL 1899. 5. 77.

Dr. Harsányi István A FILIPPINI-SZIGETEKRŐL.*1900. 19. 307.

A HAVANNAI ÜTKÖZET. 1908. 25. 503.

Elbeszélés. Irta Szebenyei Józset.

Dr. Hegedűs: Egy sziget.(Helgoland) Ule nyomán 1854. 112.

Mattyasovszky Béla: A TENGGER HEGYSÉG JÁVÁBAN 1906. 6.

TENGERENTÚLI LEVELEK

Láng Henrik Rajzok az Egyesült-államokból. I. A yankee családi élete 1876. 102.

Láng Henrik: Rajzok az Egyesült-államokból. II. Ujságáruló gyermekek, szegények és csizma-tisztítók picknickjei 1876. 118.

Láng Henrik: III. A betegek kirándulása. 1876. 118.

Láng Henrik: IV. «A surprice party». 1876.. 135

UTAZÁSOK

Brace Loring Károly: Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben, 1873. I. 16.

Egy amerikai poigár Magyarországon 1851-ben.

(Folytatás) 1873. 12. 139.

Sámi Lajos:. Egy franczia utazó Dél-Magyarországról, V. Zágráb és környéke . 1870. 274

VI. A zágrábi kadémia.Strossmayer.1870. 286.

FÜGGELÉK

Wachtel Károly: A vaspálya. I. 1878. 280.

A vaspálya. II. 1878. 298.

Schiller „Orleansi Szűz"-éből. 1877. 563.

Bevezetés

A szerkesztő kedvelte a szigeteket, válogatásunk a XI. résznél tart. A tengeren túlra szakadt hazánkfiai szorgalmasan küldik leveleiket. A Dél Magyrországi ismertető korábban kezdett sorozat befejezö része. Láng Henrik gondosan szerkesztett leveleiben az amerikai élet mindennapjaiba nyerünk bepillantást.

A google részletesen foglalkozik a műlt századforduló tömeges kivándorlásával. Brace levele az önkényuralom (1851) légkörét érzélelteti, az ameriki állampolgárt sem kímélték.

SZIGETEK XI.

Dr. Jankó János. MAGYAR EXPEDICZIÓ

CEYLONBAN 1896. 5. 70

A Magyar Nemzeti Múzeum tengerentúli gyűjteményei eddig rendesen vétel útján szaporodtak, vagy azoktól a hazafiaktól származtak, kiket a sors a távolba vetett, kik ott megemlékeztek egyik legnemzetibb intézetünkről. A Múzeum történetében a tudományos kutatásokra tett expedicziók száma vajmi kevés.

Az első utat 1853-ban Doleschall Lajos tette, ki Kelet-Indiába ment s a múzeumtól ez útjára kapott is néhány száz forintot, kisebb gyűjtéseket küldött is, de ő maga 1859-ben Jávában meghalt. Xántus János a Sunda-szigeteken 1869—71-ben tett utazásából igen sokkal gazdagítá ugyan gyűjteményeinket, de az ő gyűjtéseinek is egy része s épen az, a mely Ceylonból való volt, egy vitorláson Aden körül elsüllyedt, s mind oda veszett. 1890—91-ben Fenichel Samu küldött Uj-Guineából tárgyakat, melyek az állattári és néprajzi tári gyűjteményeket érdekes kincsekkel gyarapítók, de ő maga 1893-ban sárgalázban meghalt. Múlt év novemberében Bíró Lajos a M. N. Múzeum költségén és fölszerelésével indult Fenichel nyomain Új-Guineába s reméljük, több sikerrel fog járni, mint szerencsétlen előde.

Ez évi január 3-án ismét elindult egy magyar társaság Ceylonba, Kelet-India e csodás szigetére. Szalay Imre országgyűlési képviselő, ki minden télen el szokott menni kelet valamelyik vidékére, mint tavaly is Egyiptomba, mely útjáról érdekes útleírást is közölt, az idén Ceylont választotta vadászó-helyűl. Felszólítására a Magyar Nemzeti Múzeum is készségesen magáévá tette azt a tervét, hogy az utazás ez alkalommal tudományosan is kizsákmányoltassék.

A M. N. Múzeum igazgatósága dr. Madarász Gyula állattári őrt, kinek ornithologiai munkálkodását külföldi szakkörök is igen jól ismerik, bizta meg, hogy csatlakozzék Szalay Imre országgyűlési képviselőhöz. Minthogy a főczél a vadászat, az állattani kutatás főleg a madarakra és emlősökre fog kiterjedni; de az állattár igazgatósága ellátta Madarászt oly utasításokkal és fölszerelésekkel, hogy gyűjtéseit ő az összes állatkörökre kiterjesztheti, ki különösen az alsóbb állatkörökre, melyek gyűjtései nemcsak a Magyar Nemzeti Múzeumot, hanem a tudományt is új, eddig ismeretlen alakokkal fogják gazdagítani.

De Madarásznak más feladata is van. Emlékezünk az ornithologiai kongresszus alkalmából rendezett madártani kiállítás biológiai csoportjaira, melyek az egyes madarakat életkörülményeik közepette, legfontosabb, vagy legjellemzőbb mozdulataikban tüntették föl. Madarásznak most alkalma nyílik arra, hogy megösmerkedjék a forró földöv állati és növényi életjelenségeivel, hatásaival, hogy azokat aztán a múzeumban létesítendő élettani csoportok szerkesztésénél értékesíthesse.

Gondolt az igazgatóság arra is, hogy a vadászzsákmány azonnal jól kikészítve kerüljön a múzeumba, ami, tekintve a nagy tengeri utat, múzeumi szempontból elsőrendű követelmény. Ezért az igazgatóság az állattári preparátort, Bárányos Józsefet, adta Madarász mellé. Bárányos József preparátumait különben eléggé ismerjük; a boldogult László főher-czeg vadászzsákmányának ő volt a kidolgozója.

Amint az expediczió szervezésének híre kelt, azonnal akadt még néhány úr, kik a társasághoz csatlakoztak, mely így hat tagúvá növekedett. A társaság vezetője : Szalay Imre országgyűlési képviselő, természettudósa: Madarász Gyula, preparátora: Bárányos József; vadász. Tagjai: Latinovics Géza, ifj. Kinczig János és ifj. Beichl Károly. A Magyar Nemzeti Múzeum szerződésileg biztosította magának az egész vadász-zsákmányt az egyes tropheák és duplumok kivételével s a társaság minden tagja kötelezte magát, hogy vadász-zsákmányát a M. N. Múzeumnak díjtalanul átengedi.

A társaság január hó 3-án indult el Triesztből az «Imperator» nevű hajón, s január 25-én érkezett meg Ceylonba, Colombo városba. Onnan vasúton mennek a sziget belsejébe a vasúti végpontig, Kandyig. Ez lesz a sziget belsejébe különböző irányba teendő kirándulásoknak kiinduló pontja, a főszállás, hol a preparáló munkákat is végezni fogják. Az utazók február és márczius hónapokban gyűjtenek; s aztán visszaindulnak s április második felében hazatérnek.

Az utazás lefolyásáról és a kutatások eredményeiről Madarász Gyula a visszatéréstől számított egy év alatt a szerződés értelmében részletes jelentést ír, mely könyv alakban is meg fog jelenni.

Sz. Török János: Levél a Fidjy-szigetekröl, 1871. 5. 294.

Nagy feltűnést okozott a Fidjy-szigetek roppant termékenysége, s az ős termelő-erő majdnem csodás bujasága által, mely a káposztát 50, a dinnyét 40 fontra növeszti, az ananászt emberi fej nagyságra. A gyapot egy év alatt háromszor hozza meg bolyhos termését, ha ma reggel elültetted, holnap már három levélbe kihajtva találod. A sürü fák erdő vadonában oly változatos és buja a természet, a tropikus növényzet meglepő alakzatai, roppant fü-levelek és haraszt-törzsek dúsgazdagsága ámulatba ragadja még azt is, ki Dél Amerika erdőiben kóborolt, s az ember-nemjárta ös-prairiekben irtogatott már.

A Fidjy-szigetek — melyekről egyik közelebbi számunk ausztráliai levelében is említés volt téve, —több kis csoportnak az együttese. Fekszik a k. hosszúság 190 és 200 — s a déli szélesség 15 és 18 fokai között, a Csöndes-oczeán sziget-világában. Valaha egy nagy kontinens lehetett, de a rázúdult tenger által elboríttatva csak egy óriási fennsíkja (a mai Uj-Holland), egy kisebb (Uj-Guinea) s aztán hegy-magaslatai, a számtalan sok apró szigetek, maradtak ki a vizből. A völgyeket és lapályokat benyelte az ár.

A Fidjyk nem felette nagy csoportja 200 kis szigetből áll, melyek közül 120 lakva van az uj-hollandi faj benszülöttjei által, kik még eddig meg is tartották uralmukat e szigetek fölött. Mintegy 200 000-en lévén; mig a bevándorlóit fehérek 90 000 lélekre tehető számmal járulnak a népességhez, s igen élénk kereskedést űznek. Mint termelök, földiparral is nagyban foglalkoznak.

A sziget-csoport fővárosa s a kereskedelem és hajózás központja Levuca, hol a világ minden részéről fordulnak meg hajók. Sydneyvel és Honoluluval pedig rendes posta-közlekedés is van. Nem hinné az ember, mily gyors és nagymérvű foglalásokat tesz a czivilizáczió a föld túlsó oldalán levő ily szigetvilági városban.

Levuca számos iskolával, tudományos és jótékonysági intézettel bir; különböző vallásfelekezetek templomai magaslanak benne; s itt van központja az egész szigetcsoporton nagyon elterjedt s élénken és sikerrel működő keresztyén missionariusoknak, kik a benszülötteket nemcsak téritik a keresztyén hitre, hanem számukra iskolákat is állítanak.

Melbourne-ban időzésem alatt egy szászországi születésű, de már 20 év óta a gyarmatban lakó derék uri emberrel, Holmeyer úrral ismerkedtem meg. Testvéröcscse már öt év óta a Fidjy szigetségen lakik, s ott gazdálkodik. Melbourne-ban mulatásom alatt több levele érkezett, melyeket bátyja velem közölvén, nagy érdeklődéssel olvastam. De még többet is óhajtottam megtudni a fidjy-i viszonyokról. Holmeyer ur megírván öcssének óhajtásomat, ez részletesebb levéllel tett annak eleget. S mivel a levél egészen rendelkezésem alá bocsáttatott, nem tehetem, hogy főbb pontjaiban ne közöljem azon képet, melyet ama sajátságos társadalmi életről vázol.

Levuca, 1870. október 25.

Kedves Theodor! Vettem kedves leveledet, s a mellékelt hirlapcsomagért vedd különösen köszönetemet. Tisztelt ismerősöd tudakozódásaira rendszeres leírással nem felelek, de azt hiszem levelemben fog találni némít, ami előtte új lesz, s érdekelni fogja.

Írod, hogy melbournei lapok is sokat foglalkoztak közelebbről a Fidjy-szigetekkel, melyeket a Victoria-gyarmathoz szeretnének bekebelezni. Az eszme nem uj; már Smythe ezredes, ki az angol kormánytól hivatalosan küldetett volt ide, beszélt hasonló eshetőségről. De maga sem ajánlá a gyarmati kormánynak, hogy a szigetek tulnyomólag bennszülött lakosságával s annak kormányzati nehézségeivel baját szaporitsa. E részint egészen vad, részint félvad népség kormányzata valóban nem tartoznék a könnyebb feladatok közé.

A legnagyobb nehézség, hogy e sziget-királyságban nincs törvénykezés, nincsenek rendes és illetékes bíróságok s a féktelenség még felette nagy. E baj miatt mi bevándorlottak szenvedünk legtöbbet. Azt mondják: csak várjunk, gyarapodjunk még, majd eljő az idő, hogy egy szervezett igazságszolgáltatás és kormányzás költségeit megbírhassuk. Én ugyan túlzottnak tartom ez aggodalmakat, mert az első szükségleten könnyen és gyorsan segíthetne Amerika és Anglia; követségeik hatalmát a szárazon esekély fegyveres erővel biztosithatnák, egyik vagy másik egy hadihajót állitna fel az öbölzetbe, hivatali kart szervezne, ezeket mind fedeznék rendkivüli jövedelmező telepjeink. A Fidjynek fehér lakosai tökéletesen meg volnának elégedve, és kellő biztonságban éreznék magukat.

Nem csupán a bennszülöttek erőszakától és kegyetlenkedéseitől félnek az értelmesebb és vagyonosabb bevándorlottak: a közönséges fehérek durvasága még sokkal terhesebb. Mert ha csak néhány hajó horgonyoz a levucai öbölben, azt lehet mondani, chaosi zűrzavar áll elő. Dorbézolás, verekedés, kékült szemek, véres képek fordulnak elő éjjel és nappal. Ha egy fehér ember, kirabol, megsért, avagy máskép kárt okoz, csupán ököllel vehetsz rajta magadnak elégtételt. Az már itt megszokott, hogyha haragosak összetalálkoznak, bajaikat tüstént ott helyben elintézik a legrövidebb utón. Több izben láttam, midőn Levuca legtekintélyesebb kereskedői pénz-ügyletekben fennforgó vitáikat ily módon egyenlítik ki, minthogy sem rendőraég, sem fogház nincs a szigeten. Tul vagyunk terhelve a szabadság áldásával, melynek tulságaitól megundorodtunk.

Sziget-lakosságunk felülmúlja a legszomjasabb országot az ivásban. A gyarmatokban az emberek bizonyos mértékig isznak, de itt egy üveg cognac mint shout (kóstoló) ismeretes. Egy ültetvényes lakása nem volna tökéletesen berendezve, ha a sarokban nem állna ott a szükaéges ládika J. D. K. Z. vagy Battle-axe. Barátot és idegent hasonló üdvözlettel fogad lakásán; anélkül, hogy elébb azon fáradtságot koczkáztatná kérdésével, hogy hova szándékozol vagy honnan jösz, elibéd állit egy üveget és poharat, a legszívélyesebb kínálással: „kérem töltsön magának!" Az is elősegíti e azokást, hogy a réazegitő italok szerfelett olcsók. Mindennemű italt vámmentesen hoznak be. Egy láda rhumot (12 üveggel) lehet venni 1 font sterlingért, pálinkát 1 font, 10 shillingért, éa a sört (Portért) szintén igen olcsón. Gondolhatod, a vendéglősök mily hasznot húznak, mikor a legegyszerűbb kis pohár italért 6 shillinget (30 kr. o. é.) követelnek, anélkül, hogy fogyasztási adóba egy fityinget fizetnének.

Az embereknél azonban az elemek sem kevésbé rakonczátlanok a Fidjy-szigeteken. Utóbbi levelem óta egy teljes erejű Fidjy-orhánt, vagyis Cyclonét éltem át. 3 vagy 4 órával azelőtt, hogy megkezdődött, az idő szokatlanul csendes vala, még a levél sem mozdult meg, oly nyugodt volt a természet körültünk, hogy gond nélkül és a rendesnél jóval korábban feküdtünk le. Ha jól emlékszem, 11 óra volt, amint a szomszéd azon kétségbeejtő hírrel vert föl, hogy a szél dühe a kastélyt megrengette, az ajtót s ablakokat felszaggatta s letépte keretéből. Egy pillanat alatt talpon valék, gyertyát gyújtottam, s ajtómat ostromilag nehéz tárgyak elébe görditésével megerősitém. Tekintetem egy oldalszárny ablakán a vadul ordítozó természet csataterére függesztem; borzadva szemléltem,mint kelepczébe jutott vadállat, a borzalmasan nagyszerű jelenetet.

Az Oczeán a szirtes part felett, 30 ölre, be a szárazra hajigálta szétrongyollott hullám és habpozdorjáit, melyek mint fellegszakadás zuhogtak a korbácsolt föld kebelére. A vihar dühe nőtt szemlátomást, és mi elhatároztuk, hogy felöltözünk, hogy készen várjuk be a veszélyt. Rövid idő múlva a borzasztó nyomás ajtómat és ablakaimat benyomta és kiszaggatta sarkából, a lámpát eloltá és földhöz vágta és ezer darabra törte. Meneküljünk! de hova? az volt a kérdés; künn veszélyes, benn kétségbeejtő; de mégis kellemesebb és a legközelebbi alkalmat megragadva az ágy alá bujtunk, hol a hulló fadarabok és vakolattól védve, borzadva vártuk a ház összeomlását.

A vihar most igazán irtózatosan dühöngött, borzasztó volt hallgatni ordítását, mely víziló hangjához hasonlított, de oly renditő erős zúgással, hogy bár gyermekeim közvetlen mellettem siránkoztak, azt alig hallhattam. Az orkán 8 óra hosszant dühöngött. Körültünk számos faház, majorsági épületek, yam-ház és saját konyhánk is szétdulatott, zavaros romladék lőn az ajtó, ablak, fedél és oldalak.

A Fidjy-ház, melyben családom lakik, rendületlenül állta ki a vihart, ámbár ajtóban, ablakban elég kárt tett a temérdek edényt, bútort éa egyéb jószágot pusztított el, ami tetemes összegre megy. Hanem azért ne gondold, hogy az épületekben valami roppant kár van, mert a fidjyek egy oly faházat 2 font sterlingért ujra építenek.

Egyébiránt kezdik már az itteni bennszülöttek is ismerni a pénz-becsét. De szóljunk a pénz-viszonyokról, melyek felől ugy is kérdezősködtetek.

Ha valaki sikerrel akar Fidjyn előhaladni, 300 font sterlingen alól ne gondoljon itt partra szállani, sőt ha nős és családos, még sokkal többre lesz szüksége. Megérkezésekor ne nagyon siessen a földvásárlással, mert sokkal előnyösebb, ha előbb körül néz, hallgatódzik, hogy és miképpen állanak az ügyek, és kérdezősködik a tapasztaltabb farmerektől a helyzet és körülmények iránt. A földvásárlás mellett még egy csónak is szükségeltetik, mely legalább is 30 font sterlingbe kerül. Szerencsés, ha elegendő munkás-embert kaphat ; ezt üzérek szerzik, kik a munkás béren kívül (mely 2 font st. és 10 shilling egy évre) üzérdijul maguknak 1 font aterl. követelnek fejenként. Mondanom aem kell, hogy az említett csekély béren kívül élelmezéssel is a gazda látja el a munkásokat. Utóbbi levelem óta szerencsésnek mondhatom magamat a részben, hogy számos munkást foglalkoztathattam; jelenleg 33 fidjyi ember van nálam és még többet is fogok kapni, ha a gyapot érett leend a gyűjtésre.

A tengeri szigetekben termelt gyapot magvának 3—4 shilling fontja, avagy 30 font sterl. tonna számra és három hold föld ád egy tonna magot. De a termelés megkezdése sok előleges költséggel s beruházással jár. A munkásokat mindennel el kell látni; 15 hüvelyk hosszú késsel, amerikai széles baltával, bográccsal, élelemmel és ruházattal, mint Magyarországon a dohányosokat.

A bennszülöttek igen ügyesek a földtisztitásban, de saját modoruk szerint végzik minden munkájukat. Például a fákat igen gyorsan vagdalják le, de soha derekukat meg nem hajtják, miből az következik, hogy a fatörzsek 3 láb magassággal maradva, mint fejfák tűnnek elő a letarolt irtás erdőben. Mondhatsz ezen embereknek amit akarsz, ők bizony nem hajtják meg derekukat „ők — a mint vélik — nem születtek görbének" — és igazán oly egyenesek is mint a nádszál. Járása és tartása a fidjy-belinek utánozhatatlan, láttam Coriolanust és Othellot, de legbüszkébb fellépésűk ia lomhább, ügyetlenebb egy ily vad rézszinünél.

Ha e kedélyes víg ficzkókat mosolygó arczaikkal látja az ember, nem gondolná, hogy kegyetlen kannibálok volnának, de közelebbi ismeretség után tünedeznok elő az ősöktől átörökölt vadság egyes maradványai. Nemrég többen ember-evésért vádoltattak. A gyilkolás és vérengzés élvezet nekik; gyönyörrel, kinozva gyikolják le a szárnyas allatokat, sőt a madarat elevenen vonják nyársra. Kedvoncz modoruk a sertést ugy ölni meg, hogy egy doronggal addig ütik, mig kimegy belőle a pára, akkor aztán szőröstől-bőröstől megsütik.

Főzési mesterségük igen egyszerű és gyors, mert egy ember képes 80, sőt 100 embernek is főzni. Lyukat vájnak a földbe, elég nagyot, hogy a kivánt mennyiségű élelmiszer beleférjen; ezt a lyukat, vagyis „lovit" körülrakják kővel éa felül nagy tüzet raknak. Mig ezek elegendőleg felmelegedtek; akkor a tüzet kellő vigyázattal oldalt elhárítják és egy sor száraz levelet raknak az izzó kövekre. A sütnivalót bele rakják, felibe ismét egy sor levelet tesznek, majd az egészet földdel befedik a légclzárolása végett. Egy óránál rövidebb idő alatt egy-két tuczat sertést is megsütnek igy és szétosztják embereik között. A yam vagyis konyérgyökér és tengeri rák (mely itt roppant mennyiségben van) hasonló módon készíttetik el.

De szóljunk a politikai eseményekről is. Jelenleg itt élénken foglalkoztatja a kedélyeket a szigetség vetélkedő főnökei között forrongó viszály. Mert talán tudod is, hogy itt két főnök van: Thakambau és Tui Thakau. Az elébbinek kormány-pálczája a Rewa kerület felett suhog, mig az. utóbbi a Taviuni éa a Vanua Levit territórium nagy réaze felett — mely Windwárd sziget csoport név alatt ismeretes — és még több apró sziget fölött uralkodik.

A két vetélkedő főnök mögött két különböző nyelvű faj áll, kik bár egymást megértik is, de hangsúlyozásuk oly különböző, mint pl. a londoni cockney és a felvidéki skót, vagy a székely és a göcsei.

Tui Thakau még aránylag fiatalember és nagy előszeretettel viseltetik a háború iránt, pedig csak félkéz áll szolgálatára, mert a másikat egy előcsatározásnál egy lövés harczképtelenné tette. Így is igen veszélyes ellenfél, mert magasabb mint hat láb, rendkívül izmos, erős és tekintélyes külsejű. Jelenleg 48 neje van, de meglehet, hogy ezt a számot megkétszerezi, mig meghal.

Azt már talán többször ia hallottad, hogy a leányok Fidjy-azigeten szépek; róluk caak ennyit mondani kevés. Mihály jót áll érte, s én ia megerősítem, hogy a windwárdi leányok nagyobb része valódi mintaszépség. Ők nem fekoték; legjobb fogalmat nyújt róluk egy egészen ujveretü rézpénz szine. A melbournei Fitzroy-íertbeli érezszobrok silány másolatai a fidjy-i Venusoknak. Egy különös és feltűnő érdekesség az is rajtok, hogy mindig mosolyognak. Ha a fehér ember feléjük int, hangosan felkaczagnak; de tegye hüvelykujját az orrukra, akkor a mértéktelen nevetéstől görcsöt kapnak s oldalok a szétrepedés veszélyében forog. Ha pedig valaki elég gyöngédtelen volna és a legártatlanabb tudatlansággal az irlandi „Jig" tánezot kezdené járni előttök: ez által talán halálukat idézné elő. E szép nők kivétel nélkül mind erősen dohányoznak s ritkaság látni nőket czigaretta nélkül. Ne hígyjed az orvosoknak, ha azt mondják, hogy a dohányzás beszennyezi a fogat. A fidjyi nők élő tanúi, hogy az merő hazugság.

A fidjyi leányoknak kis szájuk és kellemes, piczi, csókra termett, vérpiros ajkuk van, mintha mondanák „végy el vagy ne nézz reám."

FILIPPINI SZIGETEKRÖL 1899. 5. 77.

Másfél hónappal azután, hogy az Egyesült-Államok Spanyolországgal megkötötték a békét, a Filippini-szigetekről olyan hírek érkeznek, melyek megkeserítik a győzök örömét. A szigetcsoport, mely Amerikának 100 millió frankba került, ma még kevésbé az övé, mint azon a napon, melyen Dewey tengernagy Cavitét elfoglalta.

Az amerikaiak úgy mutatták magokat a Pilippini-szigetek lakosainak, mint megszabaditóik, s azok ezt komolyan is vették. Mutatja az a kiáltvány is, melyet Aguinaldo fölkelő vezér intézett polgártársaihoz a cavitei ütközet után, s mely így kezdődött:

Az Amerikai Egyesült Államok nem érdek, hanem emberi érzelmeik által indíttatva, alkalmatosnak találta egészén idáig nyújtani támogató kezét.

Talán ez volt az Egyesült-Államok első szándéka, de újabban a terjeszkedési politika nagy pártolásra találván Washingtonban, elkövette Mac Kinleyvel a tévedést, amely ellen a kongresszus oly nagy ellenállást tanúsítóit, s mely új és nehéz háborúra kényszerítheti az Egyesült-Államokat.

Egy ilyen háború még azzal sem dicsekedhetnék, hogy felszabadító háborúnak neveztessék. Az ellenállás élén ma is Aguinldo Emil áll. Aguinaldo tiszta tagál vér. A kisebb termetűek közé tartozik; szakálltalan és bajusztalan arczú, szinte gyerek-embernek látszik: arozkifejezése egyáltalában nem vall fajára. A szerzeteseknek, főleg a jezsuitáknak e dühös ellenségét először a dominikánusok s aztán a jezsuiták nevelték: s általában mély vallásos érzületű. Ö volt az 1896-iki fölkelés lelke, mely fölkelést Spanyolországnak nem sikerült fegyverrel legyőznie, hanem a Biancna-batoban kötött szerződéssel végződött, melynek értelmében Aguinaldo és párthívei beleegyeznek a fegyverletételbe, ha Spanyolország három millió piasztert fizet és szabadelvű reformokat ad a szigetcsoportnak.

A békekötés után száműzve magát Hong-Kongba, ott maradt a háború kitöréséig. Akkor Dewey tengernagy hajójára szállt és visszatért a Filippini-szigetekre, s ott ismét kezében egyesítette a fölkelés szálait. Lehetetlenné tette a spanyolok további uralmát, most pedig hasonló sorssal fenyegeti hazája új fölszabadítóit.

Aguinaldo ideiglenes kormányt szervezett, melynek összes tagjai fő támogatói és védelmezői. Mind a jobb társadalmi osztályhoz tartoznak és Európában nevelkedtek; kettő közülök nagybirtokos, három mérnök, a többiek ügyvédek. Mind óhajtják az Egyesült-Államokkal való megegyezést, és el vannak határozva, hogy a bekebelezés minden formája ellen a végsőig küzdenek.

A MANILAI RÓMAI KATHOLIKUS SZÉKESEGYHÁZ

.

Aguinaldo arezképén kívül bemutatjuk Manila városának a székesegyházát is, mely egészen spanyol modorú épület. A Filippini-szigetek bennszülött lakosai, a tagálok, a japánok közeli rokonainak tartják magukat, s arra törekszenek, hogy ők is független országgá alakítsák át nagy szigetcsoportjukat.

Dr. Harsányi István: A FILIPPINI-SZIGETEKRŐL.*

Eredeti levél. 1900. 19. 307.

A filippinók elkeseredett harcza az amerikaiak ellen vége felé jár. A «kis Napóleoninak,— mint az amerikaiak Aguinaldót, a filippinók vezérét elnevezték, — összeomlottak fényes ábrándjai; felesége, gyermeke, legjobb hadvezérei fogságban vannak, hadserege nagyrészt szétzüllött, s a többiek is százával rakják le a

fegyvert a diadalmas kékcsillagos lobogó előtt, bár Aguinaldo maga még mindig tartja magát egyre fogyó hívei élén.

Az európai és amerikai lapok úgyszólva napirendre is tértek már a «filippini kérdés» felett, kivált mióta az angol-boer háború kötötte le a közfigyelmet. De csak egy időre. Az ázsiai kérdés, a khinai birodalom felosztása nagyon is közelről érdekli a nagyhatalmakat s ki tudja, mily nagy bonyodalmakra szolgáltathat még emez óriási birodalom okot. S e szempontból tekintve a Filippini-szigetek rendkívüli fontossággal bírnak. Hiszen az ottani pompás kikötők, az egészséges éghajlat, s főleg a Khinához való közelség, katonai szempontból roppant előnyt biztosítanak e szigetek birtokosának.

Míg a többi hatalmak egymás után szakítottak ki egyes részeket az óriási birodalom testéből — az Egyesült-Államok visszahúzódtak a támadó, foglaló politikától, mintha őket nem is érdekelné a khinai birodalom sorsa, de ezalatt óvatosan mindent elkövettek, hogy biztosítsák

maguknak a jövőben a legjobb pozicziót. Ehhez a Hawai-i szigetek annektálása volt az első lépés s ezt követte a Filippini-szigetek megszállása.

Az Egyesült-Államok népe nem olyan könnyen nyugodott bele e lépésekbe, mely homlokegyenest ellenkezik Amerika eddigi politikájával, s a Monroe doktrínákkal. Szenvedélyes harczok folynak az «imperializmus" és «anti-imperializmus» jelszók alatt s a következő elnökválasztásnál a nép szavazata e kérdésben dönt, még pedig előreláthatólag a terjeszkedési politika javára. A filippin népnek pedig akarva — nem akarva meg kell hajolni az erősebb előtt, mert ez a természet törvénye, így volt a múltban, s így lesz ezután is.

A Filippini-szigetek történelmének lapjai véres háborúkkal vannak telve. 1520 október 28-án fedezte fel Magellán, kit a bennszülöttek imádassál határos tisztelettel fogadtak, s vele ünnepélyes «vérszerződést » kötöttek, de már két év múlva törésre került a dolog, s a lázadásnak első áldozata épen Magellán lett. Érdekes, egykorú spanyol följegyzések szerint az a hatás, melyet az első fehér emberek megjelenése előidézett az apró termetű filippinók között. Amint ugyanis híre futott, hogy valami idegenek érkeztek a tengeren, Cebu sziget herczege kémet küldött a partok közelében horgonyt vetett európai hajóra. A kém rémülve tért vissza, hogy a hajó óriásokkal van tele, kiknek vas a bőrük, hosszú orruk van, tüzet isznak és füstöt lehelnek.

Midőn a szigeteket a spanyolok elfoglalták, az örökösen lázongó bennszülötteken kívül még más nemzetekkel is kellett hadakozni a gazdag szigetekért. A 17-ik század elején Li-Man-Hong támadta meg Manilát egy khinai hajóhad élén, melyben 4000 férfi s 1500 nő volt, de a spanyolok visszaverték őket. Ezután majdnem minden emberöltőre esik egy forradalom, melynek oka többnyire a spanyolok kegyetlenkedése volt.

A legújabb forradalom 1896-ban kezdődött, melybe aztán mint köztudomású, az amerikaiak is beleavatkoztak. A bennszülöttek eleinte meg-mentőikként fogadták az amerikai katonákat, de midőn belátták, hogy az amerikaiak voltaképp a maguk birtokába akarják hajtani a szigeteket, ezek ellen indították még ma is tartó elkeseredett harczukat.

Aguinaldo Emil, a felkelő hadsereg ismert nevű vezére körűlbelől 30 éves fiatal ember, arczvonásai magukon viselik a tagal származás minden jellegét, s fekete villogó szemei nagy ambiczióról és kitartó akaraterőről tesznek tanúbizonyságot. Képzettsége európai színvonalon áll úgy katonailag, mint diplomácziaílag. Mintegy 80 ezer főnyi hadsereget szervezett, melyet állítólag Japánból és Németországból becsempészett kitűnő fegyverekkel szerelt fel; így folytatja a reménytelen küzdelmet már több mint egy esztendeje. A szigetország lakossága 8—9 millió, de az amerikai tábornokok nézete szerint ezek közül csak vagy másfél millió rokonszenvez határozottan a felkelőkkel, három millió teljesen közönyös, a többi pedig tárt karokkal fogadja az amerikaiakat, mint a rend és nyugalom helyreállítóit.

Hogy azonban e nézet mennyire tévedésen alapszik, arról félévi itt tartózkodásom alatt számtalanszor nyilt alkalmam meggyőződni. A filippini benszülöttek műveltebbek és okosabbak, mintsem külsejük után gondolnók. E kis barna emberek az ő hiányos öltözetükkel, minden látszólagos vadságuk mellett is nagyon ravasz politikusok. Valamennyi nyájas és előzékeny az idegennel szemben, pedig szivében és lelkében a legnagyobb ellensége mindenkinek, aki az ősi szokásaiból akarja kiforgatni. Itt Manilában meglehetős csendesek, belátják, hogy a túlerővel szemben tehetetlenek, de azért folyton segítik pénzzel és élelmiszerekkel a felkelőket.

Az Egyesült-Államok havonként egy millió dollárt (5 000 000 korona) fizet ki katonáinak, ami élelmiszerekért s egyéb szükségletekért mind a bennszülöttek kezébe jut, onnan pedig nagyrészt Aguinaldóhoz vándorol, úgy, hogy valósággal amerikai pénzen folytatja a háborút Amerika ellen.

A katonai hatóság nagyon is elnéző a bennszülöttekkel szemben. A tűzvonal, — a határ a felkelők és az általunk megszállott terület közt, — mintegy 50—60 kilométernyire terjed Manila körül, hol a szélső őrszemek vannak elhelyezve. E határon azonban szabadon átjárhat minden nő és gyermek s a férfiak is, ha erre nézve a hatóságtól engedélyük van. Élelmiszereket, rizst, gyümölcsöt vagy czigarettát, s más egyéb czikkeket is vihetnek át, ha azok súlya az öt fontot meg nem haladja.

Nemrégiben meglátogattam egy ilyen végállomást. Reggeltől estig a nők, férfiak s gyermekek szakadatlan lánczolata vonult át, s messziről kiabálták „Good morning” (Jó reggelt!) Ez az összes angol tudományuk, s mutatták a magukkal vitt holmit, mely egy grammal sem volt nehezebb öt fontnál, így aztán a felkelő hadsereg miben sem szenved hiányt, sőt megtörtént az a furcsa eset is, hogy mikor Alexandrijo felkelő vezér békítési kísérlet végett Manilában járt, egy amerikai tiszt udvarias előzékenységgel nyújtotta felé a legfrissebb manilai angol újságot. „Köszönöm — válaszolt a filippino mosolyogva — már elolvastam. Mi a táborban hamarább megkapjuk az újságot, mint önök itt a városban.”

Aguinaldo meghódolása most már csak idő kérdése. A száraz évszak beállta megkönnyíti az amerikai hadsereg műveleteit. Egymás után foglalják el a fontosabb állásokat s a felkelő hadsereg, mely eddig vitézül tartotta magát, beleunt a háborúba. Egy itteni spanyol lapban igen sikerült élc jelent meg róla, mely találóan jellemzi helyzetét.

Aguinaldo karosszékben ül, mélyen elmerülve az asztalon levő térképek tanulmányozásában.Hadsegédje derűit arccal, fütyörészve nyit be: «Magán dang araó! Ma pompás napunk volt, felséges diktátor" - Hogy-hogy? — Ma csak 20 mérföldet retiráltunk!

A Filippini-szigetek éghajlata a lehető legkellemesebb. A forró földövön fekszik ugyan, de éjjelenként a tenger felől áramló hűs szellő lehűti a levegőt s így a hőség soha sem tűrhetetlen. Legkellemesebb az időjárás novembertől márcziusig. Április már nagyon meleg, augusztusban pedig megkezdődik az esős évszak, mely egész novemberig tart. Az egészségügyi állapotok nem éppen a legjobbak.

A khinaiak mint a Hawa-szige-tekre, ide is behurczolták a leprát (bélpoklosság), ezt az irtózatos betegséget, mellyel szemben az orvosi tudomány teljesen tehetetlen. Az ilyen szerencsétlenek valóságos élőhalottak; a Hawai-szigetekről a Moloka szigetre hordják őket, s ott kell elveszniük sebeikben, sohasem hagyhatják el a számukra kirendelt területet. A molokai leprás területen ez idő szerint 1300 beteg él. Az Egyesült-Államok kormánya mindent elkövet, hogy szenvedéseiket enyhítse. 700 épületet emelt a betegek számára, ellátja őket élelmiszerekkel, ruházattal, két protestáns, két katholikus s egy mormon templomban hallgathatják az Úr igéjét.

A Filippini-szigeteken ideiglenesen a St. Lazaro kórházba viszik a leprás betegeket, de ez a ezélnak semmiképp sem felel meg. Szűk és ami a fő, a szigorú elkülönítés lehetetlen Manilához való közelsége és a bennszülöttek közönyössége miatt. Ahelyett, hogy segédkezet nyújtanának a hatóságnak, eltitkolják az eseteket. Éppen a napokban került elém egy spanyol nő, kit az őrjárat az utczáról hozott be egy gyékényből font kosárban. Arczán nem volt már semmi emberi, végtagjai is meg voltak csonkulva. Kérdezősködéseinkre, hogy kik a hozzá tartozói, megtagadta a választ, nehogy azok is a kórházba kerüljenek.

A pestis is fel-felüti fejét, de csak szórványosan. A filippin nép meglehetős tiszta; rendesen mindennap fürdenek s bambusz kunyhóikat szabadon járja a szél éjjel-nappal, ami az egészségre igen jótékony hatással van.

A fővárosban élő filippinók meglehetősen czivilizáltak. A férfiak fehér vászon nadrágban járnak; hímzett ing s egy pár papucs egészíti ki az öltözéket. A nők bő újjú blouset viselnek, mely fél vállukat szabadon hagyja, szoknya gyanánt pedig egy színes vászon darabot csavarnak maguk körül a derékon lévő övhöz erősítve úgy, hogy baltérdük szinte szabadon van. Fősúlyt a blousera helyezik, melynek művészi hímzései néha százakat érnek.

A khinai nem sokat törődik az öltözékkel, csak amennyi múlhatatlan szűkséges. Előtte fő az üzlet, neki nincs vasárnapja, nincs ünnepnapja, folyton fut és fárad. A bambusznádra akasztott két hatalmas kosarat megrakja holmival s ezzel képes órák hosszáig pihenés nélkül szaladni. Arczvonásaik oly annyira egyformák, hogy csak a gyakorlott szem tudja őket megkülönböztetni egymástól. Nagy barátjai az amerikaiaknak, s a legritkább esetek közé tartozik, hogy valamelyik khinai a felkelőket segítse. Egyébként a törvénnyel sokszor összeütközésbe jönnek lopás és csalás miatt.

A bennszülöttek a déli szigetek lakosságát kivéve, mind katholikusok s a pompás templomok vasárnapokon zsúfolásig vannak ájtatos hívekkel. A proczessziókat este tartják, tarkabarka lampionokkal s 50—60 tagból álló zenekarral járják körül a főbb utczákat. Karácsony estéjén az összes kapualjakat feldíszítik pálma levelekkel s egész éjjel szokadatlan szól a zene. Az idén az éjjeli mise elmaradt az ostromállapot következtében, mert este fél kilencztől, reggeli 5-ig senki sem járhat az utczán. A bálokban így jó világ jár a filippin kisasszonykákra: estétől reggelig senki sem hagyhatja el a báltermet.

Az élénk utczák zaját néha-néha megszakítja egy szomorú menet. 8—10, de sokszor 50—60 kocsi, körülvéve fegyveres katonákkal, kik résztvevő szívvel kisérik ki a csatában elesett bajtársaikat pihenő helyükre. Tompán pereg a dob s a kékcsillagos lobogóba burkolt koporsók előtt fél árboezra eresztik a zászlókat, amerre csak a szomorú menet elhalad. Nyugvóhelyük azonban csak ideiglenes, mert az Egyesült-Államok kormánya visszaszállítja holttesteiket Amerikába, hogy a haza földjében pihenjenek azok, kik a hazáért vérzettek el.

* Dr. Harsányi István hazánkfia küldte lapunknak ez érdekes tudósítást Manilából, a Filippmi-szigetek fővárosából, hol ő mint orvos egy év óta működik az Egyesült Államok seregénél.

Szebenyei Józset: HAVANNAI ÜTKÖZET. 1908. 25. 503.

Elbeszélés

Arra mindig büszke vagyok, hogy a havannai ütközetben én voltam a Merrimac pánczélos csatahajó parancsnoka és hogy a Terrible, a New-Orleans és a Powerful pánczélosok úgy igazodtak, ahogy én a lobogót lengettem. Nyolcz pánczélosunk volt összesen. Négy volt amerikai, négy meg spanyol. A kilenczedik villamos gőzmotor volt, a zászlós hajó, azon intézkedett Bili Hardy, a tengernagy. És harczoltunk mint az oroszlánok. Nagy tengerészeti szakértelemmel vívtuk meg a világtörténeti ütközetet. Két heti munkába került az előkészítés.

Amíg összelopkodtuk a pánczélosokat, az East folyó eldugott kis lélekvesztőit, halász csónakjait, amig kibérelhettük a villamos motort, amit lopni nem lehetett. Mikor végre együtt voltak a négy-négy pánczélosból álló flották, egy júliusi délután megkezdődött a nagy csata. A pánczélosok végén ott lobogtak az amerikai és spanyol zászlók, egy evezőrudon pedig magasan lengett a nagy csillagos, sávos lobogó és melegebb, égetőbb szél nem lengette a kubai zászlókat sem, mint a mieinket ott New-York alatt, az East folyó fodros hullámai fölött.

Mikor már beleuntunk a sok detektiveskedésbe, az olasz talyigások csődbe-kergetésébe, az utczaközi csatákba, valami új játékot, valami vad, merész játékot kellett fölfedezni. A havannai ütközet nagyszerű dolognak ígérkezett az East Riveren. A pesti Duna kis patakocska az East folyó széles, csapkodó, tarajos, nagy hullámaihoz mérten. Sok hajó kellett, mert voltunk hozzá vagy harminczan, kis 15—l6 éves amerikai bitangok, a Bili Hardy vezénylete alatt. Végig loptuk a tiz mérföldes partot, mi harminczan utcza-kölykök. Ahol egy csónakot értünk és volt benne evező lapát, ezt — ha lakat volt rajta — lakatostul, czövekestül loptuk el, és mentünk rajta lefelé a Second Street lábához, a hol lassan-lassan együtt volt a kis flotta a messze kiugró móló alatt, az oszlopok sötét hidalatti sikátorai közé rejtve, nehogy a gazdájuk rájuk akadjon. A villamosért fizettünk húsz czentet fejenként, összekunyorált, kikoplalt czenteket.

Egy teljes hétig tartott a havannai ütközet. Nagy dalolással kezdődött. Mint mikor az Üdvhadsereg végig masírozik a Boweryn.

És bukdácsolt a sok kis lélekvesztő a nagy vizén, harsány kiáltásokat vitt szét a szél, a távoli kis pánczélosok zászlai integettek és úsztunk szépen csatarendben, nyugodt, kiszámított harczvonalba fejlődve a havannai öböl felé. A havannai öböl a két móló (kikötőhid) közti keskeny vizszalag volt. Ott vesztegeltek a spanyoljaink négy csatahajóval.

Késő délután volt, mire csatarendbe fejlődtünk. A nap valahol a Harlem fölött meleg sugarakat font a viz fölé, sürgő-forgó kis gőzhajók, propellerek, nagy fehér, széles hasú ferry-boatok úsztak el mellettünk lomha hattyú úszással. A szemeink csillogtak, vad tűzzel néztük hol az ellenfelet, hol a Bili Hardy villamos zászlós hajóját, amely nyílsebesen rohant egyik pánczélostól a másikig, és hallottuk, amint Bili Hardy osztogatja a parancsokat, mintha szopós korában is ellentengernagy lett volna.

Egyszerre háromszor szökött fel a csillagos lobogó a Bili Hardy motorján gyors egymásután. Ez volt a jel:

— Ki a fegyverekkel, — hangzott minden felől.

A fegyverek alatt részint hazulról elcsent, részint kölcsönkért kisebb-nagyobb revolvereket kell érteni, amelyekhez minden tengerésznek megvolt a maga 40—50 durrogó golyója, anélkül hogy a golyónak magja is lett volna. Durranni azonban akkorát durrant, mint egy kis kaliberű dum-dum ágyú.

A spanyolok lassan előre eveztek a Havanna öbölből, mi meg taktikáztunk és mentünk, vonultunk visszafelé, hogy kicsaljuk őket a szabadba.

— Kicsalni és bekeríteni!

— Kímélni a löveget! jelszó.

— Akkor lőjj, ha mondom!

Kiméltük a municziót és akkor lőttünk, mikor a Bili Hardy mondta. A spanyolok lassan kijöttek a mólók közül, a parton pedig százával álltak már az emberek és kíváncsi érdeklődéssel várták a fejleményeket. Néhány perez múlva alig száz lépésre voltunk egymástól. Minden pánczéloson két-két fiu evezett, egy kormányzott, a többi pedig a csónak oldalán fekve kukucskált kifelé készen tartott revolverrel.

Egyszerre mindkét részről indiánok módjára megindult az ordítozás :

— Tüzelj! Vigyázz !

A villamos motor idegesen futkosott jobbra balra. A revolverek füstje (rossz szagú, erős füstje volt) ott kóválygott a viz fölött kétszáz yardnyira és rettenetes durrogás, pattogás lubiezkolás, rémes csataordításba vegyült amint egyre közeledtünk egymáshoz. A spanyolok is elkeseredetten harczoltak. A parton állók belekiabáltak a játékba, rendőrök futkostak jobbra-balra a parton, integettek fenyegetőztek. Mi meg harczoltunk tovább, vad lelkesedéssel.

Az evezősöket felváltottuk, átadtuk a revolvereket és egyre közelebb akartunk férkőzni egymáshoz. A nyolez csónak egyszerre egy ponton volt. Keringtünk, forgolódtunk egymás körül, elvesztett evezőlapátok úszkáltak a vizén. Közbül pedig ott állt a zászlós villamos motor, a hátsó ülésén állt Bili Hardy és egy távcsővel kémlelte a távolságot. Egyszerre mintha villamos ütést éreztünk volna, úgy hatott e kiáltás!

— He is it the cop!

Ez világosabban annyit jelent, hogy jön a rendőr. Az, hogy jön a rendőr pedig azt jelenti, hogy jön a vizi rendőr, a legsebesebb kis gőzhajó, amely az amerikai vizeket járja, de amely a villamos motorral nem versenyezhet. Vagy ötszáz lépésnyire lehetett, a piros lobogóját fújta a szél és dobogott, pöfögött felénk rettenetes erővel.

— Up here all, (mind ide föl) — kiáltotta Bili Hardy és a másik perezben már yankee és spanyol egy akarattal kapaszkodott föl a motorra vagy harminczan, ott hagyván a pánczélosokat a víz közepén magukra, lekuporodtunk a motor padlójára, ülőkéire és vártuk, mi lesz.

Ezzel a motorral úgy voltunk, hogy a Davie Bangék motorja volt. A Davie apjától béreltük ki, mert a Davie tudta kezelni és úgy forgatta a kerekét, mint egy vizi soffőrhöz illik. A helyzet komolysága és ünnepélyes volta nem kerülte el a figyelmünket. Titkos öröm ült mindenki szemében, hogy végre igazi ellenséggel kerültünk össze. Bili Hardy, a vezérünk úgy állt ott a kormányos ülésén, mint Nelson admirális állhatott valamikor a Formidable fedélzetén, a látcsővel kémlelte az ellenséget és kiadta a parancsot.

Viznek föl, teljes gőzzel!

Megindultunk viznek föl teljes gőzzel.

Sok a teher, — szólt Davie Bang, egy sorsüldözött kormányos melancholiájával.

- Nem baj, — válaszolt Bili. — Inkább itt veszünk mindnyájan, de egy tengerészünket sem teszszük ki.

— Inkább itt veszünk! — hangzott minden sarokból és a padlóról szerteszét és mindnyájan éreztük ennek a lelkes, ünnepélyes voltát. A Behring szoros kalózai lehettek ilyen lelkes, vad emberek. A «police patrol» (a rendőr hajó) csak úgy ontotta magából a füstöt, a nap arany sugaraival karmin vörösre festette a vizet és mintha milliárdnyi csepp folyékony arany úszott, hullámzott volna alattunk, amint a vizet szelve rohantunk előre. A zászlónk büszkén lobogott az üldöző felé, de úgy látszott, hogy egyre veszítünk a távolságból és a rendőrhajó mindinkább a nyomunkba ér. De azért csüggedésről szó sem lehetett. A revolvereket erős kézzel szorítottuk, Bili Hardy pedig úgy nézett farkasszemet vele, mint egy hajó orrára festett saskeselyű.

— Cease the speed! (Csökkentsd a gyorsaságot.)

És a motor sebes iramodása felényire esett. A rendőr már ott dohogott mögöttünk egy revolver-lövésnyire. Integettek a piros zászlóval.

— Megállj, megállj !

— Abból nem eszel! — szólt Bili Hardy.

Aztán kapitányi hangon beszédet intézett hozzánk :

— Fiuk! Testvéreim! Én, mint ennek a hajónak a parancsnoka soha meg nem adom magamat. Aki gyáva, azt a saját revolveremmel lövöm le. Esküdjetek, hogy hiven kitartotok a hajó mellett és a mig egy szilánkja lesz, el nem hagyjátok!

— Esküszünk, esküszünk.

Mindnyájan felálltunk, a kezünket az égre emeltük és a nap a harlemi nagy házak mögül ránk nevetett; meleg, sugaras, beczéző nevetéssel.

— Lefeküdni!

A nagy, széles, motoros csónak elnyelt bennünket mindenestől. Csak a Bili Hardy délczeg alakja nyúlt ki a csónakból, mint egy zászlórúd. Amazon egy. lapossapkás rendőrtiszt állt a hajó orránál, hosszú látcsővel kémlelt bennünket, olykor-olykor hátrafordult és parancsokat osztogatott. A gőzös meg jött nyílsebesen utánunk, mint egy kis veszett fox-terrier, dühösen, zihálva. Még mindig félsebességgel mentünk, pedig már alig volt köztünk távolság. Izgatottan vártuk a Bili Hardy parancsait.

— Siessünk, siessünk!

— Teljes gőzzel előre! — kommandirozott Bili és a csónak zökkenve, ágaskodva, vad iramodással kapaszkodott bele a hullámokba.

— Vigyázz, sortűz! Czél, tüzelj !

Vagy huszonöt revolver egyszerre sült el, ágyúszerű rémes dördüléssel és az üldöző hajót elnyelte a mögöttünk úszkáló füstfelhő. Aztán láttuk, hogy a rendőrtiszt eltűnt a hajó orráról.

— Lelőttük! Lelőttük! — hangzott mindenfelől, noha magja nem volt a golyóinknak, nagy sikert tulajdonítottunk az első lövésnek. A rendőr meglassította a járását is és mi pillanatról-pillanatra távolodtunk tőle. A motorunk szinte nyelte a távolságot és most már bátran lehetett folytatni.

— Vigyázz ! Sortűz ! Czél! Tüzelj ! Megint egy ortűz

következett. Aztán megint egy és így ment ez egymás után, mint a valóságos havannai ütközetben,

elkeseredetten. A Bili Hardy meg rendelkezett:

— Jól czélozni! Egy golyó se veszszen kárba. Ki kell lyukasztani az ellenséget. Léket neki! Czél, tüzelj !

A rendőr egy darabig tűrte a lövöldözést, de aztán ő is ijeszteni akart, vagy felemelkedett a helyzet magaslatára, — nem tndom, hogy volt, — de a tizedik sortűz után egyszerre onnan is elhangzott két lövés és a motor körűi hallottuk is, amint süvítettek a kis ólmok, fütyöltek a levegőben.

— Hajrá! Sortüzet nekik

He is it another Cop! (Jön a másik rendőr). Most már fenn jártunk valahol a 97-ik utcza táján, ahol a másik Police Patrol székel, amely bizonyára észrevette a hajszát és elindult elébünk. Közben erősen esteledett, a propellerek ijedten húzódtak félre, a halászcsónakok megálltak és bámulva várták a nagy ütközetet. Mi ott álltunk a két rendőrhajó közt, körülbelül egyforma távolságra és bambán néztünk Bili fiardyra, várva a parancsot.

— Irány a dockok! — hangzott a kommandó és keresztbe szeltük a vizet a kikötő mólók felé, míg a két ellenség lassan sompolygott utánunk, az ö bekerítő taktikájukkal.

— Jobbra-balra sortűz! — parancsolt Bili Hardy és lődöztük a két rendőrhajót, mint a spanyolokat lődözték Havanna alatt.

Most következett a dolog veleje. Lassan haladtunk a part felé, a rendőrök utánunk. Megvártuk, mig egész közel érnek hozzánk, amikor egy hirtelen kanyarulattal nyílsebesen siklottunk el a part mellett. Egy hajszálnyi hija volt, hogy az egyik rendőr oldalba nem ért bennünket, de mire lomha fordulással utánunk fordult, már ötven yardnyira úsztunk lefelé, kétszeres gyorsasággal viznek lefelé, magunk mögött hagyván a két üldözőt. Még egy sortüzet nekik, aztán előre teljes rohanással a harmadik utczai kikötő felé, a Daviók vizébe, ahol elnyelt bennünket a sötétség, és ahova nem tudott bevilágítani a kis folyam-reflektor, sem a vörös lámpa. A csónakot bevittük a kikötőbe, aztán zsibbadt lábakkal, fáradtan, az izgalmaktól kimerülve ballagtunk szótlanul hazafelé harminczan, tengerészkatonák, dicsőséges ütközet után.

— Senki sem esett el? — kérdezte Bili Hardy.

— Senki!

— Mi legalább egyet megöltünk, még pedig a kapitányukat, — szólt meggyőződéssel. — Pedig ketten voltak egy ellen.

Az este ráfeküdt a kis bitang csapatra, ahogy vizesen, szemünkre húzott sapkákkal lépdeltünk a zsúfolt, nyüzsgő, lármás utczákon végig, hazafelé, vacsorázni.

Mattyasovszky Béla: A TENGGER HEGYSÉG JÁVÁBAN. 1906. 01. 06.

Jáva sziget „Kárpátjainak”, a Tengger hegységnek már régente is bizonyos híre volt szépségük és titokzatos lakosaik miatt. Később enyhe, hideg és száraz éghajlatával vonta oda a hegység a turistákat és betegeket a jávai forró lapályokról. Ezek czéljaira több szanatórium is épült a hegység legszebb pontjain.

A lapályból tekintve a hegység olyan, mint egy széles, egész a horizontig terjedő óriás tölcsér, fákkal sötéten árnyalva, kigyó alakú hegyhátakkal, élesen kiemelkedő szakadékokkal és völgyekkel elválasztva. Pasarocantól indult ki a hegység felé kiránduló társaságunk. Eleinte még a forró lapályon haladtunk, ezukornád, rizs, kókusz, banán ültetvények között, azután a hegység lábainál kezdődő dombok mellett mentünk tovább, felváltva gyönyörű tropikus bokrok, fák és vízesések között; végre elértük az első állomást «Pasrepan»-t. Itt lovakat váltottunk és egy kanyargós úton három óra alatt a túltropikus «Puspó»-ba értünk, hol már klimatizáló hotelt találtunk. A kocsiról leszállva, hátas lovon folytattuk utunkat; az út czikk-czakkosan halad, mindig meredekebben emelkedik felfelé. A kanyarulatokhoz érve, mindig magasabb hegyhátak meredeznek felettünk, örökzölddel borítva. A kókusz és banán itt már hiányzik. Alattunk gyönyörű síkság terül el.

Végre elérjük Tologosari-t, dr. Barment Leo szanatóriumát. Néhány percnyire feljebb, egy meredek hegyháton a turisták számára épült Tosari nagy hotel van. Odaérve az ember azt hiszi, végre az utolsó hegyhátat is megmászta, de ez az illúziója azonnal eltűnik, mert a fennsíkból mind újabb és még magasabb hegyhátak emelkednek ki. Közben a tér egészen megváltozik. Fák, bokrok eltűntek; az egész vidék olyan, mint a katasztrális térkép; a hegvhátak szépen elosztva káposzta, kukoricza, hagyma és zöldséges földekkel; itt-ott néhány európai gyümölcsfa: baraczk, szőlő, szilva, stb. látható; A növényzet egészen európai, ibolya, rezeda, nefelejcs, csalán stb. egész otthonosan tenyészik.

A kényelmes vendégfogadóban meghálva, másnap reggel folytattuk utunkat. Körülbelül másfél órányira végre a hegyhátak végleg eltűntek, s elértük a Moengalpast-ot, mely egyúttal utolsó gyűrűje a hegységnek.

A Moengalpast körfala a Tengger hegységnek, egy óriási síkságot, egy homoktengert zár magába, melyet a Brom oszt ketté. E síkság körülbelül másfél négyszögmérföld területet foglal magában.

A körfalról nézve e kráter-sikság úgy tűnik fel, mintha egy befagyott, kihalt tengert látnánk magunk előtt. Semmi sem mozdul, szürke minden; se fa, se bokor, se madár, a halál nyugodtsága ömlik el e homoktengeren.

A Moengalpasttól egy czikk-czakkos ösvényen elővigyázatosan ereszkedve leérünk a kráter-sivatagba; a homokban látható nyomok a «Batoek» hegy felé vezetnek. E hegy ezukorsüveghez hasonlít és teljesen fekete iszaptömeg borítja, minden nővényzet nélkül. Közvetlen a Batoek mellett a Brom emelkedik ki; a hegy lábánál az egész teret láva, és iszap borítja.

A Bromónak kráter-falát kezdetleges bambusz-hágcsókon érjük el, melyeket minden évben a Bromó-ünnepély alkalmával megújítanak. A kráter köralakú tölcsére 1800 láb átmérőjű. A fala nagyon meredek, alant pedig sárgás izzó gőzök fülkábító morajjal törnek utat maguknak a hegy mélyéből.

A nép azt állítja, hogy a vulkán más kráterekkel van összefüggésben, mivel a Bromó-ünnepély alkalmával az áldozati tyúkok és gyümölcsök állítólag a Winongan forrásánál jönnek megint felszínre.

A Bromó körül még a Widodaren, távolabb Jáva legnagyobb tűzhányója, a ma is működő Smeroa emelkedik ki. Ha szép idő van, még körülbelül hat működő vulkánt lehet innen látni.

TENGERENTÚLI LEVELEK

Láng Henrik Rajzok az Egyesült-államokból. I. A yankee családi élete 1876. 102.

Mióta Amerikát elhagytam, gyakran találok lapjainkban oly czikkeket, melyek eredetüket a new-yorki „Staats-Zeitung"-ból vagy más efféle német újságokból vették. Ezekben megszokott dolog a legképtelenebb, legtulzottabb meséket fogni a yankeekre. Mindezt persze csak bosszúból cselekszik, mert a „liquor law" (italtörvény) az irföldiek pálinkáját s a németek sörét veszélyezteti.

Én, aki 1854 óta élveztem az Egyesült Államok pártfogását, az őszinte hálaérzetből folyólag tollat fogok védelmére, nem hetvenkedésből, hogy ott laktam — azt véremmel fizettem meg — de mert békében ettem kenyerét.

Nem szándékom ez alkalommal a szövetséges államoknak sem politikájáról, sem kereskedelmi ügyeiről beszélni; csupán a yankee családi életéről, szokásairól, mulatságairól és szenvedélyeiről.

Elmondhatom, hogy nagyon kevés oly magyar ember lakott Amerikában, kinek annyi alkalma lett volna az amerikai régi puritán családok tűzhelyénél gyakrabban megfordulni, mint csekélységemnek.

Alig voltam három hétig New-Yorkban, máris tudtam, hogy az eszélyesség azt követeli, miképp vagy német vagy amerikai házban lakjam. Miután nem az volt a czélom, hogy németül tanuljak, kerestem egy amerikai házat, s ott laktam — a hadjáratot kivéve — változtatás nélkül 15 évig. Nem is jártam többé más társaságba, mint amerikaiba, sőt mikor a háború kitört, tiszta yankee ezredbe léptem, s midőn az óriási harcz lezajltával kiki békés tűzhelyéhez tért vissza, én sem voltam többé idegen a szabad Amerikában.

Számos tiszttársam házai, családi körei tárva álltak előttem. Biz ott is ugy van az, mint akár nálunk Magyarországban, hogy a belső családi körbe idegen nem könnyen juthat be, ha csak kitüntetésből nem, de ennek is, néhány látogatással vége szakad. S e külföldi, ha hazájába visszatér, azt fogja mondani Magyarországról, hogy népei nagyon vendégszeretők, de nagyon sokat lakomáznak s azért nem boldogulnak! A yankeenél? Itt egészen ellenkező véleményben van. Azt mondja rá, hogy a yankee nem vendégszerető (pedig az, de elébb szeret emberének a lelkébe tekinteni,) nem eszik mást, mint kalácsot és gyönge teát, szeszes italt csak titokban iszik, csaló és szinlelő, stb. De az ily külföldi, sem a magyarnak, sem a yankeenek nem nézett a szivébe, holott mindkettőnél nemes érzelemre találhatna, csakhogy a magyaré büszke önérzete mögött, a yan-kee-é pedig a puritán szigor és büszkeség alatt rejlik.

Amerikában is van rossz ember, mint széles e világon mindenütt, s nem lehet csodálni, ha azoknál, kik Európába átrándulnak, nagyon kifejlődnek kicsapongási hajlamaik, mert sok pénzük lévén, a franczia, német és olasz szenvedélyek iskoláiban bő mérvben fejleszthetik ferde irányú hajlamaikat.

De ezek után nem szabad egy egész népet megítélni. Csak ama milliók után kell igadozni, kik az államnak szilárd talpkövét képezik.

Ez előzmény után bevezetem olvasóimat az amerikaik mulatságaiba s néhány jellemző vonást jegyzek föl róluk nemzetiségi, vallási, iskolai és politikai tekintetben.

Először is kezdjük a gyermekeknél, kiknek fö mulatságok a ,;May waüc" (májusi séta) Vegyük például itt a Brooklyn városi iskolákat, hová minden gyermek, — az irföldiek kivételével, - köteles tanulni járni. Utóbbiak felekezeti iskolába járnak, mig amazok mind a nyilvános tanodákba.

Ez ezerekre menő gyermeksereg egyszersmind a vasárnapi iskolákba is hiven ellátogat, s ott amaz előnyben részesülnek a jó tanulók, hogy érdemdijazások folytán pár év alatt szép kis könyvtárt szerezhetnek; a szegény szorgalmas tanulók pedig öltözetet is kapnak. Az ily vasárnapi iskoláknak nemcsak a gyermekek, de a 17—18 éves fiatalok is tagjai.

Ugy a nyilvános tanodák, mint a vasárnapi iskolák növendékei minden év május vagy június havában egy örömünnepély jótéteményében részesülnek. E napot az iskolai bizottmány tűzi és hirdeti ki. Megtörténik azonban, rossz idő esetében, hogy későbbre, szebb napokra halasztják el ama szabadban tartani szokott mulatságot. Így például az 1873 júniusnak csak egyetlen oly alkalmas napja volt, melyen ez ünnepélyt megtartani lehetett.

Reggeli nyolcz órától kezdve az utczák már telve voltak vidor arczu gyermekekkel, s tiz órakor minden iskola növendékei zászlóik alá seregelve, minden városrészről egy kitűzött gyülekező hely felé lépdeltek.

Midőn mindnyájan összegyűltek, megindult az egész fiatal tábor; melyben az ifjúság képviselve volt a hat éves kortól 18 évesig.

A leányok mind fehérbe voltak öltözve, fejükön szép koszorúval, mig a fiuk sötétkékbe. Az iskolák nagy zászlóit a nagyobb fiuk vitték, minden osztályét a legjobbb tanulók, mig a vasárnapi iskolákét a legszebb leányok. A nagyszámú diszes zászlók mind a város leggazdagabb asszonyságainak ajándékai. A legdrágább szöveteken vannak itt hímezve a mindenféle jelképek és jeligék, vonatkozással az elme müvelésére s a tudományokra. Minden egyes zászlót négy selyem szalaggal tartotta a zászlótartó és kísérete.

A fiatal sereg nemzeti himnuszokat énekelve, a legfőbb utczákon vonult végig százezerekre menő néző közönség előtt. Midőn aztán elfáradtak, ott állt számukra a lóvonatú kocsik beláthatlan sora, melyek a fiatal nemzedéket a ,,Prospect-Park"-ba szállították ki.

Kiérve, a nagy réten a tanárok vezénylésére újra sorakoztak. Hatvannégyezer gyermek állt itt egy nagy táborban. Láttam életemben hadseregeket nem egyszer fölállítva a harcz-mezőkön; láttam Parisban a nagy sereget a Mars mezején az angol királyné tiszteletére, és több más ily katonai látványosságot, de egy sem hatott rám soha oly kellemesen, mint ez a gyermeksereg. És ami e látványt még feltűnőbbé tette: öltözetük mind egyforma, volt. A legszegényebb is épp oly ruhát viselt mint a legtehetősebb szülének a gyermeke.

Midőn a vendégek, a City Major és az iskolai tanácsosok bevégezték a szemlét s az ezer meg ezer torokból elhangzottak a népdalok, feloszlott a sereg kisebb csoportokra, s a réten kiterített csemegékhez ujjongva, „hurrah" kiáltással futottak.

Ott volt kocsiszámra a narancs, a pástétomok, fagylalt, limonádé, czukrász-sütemények s egyéb nyalánkságok, melyeknek a fiatal szív oly igen örül. S mindezek a ,,Sunday shool lady pat-ronessei" -nek (vasárnapi iskola pártfogónői) ajándékai.

Itt játszanak aztán a gyermekek, mig a felügyelő tanárok vezényszava nem figyelmezteti őket, hogy ideje a visszatérésnek, amidőn újra lóvonatú kocsikra ülnek s e napot rendesen az év legkedvesebb napjának tekintik, melyre már hónapokkal elébb sóvárogva számítanak.

Láng Henrik: Rajzok az Egyesült Államokból. II. Ujságáruló gyermekek, szegények és csizma-tisztítók picknickjei 1876. 118.

Alig néhány évvel azelőtt, mikor én Amerika metropolisába érkeztem, egy philantropnak a szive megesett a fővárosban lézengett mintegy huszezer csavargó gyermek sorsán, s fölkarolta ügyüket egész lélekkel. Több jótékony egyletet alapítottak számukra.

Kezdetben a Fulton Street-ben béreltek egy oly lakást, hol szegény gyermekek szállást, ételt és oktatást találhattak. De bizony csak gyéren szállingóztak a jótékonyság eme színhelyéhez, mert a teljes szabadsághoz, függetlenséghez voltak szokva, akár a madár. Sokan pedig attól tartottak, hogy rendőrségi vizsgálat alá kerülnek, no mert a legtöbben olyanok voltak, kik nem tartoztak a „tisztakezüek" közé. Inkább aludtak ők kikötőkben, hidak alatt, elhagyatott épületekben, kocsikon stb.

A buzgó emberbarátnak más tervet kellett választania, hogy kitűzött szép czélját érvényesíthesse. Kihirdették, hogy szabadságukat meghagyja az őket pártfogása alá vevő társaság s fizeti értük a szállást, élelmezést és egyéb szükségleteiket; jöhetnek-mehetnek amikor nekik tetszik.

Ennek bezzeg foganatja lett. Eleintén csak lassan szállingóztak ugyan a kis semmiháziak a jótékonyság hajlékába, azonban évről-évre mindinkább szaporodott azok száma, akik azt igénybe vették, mert belátták, hogy nem bántják őket, hogy gondoskodnak jövőjükről, a legtöbbet a nyugati államokba küldve, hogy ott kenyerüket becsületes módon megkeresve, belőlük a hazának hasznos polgárai váljanak.

Évek folytak igy el s most ott áll pompás palotájuk, ahol kényelmes hajlékot kapnak. Van takarékpénztáruk, iskolájuk, tornászati termeik, könyvtáruk stb.

A virágzó philantropikus egyesület nemcsak arra áldoz roppant összeget, hogy a kis csavargók elláttassanak, hanem arra is, hogy különböző vidékeken hivatalnokokat tarthasson, akik a gyermekek sorsa fölött örködjenek, mindaddig, migcsak független állásra nem vergődnek.

Nincs is most csavargó és foglalkozás nélküli gyermek a metropolisban. Vagy ujságárusok (newsboys), vagy csizmatisztitók (boot-blacks).

Ha mégis elvétve megtörténik, hogy egy-egy kis csavargóra bukkan a rendőr, ki a kirakodó parton vagy kocsiban hál, azonnal viszi az egyesület irodájába, hol minden egyes ily gyermek után öt dollár üti a markát. Mikor 40—50 ily csavargót összeszednek, nyugatra szállítják őket s ott a legjobb farmerek közt osztják őket szét, hogy munkás, jóravaló emberek váljanak belőlök.

Vannak azonban oly szegény gyermekek is, kik nem csavarognak, hanem szüleiknél laknak. Ezeknek s főleg az ujságáruló gyermekek részére a „New-York Times" szerkesztőségének felügyelete alatt minden nyáron, minden hét egyik napján kirándulást vagy picknicket rendeznek.

A .,St. John's Guild" a legtekintélyesebb jótékony társulat, mely new-yorki szegény gyermekeket anyári hónapok tartamában mintegy két hétre a hegységekbe szállítják, üde léget élvezni, vagy pedig a saratogai fürdőkbe, avagy a „Cap May" tengerpartra. Minden héten tudtokra adják a gyermekeknek, hogy reggeli nyolcz órakor itt és itt jelenjenek meg, mert két nagy vontató hajó áll készen a kirándulásra. E hajók egyenesen ily czélból rendezvék be, kétemeletesek, oldalaik szabadok, csupán egy nagy fedélzet óvja a kirándulókat naptól és esőtől.

Van ilyenkor nagy tolongás és örömriadal. A ,,Bidy" (ir nö) összekereste leghasználhatóbb rongyait, melybe kis leánykáját burkolja, hogy azt szintén elküldhesse az ily élvezetes ingyen-kirándulásra. A német szülök már nagyobb gonddal igyekeznek ez alkalomra gyermekeiket fölpiperézni.

Hát az a kis vad sereg, mely oly zajjal közeleg s fülkábitó ujjongással irányozza lépteit a hajók felé. Hogy bukfenczeznek e fiuk, mily jókedvűek, pedig némelyiknek sapkája sincs, de még a csizma is hiányzik a lábáról.

Azok az ujságáruló gyerekek serege. A jólét böségszarújából szűken jut ki nekik; de gazdagok a vidámságban s megannyian bátor, vad ficzkók. Ezek senkitől sem félnek, csupán a rendőrtől, kit ugyancsak respektálnak. A rendőr oda áll a hajó bejáratához s számlálván a belépőket, mikor számuk két ezerre rug, a többit visszautasítja, más alkalomra utalva őket. Megtörténik mindamellett is, hogy némelyik vakmerő ficzkó beveti magát a vizbe, körüluszsza a hajót s a túlsó oldalra érve, társai fölhúzzák. De a rendőr éles szeme a sok közt is megtalálja s kiválasztja a többi közül.

A zenekar megkezdi működését. Eközben jön a nagy gőzös; oda csatolják hozzá a két óriás hajót. A dagály megkapja e jármüveket s egyszerre csak ott úsznak az öböl közepén. Szép látvány az ily hajós csoport, amint a tömérdek kisebb-nagyobb zászlóval föl van diszitve s elborítva a sürgő-forgó fiatal nemzedékkel.

A gőzös megfordul Castel Garden körül s a dagály fölviszi a regényes Hudson folyón a sziklapartok mellett parkok és uri lakásokkal hímzett partok között, mintegy tizenöt mérföldnyire.

A tömérdek mulatóhely egyike előtt megállnak a hajók s kiszáll a fiatalság, s nyomban nekiesik a számukra készült kávénak, s aztán nagy pusztítást visznek véghez a vajas kenyérben, gyümölcsben és húsban, anélkül, hogy „étvágygerjesztő táppor"-ra volna szükségük.

Midőn a teritett asztalokat üresen félretakaritják, engedélyt kapnak a suhanezok a réten mulatásra.

Bezzeg láthatni itt elevenséget. Ha egyszer a kis ficzkók szabadon mulathatnak a szabad természetben, övék a világ. Mint az őserdőbeli majmok megmásszák a fákat ép ugy, mint a kikötőben a magas árboezokat. Folyik aztán a mulatság mindaddig, mig a gőzhajó éles sivitása meg nem adja a vezényszót a visszatérésre. Vannak azonban sokan, akik még ebből sem értenek s a policeman-nak kell őket a hajóhoz terelnie.

Miután a „Times" reportere és az egylet megbízottjai szerencsésen hajóra szállítják védenczeiket, indulnak, mert a kapitány dörmög, hogy az apály már rég megindult és sietni kell.

E napra az ily gyermekek mindig kellemesen emlékeznek vissza, még későbbi éveikben is.

Láng Henrik: III. A betegek kirándulása. 1876. 118.

A szegény kórházi betegek kétszer egy héten tesznek kirándulást. A St. John's Guild amaz elvből indult ki, hogy van sok szegény amerikai család, mely szégyelli nyomorát mutatni és semmiféle jótékony intézet adományában nem részesül s nincs módjában, hogy egészségi szempontból fölcserélhesse a tikkasztó városi levegőt a tengeri vagy hegyi üde léggel.

Az ily szemérmes szegények bizonyos nap és órakor jelentkezhetnek az illető helyen. Nem kérdezik tőlük, fehérek-e vagy feketék, amerikaiak vagy külföldiek, nők-e avagy férfiak, csak jelentkezzenek, a fogadó orvosok szívesen látják őket.

A hajók újra ott állnak a betegek számára. A zenekarról sem feledkeztek meg. Más zaj nincs is. Nincs táncz, nincs kurjongatás. Rendörre sincs szükség. Az egész kíséretet orvosok és betegápolók képezik. A hajók megindulnak, s megkerülik a paradicsomi szépségű Staaten Island-ot.

Az alsó fedélzeten fagylaltot, kávét, teát, süteményeket, vajas kenyeret s pecsenyét osztogatnak. Akik nem bírnak járni, azoknak szives készséggel viszik helyükbe az óhajtott étkeket és üditő italokat.

Az elégültség, hála és élvezet derűje kisebb-nagyobb mértékben minden arczról leolvasható; még a durvább érzésű emberben is szelídebb érzelmek támadnak itt.

A hajók egyre tovább mennek mindaddig, mig csak az apály viszi azokat. Nem kell megállni, mert a hajó népe nem mulatni jött — nekik csak levegő kell.

Mikor az apályt dagály váltja föl, a gőzös egy nagy kört tesz, s a dagály segélyével ismét visszatér a kikötőbe. A betegek kiszállnak s újra fölkeresik szerény lakásaikat a nagy Bábelben.

Az ily kirándulások szeptember első hetéig tartanak, s szemmel láthatólag nagy befolyással vannak a közegészségügyre.

Láng Henrik: IV. «A turprice party». 1876.. 135

A farmereket, főképpen a Mississippitől keletnek, nem olyanoknak kell képzelni, mint aminők a mi parasztjaink. Ezeket csupán a mi nagyobb földbirtokosainkhoz hasonlíthatjuk. A kézi, azaz a házi és mezei munkákat a cselédség végzi, a gazdagabbaknál egy „steward" felügyelete alatt, mig a szegényebbeknél maga a tulajdonos végzi az ispáni teendőket.

A farmerek nejei és leányai a legnagyobb kényelmet élvezik, főképp az utóbbiak, ha nincsenek valamely városi neveldében vagy kollegiumban. Ekkor egész napjuk szórakozással telik el. Befogatnak a kétkerekű könnyű „baggy"-ba, (kocsi) vagv paripára ülnek s ide-oda nyargalásznak, látogatást tesznek, templomba mennek. Még télen sem töltik unalomban idejüket. A korcsolyázás nyújtja ilyenkor a legfőbb élvezetet. Az amerikai nők szenvedélyes korcsolyázók lévén, roppant számban jelennek meg a folyamok, tavak, csatornák jégpánczéljain. Képzelni sem lehet, mily jelentékeny hatással van ez az ottani társasélet lendületére, amennyiben a jég hátáról az egész vidék ismeri egymást s hol egyik, hol másik családnál jőnek koronként össze. De abból nem következik, hogy mindjárt nagy lakomát kell csapni a háziaknak, ha jó ismerőseik látogatni mennek. Nem! Egy kis tea elégséges, ha éppen óhajtja ezt valaki. Különben is az amerikaiak, főleg a nők, igen gyönge evők.

Vannak azonban mulatságok, picknick-ek stb. ahol a gyomor kívánalmainak is bőven eleget lehet tenni. Ilyenkor a táncz után étkekkel kínálkoznak, majd teát (de nem rummal), almabort, limonádét hordoznak körül.

Valamennyi mulatság között a legcsaládiasabb színezetű és igy a legmulatságosabb a „surjmec party". E mulatságot télen tartják. Az amerikai nyilvános bálba nem járván, ez szolgál báli szórakozásul.

A közösen megállapított napon, (rendesen egy egyházközség tagjai) mindent elkövetnek, hogy az mentül jobban sikerüljön. Van nagy sürgés-forgás; sütik a sok „pic'--t pástétom), melyet mindenféle gyümölccsel töltenek meg. Van aztán borjuhus-pástétom s egyéb harapnivaló. Minden jó háziasszony előhozza a legjobb „cider"-t (almabort) a wild-cherry-wire-t (vad-cseresnyebort) stb. Egy pár hegedűsről sem feledkeznek meg.

Az egész társaság egy adott jelre megindul. Mint mindenütt, ugy ott is ismeri egyik szomszéd a másiknak a szokását; jól tudják kiknél üt a lenyugvás órája. Épp akkor érnek oda N. N. házához, mikor a családtagok ágyba készülnek.

A társaság megrántja a csöngetyüt. Dörmögve közeledik valaki az ajtóhoz és savanyu hangon kiált: Ki az? E kérdésre egyik jó szomszéd megnevezi magát s bizonyos ürügy alatt kinyittatja az ajtót.

Mihelyt az ajtó feltárul, az egész társaság betódul, a meglepetés teljes", s kész a „turprice party"

A nagy zavarban a nők segítenek rendet tenni, s előhozzák a kosarakat a különféle étkekkel. Mig terítenek, egy része a társaságnak a nagy thea-üstökben vizet melegít. Mindez tréfa, élez és kaczaj közt történik, s kész a rögtönzött mulatság, mely rendesen legjobban szokott sikerülni.

Ilyenkor a komoly yankee egészen más ember az ö belvilágában. A külvilágban hideg, önző és közömbös; mig a házi tűzhelynél föltárja jó tulajdonságait, erényeit.

Mikor a tea kész, hozzá telepednek; esznek, isznak, elmulatnak s még sem mámorosodnak el, mert italaik nem szeszesek. Gyomrukat sem rontják el a sok evéssel.

A tea fö tápszerük s azzal kitűnő süteményeket élveznek; húsból csak kis adagokat esznek. Különösen nagy barátjai a gyümölcsöknek, melyek ha szépek, nem sajnálnak azokért borsos árakat fizetni.

Mikor a lakomának vége van, a maradék visszavándorol a kosarakba, melyeket a cselédség félre takarít; az urak pedig hamarjában asztalokat, székeket elraknak az útból; a zene megszólal, a táncz kezdődik, s csak két-három órakor „fogy el a nóta" s szakad vége a táncznak.

Egy ily „surprice party"-ra örökké vissza fogok emlékezni. Épp az ellenséges déliek fogságából váltott ki a kormány s egyhavi szabadságra Broeklyn-be haza bocsátottak.

Megérkezésem után egyik meghívást a másik után kaptam s igy a többi között egy „Surprice party-"ban is részt vettem. A legjavában mulattunk, midőn egyszerre két ur belépett. A táneznak vége szakadt, a zene elnémult s mindenki várta, mit akarnak a belépett idegenek.

Mind a kettő franczia volt. Mikor csönd lett, kérdezték, vájjon itt van-e monsieur Henry L. ? — Nevem említésére fölállottam.

Hozzám jöttek s L. Larome nevében megkértek, hogy még az éjjel vállaljam el irányában a násznagyságot. Előadták, hogy ők engem egész délután kerestek, mig valahára megtaláltak. Larome ur nem akarja magát kellemetlen helyzetbe hozni, mig meg nem találják s el nem hívják az ö „saveur et commendent"-ját! — Mit volt mit tennem, mennem kellett, hogy a násznép ne várjon rám tovább.

Minthogy még mankón jártam, hirtelen hintóba emeltek s szélsebességgel hajtottak, egyenesen a 42-ik utczai kath. egyházhoz. Ott ismét leemeltek s az oltárig vittek.

Midőn a lakodalmi szertartásnak vége lett s a sekrestyében aláirtam nevemet, éppen éjfél múlt. Onnan egyenesen a vőlegény lakására hajtattunk s reggelig mulattunk.

Ki volt ez a Larome'? — kérdik olvasóim. Bordeaux-ból került Amerikába s ezredünkben a legélczesebb, legkedélyesebb, s mondhatni a legjobb harezosok, de egyszersmind a legkisebb termetűek egyike volt. A nyelv végett mind franeziákat osztottak be századomhoz, miután nem mindenik franczia beszélte az angol nyelvet.

Midőn a déliek fogságába kerültünk, kis emberemet néhány ezer éhhalállal küzdő között találtam meg. Miután gunyhótársaim mind elhaltak mellőlem, magamhoz vettem a kis francziát s ápoltam, mert a nagy inség miatt a skorbut már egészen összehúzta tagjait, teste megbarnult és fölpuffadt. Alig hogy újra lábra kapott, midőn az északiak és déliek közt történt egyezség szerint tízezer üdülő foglyot cseréltek ki. Ezek közt voltam én is, ki 10 havi nyomor után szintén megszabadulhattam a fogságból. Induláskor megkértem az orvosokat, hogy Larome-ot adják át gondviselésem alá, mit meg is tettek, s gondozásom alatt, mikorra haza értünk, újra egészséges ember lett belőle.

Alig pár héttel azután, hogy haza érkeztünk, Larome egy irföldi özveggyel kötött ismeretséget, melynek házasság lett a vége. De egy nagy bökkenője volt a dolognak. Az én francziámnak még egy hó múlva telt le szolgálati ideje, s e körülmény a mézeshetek örömeiben zavart meg. Kénytelen voltam magammal vinni Annapolisba (Maryland), hol táborunk feküdt. Innen küldözték szét a betegeket, fel-üdülteket, szabadságosokat.

Itt fölkértem az orvosokat, tartsák vissza emberemet mint segédet a kórháznál, miután már nemsokára letelvén szolgálati ideje, kár volna öt a Dél-Karolinában állomásozó ezredünkhöz lefárasztani. Elválásunk alkalmával megígértem Larome-nak, hogy mihelyt századomat átveszem, rendbe hozom ügyeit s mihelyt ideje letelt elbocsátólevelét rögtön megküldöm. Aztán megindultam ezredemet fölkeresni, Washingtonon át menve Fortress Monroeba, honnan tengeren valék tovább utazandó.

Másnap reggel épp a kikötőbe akartam menni, megtekintendő, megérkezett-e a gőzös. Alig nyitám azonban ajtómat föl, egyszerre csak beugrik valaki a szobámba. Az én francziám volt.

Összevontam szemöldökömet, haragot mutatva, hogy meghagyásom ellenére követni mert. De ő azzal menté magát, hogy a kórházban egyedül maradt, távol minden ismerősétől s igy nyomban utánam indult. A fegyelem áthágásaért szigorúan megdorgáltam, s aztán magammal vittem Willmingtonba, hol a kórház orvosát megkértem, tartsa ott a nyugtalan vérű francziát, mert már csak tiz napja volt szolgálati idejéből hátra s nem akartam, hogy oly messze kövessen.

Én Shermann tábornoknak néhány mérföldnyire táborozott seregéhez csatlakoztam. Egy heti borzasztó gyaloglás után, — többnyire nedves talajon, gyakran háborgattatva a gueril-lák által, — a benorni csata után seregünk megpihent. Még aznap kijavították a vaspályát egész Willmingtonig. Francziám szolgálati ideje éppen letelt és én átadván szabadulási okmányát, ö még aznap induló vonattal elutazott, hogy majdan a béke ölében élvezze a házas élet örömeit.

Éppen a 10-ik hadtest parancsnokánál valék rövid jelentést tenni, s midőn kiléptem a tábornok sátorából, egy lovas katona érkezett ama hírrel, hogy az utólsó vonat kiugrott a vágányból, de csak egy ember veszett oda: egy csinos franczia ifjú, ki a 48-ik ezredhez tartozott. Szegény kis Larome! éppen neki kellett áldozatul esnie! Egy könny lopózkodott szemembe. Sajnáltam a a derék, vitéz harezfit, kit a csata vihara kimélt s most egy esetleges szerencsétlenség miatt életével kellett adóznia.

UTAZÁSOK

.

Brace Loring Károly: Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben, 1873. 16.

I.

A „Budapesti Szemle" legutóbb megjelent második füzetében egy érdekes czikk van közölve ,,Nehány hét a váradi börtönben" czim alatt. E czikk Brace Loring Károlynak „Magyarország 1851-ben, az osztrák rendőrségre vonatkozó tapasztalatokkal" (London. 1852.) czimü munkájából van készítve, mely a maga idejében nem csekély érdeket költött Angolországban és Észak Amerikában. Hozzánk e munka nem jutott el, mert az osztrák rendőrség éber figyelemmel őrködött, hogy Magyarországra be ne juttassa rólunk irt könyvét az a szerző, akivel az osztrák rendőrség oly csúfosan bánt, hogy Nagyváradon csekély gyanúra befogatta és több hétig börtönben tartotta, mert irántunk való érdeklődését nem tagadta, sőt azt nyíltan meg is vallotta még a rendőrség előtt is.

Csak a múlt nyáron került egy példány Magyarországra, melyet maga a szerző hozott magával, midőn most újra meglátogatta hazánkat. A könyv már csak azért is érdekes, mert mutatja, hogy mennyire érezte hazánk akkori szomorú helyzetét ez a szabad földön lakó idegen, s mennyi rokonszenvvel szólott rólunk a nagyvilágnak akkor, midőn egy részvevő, elismerő szó is minden magyar embert hálára kötelezhetett.

A nagyváradi fogságról szóló részét e munkának a „Budapesti Szemle" czikke után ismertetjük, a többi részeket pedig magából az eredeti munkából fogjuk bemutatni.

Nagyváradon, 1851. május22-dikén történt elfogatása, pedig csak az előtt való napon érkezett oda Bécsből Pesten, Szolnokon s néhány más magyar községen átutazva, nagyobb részt oly helyekeu, ahova egy-egy uri családhoz ajánló levelei voltak. Váradon egy vendéglőben ebédelt egy barátjával, kinél szállva is volt s vele beszélgetve Ujházy amerikai gyarmata is szóba jött s arról néhány átalános szóval előadta Brace, hogy ott „a föld igen jó, a klíma kedvező," hogy „azoknak bizony keményen kell dolgozniok, mint minden kivándorlónak Amerikában", s hogy „Ujházyt Amerikában igen tisztelik" stb. Többet nem szólt erről a dologról, mert két ismeretlen ember is ült a vendéglői asztalnál mellettük.

Másnap délben csakugyan, mint már a főispán is mondta neki, midőn nála látogatóban volt, tisztában volt előtte, hogy nagyon gyanús embernek tartják, mert az |elfogató paranccsal egy rendőr jelent meg nála. Irományait összeszedték, barátja szállását feldúlták, megmotozták, a katonai főnökséghez, onnét ki a várba vitték, ahol két katona vette át, akik szuronyos puskákkal álltak mellette őrt.

Aztán jött egy kis tiszt, aki minden darab ruháját kikutatta s pénzét, mindenét elvette, s jegyzékbe irta s csak óráját és fogvájóját hagyták meg nála. Azután bevitték egy piszkos szobába hol valami féltuczat ember tanyázott, majd egy még piszkosabba, s tudtára adták, hogy az lesz az ő szobája, s két emberre mutattak hogy azok lesznek lakótársai.

Nyugtalanságát elképzelhetni, midőn két olyan emberrel tették egy szobába, akik közül egyik sem talált az ö miveltségi állásához: egyik egy oláh közhonvéd, a másik egy szabó. Az egész éjet nyugtalanul töltötte, mert hánykódó gondolatai mellett még a szennyes szoba szennyes ágyában a férgek is háborgatták. Másnap a törvényszék elé állították, s minden szokásos formaságok megkérdése után, azt kérdezték tőle: mi a szándéka Magyarországon? Brace nyiltan és őszintén felelt: „Beutazom Magyarországot — monda — amint beutaztam más országokat, hogy tanulmányozzam a nép jellemét és szokásait, s különösen, hogy megismerjem Magyarországrégi politikai intézményeit. Amerikában mindig hiányzott egy jó tudósitás e nemzet régi alkotmányáról. Óhajtottam tehát a helyszinén látni annak hatását. Nincs más czélom, mint a figyelmes vizsgálódás."

Hanem az őszinte vallomás nem vált javára, mert ezek az urak még csak most keritettek nagy dolgot a nyakába. Nem hitték vallomását, hanem még egy pár szóváltás után igy szólt hozzá egyik tiszt: „Hát miért ment ön Tiszaroffra? Az utazók nem szoktak ilyen félreeső helyekre járni. Ismerjük önt, uram. Bebizonyithatjuk, hogy önnek minden ismerőse vagy rokonságban, vagy barátságban áll amerikai emigránsokkal. Bebizonyithatjuk, hogy ön nagy összeesküvésben részes. Értjük az ilyen utakat s az ilyen ismeretségeket. Szövevényes üggyel van dolgunk. De én megszoktam már évek óta kinyomozni az ilyen szálakat. Látom az ön szándékát. Beszéljen nyiltan és vallja meg."

Azután hosszasan faggatták, hogy miféle összeköttetései vannak a magyar emigránsokkal? Erre különös alkalmat szolgáltatott Czecz tábornoknak egy ajánló jegye, melyet szintén megtaláltak, de mely csak egyszerű két sorbeli ajánlás volt Pestre. Az osztrák rendőrség akkor az effélékből roppant dolgot csinált. Majd Ujházyra került a kérdések sora s hosszas és bosszantó faggatások után Brace minden gyanusitást igy vágott ketté:

„Ismétlem, — feleié, — hogy nem ismerem Ujházyt és sohasem beszéltem vele. Ha önnek bizonyítékai vannak, hozza elé őket. Én föl nem foghatom, hogy keletkezhetett ellenem az a gyanú, hogy összeesküvésben vagyok részes. Még ha ismerném is Ujházyt, és valamennyi magyar emigránst Amerikában, ez sem szolgálhatna bizonyítékul semmiféle összeesküvésre velők."

Ez sem használt semmit. „Hát akkor miért látogatott meg több olyan embert, kik részt vettek a forradalomban?" „Azért, — felelé — mert a másik pártbeíi'eket is meglátogatta, hogy megismerje a dolgok állását."

Málhái közt egy röpiratot is találtak : „Magyarország jogairól", melyet Pulszkv irt 1848-ban. Erősen védte a magyar ügyéket s példánya végén irónnal egy sor volt idézve Virgilből: „Graviora passi" stb. „Oh, szenvedett szerencsétlenek, az isten végét vetendi." Ez is borzasztó ellene, de azt is kimutatta, sokat ennek is vádlevél volt hogy a szörnyű idézetet nem ő irta. Nem volt olyan csekélység, amit ellene ne fordított volna az auditor, ha valami forradalmi összeesküvés-félével csak legtávolabbról is kapcsolatba hozhatta. Beöthy Ödön egyik biharmegyei rokonától egy névjegyet kapott, melyre a londoni emigráns czime volt fölírva, s ez is mindenféle gyanúsításra adott alkalmat. Hiába volt mentsége, hogy Beöthy Ödönt nem ismeri; rokonához, ki nem is volt a forradalomban kompromittálva, csak itt Magyarországon kapott ajánló levelet, azért mégis tovább vallatták, sorba vévén minden ismerősét, a kiket Váradon és Debreczenben meglátogatott, kik mindannyian részt vettek a forradalomban.

Utoljára is valami hat órai gyalázatosan vezetett vallatás után körülbelül e szavakban formulázták ellene a vádat: „ön tagja a Demokrat-Verein-nak s a bizottság által, mint Ujházy és Czetz ágense itt Magyarországon oly czélra alkalmaztatott, hogy forradalmi mozgalmakat terjesszen."

Mint utóbb kitűnt, e vád egyedüli oka a már emiitetteken kivül csak az a pár szó volt, mit Brace a vendéglőben ejtett. Asztaluknál a két idegen a titkos rendörséghez tartozott s rögtön feljelenték, hogy egy amerikai van a városban, aki azt beszéli, hogy Ujházyval ismerős.

„Kérem az olvasót, — irja Brace — vegye fontolóra még egyszer ez eljárást. Egy idegent hirtelen egy titkos törvényszék elé idéznek. Nem engedik megtudnia, mi a vád ellene. Nem szabad ismernie a tanukat. Nem eresztenek hozzá se ügyvédet, se barátot; idegen nyelven kell védnie magát oly ügyben, melytől talán élethalál függ- A vizsgálatnál nem oly tanács jár el, mely a vétket bizonyitó valószínűségeket keresi, hanem oly inquisitor, ki elhatározta behálózni és megbüntetni őt. S a vizsgáló tiszt egy személyben vádló is, biró is, tanú is."

A BIRÓ ELŐTT

A vád fölolvasása után visszakísérték börtönébe s vigasztaló gyanánt e szóváltás folyt a foglyok és a porkoláb közt füle hallatára: „Be fogják-e zárni?" — ,,Ganz bestimmt" — volt a válasz. Ily vigasztalással zárták reá az ajtót a második éjszakára. Képzelni lehet érzelmeit, melyeket igy fest müvében:

„Osztrák börtönben és csaknem elitélve már! Rádőltem a szennyes ágyra s alig hittem, hogy mindez való.

„Talán beteljesedett rajtam mind azon iszonyúság, amit valaha az osztrák börtönökről s titkos inquisitiókról olvastam és hallottam. Talán egész életem, — talán mind az, amit reméltem és óhajtottam — mind az, ami szépet ígértem jövőmnek, itt fog végződni nyomorultan és kétségbeesetten. Kész volnék meghalni nagy félelem nélkül; de igy fuladni meg egy sötét odúban!

„Majd egy hosszú fogságra gondolék — itt kelljen rothadva töltei életem legszebb éveit. S aztán képzeletem kirajzolá, hogyan fogok hazatérni: köszvényesen, betegen, megtört testtel. Akiket szerettem meghaltak, akiket ismertem elfelejtettek, s életem tervei örökre romban. Ügy tetszett, hogy ezt lehetetlen volna ép elmével vállanom, s eszembe jutott a szerencsétlen, magyar ifjú (Lovassy László), aki éppen e börtönből három évi fogság után tébolyodva jött ki. Éreztem, hogy én egy év alatt is ugy járnék."

Izgatott képzelődése efféle tépelődésekből alkotta rémképeit s egy szomszéd szobából egy kérdés hangzott át hozzá, hogy hogyan áll ügye? „Roszul — felelt — bár merő gyanú az egész; nincs semmi bizonyiték."

„Haj, barátom — szólt ismét ugyanaz a hang — nem tudja-e, hogy az osztráknak nem kell bizonyíték. Elég a gyanú!"

Börtöntársaival állott volna szóba, de azok szörnyű együgyűek voltak. Az ö beszedők sem volt vigasztaló, mert az auditort hírhedett kegyetlen bírónak mondták s azt állították, hogy a váradi törvényszék több embert akasztatott föl, mint bármely másik az országban.

Aludni e lázas gondolatok és a sok bolha miatt nem tudott. Bár egy perczet sem aludt, a reggeli fény uj reményt látszott hozni s másnap vidoran kelt föl. Első dolga volt most megvizsgálni czelláját. A szoba egy közép-nagyságu boltozatos tér volt, minőket az ember minden régi várban talál: sötét, szennyes. Egyetlen ablakát vasrostély és drótháló rekesztette el, melyekkel azonban egy kipróbált „tömlöcz-madár" könnyedén elbánt volna. A rostélyok lógtak, a háló meg volt szakadozva s egy vagy két jó aczél-fürésszel s egy kötéllel egyszerre kinn lehetett volna az ember minden őrizet daczára.

Azonban tudta, hogy útlevél és pénz nélkül teljesen hiába volna a szabadulási kísérlet. „Világos volt — irja — hogy egyetlen reményem csak abban lehet, ha bécsi követünket értesitem. De az volt a kérdés: hogyan; mert se könyvet, se papirt nem adtak s igen szoros felügyelet alatt álltam. A porkoláb reggel bejött, kávét és kiflit hozott, s egy csekély összeget pénzemből ebédre, amit a szomszéd korcsmából rendeltettem meg. Mindenből az látszott, hogy hosszú fogságra rendezkedünk be. Én is igyekeztem tehát elkészülni reá.

Mihelyt szerét ejthettem, szóba álltam a francziával, s a kulcslyukon át tanácsokat kértem tőle. Két év legiparosabb államaiból ezrével özönlöttek ide. Azóta lévén bezárva, jó tapasztalatokat közöltek, erőteljes férfiak.

Társam vonakodott, hogy tőlem leveleket fogadjon el, mert természetesen ö is, mint mindenki, biztosan hitte, hogy én valamibe mélyen bele vagyok keveredve. Monda, hogy már huszonötször motozták meg forradalmi irományokért s nincs kedve megint ilyest koczkáztatni. De Mac Curdy nevét és czimét megfordított betűkkel beírta jegyzet-könyvébe. Jellemző volt az a beszélgetés, mellyel ez ügyet elintéztük. Ö föl s alá járkált a folyosón imakönyvét olvasva fennhagon, s valahányszor elhaladt mellettem, mindig egy-egy kérdést súgott felém:

„Hogy is hívják hát azt az urat?" Aztán hangosabban a könyvből: „Oh, Maria beatissima." — „Hogy mondja: Mac Curdy" „Ora pro nobis" stb."

Pár nap múlva ismét kihallgatásra idézték. (Folyt,követk.)

Egy amerikai poigár Magyarországon 1851-ben.

(Folytatás) 1873. 12. 139.

Ez uj idézetnél a vallatás már formásabb, de szintén nevetségesen kisszerű és boszantóan akadékoskodó volt. A legkisebb papirt is nagy okmánynak vették, s szegény Brace-nék még vallásos kegyessége is hátrányára szolgált, mert egy vallásos elmélkedése, melyet futtában irt, oly gyanús volt, hogy mint különösen fontos okiratot vörös tintával is megjegyezték.

Még zsebbeli bibliáját is elvették, de emiatt és saját iratai miatt nem aggódott, hanem attól már félt, hogy sok mindenféle ajánló levelei közt valamelyikben lehet valami áruló kifejezés, mert „a magyar ember — mondja Brace — mikor egy amerikait másnak ajánlani akar, könnyen kisértetbe esik, leszidni az osztrákokat"; de ennek sem mutatkozott semmi jele.

Lassanként ismeretséget kötött a foglyokkal, megtette a rendes napi sétát s már jól ismerték a többi foglyok az amerikait, ki oly messze földről van bezárva s a barrakkokból minden sétakor nagyon megbámulták.

„A foglyok száma — irja Brace — az egész börtönben mintegy százra ment. Volt köztük mínden rendü ember: katholikus, protestaus és zsidó papok; magyar nemesek és honvédek, lengyelek, francziák, olaszok, horvátok, tótok, oláhok — s ezeknek mintegy fele a parasztok sorából. Sokan évek óta lehettek már ott, de nem volt köztük talán egy sem, ki ügyöket kiszabadulása árán eladta volna, még talán ha Magyarország legszebb uradalmával megtoldják is.

„Lassanként megértették, hogy jutottam én közéjök s nagy szívességgel bántak velem. Ugy látszott, a magyar rabok szemében ez is egy uj ok volt az Ausztria elleni keserűség növelésére, hogy ez idegen vendégnek, egy utazónak, ily bánásmódot kell szenvednie éppen az ő országukban."

S miután elevenen leirja azt a halálos unalmat, mely az ilyen börtöni élettel jár, igy folytatja a börtöni élet rajzát:

„Teljesen el voltunk vágva a világtól. Tőlünk forradalomba lobbanhatott volna az egész Európa, mi e sirban talán azt sem tudtuk volna meg. Mily sováron tolultunk mindnyájan a folyosó azon egyetlen ablakához, melyből a zöld szőlőhegyekre nyilott kilátás. Én gyakran elosontam az ör mögött egy távolabbi ablakhoz, melyet csak kevesen tudtak, melyből néha megpillanthatám egy szerencsétlen fogolytársunkat, az ifjú Teleki, grófnőt, Magyarország egyik legelső és legnevezetesebb családjának tagját. Kevéssel ezelőtt azon gyanú alapján fogtak be, hogy összeköttetésben áll a magyar emigratióval és Mazzinival. Befogatása nagy zajt ütött az országban s én is hallottam már róla. Mennyire nem gondoltam akkor, hogy egy börtönbe jutok vele.

Egyik barátja azt hivé, hogy mi ketten ugyanazon összeesküvésben vagyunk részesek, s az figyelmeztetett amaz ablakra. Gyakran meg is kísértem szólani vele, remélvén hogy talán segélyére lehetek, de soha sem tudtam szemébe ötleni. Pedig sokszor jött ablakához, ápolni egy pár kis virágát, vagy elmerengni a távoli mezökre. Szegény hölgy! Nekem ugy tetszett, hogy naponként halványodik. Szomorú sors; oly fiatalon, gazdagon, szépen, oly müvelt lélekkel és nemes szívvel itt tölteni ifjú éveit e sziv-nyomasztó helyen. Két nyomorult kis szobára szorítva, alig valami szolgálattal s olvasmányul egy pár ócska nyelvtannal tölte ott a hosszú napokat.

Egy-egy órát sétált naponként egy kis kertben a porkolábbal s ez volt egyetlen társasága és szórakozása a huszonnégy órán át. E eéta közben egész modorából és tartásáról láttam, hogy igaz, amit róla beszélnek, hogy hősi lelkű nő, s a szerencsétlenség legkevésbbésem törte meg. Egy öreg asszony kisérte néha a kertben, de látszott hogy egész méltóságában inkább ö volt segélyére az öreg szolgálónak, mint az neki. Eleinte egy fiatal leány is volt szolgálatára, egy rendkívüli tehetségű, tizenkét éves gyermek, de utóbb ezt is gyanúba vették, hogy részes az összeesküvésben s_: igazi osztrák szivtelenséggel elválasztották tőle s a városban zárták be magányosan. Kihallgatása után az auditor fölkiáltott: „Rettenetes! Sie ist verdorben vom Grund und Boden." Mert a gyermek makacs republikánusnak mutatta magát. Később megtudtam, hogy a grófnét húsz évre ítélték el."

E közben Brace többször megpróbálta gróf Daunhoz juthatni, hogy beszéljen vele, s ez valami két hét múlva végre sikerült is.

Beszélgetés alatt Brace kifakadt, hogy egy amerikai szabad polgárt elfognak, bűnösökkel, piszkos férgekkel zárják együvé minden bizonyíték nélkül. „De én ismerem kormányomat és népünket, — monda, — ök

nem fogják tűrni, hogy egy szabad polgár ugy kinoztassék ily csekély okon. Felelősségre fogják vonni önöket és kormányukat ez eljárásért."

Brace nagy csodájára a válasz szelid és nyájas, szinte mentegetődző volt.

Amint kiléptek a szobából, a porkoláb, figyelmeztette, hogy ne beszéljen igy a gróffal, kivált előtte, a kisebb tiszt előtt. „Az őrnagy ur itt a király."

Időközönként a kihallgatások ismétlődtek. Ugy látszik kikérdezték minden ismerősét Magyarországon, Bécsben, sőt Prágaban is, és a bizonyítékokat, melyeket ellene kaphattak, következőleg álliták föl:

1. Ajánló-jegy egy előkelő magyar emigránstól.

2. Ajánló-jegy egy másik kitűnő magyar emigránshoz Angliában.

3. Azon tény, hogy meglátogatott több egyént, kik a forradalomban részt vettek.

4. Könyvei közt röpirat s egy történeti mü, melyek a magyar ügyet védték.

5. Ujházyval való ismeretségére vonatkozó szavak.

Többet a legszorgosabb kutatás, vallatási cselek, fogós kérdések által sem valának képesek ellene fölhozni. „Pedig annyival inkább igyekeztek volna megfogni, — irja könyvében, — mert Bécsből jövő intézkedések (gondolom Mac Curdy ur föllépése) nyugtalanítani kezdek őket. A városban is mind átalánosabb rokonszenv ébredt irántam. Hallám, hogy több helyről bort, gyümölcsöt s egyéb ilyeseket küldtek számomra, de ezeket a parancsnok visszautasitá, mert kevéssel azelőtt kalácsokban és süteményekben csenték be a leveleket a foglyok számára. Nem lévén elég bizonyíték ellenem, az a hír kezdett terjedni a foglyok közt, hogy biráim erőszakot fognak használni s igy szabadulni meg tőlem és utólagos tanúskodásaimtól. De ezt én soha sem hittem el. Jól tudtam, hogy egy amerikai polgár megöletése ily körülmények közt, oly viharnak lehetne jele, mely az elnyomatásnak e podvás régi birodalmát szélbe szórhatná. S ezt ök maguk is beláthatták."

Ez idő tájban volt az utolsó kihallgatás s annak végeztével egészen kiöntötte boszuságát és kifakadását, mert mindenkor az látszott, hogy még republikánusságát is vádul használják, s ezt nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

— Uraim —monda nyugodtan, — a kérdés e kihallgatásokon nem az volt, hogy minők az én politikai érzelmeim, hanem csak az: minő bizonyítékok vannak ellenem. Ily alapon feleltem, ily alapon védtem magamat. De nem engedhetem, hogy e kihallgatás befejeztessék, mielőtt nyíltan kijelentem, hogy én szívből, lélekből republikánus vagyok. Amerikai, aki mindenütt büszke e névre. Mi csodás eredményét láttuk hazánkban az önkormányzatnak, s én itt és akárhol teljes szívemből azon elv hívének vallom magamat. De egyszersmind figyelmeztetem önöket, hogy mi nem szoktunk a forradalomhoz esküdni, csak azért, mert forradalom. Bár republikánus vagyok, Ausztriában erről sohasem szóltam nyilvánosan, a magán körben is ritkán. Czélom tanulmányozás volt, nem agitálás. Óhajtottam Ausztriát és Magyarországot megismerni. Nem tagadom, hogy érdekelt a magyar ügy, mert mi Amerikában rokonszenvvel nézzük a népek mozgalmait. De nehéz volt jó tudósításokat kapni. Sok különféle hirt hallottunk, s mondhatom, hogy mikor Magyarországba léptem, meglehetősen pártatlanul néztem az ügyeket. Erről bővebb tudomást nyerni s az ország régi politikai intézményét tanulni volt legfőbb czélom. S ezt nyíltan és nyílvánosan tettem, legkevésbé sem emissarius vagy conspirator módon. És mégis egyszerre váratlanul elfogattam és —

— Elég, uram! vágott szavába az auditor. Mindez nem tartozik a dologhoz. És indignatidval fölkelve helyéből, folytatá: „Éppen eleget mondott. Látjuk, hogy ki és mi ön." (Az elnök felé fordulva) „Furcsa, hogy egyátalán beeresztették az országba.

— Nagyon furcsa, — dörmögte az elnök haraggal.

Ismét eltelt vagy három hét, mikor újra fölidézték s az auditor legnyájasabb hangján fogadván : „Jó újságom van ön számára" — átadott neki egy levelet Mac Curdy úrtól. „Pecsétjét — folytatja tovább előadását — a törvényszék előtt kellett feltörnöm, s engednem, hogy ők olvassák először. De a levél angolul volt s átadták nekem, hogy olvassam el fennszóval németül, amit én aztán nagy kedvvel meg is tettem.

„Ha olvasóm bele képzeli magát egy félreeső idegen börtönbe, hetekig bezárva nem tudva vajon élethosszig nem tartják-e ott, s a leghitványabb bűnöshöz illő bánásmódban részesítve, aztán elgondolja, hogy egyszerre levelet kap egy hatalmas nemzet képviselőjétől, az egyetlen embertől, aki rajta segithet— levelet, mely barátságos is, bátor is, férfias is — akkor lehet némi fogalma az érzelemről, amivel én Mac Curdy ur levelét a törvényszék előtt felolvastam. Biztosan éreztem magamat megint. Éreztem, hogy huszonöt millió képviselője szól érettem s oly hangon, amit meg kell hallgatni

„A levélben, (melynek átadását vagy tiz napig húzták - halasztották) le volt irva, hogy Schwarzenberg herczegnél levél által is, személyesen is sürgeté rögtöni elbocsáttatásomat; hogy kedvező biztatásokat nyert, és szorgalmazásait egy pillanatig sem fogja felejteni. Azután jött a következő pár sor, amit nagy elégtétel volt olvasnom ily emberek előtt, kik ugy bántak velem, mint gonosztevővel:

„Miután teljesen meg vagyok győződve, hogy ön semmiben nem bűnös, és mivel az osztrák kormánynak se szándéka, se oka nem lehet részünkről ellenséges indulatokat ébreszteni, kívánni fogom rögtöni szabadon-bocsáttatását. Minden indok — az ön iránti barátság, családja iránti tisztelet, hazánk jogai és becsülete iránti tekintet egyaránt ösztönöz, hogy ne kiméljek semmi fáradságot, mig önön nem segítettem."

,,Az auditor igen kényelmetlenül érezte magát, mikor ez utolsó szavakat kellő emphasissal fölolvastam. Kezdett fejébe menni, hogy egy amerikai polgárt hetekig osztrák tömlöczbe rekeszteni, csupán gyanúra, nem olyan dolog, amit az amerikai nép tréfára venne.

„Börtönömbe visszatérvén, a levelet ott is fölolvastam. Társaim nagy kedvvel hallgaták s a végső szavakra oly hangosan kitörtek

Éljen Mac Curdy!" hogy a vén falak visszhangzottak bele.

„Ettől kezdve jobban bántak velem. Az auditor feljött hogylétemröl kérdezősködni. A tábornok, egy igen udvarias közellátó öreg ur, szintén meglátogatott, angolul beszélt velem, „my dear"-nek czimezett s könyveket igért, melyeket azonban sohasem küldött el.

„Harmincz nap telt el börtöni életemből, mikor egy délután a porkoláb ismét a törvényszék elé hivott — ezúttal azonban katonai kisérő nélkül. A porkoláb mosolygása mintha mondta volna: „Ez a legutolsó sétánk itt." „A gróf és az auditor beléptemkor fölkeltek s meghajtották magukat. Én is meghajoltam viszont.

—Van szerencsénk végre szabadságát jelenteni önnek!

„Pénzemet, holmimat visszaadták; irataim és könyveim Pestre küldettek s tudatták velem, hogy „e szerencsétlen tévedés végre helyre fog hozatni, "menjek azonnal magam is Pestre. (Hanem azért kiséret nélkül mégsem bocsátottak el.)

„Fölmentem még egyszer szobámba, elbúcsúzni társaimtól. Együtt kávéztunk utoljára. Elkérték amerikai czimemet s én is az ő neveiket, mit kalapom bélésébe rejtettem. Biztattuk egymást, hogy találkozni fogunk szabadabb országban. „Mondja meg honfitársainknak — szólt egyikök — akárhol leli őket Európában vagy hazájában, hogy várunk reájok. Ők a boldogok, ők szabadok. Mi akár a börtönben, akár bárhol az országban, rabok vagyunk. De mondja nekik, ne felejtsék el hazájokat."

S ekkor oly megindulással, minőt sohasem hittem, hogy egy osztrák börtön odahagyásával érezhetek, mindnyájan megöleltük egymást. A pap, (Nagy István, mostani nagyváradi lelkész,) bár nem igen érzékenykedő ember, nyakam körül fonta karját, és szigorú arcza korlátolhatatlan fóliudulással küzdött. Szegény ember. Tudtam mit érez. Olyan voltam neki mint egy sugár azon szabad földről, melyet ő hazájának és magának álmodott. S most ennek eltűntével minden ismét elsötétül.

„Visszatértemkor a gróf és az auditor ismét a legnyájasabb udvariassággal bántak velem. Levezettek a kertbe, elmondták a vár régi történetét, tréfálkoztak és mulattatni igyekeztek. Én sem voltam durva, de nem tudtam nevetni velük, kik paczkáztak rajtam, mig segély nélkül valék, s most nyájaskodnak, midőn védőkre találtam. A gróf borral kinált az útra, de én nem fogadtam el. Azután bemutatták leendő útitársamat, kit, bár polgári ruhában volt öltözve, fején barna nyári kalappal, mindjárt megismertem, hogy katonatiszt. Azonban nem szóltam semmit.

„A tábornok kezet rázott velem s kért, hogy írjak neki mihelyt Bécsbe érek. A többieknek kalapot emeltem, és könnyű szekerünkön kigördültünk a vén vár udvaráról." Azután Szolnokon vasútra ültek, de csaknem minden magyarországi ismerősével találkozott Pestig, kik megszabadulásán nem győztek örülni. Pesten néhány napot szintén időzött, de a katona felügyelete alatt.Meg-látogatta barátait, egyebek közt a két protestáns lelkészt: Török és Székács urakat,s ment tovább Bécsbe. Ott megköszönte Mac Curdy szívességét s megtudta, hogy minden levele czélhoz ért. Még Bécsben is folyvást idézgették a rendőrséghez, azért maga is jobbnak látta elhagyni az osztrák birodalmat s ismét csak tovább utazott Linzen át Bajorország felé, hol a határon végre megkapta útlevelét, de előbb részletes személyleirást vettek róla s át „kézbesítették" Bajorországba.

Mily emléket vitt magával az akkori kormányrendszerről: képzelni lehet; mily emléket vitt magával a szegény szerencsétlen Magyarországról: arról legközelebb.

(Folytatása következik)

Sámi Lajos:. Egy franczia utazó Dél-Magyarországról,

IV. Vesztegházak. A Határőrvidék lakói. 1870. 272

Előzmény: h14 84.

Folytatás

V. Zágráb és környéke . . . . 1870. 274

Bozsnyákországi kirándulásából visszatérve Perrot, a Száván fölfelé Zágrábnak vette útját. Útközben Sziszeken megpihent s néhány sort e kis városkának is áldozott. Sziszek nagyon régi város és a rómaiak korában Sissia név alatt volt ismeretes. Máig is nagyon sok régiséget, várakat, tol iratos köveket, lámpákat, sírokat és oltárokat lelnek ott. Leginkább a Sziszekből előkerült régi tárgyak képezik annak a múzeumnak a magvát, melyet a horvát akadémia Zágrábban megalapított.

Sziszek és Zágráb között— folytatja Perrot - Toropolia (Turupolya, Turmező) nevű vidéken kellett áthaladnunk. Nagyobb rész ku-konczával és kölessel van bevetve; másutt ismét hatalmas cserfaordőkön visz az ut keresztül, a hol a talaj az egymástól távol álló fák között magas pafránynyal és vadrózsa-bokrokkal van borítva

„E vidék lakói, a törökök ellen vivott har-czokban tanúsított vitézségök jutalmául nagy kiváltságokat nyertek. Mindnyájokat nemessé tették. Mikor megyegyülések voltak, a földmivelő paraszt oda kote kardját hétköznapi ruhája fölé. Lábait, melyek a nedves fóldet egész meztelenül szokták taposni, nyalka magyar csizmákba szorította; oldalahoz hatalmas fringiát kötött, övébe pisztolyokat rakott s a nélkül, hogy a beléptekor néha ön. kénytelenül is elétörő mosolyokra hederített volna, melyekkel egyszer másszor a megyeházban fogadták, buszkén állított be szavazni a többi nemes ember közé.

A ZÁGRÁBI SZÉKESEGYHÁZ ÉS AZ ÉRSEKI VÁRPALOTA

Kilencz óra tájban megérkeztünk Zágrábba. Zágráb - horvátul Zagreb - igen szép fekvésű varos. Mikor távolról megpillantjuk, egy csoport fehér ház, nagyobb épüliteinek tetői és tornyainak ragyogó keresztjei valóban gyönyörűen kandikálnak ki az erdők sűrű zöldjéből; melyek a varos mellett elvonuló hosszú és magas hegylánca bontják. Ide, a hegylánczhoz támtszkodf néhány meredek csúcsra, melyek az alant elterülő termékeny síkság felett őrködnek és uralkodnak, ide települtek le Zágráb eleő lakói; itt emelték első épületeiket, erősségűket, imaházukat és a püspöki palotát. Hanem az ujabb időkben egy egész uj városnegyed keletkezett e magaslatok lábainál, mely nem oly festői ugyan, mint a régi, de sokkal elegánsabb, és mióta Zágrábnak vasútja van, e városrész folytonosan gyarapodik. Itt lakik a kereskedelem a itt emelkednek a legjobb vendéglők is.

„Az indóházból Zágráb legelső szállodájába vezettettük magunkat, az „Ausztriai császár"-hoz, melyet igen ajánlott nekünk egyike ama ritka párisiaknak, a kik Zágrábot ismerik és horvátul beszélnek. A szállodával valóban meg is lehettünk elégedve; jól van tartva s az árak sem valami túlságosak. Alig hogy elhelyezkedtünk, mindjárt nyakunkba vettük a várost, hogy ebéd előtt vele megismerkedjünk.

„Első tekintetre Zágráb — legalább mi ugy vettük észre — igen kellemes látványt nyújt. Épen vasárnap van; a nagy piacz, hol, karjait mintegy fenyogetőleg Magyarország felé tartva, Jollacsics lovagszobra emelkedik, tele van a környék falusi lakóival, férfiakkal és nőkkel, kik a városba élelmi szereket hoztak eladni, hogy azután, a templomot mindig lelkiismeretesen meglátogatva, ők is bevásárolják szükségleteiket és haza takarodjanak. E csoportozat képe vidám, mosolygó, élénk, tarkabarka. A kirívó vörös és fehér szin leginkább uralkodik. A férfiak öltözete igen egyszerű. Barna szokmány, fehér ing, fehér nadrág — ennyi az egész. Sokan azonban ingökön felül ujjatlan mellényt viselnek bőrből, hatalmasan kiezifrázva sárga, vörös, kék, zöld a egyéb szinü posztódarabokkal, melyek ott különböző czifrázatokat és tarka-barka képalakzatokat képeznek. Némelyek az ingre és mellényre zekét is vesznek föl, melyet különösen télen szoktak viselni. E zeke barna vagy fekete szürposztóból van, vörös paszomán-tokkal szegélyezve.

Horvát nők a határőrvidéken

„Ami a nőket illeti, főruhadarabjok a hosz-szu, fehér ing; ezen felül fehér vászonkötényt hordanak, melynek alja vörös vagy kék himzetü czifrázatokkal van szegélyezve. E kötény fölött egy másik rövidebb kötény lóg, egy nagy virágú vörös előkötő fátyolból, mely az övhöz van erő-sitve. Keblökre, melynek ingerlőén kiszökellő halmait a kendervászon csak gyöngén rejti el, korállt utánzó vörös üveggyöngyfüzér hull alá, néha o vörös gyöngyszemek közül egy-két ezüstvagy aranydarab is ki-kicsillog. Hajdiszök szerfölött változatos. Némely nők csak egy darab fátyolt viselnek fejökre kötve; mások pedig vörösen vagy kéken hímezett fehér kendőformát, melyet majdnem ugy tesznek föl, mint a Campagna és Abruzzok olasz női. Igen sok csinos arczot láttam. Különösen egy szép termetű fiatal nő vonta magára figyelmemet; finom, hanem erőteljes tagjai, halvány arcza, szép fekete szemei és büszke arczéle azonnal a római nőket juttatá eszembe. Minden perczbon uj meg uj kellemet és ügyes mozdulatokat vehet észre náluk az ember.

(Vége köv.)

VI. A zágrábi akadémia.Strossmayer.1870. 286.

„Mogérkozésem napján" — folytatja Perrot — „ebéd után, egy jó barátommal kirándultam a horvát érsek-primások gyönyörű parkjába, mely Zágráb környékének logszobb és legérdekesebb pontja s a horvát főváros lakóinak legkedvenczebb mulató helye. E szép kert, alapitója után leginkább Maximir-park név alatt ismeretes, do Giour-gevatz-nak is nevezik azt jelenlegi birtokosa, Haulik György érsek és bibornok nevéről.*) Zágráb kapuitól csak mintegy két kilométernyire foküdvén, a Maximir-park a legszebb sétányok egyike, melylyel egy város dicsekhetik. A kertot valóságos rengeteg erdőből mérték és hasították ki; s épen ezért a helyett, hogy — miként más helyeken majd mindenütt — holmi apró-cseprő bokrocskákat vagy fonnyadó gyeppázsit köze potte csenevésző facsoportozatokat látnánk ott, az egész parkban a legsudarabb szálas fák üditő árnyában sétálhatunk, melyek Fontainebleau-t vagyCompiégne-t juttatják eszünkbe. Aztán a közelben erdőboritotta hogy is van elég; az irtásos helyeken ügyes csinnal épitett kioszkokból a szem egy kellemes völgy hosszában, melyet már a havasi vidékek üde zöldje borit, oly örömest elmereng a sűrű erdőségek titokszerüen homályos, de mégis oly kedves zöld bársonyán; mig más oldalról igen szép kilátás nyilik a városra és annak főbb épületeire. A park szépségeit még azoknak a tarkabarka pásztorkuuyhóknak, pagódáknak s egyéb haszontalan csecsebecséknek sem sikerült elrontani, melyekkel a diszes kert különböző pontjait az érsekek kissé barock izlése a szó szoros értelmében behinté, annyira elrejti azokat a szőlővesz-szők és folyondárok sűrű lombozata, melyből imitt-amott nehéz aranysárga szőlőfürtök kandikálnak ki, kömény próbára tevén a nyalánk sétálók állhatatosságát, kik pedig szívesen csipkednek le azokról egy-két szemecskét.

„A park bejáratánál, a nagy cserfák hűs árnyában, egy kávéház is van, hova Zágráb lakói sörözni, vacsorálni és zenét hallgatni örömest ki-kirándulnak, mikor tehetik. Tele van e hely, miként nekem mondották, minden szép tavaszi és nyári estén majdnem éjfélig; de minthogy jelenleg a nemesség s a magasabb rendű polgárság falusi birtokain tanyázik, a park majdnem egészen el van hagyatva. Csak néhány tisztet, hivatalnokot és kisebb kereskedőt láthatni most itt. Különben itt most mindenkinek vidám és barátságos arcza és kinézése van; ugy veszem észre, hogy az élet nagyon kellemes lehet Zágrábban. Ezt csak a horvát engesztelhetetlenek nem akarják elhinni, kikkel Strossm lyer ur ajánlata folytán megismerkedtem és beszélgettem. No de hagyjuk a politikát!

„A parkból Zágrábba visszatérve meglátogattam Raczky kanonokot, a zágrábi akadémia elnökét, azon egyéniségek egyikét, kiknek Stross-mayer püspök engem különösen ajánlott. Vele beszélgetvén csak elbámultam a buzgóság fölött, melylyel az egész tartomány a tudományok e központjának, az akadémiának, megalapitásához járult, e társaság megteremtéséhez, mely a délszlávok első tudományos intézete lesz. Strossmayer püspök azonnal fölajánlott 50.0C0 forintot; mások if, tehetségükhöz képest, hasonló nagylelkűséggel adakoztak a szent czélra. Az akadémiának azt a azép házat, melyben ma üléseit szokta tartani s folytonosan gyarapodó gyüjteménytárát elhelyezé, egy gazdag birtokos ajándékozta. Némelyek könyveket hagynak, mások képeket, régiségeket, érmeket és természetrajzi tárgyakat ajándékoznak a múzeumnak, mely most van alakuló félben az akadémia felügyelete alatt. Az akadémia és elnöke tele van ifjúi tűzzel; máris érintkezésbe tették magukat Európa tudós testületeivel s eddigi fennállásuk egyetlen évében 5 nyolczadrét kötetü emlékiratot adtak ki, továbbá készülőben vannak: a szláv történelem kiadatlan emlékeinek egy ügyes összeállítású gyűjteménye, egy Corpus juris sla-vici, népszerű dalok és költemények gyűjteményei, melyek még most csak kéziratban olvashatók, s végre több régi ragusai költő munkáinak gondos kiadásai stb.

*) Haulik bibornok igen vén korában halt meg, nem sokkal azután, hogy Zágrábot meglátogattam. A zágrábi érseki szék majdnem két év óta üresedésben van; Horvátországnak nincsen prímása. A horvátok Strossmayer püspököt óhajtanák ez állomáson látni, a magyar kormány azonban veszélyesnek tartja öt szláv hazafiságaért, és ma, tekintve az állást, melyet Strossmayer a pápával szemben elfoglalt, valószínű, hogy ha kinevezné is öt a császár, a szent szék nem fogná megerősíteni e választást.

Perrot jegyzete

„Az akadémia jelenleg 32 rendes tagból, egy elnökből, két titkárból és egy pártfogóból (pro-tecteur) áll. Avégett lévén alapítva, hogy a délszlávok összes értolmi tevékenységét magában öszpontositsa, e tudományos intézet négy szakaszra oszlik, melyek majdnem a mi (a franczia) Iüstitutunk osztályainak felelnek meg:

1. Történelem és nyelvészet.

2. Bölcsészet és jog.

3. Mathematikai és természettudományok.

4. Szépművészetek.

„Az akadémia jövedelmei elég jelentékenyek arra, hogy a szükségeseket meg lehessen szerezni általok. Az alaptőke 200 720 forintból áll. Az alapszabályok egyik igen eszélyes intézkedése nem engedi, hogy évenként a jövedelmek négy ötödénél többet elköltsonek; az ötödik ötödöt mindig a tőkéhoz csatolják.

„E hasznos intézet üdvös befolyása máris érezhetővé lett még a távolban is. A felvilágosult bolgárok hozzá fordulnak és rá bizzák szülemleni kezdő irodalmuk érdekeit...Néhány bolgár könyv, nevezetesen a népies és nemzeti dalok egy pompás gyűjteménye, melyet a Strossmayer költségén adtak ki, már meg is jelent Zágrábban. Reméljük, hogy az akadémia különös figyelmet forditand a a délszlávok elárvult nemzetiségére. Hisz talán ez is ki fogja érdemelni magának az európai polgá-rosultságot. . . ."

Nem lesz érdektelen még a franczia touristá-nak néhány megjegyzését a híressé vált Strossmayer püspökről ide igtatni. Strossmayor, a mint látszik, mindenütt feltűnővé tudja tenni magát. Itthon mint hírneves pánszláv, Rómában mint a pápai csalhatatlanság egyik leghatározottabb ellensége lett nevezetessé. Minden félreértés kikerülése végett helyén valónak látjuk jó előre megjegyezni, hogy valamint sok más dologban, ugy különösen Strossmayer püspököt illetőleg sem érthetünk mindenben egyet utazónk véleményével. 0 a délszláv élet és viszonyok alapos tanulmányozása mellett is imitt-amott szembeszökő egyoldalúságot árul el, főképen hazánkat, nemzetünket és kormányunkat illetőleg. No de halljuk őt magát:

„Midőn a püspöki rezjdencziába lépünk, hol aranyozott rézpánczélokba öltöztetett és czifrapa-szomántokkal borított pandúrok fogadnak bennünket; midőn felhaladunk a szélos lépcsőzeten, hogy végig járjuk a termek hosszú sorait, melyeknek falait olasz — 8 még pedig imitt-amott igen szép — festmények borítják, lelkünk valóban szerfölött élénk benyomást érez, melyet azonban korántsem enyésztet el és kisebbit meg a házi ur arcza, testalkata — szóval egész külső megjelenése. Strossmayer püspöknek — ki most 54 éves — igen előkelő arcza van: a nagyszerű keret pedig nagyon jól illik egyéniségéhe'z. Ez egyéniség pedig személye méltóságánál fogva csak emeli mind e gazdagságot s mindé sok csillogó külfényt. A püspök homloka széles és magas, tekintete élénk, do szelíd, orra ritka finomságú, szája szintén finom metszetű s kissé ironikus. Elfogadási modorában és bánásmódjában van egy kevés hízelgő, miként ezt egyházi férfiaknál gyakran találjuk; do azért minden mozdulata mégis nemes, mérsékelt és komoly marad. Azonnal észrevehető, hogy e férfi megszokta magát mindenfelőlről mély tisztelettol környezve látni; senki sem közeledik hozzá a nélkül, hogy kezeit megcsókolva mélyen meg ne hajolnék, de ha vele néhány perczig csevegtünk azonnal észrevehetjük, hogy mind e külső czere-moniákat csak annyiba veszi, a mennyit valóban érnek, és hogy több gőg van benne, mint hiúság és többet ád a valódi tiszteletre, mint a magas méltóságra.

„De leginkább délután, mikor magánosan sétálgattunk a lakához tartozó diszes parkban, akkor volt alkalmam Strossmayer püspököt a maga egész valóságában becsülni tanulni. Annyi bizonyos, hogy ha a körülmények, melyek oly gyorsan emelték őt e magas állásra, ezután sem szűnnek meg őt szolgálni, egyike lesz azoknak az embereknek, kik nagy szerepre vannak születve. Élénk, tudni-vágyó és emelkedett szelleme s egyszersmind szenvedélyes és buzgó lelke van, melynek a természet mindazt megadta, mire szüksége lehet, hogy hathasson azokra, kik hozzá közelednek, hogy elcsábítsa és fölizgassa őket, s végre hogy pártjának feje és vezérszónoka lehessen. Hírnevének és szerencséjének első kezdetét elragadó ékesszólásának köszönheté. Egy eszéki, polgári családból származott

s tanulmányait Pesten, később Bécsben végezte, honnan mint a diakovári papnövelde tanára került vissza. Kevéssel 1848 előtt Bécsbe hívták udvari papnak; itt gyorsan haladott előre. Miként nekem beszélték, Ausztriában még ma sincsen hozzá hasonlítható prédikátor, ki ugy tudjon szónokolni szlávul és németül, mint ő. S ezt én hiszem is. Sétánk alatt egészen föllelkesült, mikor élbe-szétto, hogy mennyi mindent tett „nemzetéért" — miként mondani szokta, és a mikor nekem terveit, vágyait és reményeit fejtegette s az akadályokat, melyekkel azok találkoznak s a tévelyeket és előítéleteket, melyekkel azok összeütközésbe jöttek, mind elősorolta. E beszélgetés közben, a nélkül hogy csak egyszer is emphasisba vagy szavalásba esett volna, valóban szónok volt; minden csodálatosképen segité őt eszméi hű tolmácsolásában: szemei, melyek ragyogtak; élénk s nemes tagjár-tatása; erőteljes és helyesen hangsúlyozott hangja és beszéde s végre áradozó, de mégis szilárd és szerencsésen színezett képekkel bővölködő nyelve. Templomban vagy gyűléseknél ékesszólásának hatása roppant nagy lehet."

De ne kövessük utazónkat kissé túlzó ma-gasztalásaiban. Látszik, hogy franczia; ha már ogyszer hozzá fogott a lelkesüléshez, nem igen tud megállni fele utón. S ne kövessük őt különösön azért se, mert ismét a politikába kapott s franczia enthusiasmussal, de szintoly egyoldalúan is beszél a „szegény elnyomott délszlávok jogairól, törekvéseiről és reményeiről". Miután Perrot Stross-mayernek főképen az utóbbi évek alatt fontossá lett politikai szeroplé? ét leirja s aMagyar-és Horvát-Tótországok között századok óta fennálló kapcsolati viszonyt meglehetős részletességgel ismerteti, emigy folytatja tovább a püspökről irt vázlatait: „Egyébaránt a püspök tevékenysége a politikán kivül is találhat magának elég tágas mezőt a püspökség roppant birtokainak rendszeres kezelésében. E birtokok, miként nekem többen mondották és hiteles adatokból kimutatták, mintegy 150—250,000 forintnyi jövedelmet hoznak be. Ha semmiféle részt nem vehetne is a közügyek kormányzatában, már csak e kedvező helyzete is roppant befolyást biztosit számára, melyet nem is mulaszt el Horvátország javára érvényesíteni.

„Ha egy napot Strossmayer püspöknél töltünk el, sokkal jobban és világosabban felfoghatjuk mindazt, a mit a régibb idők történeteiből az előbbi század német és franczia fejdelem püspökének csillogó feudális életéről és hatalmáról olvastunk. Mindennap egyszer ugy mint máskor, délben ugy mint este, 20 — 25 ember eszik a püspök asztalánál ; ott láthatjuk, a jövő-menő vendégeket nem is számítva, kik pedig soha sem hiányoznak, a püspökség orvosát, a székesegyház papjait, a püspöki szeminárium tanárait, egy bécoi építészt, ki a főtemplom körüli munkálatok felügyelője, egy festőt és egy szobrászt, kik Friaul-ból valók s Bécsben tanultak, s kik a templom hajóját, oltárait és portáléit fogják földíszíteni. Tanáraival és kanonokj úval Stro-smayer horvátul beszél s olykor-olykor, hogy én is követhessem a társalgás folyamát, a latin nyelvet is használta; az egyházi férfiak Ausztriában szemináriumi tanulmányaiknál még mindig a latin nyelvet használják, melyet igen folyékonyan beszélnek. A bécsi épitészszel a püspök németül beszélt; velem hol németül, hol francziául. A franczia nyelvet, melyet folyékonyan olvas, valamennyi általa tudott nyelvek között legkevesebb könnyűséggel beszéli.

„A püspöki lak körül vannak csoportosulva szétszórtan a püspöki szék tartozandóságai, egy papnövelde, egy apácza klastrom, egy kórház, a káptalani kanonok lakházai; továbbá a mezei munkákhoz szükséges épületek, istállók, melyekben mintegy 60 ló, 80 fejős tehén van; ezeken tul roppant nagy szénás és gabona csűrök. A püspök 20 falu földeit bírja, melyek 12 parochiát képeznek.

„Diakovártt, a mint látszik az egész helység összes élete a püspöki lak körül vau öszponto-sulva. Ez már így is elég nagyszerű, hát még ha elkészül mellette az a kolosszális templom, a melynek Strossmayer már évek óta megkezdette építtetését. Roppant nagy, román ízlésű kupolás templom lesz az; belsejét freskó-festményekkel fogják díszíteni, melyeket a püspök Overbeckmű a legalsóbb számítás szerint is egy millió forintba fog kerülni. Hanem e roppant összeg is aligha elég leend, ha a jelenlegi püspök bevégezheti müvét, vagy utódának is oly kiváló érzéke és izlése lesz a nagyszerűség iránt

„Ha majd a templom elkészül, Strossmayer egy püspökmegyei könyvtárt szándékozik mellé építtetni. Neki magának igen szép könyvtára van, melyben sok a jeles franczia munka. Ugy hiszem, hogy ilyen sok és ilyon kitűnő műveket egyetlen előde sem hagyott még hátra. A mi a képgyűjteményt illeti, melyet kitűnő izlé-sel ő maga állított össze Olaszországban, ezt végrendelet utján a zágrábi akadé uiának szándékozik hagyni, melynek néhány évvel ezelőtt ő maga volt egyik legfőbb megalapítója.

„Strossmayer püspök igen sokat foglalkozott azzal, hogy egyházmegyéjében a közoktatás minél jobban szerveztossék. A papokhoz kibocsátott rendeletei, a tanítókhoz intézett biztatásai és a szülőkhöz szóló ajánlásai és felhívásai segélyével — a mint mondák nekem — oda vitte a dolgot, hogy Diakovár környékén, azokban a kerületekben, hol befolyása gyakoribb látogatásai folytán érezhetőbbé lőn, minden 100 gyermek közül 80 iskolába jár. Ez elég szép eredmény egy ilyen hátramaradt vidéken; de a mint veszem éezre, ő maga sem igen meri roményleni, hogy ez a kedvező arány sokáig igy megmaradjon; az ottani lakosok lelkében még ma is roppant nagy a tehetetlen közönyösség s a munkát kerülő tétlen restség."

S ezzel bucsut is vehotük hazánk e déli vidékeitől, melyek napjainkban annyi fölzavart politikai és nemzetiségi szenvedélynek és pártküzde-lomnek szolgainak szintérül. Adja isten, hogy a magyar korona területein lakó szláv népek, belátva panszlavistikus ábrándjaik veszélyes, de különben is elérhetetlen voltát, minél előbb ismét velünk egyesülten működjenek mindnyájunk közös honának boldoggá, naggyá és hatalmassá tételére.

vége.

FÜGGELÉK

.

Wachtel Károly: A vaspálya. I. 1878. 280.

A kerékvágás századunk egyik legnagyobb vívmányának volt szülőanyja. Az ember a társadalmi lény levén, a közlekedés és könnyebb érintkezhetés végett már a sötét hajdankorban is utakat épített. Asszyria nagy királynéja, Szemiramis, s a perzsák királyai, Cyrus és ennek utódai építették az első utakat. Herodot leírja ama száz mértföld hosszú országutat, mely Susát Sardessel összeköti. Chináról is beszélik, hogy ott ősrégi utak volnának még ma is láthatók. A kővel burkolt első rendszeres utakat azonban a phöniciek építették, legnagyobb tökélyre pedig a rómaiak emelték.

Ott, hol aránylag nagy forgalom központosult keskeny utakon, hol tehát a kerekek mindig egy nyomon haladtak, az történt, hogy mély bevágások képződtek az úton, melyek azt csakhamar járhatlanná tevék. E vágányokat (bevágásokat) iparkodtak megerősíteni, mit akként érték el, hogy az ut hosszában deszkákat és gerendákat fektettek, melyek később, hogy a jármüvek róluk le ne csusszanak, mélyedéssel láttak el. Ha pedig ez lehetlen volt, akkor a keréktalpakat látták el szegéllyel. Így honosult meg a vágány, főleg a bányákban, hol a kocsiknak okvetlenül egy nyomon kell haladniok.

Főleg a mocsaras és posványos vidékeken jóval könnyebb és kényelmesebb volt e vágányokon haladni, mint hat ökörrel vonni ki a szekeret a feneketlen sárból. Ugyanily, de kőbe vájt vágányokat látni Olaszországban is. Nagy négyszegletű, néha márványtáblák fedik ott az utat, s végig vonul rajtuk a bevésett nyom.

Ha végig utazunk a kopasz Karszt hegyén és domblánezolatán, mely a rómaiak fapazarlása következtében lett oly fátlanná, most azonban már ismét majdnem mindenfelé fiatal erdőkkel van beültetve. Ott minden kőből készült, mert ott a kő kevesebbe kerül a fánál. Ott még a pályaőr kunyhójában az asztal s a székek is kőből vannak kifaragva, legalább senki el nem viheti.

A favágányok használata körülbelül egyidejüleg honosult meg Német- és Angolországban. A gyakorlatias angoloké a dicsőség, hogy a bányák sötét világából ők hozták napfényre, még 1650-ben e favágányokat. Hogy azok nagyobbmérvü elhasználását meggátolják, ők látták el először kovácsolt vasból készült burokkal.

Soká tartott volna, mig az a bányapályáknál is meghonosul, ha csak a véletlen, melynek már annyi nagyszerű és fontos fölfedezést köszönhetünk, s mely mindenfelé oly nagy szerepet játszik, a vasból készült vágányok számtalan előnyeit napvüágra nem hozza.

Mint minden árunak, ugy a vasnak értéke is hullámzásnak volt alávetve rég időktől fogva; különösen csekély volt értéke 1767-ben. A colebrook-dale-i vasgyár, nem akarván rajta potom árért túladni, elhatározá, hogy a nagy mennyiségben előállított nyersvasat inkább készletben tartja. Valami élelmes ember arra a gondolatra jött, hogy az ily vas lemez alakban a bánya vágányaira erősíttessék, s mig kedvezőbb eladásra alkalom nyilik, a raktárakban való heverés helyett szintén valami hasznos czélnak szolgáljon.

Azt észlelték, hogy e vágányokon a ló sokkal nagyobb terhet bir el, s hogy e vágányok fenntartása sokkal olcsóbb, mint az eddigelé használt fasíneké. Elhatározták tehát, hogy fel sem szedik s el nem adják, hanem ellenkezőleg minél többet fektetnek le a bányákban.

Ettől kezdve honosult meg eleinte a bányakocsik továbbításánál a vasból öntött sín; s megállotta helyét. Később az oly nehéz gőzmozdonnyal közlekedő vonatoknál is; s ismét eggyel szaporította azon véghetetlen jótéteményeket, melyeket a vas, mint az ember hü szolgája és barátja oly sokszor nyújt. Mit érnének gépeink, szerszámaink, mit a fegyverek, s mit a béke áldásos eszközei, szántóvas és épitő szerszámaink vas nélkül? Hol volna a hajózás?

Már Plinius igy szól a vas működése és használata felől: „Ez, úgymond, valamennyi fém között a leghasznosabb s egyúttal a legártalmasabb is; hasznos, mert arra szolgál, hogy barázdát hasítsunk a földbe, a követ szétdaraboljuk, házakat építünk vele; káros, mert a háborúra és öldöklésre használtatik, közelben vágunk vele, a távolba hajítjuk, gépekkel dobjuk. "

Habár már a vízözön előtt élő népek is ismerték a vasat, általános használata mégis későn terjedt el, nem lévén oly könnyű előállitni, mint a többi fémet. De már a régi zsidóknak is voltak vasból készült vésőik s bárdjaik.

A krétaiak kovácsai, Ida hegyéből nyert vasat dolgoztak fel, a rómaiak is értettek az aczél keményitéséhez; kardjaik noricumi vasból készültek, s már Horácz is kitűnő erős kardot ért a noricumi alatt

Benj Curr volt az első, aki 1776-ban a sheffieldi szénbányákban oly öntöttvas síneket alkalmazott, melyek a kocsikerekeket a vágányok kivájt öblösségében fogva tartották. De e rendszernek nagy árnyoldala volt az, hogy kő, homok, por stb. a sinek közeibe hatolván, a jármüvek kisiklása majdnem mindennapivá vált. Igy tehát a kerekeket látták el szegélyekkel, melyek segélyével a kocsik a sík síneken megmaradhattak.

A vaspálya. II. 1878. 298.

A messze láthatárig elhúzódó egyenes vonalban terjed a töltés; azon a vágány szép tisztára söpörve, s mig a köröskörül elterülő vidéket a hó fehér leple borítja, mint egy sötét szalagnak látszik a vonal mente, rajta az itt-ott emelkedő kis házikók, melyekben a pályaőr és családja tölti egyhangú életét. A pályaőrnek kötelességében áll a vonalat amennyiszer csak lehetséges, bejárni.

Ily őrjáratról tért vissza épp most is az őr s ott melegedett a kályha közelében. Akadt egy betérő utas, akit a szegény pályaőr meleg ülőhellyel, egy kis meleg főttel s jóizü beszéddel oly szivesen lát el.

— Hja uram, mikor még e vidéken a pályának híre sem volt, mikor még nem is tudta mindenki, hogy itt vasút készül, hanem csak az országgyűlésen az urak, meg talán mi, akik a pályát kitűztük. Télen, mikor a mérnök ur a nagy hó miatt térden felül érő bagaria csizmában, egyik zsebében hat csövű revolverrel, a kezében pedig ólmos fütykössel dolgozott velünk együtt kint a szabadban.

Máskor meg oly vidéken jártunk, hogy órajárásnyira sem kaphattunk egy falat rágnivalót. Az vonta magára mindig a legnagyobb bámulatomat, mikor amilyen széles az egész völgy, azt szédítő magasban áthidaltuk, vagy ahol ez az áthidalás nagyon is sokba került volna, ott e hidakat óriási töltésekkel pótoltuk.

A hídépítési mesterség oly régi, hogy bizony már 1600 évvel Krisztus születése előtt is tudták azt. Ék alaku kövekből állították össze ezeket a hidakat. Memphisben Amunoth sírjaiban már félkör-alakú boltozatokat emeltek, Théba sirjaiban pedig elliptikus alakú bolthajtásokat találni. A rómaiak hidépitményeinek merészsége közmondás tárgyává vált, s 2000 év óta, amikor e művek épültek, a mai napig alig tapasztalunk valami tetemes haladást. A Spoleto mellett Nagy Teodorik által 500-ban Krisztus után épült viaduct (utvezeték), mely 93 méter magas s 250 méter hosszú, továbbá a Pombal marquis alatt Lissabonban 1775-ben épült aquaduct (vízvezeték) minden ujabb vasúti építményt felülmúl nagyszerű merészsége által.

Amerikában a vasút a város házai meg tornyai fölött vonul el a magasban, fent a levegőben. Vannak ott olyan vasutak, amik csak egyetlenegy sinen járnak. Az éppen olyan, mint a malomból haza járó szamár, melynek a hátáról jobbról is meg balról is egy-egy része a zsáknak fityeg alá. Úgy annak a vasútnak is a kocsijai a sín jobb- és baloldalán függnek alá s egymást egyensúlyban tartják. A sziklákat is átvájják, a legnagyobb mélységeket is áthidalják.

AZ ÁLLAMVASUTAK ÚJ ÓRIÁS GÉPE.

Megindultak a vonal mentén s valóban helyes is volt, hogy a pályaőr megjárta még egyszer ez utat, mert egy pár munkás, ki ott dolgozott a pályatesten, épp azon a vágányon helyezte el a pályakocsit, melyben a szükséges szerszámokat s főleg a jócska nagyságú talpfákat szokták magukkal hordani a munkások.

Ott a távolban villogott, este felé járván már az idő, az „ördög lová"-nak két tüzes, vérpirosán izzó szeme és sisteregve, zakatolva, mint a villám, elrobogott mellettük a mozdony. Utána a személykocsik s teherkocsik véghetetlen hosszú sora, s még csak az utolsó kocsi el nem haladt, a pálya két oldalán feszesen állottak pályaőr és munkások, sapkájukhoz emelt jobbal, kifejezvén e mozdulatuk által, hogy „szabad a pálya" „mehet a vonat".

S mig a felgyelő, elbúcsúzva az őrtől, haza felé tért, s még a pályaőr is, késő éjjel, haza vetődött, hogy pár órát ő is az álomnak szenteljen.

* * *

D’Arc Johanna (Jeanne d’Arc) búcsúja.

(Schiller „Orleansi Szűz"-éből.) 1877. 563.

Isten veled te bérc, te völgy, ti dombok!

Zöld legelő te — s csacska csermelyed !

Örökre búcsút ime sirva mondok,

Hangom könnyekbe fúl: isten veled!

Rétek, miket estenként öntözék, ti!

Fák, miket ültetek : zöldelljetek !

Isten hozzátok kis falum vidéki,

Johanna nem bolyg többé köztetek.

Szelid visszhang, szavad' már nem lesem....

Johanna megy — s vissza se' tér, sosem!

Szelid örömeim csöndes tanyája:

Örökre búcsúzom ma tőled el.

Elzüllik kis bárányim szende nyája,

Nem gondol senki véle hol legel.

Más nyáj: mi gondom' s pásztorlásom' várja,

Hol minden fűszált vérharmat lep el.

Nem földi vágy űz a világba engem:

A Lélek szólít, hívását követnem.

Mert Az, ki Mózest a tüzes bokorbul

Megszólitá magas Hóreb hegyén,

Mondván: ,Ne félj ! Fáraó ellen fordulj !'

S az ízsai fiát ki seregén

Hőssé avatta egyszerű pásztorbul,

Mert kedves néki a kicsiny s szegény :

Hozzám is Ő szólt, e falevelek

Közül:„Eredj, amerre küldelek !

Lágy tagjaiddal vas pánczélba öltözz,

Kis báránykáid' legeltesse más.

Téged szerelmi ábránd, vágy, e földhöz

Nem köt soha, gyöngéd szívdobbanás.

Fürtidre ara-koszorút te nem kötsz —

Hozzád simulni kisdedet se láss !

De harczi dicsőséggel e helyett

Megkoszorúzom gazdagon fejed'.

„Mikor a legbátrabbak elcsüggednek

S romlásba dőlve véli mind honát:

Akkor ragadja a zászlót kezed meg ;

S mint vész zilálj' az érett gabonát:

A büszke hóditót te úgy üzended,

Földig tiporva a határon át.

S hazád' megmentve, visszavíva Reirnst:

Ott vár királyod, hogy megkoronázd !"

lm itt a jel, melyet az ég igére :

Ez a sisak, —- ö küldi azt nekem.

Mily égi láng csap meg, vasához érve,

Mint kerub-tüztől lángol e tetem ;

Ragadva visz magával a harcztérre,

Mint vész sodor, nem ellenkezhetem.

Hallom riadását már a harc-soroknak,

Paripa tombol, trombiták harsognak !

Szász Károly.