SZIGETEK XIII. JAPÁN ÖNKÉNYURALOM

h14–90. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2018. 08. 30 – 09. 19.

Tartalom

SZIGETEK XIII

B. Kemény Endre: LEVÉL CEYLON SZIGETÉRŐL. 1897. 10. 150.

KRÉTA SZIGETE. 1897. 8. 119.

1897. 183. (Folytatás)

Napóleon bukása SZENT ILONA SZIGETE 1892. 10. 173

B. Kemény Endre: KELET-ÁZSIÁBÓL. SZIGETEK Singapore 1897. 169.

Singapore. 1859. 16. 187.

KISS ELEK: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867. 394. (407, 419.)

ÁZSIAI LEVELEK

Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából. *) 1861. 398

Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából. 1861. 915.

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 13. 199.

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 15. 231.

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 15. 250.

Szuk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574

Szuk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905. 37. 589

Japán hajdan és most. 1875. 35. 551.

Róka koma" Japánban. 1875. 36. 567.

gróf Vay Péter: JAPÁN SZIVÉBEN. 1907. 757.

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 34.

Tonking: It is south of the Northeast Region of Vietnam 1883. 24. 381.

UTAZÁSOK

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 386.

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 386.

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 398..

D. J. Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben, 1873. 126.

(Folytatás) 1873. 139

(Folytatás, és vége) 1873. 150

FÜGGELÉK

Idézettség

Krúdy Gyula VU-ról

O. W. K.: A föld belsejébeni tűzről. 1861. 150.

A geotermikus energia google

Bevezetés

Az amerikai témakör átvált Ázsiára. Figyelmet érdemel Japán. Írások szólnak a tengerész-életről. Az utazások egyik témköre: D. J. Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben. Az utazásra a szabadságharc leverése után, a vészkorszakban kerül sor, és a hatóság részéről brutális bánásmódban részesült az amerikai vendég. A jogsértések halmaza tapasztalható. Meglepő, hogy az írás átment a canzúrán. A föld belsejébeni tűzről. 1861. 150.

c. írás témája: ismereteink a vulkánok működéséről 150 évvel ezelőtt.

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 386. c. írás alcíme lehetne: A tenger és az ember küzdelme. Nagyon plasztikus leírás.

SZIGETEK XIIII

B. Kemény Endre: LEVÉL CEYLON SZIGETÉRŐL. 1897. 10. 150.

A «Medusa» fedélzetén, 1S97. január 1. Kelet felé hajózunk Ceylon déli csúcsa mellett.

Gyönyörű közleményt kellene innen irnom s talán meg is tudnék felelni ennek a feladatnak, ha nem kellene oly mesés szép dologról irnom, s ha nagyobb költő volnék mindazoknál, akik eddig éltek e földön. Akkor talán, talán! Felséges itt minden, minden, amit az örök természet alkotott. De mind e nagyszerűségek emlékeztetik az embert saját semmiségére; s azért megdöbbentő hatást gyakorolnak a gondolkozóra.

Deczember 30-án szabadultunk fel a vesztegzár alól s mindenki ujjongva üdvözölte a szingaléz lélekvesztőket, melyek a hajóról az ígéret földére voltak viendők bennünket. Pedig ezek valóban lélekvesztők. Az evezősökön kivül csak két ember fér el az ilyenben, de az is csak úgy, hogy még a lábát sem tudja megmozdítani.

Jó fél óra alatt partra szállottunk Kolombóban. A hajóról is láttuk, hogy pálma-ligetek közé van rejtve; de alig volt halvány fogalmunk is arról a buja növényzetről, amelyet már az utczákon láthattunk. Hát még beljebb a szigeten, a szabadban, ahol maga a természet ültette az őserdőket!

Kolombo sokban különbözik az általam eddig látott indiai városoktól. Az európai negyed olyan, mint másutt, csakhogy tágasabb; mert Kolombo úgy van építve, hogy egyik ház ritkán ér a másikhoz. Majd mindeniket gyönyörű délszaki kert veszi körűi, oly sűrű árnnyal, hogy az ember képzeletben már az utczáról is élvezi a hűs léget; arra pedig valóban nagy szükség van; mert ma, az év első napján, midőn e levelet irom, oly meleg van, aminőt még sehol nem tapasztaltam. A bennszülöttek városrésze is olyan, mint mindenütt, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek, mint Bombayban, négy emeletes házak s nagyobb üzletek. Az utcza felől majd minden házban nyitott műhely, üzlet, vagy étkező hely van, teljesen olyan, mint mindenütt Indiában. Ugyanolyan piszkos, ugyanazok a tarka öltözetek, sok meztelenséggel vegyítve, ugyanolyan kar- és lábpereczek, ugyanolyan orrkarikák és fülbevalók.

A néptipus azonban már elütő. A lakosság nagyobb részt szingalézekből áll. Jól megtermett szikár emberek. Szinök ugyanolyan, mint a hinduké; de vannak közöttük majdnem európai fehérségűek is. Lehet, hogy ezek félvérek. Itt még most is sok portugál van, mint a régi uralkodó faj maradványa, s ezek alig fehérebbek a szingalézeknél; de nem csokoládé-barnák, hanem hamvas barnák. Sehol sem láttam másutt a barnaságnak ezt az árnyalatát.

Másképpen is látszik a portugál hatás. Az angol alig tud téríteni. A portugáloknak ez annak idejében jobban sikerült, aminek bizonyítéka az a három katholikus templom, melyeket szép számú hivő látogat ma is.

A portugálok, ha az angolok el nem vették volna tőlük a szigetet, tudtak volna gyarmatosítani, jobban mint az angol, mely meleg helyen sehol sem képes erre, mert nem állja ki az éghajlatot. A spanyol és portugál ellenben mindenütt jól kiállotta. Példa rá egész Dél-Amerika.

A szingalézek mellett itt van a maláji faj is. Ennek tipusa könnyen fölismerhető. Barnább, mint a szingaléz, de nem csokoládé-barna, hanem sárgabarna. Hajlott orr, sűrű, nagyon göndör fekete szakáll, hollófekete haj, melyet a férfiak is teljes hosszában meghagynak, s görbe fésűn viselnek. Ugy látszik, hogy itt a malájok gazdagabbak, műveltebbek, mint a szingalézek. Legalább nem láttam a városban, sem a kikötőben, hogy napszámos, csónakos, vagy bármi durvább munkát végzett volna egy is. Ellenben jegykiadásnál, postán, vasúton, rendőrségnél mind ők vannak alkalmazva. Ugy látszik, itt a malájok vannak arra a szerepre hivatva, amire India szárazföldjén a párszik.

A malájiak nemcsak hogy részint már európai ruhában járnak, de sokan tudnak angolul is. Kolombóból Kandiba mentünk vasúton. Három maláji ült ugyanazon kocsiban, s mind a három előzékenyen magyarázott nekünk minden látnivalót, pedig mondhatom, volt mit.

Voltak köztünk «világutazók, akik jóformán mindent láttak már; de aki véletlenül nem volt még ezelőtt Ceylonban, az elragadtatva vallotta meg, hogy oly szép helyen, oly felséges vidéken, mint Kolombótól Kandiig, még soha sem járt, s nem is hiszi, hogy lehetne e földön ennél szebb!

Az egész úton felséges látványokban gyönyörködött a szem. Most kezdem érteni az ezeregy éjszakát, s általában a keleti költészetet, vallásukat, építészetet; a hindut, aki a Buddha szekere elé veti magát, a fakirt, a vallásánál fogva gyilkost, aki szent kötelességnek tartja a földi élettől megmenteni embertársait, hogy annál hamarább élvezzék a mennyországot. Most mindezt értem. Itt a természet oly nagy és csodás, hogy az ember felfogni, megmagyarázni természetes úton nem tudván, tévelygő, út- és mértékvesztett költészetben, rettenetességig fokozott vallási aszkézisben kereste a megoldást. így lett a legmagasabb dolgokból torz.

Fél nyolcz órakor értünk emberhúzta kétkerekű kis kocsin a pályaudvarra, gyorsabban, mint a budapesti egy-lovasok. Utunk Kandiba volt viendő. Képzeletünk nagyon fel volt csigázva a látandó csodaszépségű vidéktől, s magától Kanditól is. Türelmetlenül vártuk az indulást, ami sehogy sem akart sikerülni, s a borzasztó tolongástól alig lehetett jegyet váltani. Fogadni mernék, hogy sokan maradtak le. E mellé pokoli meleg volt. Végre aztán mégis megindult a vonat.

Kandi pálmafái közül kiérve, mocsaras, egészségtelen síkságra értünk. A piszkos viz borítva volt szent lotusz-virágokkal. Sok szépséget mutatott a tájkép; mert ahol csak egy arasznyira emelkedett a talaj, azonnal pálmaerdők vették körűi. A sokféle pálma s más déli növény oly sűrűn borította a földet, hogy három lépésnyire sem lehetett bele látni. Félórai menet után a mocsarak megszűntek, vagyis inkább átváltoztak szabályosan öntözhető rizsföldekké, nagyon apró részletekre felosztva, ami a rizsföld nagy értékére mutat. Itt már mindenütt munkásokat láttunk térdig a vízben dolgozni, de nem igen lehetett kivenni, hogy mit dolgoznak. Ahol megműveletlen, kissé mocsaras legelő mutatkozott, ott bivalyok és zebuk legeltek, de úgy látszik, nagy rend van, mert mindenik meg volt kötve hosszú kötélre.

A lakosság nagyon sűrű lehet, mert mindenütt házak látszanak az őserdők nyilasain át. Apránként aztán valóságos őserdő jelleget vesz fel a jól gondozott és csakis pálmákból álló erdőség. Tarkúlni kezd lombfákkal: akácziák, sandal-fák, a fikusok számtalan neme ; mimózák, mahagónik, quercus maritimák, cseresznyefák és számtalan egyéb fák tarkítják még a pálmák felséges hatását. Az alj-erdő oly sűrű bokrokból áll, hogy teljesen járhatatlan. Még a vadállat is meggondolná, míg neki vágna. Minden színben virúió virágos cserjék ós bozótok oly látványt varázsolnak a szemlélő elé, amit elfeledni nem lehet soha. A vonat robogott, alig állott meg valahol; úgy, mint a mi gyorsvonatunk. A kisebb-nagyobb indóházaknak csak annyi teret vágtak az őserdőből, ahol éppen elférnek. Azontúl az őserdő érintetlen. Természetes, hogy itt az árnyékot meg tudják becsülni, annyival inkább, mert ha a szegény embernek van néhány banán, kókusz- és mangofája, szerény táplálkozási igényei mellett családja élelme is biztosítva van. Minden ház előtt, ahol a vonat átrobog, hangyaként hemzseg a szebbnél szebb mosolygó fekete gyermekek csoportja.

A talaj két óra járásnyira emelkedni kezd s már fordulnak elő apróbb hegyek is. A távolból erdőkoszorúzta hegyek bukkannak elő, gránit, trakhit sziklacsúcsokkal. Mind közelebb húzódnak a hegyek a vasúthoz, mely alagutakon robog át itt-ott. A ceyloni fő országút lábunk alatt kanyarog, hegyi patakok zuhognak kisebb vízeséseket alkotva, a lég érezhetőleg üdébb. Hej, jól esik ez itt, ahol az európai ember jobban meg van sülve, mint az angol beafsteekje. Pálmák gyérebben mutatkoznak. Annál sűrűbbek a tropikus lombfák és cserjék. Ezernyi hegycsúcsot s völgyet látunk mindenfelé. Itt kezdődik a valódi ceyloni paradicsom. Felséges látvány! Egy tropikus álpes a hegyi vidék minden szépségével, annak sivársága nélkül. Egyik-egyik hegycsúcs kopasz sziklába megy át; de egész odáig virul, mint egy jól rendezett virágos kert.

Ez a hegyi vidék Ceylonnak a legtermékenyebb része. A hegyek aljában hegyi rizst termesztenek. Fennebb, erdőirtásokban kakaót, kávét, s mindenek felett, fel egész a hegytetőig, teát, s ha még ehhez hozzá gondoljuk a patakokban a drágakő-mosást: nem fogunk csodálkozni, hogy az angol ezt a szigetet is elfoglalta. Az egész képet, mint valami roppant színpadi díszítés, az óriási Ádám-csúcsa zárja be. A néphit szerint a paradicsom itt volt, s Ádám erről a csúcsról nézett le a földre, mely egyedül és kizárólag az övé volt. Kevés perez múlva megérkeztünk Sadu Angwama állomásra. Itt van a hegyi pálya legmagasabb pontja, 1700 láb a tenger felett. Innen Kandiba lefelé mentünk, mind mesés szépségű helyen. Ez utunk mintegy félóráig tartott.

Kandi oly különös, mindentől elütő, hogy aligha van párja a földön. Olyan város, amelyet belátni sehonnan sem lehet; nem azért, mintha oly nagy volna; — lehet tán 40 000 lakosa; de mert völgyfenékben van, pompás erdők között, s házai és villái mind a leggyönyörűbb pálmakertekbe vannak rejtve.

Leszámítva a régi szingaléz városrészt, amely nyomorult és piszkos, — itt nincs is más, csak villa s nem is lakik itt más, csak gazdag ember. Nem is tesz városias hatást; ha nem volna a lehető legtropikusabb környezete, az ember azt hinné, hogy valami elegáns európai fürdőhelyen van. Üzlet alig van benne, s az is olyan, aminő a fürdőhelyeken szokott lenni: étterem, szivarbolt, gyógyszertár, fényképező műhely. Egyebet alig látni.

Az egész Kandi a hegyekből levezetett patakok által táplált édesvízi tó körűl terül el. A tó kőpartokkal van szegélyezve: utak, sétányok tiszták s a legiobb karban tartvák. Ezekre, úgy látszik, az angolok sokat adnak. Megkerültük a tavat ember által vont kis kétkerekű fogaton. Ez itt a legdivatosabb. Zebu-fogatra európai ember nem ül; de gyalog sem jár, részint a tekintély, részint a roppant hőség miatt.

A külsőségekre a bennszülöttek sokat adnak; különösen az ékszerekre. Általában nem ritkaság félmeztelen napszámoson, vagy egész meztelen gyermeken ékszert látni. A tó megkerülése, — pedig ügetve vittek bennünket, — (hihetetlen jó tüdejük van ezen embereknek) egy félórát tartott.

Kandi a ceyloni, újabb időben nagy lendületet vett tea-ültetvények fő helye. A szebbnél szebb villák majd mind tea-ültetvényesek tulajdonai. Családjaik rendesen itt szoktak nyaralni. Nem tudom, hogy nyáron milyen üdülőhely lehet, de azt tudom, hogy deczember 30-dikán, midőn t. i. ott voltam, kétségbeejtő meleg volt. A körül fekvő erdőkben, amelyeknél a már leírt úton sem láttam szebbet, talán lehetne üdülni.

Kandiban több pagoda van a hivők részére. Véletlenül szerencsés időben találtunk oda érkezni, mert éppen búcsújárás volt. Messze földről gyűltek ide a hivők, az istenségnek bemutatni hódolatukat. Még japán is volt köztük, pedig onnan ide jönni egy havi utazásba kerül! Sok ezer ember hullámzott a tereken, leírhatatlan tarkaságban, a félmeztelen embertől elkezdve, a selyembe öltözött és ékszerektől fénylő gazdag előkelőkig. Sok pap járt-kelt az utczákon, kivétel nélkül sárga selyem talárokba öltözve, világmegvető komolysággal, tiszteletet parancsolva és találva is hivői részéről. A rendkívül érdekes, változatos képet elnéztem volna akár több napig. De menni kellett. A hajóra szálltunk tehát, teljesen kifáradva.

De most végzem levelemet. A tenger nyugtalan, az asztal inog s különben is csúf irásom van. Szegény betűszedő!

KRÉTA SZIGETE. 1897. 8. 119.

Az Égei tenger legnagyobb szigete, Kréta vagy Kandia valamivel nagyobb (8580 négyzet km.), mint Arad- és Csanád megye együtt, de a lakossága alig félannyi, mint Budapesté. Sem anyagi, sem szellemi műveltsége nem valami előhaladott, mindazáltal régóta ismeri a történelem. Különösen ismeretes Kréta sziget neve a görögök mythologiájából. Itt győzte le Ariadné segítségével az atliéni király a hírhedt minotaurust, s itt az Ida hegycsúcson adta Paris királyfi Eris veszélyes almáját a szépség istenasszonyának. Ez a két mesés dolog az iskolák idejéből megmaradt mindnyájunk emlékezetében. Azután kissé homályosabban emlékszünk arra is, hogy a szaraczénok és a velenczeiek uralkodtak itt a középkorban, kiket jó későn (1645) váltottak fel a törökök. De az is élénk emlékezetében van mindenkinek, hogy a török uralom ezen a szigeten csaknem állandó forradalmat jelent. A régi görög lakók, különösen pedig a hegyek között függetlenségi érzelmüket és ősrégi szokásaikat tisztán megőrzött szfakióták lehetőleg minden alkalmat megragadtak az ellenkezésre, sőt a vérengzésre is. A sok kellemetlen viszálykodáshoz járult még az ily vad vidékeken több helyen előforduló vérbosszú, s ezzel kapcsolatban a rabló élet. Kréta szigetének tehát határozottan rossz hire volt. A törökök soha sem voltak itt valódi urak, sőt egyidőben 1824-től 1840-ig az egyiptomi alkirály volt a névleges uralkodó is, mert a tehetetlen szultán helyett ő nyomott el egy lázadást.

Kréta hosszan elnyúló sziget. A közepén egy magas hegyláncz, az Aspro-Vouna (fehér hegy) húzódik végig, számos oldalágat bocsátván magából jobbra-balra, melyek igen változatossá teszik a sziget fölszinét. A partok többnyire meredekek s nem mindenütt közelíthetők meg a tengerről. A föld, kivált a völgyekben s itt-ott a fennsikokon is termékeny. Néhol, mint különösen Alikianu belföldi falu környékén gyönyörű dús mezők, narancs- és czitromerdők pompáznak olyan nagyra nőtt fákkal, melyek a dió- és gesztenyefákkal vetekednek s igen kitűnő illatos gyümölcsöket teremnek. Különösen hires a krétai narancs, mely nagyságban és ize finomságában ritkítja párját. Kréta mintegy négy millió darab narancsot szállít külföldre, kivált Konstantinápoly piaczaira évenként. Rendkívül szépek és dúsak a kukoriczavetések és a szőlőültetvények.

A magasabb hegyekben igen zordon telek járnak. Néhol két hónapig is megmarad a hó, még pedig oly vastag rétegekben, hogy egyik-másik hegyi falut végképpen elzárja minden közlekedéstől. Egyébként igen kellemes az éghajlata. A naposabb völgyekben, mondhatni, örök tavasz uralkodik. Az apró és rövid folyású patakokat örökzöld fasorok szegélyezik. Gyakori e fasorokban az olajfa, mely rendkívül bőven terem.

A törökök, mikor a szigetet hatalmukba kerítették, maguk közt és a vallásilag hozzájuk átpártolt (renegát) görögök közt osztották föl a földeket. Ezek nagy részét azonban idők folytán potom áron magukhoz váltották a takarékosabb és munkásabb görög lakosok, kiket aztán e miatt annál jobban gyűlölnek a törökök, főleg pedig a görögökből lett muzulmánok. Ez a fanatikus népség, mely máig is csak annyit tanúit meg törökül, amennyire a mecsetekben szüksége van. Egyébként szokásaiban és nyelvében megmaradt görögnek annyira, hogy a szultán, vagy a főkormányzó rendeleteit görögül kell előttük fölolvasni, hogy megérthessék. Vallásuk ellenére nagyon isszák a bort is, melyet azonban örömestebb rabolnak, mint termesztenek.

A krétaiak örökös lázongását természetesen állandóan szították a faj-rokon görögök, kik a jelen század első felében nyerték vissza önállóságukat. 1867-ben I. György görög királyt kikiáltották uralkodójuknak a fölkelők; s bár akkor is leverettek, kivívtak annyit, hogy a sziget némi önkormányzatot nyert. Azóta 1887-ben és 1889-ben voltak ismét véres lázadások. Ezeket követi a mostani, mely talán minden eddiginél nagyobb és komolyabb.

A sziget lakossága vegyes. A legújabb becslések szerint van itt 184 000 keresztyén, 93 000 mohamedán és 3200 zsidó. A keresztyén görögök nagy része halász, vagy bérért külföldön szolgáló matróz; az otthon maradottak legnagyobb része földmíves és pásztor. Mint a török uralom alatt álló országok nagy része, Kréta is kopár és műveletlen; de mivel. éghajlata szelíd s esőzése bőséges, különösen termékeny völgyeiben számos jeleit találjuk a míveltségnek. Az olajat, a vörös bort s a partok mellékein a tenger mélyéből szedett szivacsot külföldre is szállítják. A legtöbb helyen azonban kopár vidéket s többé-kevésbé nyomorult falvakat találunk.

Valósággal csak három olyan helység van Kréta szigetén, melyet némi joggal városnak lehet nevezni, s mind a három kikötő város. A főváros Kandia vagy Megalokasztron, a régi Herakleion helyén, a tenger mellett egy földnyelven épült. Nevezetességei: több, még a velenczeiek korából maradt erőd, a kormányzó és görög érsek palotája. Lakosainak száma alig 12 ezer. Körülbelül ugyanily népességű Kanea is, a régi Kydonia helyén, míg a harmadik nagyobb hely Retimo, már csak 9000 lakossal bir. Mindhárom városnak pompás képe van a tenger felől. Különösen Kandiát nagyon magasztalják azok, kik csak a hajóról látták; de a város nagysága is inkább a múlté; bástyái teszik tekintélyessé ; a minaretek és bazárok adnak neki keleties jelleget. Legszebb épületei a szent Titusnak szentelt régi latin székesegyház és a ferenczrendi zárdának romjai. Kikötője is gyenge; csak kisebb hajók találnak benne oltalmat. Kanea még valamivel élénkebb; különösen gyümölcs-kereskedése nagy s a város környéke pompás ligeteivel megkapó.

Mondják, bár természetesen nem népszámlálás alapján, hogy a középkorban a velenczeiek uralma alatt ezen a szigeten egy milliónál több ember élt, tehát majdnem négyszer annyi, mint jelenleg. Egyes romok s a pusztaságban mintegy ott feledett régi hatalmas kolostorok szintén azt látszanak bizonyítani, hogy a népesség valóban sűrű volt. De jobb bizonyítéka ennek a gyönyörű tenyészet, mely mellett a mainál sokkal több ember megélhetne a szigeten, ha rend és nyugalom uralkodnék rajta.

De a jelenlegi lakók, különösen a régi őslakó szfakióták maguk is emlékeztetnek némileg a szép múltra. Erőteljes patriarkhalis alakok, minőt képünkön is láthatunk, nem ritkák közöttük, sőt feltűnően sok az öreg ember. A száz éveseket a vérboszú, rablás és lázadások gyakorisága sem irtotta ki. A mostani fölkelés értelmi vezetője is egy századik évéhez közel álló öreg görög. Az életért való küzdelem megedzi erejöket s e mellett foglalkozásuk a halászat és hajózás is egészséges. A krétai görögök híresek arról, hogy buvárharang nélkül képesek a tenger mélyéből összeszedni a szivacsokat. A halászat különben a Kréta közelében levő szigetek lakóinak is főfoglalkozása. E szigetekről, melyeket Sporadok és Cycladok közös név alatt ismerünk, naponként számos hajós fordul meg Kréta valamennyi kikötőjében. Mindezek a szigetek, köztük az ókorból jól ismert Chios, Rhodosz, Szamos és mások, görög lakosságúak, de a gyűlölt mohamedánok hatalma alatt vannak. A kisázsiai partok s különösen a nagy Szmirna város szintén állandó helyei a szabadságról álmodozó görögök összeesküvéseinek, de egyik sem alkalmas ily forrongásokra annyira, mint a Konstantinápolytól legmesszebb eső Kréta sziget.

A forradalom, mely most Kréta szigetén dúl s mely a görög kormány közbeléptével nagy háború kezdetének látszik, esetleg eredménytelen lehet ismét, mint annyi előzője; de hogy Kréta szigete előbb-utóbb elszakad Törökországtól, afelől alig lehet kételkedni.

1897. 183. (Folytatás) Kréta szigete hosszú szalagként nyúlik el a Földközi-tengerben keletről nyugat felé, Görögországtól délre, csaknem egyenlő távolságra Európa, Ázsia és Afrika szárazföldjétől. Széleit sok öböl szaggatja meg kivált az északi oldalán. Terjedelemre nézve legnagyobb a Földköei-tenger szigetei közt; csupán Sziczilia és Szardínia közelíti meg nagyságban. Hoszsza 50 mérföld, szélessége pedig 10 és 15 mérföld közt váltakozik. Fölszine legnagyobb részt hegyes, kivált a belsejében. Kisebb-nagyobb lapályai csak a partok mentén és egyes nagyobb hegycsoportjai közt vannak. Körülötte sok az apró s többnyire lakatlan sziget, melyek valaha a fő-szigettől szakadtak el föld-forradalmak miatt, levén itt elég gyakoriak a földrengések. Legutóbb 1856-ban szenvedett sokat egy nagy földrengéstől, mely nagy pusztítással sújtotta a sziget középrészét, főleg pedig fővárosát, Kandiát és környékét. Vulkáni eredetű az egész sziget; azért olyan csipkézettek a partjai és oly szeszélyes csoportosulásúak a hegységei. A nagy számú öblök közül a legfestőibb a sziget éjszaknyugati végén levő kiszamói öböl, a kereskedelemre nézve legfontosabbak a kelet felé következő kaneai és szudai öblök, meg a sziget derekán a kandiai öböl, nagyságra nézve pedig a leghatalmasabbak északon az Amiro és Mirabella, s délen a nagyrészt szelid part-mellékű Messzara öböl.

A szigetet borító hegyek négy nagyobb, de egymással összekapcsolódó hegycsoportra oszlanak. Nyugaton emelkednek a vadregényes alakulású Fehér-hegyek (Levka-Ori vagy Asz-provuna), melyeknek kúpalakú mészcsúcsai vakító fénynyel fehérlenek, ha a nap rájuk süt. Talán innen származott a sziget neve is, nem pedig a krétától, mely itt sehol sem fordul elő. Legmagasabb csúcs a Hagios Theodoros (Szent Tivadar), mely 2470 méterre emelkedik s igy a sziget legmagasabb pontja. A Fehér-hegyeket Szfakióta-hegyeknek is nevezik a köztük lakó szfakióta néptörzsről, mely a régi krétai hellének igazi utódjának tartja magát. A sziget közepe táján emelkedik a görög hitregékből is annyira ismeretes Ida-hegység, Vénusz egykori kedvelt hegye, melyet ma Philoritisnek. (Magas hegységnek) neveznek. Ennek kopár, szakadékos tetői közt is van egy 2457 méter magas csúcs, melyet, mint a hasoning sziklás és kopár Hagios Theodorost, félesztendőnél tovább is vastagon lepi a hó, mig alantabb eső lejtőin és aljain egész éven át jó legelőket találnak nyá-jaiknak a pásztorok. A nevezett két hegycsoportnál alacsonyabb, de nem kevésbbé szétágazó a Pitia vagy Lasszthi (hajdan Dikté) hegység igen szép alakú csúcsokkal.

Ettől keletre a legkisebb terjedelmű Szitia hegycsoport van, mely kivált a sziget keleti szélei felé csupa dombsorokká törpül, s a parti lapályokba olvad át. Ezen lapályok közül legnagyobb, legszebb és legtermékenyebb is az Ida-hegység délkeleti alján terjedő Messzara róna, melyen a sziget legnagyobb folyója, a Mitropolipotamos nevű patak fut át a tengerbe. Ez a folyócska édesvizű, mit azért említünk meg, mert a többi sokkal kisebb parti pa-takocskák vize majdnem általában sós izű, mint szintén a helyenként fölfakadó források is. Innen van, hogy a közelökben levő helységek is kénytelenek esővizet gyűjtő medenczéket tartani, hogy magukat ivóvízzel elláthassák, a miben egyebütt sincs nagy bőség. Ennek pedig az az egyik oka, hogy a hajdan dús tenyészettel, kivált gyönyörű erdőségekkel ékeskedő sziget főleg a XVTL század közepe, vagyis a török uralom meghonosodása óta rendkívül megkopá-rodott. Gondatlanság és kapzsiság miatt nagy részt kipusztultak azok a fölséges czipruszerdők, a melyeknél szebbeket sehol sem lehetett látni. Ma inkább csak egyes ligetek vannak, s azok is legtöbbnyire a völgyekben és lapályokon. A rendkívül kies és egészséges éghajlat azonban így is megmaradt; megőrizte és föntartja a környező tenger. Igazi tél itt csak a legmagasb hegytetőkön jelentkezik. Lent a lapályokon csak esőzések jelzik a telet; de a narancsfák, a hagymás virágok s a szegfű- és violafélék akkor is folyton virágzanak.

A hajdan «száz városút-nak nevezett Kréta előkelő fészke volt a görög műveltségnek, bár a szellemi életnek nagy akadálya volt az, hogy a száz város örökké ellenségeskedett egymással, mint megannyi független köztársaság, melyek közt leghatalmasabb volt Gortnya, Kydonia és Khosszwi. A sziget kedvező fekvése és természeti kincsei fölkeltették a hódítók kapzsiságát, így a IX. és X. században az arabok, aztán a rómaiak, majd a velenczeiek tették rá a kezűket. A velenczeiek uralma legüdvösebb volt Krétára nézve. De majd következtek a törökök, kik minden tekintetben elsilányították a földdel együtt a lakosságot is, melynek elégedetlenkedése épen most oly véres fölkelésben tört ki.

Kréta lakosságáról már több ízben szóltunk, említvén, hogy az elnyomó török elem a harmad részét is csak úgy éri el a népességnek, hogy a régebben iszlámra tért görögök is hozzájuk számittatnak. Az egykori «száz város»-ból pedig csak egy néhány áll még olyan amilyen város-alakban, a török város elpusztult, vagy elszegényedett, mint a vidékek falvai.

Napóleon bukása SZENT ILONA SZIGETE 1892. 10. 173.

Szent Ilona (angolul Saint Helena), avagy Szent Ilona-sziget a Szent Ilona, Ascension és Tristan da Cunha. Az Egyesült Királyság tengeren túli területének egyik adminisztratív része az Atlanti-óceán déli részén. Földrajzilag Afrikához sorolható, távolsága 1868 km Angola partjaitól. Területe valamivel kisebb, mint a Csepel-sziget fele. google

*

Sötét és fenyegető szirtcsoport kívülről, éles ormú sziklacsúcsokkal, minden tenyészet nélkül, lelket fagyasztó vadon. Belül volt egy pont, ahol pázsit zöldje kötötte le a szemet, viruló fák, tetszetős kilátás, és néhány csinos épület. Ez volt Plantation House, a sziget egy szél ellen védett, félreeső zugában. A sziget sziklacsúcsain torlódó felhők felfogták itt a nap égető sugarait s a tropikus helyre egy darab mérsékelt égövet varázsoltak. De midőn felfrisítették a légkört, egyszersmind rendkívül változékonnyá tették az időjárást is, úgy, hogy ugyanazon napon köd, nap és eső egymással váltakozott.

Egy jókora kiterjedésű plateau, Longwood, mintegy 532 méterrel a tenger színtje fölött, volt a sziget kormányzójának lakhelye. Ezt a helyet rendelték ki Napóleonnak is tartózkodásra. Kísérete Rertrand gróf és grófnéból s azok három gyermekéből, továbbá Montholon gróf és grófnéból és gyermekeikből, Las Casas gróf és fiából, Gouryand tábornokból, négy komornyikból, orvosból, szakácsból és tisztességes számú cselédségből állott. Az előbbiek udvari tisztségeket kaptak, s mindent a Tuileriák mintájára rendeztek be. Az asztalt Parisból hozott ezüst- és porczellán díszítette, a cselédek ezüstös varrású zöld kabátot, fehér mellényt, fekete selyem nadrágot, fehér selyem harisnyát s csatos czipőket viseltek.

Napóleon estéit rendesen asztalánál töltötte; csemegének előhozatta Racinet, Corneillet vagy Moliéret s e szavakkal: «Melyik színházba megyünk ma? Talmát vagy Fleury-t hallgatjuk-e meg?» valamit felolvastatott magának. Ha nem volt felolvasás, játékasztalt hoztak elő s gyakran lehetett tapasztalni, hogy Napóleon játék közben szórakozottan merengett el valamin, vagy eltolva magától a játékot, gyorsan felállott, hogy szobájába menjen. Nappal olvasott, lovagolt vagy kocsizott, később kertészettel is foglalkozott, vagy emlékiratait írta. Iyen volt a császár életrendje, egyszerű, egyhangú, de azért mégis szükségesnek tartották a legéberebb figyelemmel kisérni minden lépését. Levelet nem küldhetett és nem kaphatott, anélkül, hogy előbb a kormányzó fel ne törte volna, azonkívül a londoni külügyminisztérium kezén is átmentek. Látogatókat sem volt szabad fogadnia a kormányzó külön engedélye és ellenőrzése nélkül. Mivel pedig tudták, hogy a császár sétái közben szeretett beszédbe ereszkedni a szigetlakókkal, köszönni hagyott magának általok, vagy meg-megállt a házak kapui előtt, hogy megsimogassa a gyermekeket, kik fiára emlékeztették. Kiadták a rendeletet, hogy a lakosok büntetés terhe alatt térjenek ki előle, sőt maguk közt se beszéljenek a franczia tábornokról.

1816 április 14-én Cockburn tengernagyot Hudson Lowe jött helyettesíteni Szent-Ilonára. Másnapra bejelentette látogatását a császárnál, anélkül, hogy engedélyt kért volna erre. A császár azonban nem mutatta magát, s a fogadást következő napra tűzte ki. Ez alkalkalommal Napóleon úgy nyilatkozott látogatójáról, hogy az valódi hyena-arcz, aki harapni akarna, de eltitkolja azt. Ez ítéletében Napóleon nem is csalatkozott. Hudson Lowe bárkinél jobban rátermett arra a gyűlöletes foglári szerepre, melyre rendeltetve volt. Mihelyt megérkezett, kisebbre szorította a császár szolgáló személyzetét.

SZENT-ILONA SZIGET KÉPE ÉSZAKKELETRŐL

Majd a két Las Casast távolította el, majd orvosát, az angol O'Mearát is elűzte, mivel nem akart kész és engedelmes eszközévé aljasulni, s ezt épp akkor, mikor a császár hanyatló egészsége fokozottabb ápolást igényelt volna. A Bonaparte-család más orvost és papot kivánt küldeni Szent-Ilonára. A papot maga Napóleon kérte. VII. Pius, ki Európa koronás fői közt az egyedüli volt, aki a fogoly császár érdekében szót emelt, készséggel adott meghatalmazást két papjának, hogy e minden egyházi joghatóságon kívül álló helyen tisztjüket végezhessék. Mint orvos Antommarchi pisai tanár küldetett Szent-Ilonára. Antommarchi nagyon nyugtalanítónak találta a császár állapotát. Az egész 1820. év gyöngélkedés és javulás között telt el.

1821 márczius 17-én Napóleon így szólt orvosához : «Nem a gyöngeség, az erő dönt le; az élet öl meg. S a felhőtlen égre tekintve, folytatta : «Hat évvel ezelőtt e napon Francziaországban felhős volt az ég (akkor tért meg Elba szigetéről); ah, ha e felhőket láthatnám, meggyógyulnék.» Majd orvosa kezét mellére tette: «Egy mészároskést szúrtak ide, — úgymond, — s pengéjét a sebbe törték."

April 2-án éjjel kelet felől üstökös jelent meg. «Üstökös ! — kiáltott fel — ez volt Caesar halálának jele.»

Két hét múlva megcsinálta végrendeletét, de pár napra rá ismét jobban érezte magát. «Nem csalódik, — szólt orvosához, — ma jobban vagyok, de csak azért, mert végem közeledik.

Azután hozzátette, környezetéhez intézve szavait: «Ha meghalok, mindegyiteknek meglesz az az öröme, hogy visszatérhettek Francziaországba, viszontlátjátok szülőiteket, barátaitokat. Én a mennyben látom viszont vitéz bajtársaimat. S emelt hangon folytatta: «Kléber, Desaix, Bessiéres, Duroc, Ney, Murát, Masséna, Berthier — mind élőmbe jönnek. Beszélgetni fogunk háborúink felől a Scipiókkal, Hannibálokkal, Caesarokkal, Frigyesekkel, ha csak, — jegyezte meg mosolyogva, — meg nem ijednek odafönt ennyi harczostól egy csomóban.

Keserű szavakban tört ki Anglia eljárása ellen, mellyel illette. «Ide kellett zárni engem ez egészségtelen négy fal közé, ki lovon jártam be Európát. E rettentő pusztaságban halva meg, távol enyéimtől és mindentől megfosztva, halálom szégyenét és iszonyát hagyom az angol uralkodó-házra.

April 21- és 22-ike közti éjjelen Napóleon meggyónt, ápril 28-án lelkére kötötte orvosának, hogy bonczolja fel testét s szivét küldje el Mária Luizájának.

Május 4-én nagy vihar támadt. Koromfekete fellegek borították az eget; a szél csikorogva süvöltött, a zápor patakként ömlött. Longwood föl volt dúlva, ár alá temetve. A fákat gyökerestől tépdeste ki az orkán; csak Napóleont nem tudta felrázni eltompultságából. Kellemes viziói voltak. Mosolygott.

Másnap délután 5 óra 49 perczkor pár alig érthető szót hallottak suttogni: «Csatasor sereg .... istenem! Könnyű tajték fehérlett száján.

Lelke megszabadult!

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. SZIGETEK Singapore 1897. 169.

A khinai tengeren, 1897 január 13.

A múlt év utolsó napján este indultunk el Colombóból Penáng felé. Penáng szigetei ide 1300 mérföld.

Title, Penáng( Malajzia), Singapore, Saigón, Honkóng, Cantón, Macáo, Shanghao Tagebuchblätter von einer Reise nach Ostasien

Január 6-ikán éjszaka vetettünk horgonyt Penáng előtt. Penáng külsőleg olyan, mint az utunkban eddig látott többi város. Tropikus növényzet, szép, széles utczák. A tisztaság azonban itt is csak az európai negyedre szorítkozik. A bennszülöttek nem dicsekedhetnek vele. A különbség csak annyi, hogy itt már nagyon sok khinai lakos van, részben gazdagok.

A durva munkát általában khinai végzi. Ők a hajósok. Ők húzzák a gyalog-kocsit, a legnagyobb melegben is, még pedig óraszámra ügetve.

A földmívelést is majd mind khinaiak végzik az ültetvényeken. Ezeket általában «kuli» néven nevezik. A világ legolcsóbb napszámosai. Napi bérük alig haladja meg a mi pénzünk szerint az egy hatost. Ezek fáradságából lesz gazdag az európai úgy, mint a khinai ültetvényes és birtokos egyaránt. Itt Penángban sok gazdag khinai lakik, gyönyörű pálmafák közé rejtett villákban. Vannak gazdag németek is. Némelyiknek villájára a neve is ki van irva.

Minél jobban megismerkedik az ember ezzel a szigettengerrel s Indiával, annál nagyobbnak tűnik fel az ür, ami az európait a Keleten lakó népfajoktól elválasztja. Messze van még az az idő, mig társadalmilag eggyé olvadnának; talán soha sem is fog bekövetkezni. Az angol ugyan minden gyarmatjában behozta a törvény előtti egyenlőséget; de társadalmi eredménye még sehol sincs. Hindu és párzi minden állást, rangot és hivatalt visel; de európai még soha velők házassági frigyre nem lépett. Egy-két példa, amiből regényt gyártanak Londonban, nem jöhet számításba. Csak a portugálok vegyültek fajilag a bennszülöttekkel, de mind a kettő, hátrányára s oly nemzedék keletkezett, amely mind a kettőnél silányabb, s nem eléggé szapora. Ha a hindu valaha talán oda emelkedik is, hogy közte és az európai között a korlátok leomlanak, a khinai akkor sem fogja ezt megérni. Egyébiránt a khinai ezt nem is akarja elérni, s ha lehetne, még a levegőt is elzárná maga körül.

A városban fogadtunk egy egylovas kocsit, s azzal egy óra alatt kikocsikáztunk a füvészkertbe. Ez csak annyiban nevezhető füvész-kertnek, hogy sok fa, meg cserje neve jelezve van benne, más különben csak egy gyönyörű nagy tropikus park, s mint minden park, amit angol csinál, rendkívül ízléssel van rendezve. Annyira szép, hogy fel sem tűnik, hogy rendezve van, oly természetesnek látszik minden, hogy az ember nem valami rendezett kertet, csak egy gyönyörű tájképet vél látni.

Ezen gyönyörű tájképnek a fénypontja egy felséges szép vízesés. Nagyszerű szikla-csoportozatról zuhog alá. Egész környéke hamisítatlan őserdő; s az is fog maradni, mert ez közkert, s itt még csak egy szárítni való virágot sem szabad leszakítani; s nagyobb nyomaték kedvéért, bármerre sétál az ember valami bennszülött felügyelő mindig a sarkában van. Az említett zuhatagból van vízvezetékkel ellátva a 120 000 lakosú Penáng, még pedig a lehető legjobb ivóvízzel.

Az angol ezen meleg helyeken nagyon sokat tart a jó vízre, ámbár nem issza. Általában mióta tropikus helyeken vagyunk, nem láttam magamon és útitársamon, Del Medkón kivül senkit vizet inni. Vendéglőkben pedig nehéz hozzá jutni. A khinai kuli is inkább theát iszik hidegen, mint vizet.

A várostól eddig és vissza, az út villák és pálmaligetek közt vezet. A népesség, mint mindenütt, itt is sűrű. A házak, kertek, villák soha meg nem szűnnek, és soha sem lehet tudni, hol végződött egy község, s hol kezdődött a másik. A malájiak és birmánok legszegényebbje czölöp kunyhókban lakik. A városban sok elég szép khinai üzlet van. Itt a khinai — ha a kulinál több — kereskedő, korcsmáros, népkonyha-tulajdonos, vagy iparos.

A népkonyhán kapható rizs, gyümölcsök, főleg banán, ami nélkül itt a megélhetés lehetetlen; ananász, ami itt vadon is terem, továbbá mangó, mangossán, hűsítő italok és sok egyéb; aztán piszok, sok légy, rossz dohány, s itt már opium-pipa is. Ez a khinai laczikonyha. A művelt khinaiak étkezése nagyon ízletes, amint arról később Singaporéban volt alkalmam meggyőződni.

Az európai ember legyen bármily szegény, itt már külső munkát végezni nem képes, sőt estig még az utczára sem jön; gyalog pedig soha sem jár; s le is néznék, ha gyalog mutatkoznék az utczán. Ez a rettenetes meleg volt minden tropikus országban oka a rabszolgaságnak, ami csak más alakban, de ma is fenn áll. sőt még Európa sem ment tőle egészen, akárhogy szépítjük is a dolgot.

Délután 200 kulit — khinai munkást — vettünk fel a hajóra. Ezekkel ijesztett a kapitány, sőt katonafedezetet is akart kérni. No de aztán csak annyiban hagyta, sőt Singaporéban még 200-at vett fel, úgy, hogy jelenleg 100 khinai van a hajón.

A kulit mezei munkára használják az ültetvényesek. Napjára kap a mi pénzünk szerint 10 krajezárt. Mindamellett elég jól van táplálva. Általában nagy, izmos emberek, azonban visszataszítólag csúf, lapos arczúak. A hindunál és malájiaknál sokkal roszabb hatást tesznek az emberre.

A khinai rendkívül lármás; ordít, mint a vadállat. Órahosszat oly lármával veszekedik, ahogy nálunk a legelvetemedettebb sátoros czigány sem szokott; irigy, kapzsi. Nemcsak az európait utálja, de egymást is megfojtaná egy krajezárért.Ma, 13-án, a hajón a khinaiaknak valóban 13-ika volt. Délben egy szerencsétlen a tengerbe bnkott, s ámbár minden lehetőt megtettek, hogy kimentsék, nyomtalanul eltűnt. A hajó azonnal megállt; a mentő-csónak pár perez alatt a vizen volt, körben járt a hajó körül mindig messzebb, mig végre eredmény nélkül tért vissza. Akikre hatása volt ezen eseménynek, azok az európaiak voltak. A khinaiak társuk halálán cseppet sem illetődtek meg, csak oly vígan nevetgéltek tovább is, mint máskor. Az eltűnt holmijain pedig megoztoztak. Ugyancsak az nap éjjel egy másik khinai meghalt szivszélhüdésben.

A hajón a khinai élelmezése rizs, baromfi, gyümölcs, s az elengedhetetlen thea. A khinai keveset eszik, de inyencz. Mindenek felett szereti az édes és fűszeres eledeleket. És ez nem is csoda itt, ahol annyi gyümölcs van egész éven át. Kókuszdió, mangó, ananász s egyéb, aminek nevét sem tudom, végül pedig a ezukornád, amit egész nap rágnak a gyermekek s felnőttek egyaránt. Mindezek rászoktatják az embert az édes eledelekre.

Kávét nem iszik senki. A dohány egész Indiában rossz, a khinai s a japán dohány még rosszabb. A khinai különben nagyban fogyasztja az ópiumot. Ez az európaiak örök szégyene. Háborúval erőszakolták rá a khinai kormányt, hogy az opiumbevitelt engedélyezze, mert az angolnak s a francziáknak jó hasznot igért. Most már aztán nagyon sokan élvezik az ópiumot. Késő most már törvényt hozni ellene. Hoztak többet s elég szigorút. Vannak tartományok, ahol az ópiumhoz való máktermelés az illető birtok elkobzását vonja maga után, de az ilyen rendelkezést nem hajtják végre. Hiszen már a mandarinok is gyakorolják titokban. Azt látjuk itt ismételve, ami Európában történt a dohányzás első éveiben. Itt is határtalan volt az állam és az egyház együttes fellépése a dohányzás ellen. Csakhogy az ópium élvezete sokkal veszedelmesebb a dohányénál.

9-én reggel érkeztünk Singaporéba. Singapore szigete a maiakkai félsziget déli csúcsán van, s így már majdnem az egyenlítő alatt fekszik; s amint tapasztaltuk is három napig, rettenetes meleg. Az utczán estig, rajtunk kivül európai ember nem mutatkozott.

Singapore gyönyörű fekvésű hely. Beláthatatlan mosolygó szigettenger tárul fel a szemlélő előtt. A kikötő olyan, mint minden angol kikötő. Nagy forgalom, sokféle nyelv, stb. A város maga olyan, mint a többi ilyen város. Sok pálmafa, sok rongyos bolt, sokféle szinű ember, sok piszok a bennszülött városban, tisztaság az európaiban (angolban).

Singapore kellemes lakóhely lehetne, ha nem volna oly rettentő meleg. Sok nagy köztere, gyönyörű tengerparti sétányai nagyon kellemessé teszik. Egyik hátránya az eddig látott városok mellett az, hogy a lakosság zöme khinai. Az angol a gyarmatokban mindenki iránt türelmes; a khinait azonban alig tartja embernek, amiben alighanem igaza van. Vannak itt németek is szép számban, akik türelmesebbek az angolnál, de ezek a khinairól még roszabb ítéletet mondanak. A német, aki itt meggondoló, mert nem uralkodó faj, a khinaitól a becsület európai fogalmát merőben megtagadja. Ugy látszik, igaza van a németnek.

Az angol itt is, mint mindenütt, a khinainak is ugyanazon jogokat adta meg, a melyeket maga élvez. De azért a khinai, még a gazdag is, — pedig itt sok gazdag khinai van, — senki. Az utolsó európai, ha mindjárt semmije sincs is, az valaki. Aki fogalommal akar birni arról, hogy mi az az arisztokráczia, az jöjjön az angol birtokokra utazni; itt majd meglátja, amit Európában soha sem fog látni, hogy mit jelent a kaukázusi fajhoz tartozni.

Mielőtt búcsút vettünk volna Singaporétól, kocsira ülve végig jártuk ezt a szép tropikus szigetet, ami három órába került. Akkor átmentünk a tengerszoroson Maiakká* félszigetére. Itt egy független szultán, a giahorei az uralkodó. Ez a kis ország, amely a térképen sincs meg, arról nevezetes, hogy itt van Kelet-Ázsia Monte-Carlója. Ide járnak játszani Singapore-ból a gavallérok, a hajós tisztek, s a gazdag khinaiak; ami nem csekély dolog, mert a khinai született játékos. A hajón is egész nap játszik a félmeztelen kuli, még pedig aránylag nagyban. Félévi bérét is elveszti egy ültében. Giahorának vagy 2000 lakosa van ; egy dombon hat mozsárágyú nyújtózkodik, néhány rendőr is van. De királyi palota s országház sem hiányzik. Szóval valóságos operett-beli gerolsteini herczegség.

*Maiák (Középfölde) google

Singapore. 1859. 16. 187.

Singapore sziget a keletindiai tengeren, melyhez Hollandia 1824-ban minden igényeiről lemondott, Anglia javára. A szigetet lakó maláji népfajnak fejedelme ekkor a djohore-i szultán volt, ki is országát egyszerre lefizetett 60 000 spanyol dollárért, továbbá élethosszig húzandó 40 000 spanyol dollár évdijért Angliának átadta, mely is azonnal minden rabszolgát szabadnak nyilvánított, a rabszolgaságot örökre eltörölte, s a szigetet szabad kikötőnek nyilvánította.

A sziget most 100 000 lakost számlál, melyből Singapore kikötővárosra magára 60 000 esik. E népesség a legkülönnemübb elemekből áll; 15 nemzetbeli vegyülék az. Legszámosabbak a chinaiak (80 000), aztán a sziget őslakói, a malájok (15 000); továbbá arabok, perzsák, angolok, francziák, németek stb. Az európai vagyis fehér népesség száma csak 300, s mégis ezek az uralkodók, képzettségük, ügyességük, gazdagságuk által.

A nyelveket illetőleg a város valóságos Bábel, mindazáltal a közlekedési nyelv a maláji, melyet majd mindnyájan értenek.

E sziget egyik nevezetessége, hogy azon felette kevés nő van. Minden hét férfira, sőt a chinaiak közt csak minden tizennyolezra, számithatni egy nőt. Ez onnét ered, mivel Chinából eddig a nőknek a kivándorlás teljesen el volt tiltva.

A szigeten alig termesztenek valamit, majd minden élelmiszert máshonnét hoznak be. Fő kereset-ága a lakosságnak a kereskedés. Az is egyik nevezetessége e szigetnek, hogy felette sok tigris tanyázik benne. Hat évvel ezelőtt még ugy lehetett számítani, hogy általában mindennap egy embert tépnek szét ez ádáz vadak; most pedig évenként mintegy 100 esik áldozatul.

Singapore városban van egy fegyház. Ide hozzák az angol indiai birtokokból a deportáltakat, valamint a szigetbeli fegyenczeket is. Ez intézetben folytonosan 2000-nél több egyén van elhelyezve.

Foglalkozásuk erős kézi munka; általuk szokták a középületeket építtetni, milyen a templom, iskola, papház, kórház stb. Ezenkívül farostokból hajókötelet, gyékényt stb. készítenek. E házban 16 évet tölt a fegyencz, melly idő után, ha magát jól viselte, a sziget belsejében letelepülhet s földmivelést, vagy az intézetben tanult valamely kézművességet űzhet, de minden hóban tartozik bejelenteni magát a fegyház főnökénél, ki ezt elmulasztja, ismét befogatik.

A chinaiak itt is kitüntetik magukat csendességük, kimerithetetlen türelmük, elzárkozottságuk és szokásaik, öltözetük hü megtartása által.Van derék templomuk is, melynek belsejét képünk mutatja. Ez magában véve, mint építmény, nem igen vonja magára a figyelmet, de mint a chinaiak temploma igen nevezetes, mivel ezek templomai kisszerűek szoktak lenni, s a chinai nem bir oly élénk vallásossággal, mint az indus.

Singapore-ban van egy chinai kereskedő, Vhampoa, ki fajtársai közöl kivételt képez. Házában minden európai utazó vendégszerető fogadtatásra talál, hol a chinai s európai szokások igen azépen összeegyeztetve találhatók. Fiát nevelésre Európába küldte, s tán ez az első chinai, ki európai neveléssel bir. Ha Vhampoa példáját több gazdag chinai utánozni fogja, ez az európai polgárisodást a chinaiak közt, sokkal gyorsabban fogja terjeszteni, mint a missionariusok erőfeszítése, vagy az erőszakos betelepítés.

KISS ELEK: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867. 394. (407, 419.)

Az ismeretes szárazföldnek alig van oly pontja, mely a lélektani s philanthropiai tanulmányozásra érdekesebb tárgyat szolgáltatna, mint Csöndes-tengerben fekvő magános Pitkairn sziget lakói, s bizonyára csak az a kevés és hiányos tudomás, mely ekkorig felőle Európába eljutott, annak, hogy e kis szigetnek mesével határos története még valami vaskos regényre nem szolgáltatott alkalmat.

Mi ez alkalommal dr. Scherzer, a Novara hajón világot körül utazó természettudósnak jegyzetei után akarjuk az érdekes szigetet s lakóit az olvasóval megismertetni. A részvevő olvasó ítélje meg a következőkből maga, hogy azok az események, melyeknek Pitkairn sziget a múlt század vége óta színhelye volt, nem inkább hordják-e magukon egy regényszerű monda jellegét, mint egy igaz történetét.

Az 1787. év deczember havában az angol kormány a „Bounty" hadihajót, Bligh kapitány alatt Tahiti szigetére küldé kenyérfa-csemeték beszerzése s azoknak a keletindiai gyarmatokba való szállítása végett. A hajó 1788-ban megérkezett Tahitiba, s elegendőképpen ellátva magát a kivánt növényekkel, 1789. aprilisban elhagyá a szigetet. Az elutazás után néhány hétre a hajó kevés számú személyzete közt lázadás ütött ki, melynek indítója s vezére első hadnagy Keresztély volt. Okot erre Bligh kapitány durva, zsarnoki bánásmódja adott, ki tisztektől ugy, mint a matrózoktól a legelkerülhetetlenebb élelmiszereket is megvoná, s a legcsekélyebb panaszt és a nehéz élést is a legszigorúbban büntette. A lealázó bánásmód a büszke és jellemes hajóhadnagyra oly mély benyomást tett, miszerint elhatározá: éjjel csónakba ülve, a hajót elhagyni s magát a hullámokra bizni. De társai megakadályozták e kétségbeesett terv kivitelét, s egy közülök azt inditványozá, hogy kerítsék inkább hatalmukba a hajót, s a kapitányt bűntársaival együtt tegyék ki a sorsnak.

Határozat és kivitel egy volt. Keresztély és néhány bajtársa, jól fölfegyverkezve, meglepték a kapitányt és hiveit; akiknek ellenállásától tartottak, megkötözték; egy csónakot bocsátottak a tengerre; ellátták azt vitorlával, iránytűvel, élelmiszerekkel, kardokkal és fejszékkel, és a kapitányt, a második hadnagyot, az orvost, a füvészt és 15 matrózt kényszeritették e csónakra ülni s elvitorlázni. Amint ez megtörtént, eloldák a csónakot a hajótól, s mig ők a hajóval kedvező széllel észak felé hajóztak, a kis jármű szerencsétlen személyzetével csakhamar eltűnt a szem elől.

Keresztély most átvette a Bounty parancsnokságát. Tanácsot tartottak a teendők iránt, s azt határozták, hogy Tahitihoz nem messze valamely ismeretlen s látogatatlan szigetet keresnek fel. Megváltoztatták tehát irányukat; a kevéssel ezelőtt fölvett kenyérfa- rakodniány nagy részét a tengerbe hányák, s csak annyit tartottak meg, amennyi éppen elégségesnek látszott akiválasztandó szigeten elültetésre az esetben, ha ott ez a tropikus lakókra nézve oly nélkülözhetlen növény nem találtatnék.

Kevés nap múlva ez esemény után megpillanták Tubuai szigetet. Ámbár a szigetlakók ellenséges indulatot tanúsítottak irántuk, mégis elhatározák a letelepülést. S valóban e sziget igen alkalmasnak látszott a letelepülésre. A kenyérfa, a pizang és a taro, valami gumós növény, mely a déli tenger szigetein a mi burgonyánkat helyettesíti, — nagy mennyiségben jöttek elő, és a müvelésre alkalmas talaj a gazdálkodásnak szép jövőt igért.

Két körülmény azonban meggátolta a lázadóknak e szigeten való huzamosb tartózkodását, egyik a bennszülöttekkel való villongások, mi már az első napokban néhány szigetbeli halálát vonta maga után; másik a nők hiánya. Visszaemlékeztek most azon bizalmas, gyöngéd viszonyokra, melyet Tahitiban való tartózkodásuk alatt az ottani nőkkel szőttek, s elhatározták ama bájos szigetre visszamenni, a régi viszonyokat ujabban s tartósabban megkötni, s egyúttal néhány tahitii férfiút az uj telepitvény számára földmüvelés végett megnyerni.

Visszavitorláztak Tahitiba. Egy költött esemény, mit visszajövetelük okául felhoztak, Tahitiban barátságos fogadtatást eszközölt számukra. Azt mondák, hogy egy szigetet födöztek fel, melyet most be akarnak népesíteni. Bligh kapitány — mondák — visszamaradt, s Keresztélyt, az első hadnagyot küldé el a Bountyn Tahitiba, hogy ott sertéseket, tyúkokat, yams-gyökereket és más gumós növényeket szerezzen be.

Az együgyű tahitiak semmit sem kétkedtek az elbeszéltek igazságában, s vonakodás nélkül teljesítették a hajósok minden kívánságát. Csak a nők közül nem találkozott annyi vállalkozó, amennyit szerettek volna. Csupán 9 nő hajózott el velők, ezeken kivül 8 férfiú és 10 gyermek. Visszatértek Tubuaiba, s még egy kis erődöt is építettek védelmül ugy a bennszülöttek, mint idegen hajók ellen, azon esetre, ha rejtekük Európában kitudódnék, s kísérlet tétetnék elfogatásukra.

De a makacs ellenségeskedések e második tartózkodást sem tették tartóssá Tubuaiban, s minthogy a velők jött tahitiak közt is viszálykodások törtek ki, elhatározák Tubuait másodszor is elhagyni, az engedetleneket hazájukba visszaszállítani, s egy más, teljesen lakatlan szigetet keresni föl állandó letelepülés végett.

A Bounty egykori személyzete közül csak nyolezan maradtak meg Keresztély mellett, s ezek fogadást tettek, hogy követni fogják őt mindenüvé, amerre őket vezetni fogja. A tahitiak közül csak 6 férfi és 12 nő lépett a hajóra, ez utóbbiak közül 9 a lázadók, 3 pedig tahitiak nejei voltak.

Egy hétig hajóztak ide a tova az óceánon anélkül, hogy tudnák merre és hova akarnak menni. Végre Keresztélynek a Pitkairn sziget jutott eszébe, melyet egy régebbi utazása alkalmával ismert meg. E felé irányozták most a hajót, s 1796. januárban szerencsésen el is jutottak oda. E sziget azon matróztól vette nevét, ki azt 1767-ben legelőször látta és födözte fel, — s a legdélibb azon veszélyes szigetcsoport közt, melyek a déli szélesség 25° és nyugati hosszúság 132° közt feküsznek. E sziget köröskörül meredek, hegyes bazalt szikláktól látszik körítve lenni, melyeknek összevissza repedezett tömege szüntelen a tenger tajtéka által van bevonva. Csak nagy fáradsággal, sok nehézséggel, igen kedvező idővel, s teljesen nyugodt víztükörrel, s igen kis csónakokkal hozzáférhető, s igy is csak egyetlen helyen. Az angol hadihajó lázadói alig választhattak volna biztosabb menhelyet, hogy magokat és vétküket a világ és a törvény elől örökre elrejtsék.

Keresztély ugrott először partra; a part szomorú, sivár tekintete nem riasztá vissza; behatolt a sziget belsejébe, mely alig 3 tengeri mérföld terjedelmű, s ismételve felkiáltott: „Ez aztán a hely, amilyen csak kell, tessék most minket . fölkeresni, vagy innen elhurczolni!"

El levén tökélve örökké e szigeten maradni, beszorították a hajót oly helyre, ahonnan lehetetlenség lett volna azt ismét kimozditani, s midőn Keresztély parancsot adott a hajó fölgyujtására, megsemmisité egyszersmind a lehetőséget is, Pitkairnt valaha elhagyhatni.

A sziget teljesen lakatlannak találtatott, ámbár valamely régi telepitvénynek többféle nyomai voltak láthatók. Ismeretes levén a lázadók előtt a büntetés, mely reájuk fölfedeztetésük esetében várakozott, egynek közülök fölváltva mindig a sziget legmagasbb pontján, honnan az egész óceán belátható volt, őrt kellett állania, hogy minden rejtekhelyükhöz közelgető hajót azonnal jelezzen. Egy év múlva azonban ez elővigyázat abbahagyatott; kezdték magukat megnyugtatni, s minden kilátás s vágy nélkül, hogy e szigetet valaha elhagyhassák, megelégedésben és bőségben éltek.

Azon gyümölcsökön kivül, miket a szigeten találtak, a velük hozott magvak is kitünően diszlettek, s kevés munka és fáradság mellett is bőven termett a kenyérfa, yams, táró, édes burgonya, banán, ezukornád, kokusz-dió és dohány. Sertések, tyúkok és kecskék boriták nem sokára a szigetet, s minthogy kivájt fatörzsekből kis ladikokat alakítottak ki. Ízletes halétkekben sem szenvedtek hiányt.

De ez a nyugodt csendélet oly vad jellemek között, minőket ide a sors össze sodort, nem tarthatott sokáig. Három vagy négy év múlva Quintal, egyike a Bounty matrózainak elveszte nejét, és társai, kik kezdettől fogva a velük jött tahitiakkal ugy bántak mint rabszolgákkal, azt a jogtalanságot követték el, hogy egyik tahitii férfiú nejét kényszeritették férjét elhagyni és Quintallal élni.

Ezen aljas követelés borzasztón felingerlé a tahitiakat, s fölgyujtá kebleikben azt a bosszú-szomjat, mely a csendes tengeri szigetlakókat oly rettenesekké teszi. Hatalmukba ejtettek néhány lőfegyvert, megölték vele Keresztélyt s egyik társát, éppen midőn a mezőn dolgoztak, s megsebésitettek egyet a még hátramaradt 4 európai közül.

Ámbár a tahitiak e tény által lecsillapítani látszanak boszuvágyukat, mégis egy ily esemény után kibékülésre s barátságos együttélésre többé gondolni sem lehetett. Kevés nap múlva a kis szigeten patak módjára folyt a vér; és a kis közösség, melynek oly nagy érdekében állott volna az egyetértés, 4 személyre olvadt le. A tahitii férfiak mind legyilkoltattak, s a 4 lázadón kivül csak 10 nő s néhány gyermek maradt életben.

Ebben a vigasztalan állapotban az angol matrózok egyike, ki ezelőtt valami szeszgyárban dolgozott, a egy növény nedvébűi elkezdett valami erős liqueur féle italt készíteni, ami csak uj szerencsétlenséget és boldogtalanságot hozott a kis telepbe. Kettő, névszerint Koy és Quintal folytonosan részegek voltak, úgyannyira, hogy az első egy alkalommal bizonyos lelki zavar rohamában a tengerpart felé szaladt, s egyik sziklacsúcsról a tengerbe zuhant. E katasztrófa a megmaradtakra oly mély benyomást tett, hogy a szeszkészitést egészen abba hagyták, s egész életükre lemondtak a szeszes italok elvezetéről.

A kis közösséget azonban nemsokára uj csapás érte. Quintal, ugyanaz, kinek zabolátlan indulata már egyszer oly nagy szerencsétlenséget okozott, második nejét is elvesztette, s első követelését oly brutális és társai életét fenyegető módon ismétlé, hogy ezek azon borzasztó, de a körülményeknél fogva majdnem igazolható határozatra jöttek, hogy társukat kivégezik.

Mostantól fogva a szigetlakók erkölcsi állapotában tökéletes fordulat állott be. A két életben maradt matróz: Jonny és Adams, kik némi nevelésben részesültek, kizárólag a gyermekek nevelésére szentelték idejöket. Egy év múlva azonban már Jonnis száradni, sorvadni kezdett, s meghalt egyetlen egy bajtársa karjai között. Igy a lázadók közül, kik tiz év előtt e világtól eltaszított kis szigeten kerestek menedéket a törvény büntető karjai ellen, már csak egy volt életben; mindnyájan, az egy Jonnyt kivéve, természet ellenes halállal multak ki.

Adams, ki Smith Adam nevet viselt, most tökéletesen megváltoztatá életmódját, szokásait, s a rendelkezése alatt álló minden szellemi és anyagi erővel azon kis nép nevelésével s képzésével foglalkozott, mely később minden tengeri utas ceudálkozását magára vonta. Egy biblia s néhány folyóirat, ez volt minden nyomtatvány, ami a kis gyarmatban található volt. Ezeket arra használá fel Adams, hogy a fiatal nemzedéket, mely körüle nevelkedett fel, olvasni és imádkozni tanítsa. Maga is kevés neveléssel bírván, tanult, míg másokat tanitott. A keresztyénség alapigazságait, minden dogmatikus szőrszálhasogat ástól menten a maga eredeti s fenséges egyszerűségében tanitá megismerni. Tanrendszerét a szelidségre, testvériségre alapitá, oly erényekre, melyeknek jelentősége az uj apostolra nézve annál szembetűnőbb lehetett, mennél elevenebben élt lelkében a társainak egyenetlensége s viszálykodása által okozott bajok emlékezete.

Igy neveié a kicsinyeket, egy gyengéd atya minden szorgosságával, ámbár azon 19 gyermek közül, amennyi akkor a szigeten létezett, egyetlen egy sem volt saját gyermeke, mert csak később, második neje által ajándékoztatott meg Adams örökösökkel.

A vén matróz a pitkairni fiatal nemzedéket alig volt képes egyébre, mint az írás és olvasásra megtanítani, de ha nem nevelt is belőlök tudósokat, mégis embereket képzett azokból, s a szigetnek minden későbbi látogatói meg voltak lépetve a tiszta erkölcs, megható jószivüség által, mely Adams növendékeit kitünteté. Őket az az előzékeny bánásmód, az a szívből jövő szeretetreméltóság jellemzete, melyet nem ugy kell betanulni, mely a természet adománya s éppen ezért is oly vonzó, oly tiszteletreméltó. (Folytatása következik.)

ÁZSIAI LEVELEK

Nogell István: Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából. *) 1861. 398.

Kis-Ázsia, január 8-án 1860.

Tizenegy éve imnár, amidőn e közleményeket számodra irtam, de a körülmények miatt ezeket hozzád nem juttathatám. Trtalma, ugy hiszem, azóta nem vesztett érdekéből, örömömre és lelki elégültségemre lesz tehát tudnom, ha e sorok olvasása csak némi élvezetet is nyújt.

Odessából és Stambulból irt leveleimet reménylem vetted. Stambulból Szamszun nevű jelentéktelen városkába mentem, melynek vára jelenleg erődül nem használható. Török, görög és örmény lakosai kereskedésből élnek, és leginkább az e vidéken termesztett jó dohányt Stambulba szállítják. A gőzhajók rendes járása szerfölött élénkíti a közlekedést is Kis-Ázsia belsejéből, jelesen Jüzgat-, Szivasz-, Tokát-, Amasia-, Nikiszár-ból és környékükből az ezelőtt sem kis számmal Stambulba utazottak többnyire ide jőnek, miáltal a pénz nagyobb forgásnak indulván, Szamszun gyarapodásának jövője is előmozdittatik. Európaiak kevesen vannak, de az angol, osztrák és orosz államok consulokat mégis tartanak. — A tenger szine fölött mintegy 2500 láb magasságra emelkedő hegyeket bükk, tölgy és gesztenyefák lepik, ezek árnyékában pedig igen bőven nő az Acalia panticum, mi gyakran egész dombokat borit, ugy hogy az ember azt gondolná, mintha a hegy óriási sárga szőnyeggel volna borítva; a borostyán Laurus nobilis, a borostyán szilva Prunus lauroeerasus, a szúróslevelü cser Quercus ilex, valamint a platanusok is a lapályos völgyekben túl bőven tenyésznek.

A város környéke dombjait szőlőültetések és a lakosság élelmiszerzésének leghathatósabb ágául szolgáló olajfák födik. Olajfák csak a tenger partjain nőnek, de a tartomány belsejében nem találtatnak. Szamszuntól északkelet felé egy órányi távolságra nagy lapály kezdődvén, lelopózik egészen a tengerre Trapezuntig, melyet a hegyekből eredő folyók képeztek, hozván magukkal onnan lemosott és itt lerakott földet. E fákkal benőtt lapály, meddig rajta előre hatoltam, számos apró tavat tartalmaz, melyek körül kócsag, karakatona, fekete gólya, gémek, fáczányok és más vizi madarak seregei tanyáznak, tizedelvén az egy részben Európába vándorlásra kényszeritett pióczát, mellyel a kereskedés Szamszun és Csersamba környékén igen jelentékeny.

A magasabb hegyeken sok őzet, farkast, rókát, nyulat és vaddisznót találhatni, mely utóbbi azonban leginkább az emlitett lapályon tanyázik. Rovarokból több uj fajt fedeztem fel.Többnyire Magyarországban is honos bogárfajok és lepkék élénkítik még e tájat. A hajdanta Amisusnak nevezett Szamszunt, egyebeket elhallgatva bírták a görögök és rómaiak is, mig végre a nyugati császárság enyészetnek indulván, Bajazid mahomedán fejedelem uralmába esett, ezután pedig a magyar hadnak Nikápolynál szétveretése által is győzelmeiről hires Bajazid tildirim (villám) ozmán szultán birtokába jutott, hogy mig az ozmánok uralkodnak, más kézre ne kerüljön, de romlásnak induljon, mint mindenütt minden, hová csak a török lábát teszi. Szamszun hajdani fényes voltáról a közel hegyeken találtató nagy paloták romalapjai, a tengerbe nyúló révfalak és csendes időben a tengerből felmeredező márványoszlopok elég tanúságot tesznek.

De miért jöttem én e classicus helyre? Visszavarázsolni talán mindazt, mi hajdani jólétét, fényét és viszontagságait tükrözze? Nem. Ölni és gyilkolni jöttem még azt a kis életet is, melynek a természetben bántatlanul kellene élvezni azon rövid napokat, melyekkel a természet urától megajándékoztattak. Pusztítani jöttem a nagyrészben ártalmatlan pillangókat a tudomány gyarapodása kedveért, — hogy kitűnjék, miszerint eme vagy ama bogár itt tiz pontos, amott meg csak kilencz pettyes. A régi események ez óriási temetőjében több eféle gondolattal gyötrődöm, de föl is tettem magamban, hogy amint feladatomat végzem, a természetrajzi tárgyak gyűjtésével fölhagyok, bízván azt azokra, kik kevésbé érző szívvel vannak áldva vagy megverve. De mivel már benne vagyok és lekötelezve oly ügynek szentelem fáradalmaimat, melynek gyermekkoromban jó kedvvel és egész hévvel áldoztam, tehát csak végig futom kötelező pályámat.

Szamszun környékén azonban a gyűjtés a rászánt költséget ki nem fizeti s a fáradságot meg nem jutalmazza, ennélfogva — szerencséjükre az itteni szegény rovaroknak — máshová, — és pedig az innen húsz órányi távolságra fekvő Amasiába menni elhatározám, melynek vidéke a tengerparti Szamszunénál nyáron sokkal melegebb, a gyümölcs egy egész hónappal korábban érik, s ennélfogva azt következtetem, hogy ott ugy a növény- mint a rovarvilág is bőtenyészetűb. Amasiába igen egyszerű módon indidtam, t. i. poggyászomat öszvérre kötvén, ennek tulajdonosával az öreg deli Méhemet-Amasia környékebeli lakossal, ki Stambulba eladás végett cseresznyét vitt, gyalogoltam. Jól tudod, kedves barátom, hogy az efféle utazás soha sem ment apró kalandoktól; emlékezhetel még rá, midőn rovar- és madárgyüjtés végett Csongrádról kirándulván a mámai csárdában és a feledhetlen Tisza partja mentében, csak igen rövid idő alatt is, mi mindenféle ért bennünket!

Az út Szamszuntól hegyeken, völgyeken, erdőkön a mindössze vagy három falun visz keresztül; az utasok számára két helyen Hánók vannak, mint Jenihán és Ladik helységen túl ez Agdágh tövében a másik. Ezen Hánokban tojást és tejet kaphatni, de csak néha; mi a magunkkal vitt eleséggel táplálkoztunk, két éjen át pedig a szabadban hálván, harmadnapra Amasiába értünk, ami különben Szamszuntól egyenes vonalban csak tizenkét órányi távolságra fekszik.

Amasia, septemb. 24. 1848.

Engedj meg, hogy tudósításomra sokáig várakoztattalak. Mentsen ki szerfölötti elfoglaltságom; szamszuni zsákmányom nem felelt meg a várakozásnak, az elmulasztottak helyrepótlására tehát minden perczet föl kellé használnom.

Amasiában Tashán nevű nagy karaván serályba szállásoltam, mely igen erős, régi nagy épület és amelynek összesen 86 birtokosa van; szobái mind, mint annyi börtön, üveg ablak nélküliek és vakolatlanok. Szerencsém lőn Krug György svajczi kereskedővel megismerkedni, ki itt a honában levő gyár számára szedi össze az olcsó selymet. Irodája szinte a Tashánban levén saját költségén kifehérittetett néhányat szobái közöl, egyet nekem bér nélkül átengedni szives volt, igy tehát egy kissé tisztábban lakhatom.

Már előlegesen irtam, hogy Amasia vidékén dús zsákmányra számitok, de nem is csalatkoztam, mert hosszadalmas utazásaimban még nem voltam oly vidéken, hol a különböző éghajlat sajátságos rovar lakosai oly sokféleségben gyűlnének össze, mint itt. Gondolná az ember, hogy Noe, bárkája rovarmuzeumát itt ürité ki; vannak itt olyan bogarak és pillangók, milyeneket Ural tájékán Kinderman talált és a minők édes hazánk Bánsága alpesein Mehádia környékén élnek; számtalanokra ismertem, milyeneket első utazásomban a hó-lepte Kaukázus alján gyüjték. A Krim-félszigetén honos és Magyarországban s repkedő valamennyi nappali pillangók, Macedoniában s az Athos hegyen Frivaldszky dr. kiküldöttei által fölfedezett uj fajok, köztük maga a szép Heliotis Friváldszky is találhatók. Föllelhetők itt a Déli-Francziaországban és Spanyolhonban élő- s Algirban is otthonos néhány rovarok, s mindezeken felül még számos uj faj, melyeket majd az asztal mellett izzadó tudósok keresztelnek rá némely szinte az asztalnál kifáradt tudós collega nevére, akik azután a becsületért hajba kapnak, miért hogy egyikök ama bogáron a verhenyes pontot nagyobbnak irta, mint a milyennek azt a másik látá.

Kinderman Albert ur, kinek gyüjtőtársa vagyok, szinte itt van, s jelenleg a már emlitettem Krug kereskedő-családdal az Amasia fölötti hegyen sátorok alatt lakunk, mert lenn a városban és a lapályokon a cholera iszonyúan dühöng; a hőség igen nagy, és én is beteges vagyok; életkérdés volt rámnézve a hideg víz és a friss levegő, s mindezt csak a magason találhatni fel. Midőn a cholera kiütött, Kinderman ur azonnal sürgeté a hegyrevonulást. Ő ugyanis 1847-ben Georgiának Elisabethpol nevű német gyarmatában tartózkodván azt tapasztalta, hogy a lakosság, amint a cholera dühöngeni kezdett, tüstént az Alpesekre vonult, és a légváltoztatás oly hasznosnak bizonyult, hogy még a betegek is föllábbadtak.

(Folytatása következik.)

*) Ez érdekes czikkeket a következő levél kíséretében vettük : „Tisztelt szerkesztő úr! Ezen utazási vázlatokat Kertész László Csongrádon székelő ügyvéd barátom számára még 1848-ik évben irtam, de közbejött körülmények miatt neki el nem küldhettem. Jó ideje már, mióta a Fekete tenger kisázsiai partjain kereskedési foglalkozást űzök, és midőn ügyeim elintézése végett Stambulba utaztam volna, kevéssel ezelőtt ugyanott Szilágyi Dániel barátom a Vasárnapi Újság néhány számával igen kellemesen lepett meg. Innen tudom, hogy Ön mindent, mi nemzeti ismereteinket gyarapitja, szívesen felkarol, s ez bátorított utazási jegyzeteimnek ön elébe terjesztésére. Kérem, szíveskedjék azokat, ha érdemeseknek ítélné, becses lapjaiba fölvenni; mely esetre hasonló tartalmú több levéllel is szolgálhatok. Írói képzettséggel nem bírván, a dolgokat, amint látám, egyszerűen adom elő. Nevem az 1847. évben Pesten megjelent „Nogell István utazása Keleten czímü kis munkám után a magyar olvasóközönség előtt nem is mint iróé, de mint természetrajzi tárgyak gyűjtőjéé ismeretes. Mivel pedig hozzám hir vagy levél ritkán juthat, ennélfogva ha t. szerkesztő urnák valami kívánsága volna, szíveskedjék erről Konstantinápolyban lakó Szilágyi Dániel barátomat értesíteni s én azt a legnagyobb készséggel s örömmel fogom teljesíteni.

Kis-Ázsiában január 8—kán 1860. Tisztelettel maradok Nogell István m. k. kertész.

Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából. 1861. 415.

(Folytaatás és vége)

Hiszem is, hogy a cholera ellen jobb védszer nincs a hegyi tiszta levegőnél; mert mig Amasiában rövid idő alatt a cholerában csaknem 3000 ember halt el, s mig ettől a lapályokon és völgyekben levő faluk egyike sem maradt ment, azalatt a magasan fekvő hegyi helységekben, tudtomra, egy 80 éves elaggott asszonyon kivül más nem halt meg, de hihetőleg ő sem cholerában. A hegynek a tenger szine fölött legalább is 2000 láb magasságban fekvő egyik igen kies völgyében, forrás mellett ütöttünk tanyát: az itt szétszórt faluktól messze ugyan, de mégis oly biztonságban vagyunk, hogy őrködésre gondunk sincs; sátoraink körül mindenféle tárgy szétszórva hever, sőt vadászat végett hozott lőfegyvereink is vagy fára akasztva, vagy ennek törzséhez támasztva legtöbbnyire kinn vannak és semmink sem vész el; a törökök gyakran közelítenek hozzánk, megnézik lőfegyverünket, és nem fogy csodálkozásuk, hogy ugyan miképpen sülhet az el, ha koha, lakat vagy serpenyő sincs rajtok. E vidéken a kupacsos puskákat még nem ismerik. Ugy élünk itt a szabad természetben, mint kis királyok; időnket vadászattal, gyűjtéssel és lovaglással töltjük időnket. Nyúl, kövi fogoly és vadgalamb e vidéken igen nagy mennyiségben él, az Agdaghot sok őz és vaddisznó lakja, de az utóbbiakért nem fáradozunk, mert nyulakkal és foglyokkal konyhánkat különben is szükségen felül ellátjuk.

Amasia igen régi város, Strabo hires földleiró születéshelye, s tudtomra azon városok egyike, melynek nevét ama számtalan barbárok, kik évezredek óta időszakonkint meghódították és felváltva lakták, el nem ferdíthették. Nagy ideje már, hogy mahomedánok uralkodnak benne; a keresztyén görögöktől a Danismendek, azután az Isfendiárok, elvégre az Ozmánok hatalmába került. A város egy mély völgyben a Jesilirmak (zöld folyó) vagy is inkább — mert a Jesil-irmak a Karahiszár hegyeiből eredő más ág — a Terzakanirmak (visszásán folyó) két partján van épitve s igen meredek sziklahegyektől környezve. A bal parton levő hegyről mélán néz le a vár, melybe Bajazid Jildirim (villám) az angorai csata után menekült ahol is Timur-lenk (sánta vas) — vagy is európai irók elferdítése szerint Tamerlan — tatár khán az egész török sereget szétverte, de e sziklafészket, monda szerint, három hónapi kemény ostrom után sem vehette be. Hagyomány szerint ily dicsőségben Kisázsiának még egy más vára, a Tigris folyó partján levő Mardin is részesült volna.

A vár alatti aczélkeménységü sziklákba vágott templomok, sirok és folyosók igen nevezetesek; többi közt kivésett üregben áll egy kápolna egészen egy kőből roppant nagy munkával kidolgozva; vannak még sírboltok a meredek sziklába minden irányban vésve, melyek belseje gyakran üres, de a bejárat mindig szűkebb négyszögű nyilás. A boltozatokon csupán egy helyen és pedig a vár alatt levő s hozzá igen nehezen férhető egyik sírboltban, hosszadalmas s általam le is rajzolt görög feliratot találtam, és éppen ugyanitt több név is olvasható, jelesen: Brou Francois Lopin 1801. Payere. Voluntui. Miltias prisoniersde guerre. Mint értesültem, Bonaparte egyiptomi expediciójakor a törökök néhány francziát foglyul ejtettek, s a szultán ezeket birodalma minden részébe széthelyezé, hogy az ő hatalma a nép előtt nagyszerűen tűnjék föl. Amasiába küldöttek darab ideig egy mély pinczében tartattak, de később szabadon járhatván, neveiket az emiitett sirboltba karczolgatták, hol az utas azokat még sok idő múlva is olvashatja.

A varostól kelet északnak mintegy félórányi járásra, hol a marsiváni völgyekből jövő folyó a Terzakannal összeszakad, fényesre simított igen szép sírbolt van, melyen a lakosok értesítése szerint igen sok irás volt; azonban néhány év előtt az amasiai kormányzó arra lovagolván, a fényesitett kövön megtörött és visszaverődött napsugaraktól megriadt ló urát levetette; a csjpaew nyaktörést szenvedett kormányzó e balesetet a görög betűk büvös-erejének tulajdonítván, parancsot adott ki, hogy a betűket tüstént lefaragják, az üreget pedig szalmával kiperzseljék, nem tudni, ha vajon a Dzin kiűzése vagy pedig a fény meghomályositása végett-e ?

Ezelőtt a várat is lakták, mig a házaktól adót vagy saliant nem kellett fizetni, néhány év előtt azonban a várbeli házakra is adó vettetett, s e miatt tulajdonosaik elhagyák azokat. E terhén felül okul szolgálván még a várba való fáradságos feljárás is; ez alkalommal a várban létezett régi fegvverzetek és vértezetek elpusztultak és elvesztek. Van a várban egy igen fáradságos munkával kemény sziklába vésett kút. mely lejtősen halad lefelé; hihető, hogy e mesterséges készitésü üreg hajdan egészen a várhegy alatt mormogó folyamig hatott, de most már, a legurult kövek által bedugulván, egy részben föltelt. azonban mégis 320 lépcsőt olvastam meg lefelé. A lejárás pedig oly tágas, hogy mélyébe vízhordó állatokkal is le lehetett jutni. A vár alatti kevésbé meredek északi oldal lejtős szántóföldén egy ágyú hever, mely egymás mellé illesztett vasdorongokból áll, melyeket vaskarikák foglalnak össze. Ezek felületét ismét egymáshoz illesztett vas-léczek környezik, szintén vaskarikákkal erősen körülövezve. Ezen ágyú alkalmasint amaz első szerszám lehet, mi valaha az emberek és kövek rontására találtatott fel.

A várostól nyugat délre vizmentében mintegy negyedórányi távolságban van egy sziklába vágott kút, melynek vizéhez néhány, már igen elkopott lépcsőn juthatni. A Keresztelő Sz. Jáuosról nevezett kolostor hajdanában itt létezésének emlékét a hagyományon felül az itt még szanaszét heverő épület- és oszlopkövek tartják fenn. A görögök ünnep- és vasárnapokon ide járnak imádkozni és mulatni, hol egyszersmind temetőjük van; ebben apró kövek halmazától már is jó magasra emelkedett sirdomb meglepőleg tűnik ki, amelyből és a mellette kinőtt cserjék ágain ezer meg ezer rongydarab csüng. Tudakozódásomra egy görög e sirdomb eredetét ekkép adá elő :

„Több mint 12 év előtt a török kormány a birodalom több részébe orvosokat (karantin) küldvén, egyet Amasiába is rendelt; de mivel az izlam hit azt tanitja, hogy az Isten végzetei ellen tenni nem lehet, s igy csak az hal meg, kinek órája ütött, ennélfogva ezen ujitás az ulemák magyarázata szerint, az igaz hit értelmével ellenkezőnek lenni állíttatott, az ozmán nép tehát a kormány jószándoku s a szenvedő emberiségre nézve üdvös rendeletét rosszul fogadta, s elégedetlensége csakhamar lázadásban tört ki. Igen sok imám, dervis, talebb és mindenféle nép gyűlt össze, az orvos lakára rohant, de ez már a görög templomba menekülvén, az oltárnál elrejtezett, a felbőszült nép oda is utána tódult, a szentélyből kihurczolta és mint kutyát agyonveré. Az örmények a máshitü kivégzett orvos hullájának temetőjükben helyet adni vonakodván, azon egyszerű oknál fogva, mert templomukban öletett meg, ide temették.

Lásd, folytatá a görög, az itt nyugvó is frank volt, mint te vagy, de ő a fanatismus dühének áldozatul esvén, martyr lön, s emlékezetét a nép nagy tiszteletben tartja; az itt elmenők soha sem feledkeznek el, sirjára egy-egy követ tenni, a hideglelősek pedig ruhájukból egy darabkát leszakítanak s azt erős bizodalommal sirja cserjéje gallyáira aggatják, és betegségükből az ő hitök kigyógyitja őket." Mi nemzetbeli volt az orvos, ki nem fürkészhettem, arról azonban értesültem, hogy gonosz tette miatt az amasiai nép keserűen meglakolt, mert Mahmud szultán nagy sereg katonaságot küldött a városra és a lakosság előkelői vasbilincseken hurczoltattak Stambulba, hol magukat mindenféle hazugsággal mentegették s mindezt a görög papok és a felhivott keresztyén lakosok is igazolni kényszerültek; de a befogottak közöl mégis sokan lánczaikon haltak el, a város pedig a megölt orvos családjának évenkint még jelenleg is 15 000 piaszter vérpénzt fizet.

Itt látható még ama sziklába vágott vizvezeték is, melyet a népmonda egy perzsa regény hőse : Ferhád művének tart. Ferhád ugyanis egy georgiai szűzbe, a csodabáju Sirinbe szerelmes lőn, ezt nőül megkérte, de a leány vonakodó atyja az ifjút óhajtásától elidegenithetni vélvén, egy herkulesi mű elkészítését adta fel, melynek teljesítése esetére adta volna csak neki leányát. A szerelmétől lelkesitett Ferhád azonban bevégzé a nagy munkát, de szive leányát meg nem nyerheté, mert Amasiába vitték és előle elrejtették. Kifürkészvén Ferhád szerelmese hollétét, felkereste őt, de a szívtelen atya leánya elnyerhetését ismét egy óriási mű elkészítésétől feltételezé, mely abból állott, hogy a kősziklákon leánya lakáig vizet vezessen. A derék ifjú ezt is elvállalá és be is végzé, de ekkor egy vén banya arról értesítette, hogy a szép Sírin meghalt. E gyászhirre Ferhád kétségbeesvén öngyilkos lett.

Amasia jelenleg ugyan nagyszerű romokkal nem bir, de a nagy mennyiségben található faragott kövek, párkányzatok s oszlopok eléggé tanúskodnak hajdani nagyszerűségéről és viszontagságairól; alig lehet a városban néhány lépést haladni, hogy a régi fény idejéből maradványokra ne bukkanjunk. A vizen épitett kőhidak is csaknem egészen egymásra halmozott oszlopmaradványokból készitvék. A Danismend mahomedán korból is találtatnak még némi emlékek, melyek közt egy, tömör kőből készitett és jelenleg is fennálló s hihetőleg valami középület kapuján, oly gyönyörű arabesk faragványok vannak, minőket még soha sem láttam; az egymásba fonódó sajátszerű czikázatokat nem levén képes szemeimmel követni, rajzolásukat abban hagyni kénytelenittetém.

Egy már romlásnak indult mahomedán sírboltban koszorúkkal és Orion-fejekkel ékesitett igen szép sarcophagot találtam; ezen hihetőleg valamely görög hős vagy művész koporsóját elfoglalta mahomedán szent, bizonyára schi-i vagy perzsa hitfelekezetü lehetett, mert az orthodox szunni-t e képekkel fertőztetett s előbb djaur-t tartalmazott sirba temetni rokonai nem engedték volna.

A várorom mögötti hegyen roppant kőtáblával födött sir van, ahová évenkint april 25-én papjaival együtt kizarándokol a nép; e helyet Kirkler-nek (negyvenek) nevezik s a selyembogarak tojásait ott szentelik be; az is vértanuk sirja, de történetüket ki nem fürkészhettem; ilyesekről s több egyebekről itt hasztalan kérdezősködni, mert felvilágosítást éppen nem, vagy csak a legritkább esetben képesek adni. Csupán szokásokat követnek, anélkül, hogy ezek eredetét tudnák. Az idevaló nép bármi kézművet angolnak, minden varromot pedig genevis vagyis genuainak tart, noha a genuai birtokok csak a tengerparton voltak. Vannak még e vidéken egyéb régi nevezetességek, de azok csak ugy birnának érdekkel, ha történetüket csak némileg is adni lehetne, de itt könyvekhez nem juthatni..

Amasia lakossága selyem- és gyümölcstermesztésből él; alig van Törökországban e helynek párja, hol annyi és oly jó gyümölcs teremne mint itt, és mindemellett a piaezon jó és szép gyümölcsöt nem kaphatni, mert narít (szabott ár) szerint köteles kiki árulni s ez az oka, hogy a gyümölcs szinét vidékre viszik, hol azt tetszésük szerint árulhatják. Stambulba nagy mennyiségű körtét és almát szállítanak.

1848-ik évben 400 bal selyem termett (1 bal=60 oka); mdrehm-jét 25—30 piaszterért árulják (1 midrehm = 125 drehm; 1 oka = 400 drehm), igy okája 80—90 piaszterbe kerül, tehát a selyem olcsóbb mint Brussában. Az itteni gubók elég tömörek és aprók levén, felfogásom szerint nem silányabbak a brussai termeléknél, de a brussai és demirdzsi görög nők ügyesebbek a selyem-felmotolázás kezelésében.

Három völgyág, melyet a Je-sil-; vagy Terz-akan-irmak a sziklák között mosott ki magának, eperfákkal van beültetve; a folyó ága mindenütt el van gátolva s a gátak elé egy-egy vizmeritő kerék a kertek locsolására alkalmazva. Minden kert-osztályban fából vagy vályogból készitett terjedelmes épület van, melyben a selyembogarakat tenyésztik; a kertek egymástól nincsenek kerítéssel elkülönözve, s az emiitett házak mégis az év 9 hónapján át bántatlanul üresen hevernek. Itt is, mint Brussában, a fák ágait bicskafürészszel vágván le, adják a hernyóknak, mely kezelési mód ugyan több helyet — de kevesebb munkát kiván, mint az olaszhoni eljárás, ahol a leveleket az ágakról lefosztják, s ez utóbbi mód jobbnak is látszik ott, hol a munkáskezek nem hiányzanak, de az előbbi, az itteni körülményekhez képest alkalmasabb és hasznosabb. A levágott ágacsokat kövér és dús hajtások pótolják, de Magyarországban az ily nyesés után nőtt uj hajtások őszig vajon megérhetnének-e? azt csak kísérlet után lehetne megtudni.

Nemesitett eperfa itt nem találtatik, de Brussában elég van; ennek levelei gyakran egy láb hosszúk és sok selyemanyagot tartalmazók levén, hasznosabbak mint a vadfák levelei. Tavaszkor a nép elhagyja városi lakását és a kertekbe költözködik. Mi könnyű e keleti népnek a költözködés, azt nálunk nem is képzelik; széket, asztalt s más effélét nem ismernek, hanem néhány szőnyeg, szalmával töltött párna és a főzéshez való rézedény minden, mire szükségök van. Egy fauyerges öszvérre kötött két kosárba rakják holmijaikat, ezekre teszik az apró gyermekeket, a kosarak közé rakott párnákra ül az anya, a nagyobb gyermekek elül vagy hátul futkosnak, az apa pedig öszvérét vagy egyéb teher-hordó állatját a költözködés helyéig részint hajtja, részint vezeti.

A növényvilág igen sajátságos és nagyon különböző a Szamszun vidékitől, a Thvja orientális itt a kopár kősziklák közt mindenütt nő. A madarakból sok a szakállas sas, Oypaetos barbatus, fakó keselyű, Vultur fulvus, barna keselyű, Vultur cinereus — mely utóbbi azonban tiszta meggyőződésem szerint nem egyéb, mint a V. fulvus fiatal egyéne, — dögész keselyű, Cathartes perenopterus látható; vannak továbbá még többféle sasok, ölyvök és vércsék, ezek közt a sárga körmű vércse, Falco Tmnunculoides; a szép falkúsz Tychodroma muraria, havasi holló, Pyrrhocorax gruculus, és más apró ritka madárfajok a zenérek sylviu kineméből, ugy a szulovai kies völgyben nagyszámú reznek, Otis tetrax, továbbá egy igen szép gatyás tyúkfaj, melynek műnevét elfeledem, található; van még egy itt Angut-nak nevezett gyönyörű nagy kacsafaj, vadászat közben láttam és hallám vastag de különben ércz-zengésű kellemes hangját. De mint vadászt, is érdekelni fog a szép kövi fogoly Perdix saxatlis, mely itt oly nagy mennyiségben van, hogy egy nap 30—40 csapatra is bukkanánk. Itt igen különös módon vadászszák, t. i. egy öl magas és négy láb széles terjedelmű, fehér és verhenyes koczkájú szőrszövet lepedőt négy sarkánál fogva keresztbe illesztett s megkötött két vesszővel kipeczkelnek, s ezt a vadász középen fogva maga elé tartja és viszi a foglyok felé; a foglyok erre összecsoportosulnak és mintegy kíváncsian bámulják a különös kelmét. A lepedőn a szemek számára két lyuk van, alantabb pedig egy harmadik, melyen a puska csővét kidughatni; ezen móddal az itteni vadászok, kik röptében egyátalán nem tudnak lőni, egyszerre több foglyot ejtenek el. Én is megkísértem az alagyn-vel (mert igy nevezik, mi tarkást jelent) a vadászást, de nem tudtam vele boldogulni, mert nem lévén hozzászokva, nem a lyukakon, hanem a szövet szélénél kukucsáltam, s a foglyok elrepültek; ámde miként a fecskék a fülesbaglyot szokták háborgatni, akként a verebek nagy csiripolással támadják meg az alagyást. Erről az a véleményem, miszerint a koczkázat a madarak szemét ingerli és kápráztatja.

Kigyó e vidéken igen kevés van, az is egy fehér faj, melyet nem ismerek, de annál több a skorpió és a rettenetes harapású pók, Phalanga.

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 13. 199.

III. A khinai vizeken. 1897 január 23.

A sorozat első része a SZIGETEK XIII. fejezetben jelent meg. G.

Már négy napja hajókázunk a khinai tengeren folyton erős szélben, mely a múlt napokban valóságos viharrá fokozódott. A légmérséklet hideg annyira, hogy a kapitány elő is vette a bundáját. Imitt-amott látni egy-egy kopár szigetet ; s ha pár viharmadár nem kisérné a hajót, valami kihalt világban képzelhetné magát az ember.

Jan. 17-én reggel egy sűrű szigetcsoport közé érkeztünk, mely Hongkong-ot elzárja a kíváncsi szem elől mindaddig, amig helybe nem érkezik az ember, hogy váratlanul annyival nagyobb legyen a meglepetése.

A Hongkong előtt elterülő szigetcsoport gránitsziklákból áll. Növényzet alig látszik valahol, mint a khinai partokon általában. Magát a várost csak akkor pillantja meg az eniber, mikor a hajó már benn van a kikötőben. Ez nem valódi kikötő, csak a szelektől szigetek által jól védett tengeröböl; nem is mehet a hajó közvetlen a parthoz. Csónakon kell kiszállni belőle. A csónakosok kivétel nélkül khinaiak; de ezeket a többi khinai annyira lenézi, hogy a szárazon megtelepedniök sem szabad. Csónakjaikban laknak minden időben. Az asszony a kis gyereket kendőbe kötve hordja a hátán, s versenyt evez a férfiakkal; a kormányos mindenütt asszony.

Hongkong szigetét az angolok 40 éve, hogy elfoglalták Khinától. Akkor csak néhány halász kaliba volt a parton, mint a többi szomszédos szigeteken, hol ma is csak azokat látni. A számtalan sekélyvizű tengeröböl igen jó volt a halásznak, s annak idejében a tengeri rablóknak is, mert nagyobb tengeri hajó nem üldözhette, s a khinai különben is a legügyesebb hajós népe a világnak. Hongkong a kikötőből igen szép látványt nyújt. A part mentében palotaszerű középületek hosszú sora húzódik végig. Ez azonban jóformán csak egy utcza: azonnal kezdődik a hegység, amelynek legmagasabb csúcsa, a Viktória-csúcs, 1800 láb magas. Igen meredek gránitszikla, mint a többi társai, de nem oly kopár, mint a többi.

Negyven év alatt sikerült az angoloknak semmiből egy 1 200 000 lakosságú ragyogó, gazdag várost alkotni itt; pedig sok nehézséggel kellett küzdeni; a legnagyobb volt mindannyi közt az egészségtelen levegő. Európai ember nem tudott itt megélni. Mindenek előtt a mocsarakat és elposványosodott tengerpartokat töltötték fel, szárították ki. Ezen munkálatok ma is folyamatban vannak. Az alsó város egészen ilyen területen épült.

Építettek nagy költséggel vízvezetéket, amely a városnak a legmagasabb pontját is ellátja egészséges vizzel. Az utczák tisztasága páratlan, mint minden angol városban. Az utak kitűnő jó karban vannak. Igaz, hogy a lófogat nagy ritkaság. Gyaloghintó tartja fenn a nagyon is élénk közlekedést. Költséges és nagy kitartással folytatott munkával elérték azt, hogy ma Hongkongban bátran települhet le európai ember. Mindamellett a gazdag európai ember palotáit és villáit a hegyoldalba építi; ami nagyon költséges, de felségesen szép, s nagyon egészséges lehet.

Ez adja meg a Hongkong páratlan szépségét. A hegy lábától a tetőig, szebbnél szebb paloták és hotelek díszlenek, művészileg gondozott kertek között. Ez az igazi európai uri város. Itt nincs üzlet, ipar s azzal járó bűz, piszok, zaj. Nem látni koldust sem. Itt minden lépten nyomon a rend, a tisztaság, a jó ízlés gazdagsággal párosulva mosolyog felénk. S ez nem mind csak angoloké. Van itt sok gazdag khinainak is villája. De hiába, az mégis csak khinai. Az angol megadja a törvény előtti egyenlőséget, társadalmilag azonban nem tekinti embernek a khinait; ez pedig a lenézést lángoló gyűlölettel viszonozza.

A Viktória-csúcsnak majdnem legtetején van a kormányzó palotája, azon felül pedig a meteorológiai intézet. A csúcsra kevés fáradsággal lehet feljutni. Van majdnem a tetőig egy igen merész hegyi-pálya. Különben az egész hegyen minden irányban a legszebb szerpentin utak kanyarognak; minden fordulónál szebbnél-szebb, s ujabb kilátást mutatva a városra, az élénk kikötőre, a szigetekre, s az átellenben látható khinai partokra.

A számos vízvezetéki medencze mint megannyi kis kristály tiszta tó gyönyörködteti a szemet. A gránitsziklákba nagy költséggel vágott lawn-tennis (füves) pályák mindennél világosabban bizonyítják, hogy angolok közt vagyunk. Az építkezés a hegyeken szakadatlanul folyik, mégpedig nagy arányban, és nagy költséggel, mert hiszen minden téglát, s az utolsó kanál vakoló port is khinai napszámosok hordják fel a hátukon 1800 láb magasra, bámulatos gyorsasággal, majdnem futólépésben. Tömérdek szegény embernek ad ez s a kikötő kenyeret.

Délután meglátogattuk a temetőt. Gyönyörűn gondozott, majdnem tropikus kert. Az angol a boldogok völgyének hivja. Itt ebben a temetőben van azoknak az emléke kövekbe vésve, akik nem nyugosznak ugyan itt, de akik az angol lobogó alatt, az angol nagyságért tengeren, vagy szárazon elestek; s ami külön megfigyelésre érdemes, mindig több közöttük az önkéntes vállalkozó, mint a rendes katona. Az angol nem szeret katonásdit játszani; de ha valóban szükség van rá, ezt a kötelességet is teljesíti. Ezt bizonyítják a hongkongi temető sírkövei is.

Az angolnak Indiában nagyobbrészt bennszülött katonái vannak. Itt azonban mind válogatott angol katonát tart. Több oka lehet rá. A khinai először is ropssz katona; aztán jobban is gyűlöli az angolt, mint a hindu, s Khina ide alig egy puskalövés. Indiában a rendőr bennszülött, s fegyver nélkül jár. Itt nagyobbára hindu s kevesebb khinai, de mind a kettő fel van fegyverezve. Mindezekből látszik, hogy az angol itt kevésbé érzi magát biztosan, mint millió hindu alattvalója közt. Nem is csoda; bajos megállani egy világbirodalommal szemben, egy attól elvett kis szigeten, ahol alig lakik 3000 európai ember! Őrzi is ezt az angol jól; meg is van erősítve minden arra való pontja a hegyeknek s a partnak néhány mérföldre több irányban.

A khinai városrész olyan, mint mindenütt. Szűk ntezák, szemét, sok bolt, stb. Annyival rosszabb talán mint másutt; hogy sok oly khinai települt ide le, a ki a büntető hatóság elől menekült ide.

A város és kikötő forgalma óriási nagy; ezért fejthet itt ki az angol nagy fényűzést. Bálok, lófuttatások, — a melynek tételei alig kisebbek az otthoniaknál, — napirenden vannak. Nagyon sok angol, aki semmivel jött ide, ma milliókkal rendelkezik. Most már kissé csendesebben megy a dolog; s a khinai, mint mindenütt, ahol megjelenik, megnehezíti az európai kereskedő dolgát. A khinai született kereskedő. Az önmegtagadásig mértékletes életet él, fényűzésre semmit sem ad; az angol pedig éppen ellenkezőleg tesz. Innen magyarázható az a jelenség, hogy a kiskereskedés terén a khinai mindenütt elveszi a teret az angoltól. Ellenben igazi nagy vállalatba nem fog. Arra nem elég merész, és szűk felfogása van a világról.

Január 19-én vettünk búcsút Hongkongtól s most már negyedik napja haladunk unalmas, borús időben, részben viharban Shangai felé. 24-ikén reggel ott leszünk.

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 15. 231.

IV. Jokahama, 1897 február hó.

Itt vagyunk a csodák hazájában, Japánban. Mert Japán európai embernek valósággal csoda számba mehet. A japán szigettenger Simeno-Sekki kikötőnél veszi kezdetét. Sajátságos alakú szigetek, éles hegytetőkkel, melyek nem túlságos magasak, alulról, amig csak lehetséges, lépcsőzetesen ültetvényekkel borítvák, néhol azonban kopasz legelők is vannak.

A hegytetők jellegét az ország belsejében is különösen a japán fenyő adja meg. Ez minden más fenyőtől elütőleg terebélyes koronában végződik, s így a hegytetőknek azt a gyerekjáték-erdők színezetét adja meg, amit mindenki látott már japáni képeken. Eddig ezeket túlzott modorosaknak tartottam, de most látom, hogy jól voltak festve.

Itt a természet maga is kifogyhatatlan az apró bizarrságokban. Általában Japán olyan, mintha a természet mintát adott volna az iparnak a miniatűr munkára.

Minden megvan itt, ami másutt, csakhogy kisebb, szelídebb alakban. Sík föld, de nem beláthatatlan ; elég magas, de nem zord hegyek, mintha csak az Alpoknak szolgáltak volna kicsinyben mintául; őserdők félelmetes ragadozók nélkül; féltrópikus éghajlat; minden déleurópai növény megterem, de valódi tropikus már nem. Egy igazi nagy s bámulatosan szép kúphegye van; ez a Fusiáma kihalt vulkán, 12,400 angol láb magas. Most, mikor láttuk, felénél lejebb hó borította, s oly vakítóan fehér volt, hogy alig lehetett rá nézni. De ez a csúcs is olyan, hogy nagysága mellett sem tesz zord hatást. A környezete most télen is zöld; kamé-liák, rododendronok lepik teljes virágzásban. Ennek a hegynek alakja teljesen szabályos kúp, csonka tetővel, minden megszakító tagozat nélkül ; azért ez is úgy tetszik, mintha nem is a természet alkotta volna üyenre.

Hogy aztán az összhang teljes legyen, Japánban az ember is nagyon kis termetű, bár erős. A nők olyan kicsinyek, hogy szinte mind gyermekeknek nézzük őket, e mellett mindig nevetnek, ami nagyon jól áll nekik. Különben az egész japán népben van még valami gyermekesen üde. Sehol sem talál az ember másutt annyi mosolygó emberarcot. Pedig a japáni szegény ember ugyancsak súlyos munkával keresi kenyerét. Bámulatosan ki van fejlődve a házi ipar több neme és a földmívelés.

Minden talpalattnyi föld mívelés alatt van. A térségek öntözhetők; nagy és kis folyók mind szabályozva vannak, s részben az ipart, de legfőkép a földművelést szolgálják. Erről s még sok egyébről is, önálló műben szándékszom tüzetesebben megemlékezni.

A tágas talajon rizst, indigót, eperfát, sok fajta gyöknövényt, hagymát, salátát, káposztát és számtalan más kerti veteményt termesztenek. Ahol a talaj emelkedettebb, vagy bármi oknál fogva nem könnyen, vagy ritkán öntözhető, ott gyümölcsfát, a selyembogarak részére eperfát s mindenek felett teát termesztenek, és fel a legmagasabb csúcsokig, — ahol öntözésről már szó sem lehet — hegyi rizst. (Ez nálunk is megteremne.)

Vannak jobb és roszabb karban levő erdők. Éppen úgy, mint másutt a világon, a nagy városokhoz közel, valamint a tengerpartokon, ahol a forgalom nagy és sok anyagot emészt fel, az erdők nagyon meg vannak fogyva. Az ország belsejében azonban még nagyon sok fölhasználatlan erdő van. Építkezéseknél, vasúti hidaknál, s raktáraknál oly szép műfákat látni, mint tán sehol a világon. De félő, hogy oly rohamosan is fog fogyni, mint sehol másutt. Japán valóságos szigetbirodalom, több mint 2000 szigettel, mesés hajó- és dereglye-forgalommal, nem is említve a legújabb időben hatalmas lendületet vett hadi és kereskedelmi hajó-építészetet, mely téren már ma is, az angolt leszámítva, elsőrangú.

Aztán a japán házak úgy falun, mint városon kizárólag fából épültek és épülnek, még roppant nagyságú templomaik is. Valóban csoda, hogy még eddig el nem fogytak az erdők. A fát néhol csak azért irtják, hogy helyére tea-ültetvényt telepítsenek, s ahol a hegy nem olyan meredek, hogy az eső levigye róla a földet: ott ez nem is baj; de ahol meredek, vagy köves: ott beáll a karszt-képződés, mint Európa sok részén. Erre mutat már az is, hogy nagyon csekély fo-lyócskáknak néhol akkora kővel s homokkal telehordott árterök van, hogy bátran elférne benne a Duna.

Osszakától Jokahamáig a vasúton is mentünk ily elpusztított hegyi vidéken. S milyen látvány volt ez a többi mosolygó vidék mellett! Kopár hegyoldalak, rongyos fa viskók, lóháton csebret hordozó japánok, akár csak az erdélyi havasi oláh. Egyforma ok, egyforma eredmény.

Mióta Kobiban japán földre szállottunk, több utat megtettünk 800 kilométernél. Magától Osszakától Jokahamáig 17 s fél órán át mentünk gyorsvonaton. Voltunk Kobiban, Oszakában, Narában, Kiotóban, s jelenleg Jokahamá-ban, ami ezek közt fekszik, azt mind láttuk; s igyekeztem elfogulatlanul látni.

A földek hihetetlen apró darabokra vannak osztva. Mind öntözhetők, sok helyt még a hegyoldalakon is. Ahol hegyi patakok vannak, azoknak vizét mind lépcsőzetesen tavakba gyűjtik s fokonként használják öntözésre, mindig alsóbb és alsóbb medenczékbe eresztve le a vizet. Ahol síkságon van a folyó vagy patak, ott a vízgyűjtők tekintélyes tavakká növekednek.

S mind ezt a rengeteg munkát úgy a síkon, mint fent a hegyoldalakon, mind kézi munkával végzik. Sehol sem láttam, 800 kilométer utam alatt ekét vagy csak annak nyomát, egy árva barázdát sem. Nincs is akkora föld, sehol, ahol egy eke meg tudna fordulni.

Egyik falu a másikat éri. Ahol falu nincs, ott tanya van tanya mellett, a lehető legkisebb helyre szorítva, mert drága a föld. Egy kis ház, valami kis raktárféle: ennyiből áll egy tanya ; hiszen baromfin kivűl házi állat is alig van. Lovat is csak a hegyi vidéken s városokon látni, de nagyon keveset.

A ház mellett néhány fa, néhány árnyat adó bambusz-bokor, ebből áll a japán tanya környéke. Az egész térség mégsem unalmas, mert a művelt földek egyhangú egyenes koczka vonalainak hatását enyhítik a tanyák, s a néhol csak egy szoba nagyságú temetők pár fával. Itt már a halottaknak is alig jut hely. Ilyen a túlságos népesség. De azért az európai szocziálizmust nem ismerik. Boldogok, valószínűleg jobbak is, mint mi.

Japán hatalmasan fejleszti iparát. Gomba módra keletkeznek a gyárak. Ifjú hévvel foly itt minden. 1868-ban lépett Japán modern útra; legalább ezzel az évvel szokás a forduló pontot jelezni — s azóta Európát sok téren utói érte. Századok munkáját akarta évtizedek alatt elvégezni s ez nagy részben sikerűit is.Van jó hadserege, kitűnő hajóhada, közművelődési intézményei számosak s európai ember előtt is megütik a mértéket. Gyáripara maholnap nemcsak fedezi a 45 millió lakos szükségletét, de sok czikkből már kivitele is van. Az olvasni és írni tudás általános ; különben az itt is, Khinában is régibb, mint nálunk. Ugy a papir-, porczellán- és selyem-ipar is. Tudományos intézményeiben is igyekszik Európát utóiérni, s már sem megvetendő sikereket mutathat fel.

A feudalizmusból átmentek a valódi alkotmányos monarchiára. Van parlamentjük, felelős minisztériumuk s minden európai udvarnál követségök; hanem van államadósságuk is, kivált az utolsó hadjárat óta. Ebben azonban igen nagy hasznuk volt. Ha nem számítjuk is Formosa szigetét, amelynek pedig három millió lakosa van, ez a hadjárat ismertette meg Európával a japán haderőt, ami bámulattal vegyes megütközést keltett kivált Angliában, ahol nem szívesen látják kifejlődni az «ázsiai Angliát. Mert Japán arra a szerepre van hivatva már csak fekvésénél fogva is. És Japán ma már nem igázható le, mint India.

A japán városok csak olyanok, mint a khinaiak, hanem ezekkel ellentétben ragyogó tiszták. Az utczák mind egyenesek és szélesebbek, mint a khinaiak. A boltok, áruhelyek, étkezők, s magánházak is példaképei a tisztaságnak. Szinte alkalmatlan ; az ember mindig fél, hogy valamit elpiszkol. Khinában megfordítva van.

A boltokban ugyanazon árukat találni, mint Khinában. Ugyanolyan porczellán, selyem, bronz, elefántcsont-faragás. Semmi különbség, csak annyi, hogy mindezen tárgyaknál jobb ízlést tanúsít a japáni. Az emberekben a külső szemmel látható különbség a khinai felett a japán nagyobb udvariassága.

Még csak egy dologról irok ez alkalommal.

Útitársamnak, Del Medicónak, s nekem nyilt véletlen alkalom, hogy jelen lehettünk az elhunyt japán anyacsászárné temetésén, mely február harmadikán délelőtt ment végbe Kiotóben. Százezrekre menő tömeg nézte a menetet, a vasúttól egész egy a város mellett levő kolostorig, ahova a halottat helyezték el. Egyletek, társulatok, iskolák, katonai, tengerészeti növendékek, stb. testületileg vettek részt a temetésen, a menetet magas rangti hivatalnokok nyitották meg, azután következtek a papok. A papok után magas rangú katonák lóháton s egy dísz-század huszár. Ezután fehérbe öltözött papok, sajátságos fejdísszel, fúvó hangszereken szomorú, megható egyházi dalokat adva elő. Ezután következett a nagy s szőnyegekkel díszített koporsó, melyet kékbe öltözött papok, vagy papnövendékek vittek. Ezt követte gyalog a diplomácziai kar teljes díszben. Utánok magas állami méltóságok haladtak polgári ruhában.

Mindez példás rendben, halotti csendben folyt le. A közönség tiszteletet gerjesztő hallgatással viselkedett az egész menet alatt. Egy hang beszedet sem lehetett hallan (Foytatjuk)

B. Kemény Endre: LEVELEK KELET-ÁZSIÁBÓL. 1897. 15. 250.

VI. Jokohama, 1897 február 13.

A főhadiszállást itt ütöttük fel Jokohamában. Fekvésénél fogva nagyon alkalmatos hely. Napjában több vonat indul innen mindenfelé, hajók pedig a világ minden részébe.

A várost három oldalon kies és nem magas dombok körítik, rakva szebbnél szebb villákkal, s japán módon rendesen kissé nagyon is modoros kertekkel, ahol az anyatermészet néha a torz alakig alá van vetve a miénktől sokban elütő eszthetikai formáknak. Képzeljünk egy valódi régi mesterkélt kertet, megfordított színházi látcsövön nézve. Ez a legtalálóbb magyarázat. Mivel itt minden kicsiny s valóban, ha már ilyen egy kert, jobb ha kicsiny, mintha nagy. Az európai konzulátusok s a gazdagok villái mind itt fenn vannak; csak az üzletek és raktárak vannak alant.

A városról nincs mit irnom. Aki látott egy japán várost, az mind valamennyit látta. Ha egyet leírt, valamennyit leírta. Boszantólag egyformák, ha még annyira bájosak is.Általában ami itt nem újabb európai utánzat, az mind mozdulatlan, megkövesült egyformaság. Ruha, ház, templom, bolt, öltözet, szokások, mulatság, zene, minden mindenütt e nagy birodalomban teljesen egyformák. Mintha a természet is osztozna ebben az egyformaságban.

Igen nagy vidékeket bejártunk; mert gyorsvonaton az nagyon hamar megy; s mind a mellett nem mondhatom, hogy egy tájképnél többet láttam volna. Japán mindenütt Japán. Még a földművelés előrehaladottsága is növeli e kép egyformaságát. Minden darab föld szabályos, kicsiny. Térségei kiterített szabályos mintázattal ellátott szőnyegek; hegyoldalai szabályos lépcsőzetek. Falvai játékboltból kirakott telepek.

Itt Jokohamában igen jó társaságban vagyunk. Itt van az olasz konzul, gróf Valentinis, az osztrák-magyar konzul, dr. Bernauer és az attasé Tichtel. Ezekkel már a hajón volt szerencsénk megismerkedni. Együtt tettük meg a nagy utat. Itt van gróf Origeni Orpheus, a finom műveltségű olasz gavallér. Itt van az osztrák-magyar konzulátusnál egy fiatal japán alkalmazott. Németországban tanult. Szépen beszél németül és nagy műveltségű. Nem is lehet másként. Japánban született, Európában tanúlt. Utazással egybekötött tanulással képezte ki magát.

Jól esik Ázsiában is látni legalább egy népet, amely nem lett, s most már nem is lesz többé európai rabszolga. Hinduk, malájok, szingalézek, birmanok és számtalan más nép, rengeteg milliónyi számban, majd mind angol, de mindenesetre európai uralom alatt állnak — a kis Európa dicsőségére s a nagy Ázsia szégyenére.

Csak Japán nem hajtott fejet a hódítók előtt. Khina meg tudta óvni függetlenségét; de nem tudott eddig lépést tartani a kor követelményeivel. A japán háborúban kapott leczke óta ott is kezdenek mozogni, s ha nem úgy lesz, mint Khinában többször volt, csak mától holnapra: akkor a japán háború Khinára csak áldást fog hozni.

Japán belátta, hogy Európának csak európai fegyverekkel lehet ellenállni. Ezért a lehető gyorsan igyekezett magát azon hatalmi eszközök birtokába helyezni, amelyek Európát a világ urává tették. Természetes, hogy legelőbb is a modern hadászatot kellett elsajátítania szárazon és vizen. Mit ért volna az európai műveltség, ha a mindenre éhes angol, akinek már alig van mit hódítnia, pár hadihajóval itt is halomra lődözte volna a városokat. Azért természetes, hogy Japán Európától legelőbb azt vette át, amivel védheti magát Európa ellen. Hadi tengerészete, az angolt kivéve, minden országéval kiállja a versenyt. Van jól rendezett szárazföldi hadserege is, bár helyzeténél fogva az általános hadkötelezettségre aligha van szüksége. Éppen úgy nincs szüksége rá, mint Angliának.

De hiába, az utánzás olyan természet, hogy a hibákat is utánozzuk. Látták, hogy Európa előnyben van. Vakon utánozták tehát még a militarismust is. Pedig a japán pénzügyek, amint ennyi drága reform mellett nem is lehet másként, nem nagy rendben vannak. Ebben sem akartak hátra maradni Európától. No ezt aztán nem is volt nagy mesterség megtanulni.

Egy másik nagy hibáját is átvették Európának. Minden csak kissé tanultabb fiatalember hivatalnok akar lenni éppen, mint Magyarországon. Ez hátrányára fog válni az iparnak, s nem kis mértékben a vállalkozási szellemnek. A független gondolkozásúak befolyását apasztja. A rossz dolgok utánzását azonban ellensúlyozza a jó és hasznos dolgok átvétele is. Közmívelődési intézményeik európai színvonalon állnak, legalább külsőleg. Kezdetnek elég. Rövid időn bejül meglesz a lényeg is.

Meglátogattuk már kétszer az ide vasúton csak egy órányira fekvő fővárost, Tokiót. 1 200 000 lakosú világváros ez; de ezt sem kell valóban szép városnak képzelni. Olyan, mint a többi, csak nagyobb benne az elevenség, fokozottabb a forgalom. Óriási kiterjedésű indóháza sem palotaszerű; nem hasonlít az európai nagyvárosok indóházaihoz. Boltjaiban kevesebb műbecsű tárgy van, mint Kiotóban vagy Oszakában; ellenben sokkal több az európai czikk. Ez természetes. Itt van a császári udvar, mely az európai haladást képviseli ruhában, külsőségben. A számtalan hivatalnok, katona, rendőr, vasúti alkalmazott, távirda, posta mind európai mezbe van bújtatva. A tanuló fiatalság egy jó része már átvette öltözetünket. Ez már magában nagyon sok európai czikk fogyasztását feltételezi.

Tokióban láttunk gyalogságot gyakorlat közben. Jól néznek ki, elevenek, egyenletesen mozognak. Úgy látszik, jól be vannak tanítva; csak bizonyos komikus hatástól nem tud az ember szabadulni, oly kicsinyek. Ez azonban a mai fegyverek mellett alig határoz. A nyers erő tere nagyon megapadott mindenütt a világon.

Láttunk huszárokat is. Mindent tudott a japán utánozni, de a huszárt nem. Úgy ki van magyar-zsinórozva, hogy gyönyörűség volna rá nézni, ha huszár volna ; de hát nem az. Lova rossz, lovagolni pedig nem tud. Nem is lehet ilyen országban, ahol ló alig van, s ha van is, nincs annyi hely, ahol öt perczig vágtathatna egy jó ló.

Elmentünk a nagy kiterjedésű Ouyeno-parkba. Szép, óriás fákkal díszlekedő park. Van benne sok mulatóhely, sok templom, szent kutak, Buddha-szobrok. Az Ouyeno-park valódi nevezetessége az egyetem. Nagyszerű európai épület; s szakértők véleménye szerint oly fölszerelésssel, amilyet alig mutathat fel más egyetem. Eredményét csak sok év múlva lehet majd bírálni. Nagyszerű épület még a kormányzósági palota. Általában a templomokon kivűl csak az állami épületek érdemelnek figyelmet.

Tokió a színészek Eldorádója. Isten tudja, hány színháza van, amelyek teljesen hasonlók a kínai színházakhoz. Láttam egy könyvárusnál Shakespeare-kiadást is japán nyelven. Kétségkívül nem sokára a színházak is átalakulnak, s olyanok lesznek, mint nálunk. A világ egyformásodik; s ha valaha egyik végétől a másikig egyforma lesz, nem lesz érdemes utazni.

Itt minden gyors léptekkel halad az európai egyöntetűség felé. Csak a nők képviselik a konzervatív elemet. A férfiak közül már sokan levetették nemzeti öltözetüket. A nők mindnyájan a régit hordják; s jól is teszik, mert ebben -— ámbár egyik sem valódi szép — nagyon bájosak. Kisbaba termetükhöz, naiv, hamiskás arezukhoz jól áll. Európai ruhában sokat vesztenének. Tudják ők ezt jól, s nem is viselik az európai ruhát.

Ma láttunk egy fényes temetést is. Elől fehér zászlók lengettek, a rúd tetején bizarr lófej ékkel, utána friss virágnyaláb hordozók mentek. Ezek után fényes nagy művirágbokréta-hordozók, utánuk dobosok egyhangú dobolással. Ezek után hófehér öltözetben egy magas rangú egyházi személy díszben, magas aranyos mitrával. Utána leányok, fehérbe öltözve, galambokat tartalmazó kalitkával. Ezeket a temetés alatt szabadon bocsátják, jelképezve a lélek megszabadulását földi börtönétől. Ezután rizst, theát, ételeket, evőeszközöket visznek s csak ez után hozták a halottat, minthogy előkelő volt, fényes koporsóban. A koporsó után még két fehér zászlót hoztak s azután következett a közönség, közöttük mi is.

Ezerféleképpen temetkezünk, de azért a lényeg mindenütt mindenben egyenlő.

Szuk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574

Egy magyar utazó megfigyelései. Mielőtt az orosz-japán háború kitört, a nagyközönség jó része csak az itt-ott elvétve elébe került apró műipari tárgyakból ismerte Japánt. Most azonban, mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő eredménnyel küzdött meg a hatalmas orosszal, még azok is érdeklődnek iránta, akik eddig talán nem sokat törődtek vele. Én közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam Japánban és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást.

Nagasakiban láttam meg először Japánt. Különös az az érzés, amikor az ember először közeledik Japánhoz. Annyi szépet, bájosat hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk, önkéntelenül kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető ut hosszú. Valami másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas, kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek, itt-ott egy-egy elrejtett házacska, idegenszerű tetővel, majd hófehér vitorlás hajók látszanak; a viz zöld és tiszta, mint a kristály.

Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk és önkéntelenül a csalódás érzése vesz erőt az emberen: füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk és európai házakat. S minden, az európai hajók által látogatott japán város ilyen; aki a régi Japánt látni akarja, annak az ország belsejébe kell behatolni, ahol még találhat eredeti, hamisítatlan népéletet.

Nagasakinak egy különlegessége van és ez az, hogy az érkező hajók itt szenet vesznek, a szenet pedig leányok rakják be. A nagy hajó mellé odaállítanak négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarat. A kosarak csak ugy repülnek, perczenként hatvan métermázsa szenet raknak így be, ugy hogy négy-öt óra alatt a legnagyobb gőzhajók is el tudják magukat látni a szükséges szénnel.

Az első benyomás, melyet az ember Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, viz, ég, mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a mi ízlésünktől elütök, apró babaszerüek, mégis tetszenek; tarka ruhájukban, tipegő járásukkal, örökös jó kedvükkel, csacsogásukkal kellemesen hatnak.

A tisztaság, amit ott tapasztalunk, rendkívüli. A japán télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak, így például Tokióban körülbelül nyolczszáz fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik, ami már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem birná ki. A legnagyobb hőségben is ily meleg vizben fürdenek, mert azt állítják, hogy ha az ember magasabb hőmérsékletű vizben fürdik, mint a külső hőmérséklet, akkor a fürdőből kilépve, az elpárolgó viz a testet hűti, amiben igazuk van.

Az első benyomás tehát, kellemes; az ember az első héten nem tud betelni a sok szép látnivalóval, a gyönyörű természeti szépségekkel, a második-harmadik héten azonban már mindent megun, mivelhogy olyan szép. Ez az érzés majd minden európai embert meglep.

A japán városok rendesen nagyon kiterjedtek, a házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt — amint a tokiói egyetem földrengést megfigyelő állomásán láttam — a gyenge rezgések állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek, s nehéz cserepekkel vannak födve, de vannak vidékek, ahol rizsszalmával fedett házakat építenek.

KÉPEK JAPÁNBÓL. Utczai hirdetések Osakában

Szuk Géza amateur-fölvételei

A szobákat elválasztó falak széttolható, papirossal beragasztott farámákból állanak s ha ezeket eltolják, két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utczára és udvarra néző részen papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák ismeretlenek. A szobákban alig van valami bútorzat, a padozat deszka, mely rizsszalma gyékénynyel van födve. A fekvőhely néhány paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak és félre tesznek. Kis, arasz magasságú asztalkák, fából vagy bronzból

készült kézmelegítő széntartók, néhány lámpa, teakészlet, egy kis polcz, a falon pedig egy festett papirkép: ime az egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.

Az utczák egész nap telve vannak a boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A gyermekeket öt éves korukig rendesen a hátukra kötözve hordozzák a nők; gyakran látni ökölnyi nagyságú pesztonkát is nagy gyerekkel a hátán. Akárhányszor sajnáltam a felkötözött apróságokat, akik elfáradva, fejüket lógatva aludtak, míg pesztonkájuk társnőivel mulatozott. E szokás daczára a gyerekek igen csöndesek s mondhatom, hogy síró japán gyereket nem láttam. Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amellyel a hátra vannak erősítve, nyomja őket. A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakonczátlanok, mint európai kortársaik, aminek talán az az oka, hogy a japán gyereknek alig van valami játékszere, s ami van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék. Az apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle czifra, színes ruhába; a kis és serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a hajukat is levágják.

A japánok öltözete, különösen a nőké, festői, a nyugati divat azonban erősen hódít közöttük. A nagy városokban a férfiak már európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti divatot eddig a nők tartották meg leginkább. A japán utczák igen érdekesek: bolt bolt mellett sorakozik,melyek az utcza felé állandóan nyitva állanak s csak éjjelre zárják el berakott fatáblákkal. Az utczákon keresztbe a házak tetején kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. líeggeltől késő estig az utczák telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.

Az ország különböző vidékein más és más különlegességeket látni. Nagasakiban porczelánból és teknősbéka héjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók, Kiotóban gyönyörű bronz, porczellán, selyemhímzés, bambuszfaragás és úgynevezett cloisonnée fémzománcz tárgyak kaphatók, Tokióban bronz, elefántcsontfaragások, Nikkóban csodálatosan szép lakktárgyak. Még a legigénytelenebb és legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak készítve, hogy az ember önkénytelenül váuároL Pedig a csábító alkalom sok pénzbe kerül; sehol annyi pénzt műipari dolgokra ki nem adnak az idegenek, mint Japánban, ami nem is csoda, mert a változatosság oly nagy, hogy mindig lát vagy talál az utazó ujabb és ujabb tárgyakat, a melyeket akarva, nem akarva megvesz.

Nincs a földön nép, mely a fát, virágot jobban kedvelné, mint a japán, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mind szereti a virágot s akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van, mindenütt látni virágot s mindenki a legnagyobb érdeklődéssel gondozza az övéit. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha szinpompájuk nagyszerű, nincsen illatjuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, ahol különösen kiváló fák virágoznak, vagy virágok nyílnak, ami valóságos népünnep számba megy. Január végétől márcziusig virágzik a szilvafa, azután a cseresznye, májusban az azaleák, júniusban awistariák, iris, július végén a lótuszok, novemberben a krizantemumok ; a késő ősznek egyik igen szép látványa a juharfa, melynek levelei ilyenkor vérpirosak. A vadvirágok nem érdeklik a japán népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják a színek szerint és ebben a tekintetben az európaiakat lenézik. Náluk a virágok csoportosításának bizonyos jelképi jelentősége van, szabályok szerint történik s egész tudományt csináltak belőle. Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok a fák elnyomorításában és törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi nagyságú apró, elnyomorított fákat. A virágkedvelés eredményezte, hogy minden japán háznak megvan a maga miniatűré kertje, sokszor alig néhány négyzetméter nagyságú, de van benne tó aranyhalakkal, kis hidak, vízesés, sziklák, apró fák és virágok.

A nép igen szorgalmas, de nem erőlteti túl magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A japán konyha korántsem oly változatos és választékos, mint a khinai, inni alig isznak valamit s egyedüli szeszes italuk a saki, vagyis rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel kezdik.

A kikötővárosokban, de az ország belsejében is, az európai turisták kedvencz tartózkodási helyein, mint pl. Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban és így tovább, kitűnő első rangú, európai módra vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint japánok, az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák. Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki, angol tudományuk azonban az étlapon, valamint az igen és nem szókon tul nem igen terjed. A tulajdonosok mind elég jól beszélnek angolul.

A természet csodás szépségein kívül a népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak és bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó összegeket a fenntartásra fordítják.

A templomokba éppen ugy, mint egyáltalában a japán házakba csak lábbeli nélkül szabad belépni, miért is az európai jól teszi, ha könnyen lehúzható czipőt, vagy pedig a czipőre húzható szövetharisnyát visz magával, mert különben akár hűvös, akár meleg időben alapos náthát szerezhet e szokás következtében.

Bátran el lehet mondani, hogy a japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom emeléséhez, mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van fiókja s a vezetők ugy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész, mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat megfelelő vezetőt, aki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál. Ilyen tökéletes berendezést, azt hiózem, sehol sem találunk. Sőt akárhányszor tapasztaltam, hogy a szállodákhoz tartozó egyszerű úgynevezett riksó-kulik, vagyis napszámosok, akik az utast kis kétkerekű kocsin a kivánt helyre szállítják, egészen értelmesen meg tudják a látnivalókat mutatni és magyarázni.

A vidéki japán szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van, fázik, melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos. A vidéken kis kétkerekű kocsikban utaznak, melyek elé ember van fogva. Hegyes vidéken az úgynevezett kago járja, egy rúdra függesztett hordszék. Az országot vasúti vonalak szelik át. A vonatok elég jók és az idegenek kényelmére különös figyelmet fordítanak. A kocsik japán termetre készültek, az ajtók alacsonyak és jól megtermett európainak ugyancsak vigyáznia kell a fejére.

(Folytatása következik.)

Szuk Géza A JAPÁNOKRÓL. 1905. 37. 589

Egy magyar utazó megfigyelései.

Az előkelő japán közönség I. osztályon utazik s egy-egy utas három-négy ülőhelyet is elfoglal; lábait felrakja, sőt volt alkalmam látni, hogy egy gyémántfüggős, jól öltözött hölgy nemcsak fapapucsait, hanem harisnyáit is levetette és mezítelen talpát óraszámra vakargatta. A vasúti állomásokon csinos kis dobozokban főtt rizst, halat árulnak olcsó pénzért s még a két kis evőpálczikát is vele adják.

Van Japánnak egy gyönyörű hegye, a Fujijama, alakja csonkakup s formája oly tökéletes, hogy szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő vulkán volt, csúcsa örökös hóval és jéggel van borítva. A hagyomány azt mondja, hogy K. e. mintegy 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen és ugyanakkor egy időben a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj süllyedt s a süllyedés helyén képződött a Biva-tó, mely ami Balatonunknál jóval nagyobb.

A Fuji-t, amint ott nevezik, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20 000 főre rúg az ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok czipőivel nappal lehordott por és hamu éjjel magától újra felvándorol a csúcsra. A hegy az egész környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható. Japán költők számtalanszor megénekelték, a festők pedig minden apró tárgyon megörökítik. Én egy cseppet sem csodálom, mert a Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is. Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, francziát, németet láthat, csak a magyar ember ritka s a japán szállodákban mégis tudnak Magyarországról és Budapestről is.

A nép rendkívül szereti a látványosságot, s színházat s van is azért ott elég színház. Bizonyos napokon nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak s a japán erőművészek nem az utolsók ezen a téren. A színházak, látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A színház többnyire hosszúkás négyszög alakú, hátul a színpad, jobbról egy pár olyforma elfüggönyözött hely, hol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész czinczog. A színpad baloldalán van a zenekar. A földszint négyszögekbe van beosztva; szék sehol sincs, a gyékénynyel fedett padolaton ülnek. A baloldalon az egész színház hoszszában egy deszka, ezen járnak a színészek a színpadra. A bemenetnél polczok vannak, melyekre mindenki lerakja a czipőit Tokióban nagy volt a riadalom, amikor én a jegyszedő protekcziójával czipőben mentem be; az egész közönség engem bámult.

Az előadásokon rendesen sok nő van jelen, akik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek, fecsegnek ; némelyik elhozza a hátára kötözve a kis gyermekét, továbbá a teásfazekát, sőt a kézmelegítő szenes edényt is. A női szerepeket is férfiak játsszák. A színpadon a díszleteket a közönség szemeláttára cserélgetik, a színpadot egyszerűen elforgatják. A függönyt félre szokták húzni, amennyiben egy ember kereplővel kijön a színpad elé, jelt ad azután végig szalad és félre tolja a függönyt. A darabokban, amelyeket láttam, a népéletből vett jelenetek voltak, és daczára annak, hogy a japán nyelvből csak a legszükségesebbeket sajátítottam el, mégis megértettem mindent, olyan élethűséggel adják elő. Különösen Tokióban, a Kabukiza-szinházban, amely Japán legjobb színháza.

Azelőtt — állítólag a gyenge világításra való tekintettel — minden színész mellett volt egy ember, aki botra tűzött lámpával az arczába világított, hogy a közönség lássa az arczkifejezést; most már ez megszűnt s villamos ívlámpák világítják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt, vagy délután kezdődik s másnap reggelig tart.

Japánnak egyik különlegessége a gésák. Oly sokat és különös dolgokat írnak és beszélnek róluk, hogy utoljára magam is érdeklődtem irántuk. A gésák tulajdonképpen énekes leányok, akik pénzért énekükkel és tánczukkal mulattatják a társaságot. Nem mindig szépek, de vannak közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a czélra berendezett iskolákban oktatják ki a zene, ének és táncz művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban van, melynek tavaly 700 leánynövendóke volt. A leányok szegény szülők gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat bizonyos számú éven át az iskolát látogatni és ha ki vannak képezve, az iskolát szolgálni; ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani, teaházakban lépnek fel és szórakoztatják a közönséget. A gésa éneke és a zene egyhangú, zümmögő, a táncz plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem tudjuk érteni, a japánok azonban élveznek mellette, Április és november havában amolyan vizsgafélét tartanak külön e czélra épült színházban; Kiotóban láttam egy ilyen előadást.

A színház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3 órától esti 11-ig tartott. Először egyes kiváló tanítványok mutatják be ének- és tánczművészetüket, később, este felé azután csoportokban vonulnak föl, valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arccal; a színpadon néhány öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kísérik a mutatványokat és ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek. A színház villamosan volt világítva, a színpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyú-, illetve viaszgyertyákkal; a díszletek fényesek. Az előadás után az ismerős közönség közé vegyülnek és bírálgatják pályatársnőiket. Nekünk, az európaiaknak mindez üres mimika és hidegen hagy bennünket. Nem így az igazi japánt, aki lelkesülve fejezi ki elragadtatását. A színházhoz vezető utcza — szintén ősi szokás szerint — égő máglyákkal volt világítva.

A gésák büszkék művészetükre és legnagyobb részük igen erényes életet él, s gyakran megtörténik, hogy egyik vagy másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb japán családokba s játszik most a társadalomban előkelő szerepet. Ennek az a magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, akik kedvesek ugyan, de határtalanul együgyűek és igénytelenek. Japánnak most élő egyik legnagyobb színésznője, akit mi is láttunk Budapesten, Szada-Yakko, szintén gésa volt.

Japánnak egy másik különlegessége a «jin-riki-sha» röviden riksa. Ez egy kétkerekű könnyü kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy rúdra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a «kagó»-t még most is használják hegyes vidékeken.

A riksát egész Japánban megtaláljuk, magában Tokióban van vagy 40 000. Az alkalmatosság ezen módja Khinában és Indiában is egyre hódít. Hihetetlen, hogy milyen munkát képesek ezek a riksás emberek végezni. Óraszámra szaladnak, izzadnak, húzzák a kis szekeret. Mikor legelőször láttam, nem ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az állati munkát, azonban idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat alig van Japánban. A japán apró termetű és könnyű és azért egy ember is elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van szüksége, akik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit. (vége)

Japán hajdan és most. 1875. 37. 582

Japán: 1875. Tartalom.

A Buddha megkeresztelése ... 35

Rókák és bolygótüzek ünnepe . 36

Teknősbéka-büvölő 37

Alarczos gyermek 37

Bűvészek és szemfényvesztők . . 37

Rókajáték 38

Japáni templom belseje .... 39

Schiu-Ro, a hosszú élet istene . . 39

Daikoku, a gazdagság istene . . 39

Főúri theaház Yeddoban ... 41

A Yamaszta vásártér Yeddoban . 45

Mellékutcza Yeddoban .... 45

Japáni tánczosnő 46

Japáni színház 46

Japán hajdan és most. 1875. 35. 551.

Japán, a „Napkelet szigetbirodalma", napjainkban ugy az átalános világkereskedelemre, mint az egyetemes műveltségre és ipartevékenységre nézve fontos és nevezetes országgá alakult át. Aki az 1873. évi bécsi köztárlaton Japán műveltségének bizonyítékaival és iparának ritka szép, ízléses és szolid termékeivel megismerkedett, csak elbámult, hogy egy általa pogánynak és műveletlennek tartott nemzet a polgárosultságnak oly magas fokára tudott eljutni. Ezelőtt 20—25 évvel Japán még magános távolban és a világ többi részétől csaknem teljesen elzárva, ősrégi hagyományainak békjóiba nyűgözve élte napjait, s legfeljebb Khinával, Koreával és a hollandokkal állt némi nagyon laza kereskedelmi összeköttetésben. Az ország és a nemzet elég volt maga magának, boldog és elégedett a maga módja szerint, a földmivelés, ipar és belkereskedés virágzott, a tudományokat buzgón ápolták s a nép átalános jólétnek örvendett.

Azonban ezt az elkülönítést, ezt a zárkózott életmódot a gőz és villany századában lehetetlen volt huzamosabb ideig fenntartani. Mikor a roppant terjedelmű, hullámaival három világrész tevékenységnek és nyugoti vállalkozó szellemnek színhelyévé lett, Japán is csakhamar megérezte az uj idők áramlatát. Miután a mennyei birodalom a világforgalom számára megnyílt, Japán is nemsokára kénytelen volt lebocsátani sorompóit. Most már nem feküdött oly messzire a világ többi részétől; Yeddot és Nangasakit gőzhajók segélyével pár nap alatt könnyen el lehetett érni. Az uj-kort a szigetország partjain már több mint félszázaddal előbb megjelent néhány eltévedett vészmadár s egyszersmind azt is megjósolták, hogy a korábbi elzárkozottságnak és rideg visszautasításnak nincs, nem lehet többé semmiféle jogosultsága.

1799—1803-ban Stewart és Torrey megjelentek a szigetek partjain észak-amerikai lobogók védelme alatt s ugyszintén az oroszok is már a megelőző században többször felkeresték Japánt; rövidebb vagy hosszabb időközökben más tengerész nemzetek is követték az emlitett előcsapatokat. A japán kormány belátta, hogy egészen uj kor küszöbén áll. Mikor Putiatin orosz admirális a Taíkunnak Miklós czár egy iratát nyujtotta át, 1853-ban következő feleletet kapott: „A japán kormány régóta szándékozik az ország kikötőit megnyitni, hanem előbb előkészületeket kell megtennie. Jól tudjuk, hogy az idegen nemzeteknek komoly kívánságuk Japánnal közelebbi érintkezésbe jutni s a japán nép is óhajt velők kereskedelmi összeköttetésbe lépni. Oly hajók számára, melyek utjokban sérülést szenvedtek s azt kijavitani óhajtják, vagy vizet és fát kivannak bevásárolni, a kikötők már is nyitva állnak."

1853. jul. 8-án meg is jelent Perry északamerikai hajó-parancsnok Yeddo kikötőjében és 1854. márcz. 31-én az ismeretes kanagavai szerződést csikarta ki a japán kormánytól. E szerződés értelmében öt kikötőváros nyilt meg az európai és amerikai kereskedő hajók számára, s egyszersmind uj kor hajnala derült fól az egész szigetországra is. És e vívmány nem kis jelentőségű volt Európa és Amerika iparüző és kereskedő nemzeteire nézve, ha elgondoljuk, hogy Japán az európai népek által megalapított államokon kivül az egész föld kerekségén a legműveltebb országnak tekinthető, s magas fokú ősrégi polgárosultsága oly szembeötlő mozzanatokat tüntet fól, hogy bámulatosan kifejlett iparának termékei már a középkorban meglepték az akkori müveit világot.

A bécsi köztárlat óta, melyen Japánnak először nyilt alkalma ugy eredeti nemzeti műveltségét, mint különösen ritka ízlésről és finomságról tanuskodó ipartermékeit Nyugat nemzeteinek csaknem egész pompájában bemutatni, egymást érték az utleirások, rövidebb és hosszabb hirlapi közlemények az érdekes országról, s lapunk is gyakran foglalkozott Japánnal és népével. Most ismét egy közlemény-sorozatot indítunk meg a távolkelet „francziáirol", ahogy a japánoakat nem éppen ok nélkül elnevezték. Czikkeink részben a régi Japán szokásaival és népéletével foglalkoznak, melyek az újkor hatalmas áramlata és az országban jelenleg lábra kapott ujitási szellem és európaisodás elől elébb-utóbb teljesen háttérbe szorulnak, s rövid idő alatt végképp el fognak enyészni. A művelődés mindenütt irtja az eredetiségeket: illő, hogy az elenyésző dolgoknak is maradjanak fenn nyomai.

I. A japánok népi ünnepei.

Japán lakói derüs kedélyű vidám emberek, s egész kedvteléssel űzik vigalmaikat. Még a legvallásosabb ünnepeik is, melyeket a bonczok a zárdákban rendeznek, mindenféle világias mulatságokkal és játékokkal vannak összekötve; de vannak másféle, teljesen világi, nemzeti ünnepélyeik is, melyeknek a zárdákkal és papokkal semmi közük, s melyek nem tartoznak az úgynevezett macsűrik vagyis vallásos bucsuk közé.

Ezek közt első helyen állnak a goszekik, vagyis az évenként tartatni szokott öt nagy ünnep. Ezeket hajdan Kiotóban a Mikadó székhelyen a Dain, vagyis a császár udvara rendezte és kezdetben bizonyos vallásos szinezet ömlött el rajtok. E körülmény azonban legkevésbé sem mérsékelte azt a fesztelen vidámságot, mely azokat jellemzi, mert a Kami-vallás azt az elvet állította föl, hogy a vidám sziv egyszersmind bűntelen is.

Ezek közt a nagy ünnepek közt első helyen áll az ujév ünnepe. Jó barátok és ismerősök meglátogatják és megajándékozzák egymást. Az ajándékok többnyire két-három legyezőből állnak, melyeket a látogató, ősi szokás szerint, selyemmel bevont fénymázas üvegszekrényben nyújt át; azonkívül egy papírzacskót is ad, melyben egy darab szárított tengeri csiga-hús van, miáltal annak emlékét akarják felújítani, hogy a japániak egykor igen mértékletesen éltek. A család, mely a látogatást fogadja, meleg rizsborral (szaki), rizskenyérrel és mandarin-naranccsal kedveskedik vendégeinek. A nagy tengeri rák is nagy szerepet játszik újévkor; minden háztartásban hizlalnak egy ilyet egész éven át, s rendesen porrá törve szokták használni. A második goszeki vagyis évi ünnep az úgynevezett bábu-ünnep, melyet a harmadik hónap harmadik napján, tehát a mi áprilisunkban ülnek meg, s a leánygyermekeknek van szentelve.

A családanya a legszebb szobát baraczkfa ágakkal és virágokkal díszíti fól, s ezek közé ama bábukat helyezi el, amelyeket a leánygyermekek mindjárt születésökkor kapnak; e bábuk többnyire csinos alakok, melyek a Mikadot is császári udvar többi magasabb egyéniségeit ábrázolják Ilyenkor nagy vendégségeket is rendeznek, s azokhoz az ételeket a fiatal leányok sajatkezüleg készitik.

Ezután az ötödik hónap ötödik napján, a fiúgyermekek és serdült ifjak zászló-ünnepet rendezik. Ekkor Yeddóban s más nagyobb varosokban is magas bambusznád-rudakon mindenfele tarka-barka lobogók lengenek. Az utczák és közterek ilyenkor szerfölött élénk látványt mutatnak, vidám embertömeg hullámzik föl s alá; a gyermekek legszebb ruháikat öltik fel, s a zászló-ünnepet a legkedveltebb népmulatsagok közé sorozzák a japánok.

A negyedik nagy ünnep a lámpa-ünnep, a hetedik hónap hetedik napján megy végbe és ennél természetesen a különböző színü lámpák és lampionok viszik a fő szerepet. Az ötödik nagy ünnep a chrysanthémek (aranyvirágok) ünnepe s a kilenczedik hónap kiíenczedik napján ülik meg. Minden csészébe, tányérba, tálra széttépett aranyvirágokat hintenek, s ugyanilyen virágot tesznek az italokba is, mert az szerintök az életet meghosszabbítja.

A következő hónapban az ifjú leányok nagy csoportokban látogatnak el a Remida-oava folyó partjaihoz s fiatalabb fivéreiket is magukkal viszik. A leányok ilyenkor nem viselnek álarczot, mint más ünnepélyes alkalmaknál többnyire mindig, hanem szörnyen kifestik és behajporozzák magukat, és hajukat, ugyszintén övüket is számtalan gombostűvel és mindenféle czif'rasággal diszitik föl. Virágot szednek s azzal is fölcziczomázzák magukat.

JAPÁN Buddha megkeresztelése

A negyedik hónap nyolczadik napján megy végbe a Buddha megkeresztelése. Rajzunk ezt az ünnepélyes szertartást tünteti fól. Buddha isten ugy van jelképezve, ahogy a japánok őt mindjárt megszületése után képzelik. Egyenesen áll s egyik kezével az ég felé mutat, mire a másik a föld felé van irányozva. A buzgó hivők szentelt theával fecskendezik be a „szent gyermek" bronz szobrát, mely az úgynevezett keresztelő kövön áll. A különböző boncz-zárdák papjai és szerzetesei végigvonulnak a város főutczáin s magukkal viszik Buddha kis szobrát is, mely egy dézsa közepében van fölállítva, így a hívőknek alkalmuk nyilik ájtatosságukat otthon végezni el, s a boncok, kik mint isten szolgái sem szoktak ingyen tenni semmit, szép kis összegecskét szereznek e vallásos szertartás alatt.

II.

..Róka koma" Japánban. 1875. 36. 567.

A mulatságkedvelő japánok szeretik a kirándulásokat, főleg ünnepnapokon; ilyenkor Yeddo lakói nagy sétákat tesznek a fővárost körülvevő szebbnél szebb tájakon. A város északi környékén egymást érő kirándulási helyek között egy sincs, mely a lakosság polgári osztálya előtt oly nagy becsben állana, mint Odzsi-i Juari külváros, melynek pompás kertjei és ligetei a legnagyobb mértékben egyesitik a kellemest a hasznossal és a szent dolgokat a világi élvezetekkel. A parkok és diszkertek egy sziklavölgy nyilasánál feküsznek, amelyen át egy kis folyócska vízesésről vízesésre csörtet alá a völgynyilás előtt elterülő lapályra, melyen át vidáman kígyózik tovább a város felé. E kis folyó tiszta hullámai fölött emelkednek és húzódnak végig hosszú sorban a thea-ház lugasai és kerti lakás, úgyhogy az ember ott együtt és egyszerre élvezheti a viz üdeséget s ama terjedelmes lombozatú fák kellemes árnyékát, melyek az egész mulató helyet körülveszik. A vendégtermek, verandák, gyékények és theás-edények csillognak a tisztaságtól.

A táj különböző helyeihez történeti emlékek is fűződnek. A szomszédságban emelkedő egyik domb tetejét egykor a Sziogunok vadászkastélya foglalta el, honnan a Szumida-gawa folyó által öntözött nagy terjedelmű térségre pompás kilátás nyilik. Távolabb egy szűk völgyben egy templomot mutatnak, mely a templom alapitójának volt szentelve. Távolabb egy forrás látható, mely magas sziklaoldalról zuhan alá. A forrás egy kőbálvány védnöksége alá van helyezve. É kőbálványhoz imádkoznak Odzsi-Juari vendégei, mikor s rizspálinka gőzétől nekihevülve a vízesés alá helyezkednek, hogy e természetes zuhany jótékony hatását élvezhessék. Azonban mindé sok természeti és tájszépség csak másodrendű érdekkel bír a jó yeddó-iak szemében. Másutt keresendő ama sürü látogatottság titka, melyet Odzsi-Juari kertjei élveznek; ugyanis az egész tájék már a legsötétebb ősidőktől óta Juarinak, a rizsvetések védistenének, s igy közvetve ama szent állatnak védnöksége alá van helyezve, amely Juarinak eleitől fogva oly attribútuma volt, mint Jupiternek a sas és Junónak a páva. A hatalmas állati egyéniség alatt Kiesne uramat értjük, kit a mi népünk a maga nyelvén „Róka komának" szokott elég bizalmasan czimezgetni. Ö az, Róka koma, ki méltóztatott ezt az egész környéket különös védnöksége alá venni.

Imádják is őt éjjel-nappal szorgalmasan Yeddó jámbor lakói a theaház fölött emelkedő dombon, melyet szintén Odzsi-Juarinak neveznek. Az első hónap tizenhetedik napján Kiesné ur temploma roppant számú tarka-barka néptömeget csődit föl a dombtetőre. A városiak és környékbeliek csak ugy vetélkednek egymással abbeli buzgalmukban, hogy melyikük hagyjon értékesebb áldozatokat Róka koma oltárán újévi ajándékul. Azután szétoszolván a dombtetőt borító cserjék között, szent borzalommal nézdelik távolról a domb alján elterülő mocsár közepén azt a nagy fát, mely körül az előtt való este, a rókák évi ünnepének végbe kellett mennie. Kíváncsian kérdezősködnek azoktól, kik azt állítják, hogy látták a rókákat, mikor a fa felé futottak s mindegyikük előtt egy-egy bolygótüz tánczolt, melyeket a rizsföldek szellemei merő udvariasságból szoktak a lompos farkú ünneplő társaság rendelkezésére bocsátani.

Abból, amit a szemtanuk az ünnep folyamatáról, a vendégek számáról s mulatozásainak többé vagy kevésbbé vig voltáról elbeszéltek, nagy bölcsen jövendölgetni kezdenek a beállt uj esztendő s a következő aratás minősége felöl. Azután a theaházak vendégszobáiban minden szénserpenyőt komoly, titkolózó lassú hangon beszélgető társaság üli körül, melynek tagjai ama titokszerü befolyásról susognak, melyet Kiesne ur a földi dolgokra, s különösen a emberek életére gyakorol. Beszélnek a véletlenről, jó szerencséről és balvégzetről s utoljára abban állapodnak meg, hogy mindennek, ami e világon történik, voltaképen Kiesne ur az előidézője.

„Engem az a szerencsétlenség ért" — igy szól az egyik vendég — „hogy egyetlen gyermekemet elvesztettem. Az orvos még azt sem tudta megmondani, hogy mi volt a betegsége. Szegény anyja kétségbeesve ült a ravatal mellett, s a lámpa, mely a holttest fejénél állott, a falra veté a szerencsétlen asszony árnyékát. Akik akkor a halottas szobában voltak, mindnyájan észrevették, hogy ez árnyék a falon egy róka tökéletes körrajzát tünteté föl."

Egy másik vendég meg arra figvelmeztette társait, hogy az utazóknak is gyakran rosszul megy a dolguk, ha Róka komától előre ki nem alkudták a jó szerencsét. Hányszor eltévelyednek a rizsvetések közt, mikor a bolygótűzek hamis vezérlete után indulnak! Márpedig a bolygótűzek mind a róka szolgálatában állanak. Hát még a vadászok! Hányszor megtréfálja őket Róka koma, hogy még a szemük is könnybe lábbad utána. Volt egy igen kitűnő ijász, kinek csakugyan sikerült is egyszer Kiesne ur bozontos bundájába egy nyílvesszőt szalasztani. De mit kellett látnia? Róka koma vidáman fölugrott, mintha semmi sem történt volna és azután usgye! — vesd el magad! — futni kezdett, csakhogy a nyílvessző most már nem a bundájában, hanem a fogai között volt!

A japán évkönyvekben már sok századdal ezelőtt megirták, hogy Kiesne ur tetszés szerint át tud alakulni. A Mikado, ki 1150-ben uralkodott, kénytelen volt legkedveltebb feleségét udvarából száműzni, hogy birodalma pénzügyeit a teljes romlástól megóvja. És ime! a szép hölgy hat legyező-alaku farkkal ellátott fehér róka képében illant el szobáiból. Azután emiitettek több nem kevésbbé rendkívüli esetet fiatal leányok elraboltatásáról, kik közül az egyik sohasem került többé vissza; ellenben azok akik hazakerültek, szülőik kérdező ajkait ez egyetlen szóval zárták le: Kiesne! Kiesne! (A róka!)

Róka koma főleg olyankor veszedelmes, mikor valamelyik vén bonz (pap) képét ölti magára. De ilyenkor is van egyetlen mód, mellyel őt rá lehet szedni. Ugyanis Róka koma bárminő álöltönyt vegyen is magára, finom szaglását soha sem tudja megtagadni. Tegyünk csak egy frisen sült patkányt az ál-pap útjára s ez azonnal kiesik komoly szerepéből s kezdi a jó zsákmányt falatozni, anélkül hogy pap létével valamit törődnék.

Éppen ezt a gyönge oldalát használják föl ellene a yamabók vagy hegyvidéki papok is, ha Kiesne urat tisztes távolban akarják tartani maguktól. Hanem azután a papoknak is ugyancsak résen kell állniok, hogy a róka csúffá ne tegye őket. Ha Róka koma véletlenül rájöhet, hogy szakival (rizspálinka) telt átalagjaikat (boroshordó) hol tartják, jaj annak, aki azt a maradék zagyvalékot megizeliti melyet a róka ott hagyott. Pár csésze szaki, melyet Kiesne ur megakczizolt, elég arra, hogy a legkomolyabb vén pap fejét megzavarja. Rögtön ledobja ruháit magáról, eszeveszett módjára hadonáz és a legbolondabb táncokat kezdi járni ájtatos nyája nem kevés mulatságára. Két róka messziről szintén ugy tánezol, mint a vén pap s kegyetlenül veri a taktust a furcsa mozdulatokhoz.

Mint látjuk, tehát a japán népnek is megvan a maga „Róka komája" és ismeri a „Reineke Fuchs" legendáját. Kedvencz hősén jókat mulat, de azért fél is tőle igen sokszor. A különböző népmondákban és hagyományokban Kiesne hol szent, hol tréfás, hol ravasz, hol meg ördögi lény gyanánt jelenik meg. Reggel hódolnak neki, este kinevetik. De ha olykor maga is tréfálni kezd, ezt csupán azért teszi, hogy ellenein fényes bosszút álljon. Kisértsék meg csak társaságban vagy családi ünnepeken az ő rovására mulatozni, csakhamar megadják az árát, mert mielőtt az éjfél elérkeznék, az egész társaság holtrészegen terül el a terem padozatán. Róka komával nem lehet büntetlenül mókázni! (Folytatjuk)

gróf Vay Péter: JAPÁN SZIVÉBEN. 1907. 757.

— Jamato, —

A nap keltével indultunk. Joshino, a legközelebbi czélpont még hosszú két napi járóföld. Nincsen időnk vesztegelni. A kago útra kész. A törékeny bambusznád-alkotmány fel van szerelve elemózsiával, takarókkal és ernyőkkel. De mind e szükséglet nagyon kis teret foglal, — és a minimumra szorítkozik. Az étel egy-egy kis kosár főtt rizs. A takarók megannyi olajos papírlap. Azonkívül egy-egy szalma-bocskor, hogy ha útközben egyik-másik elkopik, legyen mindjárt kéznél váltani. Mindössze ennyire terjed az egész szükséglet. De hiszen az orientális népek egyik nagy kiváltsága, hogy a feleslegeset soha se kívánták. És így gondolkoztak a japánok is. Ilyen alapra van építve egész élet-rendszerök. Ezt tanította philosophiájuk. Minek az, mire szükségünk nincsen? Minek a felesleges? Ez a tétel volt jelszava úgy e nép élet-bölcsészetének, mint egész művelődésének is, hogy egyszerű, de kényelmes lét, a szerény — de a legapróbb részletekig gondozott hajlék. — Az itt-ott kifejezésre jutott műérzék, mely inkább szuggesztiv gondolatokat igyekszik kelteni alkotásaival, mint materiális műkincseket gyártani. És ilyen módon válott lehetővé, hogy nem csak a gazdag, de a szegény is részesülhetett kényelemben, műélvezetben. E felfogás tette lehetővé, hogy Nippon kultúrája behatoljon a társadalom legalsóbb osztályaiba.

A kago kétségkívül a lehető legprimitívebb jármű. Egy hosszú bambuszrúd, erről kosár, jobban mondva kosárfenék függ alá, mely szintén bambusznádból van fonva. Ennyi az egész — több ugy se szükséges. A kényelmet pár vánkos szolgáltatja. Embereim könnyen vállukra kapják s elindulunk. Neki a vadonnak. — Se út, se ösvény, — mindössze egy mesgye kígyózik a páfrányok között a hegy oldalán. Őserdő, amerre tekintek, százados kámforfák, örökzöld chryptomeriák, terebélyes magnóliák emelkednek. — A hatalmas törzsek körül pedig illatos azalea, rózsaszín rododendron és százféle cserje nőtt áthatolhatatlan sűrűséggé. A növényzet kivételes gazdagsága, buja növése e kis szigetország fővarázsa.

Japán szivében, Jamato (nagyváros Kanagava prefektúrában) őserdeiben szándékszom pár hetet tölteni. Czélom kettős: már régen óhajtottam a japán nemzet klasszikus földjét felkeresni s ez időszerinti műtörténeti kutatásaimat e tájékon igyekezem folytatni. .Jamatóban terült el az ősi japán királyság. E földön telepedtek le az első honfoglalók. Úgy visszhangzik e kifejezés: Jamato, minden igaz japán szivében, olyan emléket ébreszt és olyan eszményeket kelt, mint nálunk e szó: Pannónia.

Szép föld ez nagyon és sajátságos. Eredeti és egyedüli a maga nemében. Hegyes-völgyes, csupa sziklaorom és örvény. Aztán minden átmenet nélkül következik a hegyre a völgy — hogy a lapályból csak annál meredekebben emelkedjék egy másik hegy csúcsa a magasba. Vulkanikus kitörések soha fantasztikusabb formákat nem öltöttek. Egy-egy vízválasztóról alá tekintve, olyan a vidék, mint egy hullámzó kitörő láva-tenger.

Az idő gyorsan múlik a rengetegben. És a csendes magány közepett gondolataim zavartalanul szövődnek. Minden legkisebb tárgy egy-egy új eszmét ébreszt, a legcsekélyebb esemény új fogalmakat kelt. Órám régen felmondá a szolgálatot, embereim pedig nem rendelkeznek ilyen felesleges lommal. Zsebük sincs, ahová tehetnék, a ruházat nagyon lenge és egyedüli birtokuk: a kis rézpipa és dohányzacskó az övről függ alá.

Dél lehetett, mikor a vízválasztókat érjük, vagy talán később is lehet, — mellékes. A nap teljes erejével lövelli függőleges sugarait. Az erdő és a természet déli álmát alussza. Az a bizonyos rejtelmes déli csend nehezedik hegyre és völgyre, mely még teljesebb, még némább, mint az északai. Körültünk minden pihen és úgy rémlik, mintha a világ életlüktetése megszűnt volna egy időre.

Jamato ott terül el lábaim alatt, sajátságos alakulású hegylánczai, szűk völgyei, pántlikázó folyói, viz alatt álló rizstáblái mind olyanok innét a magasból nézve, mint egy óriási topográfiai térkép. De legszebb a kilátás dél felé. Hegyláncz hegylánez fölé tornyosulva vetődnek a világos, ezüstfelhős égboltra. És ezüstös párák fátyolozzák szaggatottan a völgyeket. Fellegek csipkésen, foszlányosan kavarognak, kergetik egymást alattunk is és felettünk.

Vándorutunk főeseménye a délelőtt folyamán egy emberi lak felfedezése. A szalmafedeles, széllel bélelt épület ott emelkedik a hegy nyergén. Útszéli vendéglőnek látszik. Megpillantása újult erőre serkenti vitéz táltosaimat. Nem csekélyebb a csárda népének öröme sem, vendégeket látva közeledni erre, — «a merre még a madár se jár.» És kész a lakoma, egy tál főtt rizs és pár csésze tea. De ha rövid az étlap, annál hosszabbra nyúlik a siesta. És még tovább tartanak a búcsúzás mondókái. Soha szertartásosabb népet a japánnál. A spanyol udvar etiquette-szabályai egyszerű csiszolatlanság számba mennek azokhoz az aprólékos szólásformákhoz, bókokhoz, meghajlásokhoz hasonlítva, melyek itten az utolsó kulira nézve is kötelezők; kivált a hegység között, elszigetelve a külvilágtól, távol a modern befolyásoktól, a nép híven őrizte meg a mai napig hajdani szokásait, hagyományait.

Embereim és a háziak valami tizedszer hajtják meg magukat. A bucsúzásnak se vége, se hoszsza, így kívánja azt meg a hagyomány. És e hosszadalmas, kölcsönös bókolás közben valamennyi mosolyog. A mosoly egy másik társadalmi szabály. Ha két halandó találkozik az úton, első kötelessége mosolyogni. Mondjon bármi közönyös dolgot, vagy tudasson bármennyire szomorú hírt, ábrázatának nem szabad semmi érzelmet, semmi belső felindulást kifejezni. Az arcz változatlanul derűlt marad egy lakodalmas menet vagy temetés alkalmával. E nép illemtana azt parancsolja: ha barátod szomorú és szenved, ne tedd még levertebbé siránkozásoddal. Első kötelességed nem fokozni, de enyhíteni fájdalmát. így mosolyog kicsi és nagy, a bölcsőtől a sírig, mígnem a mosoly odafagy valamennyinek ábrázatára.

«Bekei!» «Josso !» mondja szakadatlanul a két első, mire változatlanul feleli a két hátulsó székhordó:«Jantako !» «Jasso !» És ez így megy óráról órára, reggeltől estig — Bekéi Josso — Jantako Jasso. Mit jelentenek e felkiáltások tulajdonképpen, sohase tudtam meg. Értelmét meghatározni annál nehezebb lett volna, mert a betűk és hangok folyton változtak. Megannyi ritmikus exclamatio. hogy annál könnyebben lépést tarthassanak. Mentől meredekebb lett az út, vagy mentől szédítőbb az ösvény, annál hangosabban ismétlődött a«Bekei!» «Josso !» és «Jantako !» «Jasso !»

És amint megvannak a kis mondókák, megvan számtalan más apró sajátság is őrizve abból az időből, mikor se vasút, se kocsi nem járt az egész ország területén — és a saját, vagy más lábán járt kivétel nélkül mindenki. A székhordozók száma ezrekre ment, és szövetkezetük hatalmas intézménnyé vált. Szerepük így sokszor túlhatolt az egyszerű teherhordáson. Napokig, sőt hetekig egy-egy hatalmas vezért vive vállaikon, a közvetlen szomszédságot és folytonos érintkezést nem egyszer használhatták fel a régi időben saját előnyeikre. És még ma is szokásaik, modoruk sokat megőrzött azokból a napokból, mikor ők voltak a közlekedés egyedüli közvetítői. Erejűk a régi — és kitartásuk se csökkent. — Olyan bátran lépnek és olyan parancsszóra váltják a rudat egyik vállukról a másikra, mint mikor a Shogunokat és Mikadó-kat vitték Tokióba, vagy Kyoto felé.

A hegy nyergéről egyenesen az alant tátongó völgybe ereszkedünk alá. Utunk új és új meglepetéseket tár elénk. A növényzet talán még dúsabb és változatosabb. A füvek és páfrányok ezer ismeretlen válfaját tanulmányozhatjuk. Sok helyen a pántlikafű és aranypáfrány szálairól fehér papirzászlót lenget a szél. Egy-egy óhaj, vagy fohász áll rajtok, melyet ájtatos zarándokok illesztettek oda: a szellőre bízva,vigye fel az égbe imájukat.

Amint leérünk a patak mentére, egy irgalmatlanul hosszú kigyó kerül az első két kuli talpai alá, szájában félig lenyelt préda. És fejét magasan fenhordva kacskaringózik, csaknem lábaik köré tekerődzve. Oda se néznek, és annak az ösztönszerű borzalomnak vagy undornak, melyet e csúszó-mászó reptilia nálunk okoz, ez embereknél nyoma sincs. Buddha követői egyforma babonás tisztelettel viseltetnek minden állat iránt.

Öreg lett a délután, a nap már hanyatlóban van, de falut még mindig nem találtunk. Előttünk a völgy torkolatánál mindössze pár tanyát látok. De bizony nem nagyon hívogatnak éjjeli szállásra. Van egy kocsma is. Embereim mindenáron ott akarnak maradni. Értem, ha fáradtak, közel 12 órája vagyunk úton. De egy kis dohány, pár csésze saké és sok jó szó ráveszi őket, hogy induljunk és folytassuk utunkat Dorokaváig. A mesgye lejtőn le vezet, így hát gyalogolhatok én is. A tájék változatos, hol sziklafal áll előttünk, hol kis csermelyek vágják el utunkat, vagy egy-egy vízesés zuhog alá a magasból.

Eközben eljutunk a tájék vizeinek egyik fő ágához. A széles mederben közepes folyó hullámzik a tenger felé. Ezen kell átmenni, de híd nem látszik. Mindössze pár szál deszkát kötöttek egymás végébe, de ezeknek sincs szilárd alapja, hanem a két part szikláiról függenek. Kétségkívül eredeti, sőt festői alkotmány. De e tulajdonok bármennyire becsesek elméleti szempontból, gyakorlati értékök semmi. Aki járatlan a kötéltánczolás mesterségében és nincsenek kecskepatái, arra nézve az átkelés eleve ki van zárva.

Se embereim nem vihetik ilyen körülmények között a hordszéket, se én magam át nem kelhettem. Tanácstalanul állottunk egy darabig, anélkül, hogy más mód mutatkoznék átjutni. Visszatérni persze senkinek sincs kedve egy hosszú napi járó földre. Az éjet a folyó partján, étlen-szomjan tölteni se volt kecsegtető kilátás. A szomorú dilemma közepett Malsu a vezető, aki ügyes és vicsorgó ábrázatával csúnya, mint egy gorilla, anélkül, hogy tervéről értesítene, vagy beleegyezésemet megnyerné, hátára kap és nekiiramodik a lélekvesztő deszkáján. Csodálkozásomból a híd közepén himbálódzva térek magamhoz. Itt mentegetőzni késő lett volna. A legkisebb mozdulat megzavarja az egyensúlyt és az örvénybe zuhanunk. Úgy éreztem magam, mintha kővé lettem volna meredve. Csak szerencsésen partra érve merek körűinézni. Szilárd talajra jutva, ismét a saját lábaimon állva, veszem jobban szemügyre a rozoga függő hidat és elszánt kulimat. De már ekkor sokat veszített értékéből; ami elmúlott és emlékké válott, mint álom képe hat csupán.

Rendeltetésünk helyétől azonban még mindig távol lehetünk. Erdőknél és a hegységnél más semerre sem látható. Az ösvény kígyózik, csavarodik, végtelen Meander alakjában, hol fel, hol le, anélkül, hogy emberi lakókra bukkannánk. De találunk még több függő hidat, vagy egyszerűen egy-egy gerendát, amelyen áthaladva, folytatjuk utunkat. De már kezdek hozzájuk szokni. Mit nem tesz a gyakorlat!

Sötét éjjel van. Se csillagok, se holdvilág. Az ég boltját nehéz aczélszinű fellegek borítják. Csak lassan tapogatózva jutunk előre az erdő mélyében. Embereim kelletlenül ballagnak. Ők se látszanak tudni, merre találjuk a legközelebbi hajlékot. Végre a fák törzsei között derengő, pislogó fény szűrődik felénk és új reményt ébreszt mindannyink szivében.

Hogy csalódtunk, talán mondanom sem kell. A bátorító sugár mindössze egy papiros lampionból derengett, mely hosszú póznára tűzve igyekezett vándor tulajdonosának útját megvilágítani. Egy hazatérő láma. Megállítjuk. Ő majd tud felvilágosítást adni, mennyire lehet még a legközelebbi éjjeli szállás. De bizony ő kegyelme csak hebeg és motyog érthetetlen szótagokat, és tántorog tovább a görögdinnyeszerű, lingő-lengő lampion bágyadt fénye mellett. Úgy látszik, látogatóban volt valamelyik jó szomszédnál és a vendégszerető háziak többet öntöttek csészéjébe az új saké-ból, mint amennyit elbírt a jó öreg.

Megyünk, mendegélünk — mint a mese mondja, — tovább. Meseszerű a környező tájkép, és mesebeli maga a hangulat. A júniusi ég teljes varázsával hatott, óráról-órára jobban érvényesülnek sötét tónusai, az egymásba folyó körvonalak és az egész páratlan symphonia. Életet pedig és világosságot a képnek az ezer és százezer repkedő, fénylő szentjánosbogár ad. Soha ennyit egyszerre és egy helyen nem láttam. Szállingóznak mindenfelől és tündökölnek, csillognak, mint a szikra. Szédítő röptükben átczikázzák az erdőt és mezőt. Izzó szárnyaikkal bepettyezik az egész távlatot, lidércz-szerű fényükkel bevilágítják az egész sötét éjszakát.

És hogy a tündérmeseszerű hatás teljes legyen, az egyik czukorsüveg formájú bérczen fantasztikus vár tűnik fel. A folyó túlsó partján lándzsás csapat halad. Fegyvereik csak olyan mereven sávozzák a szürke hátteret, mint a Velasquez híres pradói képén.

Gyermeksereg, mely régi helyi szokás szerint a szomszéd faluból jött szentjánosbogár vadászatra. Mindannyi kezében hosszú bambusznád, végén szalmabuzogánnyal. Ilyen módon fogja el ki-ki reptében zsákmányát.

A vár — egy régi zárda. Egyenesen oda irányítjuk lépteinket. Az udvart bástya környezi és tornyok koronázzák. Beleillik nagyon az általános díszletbe, sejtelmes és festői.

Sokáig döngetjük a nagy kaput, míg végre egy rekedtes hang kérdi: Mi járatban vagyunk? Csak hosszú tárgyalások után nyílik keservesen csikorogva, nyikorogva sarkain a fél szárny. Előttünk a pitvar. Nyitott tűzhelyénél lobog a láng. A parázs felett függő katlan javában forr és sistereg. És beleválott a keretbe a kis famulus, ki váltig magyarázta, hogy hajlékot nem adhat, mert ura távol van. A csodálatos helyiség egy régi buddhista kolostor, de már réges-régen néptelen. Egyedüli lakója ma az öreg láma, kivel útközben találkoztunk. Őt ugyan hiába várnók. Mire hazakerül ittas állapotában, régen megvirradt. Ha ugyan hazakerül épen a meredek ösvényen.

De mint halljuk, már nincsen messze innét egy tea-ház, ottan majd meghálhatunk. Alig félórai keresés után egy nagyobb épületre akadunk. Még ébren van a gazda. A fusumák nyitva vannak. Új épület és ragyog a tisztaságtól. Szobám falait hófehér rizspapir fedi. Selyemfinom szövésű gyékény a pallója. Mennyezete simára gyalult hársfatáblákból áll. Az összes bútorzat két műtárgy: egy festmény és egy szobormű. Mindkettő ottan áll a hagyományos díszfülkében.

A kép — egy szál nádat ábrázol; a szobor a szent hegy, Tujujama szerény mása. Első pillanatra kép és szobor jelentéktelen apróság. Mint tárgyak igénytelenek, de az érzés, melyet a szemlélőben vannak hivatva kelteni, annál hatalmasabb. Tujuj az örök hóval fedett vulkánkolosszus — és a lábainál terülő méla nádas két külön conceptio. E fogalmakat szimbolizálni a két műtárgy egyedüli feladata.

Ezt találom egy útszéli kocsmában. A művészi finomulás e magaslata nyilvánul meg lépten-nyomon vándorlásaim alatt. És örömmel látom, hogy legalább a nép még megőrizte esztétikai érzékét: hogy az ország szivében még nem durvult el az atavisztikus finomultság. A nagyvárosaik újbáróinak és iparlovagjainak palotáiban felhalmozott értékes tárgyak úgyis csak nagy vagyoni állásokról, de felette gyér műízlésről tesznek tanúságot. Japánban, éppen úgy mint Indiában vagy az arab népek között, a finomult elem, az elité a nép között jelentkezik első sorban. A nemzet hagyományai, irodalma a legrégibb időtől fogva úgy tüntette fel yamato fiait, mint a legelőkelőbbet, a született árisztokrácziát. Nyúlánkabb volt testalkata, keskenyebbek kezei, finomabbak vonásai.

Hajdani mestereik képein hamar észrevehető a különbség, mellyel a közönséges népet és yamato fiait rajzolták. Az előbbi köpczös, erős testalkatú, széles vállas, durva vonású — míg az utóbbit erősen eszményítve, nyulánkan, karcsún, hajlékonyan, mint a fűszál», hogy költőik egyik kedvencz hasonlatával éljek, állították elénk. Ki ne látott volna ilyen ideális alakokat régi legyezőkön, vázákon, vagy ernyőkön megörökítve? Ezek a yamatók.

Esőre ébredek. Langyos, lassú, nyári eső csepereg. De útitervünkben az időjárás változása nem zavar. Embereim gúnyájában zápor kárt keveset tehet, hordszékem fölé pedig ernyőt rögtönöznek. A készület kevésből áll. Három nádvessző, egy pár szál sás és két rőf olajos papiros. A vesszőket harántosan felkötik a rúdra, befedve az árkussal — és kész a sátor. Aminő elemi a gyártmány, éppen annyira czélirányos. Megóv teljesen. Pedig hosszú út áll előttünk, legjobb esetben csak éjjelre érkezhetünk Joshinóba.

A vándorlásról mit irjak? A vidék éppen olyan szép, mint az előző napokon. És ballagtunk ismét hegyre fel, csak azért, hogy a nyeregre érve a túlsó oldalon leereszkedjünk egy új völgybe. Napjában ötször-hatszor ismételjük ezt a sétát fel és le, és valahányszor azt hinnők, hogy elértük a legmagasabb csúcsot, szembe ismét, mint egy varázslatra, új hegység áll előttünk.

De hegy és völgy új és új alakot öltenek. Erdő és mező kövessék egymást bár változatlanul, mindenik mindenkor mégis más. És más és másféle alakban nyilvánul meg az egész hepehupás vulkánikus föld.

Dorokavát — hova már tegnap este óhajtottam elérni és a hova úgy siettettem embereimet — végre délre érjük. És amint áthaladunk sáros utczáin, mindjobban örvendek, hogy nem itt volt az éjjeli pihenő. Lármás, szennyes, nyomorúságos kis város. A vendéglői pedig olyan kevéssé csalogatók, hogy ebédemet — jobban mondva a kis kosár főtt rizst a folyó túlsó partján emelkedő Buddhista szentély csarnoka előtt költöm el. Onnét nézve legalább szép a kilátás, és meglepetésemre pár jó szobrot találok.

Eközben az eső is eláll. Derűlt lesz a táj és derű ébred bennünk is. Kezdem megszokni a gondolatot, hogy Joshinót nem délre, hanem csak estére érjük el. Ha előre tudtam volna, hogy ilyen hosszadalmas Japánban toronyirányban utazni, talán más irányt választottam volna. Akkor hamarabb értem volna el a czélpontot, de viszont nem láttam volna a rengeteg őserdőt és nem éltem volna napról napra vándorolva a nép hajdani életét.

A kiderült ég boltján, mintegy a felhőkre építve tűnik fel végre Joshino. Karcsú tornyai, ernyős pagodái, mint ragyogó délibáb csalóka képei úsznak a láthatáron. A büszke Mikadók, hős samuraik hajdani erődje mintha százados szunnyadásából új életre ébredne, olyan daczosan, olyan hatalmasan tekint alá Yamato földjére.

OROSZORSZÁG ÉS JAPÁN. 1904. 34.

Az oroszok előrenyomulását a múlt században, amikor az még Szibéria áldatlan vidékeire szorítkozott, úgyszólván mi sem akadályozta. Egész könnyűszerrel jutottak az Amur és az Asszuri vidékéhez s ennek a messze előre nyúlt keleti résznek lehető legdélibb pontján Vladivosztok lett a rengeteg birodalom legfontosabb kikötője a Csendes-oezeán partjain Ez a kikötő azonban télen befagy, nyáron pedig igen megnehezíti a forgalmat a kikötő előtt tespedő sűrű köd. A Vladivosztoktól északra fekvő vidék gyarmatosításra alig alkalmas, bár elég termékeny és szép vidék, még sem lehet háttere olyan világforgalomnak, amilyent Vladivosztoknak kellene biztosítani, hogy a többi keletázsiai nagy kikötővel versenyezhessen. Ez az oka annak, hogy az oroszok először Port-Arihur-t foglalták el a Liautung félszigeten, s ezt pompás, modern kikötővé alakították át, mert ennek kikötőjét az egész évben nyitva lehet tartani s mert sokkal jobban beleesik az ázsiai vizek forgalmi útvonalába, mint Vladivosztok.

Ez azonban csak a kezdet volt A második lépés a nagy szibériai vasút megépítése, amivel Szibériának termelésre alkalmasabb, sűrűbben gyarmatosítható területei egyszerre közelebb kerültek az oczeánhoz. Ez azonban még mindig nem biztosította az újonnan szerzett kikötő forgalmát, amely csakis úgy lehet igazán eleven és fejlődésre képes, ha közvetlenül mögötte sűrűn lakott, jól művelt terület táplálja a legjobban jövedelmező közeli forgalmat. Ez az oka annak, hogy az oroszok, ügyesen felhasználva a khinai bonyodalmakat, elfoglalták Mandzsuországot s úgy befészkelődtek ott, hogy alig lehet többé őket onnan kiűzni.

Csak még egy baj van: Korea. Korea mint legalább névleg független császárság, belenyúlik félsziget alakjában a kelet-ázsiai vizekbe s beárnyékolja az orosz-mandsuriai kikötőket. Árnyékot vet rájuk, mert a koreai nép, egyetértve a japánnal, amelyhez régi történelmi kapcsolatok fűzik, a kereskedelmet és forgalmat el tudja venni az orosz kikötők elől. Ha ez a félsziget is az oroszok birtokába kerülhetne, úgy ők urai lennének a kelet-ázsiai vizeknek, s új korszak nyílnék az Orosz birodalomra nézve, amely olyan forma hatással lenne Oroszország fejlődésére, mint India meghódítása volt az angolokra nézve. Két gazdag, munkás és sürün lakó nép, a japán és khinai közé beékelve, megáldva olyan kedvező éghajlattal, amilyent az Orosz birodalom területén csak elvétve találunk, felszerelve pompás kikötőkkel: nyitva állna előtte az egész Csende-oezeán kereskedelme, forgalma, amely felett, kétségkívül úrrá válhatnék, ismerve az orosz nép kitartását, ügyességét és vállalkozó hajlamát.

Hát éppen ezt akarja megakadályozni Japán. Japán volna hivatva arra, hogy a kelet-ázsiai vizeken az angol szerepét vigye, s ime, ha most az orosz kiszabadul az ő hóba temetkezett szárazföldi birodalmából a nyílt oczeán partjaira, vitássá fogja tenni Japán jövőjét. Óriási történelmi jelentősége van ennek a kérdésnek. A mai politikai állapotok mellett ez az egyetlen hely, ahol az orosz nyilt tengerhez juthat. Ha ezt is elzárják előle, úgy sokára vissza van vetve a birodalom fejlődése. Japánra nézve meg úgy látszik, egyenesen életkérdés ez, ami előbb vagy utóbb döntésre kerül.

2112 1904. 2. 34. JAPÁN ÉS KOREA TÉRKÉPE

Tekintsünk végig a versengés szinterén. A rengeteg Khinai birodalom 425 milliónyi népe, amely a legmélyebb rétegekig át meg át van hatva a miénktől különböző, de azért szintén igen magas kultúrával, a jövő világtörténelem egyik leghatalmasabb tényezője. Hosszú tengerpartján a legkülönfélébb vidékek érintkeznek az oczeánnal. Peking és Tien-czin vidékén a gabonatermelő észak-kímai viheti ki aczélos búzáját, ma még megbecsülhetetlen, de szinte kifogyhatatlan mennyiségű kőszenét. Délen, Sanghaj vidékével az egész Jang-cze-kiang völgy, ez az áldott paradicsom, kinyílik a tengerre. A rizs, a selyem, a tea, a gyapot özönével jut itt a világpiacra. Még délebbre Kanton kikötőjével Dél-Khina lett veszedelmes versenytársa sok termény és sok iparczikk tekintetében úgy a hollandi, mint az angol gyarmatoknak.

Kanton világkereskedelmét óriási lépéssel vitte előre a szemben fekvő Hong-kong angol birtok, amely ma egyike a világ legnagyobb és legforgalmasabb kikötőinek. Sanghaj kereskedelmét az európaiak szintén óriási mértékre emelték. A németek letelepedtek Kiao-csou-ban s bizonyára óriási mértékben fog itt a kereskedelem fejlődni, mert Kiao-csou rendkívül kedvezően fekszik, amit már jóval ezelőtt hazája ügyelmébe ajánlott Lichthofen báró, a németek legnagyobb geográfusa. Az ő ajánlatára történt a foglalás is. San-tung félsziget északi partján az angolok vetették meg lábukat Vei-hai-veiben, ahol szintén gondoskodni fognak a kereskedelem fellendítéséről.

A khinai partok előtt három hosszú szigetfüzéren nyúlik el a Japán birodalom, Kamcsatkától egészen Formózáig. Igaz, hogy a temérdek sziget közül csak a négy nagy Japán szigeten és Formozán van ma magasra fejlődött forgalom, de ez olyan rohamos léptekkel halad, hogy már egyedül ezért is érdemes Kelet-Ázsiában minden lehető módon összeköttetésekre szert tenni.

Khina és Japán közé benyúlik északról Korea és Mandzsuország. Az előbbi népes, de az utóbbinak legnagyobb része lakatlan, pedig áldott földje, kitűnő éghajlata van, hiszen vadon terem az erdőkben a szőlő, óriási aranymezők terülnek el a hegyek között, s a gyéren települő földmívesek munkáját dús aratás jutalmazza.

Alig hihető, hogy Oroszország most, amikor már-már czélnál van, egyszerre abba hagyja ezt az életbevágó törekvését Japán ellenkezése miatt. El van készülve rá, hogy erőszakkal is keresztül viszi tervét, mert máris nagy sereget vont össze ide, a kelet-ázsiai vizek partjaira. Pánczélos hadihajói is készen állnak mindenre. S ha a tengeren nem sikerülne is meggyőznie Japánt, azt valószínűleg meg tudja akadályozni, hogy a japánok Koreában állandóan úrrá legyenek.

Ha csakugyan háborúra kerül a dolog, az rettenetes lesz! Ehhez fogható nagy háború a franczia-német háború óta nem volt s akár igy, akár amúgy dől el, egész Európára óriási jelentősége lesz.

* * *

Tonking: It is south of the Northeast Region of Vietnam 1883. 24. 381. címlap

*Ammán (másképp: Amman; arabul: عمان) Jordánia (teljes nevén Jordán Hasemita Királyság) fővárosa. A világ egyik legrégebbi, folyamatosan lakott városa

anami császárságban; jobbról a keleti ocean , melly a' mennyei birodalom ...

A legújaabb háború a francziáké Hátsó-Indiában, a mely iránt különösen fölkeltette az érdeklődést az a körülmény, hogy mindjárt az első összeütközéseknél a francziák parancsnoka, Eiviére hajókapitány, egy irodalmilag is előnyösen ismert férfiú, esett áldozatul s méginkább az a nagyon is valószínű körülmény, hogy ez a hadjárat, melyet most a lapokban tonkingi expediczió név alatt emlegetnek, esetleg Khinával, a megtámadott terület állítólagos hűbérurával, fogja a francziákat háborúba keverni. A háború színhelye Hátsó-India legkeletibb országának, Ammannak* északi része. Anam területe jelenleg 440 500 D kilométer s lakosainak száma 21 millió. A birodalom tehát, mely térképeiken, mint Hátsó-India keleti szegélye

igen szerény helyet foglal el, nem nagyon messze áll Francziaországtól, melynek területe 528 000 D kilométer s lakosainak száma 37 millió. Régebben Tonking északon és Kokhinkhina délen külön államok voltak s az előbbi 1428-ig Khina hűbér állama volt. A jelenlegi Anam e két tartomány egyesitése s a déli részen feküdt nagy Kambodzsa birodalom egy részének bekebelezése által nagyrészt a múlt század végén jött létre Gialong nevű hatalmas kambodzsai fejedelem által, ki az anami birodalom valódi megalapítója. A francziák is részt vettek e birodalom alkotásában s ezért elismerésül 1787-ben Turon-öblöt s a közel fekvő Polo Condor szigetet kapták, de e birtokuk a franczia forradalom alatt elveszett s csak 1858 óta foglaltak újból állást, de ezúttal oly erősen, hogy Kokhinkhina egy része tényleg az övék lett, sőt az anami birodalom felett is ők lettek a valódi urak s a király Tü-Dük sok időn át csak Francziaország hűbéresének tekintetett.

Kokhinkhina az anami birodalom legszegényebb része s a francziák már régen vágyakoztak a birodalom északi tartományára, Ton-kingra, mely sokkal gazdagabb s egyúttal Khina határán feküdve, kulcsát képezi Yünan déli khinai tartománynak, a világ egyik leggazdagabb, de még eddig ki nem aknázott vidékének. Tonking tartomány fővárosa, a ma oly gyakran emlegetett Hanoi, a Veres-folyó torkolatához közel fekszik. Itt a a város környékén folynak márczius óta a csatározások.

Hanoi jelentékeny hely. Lakosainak száma, a 200,000-et jóval felülhaladja s kereskedelme igen kifejlődött. Lakói nem műveletlenek, amaz ősrégi keletázsiai műveltség van itt is, mely az erkölcsöket és szokásokat megfinomitotta, de előre nem haladt, s Európáéval ma már össze sem basonlitható. A francziák már XVI. Lajos kormánya alatt elfoglalták a várost, melynek lakói őket hivták az anamiták ellen segítségül s erődöt építettek benne.

Anam azonban már 1802-ben visszafoglalta Hanoit s Tonkingot is bekeblezte. A múlt évtizedben Dupuis nevű, Kelet-Ázsiában lakó franczia, az utazási müveiről világhűüvé lett Garnier Ferencz hajóhadnaggyal uj hadjáratot tervezett Tonking ellen s Hanoit is elfoglalták. E hadjáratban esett el, mint azt annak idején megírtuk és képekben is közöltük, a derék Garnier, kinek a keletázsiai országok ismertetése körül oly sokat köszönhetünk. A hadjárat következménye volt, hogy az 1874 márczius 15-én Szaigonban kötött szerződés a Veres-folyót és Tonkingot megnyitotta a kereskedésnek.

TONKINGBÓL. DUPUIS-UTCZA HANOI KÜLVÁROSÁBAN

Képünk a városnak csak egy részét mutatja be, azt a kaput és utczát, hol Dupuis a támadás alatt s Garnier meggyilkolása után megerősített állásban maradt, s melyet Hanoi lakói Dupuisről neveztek el. Látható a képről, hogy az építészet e városban még meglehetős fejletlen; ha a tetők nem lennének oly sajátságosan lépcsőszerüleg meghosszabbítva, a városi házak nem különböznének' nagyon a mi egyszerű falusi parasztházainktól, annyival kevésbé, mert a tetőzetet itt is nád képezi. Maga a kapu is igen priniitiv. Czölöpökből készült kerítés, közepén egy kis nyílással, melyen alig hároni ember fér meg egymás mellett. Igaztalanok volnánk különben, ha Hanoi várost a kep után ítélnénk meg; vannak itt kitűnő szép lakások is s egyes épületek, minő például a Konfucsénak szentelt nagy pagoda, melyet az utleirók valódimagasztalással említenek. A Du-puis-utcza csak egy külvárosi részletet mutat, de mint ilyen is eléggé jellemző és érdekes. Ily különös, vagy legalább európai ember előtt szokatlan vonásokat találunk a többi képeken is. Feltűnő lehet mindjárt az a kép, mely egy bennszülöttekkel megerősített franczia csapat utraindulását ábrázolja.

Az elefánt mint teherhordó, sőt, hogy ugy mondjuk, vezérparipa e vidéken megszokott dolog lehet. Az okos elefántot sok mindenre fölhasználják az emberek; mint irják, többek közt még kitűnő tűzoltók is. A legtöbb ház ugyanis fa, rizsszalma és pálmalevelekből összerakott kunyhó s mivel az ily épületek természetesen igen gyorsan elégnek, a bennszülöttek tűz esetében egész csomó elefántot hajtanak oda, hogy a tűz körül fekvő házakat szétrombolják, s az ügyes állat egy pár perez alatt többet is lerombol. Ily okos állatoknak a háborúban nagy hasznát lehet venni, s különösen oly helyeken, hol az ut rossz, az ágyukat s más nagyobb terheket csak ők vihetik. Egy másik képünk a tonkingi népviseletet mutatja be. Magyarázó ellentétül ott látunk még középen egy khinai öltözetben levő európait s mellette egy khinai mandarint és katonát. A tonkingiak öltözete sok tekintetben hasonlít a khinaikéhoz, kikkel átalában igen élénk összeköttetésben állnak s valószínűleg közeli rokonok is. A vagyonosak, kik legnagyobb részt a tengerparti síkságokon laknak, nagyban különböznek a szegényebb s részben nomád életet folytató tonkingiaktól, kik közt igen sok a műveletlen barbár, míg a partvidékeken nagyon kevés tonkingi lakik, ki legalább irni és olvasni ne tudna. Alakjuk rendesen alacsony és szikár, de azért sokkal erősebbek, mint aminőknek látszanak s különösen igen élénken szoktak mozogni. Arczszinük sötétbarna, de a szin néha egész fehérré halványodik. Fehér foguk felnőtt korukban megfeketedik s ezenkívül a folytonos betel-rágás megpirositja ajkaikat és szájuk belsejét, mit ők igen szépnek tartanak. A nagy meleg miatt, mert e tropikus vidék szélén eső tartományban a hőmérő ritkán süllyed 0 fok alá télen is, a napernyő-hordozás általános divat náluk s a gyermekek és szegények vagy éppen semmi ruhát vagy csak egyetlen lepedőt hordanak magukon. A nagy meleghez járul még a rendkívül sok esőzés, melynek következtében a tartomány ritka bő termésü. Jóformán művelni sem kell a földet s az mégis mindent megterem. Az olcsóság igen nagy. Közönséges embernek egy pár garas elegendő napi élelmére s egy frank értékű gyapotból kikerül egész évi öltözete; bambusz-kunyhója, melyet néhány óra alatt segitség nélkül maga is elkészíthet, hosszú időre ad lakást, s egyetlen pokrócz pótolja az ágyat, asztalt és széket. Rendes eledelük a rizs, mely mindent pótol s italul szolgál a tea vagy valamely más illatos levélre öntött meleg viz. Teheneik és kecskéik is vannak, de fejni nem szokták, csak a gazdaságban használják s esetleg húsukat eszik meg, bár a tehénhusétel náluk ritkább. Megesznek különben minden kigondolható dolgot. A gyönyörű és rendkívül nagy mennyiségben tenyésztett gyümölcsökön kivül fő eledelök a hal, a háznál tartanak disznót, tyúkokat, kacsákat, ludakat és galambokat. Megeszik a sáskát, tücsköt, különféle rovarokat és gilisztákat, a rákot, kígyókat, kutyát, macskát, sőt még a tigrist is. Feltűnő, hogy a gazdag termés s ily soknemü eledel mellett is igen gyakran fordul elő náluk az éhség s egész községeket pusztít el. E körülmény oka részint az ország tűlnépességében s a mandarinok kapzsiságában áll, kik a fölösleges élelmiszereket mind összekaparitják, részint pedig abban, hogy a gyakori viharok vagy a rovarok gyors szaporodása a vetéseket gyakran elpusztítja s a valódi gyermekkedélyü nép a jövőre nem gondolva, a jobb napokban semmit sem tesz félre ily időkre. Ha rossz termés van, mindenfelé csak koldusokat lehet látni, de ezek rögtön eltűnnek, ha csak középszerű termés is mutatkozik, jeléül, hogy az áldott föld egy kis gondoskodás mellett igen jól táplálhatja még őket. Betegség, különösen szembajok, napszúrás, láz, igen gyakoriak náluk, de ritkán veszélyes jellegűek, mig az európaiak, különösen az esős időben, májustól szeptemberig igen sokat kénytelenek szenvedni e vidéken.

A tonkingi népnél, a síkságon és hegyek közt lakó törzsek különbségeitől eltekintve, valódi rangfokozat nincs, minden ember egyenlő s különösen kisebb városokban és falukon valóságos köztársasági élet uralkodik. Az előkelő osztályt csak a hivatalnokok képezik, kiket az európaiak itt is mandarinoknak hívnak. Nem minden mandarin egyenlő rangú azonban, sőt az ő hivatali osztályukban még talán több rangfokozat van, mint nálunk. Mi csak kettőt mutatunk be, kiknek öltözetéből a különbség rögtön feltűnik. Minden kerületben legalább két mandarin van. Egyik szolgabíró és járásbiró egy személyben, azaz a kerület összes bírói és közigazgatási teendőit végzi, a másik pedig a tanfelügyelő, kinek szerepköre ez országban, hol a vizsgák oly nagy fontosságúak, igen nagy. Mandarin is csak az lehet, ki az elemi ismereteken kivül legalább a khinai nyelvből nyert doktorátust, mert e nyelv a hivatalos iratok nyelve, bár a közéletben senki sem használja. Minden mandarinnak külön irodája és segédszemélyzete, a katonai mandarinoknak pedig külön tisztjeik vannak. A rangfokozat szerint a mandarinok 9 különféle öltözetet hordanak, báli- vagy a diszöltönyt csak ünnepek alkalmával veszik fel. E diszöltönyön, mint képünk is mutatja, különböző állatjelvények fordulnak elő: a katonákén a tigris, a főrangú czivil mandarinokén a sárkány, tekenősbéka; az alsóbb rendüekén mellre tűzött négyszög alakú alapon daru, néha tigris is. Elefántcsont táblák, aranyozott díszítések s más jelvények mind külön hatáskört jelentenek.

Bizonyosan feltűnik olvasóink előtt az egyik tisztes mandarin hosszú körmei által. Ez nem egyéni sajátság, nem is egyszerű divat, hanem — a tudósok jelvénye, kik balkezeiken a körmök megnyújtására nagy gondot fordítanak. A bemutatott mandariné még csak nem is valami szép példány, 20—25 czentiméter hosszú körmök sem tartoznak a ritkaságok közé, s az ily körmök azután még a csinos tonkingi nők előtt is becsületet s hírnevet szereznek a tudós mandarinnak.

UTAZÁSOK

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 386.

(Folytatás)

Az, aki eddig a szót vivé, Nico volt, csaknem egy öles legény a cattaroi hegyekből. Gyermekkorától hozzá volt szokva a montenegróiak elleni vérengzésekhez, mik azon időben csaknem mindennapi események voltak. A hajón is szilaj bátorságával s athlétai erejével — a különben is derék s első rangú matróz — társai felett azon felsöséget gyakorlá, amit ily előnyök rendesen nyújtani szoktak.

Drago hideg megvetése őt sérté leginkább, s most, italtól kigyúlt arccal löké félre társait s pár lépést előre téve, kiáltá :

— S ez hát végszavad, öreg?

Az öreg, válasz helyett csak kezével intett, folyton a láthatárba mélyedve.

— Jól van, vecchio rimbambito! ha neked nincs reánk szükséged, nekünk sincs reád, itt vesszel el! De a kapitány s Gino velünk jő !

— Ha a parancsnok el akarná hagyni hajóját, nem várná tőletek a tanácsot. Az ő akaratja, hogy maradjunk.

— Erre csak te vetted reá, vastag nyakú vénség! de nekik velünk kell jöniök, ha erővel visszük is!

E szavakat Nico azon fenyegető dühvel kiáltá, melyet tett szokott követni. Drago erre megfordult s kimért apró léptekkel közeledett a szólóhoz, s ennek egy arasznyi távolságról szeme közé nézve, kérdé:

— S ki le«z az, ki kezét merné reá tenni?

— Én! kiáltott ez, kezével indulatosan mellére ütve.

— Hm, öcsém! nehéz innen az ut odáig — válaszolt az öreg a kormány felé mutatva— itt visz az mellemen keresztül, ez pedig egyes embernek még mindig tudott ellentállni, bárki fia volt is az.

— Ne ingerelj, öreg, mert olyat teszek, hogy megbánhatom; de láss utána, hogy induljunk, mig nem késő.

— Már mondtam, hogy menjetek Isten hírével! ki tart vissza?

E perczben egy szélroham, mint a vihar elö-sóhajtása húzódott a légen át, a vitorlákat ellenirányban összerázva egy perczig, aztán ismét minden csöndes lön. A közelítő vésznek e csaknem csalhatlan jele, nem hagyott a tanakodásra időt.

— A perczek meg vaunak számlálva — kiáltott Nico. Mig ki nem tör a vihar, készen kell lennünk a csónakokkal. Utánam!

S ezzel a legénység a csónakokhoz rohant s azokban a vitorlákat, evezőket, egy hordócska vizet, eleséget s egymás holmijukat beledobva, a kiemeléshez fogtak. Szokott ügyességük ily zavart állapotban sem hagyá el, s a bárka, az illető csigák segélyével a hajó párkányára ugy volt helyezve, hogy onnan egy mozdítással a vízbe lökhető vala.

Egy második — az elsőhöz hasonló szélroham, ujabban sietésre inté, a készülődés által még jobban felingerült s minden áron menekülni óhajtó legénységet.

— S most a kapitányhoz! kiáltott Nico — ö és Gino velünk kell, hogy jőjenek. Tudom én, hogy mi tartja őket vissza — folytatá, mintegy megerösitni törekedve társait határozatukban; — ha nem saját hajója volna, már rég sorsára bizta volna; de igy, mig a farpadló nern süllyed talpa alatt, még megmenteni reméli, pedig erre bizony keresztet vethet ám. Jerünk!

S ezzel ismét a farpadló felé tolongtak, nem — mint előbb — határozatlanul, de szilaj biztossággal. Egyik sem gondolt már arra, hogy sapkáját levegye, s az emlitett kis lépcsőn is, rohanva haladtak fel.

Drago, a többször emlitett födélzeti lak ajtajától kissé jobbra s igy a lépcsőtől csak pár lépésnyi távolban állt, reájuk várva. Most egy lépést tett előre s azt kérdé tőlük :

— Mit akartok itt fiuk ?

— Hozzád nincs szavunk, öreg — szólt Nico erötetett nyugottsággal. Mi a kapitányért jövünk, neki velünk kell jőnie!

— Már mondtam, hogy hol van az ut, mely odáig vezet. Itt kell, hogy áttörj, s ezzel az öreg egy lépést közeledve s inkább a szokás, mint a kor által meghajlott termetét kiegyenesítve, széles mellével mintegy oszlop állott meg a legénység előtt.

Az öregnek e föllépésében volt valami oly elszántság s kihívással párosult nyugalom, mely vagy lefegyverez vagy tettre hí. A legénység meghökkenve hátrált egy lépést s csaknem lélekzetét fojtá vissza. Csak Nico nem mozdult helyéből; kigyúlt vonásait most a düh halványsága onté el s elfojtott hangon kiálta :

— Ez hát végszavad, öreg? !

— Isten engem ugy segéljen! volt a válasz.

— Legyen tehát !

S az éj derengő homályában, Nico magasra emelt jobbjában megvillant a kés. Az elszörnyedés egy hangja tört elő a legénység közül, de azon perczben, midőn a csapás hullófélben volt, már tiz kar ragadá meg s tartá vissza azt. A legénység e végletre nem volt elkészülve.

A csaknem tetté vált bün, egész iszonyában tűnt most fel előttük, s maga Nico is ellenállás nélkül engedé kicsavartani kezéből a gyilkolásra szánt kést. Siri csend lön: mintha egy büntető szellem ítéletére vártak volna.

Most egy tiszta, gyermekiesen csengő hang tört elő a fedélzeti kislakból. Ginóé volt, ki a Madonna előtt térdelve az Ur imádságát fennszóval rebegé. Öt a zaj csak vége felé verte fel, kimerültsége hozta mély álmából. Midőn magához tért, egy perczig még ámuldozni vélt, amikor kedvelt bátyja előtt a legénységet oly fenyegető állásban látta, s mielőtt felfoghatta volna a helyzetet, már a kést látta magasan villogni; de azon perczben a csapás már föl is volt fogva. Ö szive vonzalmát követve borult le a Madonna előtt, hálatelten rebegve imáját. Mindenki oda pillantott.

A legénység hangulata, a valláshoz ragaszkodás s főleg a vallásosság iránti elfogultság, ez egyszerű eseményt bűvös hatásúvá tévé. Egymásután borultak térdre a fiuk s a meggátolt bün édes érzete imában tört elő a csak perczek előtt vakult szenvedélytől forrt keblekből. A kis lak előtti csoportozat ezalatt még egy személlyel szaporodott. A parancsnok is, midőn észrevéve, hogy minő fordulatot vett a szóváltás, odahagyá a 26 óra óta folyton tartott kormányrudat s közéjök sietett; de mig odaért, ő is csak azon néma jelenetnek lehetett tanuja. Ö is megindultan hallgatá végig az imát s midőn az elhangzott, ö töré meg a csendet, megindultságtól reszkető hangon igy szólva :

— A gondviselés megvédett, hogy egy sötét bűntettnek tanúi legyünk. Áldassák szent neve érette! Megkímélt engem, hogy legjobb emberem s 25 év óta bajaim s örömeim hív osztozótársát szemeim előtt leszuratni lássam; meg titeket, hogy, mint bűntársak lépjetek le a födélzetről, melyen éveken át oly becsülettel s kitartással szolgáltatok. Áldás szent nevére !

— Ha az utolsó óra ez, melyet számunkra sors kimért, bocsássunk meg egymásnak, ha az ő bocsánatát is remélni akarjuk. Utank itt elválnak : én s két társam e padlón várjuk be a jövőt — ti meg a csónakokkal keresitek a menekülést. De pár óra s ki tudja, ha nem egy közös sir fogad-e magába? ne vigyünk haragot s boszut magunkkal oda.

A parancsnokot megindultsága akasztá meg szavaiban. A legénység között egy nyögés-forma hang hallszott.

— Oh bocsásson meg, Marco kapitány! szólt egyik a tömegböl.

— Isten a tanúm, én megbocsátok s szivemből mondom, hogy adjon az ég jó szerencsét nektek. Isten veletek !

— Oh ne űzzön el hát! mi nem tudtuk, hogy mit cselekszünk! Ha már meg tudott bocsátni, tudjon feledni is. Engedje, hogy ismét az legyünk, a mi valánk : hü népe, mely előtt ön szava ismét szent leend.

— Én nem űzlek el, de vissza sem tartalak. Aki itt, marad, arra nehéz munka vár, mire csak hit s bizalom nyújthat elég erőt Én számot vetek helyzetünkkel s amennyire gyarló emberi ész kiszámíthatja, ugy látom, hogy magunkat a csónakokra bizni. kétségesebb, legalább mig nem látjuk, hogy mit hoz a jövő óra. Ezért határozám, hogy maradok. De bennetek megtört a bizalom s én visszatartani nem akarlak; de el sem űzlek, s aki maradni akar, az nyújtsa Dragónak jobbját s legyen köztünk ez éj eseménye örökre feledve!

A fiuk e szavakra rohammal tolultak Dragóhoz, annak kezét szorítva, ki némán, ki könnyezve, ki áldást vagy bocsánatot rebegő szavak között.

Csak Nico nem mozdult meg. Ö, bűntettének tudatától s a szégyentől lenyomottan, mint vezeklő térdelt a födélzeten.

Drago lépett hozzá s kezét fejére téve igy szólt :

— Nico! tudom, nem a bosszú tart vissza, hogy nem nyújtod kezedet — s e tudat elég nekem. Én nyújtom hát jobbomat neked. Fogadd oly tiszta szivvel, minővel én adom.

Nico a nyújtott jobb helyett Dragónak térdeit kulcsolá át s e szilaj s félelmet nem ismerő legény, ki tán gyerekkora óta sem sirt, most hangos zokogásba tört ki, hogy Drago nem gyözé vigasztaló biztató szavakkal.

A jelenet megható volt. Ki a magasból lehetett volna tanuja, alig hihetné, hogy egy sülyedö félben levő hajó födélzetén s a kitöréssel fenyegető vihar előperczeiben, a szeretetnek, s a kölcsönös bocsánatnak ily képét találhatni.

Egy harmadik s az előbbieknél jóval keményebb s huzamosbb szélroham — mialatt az árbocz tövéből megrecscsent — oszlatá szét a szép látomást.

— Fiuk! hogy Isten segélyét várhassuk, magunknak kell a munkához látni — szólt a parancsnok. Nincs veszteni való időnk. „Le a vitorlákkal! Föl az árboezra mindenki!

A készség, mellyel a legénység e paranc3ot teljesitni rohant, leirhatlan. Mintha mindenki jóvá tenni akarta volna az elmulasztottat, sietett újult erővel s bizalommal ragadni meg a munkát, Erzé mindenik, hogy ez az ut, melyet követni kell, s nem az, melyen megindultak volt.

*H-system spelling of ĝis ( a vitorla része)

Néhány perez alatt csak a nagy árbocz másod-vitorlája, meg a harmadában összerétegelt ghis*, s a hajó orrán az a háromszögű vitorla, mely folyton keskenyülö alakban nyúlik föl az első árbocz hegyéig, — volt a „Perla di Venezia" összes vitorlázata.

Igy várta ö, a sem irányát, sem erejét még nem ismerhető ellenfelet. Ezek azon perczek, melyek izgatottabbak a csata elöperczeinél is, még ha nem egy rongált hajó födélzetéröl nézünk is eléje. Ott állni tétlen s várni a támadást, melynek irányát nem tudhatni, az ellent, melynek erejét s dühét sem bátorság, sem nyugodt elientállás nem képezi; szemébe nézni e száz alakban fenyegető vésznek, mely most hullámtorlásaival készül eltemetni, majd viharával foszlánnyá tépni vitorláidat vagy kicsavarni az árboczot. Fölfogni minden csapását, de nem tágitani egy perczig sem, mert ha kitűzött irányodból kisodort, ha labdája levél — veszted bizonyos! Oh ez órák, melyek gyakran napokká is nőnek, sok ifjú fejét boriták őszbe s sok gyermekarezra nyomták a férfikor jellegét. Egyenetlen erők küzdenek itt egymással. A féket szakított vihar a nagyszerűség e megrendítő valósága, egy dióhéjon, a hajón önti ki dühét s ha e talpalatnyi téren megállni tudtál, inegküzdtél vele, s még győztes is levél, jutalmad csak az önfenntartás tudata, mert sem hir, sem dicsőség nem hinti himporát küzdelmeidre. Ha révbe ért hajókról, élvet keresni siető népet látsz a partra tolulni, — oh ne irigyeld sorsát: ha valaki, ö érdemelte ki a pillanatnyi szórakozást!

Ily színezetű volt a helyezet, melyben hajónk népét hagytuk. A legénység azonban nem sokat láttatott törődni ezúttal vele. Az iménti sötét jelenet emlékét a munkában siettek feledni, s ez most bővében volt; csak a parancsnok vizsgálá gondtelt arczczal a fenyegető láthatárt. Az égen sötét, nehéz felhők tolongtak vizellenes irányban, olykor egymást nyelve el, s egy nagy gomollyá összeforrva, majd, mint két vasúti menet, követve külön irányukat, sebesen és bizton haladva el egymás mellett. Látszott, hogy két hatalmas szélréteg küzd fenn egymással. Amelyik ott fenn győztes leend, azé lesz itt alant az uralom, az fogja korlátlanul korbácsolhatni e máris forrongó elemet, s szilaj orditásával beüvölteni e végetlenséget.

Most azonban a sötét felhőben, mely nyugatról oly rég fenyegetett, egy nyilas, mint keskeny ösvény tárult fel, mely látszólag szélesült; igy a felhő két tömeggé vált, mint két tábor, melyet egy nyilt mező választ el, olykor czikázó villámokat szórva egymás ellenébe, de melyeknek hangja nem hallszott idáig. Ugy látszott, hogy a keleti, tehát a kedvező szél, legalább perczekig, ott, fenn erőre kapott, jóllehet a hajón még egy lendület sem volt érezhető, csak a lég volt oly csodás, oly idegenszerű, mit kimagyarázni nem lehet, de melynek hatását a tengerész oly gyakran erezi. E nyomasztó helyzetet egy lendület a légben törte meg, melyre minthogy keletről jött, mindenki föllélekzett. Ismét fészülr csend állott be, de melyet egy huzamosabb süvöltés csakhamar elzavart.

Még egy pár ily szakadozott fuvallat, mig a vitorlák a nyomásnak engedve kigömbölyödtek s a hajó, mint egy fékén tágított mén — folyton növekvő erővel kezdett utat törni s nemsokára az erősbülő szél szárnyain, a haboknak féloldalt neki feküdve rohant tovább. A legénység egy örömkiáltásba tört ki, de a két öreg még nem mert osztozni benne, oly hihetlen s meglepő volt, hogy e nyugatról fenyegető vész felett a keleti szél erőt vehessen. De ugy lön. S nemsokára fönn a magasban a felhők, s alant a habok csak e szél uralmát érezve, repültek s sodródtak nyugat felé, s a hajó csaknem versenyt futott velük.

Midőn a vitorlázat rendben volt, a legénység parancsot sem várva, újból a szivattyúkhoz állt, s épp mint az első órákban, oly lelkesen s odaadással dolgozott. Drago, hajnalig gyakran lenézett a hajó űrébe s midőn a hajnal elsö sugara elűzni kezdé ez oly hosszú, sötét éjt, azon hirrel lépett a födélzetre, hogy a víz jelentékenyen apadt.

Hogy viharos éj után a hasadó hajnal már magában minő biztató remény, azt a tengerész legjobban érzi s most még ily örömhírrel jőve egészen fölvillanyozá a legénységet. A szivattyúk emeltyűi hallhatólag sebesebben csapkodtak s élénken kezdek találgatni e kedvező eredmény indokát, mit Drago igy fejtett meg: hogy a folytonos próbálgatás által sikerült a hasadások egy részét elzárni s most e kemény oldalszél alatt a hajó egészen bal oldalára feküdten valamelyik jelentékenyebb törését kiemelé a vízből

Még folvt a szóváltás . Gino hangja hallszott : „Si vedé la terra!" (Szárazföldet látok!) Egy hatalmas „hurrah!" volt a válasz a födélzetről. S valóban a hajó orrától jobbra, s igy kissé a szél felett, a spanyol partok valamelyik magasabb pontja, több mint 100 mérföldnyi távolból, kezdett a habok rétegei közöl kiemelkedni. Így most mintegy 20 óra alatt, ha a szél nem változik, remény volt Gibraltárt elérhetni. A legénység egészen átengedé magát e kecsegtető reménynek, mely az éji események után, amily váratlan, épp oly biztató volt; jóllehet, a helyezet még elég gondot adott a parancsnoknak, mert a szél egy fordulata, mely ez évszakban egyik órától a másikig bekövetkezhetik, minden kivívott eredményt megsemmisithet.

A szél azonban folyton kedvező maradt. A távol partok mindig tisztábban tűntek elő, s alkony tájt Gibraltár erődéi is kivehetők lettek. A parancsnok számára azonban még egy nehéz óra volt hátra. Az alkonyodó nappal a szél ereje is lankadt, s ha szélcsendtől lépetnék meg, még egy kétséges éjnek kellend eléje nézni.

De midőn a nap mint egy süllyedő tűzgömb elmerült a habok között, a szél újból megfrissült, újból földagadtak a lankadófélben levő vitorlák s a „Perla di Venezia", daczára sérülésének, büszkén száguldott az oczeán torka felé, s még azon éjjel hallszott a kormányrúd mellől a most büvös hatású szó : „Fondo!" s a horgony csörömpölve zuhant le Gibraltár alatt. Midőn Marco kapitány, 50 óra után oda hagyá a korrnányrudat s a kis lakba lépett, a Madonna előtt levéve föveget s pár perezig imát rebegett. Ginó mögötte állt, de figyelmét egészen bátyja alakja vévé igénybe. Jó darabig el nem találhatá, hogy mi változás van rajta? A parancsnok fürtjeit ez 50 óra őszbe boritá.

(Vége következik.)

Eördegh Jenő. Tollrajzok a tengeri életből. 1862. 398..

(Vége)

IV.

Azoknak, kiket Drago s Ginó mint nem költött személyek sorsa, némileg érdekel, megemlítjük, hogy az első még néhány évig szakadatlan eréllyel folytatá pályáját, bár olyan lön, mint egy gőzös, melyben a gép erős ugyan, de a hajó teste már gyenge, s még sem volt reá birható, hogy a szárazon maradjon, jóllehet hosszas évi szolgálata után egy kis birtoknak is ura lön, melyet egy távoli rokona kezelt. Végül a cattarói öböl kikötő-kapitánysága mellé első kalauznak neveztetett ki.

Tán e megtisztelő állást sem fogadta volna el, ha azon reménye, hogy Ginóval mint parancsnokkal legalább egy utat tehessen, meg nem hiúsult volna. De ez ifjúnak a sors oly változatos és kalandos pályát jelölt ki, hogy az öreg öt azon nem követheté.

Mindezt elmondani, egy külön elbeszélés szövege lenne, s igy ezúttal csak egy jelenetet érintünk, az öreg Drago hanyatló kora legboldogabb napját, mely mintegy 8 évvel fönnebbi elbeszélésünk után történt.

Egy reggel Drago és kapitánya a castelnuovoi, akkor még jó karban tartott erőd azon pontján voltak, honnan az érkező hajókat jelezni szokták. Akkor ugyanis ez öböl nevezetes politikai események szinhelye lévén, a kikötő nagyon látogatott volt hadi és kereskedelmi jármüvektől. Kellemes északkeleti szél apró fodrokba fűzé e szép öbölnek hegyektől környezett vizlapját, melyben azok, mint roppant tükörben megkettözték dús viránnyal borított halmaikat, s merev szirtkoronájukat; mig az öböl nyilásán át a fehér habokba verődött tenger síkjain egy sereg halászbárka futkosott ide s tova. Távolabb néhány kereskedőhajó úszott dél irányban, mig egy nagy hadi jármű nehézkes mozgással tévé körútját az öböl látterében.

Most egy más hajó is tűnt fel, mely irányát egyenesen az öbölnek vévé. Oly sebesen közeledett, hogy nemsokára már a nyilás előtt volt, s ezen telt vitorlákkal futott be. E jármű nagy mértékben igénybe vévé a vizsgálók figyelmét, alkotása, s szokatlan vitorlázatával. Teste hosszú s éles metszetű volt; szokatlan magas árbóccal nem hordtak keresztfákat, s denevér-szárny alakú roppant vitorla, a hajónak oly szokatlan s fantasztikus alakot adott, hogy a két öreg tengerész, birálgatás helyett, mint minden új dolog a tengerészet terén leginkább fölidéz, csak bámulattal tudá szemlélni.

Egy schooner volt ez. S valóban a hajó-épitészet haladásának egy oly szép példánya, először látva, szakembernek meglepő újság is. A két öreg egymás kezéből ragadá ki a távcsőt, hogy jobban szemlélhesse, annak minden mozdulatát figyelemmel kisérve. Most a hátulsó árbóc hegyére egy angol lobogó repült fel, s az elsőre egy más keskeny s hosszú zászló, a hajó nevével. A kapitány ezt igyekezett felismerni s végre sikerült kiolvasni: „Sea-gull." (magyarul : Sirály.)

— Szigallli- — kiálta Drago a legnagyobb meglepetéssel s érdekeltséggel. Dio mio! lehetséges ez?

— S mi volna abban lehetlen, hogy egy bolond angol egy ily csodálatos hajónak épp oly szokatlan nevet ad ?

Drago e feleletet be sem várva, tova sietett, s a kapitány csak a parton éré be, hol a bárka már készen várta. A „Sea-gull" ezalatt teljes vitorlázatával nyomult előre, jóllehet már a rév közepén volt. Dragót érdekeltsége nem engedé ülni bárkájában, ennek orrára állva kiséré figyelemmel a hajó minden mozdulatát, fel nem foghatva, hogy a rév közepén még egyetlen vitorláját sem vonja be. Le a felső vitorlákkal! dörmögi fogai között, de a „Sea-gull" teljes vitorlázatával nyomult előre s csak midőn azon ponton volt, hol horgonyt vetni szádékozott, hallatszott egy éles fütty, melyre az összes vitorlázat, mint bevont esernyő hullott össze; a hajó egyet fordult orra körül s mielőtt Drago bárkája oda ért volna, már mozdulatlan feküdt horgonyán.

A két öreg, a csodálkozás egy felkiáltását el nem nyomhatá. Midőn a bárka a hajó alá ért, egy legény már a lépcsőt helyezé ki, s a hajó párkánya fölnyitott ajtaján, egy ifjú, iratokkal kezében, várta a kikötői hivatal személyzetét. Drago élesen nézett az ifjúra, de föl nem ismerheté, csak midőn ez e szót kiáltá: „Drago, mintegy villanyozottan rohant föl a lépcsőn, inkább keze mint lábai segélyével, s egy perez múlva az ifjút tartá karjai között. Egy szót, egy hangot nem volt képes kiejteni, s fejét, az ifjú vállára hajtva, könyeinek szabad folyást engedett.

A révparancsnok, segédje s a körülállók meghatottan bámulák e jelenetet, jóllehet az indokot egyik sem érté. Csak midőn Drago elmondá, hogy ez Gino, kit 8 év előtt mint gyermeket hagyott el, s most mint egy angol hajó parancsnokát találja, vehettek részt örömében, mely az öreget valóban gyermekké tévé.

Idö kellett, mig visszanyeré szokott nyugalmát, s figyelmét a Gino után legérdekesebb tárgyra, hajójára, fordithatá. Itt azonban az öregre egy kis csalódás várt. Mindazon javításoknk, utasításoknak, s tanácsoknak, melyeket ő kedvenczének adni remélt, itt tért nem találhatott, mert a hajó egész szervezetén valami oly összhangzás, a kivitelben annyi finomság s mindenfelé annyi előtte új dolog volt, hogy birálat helyett csak bámulattal adózhatott. Csakis a hajókötelek szokatlan vékonyságát vélte megróhatni; jelesen az árboezok feszitö köteleit, melyek 3—4 hüvelyk vastagság helyett alig egy hüvelyknyiek valának. De amint kezeivel érinté, csak ujabb bámulat várt reá: e kötelek mind vassodronyból voltak.

Ezalatt Gino is kész lön iratai bemutatásával, s Dragóhoz sietett, hogy körülhordozza hajóján. Leginkább a gépek, melyekkel e roppant vitorlák oly könnyűséggel kezeltettek, lepték meg őt, miután a hajó alakját illetőleg bátran kimondá, hogy ennek a »Perla" is csak árnyéka lehet.

Aztán a delejtüt bámulá, mely vizzel telt szekrénybe volt foglalva a hajón levő sok vasanyag miatt; meg a kormányt, melyet rud helyett egy öntöttvas kerék a legnagyobb könnyűséggel forgatott.

— Kapitány Gino, — szólt végre az öreg, kinek leirhatatlan örömére szolgált, kedvenczét igy szólíthatni — most már látom, hogy Marco kapitánynak igaza volt, midőn arról beszélt, hogy a kor túlszárnyal minket öregeket. Ha ö itt volna, nemcsak rajtam volna a sor, bámulni s mi tagadás benne, bizony tanulni is.

Ezalatt a hajó orrára értek. A legénység tisztelettel állott fel s voná le fövegét. Drago végignézett rajtuk. Mind fiatal arezok, bajusz s szakái nélkül, csak egy volt idősebb a „mateli .Öltözetük fehér nadrág s kihajtott gallérú kék ing volt; csak az idősebb hordott felöltöt, fényes gombokkal.

Drago szeretett volna szóba eredni velők, de ezek mind Albion fiai voltak, s igy csak a nostrőmonak szoritá meg szótlanul kezét, mit ez nagy tisztelettel fogadott.

— Minek hát e sok nép — kérdé Drago — ha a gépek annyi kart megkímélnek? E hajón 8 ember is sok.

— Nekem is csak annyi van a hajózatra — válaszólt Gino — a többi az úr szolgalatjára áll s ezeknek csak fele van most a hajón.

— Látszik, hogy nem teherszállítással keresitek kenyereteket; az egész vitelbér nem volna elég a fizetésre sem. Hát oly gazdag az a te angolod ?

— Nagyon gazdag.

— S hol van most ?

— Cattaróban fog hajóra szállni, hová, remélem, te fogsz kalauzolni.

Most egy fiu jött s jelentett valamit a kapitánynak. Drago megnézte e fiút s nem rejtheté el nevetését, oly csodás volt neki ez alak egy hajó födélzetén. A fiu feszes fehér kabátot, még feszesb hasonszinü nadrágot, magas szárú fényes csizmát s fehér nyakkendőt hordott.

— Hát ez miféle teremtés? kérdé Drago oly őszinte csodálkozással, hogy Ginonak is nevetni kellett.

— A szolgák egyike, ki a reggelit jött jelenteni — válaszolt Gino — s minthogy révben vagyunk, az úr akaratja szerint, mindenki egyenruháját hordani köteles.

S ezzel Dragót a hajó lakosztályába vezeté. A meglepetést, mely itt reá várt, képzelhetni, ha megemlítjük, hogy ez egy angol uraság kéjhajója volt, mindazon kényelemmel, ízléssel s fénnyel kiállítva, mely napjainkban már senkinek sem újság, de akkor a maga nemében is ritkaság, benső tengereinken pedig éppen páratlan dolog volt. Akkor gőzösök még nem hasiták a tenger síkját, s vitorlás hajón, a fényűzésnek még árnya sem volt található.

Drago meglepetése már a lépcsőnél kezdődött, mely ahelyett, hogy meredek lett volna, mint mindenik, melyet valaha ő látott, s melyen, mint a létrán csak háttal előre juthatni le — menedékes s kényelmes volt, mint most egy gőzösé. A lépcsövel szemben a parancsnok lakószobája, kényelemmel s ízléssel kiállitva. Emellett egy más szobában minden, a parancsnok számára szükséges eszköközök: térképek, távcső, delejtü, órák, hajózati könyvek, egyes kikötök rajzai stb. voltak rendben s czélszerüséggel elhelyezve.

A jobb oldalon az ur lakszobái voltak. A hálószobát kivéve, annyi csodás tárggyal elhalmozva, hogy Drago méltán kérdheté: mindez mire való? Sajátos gyűjteménye is volt ez, régi, s csodás alakú fegyverek, faragványok, kődarabok, rajzok, kitömött madarak, kővé vált növények, törött urnák, jegeczedések, csonkított szobrok s egy sereg ilynemű tárgyaknak. Az egyik szoba egészen a vadászat kellékeinek volt szánva. Egy kisded kerek márvány oszlopra egy pár óriás szarvasszaru, minőt csak Ázsia beljéböl szerezhetni — volt reá erősítve, melynek ágaira fegyverek, kések, tarisznyák stb. voltak akasztva, mig a szoba oldalát, roppant sas-szárnyak, s vadállatok bőrei csaknem elboriták. Szóval, Nimródhoz méltó tanya volt ez.

A tágas terem a hajó fenekén volt, kényelmes diványok, támlásszékekkel s könyvtárral ellátva. A hajónak volt még egy más lakosztálya, mely annak közepe felé nyúlt be. Ide Gino is némi kegyelettel lépett, mert még Drago is rögtön felismeré, hogy ez itt női lak. Ha a túlsóban izlés s kényelem volt, itt ezenkívül a fényűzésnek is tere nyilt. Drago a pompás szőnyegre reálépni sem mert, s csak fejét nyujtá be az ajtón s úgy bámulá, hihetőleg a terem egész oldalát borító aranyos szegélyű tükröt, melyben annyi csodálatos tárgy tükröződött vissza s sokszorozta magát. A terem egyik zugában egy rajzoló állvány volt egyszerű fenyőfából, melyre egy nagy deszkalap volt fektetve. Erre mutatott most Drago, mintegy kérdőleg, hogy ilyes ronda bútor hogy kerülhet ide? Gino közelebb inté őt, s a deszkalapról levoná a borítékot.

— Per Diol hisz ez a „Szigall" a smirnai öbölben! kiáltá gyermekes örömmel, s még egyszer megbámulva, lábujjhegyen amint jött, távozott az ajtó felé.

— Amint látom — szólt Drago — az ur házasember. Hát neje is vele utazik?

— Nem — válaszolt Gino — már több év óta özvegy ember.

— Ki számára van hát e tündérlak?

— Jer, hadd mutassam meg! s ezzel Dragot az ur hálószobájába vezeté s ott egy olajfestményre mutatott. Egy alig 16 éves leánykát ábrázolt ez. Tiszta, szép vonásait márványszerü halványság boritá, mit az éjsötét hajzat még feltűnőbbé tön. Csak az égszinkék szemek adtak némi színezetet s élénkséget e méla arcznak.

— Szép, mint egy Madonna — jegyzé meg Drago, Gino felé fordulva. Ez nem válaszolt; arcza szokatlan komorrá lőn, s Drago ösztönszerűleg megérté, hogy itt minden kérdezősködés, gyöngédtelenség volna. S most jerünk reggelizni s aztán igyekezzünk, ha lehet, még ma, Cattaro alá jutni.

Egy óra múlva Drago a kormányos mellett állt, oly elégülten, mint még soha éltében, szemét Ginóról egy perczig sem véve le s várva a vezényletet. De szavak helyett csak egyes, hol éles, hol vontatott fütty hallatszott. A horgony egyhangú kelepeléssel emelkedett ki, a vitorlák egymásután tárultak fel, beölelve a még friss reggeli szelet. Egy hang, egy szó nem hallszott a legénység között, mint megannyi eleven gép mozgott s működött az. A délibáb oly sebesen, amint jött, tűnt el, a partra kitodult bámuló nép szemei elől.

Alig tiz perez s a hajó már tova siklani kezdett a sötétkék vizszőnyegen. A vitorlás bárkák s csónakok egész raja kelt versenyre vele, de a „Seagull nevének megfelelve, mind levitorlázta őket s nemsokára az öböl egy fordulatánál, mint a délibáb oly sebesen amint jött, tűnt el, a partra kitodult bámuló nép szemei elől.

D. J. Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben, 1873. 126.

Temetőben.

S fent, a dombos temetőben

Most is zsong-bong még e zaj.

Balzsamos szellő kapdossa

A kiséret gyász-dalát,

S egy-egy jajszó tör magasba,

Siviton, a légen át.

Fáklyák sürii, lomha füstje,

Fölhányt hantokhoz tapad,

Leszorítva kínnal, küzdve,

A feltörő lángokat.

Szól az „aeternam" zokogva,

Dübörögve hull a rög.

Fent a lejtős oldal bokra

Játszi könnyen megzörög.

A vers az eredeti szövegben olvasható kommentár nélkül. G.

A „Budapesti Szemle" legközelebb megjelenendő második füzetében egy érdekes czikk van közölve ,,Nehány hét a váradi börtönben" czim alatt. E czikk Brace Loring Károlynak „Magyarország 1851-ben, az osztrák rendőrségre vonatkozó tapasztalatokkal" (London. 1852.) czimü munkájából van készítve, mely a maga idejében nem csekély érdeket költött Angolországban és Észak-Amerikában. Hozzánk e munka nem jutott el, mert az osztrák rendőrség éber figyelemmel őrködött, hogy Magyarországra be ne juttassa rólunk irt könyvét az a szerző, akivel az osztrák rendőrség oly csúfosan bánt, hogy Nagy-Váradon csekély gyanúra befogatta és több hétig börtönben tartotta, mert irántunk való érdeklődését nem tagadta, sőt azt nyíltan meg is vallotta még a rendőrség előtt is. Csak a múlt nyáron került egy példány Magyarországra, melyet maga a szerző hozott magával, midőn most újra meglátogatta hazánkat. A könyv már csak azért is érdekes, mert mutatja, hogy mennyire érezte hazánk akkori szomorú helyzetét ez a szabad földön lakó idegen is, s mennyi rokonszenvvel szólott rólunk a nagy világnak akkor, midőn egy részvevő, elismerő szó is minden magyar embert hálára kötelezhetett.

A nagyváradi fogságról szóló részét e munkának a „Budapesti Szemle" czikke után ismertetjük, a többi részeket pedig magából az eredeti munkából fogjuk bemutatni.

Nagy-Váradon, 1851. május22-dikén történt elfogatása, pedig csak az előtt való napon érkezett oda Bécsből Pesten, Szolnokon s néhány más magyar községen átutazva, nagyobb részt oly helyekeu, a hova egy-egy uri családhoz ajánló levelei voltak. Váradon egy vendéglőben ebédelt egy barátjával, kinél szállva is volt s vele beszélgetve Ujházy amerikai gyarmata is szóba jött s arról néhány átalános szóval előadta Brace, hogy ott „a föld igen jó, a klíma kedvező," hogy „azoknak bizony keményen kell dolgozniok, mint minden kivándorlónak Amerikában", s hogy „Ujházyt Amerikában igen tisztelik" stb. Többet nem szólt erről a dologról, mert két ismeretlen ember is ült a vendéglői asztalnál mellettök.

Másnap délben csakugyan, mint mára főispán is mondta neki, midőn nála látogatóban volt, tisztában volt előtte, hogy nagyon gyanús embernek tartják, mert az elfogatási paranccsal egy rendőr jelent meg nála. Irományait összeszedték, barátja szállását megmotozták, a katonai főnökséghez onnét ki a várba vitték, ahol két katona vette át, akik szuronyos puskákkal álltak mellette őrt. Aztán jött egy kis tiszt, aki osztrákosan minden darab ruháját kikutatta s pénzét, mindenét elvette, s jegyzékbe irta s csak óráját és fogvájóját hagyták meg nála. Azután bevitte egy piszkos szobába hol valami féltuczat ember tanyázott, majd egy még piszkosabba s tudtára adták, hogy az lesz az ő szobája, s két emberre mutattak hogy azok lesznek lakó társai.

Nyugtalanságát elképzelhetni, midőn két olyan emberrel tették egy szobába, akik közül egyik sem talált az ö miveltségi állásához: egyik egy oláh közhonvéd, a másik egy szabó. Az egész éjét nyugtalanul töltötte, mert hánykódó gondolatai mellett még a szennyes szoba szennyes ágyában a férgek is háborgatták. Másnap a törvényszék elé állították s minden szokásos formaságok megkérdése után, azt kérdezték tőle: mi a szándéka Magyarországon? — Brace nyiltan és őszintén felelt: „Beutazom Magyarországot — monda — amint beutaztam más országokat, hogy tanulmányozzam a nép jellemét és szokásait, s különösen, hogy megismerjem Magyarország régi politikai intézményeit. Amerikában mindig hiányzott egy jó tudósitás e nemzet régi alkotmányáról. Óhajtottam tehát a helyszinen látni annak hatását. Nincs más czélom, mint a figyelmes vizsgálódás."

Hanem az őszinte vallomás nem vált javára, mert ezek az urak még csak most keritettek nagy dolgot a nyakába. Nem hitték vallomását, hanem még egy pár szóváltás után igy szólt hozzá egyik tiszt: „Hát miért ment ön Tisza-Rofra ? Az utazók nem szoktak ilyen félreeső helyekre járni. Ismerjük önt, uram. Bebizonyithatjuk, hogy önnek minden ismerőse vagy rokonságban, vagy barátságban áll amerikai emigránsokkal. Bebizonyithatjuk, hogy ön nagy összeesküvésben részes. Értjük az ilyen utakat s az ilyen ismeretségeket. Szövevényes komplottal van dolgunk. De én megszoktam már évek óta kinyomozni az ilyen szálakat. Látom az ön szándékát. Beszéljen nyiltan és vallja meg."

Azután hosszasan faggatták, hogy miféle összeköttetései vannak a magyar emigránsokkal? Erre különös alkalmat szolgáltatott Czecz tábornoknak egy ajánló jegye, melyet szintén megtaláltak, de mely csak egyszerű két sorbeli ajánlás volt Pestre. Az osztrák rendőrség akkor az effélékből roppant dolgot csinált. Majd Ujházyra került a kérdések sora s hosszas és boszantó faggatások után Brace minden gyanusitást igy vágott ketté:

„Ismétlem, — feleié, — hogy nem ismerem Ujházyt és sohasem beszéltem vele. Ha önnek bizonyítékai vannak, hozza elé őket. Én föl nem foghatom, hogy keletkezhetett ellenem az a gyanú, hogy összeesküvésben vagyok részes. Még ha ismerném is Ujházyt, és valamennyi magyar emigránst Amerikában, ez sem szolgálhatna bizonyítékul semmiféle összeesküvésre velők.

Ez sem használt semmit. „Hát akkor miért látogatott meg több olyan embert, kik részt vettek a forradalomban?" „Azért, — feleié — mert a másik pártbelíeket is meglátogatta, hogy megismerje a dolgok állását." Málhái közt egy röpiratot is találtak : „Magyarország jogairól", melyet Pulszkv irt 1848-ban. Erősen védte a magyar ügyeket s példánya végén irónnal egy sor volt idézve Virgilből: „Graviora passi" stb. „Oh, szenvedett szerencsétlenek, az isten végét vetendi." Ez is borzasztó ellene, de azt is kimutatta, hogy a szörnyű idézetet nem ő irta. Nem volt olyan csekélység, amit ellene ne fordított volna az auditor, ha valami forradalmi összeesküvés-félével csak legtávolabbról is kapcsolatba hozhatta.

Beöthy Ödön egyik biharmegyei rokonától egy névjegyet kapott, melyre a londoni emigráns czime volt fölírva, s ez is mindenféle gyanúsításra adott alkalmat. Hiába volt mentsége, hogy Beöthy Ödönt nem ismeri; rokonához, ki nem is volt a forradalomban kompromittálva, csak itt Magyarországon kapott ajánló levelet, azért mégis tovább vallatták, sorba vévén minden ismerősét, a kiket Váradon és Debreczenben meglátogatott, kik mindannyian részt vettek a forradalomban. Utoljára is valami hat órai gyalázatosan vezetett vallatás után körülbelül e szavakban formulázták ellene a vádat: „ön tagja a Demokrat-Vereinnak s a bizottság által, mint Ujházy és Czetz ágense itt Magyarországon oly czélra alkalmaztatott, hogy forradalmi mozgalmakat terjesszen."

Mint utóbb kitűnt, e vád egyedüli oka a már emlitetteken kivül csak az a pár szó volt, mit Brace a vendéglőben ejtett. Asztaluknál a két idegen a titkos rendörséghez tartozott, s rögtön feljelenték, hogy egy amerikai van a városban, aki azt beszéli, hogy Ujházyval ismerős. „Kérem az olvasót, — irirja Brace — vegye fontolóra még egyszer ez eljárást. Egy idegent hirtelen egy titkos törvényszék elé idéznek. Nem engedik megtudnia, mi a vád ellene. Nem szabad ismernie a tanukat. Nem eresztenek hozzá se ügyvédet, se barátot; idegen nyelven kell védnie magát oly ügyben, melytől talán élethalál függ- A vizsgálatnál nem oly tanács jár el, mely a vétket bizonyitó valószínűségeket keresi, hanem oly inquisitor, ki elhatározta behálózni és megbüntetni őt. S a vizsgáló tiszt egy személyben vádló is, biró is, tanú is."

A vád fölolvasása után visszakísérték börtönébe s vigasztaló gyanánt e szóváltás folyt a foglyok és a porkoláb közt füle hallatára: „Be fogják-e zárni?" — ,,Ganz bestimmt" — volt a válasz. Ily vigasztalással zárták reá az ajtót a második éjszakára. Képzelni lehet érzelmeit, melyeket igy fest müvében:

„Osztrák börtönben és csaknem elitélve már! Rádőltem a szennyes ágyra s alig hittem, hogy mindez való.„Talán beteljesedett rajtam mind azon iszonyúság, amit valaha az osztrák börtönökről s titkos inquisitiókról olvastam és hallottam. Talán egész életem, — talán mind az, amit reméltem és óhajtottam — mind az, a mi szépet ígértem jövőmnek, itt fog végződni nyomorultan és kétségbeesetten. Kész volnék meghalni nagy félelem nélkül; de igy fuladni meg egy sötét odúban!

„Majd egy hosszú fogságra gondolék — itt kelljen rothadva töltei életem legszebb éveit. S aztán képzeletem kirajzolá, hogyan fogok hazatérni: köszvényesen, betegen, megtört testtel; — akiket szerettem meghaltak, akiket ismertem elfelejtettek, s életem tervei örökre romban. Ügy tetszett, hogy azt lehetetlen volna ép elmével vállalnom s eszembe jutott a szerencsétlen,magyar ifjú (Lovassy László), aki éppen e börtönből három évi fogság után tébolyodva jött ki. Éreztem, hogy én egy év alatt is ugy járnék." Izgatott képzelődése efféle tépelődésekből alkotta rémképeit s egy szomszéd szobából egy kérdés hangzott át hozzá, hogy hogyan áll ügye? „Roszul — felelt — bár merő gyanú az egész; nincs semmi bizonyiték." „Haj, barátom — szólt ismét ugyan az a hang — nem tudja-e, hogy az osztráknak nem kell bizonyíték. Elég a gyanú!"

Börtöntársaival állott volna szóba, de azok szörnyű együgyűek voltak. Az ö beszedük sem volt vigasztaló, mert az auditort hírhedett kegyetlen bírónak mondták s azt állították, hogy a váradi törvényszék több embert akasztatott föl, mint bármely másik országban. Aludni e lázas gondolatok és a sok bolha miatt éppen nem tudott. „Lelkem azonban — irja könyvében — némileg fölüdült első zavarából s most a hallatlan igazságtalanság fölötti mély indignatio érzelme foglalt el. Honfitársaim nemes rokonszenvét igy bosszulják tehát meg énrajtam! Ez az osztrákok megtorlása. Jól esett, hogy ha már szenvednem kell, ily okért szenvedek. Erős bizalmat éreztem nagy nemzetem rokonszenvében, ha valami erőszak követtetnék el rajtam. S miért ne vallanám meg, bizalmam az iránt, ki fölötte áll udvaroknak és fölötte az emberek erőszakoskodásainak, ez éjszakán még erösebb és nyugodtabb lett mint valaha."

Bár egy perczet sem aludt, a reggeli fény uj reményt látszott hozni s másnap vidoran kelt föl. Első dolga volt most megvizsgálni czelláját. A szoba egy közép-nagyságu boltozatos tér volt, minőket az ember minden régi várban talál: sötét, szennyes. Egyetlen ablakát vasrostély és drótháló rekesztette el, melyekkel azonban egy kipróbált „tömlöcz-madár" könnyedén elbánt volna. A rostélyok lógtak, a háló meg volt szakadozva s egy vagy két jó aczél-fürésszel s egy kötéllel egyszerre kinn lehetett volna az ember minden őrizet daczára. Azonban tudta, hogy útlevél és pénz nélkül teljesen hiába volna a szabadulási kísérlet. „Világos volt — irja — hogy egyetlen reményem csak abban lehet, ha bécsi követünket értesitem. De az volt a kérdés: hogyan; mert se könyvet, se papirt nem adtak s igen szoros felügyelet alatt álltam. A porkoláb reggel bejött, kávét és kiflit hozott-s egy csekély összeget pénzemből ebédre, amit a szomszéd korcsmából rendeltettem meg. Mindenből az látszott, hogy hosszú fogságra rendezkedünk. Én is igyekeztem tehát elkészülni reá. Mihelyt szerét ejthettem, szóba álltam a francziával, s a kulcslyukon át tanácsokat kértem tőle. Két év óta lévén bezárva, jó tapasztalatokat közöl velem. Mozogjak amennyit csak lehet, kerüljem a borús gondolatokat és éljek bőven gyümölccsel és gyenge borral, s valóban e tiszta, gyenge, kedves és igen olcsó. A jártabb közlekedési vonalain a terhes kocsik egész sora a magyar boroknak és a gondos étkezés alapnyagainak hosszú sorai vonulnak végig, élelmiszereket vive a számtalan sok áruboltba.

Este, mikor megint bejött, elhozta a papirt és tintát. Az oláh megmutatott egy kimozdítható padlót, mely alá az ilyes dolgokat el szokták rejteni s én késő éjjel megírtam leveleimet. Szerencsére másik fogolytársamnak, a kis szabónak, éppen lejárt a fogság ideje. Mikor elment, átadtam neki a leveleket s ő csizmájában a kapezák közé rejtve elvitte magával, megígérvén, hogy postára fogja adni. Én nem reméltem, hogy czélhoz érjenek. Egyik egy magyarországi barátomnak szólt, álnév alatt. Kértem, hogy tőlem leveleket lehetőleg ne fogadjon el, mert természetesen ö is, mint mindenki, biztosan hitte, hogy én valamibe mélyen bele vagyok keveredve. Mondta, hogy már huszonötször motozták meg forradalmi irományokért s nincs kedve megint ilyest koczkáztatni. De Mac Curdy nevét és czimét megfordított betűkkel beírta jegyzetkönyvébe. Jellemző volt az a beszélgetés, mellyel ez ügyet elintéztük. Ö föl s alá járkált a folyosón imakönyvét olvasva fennhagon, s valahányszor elhaladt mellettem, mindig egy-egy kérdést súgott felém: „Hogy is hívják hát azt az urat?" Aztán hangosabban a könyvből: „Oh, Maria beatissima." — „Hogy mondja: Mac Curdy" „Ora pro nobis" stb."

Pár nap múlva ismét kihallgatásra idézték. (Folyt, követk.)

Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben. (Folytatás) 1873. 139.

Ez uj idézetnél a vallatás már formálisabb, de szintén nevetségesen kisszerű és boszantóan akadékoskodó volt. A legkisebb papirt is nagy okmánynak vették s szegény Brace-nek még vallásos kegyessége is hátrányára szolgált, mert egy vallásos elmélkedése, melyet futtában irt, oly gyanús volt, hogy mint különösen fontos okiratot vörös tintával is megjegyezték. Még zsebbeli bibliáját is elvették, de e miatt és saját iratai miatt nem aggódott, hanem attól már félt, hogy sok mindenféle ajánló levelei közt valamelyikben lehet valami áruló kifejezés, mert „a magyar ember — mondja Brace — mikor egy amerikait másnak ajánlani akar, könnyen kisértetbe esik, leszidni az osztrákokat"; de ennek sem mutatkozott semmi jele. Lassanként ismeretséget kötött a foglyokkal, megtette a rendes napi sétát, s már jól ismerték a többi foglyok az amerikait, ki oly messze földről van bezárva s a barakkokból minden sétakor nagyon megbámulták.

„A foglyok száma — irja Brace — az egész börtönben mintegy százra ment. Volt köztük mínden rendü ember: katholikus, protestaus és zsidó papok; magyar nemesek és honvédek, lengyelek, francziák, olaszok, horvátok, tótok, oláhok — s ezeknek mintegy fele a parasztok sorából. Sokan évek óta lehettek már ott, de nem volt köztük talán egy sem, ki ügyüket kiszabadulása árán eladta volna, még talán ha Magyarország legszebb uradalmával megtoldják is.

„Lassanként megértették, hogy jutottam én közéjök s nagy szívességgel bántak velem. Ugy látszott, a magyar rabok szemében ez is egy uj ok volt az Ausztria elleni keserűség növelésére, hogy ez idegen vendégnek, egy utazónak, ily bánásmódot kell szenvednie éppen az ő országukban." S miután elevenen leirja azt a halálos unalmat, mely az ilyen börtöni élettel jár, igy folytatja a börtöni életrajzát: „Teljesen el voltunk vágva a világtól. Tőlünk forradalomba lobbanhatott volna az egész Európa, mi e sirban talán azt sem tudtuk volna meg. Mily sováron tolultunk mindnyájan a folyosó azon egyetlen ablakához, melyből a zöld szőlőhegyekre nyilott kilátás. Én gyakran elosontam az ör mögött egy távolabbi ablakhoz, melyet csak kevesen tudtak, melyből néha megpillanthatám egy szerencsétlen fogolytársunkat, az ifjú Teleki grófnőt, Magyarország egyik legelső és legnevezetesebb családjának tagját, kit kevéssel ezelőtt azon gyanú alapján fogtak be, hogy összeköttetésben áll a magyar emigratióval és Mazzinival.

Befogatása nagy zajt ütött az országban s én is hallottam már róla. Mennyire nem gondoltam akkor, hogy egy börtönbe jutok vele. Egyik barátja azt hivé, hogy mi ketten ugyanazon összeesküvésben vagyunk részesek s az figyelmeztetett amaz ablakra. Gyakran meg is kísértem szólani vele, remélvén hogy talán segélyére lehetek ; de soha sem tudtam szemébe ötleni. Pedig sokszor jött ablakához, ápolni egy pár kis virágját, vagy elmerengni a távoli mezökre. Szegény hölgy! Nekem ugy tetszett, hogy naponként halványodik. Szomorú sors; oly fiatalon, gazdagon, szépen, oly müvelt lélekkel és nemes szívvel itt tölteni ifjú éveit e szivnyomasztó helyen. Két nyomorult kis szobára szorítva, alig valami kiszolgálattal s olvasmányul egy pár ócska nyelvtannal tölte ott a hosszú napokat. Egy-egy órát sétált naponként egy kis kertben, a porkolábbal s ez volt egyetlen társasága és szórakozása a huszonnégy órán át. E séta közben egész modorából és tartásáról láttam, hogy igaz, amit róla beszélnek, hogy hősi lelkű nő s a szerencsétlenség legkevésbé sem törte meg. Egy öreg asszony kisérte néha a kertben, de látszott hogy egész méltóságában inkább ö volt segélyére az öreg szolgálónak, mint az neki. Eleinte egy fiatal leány is volt szolgálatára, egy rendkívüli tehetségű, tizenkét éves gyermek, de utóbb ezt is gyanúba vették, hogy részes az összeesküvésben s_: igazi osztrák szivtelenséggel elválasztották tőle, s a városban zárták be magányosan. Kihallgatása után az auditor fölkiáltott: „Rettenetes ! Sie ist verdorben vom Grund und Boden." Mert a gyermek makacs republikánusnak mutatta magát. Később megtudtam, hogy a grófnét húsz évre ítélték el."

E közben Brace többször megpróbálta gróf Daunhoz juthatni, hogy beszéljen vele, s ez valami két hét múlva végre sikerült is. A beszélgetés alatt Brace kifakadt, hogy egy amerikai szabad polgárt elfognak, bűnösökkel, piszkos férgekkel zárják együvé minden bizonyíték nélkül. „De én ismerem kormányomat és népünket, — monda, — ök nem fogják tűrni, hogy egy szabad polgár ugy kinoztassék ily csekély okon. Felelősségre fogják vonni önöket és kormányukat ez eljárásért." Brace nagy csodájára a válasz szelid és nyájas, szinte mentegetődző volt. Amint kiléptek a szobából, a porkoláb, figyelmeztette, hogy ne beszéljen igy a gróffal, kivált előtte, a kisebb tiszt előtt. „Az őrnagy ur itt a király."

Időközönként a kihallgatások ismétlődtek. Ugy látszik kikérdezték minden ismerősét Magyarországon, Bécsben, sőt Prágában is, és a bizonyítékokat, melyeket ellene kaphattak, következőleg álliták föl:

1. Ajánló-jegy egy előkelő magyar emigránstól.

2. Ajánló-jegy egy másik kitűnő magyar emigránshoz Angliában.

3. Azon tény, hogy meglátogatott több egyént, kik a forradalomban részt vettek.

4. Könyvei közt röpirat s egy történeti mü, melya magyar ügyet védte.

5. Ujházyval való ismeretségére vonatkozó szavak.

Többet a legszorgosabb kutatás, vallatási cselek, fogós kérdések által sem valának képesek ellene fölhozni. „Pedig annyival inkább igyekeztek volna megfogni, — irjakönyvében, — mert Bécsből jövő intézkedések (gondolom Mac Curdy ur föllépése) nyugtalanítani kezdek őket. A városban is mind átalánosabb rokonszenv ébredt irántam. Hallám, hogy több helyről bort, gyümölcsöt s egyéb ilyeseket küldtek számomra, de ezeket a parancsnok visszautasitá, mert kevéssel azelőtt kalácsokban és süteményekben csenték be a leveleket a foglyok számára. Nem lévén elég bizonyíték ellenem, az a hír kezdett terjedni a foglyok közt, hogy biráim erőszakot fognak használni s igy szabadulni meg tőlem és utólagos tanúskodásaimtól. De ezt én soha sem hittem el. Jól tudtam, hogy egy amerikai polgár megöletése ily körülmények közt, oly viharnak lehetne jele, mely az elnyomatásnak e podvás régi birodalmát szélbe szórhatná. S ezt ök maguk is beláthatták."

Ez idő tájban volt az utolsó kihallgatás s annak végeztével egészen kiöntötte boszuságát és kifakadását, mert mindenkor az látszott, hogy még republikánusságát is vádul használják, s ezt nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

— Uraim —monda nyugodtan, —a kérdés e kihallgatásokon nem az volt, hogy minők az én politikai érzelmeim, hanem csak az: minő bizonyítékok vannak ellenem. Ily alapon feleltem, ily alapon védtem magamat. De nem engedhetem, hogy e kihallgatás befejeztessék, mielőtt nyíltan kijelentem, hogy én szívből, lélekből republikánus vagyok. Amerikai, aki mindenütt büszke e névre. Mi csodás eredményét láttuk hazánkban az önkormányzatnak, s én itt és akárhol teljes szívemből azon elv hívének vallom magamat. De egyszersmind figyelmeztetem önöket, hogy mi nem szoktunk a forradalomhoz esküdni, csak azért, mert forradalom. Bár republikánus vagyok, Ausztriában erről sohasem szóltam nyilvánosan, a magán körben is ritkán. Czélom tanulmányozás volt, nem agitálás. Óhajtottam Ausztriát és Magyarországot ismerni. Nem tagadom, hogy érdekelt a magyar ügy, mert mi Amerikában rokonszenvvel nézzük a népek mozgalmait. De nehéz volt jó tudósításokat kapni. Sok különféle hirt hallottunk, s mondhatom, hogy mikor Magyarországba léptem, meglehetősen pártatlanul néztem az ügyeket. Erről bővebb tudomást nyerni s az ország régi politikai intézményét tanulni volt legfőbb czélom. S ezt nyíltan és nyílvánosan tettem, legkevésbbé sem emissarius vagy conspirator módon. És mégis egyszerre váratlanul elfogattam és —

— Elég, uram! vágott szavába az auditor. Mindez nem tartozik a dologhoz. És indignatidval fölkelve helyéből, folytatá: „Éppen eleget mondott. Látjuk, hogy ki és mi ön." (Az elnök felé fordulva) „Furcsa, hogy egyátalán beeresztették az országba.

— Nagyon furcsa, — dörmögó az elnök haraggal.

Ismét eltelt vagy három hét, mikor újra fölidézték s az auditor legnyájasabb hangján fogadván : „Jó újságom van ön számára" — átadott neki egy levelet MacCurdy úrtól. „Pecsétjét — folytatja tovább előadását — a törvényszék előtt kellett feltörnöm, s engednem, hogy ők olvassák először. De a levél angolul volt s átadták nekem, hogy olvassam el fennszóval németül, amit én aztán nagy kedvvel meg is tettem. „Ha olvasóm bele képzeli magát egy félreeső idegen börtönbe, hetekig bezárva, nem tudva vajon élethosszig nem tartják-e ott, s a leghitványabb bűnöshöz illő bánásmódban részesítve, aztán elgondolja, hogy egyszerre levelet kap egy hatalmas nemzet képviselőjétől, az egyetlen embertől, aki rajta segithet — levelet, mely barátságos is, bátor is, férfias is — akkor lehet némi fogalma az érzelemről, amivel én Mac Curdy ur levelét a törvényszék előtt épp felolvastam. Biztosan éreztem magamat megint. Éreztem, hogy huszonöt millió képviselője szól érettem s oly hangon, amit meg kell hallgatni

„A levélben, (melynek átadását vagy tiz napig húzták - halasztották) le volt irva, hogy Schwarzenberg herczegnél levél által is, személyesen is sürgeté rögtöni elbocsáttatásomat; hogy kedvező biztatásokat nyert, és szorgalmazásait egy pillanatig sem fogja felejteni. Azután jött a következő pár sor, amit nagy elégtétel volt olvasnom ily emberek előtt, kik ugy bántak velem, mint gonosztevővel: „Miután teljesen meg vagyok győződve, hogy ön semmiben nem bűnös, és mivel az osztrák kormánynak se szándéka, se oka nem lehet részünkről ellenséges indulatokat ébreszteni, kívánni fogom rögtöni szabadon-bocsáttatását. Minden indok — az ön iránti barátság, családja iránti tisztelet, hazánk jogai és becsülete iránti tekintet egyaránt ösztönöz, hogy ne kiméljek semmi fáradságot, mig önön nem segítettem."

,,Az auditor igen kényelmetlenül érezte magát, mikor ez utolsó szavakat kellő emphasissal fölolvastam. Kezdett fejébe menni, hogy egy amerikai polgárt hetekig osztrák tömlöczbe rekeszteni, csupa gyanúra, nem olyan dolog, amit az amerikai nép tréfára venne. „Börtönömbe visszatérvén, a levelet ott is fölolvastam. Társaim nagy kedvvel hallgatták s a végső szavakra oly hangosan kitörtek : „Éljen Mac Curdy!" hogy a vén falak visszhangzottak bele.

„Ettől kezdve jobban bántak velem. Az auditor feljött hogylétemröl kérdezősködni. A tábornok, egy igen udvarias közellátó öreg ur, szintén meglátogatott, angolul beszélt velem, „my dear"-nek czimezett s könyveket igért, melyeket azonban sohasem küldött el.

„Harmincz nap telt el börtöni életemből, mikor egy délután a porkoláb ismét a törvényszék elé hivott — ez úttal azonban katonai kisérő nélkül. A porkoláb mosolygása mintha mondta volna: „Ez a legutolsó sétánk itt." „A gróf és az auditor beléptemkor fölkeltek s meghajtották magukat. Én is meghajoltam viszont. —Van szerencsénk végre szabadságát jelenteni önnek! „Pénzemet, holmimat visszaadták; irataim és könyveim Pestre küldettek s tudaták velem, hogy „e szerencsétlen tévedés végre helyre fog hozatni, "menjek azonnal magam is Pestre. (Hanem azért kiséret nélkül még sem bocsátották.) „Fölmentem még egyszer szobámba, elbúcsúzni társaimtól. Együtt kávéztunk utoljára. Elkérték amerikai czimemet s én is az ő neveiket, mit kalapom bélésébe rejtettem. Biztattuk egymást, hogy találkozni fogunk szabadabb országban. „Mondja meg honfitársainknak — szólt egyikök — akárhol leli őket Európában vagy hazájában, hogy várunk reájok. Ők a boldogok, ök szabadok. Mi akár a börtönben, akár bárhol az országban, rabok vagyunk. De mondja nekik, ne felejtsék el hazájukat." S ekkor oly megindulással, minőt sohasem hittem, hogy egy osztrák börtön odahagyásával erezhetek, mindnyájan megöleltük egymást. A pap, (Nagy István, mostani nagyváradi lelkész,) bár nem igen érzékenykedő ember, nyakam körül fonta karját, és szigorú arcza korlátolhatlan fóliudulással küzdött. Szegény ember. Tudtam mit érez. Olyan voltam neki mint egy sugár azon szabad földről, melyet ő hazájának és magának álmodott. S most ennek eltűntével minden ismét elsötétül.

„Visszatértemkor a gróf és az auditor ismét a legnyájasabb udvariassággal bántak velem. Levezettek a kertbe, elmondták a vár régi történetét, tréfálkoztak és mulattatni igyekeztek. Én sem voltam durva, de nem tudtam nevetni velük, kik paczkáztak rajtam, mig segély nélkül valék, s most nyájaskodnak, midőn védőkre találtam. A gróf borral kinált az útra, de én nem fogadtam el. Azután bemutatták leendő útitársamat, kit, bár polgári ruhában volt öltözve, fején barna nyári kalappal, mindjárt megismertem, hogy katonatiszt. Azonban nem szóltam semmit. „A tábornok kezet rázott velem s kért, hogy Írják neki mihelyt Bécsbe érek. A többieknek kalapot emeltem s könnyű szekerünkön kigördültünk a vén vár udvaráról." Azután Szolnokon vasútra ültek, de csaknem minden magyarországi ismerősével találkozott Pestig, kik megszabadulásán nem győztek örülni. Pesten néhány napot szintén időzött, de a katona felügyelete alatt. Meglátogatta barátait (egyebek közt a két protestáns lelkész: TörökésSzékácsurakat) s ment tovább Bécsbe. Ott megköszönte Mac Curdy szívességét s megtudta, hogy minden levele czélhoz ért. Még Bécsben is folyvást idézgették a rendőrséghez, azért maga is jobbnak látta elhagyni az osztrák birodalmat s ismét csak tovább utazott Linzen át Bajorország felé, hol a határon végre megkapta útlevelét, de előbb részletes személyleirást vettek róla s át „kézbesítették" Bajorországba.

Mily emléket vitt magával az akkori kormányrendszerről: képzelni lehet; mily emléket vitt magával a szegény szerencsétlen Magyarországról: arról közelebb.

(Folyt, követk.)

Egy amerikai polgár Magyarországon 1851-ben. (Folytatás, és vége) 1873. 150.

II.

Ha az angol Patterson Arthur méltó elismeréssel szól arról a szives fogadtatásról és vendégszeretetről Magyarországról irt könyvében: akkor az amerikai Brace Károly nyilatkozatait minden esetre lelkesült magasztalásoknak kell mondanunk. Nem is csoda, mert Brace tiz—tizenöt évvel korábban s a forradalom lezajlása után alig két évvel, a legszomorúbb és a legreménytelenebb időszakban látogatta meg hazánkat mikor minden velünk érző idegen valódi áldás volt szomorú elhagyatottságunkra 8 mikor éreztük, hogy kivált Angolországnak és Észak-Amerikának mennyivel vagyunk adósai azért a szives vendégszeretetért, melylyel menekültjeinket fogadták. Természetes tehát, hogy Pesten még a bombázás nyomait kereste, Budán a budai ostrom lefolyása érdekelte; a városház terét pedig arról emlegeti meg, hogy mi minden történt ott a forradalom idejében, a Neugebüude meg, hol váradi fogsága után utolsó kihallgattatásra meg is kellett jelennie, a legélénkebben megmaradt emlékében ázott történt borzasztóságokról. így van ez tovább is- az emberekkel Kossuthról és Görgeiről, az elkobzott alkotmányról, a vérengző zsarnoki kormányról s a régi szabadságról, függetlenségről s a nemzetnek a korábbi szegénységben is érzett jólétéről beszél ő Szolnokon a szolnoki csata emléke mellett alig jut figyelme az alacsony házak, rendetlen kerítések, poros és piszkos utczák számára.

De mindezek mellett nem győzi köszönni azt a szívességet, hogy mily előzékenységgel adtak neki mindenben felvilágositásr ugy hogy W. (Wenzel) tanár egyenesen arra kérte: irja fel mindenféle kérdéseit a magyar jog és alkotmány köréből, s a lehető legalaposabb és légkimeritöbb választ meg fogják rá adni jogász barátjaival. Különösen érdekelték öt a hűbéri viszonyok s nagy csodálkozással és örömmel vette észre hogy a magyar jobbágyok a robot és egyéb nehéz terhek mellett és minden politikai jogok élvezete nélkül is mennyire kifejlett eszű, értelmes tekintetű, szembe néző, önérzetes emberek. Semmi nyoma rajtuk a szolgaságnak, — úgymond, — mig a más nemzetiségű jobbágyok az elnyomatás emlékeit eltitkolhatlanul magukon hordják.

A magyar földmivesek először a szolnoki vásárban tűntek szemébe. „Ugy látszik valami vásáros nap van - írja — s nagy számmal gyűltek össze a lakásom előtti térségen. Minden ember széles karimájú fekete kalapot és juhbört visel, melynek gyapja kifelé van fordítva, (értsd: kifordított subát) amit olyan formán kerít a nyakába, mint a régi rómaiak a tógát. Alig van köztük, aki az egy ölet meg ne ütné s mindannyian helyes, arányos, izmos termetűek, amennyire a suba alatt meg lehet ítélni. Igazán sehol nem láttam Európában szebb kinézésű csapat embert, mint ezek a parasztok, kik erre a vásárra összegyülekeztek. Mindenik mintha katona volna.

,.Az asszonyok barnák, egészségesek, de kis termetűek és éppen nem olyan szépek, mint a férfiak." Ezt Brace más helyeken is megjegyezte, s a sok munkának tulajdonítja; az asszonyok — úgymond — tán egy országban sem dolgoznak annyit még a külső munkában is, mint a magyar paraszt asszony.

Tetszik neki, hogy a szolnoki vásárban milyen keleti kényelemmel hever és álmodozik egyik-másik vásáros ember, s menynyire tudják élvezni a jó meleg napon való sütkérezést. „Ha esetleg egy-egy falusi, vagy vidéki ur megy arra, megbillentik kalapjukat előtte, de nem szolgai módon. Ugy tesznek, mint független, szilárd férfiakhoz illendő."

Hanem bár Szolnok is c«ak „falu" volt neki, még nagyobb volt álmélkodása, mikor a Tisza mentén igazi falukat látott. A rendetlen építésű, sár- vagy vályogfalas, nád-tetejű alacsony házak, a fűtésre szánt tőzeg, az egyszerű kémények és konyhák mind csodálkozásra inditják. Csak a magyar ház belsejének csínja, tisztasága s különösen az emberek értéke az, ami mindennel megelégedetté teszi. Soha sem látott ilyen népet, mint ez a magyar falusi nép. Nem mondhatná az ember róluk — irja — hogy nagyon miveltek, de egyszerre szembetűnik meglehetős gyors és gyakorlati értelmök, mely sokat igér a nemzetnek. S milyen férfias az udvariasságuk, mennyi bennük a méltóság s mégis megnyerő vendégszeretet! „Annak az urnák házánál, — irja Brace, — kinél látogatóban vagyok, barátjai bejönnek s minden szembetűnő teketória nélkül beszállnak a nagy földszintes szobákba s ott hálnak.

Az asztalok tulságig meg vaunak rakva mindennemű ételekkel s az érkezők, ugy látszik, minden különös meghívás nélkül csatlakoznak a társasághoz, mintha gazdám egészen nyüt házat tartana. Ahol megfordulunk, mindenütt mintha csak barátságtalanságnak tartanák, ha pompás boraikból nem iszunk, melyekből „ót és ujat" előhoznak, s én csak azzal szabadulhatok, hogy mentségül hazánknak borbeli szegénységét emlegetem, s hogy ennélfogva nem vagyok a sok iváshoz szokva." S itt aztán olyan magasztalások jönek ismét, hogy szinte tartózkodva közlünk belőle valamit. Milyen szívesek az alföldi urak s mégis milyen férfiasak; mily mélyen érzik hazájok szenvedéseit s mégis mennyire nincsenek megtörve leikökben. S hogy mily roppantul emeli mindezt szépségök. „Soha sem láttam olyan sok szép embert életemben" — mondja s hogy a magyar ember mennyire becsüli a természettől való szép kiállitta-tást, arra nézve felhozza azt a kolozsvári öreo- huszárt, ki a bevonuló alföldi ujoncz-sorok által elragadtatva, egész hazafias lelkesedéssel kiált föl, áldásra nyújtva ki kezeit: „Hogy az isten áldjon meg gyerekek!

Méltók vagytok Magyarországhoz! Látszik, hogy nem korpakenyéren növekedtetek!" Hogy az alföld termékenységét és a magyar gabonák értékét teljesen méltányolta-e hogy a puszta költészete rá is nagy hatással volt, mint annyi más idegen utazóra, csak megemlítjük, mert Brace maga is többet foglalkozik az emberekkel, mint az ország egyéb jellemző tulajdonságaival. Hanem a repcze, a kukoricza s kivált a tiszta búza mégis hosszabban igénybe veszi figyelmét, de valami nagyon jellemzőt, vagy éppen gazdaságilag hasznosat és tanulságost nem mond gazdálkodásunkról. Házi állatainkat is megismerteti, de a lóról, tehénről, ökörről csak azt irja le, hogy milyen féle fajhoz valók, de a kutyák közt a falusi és pusztai nagy komondorok oly ijesztő állatoknak tetszettek előtte, hogy az alföldi embernek a vándorló legényeket juttatná eszébe, sokszor emlegetett ijedelme, mikor ezekkel a barátságtalan állatokkal találkozott.

Jellemző az 1851-ik évre, hogy a szárazságról sokat panaszkodik s többször előhozza, hogy az alföld mily vizszegény, ugy hogy az emberek szinte szükségből is kénytelenek szomjukat görög-dinnyével oltani. De semmi sem tűnik fel neki annyira, mint a közlekedési eszközök hiánya. A vasút akkor még csak Szolnokig haladt s azon tul Tokaj, Debreczen, Nagy-Várad, Arad vagy Szeged felé mindenképpen csak tengelyen lehetett haladni, ha csak a nagyon lassan járó kis tiszai gőzösön nem akart valaki unatkozni. A Tisza kanyargós voltánál fogva gyakran megtörtént vele, hogy a hajófedeléről három felé is vizet látott, s soha sem tudta biztosan, melyik a délibáb, melyik a Tisza vize.

Brace, mint minden angol utazó, nagyon érdeklődött a magyar borok iránt is, kivált a tokajit gyakran emlegeti, s borainkról általában elég hosszasan ir, de nagy részt olyan adatokat közöl, melyek a forradalom előtti időket jellemzik. Nagy dicsérettel szól a szeszes italok körül való mértékletességről, s a magyar ember — ugy mond — attól félne, hogy elbutul, ha olyan szeszekkel megrontott erős borokat kellene neki inni, aminőket az angolok különösen szeretnek. A nép részegeskedését is csekélynek találja az angol fajéhoz képest, s a részeg embert nem találja olyan borzasztó és undorító lénynek, aminő az angol munkás, ha az erős gabonapálinkától részegen, mint egy őrült valóságos vadállattá válik.

Nagy dicsérettel szól arról is, hogy a magyar ember nem csupán a gyomor megtömése alkalmának tekinti az ebédet, hanem valódi társas élvezetnek, mely mindig jobban esik, ha valakivel megoszthatja. Hogy az emberek sokat ennének, nem mondhatja, hanem nagyon dúsan tápláló eledeleink vannak, s ez az oka, hogy a nyári melegben a magyar gazdasszony ebédjén ugy el lehet lakni, hogy az embernek aztán semmi kedve többé a munkához, mig az alkonyat hűse be nem következik.

Szokatlannak találja azt is, hogy mennyit pipáznak; künn és benn, dologban, vagy pihenéskor, reggel és este, szegény és gaz -dag ember csaknem állandóan füstöl, s egyik falusi háznál a háló pajtását nem győzte bámulni, hogy a pipa még akkor is a szájában lógott, mikor fejét már a vánkosok közé dugta, s reggel mikor felébredt, első gondja is az volt, kogy rápipáljon.

A falukban és városokban még egy olyan dolog volt előtte feltűnő, ami elötttünk még mai nap is nagyon közönséges dolog: a házi állatoknak csordákban való közös tartása, minő a ménes, a gulya, a tehén- és borjucsorda, a disznócsürhe, s hogy ezt nem magán társulás utján cselekszik az emberek, hanem az egészet községi közös üggyé téve, a község által kezeltetik: azt a társadalmi rend iránti jó érzék jelének veszi „bár — ugy mond — nem valami elmélet után jöttek rá erre a gyakorlatra, hanem hogy kevesebbe kerül." A falu vagy a város fogadja a csikóst, gulyást, tehénpásztort, kanászt stb. s mindenki a községházánál fizeti le tartozását annyi jószágért, a mennyit épen kijárat. A szőlőhegyek és szőlőkertek együtt való fekvéséből és együtt őriztetéséből azonban már arra a tévedésre jutott, hogy mi Magyarországon községileg közösen termesztjük a bort s erre nézve — valamint a közös nyájörökre is — megjegyzi, hogy „miképen tudják a magyarok elkerülni az ilyen közösködésnél előforduló veszekedéseket és egyenetlenségeket, azt nem tudtam eléggé megtanulni."

Debreczent nem találta nagyon mivelt városnak, de mégis igen érdekelte, mert igazi magyar. Már a köszönések: „Isten áldja meg!," „Isten hírével járjon," „Istennek oltalmába ajánlom!" „az Isten vezérelje!" „Isten vele!" mind mutatják, hogy a mivelt magyar körökbe is becsúszni kezdő: „legalázatosabb szolgája"-féle bécsi, szolgai köszönések még ott meg nem honosultak, s valami meglepően keresztyéni dolognak találja, hogy erős marczona férfiak ugy tudnak örülni, mikor találkoznak, s annyira érzik az elválás kellemetlenségét, hogy örömükben és fájdalmukban egymást átkarolva összecsókolóznak.

De az egyházi ügyek is érdekelték s mint puritán protestáns ember főként a két protestáns felekezettel foglalkozik nagyobb előszeretettel, bár a róm. katholikus egyház dolgait is ismerteti. A protestáns dolgok mindjárt útja elején, még Pesten, fölkeltették figyelmét, mert a skót missio Pesten volt tagjai által S. Székács és T. Török urakkal megismerkedett s ezek az ostromállapot alatti időre kiadott rendeleteket megismertették vele, mert félni lehetett tőle, hogy azok a rendeletek az azutáni időkre is érvényben maradnak. Haynau rendeleteinek főpontjai benne is vannak könyvében, hadd lássa Amerika szabad protestáns papsága, hogy még ma is vannak szenvedő puritánok, kiket az üldözés csak azért nem hajt idegen világrészbe, mert hitök mellett szegény szenvedő hazájukat is végtelenül szeretik.

Debreczenben is megfordult az egyház és iskola körül s volt az öreg Szoboszlai Pap István püspöknél is, kinek, mint mondja, sokat köszönhet s kit jó szivü és udvarias öreg urnak ir le. Vele a politikáról nem beszélt, sőt azt óvatosan kerülték, mert az öreg ur akkor már a loyalis párthoz tartozott. Bizalmáért néhány ajánló-levéllel ajándékozta meg az amerikai vendéget, melyek közül egy éppen a nagyváradi helyőrség parancsnokának szólt, kivel azonban, a fogság idejekor, más módon is alkalma nyilt megismerkedni. Emliti azt is, hogy Várad táján szeretne meglátogatni egy kitűnő nemes embert, Tisza urat, (az öreg Tisza Lajost) kinek tiszteletreméltó családjáról egész Magyarországon sokat hallott. De Váradon csakhamar befogták s hogy a látogatást megtette-e, könyvében nem emliti.

Egészben véve nem hiába, hogy szívesen látták, rövid időn sok mindent megtudolt rólunk, de maga is sok anyagot gyűjtött könyvéhez. De ezek a maga szerezte tapasztaratok főként egy ok miatt nehezen megszerezhetők voltak, mert Brace Károly nem tudott magyarul. Hanem azért szól nyelvünkről is ; elmondja, hogy milyen hatást tett a magyar beszéd hallása ö rá, ki abból semmit sem értett, csak a nyelv zengzetét s az érzéseket kifejező váltakozásait hallotta. „Magyarországon mindig meglepett - irja — a felsőbb társaságokban a magyar nyelv zengésének rendkívüli szépsége. Maga a nemzet természeténél fogva szónok nemzet s a magánhangzók s a folyékony mássalhangzók gyakran fordulnak elő nyel-vökben. Ugy hogy egy mivelt társaságban, a hol a maguk komoly, szenvedélyes módja szerint beszélnek, a szavak hangzása, még ha az ember nem érti is, csodálatosan szép. S ezen felül mindig van benne, az én fülemnek, valami bánatos és szomorú, a mit mások is megjegyeztek. Ugyanez áll költészetükről, nemzeti dallamaikról és ékesszólásokról is. Tehát valóban volna ennek a népnek már természetében és hajlamaiban valami baljóslatú előérzete jövő sorsáról ? Lehetséges-e, gondolám, a mint azokat a gyászos magyar dalokat és a gazdag zengésű hangokat hallva ülék, lehetséges-e, hogy ez a nemes, fenkölt szivü nép végkép eltűnjék a nemzetek sorából?"

A mi e végső felsohajtást illeti, Brace a múlt nyáron tett magyarországi útjában láthatta, hogy huszonegy évvel azelőtt még csakugyan nem volt végzetünk, hogy hamarjában elenyészszünk; nemzeti nyelvünkre tett megjegyzése pedig az akkori viszonyok közt nagyon érthető. Hiszen mindenütt, a hol csak megfordult, a régi szép és jó időkről beszéltek vele 1851-ben, s beszéltek a jelen nyomorúságáról, az ellenséges kormány vérlázitó és hajmeresztő kegyetlenségeiről s a jövő bizonytalanságáról.

Pesten, ha egy pinczérrel, vagy egy omnibusz - kocsi hivatalánál a pénztárnokkal, vagy egy szíjgyártó boltban a mesterrel beszélt és kérdezősködött, mind csak szomorú dolgokról tudtak szólni. Nem jó most itt utazni. „Hej uram! — monda neki egy munkás, — csak néey-öt évvel ezelőtt utazhatott volna erre! Nem hiszem, hogy volt akkor olyan szabad, olyan boldog ország Európában" stb. „De kedves orsz íg volt ez a mienk, — szólt egy szíjgyártó, — megvolt nekünk a magunk szabadsága, mint az amerikai; aztán Pest olyan élénk volt. A nemes urak eljöttek a boltba, vásároltak a vadászatokra meg a futtatásokra, aztán beszélgettek a politikáról, aztán olyan olcsó volt minden!" „Hiszen még most is láthat valamit a régi vendégszeretetből, — monda egy másik — de az embereknek legtöbb-nyire nincs eléí erős szivök hozzá, hogy vidáman fogadják a vendéget." Hogy ilyen s ezekhez hasonló beszédek hangzásában akármely nyelven is sok a bánatos és szomorú, melyet még az is kiérezhet, a ki nem érti, arra nem kell magyarázat.

Hát az osztrák kémrendszer elleni kifakadások, melyeket Brace mindaddig nem hitt, mig aztán a nagyváradi börtönben csakugyan meggyőződött róla. Aztán azok a keserűnél keserűbb adomák, melyeken könnybe boruló szemmel szoktak kaczagnü valóban azokat csak szomorú zengésű nyelven lehetett előadni.

Mennyire meghatotta ez átalános levertség, az a mindenütt gyászoló honfibú, melyet akkor nem is titkoltak, nem is fitogtattak, mutatja az a nyilatkozata is, hogy a maga faját, az angol-szász fajt ily erős érzésre képtelennek tartja.

Hogy mily lelkesedéssel emlékeztek a forradalomról, Kossuthról, a dicsőség napjairól, a tábornokokról, kik vagy kivégezve, vagy száműzetésben voltak már akkor: azt Brace nem győzi elégszer és elég magasztalással elbeszélni amerikai polgártár társainak. Napszámos emberek és urak, Írástudatlan cselédek és tudós férfiak, világiak és papok, városon és falun mind aszámüzöttekröl kérdezősködtek tőle s izentek nekik hogy ne féljenek, az idehaza valók el nem felejtik őket, csak ök el ne feledjék hazájukat. Számüzetésök, szegénységük, szenvedésük csak mélyebbitette honfitársaik szeretetét irántok. Neveiket megemlegetik a család házi imájában, a puszták magányos tanyáján, az osztrák börtönök czelláiban, a vártömlöczökben" stb. stb.

Azt a nagy érdeklődést, melylyel mindenki viseltetik a száműzöttek iránt, abból próbálja meg kimagyarázni, hogy Magyarországon mindenki ismer mindenkit. „Az emberek olyan állandóan éltek összezsúfolva kollégiumaikban, a politikai életben, a választásoknál, az országgyűlésen, s végre a forradalomban, hogy egy-egy ember nevét akár a hazában él, akár menekült, alig lehet fölemliteni, hogy egyszerre mindenki ne ismerné 8 ne volna előttök tudva egész élete és története." Nem vette észre, hogy ilyen kis nemzetnél mennyivel könnyebb, de mennyivel szükségesebb is, hogy az emberek ismerjék egymást, egymás terveit, czéljait és törekvéseit, sőt jellemét minél inkább értsék, hogy a lehetőleg összeműködhessenek. Nagyszámú nemzeteknél, vagy olyan államban mint az „Egyesült államok", melyet semmi veszély nem fenyeget külről, kevesebb szükség van erre, mert a politikai vélemények elágazása az állami akcziót semmi esetben sem teszi lehetetlenné; ott minden nézetnek jut elég képviselője, hogy érvényesüljön, ha életre való.

Hanem különösen meghatotta őt az, hogy mikor kibeszélgette magát az emberekkel, búcsúzáskor milyen ünnepélyes megilletődéssel mondták neki urak és föld-mivesek egyaránt azt a mindennapi, megszokott köszönést, hogy „Isten áldja meg!" Egy ember pedig épen felköszöntötte őt egy lakománál s a menekültekre czélozva igy szólt: „Uram, mikor a mi honfitársaink koldusok és hazátlanok voltak, önök amerikaiak adtak nekik szállást, önök kinyitották előttük házaikat, adtak nekik pénzt és földet, s mindenek fölött megemlékeztek, hogy önökkel egy ügyért szenvedtek: s önök megajándékozták őket rokonszenvökkel. Isten áldja meg ezért önöket es hazájokat! Én csak egy egyszerű magyar ember vagyok de mondja meg nevemben honfitársainak, hogy ha van ember ez omágban, a ki háza tűzhelyét és hajlékát és mindenét, a mije van, meg nem nyitja egy amerikai idegen előtt: az nem érdemli meg a magyar nevet I"

íme ezek s még sok ezekhez hasonlók vannak Bracenek 1852-ben megjelent könyvében rólunk. Ha akkor a szomorú napokban csak egynehány példány bejöhetett volna a harminczadon Magyarországra, bizonyosan a legdrágább kincsek egyike gyanánt vándorolt volna minden darabja kézről kézre, házról házra, talán városról városra. De most, mikor az újdonság ingere elmúlt a viszonyok megváltozása az érdeket megki-sebbitette, mégis méltó volt e munkát ismertetni s méltó volt megismerni, mert későbben vagy korábban mindig jól esik ismerni egy olyan jó barátot, a minő nekünk a derék Brace Károly.

FÜGGELÉK

Idézettség

Krúdy Gyula: Irodalmi kalendárium, Szépirodalmi 1989.

147. oldal (A bujdosó) Volt egy időszaka tanulóifjú éveimnek, amikor a régi Vasárnapi Ujság ócska évfolyamain kívül semmiféle más olvasmányban nem részesülhettem. Egy pusztai házban éltem az öreganyámnál, és a háznál a kalendáriumon kívül csak a megfakult Vasárnapi Ujság találtatott. Talán százszor is végigböngésztem a régi újságokat, és ezért sok képre, sok olvasmányra emlékszem még manapság is. Az ötvenes évekbeli fametszetek, a régi novellák és a gólyafészkes házikó a címlapon talán örökre emlékezetemben lesznek.

Különösen egy régi fametszet jut ma eszembe, amelynek a címe ez volt: „Utazás az Alföldön zivatarban.” Esőverte puszai tájon, tengelyig érő sárban bandukol egy parasztszekér. Az utasoknak az orruk sem látszik az akkor divatos szűrgallér-köpönyegből.

A fenti kötetben 10 hosszabb-rövidebb VU-hivatkozást számoltam meg.

* * *

O. W. K. : A föld belsejébeni tűzről. 1861. 150.

Gyakran lehet hallani, hogy a föld belseje tűzzel van tele. Min nyugszik ezen elöfelvét (hypothesis?) Mit értenek alatta a fóldismészek?

Mindenki előtt ismeretes, hogy a föld felszíne alatt egy bizonyos mélységben a nap különböző részeiben vagy az évszakokkal nem változik a hőmérséklet, hanem állandó, sőt még melegebb, mint középmérséklete a felületnek. Leginkább észrevehetjük ezt egy jó pinczében, melynek hőmérséklete soha sem változik. Éppen oly ismeretes az is, hogy hőmérséklete a föld belsejének annál nagyobb mennél mélyebben hatol az ember lefelé. Ezt bizonyitják a mély aknákban tett hévméröi vizsgálatok. Jóllehet e melegségi növekedést nem minden aknában találták hasonlónak, de körülbelül minden 100 láb mélységre egy fokkal növekszik a száz részre osztott hévmérö. Ha már előre föl lehetne tenni, hogy e melegségi növekedés az embertől elérhetetlen mélységekre is hasonlónak marad, úgy vidékünkön, ahol a középhőmérséklet a felületen 10 fok, 9000 láb mélységre a viz forrpontjának megfelelő hőmérsékletet, azaz: 100 fokot kellene találnunk. *) Öt vagy hat mérföldre a felület alatt a vasnak, 10-re minden előttünk ismeretes sziklafajoknak meg kellene olvadniok. Ezen előfelvétet s az ebből vont következtetést bizonyitják is csakugyan a melegforrások és a vulkáni jelenetek. A források annál melegebbek, mentől mélyebbről buzognak föl; némelyek éppen forrók, s ezek, úgy látszik, hogy roppant mélységből jönnek. A vulkán-torkolatok, nem tudhatni ugyan mennyire, de mindenesetre szerfölött mélyen nyúlnak be a föld gyomrába, honnan az olvadt kőanyagok, mint láva, törnek fel a felületre.

Ezen tények annyira összhangzanak földünk hozzáférhető részein a hőmérsékleti vizsgálatok eredményeivel, hogy ezek által a mélységgel együtt járni szokott melegségi növekedés fölvétele kétségtelen bizonyos lesz. Csak az marad még voltaképpen kétség alatt, hogy ezen melegségi növekedés a mélységgel ugyanazon mértékszerben van-e mindenütt?

Némi okokból, miknek kifejtése itt nem czélom, valószínű, hogy a föld mélyebb részein lassúbb ezen melegségi növekedés, hogy pl. olvadó pontja minden kőzetnek mélyebben fekszik mint 10 mérföld, anélkül azonban, hogy meg lehetne határozni, mennyivel fekszik mélyebben, mivel éppen a melegségi növekedésnek törvényét nem ismerik eléggé.

A közetek olvadópontját tudni, fóldismészeti tekintetből, igen fontos volne, de mindeddig minden e körüli vizsgálat sikertelen maradt, s vajon sikerülni fog-e valaha, nagyon kétséges. Annyi bizonyos, hogy a föld belsejének folyékonynak és forrónak kell lennie. Ezen átalános olvadó pontnak bizonyos ismerete, meghatározná egyszersmind a tömör földkéreg vastagságát is, mely a folyékony földmagvat — ha szabad igy szólani — körülveszi. Elég biztosan lehet azonban állítani, hogy e földkéregnek vastagabbnak kell lennie 10 mérföldnél, de hogy 20, 30 vagy 40 mérföld vastag-e? azt még nem tudták meghatározni.

Így hát elértünk a föld belsejébeni tűzhöz. De vajon megfelel-e ezen, a föld belsejének földismészektöl sejtett állapota annak, amit a köznapi életben tűznek neveznek? Felelet: nem, mert éppen annyiban különbözik tőle, mint olvadt ón, viasz s több effélék. A tűz közönséges felfogás szerint nemcsak meleget, hanem lángokat és égő gázanyagokat is feltételez. Ez utóbbiakról pedig a föld belsejében, s átalában égési proczessusról nem lehet szó. Hiányzik itt az égést feltételező gázalakú éleny.

A földismészek előfelvéte tehát csak egy, a meleg által folyékonnyá vált,de nem égő földmag. Amelegség következtében folyékony a viz is, mert ha egy bizonyos foknyira a meleget elvonjuk tőle, kemény testté, jéggé szilárdul. Ez áll valószínűleg minden folyóságról, ha szintén nem is sikerült mindeniket megkeményíteni; éppen igy olvadnak meg a meleg következtében a közönséges légmérsékletnél keménynek ismert legtöbb testek. Ha ezen megolvadáshoz — ami érzékünk szerint ítélve — felette nagy hőmérséklet szükséges, akkor az olvadott testet forró folyékonynak, amelynek megolvadására pedig nem kell nagy meleg, azt csak folyékonynak nevezik.

A forróság — meleg — és hidegröl való fogalom egészen ráviteles (relatív) s csupán testünk sajátsága által föltételezett, mert még azon test is, mely érzékeinkre nagyon hideg hatást gyakorol, tartalmaz meleget, melyet a körülmények változtával elbocsáthat. Egészen meleg nélküli testet vagy ürt még nem találtak. A melegnek csak különböző fokait ismerik, de meleghiányt, melyet abszolut hidegnek lehessen nevezni, még nem ismernek. A földgömb kérge hasonlít tehát némiképp egy befagyott tónak jégfelületéhez, azon különbséggel, hogy a föld kérge, és az alatta található folyékonyság nem egyéb, mint a tó vize, és hogy folyékony lehessen, nagyobb melegségi fokot igényel, mint a viz.

S valósággal hiszik is földismészeink, hogy egy része ezen kemény kéregnek, hasonlóan egy befagyott tó felületéhez, hülés következtében állott elő az egykor egészen folyó állapotban levő földanyagból, míg egy más része a már megkeményedett részek eltörödései és vizböli kiülepedése által alakult.

Amit tehát nem egészen illöleg beltüznek szoktak hívni, e szerint nem tűz, hanem csak egy forró folyékony anyag, melynek előttünk magas hőfoka valószínűleg csak maradványa az egész fóldtest egykor sokkal magasabb hőmérsékletének. Ezen forró folyékony magva a földnek okozza egész bizonyossággal a vulkáni kitörésekkor a lávakiömléseket (phünomen.) Itt is — a vulkáni kitörések kifejezésénél — a tűz kifejezés nem a legjobb, mert ez könnyen idegen eszméket kelthet fel. Beszélnek tűzhányó hegyekről, pedig soha egy hegy sem hányt tüzet magából, hanem az ily vulkáni kitöréseknél csakis a gázanyagok égnek, mely égés egy felületi tetszemény, azaz: a lángok nem a hegy belsejéből jönnek, hanem a felületen képződnek, bizonyos gázanyagok elégése által, mely gázanyagok a hasadékokból nyomulnak fel. Az úgynevezett tűzoszlop, melyet vulkáni kitöréseknél a vulkán-tölcsér felett lehet látni, soha sem valóságos tűz, hanem részint a vulkáni tölcsérben levő tüzes folyó lávaanyag visszfénye, részint pedig a már kihányt izzó lávaanyag által származik. Hogy pedig ez igy van, könnyen utánmutathatni azon körülmény által, hogy egy ilyen tűzoszlop a legerősebb szélben is — mely különben minden könnyen mozgathatót mérföldnyi távolságra hajt — egyenesen és függélyesen áll a vulkán-tölcsér felett. Egy lángoszlop pedig bizonyoson a szél játéka lenne.

Ha már az eddigiekből következik is, hogy tulajdonképpeni tűzről a föld belsejében szó sem lehet, de a magas hévmérséklet mégis ténynek marad. Ez a magas hőmérséklet, mely már most is mérhetetlen fontosságú az emberre nézve, nagy hihetőséggel sok század vagy ezred múlva az emberi élet segédeszközei közt egy uj és nagyon fontos szerepet fog játszani. Ha a mindinkább népesülő földön az erdők és kőszéntelepek egykor kipusztulnak, gondolható, hogy akkor a föld ezen belső melegét használni fogják az emberek. Különös készületek által a felületre vezetik s lakások melegítésére vagy gyárak fűtésére alkalmazzák. **) Addig minden bizonnyal nem fognak ezen melegítő forráshoz nyúlni, mig a tüzelő-anyag hiánya nem lép fel kényszeritöleg, — akkor pedig az anyaföld melege marad utolsó biztos menedéknek.

*) Itt azonban megjegyzendő, hogy a valóságos forrpont a lég nagyobb nyomása miatt egy kevéssel melyebben lenne

**) Ezen benső tűz idóveli alkalmazása nem csupán egyéni képzelgésem; — több jeles német geologus munkáiban láttam már megemlítve, s ha jól emlékszem, Humboldtnál is olvastam. O. W. K.

A geotermikus energia a Föld belső hőjéből származó energia. A Föld belsejében lefelé haladva kilométerenként átlag 30 °C-kal emelkedik a hőmérséklet. A földkérgen tapasztalható geotermikus energia részben a bolygó eredeti létrejöttéhez (20%), részben a radioaktív bomláshoz (80%) kapcsolódik. Magyarországon a geotermikus energiafelhasználás 1992-es adat szerint 80-90 ezer tonna kőolaj energiájával volt egyenértékű. A geotermikus energia korlátlan és folytonos energia nyereséget jelent. Termálvíz formájában nem kiapadhatatlan forrás. Kitermelése viszonylag olcsó, a levegőt nem szennyezi.A geotermikus energia egy megújuló energiaforrás, ami a legolcsóbb energiák közé tartozik. Mára Spanyolország a legnagyobb zöldenergia felhasználó. Magyarországon sok geotermikus energiát használnak fel, sok híres termálfürdő van. A geotermikus fűtés kb. 5 év alatt térül meg. Magyarországon a termálvíz 2 km-nél 120 fok is lehet. google