SZIGETEK XIV.    JAPÁN     UTAZÁSOK

 

h14–91.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2018.  09. 26. -

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

 

SZIGETEK XIV

 

 

 

A FILIPPINI-SZIGETEK LAKÓI. 1898. 27. 467.

Reményi Ferencz: NÉHÁNY NAP JÁVA SZIGETÉN. I. 1897. 45. 746.

Reményi Ferencz: NÉHÁNY NAP JÁVA SZIGETÉN.II. 1897. 46. 766.

S. L.: A Spitzberg-szigetek. 1872. 45. 557.

SZAMOA VERSENGŐ KIRÁLYAI. 1899. 20. 331.

Kiss Elek: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867 . 407, 419. (Folytatás)

Kiss Elek: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867 . 407, 419. (Vége)

 

 

 

Farallon-sziget

 

AMERIKA

 

Liptay Pál: Magyar Amerika. 1873. 227.

                                             II. 1873. 250

S. L. A Csöndes-oezeán partjáról. (Kaliforniai képek.) 1874. 260.

 

 

JAPÁN   

 

Japán irodalma és könyvkereskedése. 1868. 587.

Japán lakói. 1867. 14. 159.

S.  L. A japánok társadalmi életéről. 1868. 40. 478.

 

 

UTAZÁSOK

 

HŐKE LAJOS. FEJEDELMI UTAZÁS RÓMÁBÓL BÉCSBE SZÁZ ÉV ELŐTT ÉS MOST. 1881. 47. 742.

Reményi Antal: AZ «ALBATROS» POLYNÉZIAI ÚTJA. 1898. 34. 578.

D. L. Egy félnapi utazás egy amerikai hazánkfiával. 1873. 443.

S.L. Uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon.  1876. 218

 

 

FÜGGELÉK

 

Milyen a föld belseje? 1872. 305

Privigye mezőváros. 1865. 37. 461.

 

 

Bevezetés

A h14 33...h14 90 jelzésű sorozat – mely szépirodalmat nem tartalmaz és még nincs vége – jól érzélelteti a hetilap enciklopédikus jellegét. Alig van olyan témája az ismeretterjesztésnek, amiről itt nem olvashatunk és még rajzolt képeket (később fotót) is láthatunk mellé. A szokásos tematika írásai után, a Függelékben most Privigyét ismerhetjük meg, a történelmi Magyarország keleti végpontját, piarista gimnáziummal. (A nyugati végpont Magyaróvár volt, az ottani piarista gimnáziumban e sorok írója is tanult.) Ez a tény nemcsak a nagyon figyelmes lapszerkesztést, hanem a piarista rend iskolahálózatának céltudatos kialakítását mutatja. Sajnálatos, hogy ebből a hálózatból alig van mutatóba néhány, tovább fogyatkozó iskola.

 

 

 

SZIGETEK XIV

 

 

A FILIPPINI-SZIGETEK LAKÓI. 1898. 27. 467.

A ma oly sokat emlegetett Filippini-szigetek néprajzi szempontból a legérdekesebb tartományok közé tartoznak. Nem azért, mivel az újabban beköltözött gyarmatosok között föltaláljuk Európa minden népének fiait s azonkívül khinaiakat, japánokat és arabokat is, különösen pedig khinaiakat igen nagy számmal, s nem is azért, mivel ezek közül nagyobb részt csak férfiak költözvén ide, a vérvegyülés is nagyon mutatkozik, mint Kelet-Ázsiának minden nevezetesebb pontján, — hanem azért, hogy maguk a ben-szülöttek is rendkívül sokféle eredetűek. A tudósok a szigetcsoporton eddig mintegy 40 különböző s egymástól testalkatban, szokásokban és nyelvben egyaránt nagyon eltérő törzset különböztetnek meg s ezek közül nem egy oly sajátságos nép van, melynek hovatartozása felől Blumentritt alapvető kutatásai óta nagyon sokat írtak össze a nélkül, hogy a kérdést megfejtették volna.

Magán a főszigeten, Luzonban, legnagyobb számmal vannak a tagálok, az innen délre fekvő szigeteken a visájok, s ez a két nagy törzs az összes lakosságnak csaknem két harmadát teszi; ezeken kivül még leginkább érdekesek a harczias zuluk, kiknek Borneo felé eső szigetét a spanyolok csak a jelen század második felében csatolhatták a filippmi gyarmatokhoz hosszas küzdelem után, melyben a mohamedán vallású zulu szultánok nagy vitézséget tanúsítottak; továbbá a hegyek között lakó negritók, kikről ma általában az a nézet, hogy a szigetcsoport őslakói, kiket  leginkább a maláji törzshöz tartozó többi bennszülöttek a spanyolok térfoglalása elött szorítottak ki eddigi lakóhelyeikből.

Ezek a negritók, kik sötétbarna arcbőrükről, és a négerekhez hasonló alakjukról nyerték ezt az elnevezést valójában pápuák, s nagyon hasonlítanak Új Guinea ősi lakóihoz, valamivel fehérebbek.  Megmaradtak ősi állapotukban. A nagyobb rész nomád, a hegyek között nyomorúságos kunyhókban élnek. Gyakran költöznek. Öltözetük a deréköv. Egyedüli eszközük a busznádból készült ivópohár és a mérgezett nyíl. A legtöbb tetoválja magát.

Méz, vadhús, hal, vad gyümölcs és gyökér a tápláléka, és semmi mást nem gyűjt, mint viaszkot s azt is csak azért, hogy rajta a szomszédos városokban dohányt és beteldiót vásároljon, melyeket nagyon szeret, sőt a szivart sajátságosan még jobban szereti úgy, ha égő végét tarthatja szájüregében. Az a pár ezer negritó, ki már letelepedett s bizonyos fokig fejlettebb nép, szintén alacsony fokán áll a műveltségnek; nagy ritkán szegődik szolgának s inkább koldul vagy napszámoskodik, mint hogy rendszeresen dolgozzék. Igen kevés köztök a földmívelő is. Különben gyenge testalkata nem is engedi meg a nehéz munkát; legszívesebben veszi, ha kül-döneznek használják, mert gyalogolni jól tud, sőt hajlékony testével még különböző mutatványokat is képes elvégezni, például lábujjaival mindent könnyen felvesz a földről. Még a vadászatot is csak szükségből űzi, bár mérges nyilaival könnyen megöli az állatot, mely egy kis seb után rendkívüli szomjúságot kap, de ha iszik, azonnal elpusztul. A negritó az elhalt állatból kivágja s eldobja a megsebesített részt, a többit mind megeszi.

A letelepedett negritók 50—60 főből álló törzsekben együtt laknak egy-egy öreg ember vezetése alatt, de különben kommunisztikus szervezetben. A hittérítő spanyol papok, a hol lehet, megtérítik őket, de a keresztség keveset változtat erkölcseiken. A házasságot ősi szokásuk szerint akkor is érvényesnek tartják, ha a jegyes-pár felkúszik egy fára s az alul álló főnökök a gályákat addig hajtják, mig a pár homloka össze nem ér. Erre leszállítják, fegyveresen körűi tánczolják őket s kész a lakodalom is. A temetésnél már több a szertartás. Egy kivájt fatörzsben helyezik el a halottat, hozzáteszik fegyvereit s dohányát, a sir fölé lombokat tűznek s azután az egész gyászoló közönség neki iramodik, hogy a halált okozó gonosz szellemen bosszút álljon, az előtalált első élő lényt, állatot vagy embert megölik, s ekkor nyugalma van a halottnak.

A többi törzsek között kétségtelenül legműveltebbek a tagolok, kiket már inkább európai parasztokhoz és kisiparosokhoz lehet hasonlítani. Ezek mind keresztyén katholikusok s nagyobb részt igen buzgó hivők, oly annyira, hogy egyházukért rendkívül nagy áldozatokra is készek. A tagálok vidékein mindenütt a templom, vagy egy-egy nagy zárda a legszebb épület, s ezek rendesen az egyedüli kőházak is. Minden tagál házában van egy-egy szent kép vagy szo-bor.melynek elefántcsontból vagy tömör aranyból készült részei sokszor igen nagy értékűek; mindenki hord magán különböző olvasókat, de egyúttal amuletteket is, mert hiszen a vakbuzgóság nagyon összefér a babonával és a kisértetek tiszteletével. A tagál már nagyobbrészt euró-paias ruhában jár, különösen ünnepeken, bár azért jobban szereti, ha meleg vidéken csizmát nem kell húznia s vagy mezítláb jár, vagy papucsban. Előkelőségét inkább a cziczomakkal akarja kitüntetni, melyeket fejére, nyakára s olykor lábaira is rak. Testét nem tetoválja, de ruháját igyekszik kecses redőkbe szedni, hogy j jobban hasson, s arczát szépítgeti, hogy fehérebb legyen.

A tagálok műveltség tekintetében sem állanak alantabb, mint meghódítóik, a spanyolok. Ez azonban nem valami nagy dolog, mert hiszen a Filippini-szigeteken letelepedett spanyolok nagyobbrészt, meglehetős kétes értékű kalandorok, kik minden mással többet foglalkoznak, mint a munkával, vagy az olvasással. A tagálokról általában azt hiszik, hogy rendkívül restek, különösen a férfiak, kiknek egyedüli vágyuk, hogy napról-napra megélhessenek. S mivel ezen az áldott vidéken két nap alatt kereshetnek annyit, a mennyiből egy hétre való rizsük s más csekély szükségletük kikerül, egy húzómban két napnál tovább a világért sem dolgoznak, e helyett kényelmesen töltik idejűket szivarozgatva, társalkodva és zenélve. Mert a zenét igen szeretik. Még a szegényebbek házában is van zongora, vagy legalább bambuszfából készült gitár és hárfa s este ezek mellett mulatoznak. Csak két szenvedélyük erősebb : a kakasviadal, meg a koczkajáték. A kakasviadal mindennapi mulatság; igen sok tagál oly annyira szereti harczias, kiélesített karmú kakasát, hogy folyvást ölében hordja s csak a templomba menetkor köti ki vagy adja másnak őrizetébe. A koczkajáték és lutri is oly kedves előttük, mint a nápolyi lazzaroniknál, kikhez különben is sokban hasonlítanak. Vannak a nagyobb helyeken színházak is, melyekben rendesen csak műkedvelők adnak elő roppant hosszú, néha 3 napra és éjjelre terjedő darabokat, melyeknek főtárgya az, hogy egy mohammedán tengeri rabló (a zulu szigetek lakói voltak ilyenek) vagy egy mór beleszeret egy keresztény leányba s különböző kalandok után vagy megölik, vagy áttér és buzgó keresztény lesz. Sokkal munkabíróbbak és szorgalmasabbak a nők. Legmunkásabb az olyan házaspár, kik közül a férfi khinai, az asszony pedig tagál nő.

A tagál nők különben igen csinos alakúak szép olajbarna arccal, vidám tekintetű ragyogó szemekkel, telt vállakkal s gyönyörű apró kezekkel, lábakkal. Fő ékességük a dús hajuk, melyet a lányok egy ágba fonva eresztenek le a hátukon, az asszonyok ellenben kontytyá csavarnak a fejük búbján. Kivált a leány napjában tízszer is kibontja s újra fonogatja szép haját. Bendkívül szereti a tagál nő a czifrálkodást. Ékszerekért oda adná a mennybéli üdvösségét is. A legszegényebb nő is kész minden önmegtagadásra és a legterhesebb munkára is egy-egy csekély ékszerért, vagy egy ünneplőnek való hímzett ingvállért. Sokban hasonlít a tagál nő a japán nőkhöz. Épen olyan kisded termetű s olyan mosolygó arczú. De hátrányosan különbözik a japán nőtől abban, hogy szenvedélyes szivarozó és javíthatatlan betel-e vő. Ezt a mérges rágni valót, mely a pálinkaivásnál is rombolóbb hatású, bnyo-n&k nevezik

 

 

MANILAI UTCZA.

 

Csak a khinai marad itt is az, a mi: törhetetlen munkásságú, józan, vagyonszerző és — kedélytelen a fásultságig. A tagálok életmódja különben meglehetős egyszerű. Mint a legtöbb maláj nép, vagy czölö-pökre rakott gályákból, vagy ritkább esetekben deszkákból készült kunyhókban laknak, melynek csak egyetlen szobája van, legfölebb az előkelők választják ketté egy mozgatható deszkafallal. A házak ily kezdetleges voltának egyik oka az, hogy az itteni rendkívül vulkánikus talajon igen gyakori a földrengés, sőt a tűzokádó hegyek is sokszor pusztítanak. így a szép kúpalakú Mayon, vagy Albay tűzokádó, mely Luzon szigetnek déli végén van, gyakran okozott már nagy veszedelmet, a legnagyobbat 1814-ben, mikor 12.000 ember veszett el, öt község egészen eltűnt a föld színéről s a láva oly nagy volt a vulkán környékén, hogy a legmagasabb fák sem látszottak ki alóla. Az ily veszedelmeket a faházak jobban kibírják, mint a kőházak s különben is azt szereti a tagál, hogy az építés könnyű legyen; ez az oka, hogy még a főváros házai is legnagyobbrészt olyan épületek, melyeknek csak a földszintje van kőből, az emeleti részük általában faalkotmány.

A rest és mulatni szerető tagál sincs megelégedve a spanyolok nyomorult közigazgatásával, s a nagy számú papság ellen is zúgolódik. A spanyolok mindenben erőszakoskodnak s parancsokkal szoktak elintézni mindent. így csak a jelen század közepén rendelték el, hogy a tagá-loknak, kik addig csak keresztneveket használtak, ezentúl vezetéknevet is kell használniok, de a főkormányzónak 1849-ki jellemző körrendelete szerint tilos volt az addig leggyakoribban használt olyan neveket, minők Santa-Cruz, (Szent Kereszt), Los Santos (Szentek) és más ilyeneket felvenni, hogy félreértések ne támadjanak.

A tagálokhoz hasonló műveltségi fokon állanak a viscájok s még egy pár kisebb törzs. Ezeknek is külön iskoláik, sőt egy kis irodalmuk is van. Egészben véve azonban ez a műveltség nagyon is külső fénymáz mindenütt, s a Filippini-szigetek összes népei között csak egy kis ipar (különösen a szivargyártásban és a kenderszövésben mesterek) mutat arra, hogy e távoli népekben van valami hajlam a haladásra. Ilyen levén a lakosság, a nagyobb értékű szellemi és anyagi munkásság majdnem egészen idegenek kezében van a szigetcsoporton. Spanyolok, angolok, francziák, németek és svájeziak a vállalkozók minden téren. A fővárosban, Manilában, van már közúti vaspályahálózat, villamvilágítás és telefon is. Innen indul ki a szigetcsoport egyetlen, 196 kilométer hosszú vasútja, melyet angolok építettek s 1892-ben adtak át a közlekedésnek. E vasút másik végállomása Dagupan város. Van négy nagyobb pénzintézet is: egy spanyol és hárorn angol bank. Manilában vannak a hires dohánygyárak is, melyekben kitűnő s messze földön elterjedt szivarokat készítenek, leginkább spanyol és félvér munkásnők, kik maguk is mind szenvedélyes dohányzók.

Rendszeres hajójáratok kötik össze e szigeteket a nyugati világgal, még pedig két angol, egy spanyol és egy franczia vállalat. Ugyanezek tartották fönn azt a tengeralatti telegrafvonalat is, melyet  az amerikaiak hadviselési okokból megszakítottak. A parti hajózás eddig általában spanyol lobogók alatt, de nem pusztán spanyol hajókkal történt. A szigetcsoport éghajlata meleg (26—30° közepes hőmérséklettel), de nem egészségtelen. Csapása a szigetségnek a földrengésen kivűl a a cyclon nevű tengeri vihar, mely olykor borzasztó pusztításokat visz véghez.

 

 

Reményi Ferencz: NÉHÁNY NAP JÁVA SZIGETÉN. 1897. 45. 746.

Naplójegyzetek. (Folytatjuk)

 

 Reményi Ferencz tengerésztiszttől vettük ezen érdekes leírást, kitől a «Vasárnapi Ujság» már több ismertetést közölt azon földkörüli utazásáról, melyet az Erzsébet császárné hajón Ferencz Fendinánd főherczeg kíséretében tett. Ez utazása alkalmával látogatott el Jáva szigetére is.

*

Soha sem éreztem valami különös hajlamot vagy hivatottságot a vadászatra, midőn azonban az «Erzsébet császárné" világutazása alkalmával a Szunda szigetek gyöngyét, Jávát is érintettük, egyszerre csak felcsaptam szenvedélyes vadásznak. Ugyanis Jenő tiszttársam, mint a sport minden nemének szenvedélyes kedvelője, az utazás kezdete óta váltig ösztökélt, hogy próbáljam csak meg, milyen felséges élvezet az, tropikus hőségben 12 órán át cserkészni s meredek hegyekre kapaszkodni. De meg ezenkívül azon különös beteges állapot is beállt rajtam, amely a legtöbb utazón észlelhető. Nevezzük el «utazói láz»-nak. Kórtünetei: olthatatlan kíváncsiság, kielégíthetetlen vállalkozási viszketeg és általában teljes átváltozása a beteg rendes természetének.

Azon áprilisi reggelen, amidőn Tandsong Priokban, Batáviának, Jáva fővárosának kikötőjében horgonyt vetettünk, valóságos rohammal állt be rajtunk az utazási láz. Annyit olvastunk előzőleg e szép földről, hogy csak úgy égtünk a vágytól mindent látni és élvezni. Kezdetben úgy tetszett, hogy a közeli Batávián kivűl, melyet mindjárt az első napokban megtekintettünk, mit sem fogunk láthatni. Később azonban a szolgálati körülmények lehetővé tették a tisztek szabadságolását csoportonként. Jenő és én képeztük az első csoportot.

Reggel 5 órakor a parton voltunk. Sötét volt még, mindenütt az álom nyugalma honolt. Csak a pályaudvaron csoszogott néhány ember ide-oda, az első vonatot tolván össze. Míg az elkészült, volt időnk a menetrendet tanulmányozni. Az állomás főnöke egy előzékeny holland volt, aki kinézésünkről felismervén, hogy a kikötőben horgonyzó egyetlen idegen hadihajóról valók vagyunk, sietett bennünket útbaigazítani.

Néhány maláj siheder lihegve, görnyedve czipelte podgyászunkat a kocsiba.

— Ugyan micsodák ezek a hosszúkás dolgok, ha szabad kérdeznem? szólt a főnök, bőrtokokba burkolt fegyvereinkre mutatva.

— Puskák, — feleltük.

A hollandi elmosolyogla magát. «Sok szerencsét a vadászathoz!» mondta végre, köszönt s ment a dolga után.

Ismeretes dolog, hogy vadászember rossz jelnek tekinti, ha valaki neki jó szerencsét kivan. Ezen okból, de kivált a főnök különös mosolya folytán nem voltunk éppen a legjobb hangulatban, midőn a vonat elindult. Hajnalodott már. A kelő nap rózsás fénye ömlött el a tájékon. Nádasok, törzstelen aréka-pálmák és lenge kókuszok, itt-ott terebélyes lombos fák erdeivel váltakozva, szegélyezték a vasút mellett tovahúzódó csatornák partjait s, borították a batáviai síkságot, a meddig csak láthattunk. Rövid félóra múlva megérkeztünk Ó-Batáviába, amely a főváros legrégibb része. Itt vannak a hollandi kereskedők üzlethelyiségei, amelyeket a khinaiak és malájok telepei vesznek körűl.

Az óvárost Uj-Batáviával gőztramway köti össze. Ezen is észlelhettük, hogy mennyire szereti magát elkülöníteni az európai a bennszülöttől. Az utóbbiak számára ugyanis külön kocsik vannak kirendelve «for inlanderso (bennszülötteknek) felírással. Maláj vagy khinai embernek nem szabad más kocsiba szállni.

Néhány perez alatt Új-Batáviába értünk, amelyen át vezetett az út a buitenzorgi vasútállomásához. Mily nagy a különbség, különösen nappal, az ó- és az új-város között. Mig ott örökös a lárma, a mozgalom, addig itt csend uralkodik. Új-Batávia ugyanis nagyrészt a hollandiak magánlakhelyeiből «bungaló»-iból áll, ahol családaik tartózkodnak. Ezek a bungalók úgy vannak berendezve, hogy a bennlakók mennél kevesebbet szenvedjenek a hőségtől. Emeletük nincsen; a szobák tágasak, szellősek; a mindig nyitott, magas ablakokon behatol a házat körülvevő kert hűvösebb levegője. Az épület homlok- s hátsó részén széles verandák futnak végig, beárnyékolva a kerti fák lombja s a lehajló eresz meg a bambusz-függönyök által. Ezen verandák képezik a hölgyek legkedveltebb, majdnem állandó tartózkodó helyét, s ezért megfelelőleg is vannak bebútorozva. Mig a férjek napközben ó-batáviai üzleteikben időznek, a kenyérkereset után látva, addig a nők, elintézvén házi teendőiket, ami a nagyszámú maláj szolgaszemélyzet mellett nem sok gondot ád, a forróságnak megfelelő könnyű ruhába öltözködve, kiülnek kényelmes nyugszékeiken. A nap olvasgatás, pihenés közben végre elmúlik. Este felé megjön a fáradt családapa. Ezzel aztán mozgásba jön az egész család. Mindenki siet öltözködni; azután megy az egész család sétálni gyalog vagy kocsin, élvezve az esteli hűs, üdítő levegőt. Ilyenkor aztán a "Waterloo tér» s egyéb kedvelt korzók igen élénk képet nyújtanak. Vagy pedig otthon marad a család s vendégeket fogad házimulatságra. Jeléül ennek kivilágítják a verandát; s minthogy a hollandiak igen vendégszeretők, megesik, hogy egész városnegyedek fényárban úsznak.

Kirándulásunk reggelén azonban teljes csend környezte a bungalókat. A verandák szépséges lakói még láthatatlanok voltak. Hanem az urasági lakok mögött rejlő cselédházak maláj női lakói kezdtek már mutatkozni. A reggeli mosakodást végezték éppen, a mellyel a malájok úgy saját tisztasági hajlamuknak, mint a Korán követelményeinek megfelelnek (a malájok többsége t.i.Mahommed vallását követi). Ott sürögtek a bronzszínű nők a várost keresztül-kasul átfolyó csatornák partjain és vizében. Ruházatuk felső részét levetvén és a szárongot a mell felett erősítvén meg, jókedvűen lubiczkoltak a sárgás habokban.

Jókor érkezvén a vonathoz, nem sokára útban voltunk Buitenzorg felé. Ha már Batávia előtt gyönyört nyújtott a szemnek a parti vidék bája, úgy most, midőn mindinkább behatoltunk a sziget belsejébe és lassanként mind magasabbra emelkedtünk, valóban elragadó volt a természet szépsége. A gyakori esőzések és a számtalan vízerek úgyszólván megtelítik a talajt nedvességgel, mely a nap éltető hevével egyetemben duzzadó teljességű és kifogyhatatlan változatosságú tenyészést idéz elő. Ily őserővel a természet csak Dél- és Közép-Amerikában, meg Ceylonban működik még!

Az erdőséget sok helyütt terjedelmes rizsföldek szakítják meg, smaragdzöld bársonnyal vonva be a hegylejtőket. A rizsültetvények lépcsőfokokban (terrasz) vannak elrendezve, hogy a legfelsőbb fokra vezetett víz lefolyjék a többi fokokra is.

A tájkép bájainak szemléletében rövid pillanatkép múlt el a másfél órai utazás Buitenzorgig. Alig múlt el 9 óra, midőn oda érkeztünk. Felszálltunk a pályaháznál várakozó «zádó»-k egyikébe. Ez alatt oly fedett jármű értendő, amelynek két kereke és négy egymáshoz érő ülése van; az elébe fogott jávai ponykat egy maláj kocsis hajtja. Oly könnyű e készülék, hogy midőn mit sem sejtve, mind a ketten egyszerre kaptunk fel rá ifjúi hévvel, majd hogy fel nem borúlt malájostól és ponystól. Csak midőn a kocsis kiült a rúdra és jó elől helyezte el súlyos puskáinkat, sikerűlt úgy ahogy biztosítani a megingott egyensúlyt. Útközben pedig arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a zádót méltán lehetne besorolni a középkori kinzó-eszközök közé. Összes méretei ugyanis az alacsony termetű bennszülöttek termetéhez lévén szabva, európai ember csakis csigamódra összegörbülve tud benne elhelyezkedni és akkor is alig tudja hova tenni lábait és fejét megóvni a betöréstől az út bökkenőinél.

Ily kevéssé ünnepélyes módon vonultunk be azon egyetlen helyébe a földgömbnek, ahol nincsenek gondok. «Buitenzorg» ugyanis annyit tesz magyarul, mint «gondokon kivűl». Bárha minden tagunkat fájlaltuk és kalapjaink csakhamar szalonképtelen állapotban voltak, lehetetlen volt rosszkedvűnek lenni. Hiszen itt minden mosolyogni látszott! Mosolygott a ragyogó nap. a felhőtlen azúr égbolt, mosolyogtak a gyönyörű virágok, a negédes pálmák, a köztük kikandikáló bungalók és a mellettük elhaladó emberek.

De mosolygott Thomann úr is, a «Bellevue» hotel tulajdonosa, midőn berobogtunk a kapun és óvatosan leszállván, elkezdtük poggyászunkat darabonként leszedni. Még a pápaszemét is feltévé, hogy jobban szemügyre vehesse öldöklő szerszámaink gyűjteményét.

— Az urak itt vadászni szándékoznak? — kérdé gúnyos hangsullyal.

— Mi mindenek előtt nyugodni szándékozunk, — feleltük bosszankodva s miután elhelyezkedtünk és kissé kipihentük magunkat, körűlnéztünk a hotelben.

A «Bellevue» szálló egy egész bungaló - csoportot képez, vagy legalább is a főépülethez több szárny van hozzá csatolva. Emelet természetesen itt sincs. A szellős szobák padlózatát bambusz-gyékény fedi, az ágyak óriási nagyságúak és igen kemények; boltozatos hálóval vannak borítva, hogy a kellemetlen mosquitók ne bántsák az alvót. Több fejtörést okoz azonban az idegennek kitalálni, hogy mire szolgál egy henger alakú vánkos, mely az ágy közepén szokott heverni; csak kérdés útján tudja meg, hogy azt az éjjel a lábak közé kell dugni, hogy egymáshoz ne tapadjanak az izzadtságtól. Az épületek mentén széles veranda húzódik végig; minden szobaajtó előtt néhány nyugszék és egy asztal áll; itt hűsölnek napközben hölgyek és urak, kényelmes pongyolába öltözve.

Minthogy itt máskép öltözött embert nem is láttunk, elhatároztuk követni az általános szokást, nehogy folytonosan feltűnést keltsünk, inkább sarkföldi utazásra alkalmas posztóruháinkkal. Szándékunkat rögtön meg is valósítottuk. A közelben ácsorgott egy khinai házaló, akitől beszereztük a szükséges ruhadarabokat.

Mielőtt azonban átváltoztunk volna indiai hollandusokká, ajánlatosnak tartottuk még a déli hőség beállta előtt dr. Treub urat, a füvészkert igazgatóját felkeresni, akitől rovargyüjteményt szándékoztunk beszerezni. Elindultunk tehát a füvészkert felé. Oda érve, különösen megragadta figyelmünket egy óriási magasságú kanári-fából alakított kettős fasor, melynek minden egyes törzse más-más fajtájú orchideával volt befutva. Ilyen pompás virágköntöst csak a tropikus égöv dúsgazdag természete tud választottjának adni! Más helyütt pálmák, lombosfák, roppant terjedelmű banánfák, melyek számtalan léggyökereikkel és hatalmas lombkoronájukkal lakhelyet nyújthatnának egész falu lakosságának. Bolyongás közben kies tavacskához értünk, amelynek fölszinén vizi növények széles levelei úsztak. Itt-ott hatalmas sárga, fehér vagy rózsaszínű virágkelyhek emelkedtek a víz fölé. A partot lengő bambusz-bokrok szegélyezték, egy oldalt pedig csinos kéjpalota emelkedett. Ez Holland-India főkormányzójának magánlaka. Itt, körülvéve a tropikus növényzet pompájától, lakik azon hatalmas ember, aki úgyszólván teljhatalommal uralkodik óriási szigetországok, emberek milliói, sőt még szultánok és császárok felett is, — de csak öt évig; azután le kell tenni a hatalmat, helyet kell adnia másnak, ő pedig lesz, ami előbb volt.

Kellemesen voltunk meglepetve, midőn körüljárva a palotát, egyik szárnyán hazai színeinket viselő drapériákat, lobogókat pillantottunk meg; itt időzött az előtte való napon Ferencz Ferdinánd főherczeg Ö Fensége. Egy közeli gyepes hely szélén nagyszámú szarvasfalka hűsölt egy hatalmas gumifa árnyékában. Oly szelídek voltak a kedves állatok, hogy semmiféle nyugtalanságot sem mutattak, midőn feléjük közeliténk. Mi azonban e körülményből jó reményt merítettünk tervezett vadászkirándulásunkhoz, mert hiszen — így vélekedtünk — ahol ennyi szelídített szarvas van, ott vad szarvasokban sem lehet hiány.

Végre megtaláltuk az igazgatósági épületet, a hol dr. Treub igen szívesen fogadott bennünket. Az első általános megjegyzések után  Jenő áttért látogatásunk czéljára. Treub úr sajnálatára kijelentette, hogy ő csakis növényekkel foglalkozván, rovargyüjteménye nincs, de azért hiszi, hogy czélunkat elő fogja segíthetni. Csengetett. Erre belépett egy maláj ember, aki, amint gazdája közelébe ért, térdre roskadt és fejét alázatos hódolattal földig hajtá; azután ráült sarkaira, kezeit térdeire tévé és földre sütött szemekkel hallgatta ura szavait. Ez a módja a holland urak és maláj alattvalóik közti közlekedésnek. Hallottuk, hogy még előkelő malájok is ily csúszó-mászó módon közlekednek a hollandi kormányzókkal. Miután a tudós kikérdezte emberét, így szólt hozzánk:

— Igen sajnálom, hogy nem lehetek az uraknak oly módon szolgálatukra, amint reméltem. Van ugyanis két igen ügyes emberem, akik jól értenek a rovargyűjtéshez. Ezek azonban véletlenül éppen távol vannak valami küldetésben, így tehát nem tehetek egyebet, mint hogy az urakat egy ültetvényes barátomhoz ajánlom, aki szenvedélyes rovargyüjtő és ajánlatomra bizonyára készséggel átengedi gyűjteményét. Barátom Szukabumiban lakik, mely helység innét három óra alatt elérhető vasúttal.

— Akkor Szukabumit kirándulásunk utolsó czéljává tűzzük ki. Szíveskedjék azonban még tanácsot adni a közbeeső három napra nézve. Tervünk e napokat vadászatra, meg valamely vulkán megmászására fordítani.

           — A mi a vadászatot illeti, vannak itt vadgalambok, papagájok.

— Igen, azokra is fogunk vadászni, de csak úgy mellesleg, időközben. Mi csak a királytigrisekkel akarunk foglalkozni, amire Elő-Indiában nem volt alkalmunk. Egy napot talán vadkanokra és szarvasokra is fogunk szánni.

           Treub úr merev csodálattal tekintett ránk egy darabig. Végre így szólt:

— Igaz ugyan, hogy vannak Jáván tigrisek, de inkább csak a keleti és a déli részén. Itt a környéken, amióta én itt lakom, nem mutatkozott tigris; vadkan és szarvas van ugyan itt is, de gyéren; azokra is inkább csak hajtó vadászat útján lehet szert tenni. Hanem vulkán van, amennyi tetszik. A legközelebbik a «Gédé», amelyet hoteljük verandájáról is láthatnak. Arra igy lehet feljutni: Szindanglájáig, amely helység már 5000 láb magasságban fekszik, kocsin lehet utazni. A kormány ottani szanatóriumában kipihenvén magukat, egy nap alatt megmászhatják a vulkánt. Visszajövet pedig Szukabumit útba ejthetik.

Megköszönvén az igazgató szívességét, távoztunk. Annyira szégyeltük vadászterveink füstbemenetelét, hogy a hotelig egy szót se szóltunk. Odaérve, épen recsegő gong**-ütések hangoztak, jelezve a «reistáfel» idejét. így nevezik t. i. a holland gyarmatokon a déli étkezést, eltérve a többi ázsiai gyarmatoktól, ahol arra a «tiffin» szót használják. Az asztalhoz ülve megtudtuk az eltérés okát. Hatalmas rizshegy volt t. i. mindenkinek a tányérán fölhalmozva. Ez volt a fő s úgyszólván egyetlen étel, mert ami még az asztal közepén elhelyezett tálakban fölhordva volt, az úgyszólván csak mellékletet képezett.

 

* Van még Jáva szigetén egy szultánság : Dsokja-karta és egy «császárság« : Szurakarta, melyek azonban teljesen holland függés alatt vannak.

** Lapos dob.

 

 

Reményi Ferencz: NÉHÁNY NAP JÁVA SZIGETÉN. 1897. 46. 766.

Naplójegyzetek. (Vége.)

Előttünk a világ legkiesebb látképe tárult fel. Egy széles és mély völgylapály választja el az emelkedést  - amelyen Buitenzorg fekszik - a sziget belsejében tovahúzódó hegylánczolattól. Két hatalmas vulkán tarajozott körvonalai emelkednek ebből ég felé: a «Gédé» és a Szálak. A völgy mélyén, ahová az innenső völgyoldal meredeken ereszkedik le, a Tyi-Dzsáni folyó hömpölyög tova a tenger felé. Hullámai tajtékozva szőknek át a medrébe szórt sziklagörgetegeken; partjain dús tropikus erdőség terül el, itt-ott maláj falucskáktól szakítva félbe. Túlnan világoszöld rózsaföldek húzódnak fel a sötétlő tűzhányók lábaihoz. Itt nincs semmi, ami az európai ember lázas tevékenységét, a pénzért, a hirnévért, a létért való örök küzdelmét s az azokból származó szüntelen gondokat eszünkbe juttatná. Azok a barna emberek, akik ott a folyó partján egyszerű kunyhóikban élnek, mintha csak egy más csillagzatnak a szülöttei volnának, oly egészen más kedély nyilatkozik lényükből. Derültek és nyugodtak. Látszik, hogy birják azt, amire szükségük van s többet nem kivánnak.

Váratlan mennydörgés zaja riasztott föl minket nyugalmas szemlélődéseinkből. Az azelőtt még tiszta égre sötét, páraterhes felhők vonultak föl szokatlan gyorsasággal. A mennyei seregek összecsaptak, föl-fölvillant czikázva ágyúik süstörgő tüze, fülsiketítő csattogó robajtól követve. Süvöltve hullott alá, megszámlálhatatlan nyilakként a zápor.  De amily gyorsan keletkezett, oly gyorsan el is múlt a zivatar. Tiz perez múlva megszűnt a zápor, a felhők tova vonultak s ismét kisütött a nap, de már megtört erővel. Az előbbi lankasztó hőséget kellemes hűvösség váltotta fel. Az egész természet új életre látszott ébredni.

E tünemény itt naponta s majdnem ugyanazon órában ismétlődik a száraz évszak alatt, így gondoskodik a természet arról, hogy a nap heve ne perzselje el az esős évszak életadó nedvéből fakadt duzzadó tenyészetet.

Felhasználva a hőmérséklet kedvező változását, sétálni mentünk. Az európaiak lakházai itt is a már ismeretes bungalo-stilusban épűlvék s hosszú sorokban húzódnak a botanikus kert körűl. Valamint Batáviában, úgy itt is a khinai elem már szép számban hozzászegődött a hollandihoz és általában a sziget északi s középső részén igen elszaporodott. A khinai ugyanis jól tudja, hogy európai uralom alatt rend és biztosság van, amire nagy súlyt fektet, mert olyan helyt, hol kis számmal van, igen félnek. Tudja azt is, hogy az európai nagykereskedő és birtokos mellett még igen nyereséges közvetítő és kiskereskedést folytathat a khinai. Tény, hogy nem egy élelmes ezopf-viselő tett már szert tetemes gazdagságra és birtokra. Mindennek a szegény ügyefogyott maláj adja meg az árát, s nem csoda, hogy ellenszenvük a khinaiak iránt nagy. Ez ellenszenv több izben már vérengzésre is adott alkalmat, így a múlt században csak egy napon 10 000 khinait mészároltak le a feldühödött malájok.

Séta közben egy laktanyához érkeztünk. Kíváncsiak lévén a holland gyarmat-katonaságot közelebbről megismerni, beküldtük névjegyeinket a szolgálattévő tiszthez, aki készséggel megengedte a belépést és vezetett is bennünket. A laktanya elrendezése igen czélszerű és a kormány bőkezűségére vall. Pavillonokba van osztva, melyekben külön-külön laknak az európai és a maláj katonák. A rend és tisztaság példás. A legfeltűnőbb, s a mi elveinktől merőben különböző intézmény azonban a katonák hivatalosan megengedett házas, vagy helyesebben mondva páros élete. Minden európai és maláj katonának megvan a maga élettársa (majdnem csupa maláj nők), aki vele él a laktanyában. E nők mint tisztogató, mosó- és szakácsnők hasznos szolgálatot végeznek; háborúban rendes csapatokra osztva mint markotányosnők követik a hadsereget. Minthogy az európai katona, leszolgálván a kikötött éveket, többnyire visszatér hazájába s hátrahagyja családját, a kormány gondoskodása kiterjed az apátlanná vált gyermekek nevelésére is, külön intézeteket állítván számukra.

Másnap ismét igen korán keltünk, mert már reggeli 6 órára föl volt fogadva a kocsi, a mellyel Szindanglájáig utazandók voltunk. Amikor azonban megpillantottuk a kitűzött órában elé-döczögő járművet, szerettük volna meg nem rendeltté tenni. Hisz ehhez az ördöngös, gördülő lélekvesztőhöz képest a tegnapi «zadó» valóságos díszhintó volt! A két keréken himbálódzó födött kas oly szűkre és alacsonyra volt szabva, hogy lehetetlen volt abban testünket, végtagjainkat s poggyászainkat egyszerre elhelyezni, ügy segítettünk hát magunkon, hogy lábainkat, ha utunk nem éppen valamely helységen vezetett át, kilógattuk a kocsi oldalán.

Khinai kocsisunk, attól tartván, hogy a sok fészkelődés közben hosszú ezopfját valami baj érhetné, jónak látta annak végét zekéje zsebébe dugni. Ekképp biztosítván féltett díszét, rágyújtott egy pálmalevélbe burkolt szivarkára s teljes egykedvűséggel nézte a világot. Pedig oly gyönyörű volt itt a világ, hogy mi ketten, kényelmetlen helyzetünk mellett, nem győztük szépségét csodálni! Pompás viradat volt, a keleti égen oly ragyogón lobogott a hajnalpír, mintha valami kitörő vulkán visszfénye volna; üde, balzsamos szellő kelt a hegyek felől, meg-megbólintva a pálmákat, amelyek álmodozva hullatták a harmatot. A Tyi-Dzsáni partján fekvő falucska lakossága éppen ébredezni kezdett; itt-ott megnyílt a bambusz-gerinczezetre feszített, tarkára festett pálmalevelekből álló kunyhók ajtaja; nők és férfiak a folyó tisztító habjai felé siettek; mások még ott nyújtózkodtak az emelkedett fekhelyekre terített bambuszgyékényeken.

Áthaladván a völgy teknőjét borító rizsföldeken, utunk mindinkább emelkedni kezdett és sűrű erdőségek közé vezetett. Hogy a kocsin — és magunkon is — könnyítsünk, leszálltunk s bemélyedtünk az erdőbe. Jenő úgy vélekedett, hogy az ilyen erdőben bizony lehet mindenféle vad. Véleményében megerősítette egy véletlenül arra vetődő maláj siheder, aki váltig állította, hogy ő jó «sikari» (vadász, hajtó) s ismeri minden vadnak a nyomát. Nyomot találtunk is eleget, sőt friss vadkantúrásokat is, de vadat nem. így tehát meg kellett elégednünk azon élvezettel, amelyet az ilyen csodás növényvilág közti bolyongás nyújt. Itt láttuk először a gyönyörű ramazalat, mely e vidéken egész erdőségeket képez. Mintha valami templomban volna, oly magasztos hangulatot kelt az emberben az ilyen ramazala-erdő. Hatalmas, ágatlan törzsei oszlopokként emelkednek fel óriási magasságig, ahol aztán sűrű lombozatot fejlesztenek ki, amely egy végtelen kupolához hasonlólag födi be a természetalkotta istenházát.

Az itt-ott beszivárgó napfény, zöldes félhomállyá változva át, emeli a rejtelmes, ünnepélyes hatást. Amint így beljebb-beljebb hatoltunk az erdőségbe, egyszerre csak egy rejtett tengerszemnél bukkantunk ki. Zöldes vizével egy tölcsér alakú sűrű növényzettel borított völgy alját tölte meg, mely egy kihűlt vulkán krátere volt. Ez érdekes helyről visszatértünk az országútra, amelyen nem sokára elértük a Menga-mendong szorost. Ez már 5000 láb magasságban fekszik. Túlnan látszik ama terjedelmes fennsik, amely a Gédé és Szálak vulkánok és a sziget keleti része felé húzódó hegységek alapját képezi. Kocsink ott várakozott a szorosban; a mi czopfféltő kocsisunk pedig egy útszéli laczikonyha lóczáján guggolt s nagy mohón habzsolta a főtt rizst egy roppant nagy findzsából; közbe-közbe fapálczácskáival egynehány eléje helyezett csészéből hal- és fűszerdarabokat piszkált ki, jobb ízt adva ekkép az egyszerű rizs-lakomának. Jóllakváu, megindította a kocsit, amelyen minden baj nélkül délutáni 2 órakor megérkeztünk a cinehona-, tea-és rizsültetvények közt fekvő Szindanglája helységbe. A kormány szanatóriumában elég üres szoba lévén, az előzékeny főorvos engedelméből oda szálltunk. Az éppen egybegyűlt társaság különben is jobbára átutazó idegenekből állott (volt köztük egy magyar úr is). A többiek üdülők voltak, akik dysenteria, láz s egyéb tropikus bajok következtében jöttek föl az egészséges és Batáviánál sokkal hűvösebb éghajlatú gyógyhelyre. Minket leginkább két útiportól ellepett úri ember érdekelt, akiknek beszédéből kivettük, hogy épen a Gédé megmászásáról tértek vissza. Kérdésünkre szívesen szolgáltak fölvilágosítással e kirándulásra nézve, oly színben tüntetvén föl ezt, hogy hegymászó szenvedélyünk teljesen lelohadt, s ha nem szégyeltük volna, lemondunk tervünkről s bizony tájékára se megyünk a Gédének. Így azonban nem maradt más hátra, mint lehetőleg jól előkészülni a következő éjjel megteendő nehéz útra. Mert hát itt is, csakúgy mint Svájczban, bevett szokás, hogy az utazó a napfölkeltét nézi meg a hegy csúcsáról. Csakhogy Svájczban az illető csúcsoknak közvetlen közelében vannak a hotelek, mig itt elébb 9 órai fáradságos utat kell megtenni a turistának, hogy pihenő helyre juthasson.

Miután fölfogadtuk a két maláj vezetőt, akik már a múlt éjjel megmásztak a Gédét, a két említett úri emberrel este 9 órakor útnak indultunk. Az egyik maláj éltesebb férfiú volt, a másik ifjú: atya és fiú. Mindegyik vállán egy, a végén felgörbített bambuszrudat vitt, mig kezében egy bambuszcsövet tartott. A rúdnak két végére az eleséget és egyéb poggyászunkat tartalmazó kosarak voltak fölakasztva, a csövek pedig fáklyaként szolgáltak, amennyiben kőolajjal voltak megtöltve, amelyben egy égő rongydarab úszott mint bél. Ekképp fölszerelve s ily különös világítás mellett haladtunk át a már mélyen alvó helységen, s később a fennsíkon, mely a hegyek lábáig terjed. Eleinte gyorsan jutottunk tovább, az út jó volt s csak alig észrevehetően emelkedett.

Egy óra múlva azonban sűrű őserdőbe értünk, mely aztán egész a vulkán kúpjáig nem is szűnt meg. Az út, a hegynyúlványok közé kígyózva, gyors emelkedésnek indult. A fák és bozót képezte áthatlan sűrűség oly keskenyre szoríták az utat, hogy csak egyenként haladhattunk. Mindegyikünk előtt a vezető haladt, bambuszfáklyájával világítva. Szükség is volt erre, mert a már itt-ott jelentkező vulkanikus törmelék, az út egyik oldaláról a másikra átnyúló ágak, folyandárok és elesett törzsek nagyon megnehezítették a járást. Látszott az úton, hogy ritkán járják; a gyprsan növelő természet már majdnem hatalmába kerítette.

Egy pataknál aztán megszűnt az út; eleinte ugyan azt hittük, hogy a másik parton folytatódni fog, de amint vezetőink minden tétovázás nélkül a patakon fölfelé kezdtek gázolni, észrevettük, hogy az út élelmes készítője egyszerűen fölhasználta a patak medrét mint természetalkotta kész medret. E furfangosságnak lábbelijeink adták meg az árát, melyek tökéletesen eláztak. Egy idő múlva ugyan ismét embervágta útra akadtunk, de ez sem volt szárazabb. A különbség csak az v«lt, hogy most nem alólról, hanem felőlröl jött a víz. Oly szűk volt t. i. az út, hogy kezeinkkel, válIáinkkal folytonosan szét kellett hajlítani az ágakat és gallyakat, minek folytán a rajtuk függő nehéz harmatcseppek esőként hullottak ránk. Különben is a szokatlan mászás és erőlködés, és az őserdő fülledt, melegházszerű levegője folytán csak úgy folyt rólunk az izzadság. Rövid idő múlva csurom viz voltunk és lankasztó bágyadtság vett rajtuk erőt. Eszünkbe jutott, hogy a sanatorium gazdasszonya mindenféle erősítő és frissítő italokkal látta el kosarainkat. Egy keresztbe dőlt hatalmas fatörzsnél megálltunk tehát pihenőt tartani.

Amig falatoztunk és iddogáltunk, a fiatal maláj fölhasználta az alkalmat, hogy egy keveset aludjon. Szegény fiú halálra volt fáradva még a múlt éjjeli úttól. A szívósabb öreg valami jávai dalt dúdolt s örvendve szemlélte, hogyan könnyebbítünk mi az ő terhén. Éjfél volt éppen. Titokzatos, mély csönd honolt az őserdőben, amelyet csak néha-néha szakított félbe fáklyavilágunk által felriasztott madarak szárnycsattogása, a bozót zörrenése, félelmes kuvikoló és vonító hangoktól követve. Méla bugásként hangzott fel valamely közeli hegyszakadékból egy szilaj patak folyása. Szomorú érzelmek lepték el szivünket. Visszagondoltunk, hogy mily kényelemmel szendereghetnénk most a sanatorium pompás ágyaiban, ha még idejében fölocsudtunk volna utazói lázunkból. De az ember ne tegyen meg félig semmit, még bolondságot sem. Föl tehát! És mentünk tovább.

Óra óra után múlt, a végkimerültség elkeseredésében már majdnem reményt vesztettünk, hogy a sötét, nyomasztó őserdő valaha megszűnnék, midőn váratlanul felcsillantak felettünk a csillagok, biztató reménysugarakat küldve felénk. Talán már czélnál vagyunk? gondoltuk. E reményünkben megerősített egy forró patak, mely süstörögve, gőzölve, tört elő egy hegynyilásból. «Ájer api», (tüzes víz) mondta az öreg vezető. Újult erővel ugráltunk vezetőink nyomában szikláról-sziklára a tüzes patakon át. Az előttem szökellő alakok, amint a fáklyák világától vörhenyesre festett gőzgomolyok közt föl-fölbukkantak, mintha azok is már a tüzes alvilágból merültek volna föl! — Túlnan újabb csalódás várt reánk. Még nem a kráterhez, csak a menházhoz értünk. Ezen elnevezés alatt négy bambusz-czölöp és egy föléjük feszített pálmalevéltető értődött. Vezetőink tüzet raktak alatta, mi pedig plédeinkbe burkolódzva köréje heveredtünk, félig kábult állapotba merülve.

Körülbelül egy óra múlva fölriasztott az öreg maláj. «Mataharinaik!» (nap-fölkelte) monda, vállamra téve kezét. S valóban, a keleti égen már valami rózsás fény derengett. Föltápászkodtunk, tehát s mentünk a mindinkább ritkuló erdőségen át feljebb s feljebb. A fák myrtus-féle bozótokká törpültek, utóbb ezek is elmaradtak ; kőtengerre értünk Irtózatos őserő által egymás fölé dobált sziklák hevertek össze vissza. Czélnál voltunk.

Utolsó erőnket összeszedve, az előttünk megnyíló kráter széléhez másztunk. Óriási, tátongó tölcsérként nyúlt le az a föld gyomrába. Fojtó szagú, szürke füst szállt föl belőle, hirt adva az örök tűz hónáról. És a láthatáron ott lebegett a tűz másik ős forrása : a matahári, a ragyogó, égő nap. Mi szép volt a tájkép, melyet sugarai bevilágítottak! A fennsíkot födő ködből úgy emelkedtek ki a közeli vulkánok és hegyek erdőborította kúpjai, mintha rózsás tengerben zöld szigetek úsznának. Fásultságunkban is hosszan, csodálva szemléltük e tündéri képet, s alig tudtunk tőle megválni, hogy ismét visszatérjünk emberek közé az emberfeletti erők hazájából.

Délután 3 óra volt, midőn törődött tagokkal a szanatóriumba visszaérkeztünk. 18 óráig voltunk útban! De ki is gyógyultunk az utazói lázból. Nem volt egyéb kívánságunk többé, mint a hátralevő napokat kényelmes élvezetek közt tölteni el. Másnap reggelig kinyugodván magunkat, a legközelebbi vasúti állomásra, Tjibeber-be hajtattunk, ahonnét 10 órakor reggel Szukabicmi-be érkeztünk. Itt menten fölkerestük a Treub úr által ajánlott ültetvényeseket. Ezek, két kivándorlótt német úri ember, igen szivesen fogadtak bennünket s hallván, hogy ő miattuk kerestük föl Szukabumit, nem is engedték meg, hogy hotelbe szálljunk, hanem rögtön berendeztették bungalójuk két szobáját számunkra.

Sok csalódás után végre elértük vágyaink czélját. Jenő tetszése szerint választhatott a legjávaiabb pillangók és egyéb rovarok között, amelyeket a két amateur-gyüjtő készséggel rendelkezésére bocsátott. És vadászati szenvedélyünk is kielégítést nyert. Előzékeny házigazdáink ugyanis még aznap délután vadkanvadászatot rendeztek a környéken tiszteletünkre. S daczára annak, hogy hajtókat nem lehetett szerezni s így mindössze csak néhány «sikari» (benszülött vadász) ügyességére voltunk utalva, elég szép eredménnyel végződött a vadászat. Négy elejtett vadkannal vonultunk be diadalmasan a városba. Barátaink akképp vélekedtek, hogy e vadász szerencsét illendő torral kell megülni. Ezért tehát, amint este az asztalhoz ültünk, fölhordattak minden jó és egzotikus ételt, a melyet hamarjában el lehetett készíteni. Ki is járt érte a dicséret a ház két asszonyának, akik velünk egy asztalnál vettek részt a lakomán. Azért említem ezt fel külön, mert a két érdemes hölgy a különben annyira megvetett benszülött lakosságból származott.

Vacsora után ismét kellemes meglepetés várt reánk. Amint ugyanis a nők fölhívását követve, kiléptünk a verandára, hogy ott igyuk meg a szokásos whyskit szódásvízzel, hangos ujjongással fogadtak bennünket. A kert pázsitján vagy 30 maláj nő volt egybegyűlve, akik három kört képezve elhelyezkedtek előttünk. A hangszerekből, melyeket egyikük-másikuk kezében tartott, megtudtuk, hogy tánczosnőkkel van dolgunk. Helyeiket körültüzdelték bambuszszövétnekekkel s megkezdődött a táncz mind a három körben. Egyszerre csak egy-egy nő tánczolt, a többiek énekeltek és zenéltek hozzá. Minthogy mi ketten az énekelt szöveget sajnálatunkra nem értettük meg, csakis a táncz mozdulatait és a dallam menetét követhettük figyelemmel. Amennyire barátaink fölvilágosításaiból következtettük, a tánczosnék itt is, mint Elő-Indiában, a népköltészet hivatásos terjesztői és előadói.

 

 

JÁVAI MALÁJ TÁNCZOSOK.

 

Hogy a malájoknak van drámai költészetük is, arról a következő nap estéjén győződtünk meg. Sokat hallottunk már a wajang-ról, ahogy Jáván a szini előadást nevezik, s ezért örömest egyeztünk bele házigazdáink ajánlatába, meglátogatni Szukabumi maláj színházát. Ugy tapasztaltuk, hogy a bennsziilöttek nem kevesebb érdekkel viseltettek az előadás iránt, mint mi. Amint ugyanis az egyszerű faépülethez közelíténk, mely színházként szerepelt, csak úgy tátongott körülötte a barna közönség, sűrűn ellepve a szegények számára készített benézőket, melyek bambuszrácsozattal voltak ellátva. A nézőtér is szépen meg volt telve. Az első sorban ültek a holland urak, mögöttük guggoltak a maláj nézők, amelyeknek legnagyobb részét a szépnem szolgáltatta. Az előadás, mely nemsokára megkezdődött, egy úgynevezett wajang wong volt, minthogy valóságos élő színészek szerepeltek benne. Különbözik e drámai válfaj a «wajang kulit» és «wajang kurutyil»-től, ahol bábok illetve azoknak falra vetített árnyéka szerepel. A «wajang beber»-ben pedig papirosra festett alakokat mutatnak fel. A színészek némán szerepeltek; a szöveget dalang reczitálta, a láthatatlan rendező, aki igen jól utánozta a különböző hangokat. A női szerepeket is férfiak ábrázolták. Minden színész szerepének megfelelő álarczot viselt, ami által emlékeztettek az ó-görög színészetre. Két szörnyű lovag jelent meg legelébb a színpadon, akik hatalmasan eldöngették egymást. A tusakodás váltakozva lyrai jelenetekkel, többször megismétlődött. A győztes aztán elnyerte az obligát királyleány kezét, nagy megelégedésére a jelenlevő hölgyeknek, akik ilyképp meggyőződtek arról, hogy mily nagy szerepet játszottak ők.

Ily élvezetek között múlt el három nap. Midőn ütött a válás órája, szerettük volna ottlétünk idejét megannyi héttel megtoldani. A természet szépsége, a hollandok s a többi európaiak vendégszeretete és előzékenysége, a bennszülöttek rokonszenves tulajdonságai felejthetetlenekké tették számunkra a Jáván, a teremtés e valódi gyöngyén töltött napokat. Most is, ha szép emlékeket akarunk fölidézni lelkünkben, e szép szigetre gondolunk vissza.

 

 

S. L.: A Spitzberg-szigetek. 1872. 45. 557.

A Payer és Weyprecht által vezényelt osztrák-magyar észak-sarki expediczió csak ama korábbi kisérletszerü vállalat nagyobb mérvű és komolyabb szándékú folytatása, melyet e két merész utazó még a múlt év nyarán megkezdett. Az egész nagy tenger, mely a Spitzberg-szigetek és Novaja-Zemlja közt elterül, egész a legújabb időkig teljesen ismeretlen volt a tudományos világ előtt. Czethalászok hihetőleg azelőtt is jártak-keltek e rideg sarki tájakon, de tudományosan átkutatva és leirva még eddig nem voltak. Az emlitett két bátor férfinak volt fenntartva, hogy terjedelmes nyilt sarktengert fedezzenek föl ott, ahol előbb teljesen hajózhatatlan és a legvastagabb jégréteggel borított vidéket képzeltünk, ahova behatolni nem sikerült sem az oroszoknak, sem a svédeknek, sem az 1868-iki német expedicziónak. Weyprecht osztrák tengerészhadnagy és a második német sark expediczió alkalmával oly nevezetessé lett Payer osztrák főhadnagy a múlt év júniusában egy kis norvég vitorlás hajón Tromsőből elindultak, hogy a félelmes tengert fölkeressék. A két utazó bátorságának és erélyének végre sikerült egészen az északi szélesség 79. fokáig előrenyomulni, s Novaja-Zemljától északra teljesen jégmentes tengert fedeztek fól.

Ez alkalommal a Spitzberg-szigeteket részletes vizsgálat alá vették. E szigeteket még 1553-ban fedezte föl Willouíhby nevű angol tengerész. Előbb azt hitték róla, hogy Grönlandhoz tartoznak, s ezért Keleti-Grönlandnak nevezték. A Spitzbergeket körülvevő tenger tele van czethalakkal és a szigetek, főleg korábban, igen keresett menhelyül szolgáltak a különböző nemzetek czethalászainak. Miként a szigetek partjain szétszórtan heverő hajóroncsokból következtetni lehet, nagyon sok hajó és bárka törhetett szét ott a környező sziklazátonyokon. A sok hajótörés e szigetek mellett onnan magyarázható, hogy a spitzbergi halászok a helyet csak tökéletlenül ismervén, abban összpontosították összes hajózási ismereteiket, hogy egyenesen oda igyekeztek evezni, ahol magas hegycsúcsokat vettek észre.

Ilyen veszélyes, zátonyos hely az ugynevezett Szarv-öböl csúcsa (Hornsundtind) is, mely zordon környezetével együtt rajzunkon látható. E magas csúcs a Spitzbergek főszigeténok jégmezőkkel és benyúló öblökkel csipkézett nyugati partján a barna violaszinü kopár hegylánczból hatalmas czukorsüvegként emelkedik ki, és Payer leírása szerint, messze tul a háta mögött az öbölfolyam teljesen jégmentes lanyha vize terül el, számtalan állatfajtól élénkítve. A part melletti halványzöld lejtők oly látványt nyújtottak, mely e vidéket, főleg a kopár, fagyos Grönlanddal, ennek nyáron át folytonosan derült egével, szélcsendjével s télen iszonyú hózivataraival, óriási hegyes fennlapályával és roppant jégmezőivel összehasonlitva, ugy tünteti fel, mintha nem is északsarki föld, hanem valami mérsékelt égalj alatt fekvő enyhe levegőjű ország lenne. Sőt még Norvégia északi partjai is zordonabbak s északiabb kinézésüek, mint a Spitzbergok eme része. Sabine tábornok a Spitzbergeket Grönlanddal összehasonlítva igen találóan „valóságos paradicsomnak" nevezte, és ebben igaza is volt, mert Grönland óriási jégmezői oly rideggé teszik ezt az egész több mint 20 000 négyzet mérföld terjedelmű szigetet, hogy a szemnek alig van alkalma itt-ott egy két zöld oázon megpihenni. A sarkvidékre nemrég elindult osztrák magyar expediczió tudósitásait és visszatérését már csak azért is feszült figyelemmel várjuk, mert az talán el fogja dönteni, hogy mi igaz, mi nem a jégmentes északsarki tengernek még eddig talányszerü létezéséből.

 

 

A Spitzbergák (norvég nevén: Svalbard) a Jeges-tengerben található szigetcsoport, az európai kontinenstől északra, körülbelül félúton Norvégia és az Északi-sarkpont között. Szigetei a 74° és 81° északi szélesség között, a 10° és 34° keleti hosszúság között találhatóak. A Spitzbergák 1924-ben hatályba lépett Svalbardi Egyezmény alapján a Spitzbergák területe Norvégiához tartozik, de a norvég szuverenitás erősen korlátozott. google

 

 

SZAMOA VERSENGŐ KIRÁLYAI. 1899. 20. 331.

Ismeretes az a viszálykodás, mely a múlt év végső napjai óta állandóan tart a Csendes Óczeán egyik legszebb szigetcsoportján, a  Szamoákon, melynek következtében majdnem összeütközésre került a dolog a németek,  az angolok és az amerikaiak között. E viszálykodás már megszűnt, a németek harczias hangulata lelohadt, állítólag azért, mert a lovagias német császár nem akarja nagyanyjának, az angol királynőnek, végső éveit háborúval megkeseríteni. A valóságban azonban inkább azért, mivel a Szamoa-szigetek birtoka elvégre is csekély ok egy óriási költséget és veszélyt okozható világháborúra. De ha megszűnt is a veszély, Szamoában egyátalán nem állott helyre a béke, a két ellenkirály, vagy is inkább pártfogóik egyaránt keményen tartják magukat.

A két ellenkirály közül Mataafa a németek, Tanu-Malietoa pedig az angolok és amerikaiak pártfogoltja. Nem a nagyhatalmak kormánya jelölte ki őket, hanem ottani képviselőik, kik jobban ismerik a helyzetet s jól tudják, hogy, mivel törvényerővel biró szerződésük következtében mindhárman közös «protektorai» a Szamoa-szigeteknek, nem lényegtelen dolog, hogy a bennszülöttek királya, aki tényleg báb a kezükben, melyik nagyhatalomnak kreatúrája, mert különben a közös hatalom részesei között igen könnyen jutna egyik vagy másik túlsúlyra.

A jelenlegi állapot szerint Mataafa, a németek pártfogoltja, nincs többé a fővárosban, Apiá-ban, hanem egy óra járásnyira innen Luatuanu erődben tartózkodik, Hufnagel német kapitány őrködése alatt, ki itt egyúttal nagy kávéültetvényes is. Ez a Hufnagel némiképp rokonságban is van a királlyal, mivel nejének atyja, egy Bethaw nevű angol, az Atua bennszülött törzsből származik, melynek jelenlegi feje Mataafa. A helyi szokások szerint Hufnagel nejét, bár egészen európai műveltségű, a bennszülöttek a magukénak tekintik, s az Atua-törzs nagyanyjának tartják. Ez volt az oka, hogy az angol konzul a zavargások kezdetén Hufnagel kapitányt is elfogatta, ami a német közvéleményt nagyon felizgatta.

*

Szamoa, hivatalosan Szamoai Független Állam két nagy és nyolc kisebb szigeten terül el, a Csendes-óceán délnyugati részén. 1900-tól 1914-ig Német Szamoának, 1914-től 1997-ig Nyugat-Szamoának hívták. google

 

 

Kiss Elek: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867 . 407, 419. (Folytatás)

Husz évig maradt Keresztély és társainak sorsa Európában ismeretlenül. Ez idő alatt egyetlen egyszer volt egy hajó látható s okozott némi aggodalmat a még akkor élő lázadók között, de az is eltávozott a látkörből anélkül, hogy a sziget felé csak közelitett volna. Csak 1808-ban lettek a Folger kapitány alatt levő „Topáz" amerikai hajó látogatása által meglepetve.

Adams nem vonakodott magát megismertetni, s mindent híven elbeszélt, ami a Bountyra vonatkozott. E körülményről jelentés tétetett Angliában, de kevés hitelre talált. 1814. a „Briton" angol hadihajó Sir Staines Tamás kapitány alatt a Marquesas szigetekről Valparaiso-felé való útjában véletlenül Pitkairn láttávolába jött. A matrózok már messziről látták a szigetbelieket egy dombról lefelé tartva, ladikjaikat vállukon vive, s e töredékeny lélekvesztőket vizre bocsátva feléjök evezni. De még nagyobb bámulatba ejté a Briton személyzetét az, hogy a szigetbeliek a hajóhoz érve, angolul szóliták meg őket, kérve, hogy engedjék őket a hajóra léphetni. Az engedély megadatván, a legközelebb levő erre meglepő könnyűséggel a hajóra ugrott. Keresztély fia volt ez, a legelső, ki a szigeten született, s ez időben mintegy 25 éves lehetett, s az „Október Kedd Keresztély" különös nevet viselé.

A kapitány s még néhány hajótiszt meglátogaták a szigetet, s Adams, ki könnyen elrejtőzhetett volna, legelső volt, ki eléjök ment,  őket hajlékába vezetve, kinyilatkoztatá, hogy kész velők menni Angliába, ha ugy kívánják. E nyilatkozatot a kis telep nagy elérzékenyüléssel hallotta. Adams leánya az öreg nyakába borult, s zokogva kiáltott: ,,Atyám, atyám, ne hagyj el bennünket!" Fia lábai elé borult s térdét kulcsolá át; a nők sírtak, a férfiak lecsüggesztve fejőket, halványan és némán várták az döntő szót. A Briton parancsnoka sietett őket megnyugtatni. Ámbár törvény szerint büntetésre méltó, mégis nagy kegyetlenség lett volna Adamst, az egyedül általa virágzó község köréből elszakítani, mely ez  oszlop nélkül valószínűleg szerencsétlenül tönkre ment volna.

Most érkeztek csak először hivatalos jelentések a Bounty lázadói felől az angol admiralitáshoz.

A Briton látogatása idejében a telep 46 egyénből állott, közölök 38 már e szigeten született. A kis község ezen, minden polgárisodástól elzárt szigeten, mintegy patriarchális család, megelégedetten és boldogan élt. A tagok közt, szívük egyszerűségében mindazon keresztyéni sarkalatos erények uralkodtak, melyekre az öreg Adams őket tanította, u. m. hála a mindenek teremtője iránt, béketűrés, jóság és felebaráti szeretet.

E kis példás nép, s különös eredete ismételve több tengeri utast csalt az eddig majdnem teljesen ismeretlen Pitkairn sziget felé, s e körülmény nem csekély hátrányára volt a kisded nép eredeti erkölcsi tisztaságának; annál inkább, mert találkoztak oly kalandor természetű utazók is, kik az együgyű embereket minden  kitelhető módon elámítani igyekeztek.

Midőn 1825-ben a híres angol hajóskapitány  Betchey, a „Blossom" hajón a sziget felé közelgett, egy kis ladikot látott kifeszített vitorlákkal feléje evezni.. Az agg Adams volt, s több növendékét hozta. Engedelmet kértek a hajóra léphetni, s alig kapták meg azt, a virgoncz hajlékony ficzkók máris a födözeten voltak. Az öreg 65 éves Adams nem birt már hasonló könnyűséggel. Sőt egy pillanatig habozva, megzavarodottnak látszott. A hadihajó megpillantása mély benyomást tett reá. Nagyon szomorú emlékeket idézett fel lelkében, s midőn szemei a hatalmas ágyúkra s hadi fölszerelésre estek — melyekkel oíy ismerős volt ifjú korában, nem tudott többé magán uralkodni.

Ekkor a község 66 egyént számlált, s Adams kebelében az az aggodalom merült fel, hogy az a. kis maroknyi föld, melyre száműzve valának, a szaporodó lakosságnak nemsokára elégtelen lesz, helyet és eledelt nyújtani. Adams közlé ez aggályt a nemes szivü Beechey kapitánnyal, s azon óhajtását fejezé ki, vajha az angol kormány e kis gyarmatot valami kényelmesebb, s remélhető szaporodásának megfelelőbb helyre szállitatná át.

1829. april havában meghalt Adams, körülvéve valamennyi „gyermeke" által. Betegsége utolsó napjaiban, azon rövid időközökben, midőn a fájdalmak rohamai csillapodtak, s az öntudat visszatért, — azon óhajtását fejezé ki, hogy a kis gyarmat még az ő életében válasszon főnököt magának. A haldokló aggastyán iránti kegyeletből e választás nem történt meg hivatalosan, s csak Adams elhunyta után vette át Jonny Edward, az egyik volt matróz fia a kis gyarmat vezetését, egyébiránt minden kitüntető czimet visszautasitva magátol.

Vezetése alatt a kis telep látható jólétnek örvendett, midőn egy váratlan esemény csendes boldog életük varázsát egyszerre örökre megsemmisité, s őket kedves szigetüktől elszakitá. Beechey kapitány ugyanis, szolgálatot vélvén tenni a pitkairni derék népnek, melynek sorsa melegen érdeklé, Európába visszajötte után előterjeszté kormányának az öreg Adams kérelmét az átköltöztetés iránt. Ennek következtében 1831. márczius havában egy angol hadigőzös és szállító hajó jelent meg Pitkairn sziget előtt, hogy a kis népet a Tahiti szigetre szállítsa, melyet európai tudósok mint a legmegfelelőbb helyet jelöltek ki számukra.

A kis sziget népe kétségbe volt esve, mert értesülvén a lépésekről, melyeket Adams apó átköltöztetésük iránt Beechey kapitánynál tett, a jó emberek tüstént irtak Angliába, s könyörögtek, hogy ősi tűzhelyeik mellől ne ragadják el őket. De kérelmök ugy látszik, nem jutott el az irányadó helyre, vagy eldöntő helyen nem vétetett figyelembe; és most, midőn a két hajó, mint a kormány felölök való gondoskodásának s sorsuk iránti részvétének tanuja, előttök horgonyozott, nem merték az elköltözést megtagadni. Hanem azt a biztosítást kieszközölték, hogy vissza fognak szállittatni Pitkairnba az esetben, ha uj lakhelyökön nem éreznék magokat otthonosan.

Márczius végén (1831.) a kis számú nép megérkezett Tahitiba. Ámbár Pomáre királynő földterületeket jelölt ki nekik a letelepülésre, s ámbár a kissé frivol ugyan, de vendégszerető s barátságos tahitiak a jövevényeket a legnagyobb szívességgel fogadák, ezeket mégis erkölcseik tisztaságában oly kínosan s fájdalmasan érinte minden, amit Papeeteban láttak, hogy már a kiszállást követő napon kinyilatkoztatták, hogy ők ily megromlott helyen semmi szín alatt nem maradnak, és vissza akarnak térni Pitkairnba. Midőn minden rábeszélések a Tahitiban való állandó letelepülésre eredménytelenek maradtak, végre néhány protestáns missionarius, több ott lakó tehetős angollal szövetkezve, közös költségen egy gályát béreltek ki számukra 2000 dollárért, hogy előbbi lakhelyükre, a csöndes-tengeri magányos szigetre, mely után oly ellenállhatatlan vágy élt bennök, visszamehessenek.

Ugyanazon év augusztus havában megkezdek a visszautazást. Tizennégyen haltak meg közülök Tahitiban való tartózkodásuk alatt aggodalom és lelki fájdalom miatt, mint a virág, melyet a honi földből idegen talajba ültetnek át. Noha csak 6 hónapig valának távol, mégis alig volt egy lélek köztök, kinek atyát, anyát, hitvest, testvért vagy gyermeket ne kellett volna siratnia.

É keserű tapasztalások daczára u pitkairniakban, boldogan s megelégedetten átélt évek sora után, ismét a túlnépesedés miatti aggodalom merült fel, s szükségesnek látták, hogy a lakosságnak legalább egy része misutt üsse föl tanyáját. Ez érzelem méltánylata végett egy igen kicsiny magányos szigetnek helyzetébe, a végtelen Óceánon kell magunkat beleképzelnünk, mely sziget gyakran több éveken át el van zárva a külvilággal érintkezéstől, s melynek minden talpalatnyi tere be van már építve. Nem megbocsátható- e, ha ily körülmények közt egy gondos családatyának szivét aggodalom tölti el, ha ingadozik a hazai föld szeretete s a családja függetlenségét s jóllétét eszközölni óhajtó vágy között?

A második kivándorlási kísérlet nem volt szerencsésebb az elsőnél. Az angol kormány, azon elismerésre méltó gondoskodással, mellyel legutolsó alattvalója sorsán is — legyen az bar a világ legfélreesőbb zugában — segiteni óhajt, igmét egy hadihajót küldött Pitkairnba, azon utasítással, hogy a szigetbelieket a Norfolk szigetre Uj-Seeland és Uj-Caledonia közt a déli Óceánban átszállítsa. E sziget bámulatra méltó helyzete, tenyészete és termékenysége felől a legmesésebb hirek keringtek. Több növény, melyet angol hajósok onnan Európába hoztak, átalános csodálkozást keltett. Ily ritka, pompás tenyészet — igy okoskodtak — csak hasonló bájos és üde vidéken jöhet elő. S valóban csak a hires norfolki fenyőt s a fenségesen szép Araucaria excelsát kell látnunk, hogy ezen elragadtatásban mi is osztozzunk.

Egy ily sziget, megfelelő éghajlattal, termékeny s elegendő terjedelmű földdel, mintha csak Pitkairn idilli népe számára lenne teremtve. Adams és társainak együgyű ivadékai e csábító hirek és rajzolatok által ráhagyák magukat beszélni a Norfolk szigetre való átköltözésre, annyival inkább, minthogy Pitkairn valóban kezdett a folytonos növekedésben levő nép számára igen korlátolt tartózkodási hely lenni, és a bekövetkezhető éhhalál réme borzasztó alakban kezdett lelkökben megjelenni.

1856. májusban az angol kormány 5000 font sterling költséggel újólag egy hajót inditott Pitkairn felé, hogy az egész községet a Norfolk szigetre szállitsa. 40 férfi, 47 nő, 54 fiúgyermek és 52 leány, összesen 193 lélek vett búcsút születése kedves helyétől. De az idősebbeket ugy látszik a visszatérés gondolata foglalkodtatá most is, mert mielőtt hajóra szálltak volna, minden intézkedést megtettek, hogy lakhelyük abban az állapotban maradjon, amelyben elhagyják azt. Gunybóik ajtaira irott hirdetményeket függesztettek ki, melyben a netaláni látogatók kéretnek, vagyonukat bántatlanul hagyni, minthogy ők csak bizonytalan időre hagyják el a szigetet s kétségkívül rövid idő múlva ismét vissza fognak jőni.

Sertéseiket és kutyáikat mind leölték, attól tartva, hogy az elsők halottaik sírjait rombolhatnák szét, az utóbbiak pedig a hátrahagyott juhok és kecskék közt okozhatnának bajt. Ugyanazon év őszén már mindnyájan be voltak helyezve uj hazájukba; a kormány által bizonyos időre elláttattak a legszükségesebb élelmiszerekkel, földmívelési eszközökkel stb. Egy ideig meglehetős jól s elégedetten látszanak magukat érezni s jóltevőik és barátaik Angliában már azon reménynek adák át magukat, hogy a Norfolk szigeten végre meglelték rég óhajtott menhelyüket, s mint szorgalmas, tevékeny földmivesek saját jóllétökkel együtt a sziget fölvirágzását is eszközölni fogják. Ez örvendetes remény csak megerősbülni látszott az által, hogy a pitkarninakról, amint őket folyvást nevezték, semmi határozott tudósítás sem érkezett többé Európába, s az uj gyarmaton minden békés és kivánatos előmenetelnek látszott indulni.

(Vége következik)

 

Kiss Elek: Egy sziget a Csöndes-tengeren. (Tahiti) 1867 . 407, 419. (Vége)

Sydneyben, Ausztráliában időzésem alatt — írja a hires Novara-utazó dr. Scherzer — 1858 november havában ismét érkeztek tudósítások a pitkairniakról, s az érdekes nép csodálatos eredetéről, mely iránt az európaiak oly élénken érdeklődtek.

Uj-dél-Walles kormányzójának, sir William Denisonnak termeiben volt alkalmam egy csoport pitkairni férfi és nő fényképét láthatni, kiknek becsületes arczkifejezése önkénytelen jóakaratra hangolá a szemlélőt irántuk. Norfolkra jöttük óta semmi hir nem érkezett felölök. Uj-Seeland szigetén, hol pár héttel később 1859. január havában időztem, sem tudtak semmit a pitkairniak jelenlegi állapotáról. Uj-Seeland egyik missiós iskolájában, melyben déli Seeland félpolgáriasult népeinek gyermekei közül 30-an taníttatnak egy keresztyén társulat költségén, két fiatal felnőtt férfi tűnt föl előttem különösebben. Ugy mutaták be őket. mint két fiatal pitkairnit, kik a téritői hivatásra készülnek. Valami rendkívül szende, majdnem elégiai volt arezvonásaikban. Tökéletesen beszéltek angolul, de a közbeszédben is igen gyakran bibliai kifejezésekkel éltek, ami társaik beszédmódjával sajátságos ellentétben állott. Az olvasók emlékezni fognak, hogy abban az időben, midőn Adams az ifjú nemzedéket oktatta, csupán egy biblia s néhány épületes irányú folyóirat találtatott Pitkairnban. De ők a könyvek könyvének nem csupán tanait tanulták, hanem a közéletben is annak kifejezéseit használták, és ez a sajátságos jámbor szokás az atyák erényeivel s erkölcsi tisztaságával együtt átszállott az unokákra is.

Tahiti szigetén való későbbi időzésem alatt egyik nap azt hallám, hogy az angol „Louisa" schooner, Stewart kapitány alatt éppen most érkezett meg Pitkairnból, hova a régi lakosok egy részét Norfolkból visszaszállitá. Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, azért meg akartam ismerkedni a kapitánnyal. Tahitin tartózkodásom tartamára egy kis pálmagunyhót béreltem.

Hamar megismerkedtünk s megbarátkoztunk. Stewart kapitány alkatra, egyenességre, jellemre és beszédmódra minden porczikájában igazi angol; közlé velem futólagosan pitkairni útját, s monda, hogy ezen útja alatt, mely több hétig tartott, kimerítő naplót vezetett. De — monda Stewart kapitány — most nem vagyok azon helyzetben, hogy önnek körülményesebb közleményekkel szolgálhatnék; ügyeim kényszerítenek az Eimed szigetre utazni, s mire visszatérek, ön valószinüleg már Valparaiso felé vitorláz. Azonban, minthogy nekem is kell egy utat tennem Amerika nyugati partjai felé, az önök megérkezése után pár hétre valószinüleg én is ott leszek. Útközben a legfontosabb adatokat, melyek a pitkairni nép felől tudomásomra jutottak, föl fogom az ön számára jegyezni, s Valparaisoba megérkezésemkor önnek rendelkezésére bocsátani.

Megköszöntem a kapitány szívességét és egy derekas, angolos kézszorítással elváltunk egymástól.

Két hónap múlt el az augol hajós kapitinnyal való találkozásom óta. A Novara már több hét óta Valparuiso kikötőjében horgonyozott, s már készületeket is tett az Európába visszautazásra, s a „Louisa" még mindig nem jött.

Az Euröpából érkezett szomorú politikai tudósítások folytán az expeditio parancsnoka elhatározta, hogy minden további kutatással felhagyva, visszatér Európába. Engedélyt kértein, hogy a visszautazást Lima és Panama felé tehessem, azon reniényben, hogy ezen kirándulás által az expeditio eredményéhez talán még egy porszcmmel hozzájárulhatok. Wüllcrstorf Commodore, — mindig kész tudományos törekvéseket elősegíteni, — örömmel adá beleegyezését, és igy néhány nappal tovább Valparaisoban maradtam mint a Novara, hogy utamat a.legközelebbi angol postagőzössel folytassam észak felé.

Pár nappal elutazásom előtt végre megjött a „Louisa." De az idő oly kedvezőtlen,  a vízállás oly magas volt, hogy a révben igen nehéz, vagy éppen lehetetlen volt a hajókkal való közlekedés. Hajóra szállásom napja eljött, s még mindig nem volt alkalmam Stewart kapitányt láthatni. A hajón több baráttal találkoztam, kik eljöttek, hogy egy utolsó istenhozzádot mondjanak. Már másodszor csöngettek, melyre minden látogatónak el kell hagyni a hajót, midőn egy kicsiny csónak úszott gőzösünk mellé s egy magas, sovány alak lépett a födözetre. Stewart kapitány volt, ki csaknem lélekzet nélkül egy csomagot nyújtott felém e szavakkal: „Vegye ön a kívánt s általam megígért napló-kivonatot legutóbbi Norfolk-pitkiririmi utazásomból."

A derék kapitány igazi angol módra tartá meg szavát. Még néhány perez, s útban valánk Nyugat-India irányában Európa felé.

Csak kevéssel ezelőtt vehettem magamnak időt az iromány átolvasására, mely a legújabb adatokat tartalmazza a pitkariniak felől. Stewart kapitány 1858. novemberben jött először e különös kis néppel érintkezésbe. Ő ugyanis egyik kereskedelmi czélu útja közben a Norfolk szigetet is érinté, és a kis község elözönlé hajóját, kérve őt, hogy szállitsa vissza egy részüket Pitkairnba. Legforróbb óhajtásuk visszatérni a kis szigetre, melyet csak azon kecsegtető kilátások következtében hagytak el, aminővel őket Norfolk szigetén biztatták. Az ígért bőség helyett ötször annyi fáradsággal és költséggel is alig tudják magukat nyomorúságosan eltartani. Főélelmök édes burgonyából s azon csekély mennyiségű húsból áll, melyet hetenkint egy darab marhának levágása nyújt, s ennek levágására is hetenkint mindig a hatóság engedélyét kell kérniök.

É mellett a zordonabb éghajlat sem igen felelt meg természetöknek, s betegségek gyakrabban fordultak elő köztök, mint valaha. A Norfolk sziget természeti viszonyait nagyon túlbecsülték, s a jámbor pitkairniak várakozásokban, melyet e földi paradicsom felől tápláltak, igen fájdalmasan csalatkoztak. A pitkairni bevándoroltak most is azon épületeket lakják, melyeket előbb a kormányhivatalnokok használtak, és semmi fáradságot sem vettek maguknak, hogy azon vidékeken telepedjenek meg, melyek legalkalmasabbak volnának a földmüvelésre.

Midőn a brit kormány e szigetet letelepülés s használat végett nekik átadá, körülbelül 2000 juh, több száz szarvasmarha, 20 ló s nagyszámú sertés és apró majorság találtatott a szigeten. Ez élő leltár mellé még élelmi szereket 6 hónapra, földművelési eszközöket, különféle hasznos növénymagvakat is kaptak a kormánytól. Mindezt a kormány szabad rendelkezésére adta a pitkairniaknak. Midőn Stewart kapitány 1858-ban a Norfolk szigetet meglátogatta, az egész szigetbeli népesség 219 pitkairniból, s két angol katonából, családaikkal, állott. Ez utóbbiak a kormány megbizásából méréssel foglalkoztak. Minden egyes lakosnak 50 air föld hasittatott ki.

A Stewart kapitány megérkezése után való napon nyilvános gyűlést tartottak, melyben a legfőbbtisztviselő elnökölt, s a nők nem legjelentéktelenebb szerepet vittek. A végzés az lett, hogy Stewart kapitány fölkéretik 60 pitkairninak, bizonyos összegért, előbbi hazájukba való visszaszállítására. Ez érdemben különös okmány szerkesztetett, a kellő formaságokkal kiállítva, aláírva, s másolatban kölcsönösen kicseréltetett. Egyúttal megállapittatott, hogy e szerződés megkötésétől számítva 4 nap alatt, minden elköltözendő utas az elutazásra készen álljon. A negyedik nap előestéjén azonban még mindig eldöntetlen volt az a fontos kérdés, hogy kik költözzenek el? Annyian jelentkeztek a visszavándorlásra, hogy majdnem lehetetlen volt eldönteni, melyik 60-nak legyen előnye.

Egy második meetinget tartottak, ezúttal papjuk elnöklete alatt, de ennek sem lett egyéb eredménye, mint az a megállapodás, hogy az elutazás egy nappal későbbre halasztassék. Ez alatt a legnagyobb izgatottság uralkodott a jó emberek között. A beszálló helyet elboritá azoknak málhái, kik cl akarának költözni. Minthogy azonban e nép közt, korábbi életviszonyainál fogra oly szoros rokonság s barátság létezett, most sem tudtak megegyezni abban, hogy ki menjen és ki maradjon.

A második határidő leteltével végre azt határozták, hogy ha Stewart kapitány két család-törzset, mintegy 100 egyént nem volna képes hajójára venni, csak egy törzs menjen el. Stewartkapitány vonakodott ily kicsiny hajóra, oly hosszú útra. annyi embert fölvenni, azért csupán 17 pitkairni férfit és nőt és gyermeket vett fel. 42 napi utazás után szerencsésen kikötött a kis sziklaszigeten, az utasok öröme s meghatottság szülte könnyei közölt.

Az elköltözésük alkalmával ajtaikra fölszegezett iratok nem érték el mindenütt ezéljokat. Több gunyhó hiányzott, s a sziget állatai közt is nagy hiány és pusztulás volt észrevehető. De nem puszta cosszakarat s rombolási vágy volt az, ami a pitkairniak házi viszonyaiban e változásokat okozta.

Kevéssel az ő visszatérésük előtt ugyanis egy sötét, veszélyes éjen az amerikai „Wild wawe" hajó Pitkairn közelében, egy korall torlaszon összezúzatott. Személyzetének egy része. mely a legközelebbi Pitkairn szigetre menekült, felhasználta az ott található épületanyagokat csónak készítésre, hogy magokat — igazi matróz módjára — ismét a szelekre s hullámokra bízzák. Az imaház s mintegy 20 gunyhó még tökéletes ép állapotban volt, s kecskék, juhok és tollasok is szép számmal futkostak még a szigeten.

A legfinomabb tropikus gyümölcsök nagy mennyiségben, megérve valának, s mintegy csak az elköltözőknek visszatértét látszanak várni, hogy nekik örömöt és eledelt nyújtsanak. A hozott niálhák gyorsan szárazra rakattak s szokatlan élénkséggel igyekezett mindenki, hogy oly gyorsan, amint csak lehet, otthoniasan rendezze be magát.

Látni lehetett, miszerint alig várják a jámbor emberek, hogy ismét birtokukba vehessék sajátjukat.

Az a kegyelet, mellyel az egyes elhagyott gunyhókba léptek, s az aggódó pillantás, mellyel körültekintettek, vajon minden a régi helyen és rendben van-e, — tanusiták, minő szeretettel és tisztelettel ragaszkodtak ők atyáik e szomorú ősi helyéhez és hagyományaihoz, melyek a jámbor pitkairniak előtt nagyobb becsben látszanak részesülni, mint valamely berezegi palotának még enyészetében is fenséges romjai minden világtörténeti emlékeivel együtt, a fiatal örökös előtt. Ugyanazt a fontos szerepet, melyet a nők a norfolki tanácskozmányok alatt játszottak, Pitkairnban is megtartották, és Szewart kapitány nem győzi eléggé kiemelni azt a magas társadalmi állást, melyet a nőnem e kis községben elfoglal. A nők egyébiránt részükről nem élnek vissza e jogukkal; az ő egész törekvésök csak oda irányul, hogy állásukat hasznosság és életrevalóság által megérdemeljék. Ennyi az, ami a pitkairni sajátságos kis népről s annak csodálatos sorsáról tudomásunkra jutott. Nem valószínűtlen, hogy nagyobb része a Norfolkon visszamaradtaknak szintén idővel visszaköltözik ősi fészkükbe a csöndes tengerhez.hogy ott fejezzék be életüket.

A viszontagságos sorsuk, s szép keresztyéni erényeik miatt bennünk támadt rokonszenv mellett sem lehet azonban, hogy csüggetegségök s örökös határozatlanságuk fájó benyomást ne tegyen a komoly vizsgálóra. Jellemöknek ezen szembeszökő vonása azonban, ugy látszik, mély lélektani alapon nyugszik.

Szüntelen gyötri őket sorsuk, majdnem halálukig megfosztá a sziv nyugalmától, ettől a legmagasztosabb, legboldogitóbb kincstől, melyet az ég csak tiszta lelkekbe önt, —ez a félelemérzet—mondjuk, átszállott habár szelídebb alakban, utódaikra is, s meggyökerezteté kebleikben a csüggedés, s a függés veszélyes érzelmét, mely minden szép, tiszteletre méltó tulajdonságaik mellett sem engedett nekik nyugtot, s megakadályozza, hogy ne csupán erkölcsös és erényes, hanem egyszersmind hasznos polgárai is lehessenek az emberi társadalomnak. A helyett, hogy a maguk erejére támaszkodnának,s saját igyekezetök által szereznék meg szükségleteiket: pillantásaikat és reményeiket szüntelen részvevő emberbarátokra, az egyház vagy az állam segélyezésére függesztik. Erély és elhatározottság, ugy látszik, régtől fogva s örökre eltűnt a pitkairniak szivéből, kik másrészről sokféle erényeik által oly igen megérdemlik rokonszenvünket, s akiknek ősatyja Adams, erkölcsi tulajdonságai által annyira bebizonyitá eme szép mondat igazságát: akinek ereje van akarni, csodákat mivel.

*

A szigetcsoport egyetlen lakott szigete a Pitcairn-sziget, amely a világ legkisebb népességű önálló közigazgatással rendelkező területe. A szigeten a pitcairni nyelvet beszélik, ami az angol és a tahiti nyelv egyfajta keveréke.

 

 

          

 

        AMERIKA

 

  

Liptay Pál: Magyar Amerika. 1873. 227.

 

I.

 

Midőn egy évvel ezelőtt befejezém e lapok hasábjain a fennebbi czim alatt megkezdett közleményeimet, magam sem hittem, hogy ujabb utazásaimban ismét találjak magyar dolgokat, melyek elégséges tárgyul szolgáljanak egy ujabb cyklus írására. Ma már mi is elmondhatjuk, hogy forduljunk meg a világ bármely pontján, magyar emberrel mindenütt találkozunk. Igaz, hogy a távolban nem kivétel nélkül egyaránt szeretik mindnyájan szülőföldüket, de ha érdeklődünk honfitársaink iránt, mégis könnyű őket föltalálni, s kutatásainkért és érdeklődésünkért bőven meg vagyunk jutalmazva az által, hogy az ő körükben töltjük legboldogabb óráinkit, mert ilyenkor feledjük azt, hogy idegen földön vagyunk, s magyar társaságban magyar vendégszeretet és magyar szó mellett otthon képzeljük magunkat a szeretett szülőföldön.

Utolsó tudósításomat New-Yorkból irtani. most a kétszer kétszáz mérfölddel tovább délre fekvő New-Orleansban kell fölvennem közleményeim fonalát. Még itthon megtudtam, hogy él New-Orleansban egy derék honfitársunk Bátsay Sándor, ki daczára, hogy évek óta távol van hazájától, szivben, lélekben magyar maradt; még hon létemkor irtam e hazánkfiának több levelet s válaszai ugyanarról tanúskodtak. Már akkor óhajtottam vele személyesen is megismerkedni, s most, hogy már ismerem, mondhatom, hogy a külföldön kevés honfival találkoztam, kinél szebb jellemet, nemesebb érzelmeket, és őszintébb hazaszeretetet fedeztem volna föl, és ezért, midőn a new-orleansi magyarokról szólok, legyen szabad első helyen is őt emlitenom.

Mint oly sokan, ő is utazási vágy s kíváncsiság által sarkalva hagyta el ez ó világrészt, s Báldán István szintén magyar útitársával egyenesen New-Orleansba indult. Nem kis bátorság kellett hozzá, hogy két ifjú, kik a magyaron kivül semmi más nyelvet nem tudtak, ily nagy útra elhatározza magát. De iparosok lévén, ügyességük és szorgalmukban oly tőkét vittek magukkal, melyet értékesíteni mai napig is alig lehet jobban valahol, mint éppen Amerikában. Minikettő asztalos volt s Bátsay meg is maradt mestersége mellett, mig útitársa Baldán a yankee földön kereskedővé lett, meglehetős vagyont szerzett, de Selmában (Alabama államban) ezelőtt három évvel elhunyt.

Midőn a múlt év február havában New-Orleansban Bátsay Sándornál beköszönték, mű« helyében találtam. Ö íkéntelonül fölismertük egymást. Bevezetett családjához s örültem boldogságának.

Neje német nő lévén, németül kezdtem meg a társalgást, de mennyire meg valék lépetve, midőn észrevettem, hogy honfitársunknak a német nyelv terra incognita, nejével tehát angolul beszéltünk. Szép családi életét szép gyermekei koronázzák, kik közt az alig tizenhárom éves Margit az angol, német és franczia nyelveken kivül, melyeket jól beszél, már magyarul is olvas. Háza a magyarok gyülekezési helye, igaz, kevesen gyűlnek össze, mert New-Orleansban kevés magyar lakik, de azért mi, kik rendes látogatók voltunk nála, a „new-orleansi magyar egylet" gyűléseinek neveztük összejöveteleinket, bár a jelenvoltakból csak is a tisztviselők száma került ki. Sokat kellé mesélnem Magyarországról, szülő földéről Nagy-Kőrösről. A  legboldogabb óráimat New-Orleansban, az ő családja körében töltém el. A honvágy annyira erőt vett rajta, hogy talán már ez évben hazatér, s szándéka honába telepedni végképpen.

Nasitz Lajos aradi születésű hazánkfiának nagy dohánykereskedése van New-Orleansban, mely öccse Vilmos és sógora: Bürger közreműködése mellett, szép virágzásnak örvend. Itt is magyar vendégszeretettel találkozunk. Nasitz ur szeretetreméltó neje és sógornője társaságában mily jól esett mngyar szót hallani ily távolban, azt csak az tudhatja, ki évek óta idegen népek közt barangolva, csak ritkán nyilt alkalma anyanyelvén szólhatnia. Hazánkfiai itt is magyarosan élnek, magyar bor, magyar ételek nem hiányoznak.

Dohány-kereskedésből tekintsünk be egy szivar-gyárba, mely Fehérhegyi hazánkfia tulajdona. Ő volt new-orleansi magyar egyletünk alelnöke. A forradalom után Törökországon, Kis-Azsián át végre az Egyesült-Államokba jutott, hol a sors hányatásai közt szijgyártó, mezőgazda, végre szivar-gyáros lett; üzlete jól megy. Ő már lemondott a reményről, hazáját viszont láthatni, de a honvágy néha-néha erőt vesz rajta is, s mindig örömmel emlékszik vissza azon földre, melyet ritka magyar tud elfelejteni.

New-Orleansba télen érkezve, igen kellemesen lepett meg a meleg déli égalj, a zöld, virágos sétaterek, az illatozó narancs és banán fák, ugy hogy elhatározám két hónapot tölteni itt. Foglalkozást nem nyerve, kénytelen voltam a tervbe vett s aránylag rövid időre magam kezére kezdeni üzletet. Egy jókedvű öreg kivándorolt szász adott papir-doboz-gyárában helyet, hol működésemet megkezdtem. Tőle hallék először egy öreg magyarról, kit ő már régóta ismer, neve Zabáry, kihez be is vezetett.

Hol New-Orleansban a szebb magánlakok megszűnnek, hol szegényebb néposztály, alacsony zöld ajtós és zöld ablaktáblás lakóházai terülnek el, közel a város széléhez, ott lakik Zabáry hazánkfia, saját házában, kertjének közepette. A környék egészen Magyarországra emlékeztetett. A „Rue des bonsonfants" bátran helyettesithetné bármely alföldi mezőváros fő utczáját. Közepén nagy árok, itt-ott áthidalva. Két oldalt palló fut végig, mintha csak Debrcczenben volnánk. A házak kicsinyek, alacsonyak. Az itt elterülő kertekből gémes-kutak nyújtják ég felé sovány vázukat, s az akkor uralkodott sár egészité ki ez amerikai magyar idyllt. Zabáry háza csak fából van az igaz, de gondosan bezárva. Kopognunk kellé. Léptek hangzottak, az ajtó kinyílt, s előttem állt az öreg magyar, s egy szegény, de tiszta szobába vezetett. Könnyezett örömében az öreg, midőn megtudá, hogy én is magyar vagyok. Oly sok kérdést intézett hozzám, hogy majdnem lehetlenség volt reá felelni. Ö már 1843—44-ben vándorolt ki Amerikába és ezóta: majdnem mindig New-Orleansban lakik. Itthon a jogi tanfolyamot elvégezte, s a tanultság mai napig is észrevehető rajta. Mióta itt lakik, sok minden viszontagságokon ment át; volt ő már minden: kereskedő, házaló, magyar nyelvtanító, gyufaárus s ki tudná mind elmondani, hogy mi még? De mindenkire panaszkodik, őt mindenki megcsalta.Panaszait hallani már magában is egész regény.

Ily panaszos embernek ismeri őt mindenki. Magyarul még meglehetősen beszél, bár idegen hangsúlyozással. Neje német, fia már amerikai. Ez öreg hazánkfia jelenleg kertészettel foglalkozik, s veteményekkel és virágokkal jó üzletet csinál. Eredeti volt, midőn tőle bucsut vevék, megkért, hogy legyek szives nagy vendégkönyvébe, melyet az őt meglátogató magvarok részére tart, nevemet beirni emlékül. Örömest engedtem kívánságának, de ugy látszik, kevés külföldön utazó magyar látogatta meg, mert én voltam az első, ki beirott nevével a névsort megkezdé. örömmel emlékezem vissza a különcz öregúrra, ki daczára a hosszú idei távollétnek nyelvét és nemzetiségét mindenek fölött szereti.

A new-orleansi magyar konzul is megérdemli elismerésünket. Magyar nyelven ugyan itt nem beszélnek, de Heimert-Bader ur több figyelemmel viseltetik hazánk iránt, mint többi amerikai társai, s az elfogadott czimet a magyar czimerrel együtt irodája felett alkalmazta, sőt a magyar tengerészeti lobogót is fölhuzatja az „Esplanade"-on levő pompás palotájára. A konzul barátságos uri ember, valódi gentleman. Jótékonysága és felebaráti szeretete népszerű és kedvelt emberré tették. Itt lakó hazánkfiai is csak elismeréssel szólnak róla. A mexikói háború utáni időkben pedig az onnan New-Orleansba menekülő hazánkfiait segélyezésben és pártfogásban részesité. A new-orleansi magyar dolgok közt szabadjon megemlítenem az itt még két év előtt fennállott „Kossuth House"-t, melyet Kossuthnak egy német tisztelője alapított. Itt jöttek annak előtte össze a magyarok.

A „Canal Street"-en pedig „Hungárián Loeches"-t (?), azaz: magyar termékeket árult egy életre való borbély, ki azokat, állítólag, egyenesen hozatta Magyarországról. A fa-kerítéseken pedig „Hungárián Hair Restorer"-t (Magyar hajkenőcsöt) hirdet valaki. A Camp Street 94-ik száma alatti borkereskedés nagy betűkkel és hű-hóval hirdeti a „California-Tokay-féle borait, melyeket Kaliforniából kap ugyan, de kiadott körleveleiben épp oly jónak állítja, mint az eredetit. E merészségen csodálkoztam s a porosz sógorral megkóstoltunk egy üveggel, neki felségesnek, de nekem nem tokajinak, hanem inkább valami lőre-félének tetszett.

Egy itteni szeszgyáros „Hungárián Bittér" nevű italt árul palaczkokban, mely igen jó gyomorerősítő és meglehetős keletnek örvend. Ugyszinte a „Hungárián Balsam" is sok helyt olvasható mint rendkivül hatásos gyógyszer.

Az itt élő magyarok közt megemlíthetem még a következőket: Gaál Sándor, ki jelenleg vívómester, volt már más is. Grossinger, volt honvéd, jelenleg kereskedő. Buttkay A., Kossuth unokaöcscse, kinek jelenleg itt gyapot-ügynöki irodája van, igen tekintélyes és befolyásos kereskedő. Polacsek hazánkfia, ki szinte gyapot-üzlettel foglalkozik. Menczer Jakab, ki igen ügyes aranyozó s könyvkötő. A magyar drótos tót itt sem hiányzik, és csodálkoztam, hogy még ha csak némileg is — de tudott magyarul.

Ezeken kivül találkoztam még többekkel, de csak oly rövid időre s véletlenül, hogy nevüket megkérdezni se maradt időm. A többi közt egy tősgyökeres magyar szakáccsal, ki már számos éveken át szakácskodik különböző vitorláshajókon, anélkül hogy egy hajaszála is meggörbült volna.

A déli államok közül Texasban laknak még mai napig Ujházy gyermekei, kiknek San-Antoni mellett van igen regényesen fekvésű lakásuk, egy hegyszakadék oldalán, magasan egy folyó felett. A lakóház megett terül el a prairie, hol az öreg ur nyulaira vadászott, melyekről oly érdekes leveleket irt ávek előtt e lapokba. A Missisippi folyón fölfelé haladva Natchez nevű városnál is kikötöttünk ; itt is lakik magyar embor: Bócsay Pál a korábban emlitett Sándor testvére, kinek igen díszes butor-üzlete van.

Ugyan e folyó partján Memphisnél, hajónk néhány órára megállott; itt alkalmat vettem magamnak a „Vasárnapi Újság" egy régi hü előfizetőjét fölkeresni: Szerényt Ármint, ki itt köztiszteletben álló orvos. Lakásán csak nejét találtam, s mig a fényes berendezésű teremben várakoztam, alkalmam volt körül néznem egy kissé. Hazai tárgyú képek függtek a falon. Az asztalon magyar lapok. A zongorán magyar dalmüvek részletei, Füredi száz magyar népdala. Szerényi hazánkfiát sem lakásán, sem irodájában nem találván, a csak két órára szabott határidő lefolytával ismét hajóra kellé ülnöm, és indulni tovább St. Louis felé, hol sokkal nagyobb magyar teleppel találkoztam, mint a déli New-Orleansban. Mielőtt erről irnék, megemlítem, hogy Tennessee állam Nashville nevű városában alakult egy magyar egylet; ugyanitt is van egy „Kossuth House" nevű csinos szálloda, melyet szintén egy német rendezett be, College Street 152-ik szám alatt.

 

II. 1873. 250.

A St.- Louis-ban lakó magyarok ismertetését a Rombauer családdal kezdem, mely itt befolyása, s az átalános tisztelet folytán, melyben részesül, első helyet foglal el St.-Louis polgárai között. Jól esett hallanom a lakosság különböző osztályainál azt az elismerést és rokonszenvet, mellyel e család iránt viseltetnek. Négyen vannak fivérek. A Szepességből valók. A magyar forradalomban az utolsó perczig hiven szolgálták szülőföldjöket, s a világosi fegyverletétel után választák Amerikát uj hazául, hol először is Jowa államban Davenport és New-Buda közt telepedtek le, mig később St.-Louisba költöztek.

Rombauer Róbert, a fivérek legidősbike lapszerkesztő és a „Neue Welt" czimü lapot adta ki a múlt években. Neje Dembinsky tábornok özvegye, kedves asszonyság. E magyar családban a hazai tárgyú képekkel diszitett szobákban kellemes órákat töltöttem. A legőszintébb maoyar vendégszeretet fogadott; igen érdekelte e derék  hazánkfiát minden, mit hazájáról hallhatott, bár mint monda — talán sohasem látja ismét szülőföldjét.  Rombauer Roderich, a második testvér, egyike St.-Louis első ügyvédeinek, sőt városi főbíró is volt már, mi a nem bennszülöttre nézve ritka kitüntetés. A harmadik: Rudolf  bankhivatalnok, a város egyik legtekintélyesebb pénzintézetében. Végre Guidó, a negyedik s legifjabb testvér, fürészmalom és gazdaság birtokosa St.-Louis közelében.

Itt van még Albert bácsi, ki jelenleg egyik st.-louisi német lap szerkesztőségében segédszerkesztő. Még mindig jó magyar, s szereti hazáját, bár nála sem tapasztaltam nagy kedvet a hazajövetelre. Benjáminnak és Kaufmannak csinos szabó-üzletük van itt.

Gaál A.-nak pedig asztalos műhelye és „Second hand Furniturestore"-ja („ócska-butor üzlet"-je) van. Oly üzlet ez, melyben összehalmozva találjuk a legkülönfélébb használt bútorokat, sőt ezek kiegészítéséül találunk itt kályhacsöveket, vas és pléh kályhákat, üveg és cserép edényeket, vasalókat s más ily másodkézből előkerült tárgyakat. Ezek között mozog nagy elégültséggel Gaál barátunk, egy alacsony termetű, szőke emberke, ki bár amerikai német nőt vett el, s jól megy a dolga, igen vágyik vissza hazájába. A st.-louisi magyarok nagy része nála szokott összejőni s ilyenkor üzletének öreg butorai jó szolgálatot tesznek a magyar társaságnak. A nála megfordult magyarok közül föl kell említenem Lissauer Gábort, ki szintén asztalos; e mesterségét itt tanulta Amerikában, de talán azóta már, ott létemkori nyilatkozatai szerint divatárus, mert hiába, Amerikában senki sem szorul éppen egy mesterségre, hanem azt űzi, ami jobban fizet.

Steín J. is gyakori vendég volt Gaálnál. Vele New-Orleansban ismerkedtem meg, hol a német színháznál volt alkalmazva a dalmüveknél. Amerikában Kövesi, Steiner, sőt Aranykövi néven is szerepelt. A pesti nemzeti színháznak is tagja volt egy időben, s mint ilyen július 4-kén az amerikai függetlenség  évnapján nagy „Vokal  instrumental Concertet" hirdetett St.-Louisban. A falragaszon a pesti m. k. udvari opera énekesének nevezte magát, s mi több, egy magyar énekesnő, Szalay Francziska k. a. fölléptét hirdette, és más világhírű zongora- és hegedű-virtuózokat. Kiváncsí voltam e hangverseny eredményére, mely ily tul-merészséggel hirdettetett. Elismentem; sok magyart találtam itt együtt. De Szalay k. a., stb. csak a falragaszon létezett, s így a közönség nagyban csalódott. Az az egy haszon volt, hogy a magyarok talán régóta nem gyűltek össze oly számosan, mint ez alkalommal. Ekkor és itt találkoztam Hegyi Lipóttal, ki több éve, hogy az Egyesült-Államok katonai szolgálatában van, s igen vendégszerető, szigorú rendszerető, katonás magyar ember. Meglátogattam őt egyúttal a kaszárnyában is, akkor értesültem, hogy alatta még egy magyar szolgál ugyanazon szakasznál, neve Szerdahelyi, de nem lévén otthon, csak annyit tudtam meg felőle, hogy fiatal ember, ki csak két éve van az amerikai katonaságnál.

Éppen a Gaál butorkereskedése mellett fekvő sörházban voltunk együtt, midőn betoppan egy alacsony barna emberke gyér körszakállal, élénk szemekkel, mondván, hogy meghallotta, hogy itt magyarok vannak, s bátor tiszteletét tenni, bemutatva egyúttal magát mint magyart, s még nyomatékosabban mint dr. Wechslert. Ezek az amerikai magyar doktorok mindig nagyon érdekeltek engem, s azért fölkértem a dr. urat, hogy mellettem foglaljon helyet, bemutatám neki a társaság többi tagjait, mig reám kerülvén a sor, örült, de egyúttal meg volt lépetve, hogy egy „correspondent" mellé talált kerülni. E percztől kezdve nem vett többé részt a társalgásban, hanem füleimet az általa föltalált patent orvosságokkal dobolta tele. Beszélt óriási üzleteiről, népszerűségéről, s más oly dolgokról, melyek azt gyanittaták, hogy élelmes kópéval van dolgom. Fölkért látogassam meg, mit kíváncsiságom kielégitésére meg is tevék.

A doktor ur st.-louisi ideiglenes lakása egy kis szobából állott, melyben az ágy után a legnagyobb területet egy óriási koffer foglalta el. Ez volt a doktor ur kincses ládája. Tele volt az mindennemű nyomtatványokkal német és angol nyelven, papir dobozokkal ós orvosságos üvegekkel. Valóságos patika, dióhéjban. Hogy az olvasónak helyes fogalma legyen, hogy ki és mi ezen dr. Wechsler, rendbe kell szednem a kezembe adott nyomtatványokat, melyeket a doktor ur a nép közt szokott kiosztani, hogy üzletét ismeretessé tegye.

Az első ily ivecskén először is a doktor teljos czimével találkozunk, mely nem kevesebb, mint: „Dr. John Wechsler, the celebrated and worldrenowned Hungárián surgical chiropodist." („Dr. Wechsler János a világhirü és ünnepelt magyar sebészi tyúkszem vágó.") De lássuk a doktor patent találmányait. Ezek között első helyen áll a „Dr. J. Wechsler's Wonderful prémium electric Hungari m Powder" („Dr. Wechsler J. csodáshatásu villanyos magyar pora.") E „villanyos magyar port" a doktor a tizenkilenczedik század legnagyobbszerü találmányának nevezi. Lehetetlen itt közölni mind azt, mi e porról a kezembe adott nyomtatványban el van mondva. De annyit meg kell emlitenem, hogy meghűléstől kezdve a szemgyulladásig minden gyógyítható véle. Pedig ez az „electric Hungárián Powder" nem egyéb mint utánzata, nálunk a vénasszonyoknál annyira ismert: Schneeberger-tubáknak. Hasonló csodahatásu orvossága a doktor urnák  a „Hungárián Electric oil" („Magyar villanyos olaj"), mellyel bármely megrögzött köszvényt és daganatot egyaránt képes a legrövidebb idő alatt meggyógyítani. Még inkább meg valék lépetve a doktor egy harmadik nyomtatványa által, melyen „New Hungárián reformed practice of Medecines" („Uj, javitott magyar gyógymód") czim alatt, hadar össze ismeretes és ismeretlen orvostani igaz és nem igaz tételeket. Meglepetésem tetőpontját érte el, midőn a „reforencek" között más nevezetesebb városok orvosai mellett ott találtam fölemlítve Forgách H. F. gróf nevét is, ki mint a pesti orvosi egyetem tanára számtalanokat gyógyított meg a „Hungárián Electric Powder"-rel. Ez már mégis sok, gondolám magamba ! És kérdőre vontam a doktor urat e valóban merész humbug miatt.

— Hogy teheti azt Wechsler ur, hogy itt gróf Forgách nevét is említi mint tanárt és mint önnek ajánlóját, holott tudtommal a pesti egyetemen ily nevű tanár nem is létezik.

— Látszik, hogy nem régen van ön Amerikában — monda szemhunyoritva dr. Wechsler. — Hát azt gondolja, tisztelt uram, hogy azok a többi references doktor urak léteznek, vagy ismernek engem? Vagy talán azt gondolja, hogy én végzett doktor vagyok? Egy betűt sem tanultam belőle. Kereskedősegéd voltam én, s nem nyerhetvén foglalkozást, doktorrá tettem magamat. Itt  csak életrevalóság szükséges, egy kis lárma és a business (üzlet) megy. Most lassanként Kalifornia felé megyek, ott leend alkalom ez ártatlan szerekkel pénzt csinálni.

Bámultam ez embert, ki a könnyenhivőket igy hálójába csalja, 3 ki ezt még becsületes keresetmódnak is hiszi. Mert ugyancsak kért, hogy hírének emeléséért, írjak csodatételeiről a hazai lapokba is. Különben születésére nézve Abonyba való ez amerikai magyar csoda-doktor és akkor nyomatott látogató jegyén a párisi világ- s más kiállitások érmeit is alkalmazta, bár azokon a doktor urnak egy patent gyógyszere sem volt kiállitva.

Igen szép aranyárus üzlete van St.-Louisban Glück A. butyini hazánkfiának, ki igen szívélyes vendégszerető magyar ember. Berty J. M. hazánkfia pedig a negyedik utcza egyik legnépszerűbb sörházában „Bar Keeper", azaz: sörmérő pinczér, de ezért még mindig büszke nemesi származására, és ugyancsak dicsekszik vele, sőt e büszkesége nem igen akadályozza, hogy szabad idejében varrógépekkel és zsibárukkal is ne kereskedjék.

Egy vasárnap este éppen egy hosszabb sétáról térve haza, alighogy olvasókönyvet vettem kezembe, midőn kopognak ajtómon. Egy hosszú barna fúrtü ifjú nyitott be, kinek kifejezésteli arcza, szép nagy szemei, bizalmamat és vonzalmamat egyszerre megnyerték. Magyarul szólított meg és ez még inkább meglepett. Neve Aschendorf Henrik, Győrből való, kire Xántus János hazánkfia szavai s iratai nagy benyomást tettek s kíváncsiságát kielógitendő: jött Amerikába. Magyarsága, e már évek óta távol levő ifjúnak oly szép, oly hangzatos,hogy el sem akarám hinni.hogy ő születésére nézve nem magyar, hanem hannoverai; mint gyermek jővén Magyarországba, nyelvünket itt tanulta meg, s mint mondja, nem is fogja elfelejteni soha. Ö is, mint majdnem mindenki, ki Amerikában uj pályát kezd, nehéz iskolán ment keresztül, itthon kékfestő lévén, St.-Louisban ma egyike a legügyesebb czimerfostőknek, s különösen üvegre irott arany betűi bámulatra méltók.

Egy szivarboltban vásárlásokat tevék, midőn egy élőmbe adott dobozon e szavakat olvasám: „Irón Crown Cigars" („Vas korona-szivarok.") A korona rajza, melyet itt „vas-"nak neveztek el, nem volt más, mint magyar szent koronánk, az elgörbült kereszttel, országalmájával s a többi korona-jelvényekkel körülvéve.

Valakinek megtetszett koronánk rajza s azt fölhasználva üzleti reklámnak, vas koronának nevezte el.

St-Louisi konzulunk, Barth Júuos ur, igen udvarias gentleman, csakhogy nem igen látszik megkülönböztetni Ausztriát és Magyarországot a szinte általa képviselt némot államoktól, mivel az üzlete fölé kiirt „Deutsche Consulate" azt is jelenti, hogy osztrák-magyar konzulátus. Ha még a „Kossuth Ávenu-en ' végigvezetem az olvasót, mely diszes utczát nagy hazánkfiáról nevezték el. Befejezhetem st.-louisi magyar apróságokról irt közleményemet, megemlítve még, hogy e 313 000 lakost számláló városban a magyarok száma az 1870-ki népszámlálás szerint százkilecvennyolcz volt.

 

 

S. L. A Csöndes-óczeán partjáról. (Kaliforniai képek.) 1874. 17. 260.

Kaliforniát nem ok nélkül nevezik „ Arany-állam"-nak, mert igazán „arany" ott minden — legalább névleg. Fővárosa, San-Francisko „Aranyváros", és a tenger-szoros, mely a Csöndes-oczeán felől San-Francisko kikötőjébe vezet, „Aranykapu" (Golden-Grate) nevet viseli. Az Aranykapu a világ egyik legszebb, legfestőibb partvidéki tájképét tárja ki a San-Francisko felé közelitő vagy onnan távozó utas előtt. A ködlepelből kibontakozó s két magas domb körül csoportosuló ifjú, de mégis népes és gazdag város elragadó látványt nyújt az Aranykapu középpontjáról, ahol a Fort-Point erőd emelkedik magas világitó tornyával és ködjelzőjével. A kis öböl, mely körül a város félhold-alakban elterül, a földkerekség legbiztosabb kikötőjéül van elismerve.

Az Aranykapu maga is tele van a legszebb tájrészletekkel. Számtalan sok erdő boritotta kisebb-nagyobb hegy és magányosan álló meredek sziklakup teszi változatossá partjait, melyek hol összenyomulnak, hol meg kiszélesednek. A tengerszorosban egymást érik a csinos apró szigetek és sziget-csoportok, melyek számtalan kis csatornát, öblöt s kisebb-nagyobb, itt-ott veszélyes átjárót képeznek. A szem minden lépten-nyomon, minden fordulónál talál valami szép vagy más tekintetben érdekes látnivalót. Az Aranykapu hossza 45 angol mfld, legnagyobb szélessége pedig 12 ang. mfld.

 

 

S. L. A Csöndes-oezeán partjáról. (Kaliforniai képek.)

 

Rajzunk az Aranykapu egyik részletét tünteti föl, San-Franciskóból, hol a tengerszoros legnagyobb szélességét éri el. San-Franciskótól 23 és fél tengeri mfldre a Csöndes-óczeán sima tükréből egy kis, távolról jelentéktelennek látszó sziklás szigetcsoport emelkedik föl, mely azonban közelről tekintve a legfestőibb tengeri tájképekkel ragadja el a szemlélőt. E szigetcsoportot a Farallonok vagy teljes nevökön a Farallones de los Frayles szigetek képezik.

 

If you approach the harbor of San Fran­cisco from the west, your first sight of land will be a collection of picturesque rocks known as the Farallones, or, more fully, the Farallones de los Frayles. google

 

„Farallon" spanyol eredetű szó és apró, hegyes csúcsban végződő sziklaszigetet jelent. A gyönge rózsaszínű sziklacsúcsok távolról festői ellentétet képeznek a felhőtlen ég azúrkék szinével. A sziklák meredélyes oldalait száz- meg százezer mindenféle fajú tengeri madár lepi el vagy repkedi körül csaknem az egész éven át. A tenger majdnem folytonosan háborog e sziklazátonyok között s tajtékká zúzódó hullámai ezüstfehér habkoszoruval szegélyezik körül a sziklás partokat. E szigetekhez főleg a kisebbekhez, csak igen ritkán lehet hajóval életveszély nélkül közlekedni. A madár-tojás-gyűjtők is csak könnyű csónakokon kötnek ki, a mikor lehet, a partokon, mert a kis csónak sokkal kevesebb veszélynek van kitéve ily helyen, mint a nehéz, nagy terjedelmű hajók. Gyakran megtörténik, hogy a háborgó tenger hullámai egy-egy hatalmas czethal hulláját dobják ki valamelyik lakatlan sziget partjára, s ilyenkor a lakomára odagyült tengeri madarak éktelen sivitozást visznek végbe a préda fölött. Különben a czethalnak egyik faja, az úgynevezett púpos czethal (Humpback), igen gyakori a kaliforniai partok mentében, hol a hajók az évnek minden szakában találkozni szoktak ez óriási állattal. Kalifornia partjainak több pontján czethalász-állomások vannak és az ügyes, bátor halászok, többnyire portugálok, innen szoktak kirándulni veszélyes, de jövedelmező vállalataikra. A megölt czethalat, mint a nyilt tengeren a hajó, ugy itt is csónakok segélyével vontatják a parthoz. Miután a halászok a hal csontjait kiszedték s szalonnáját lefejtették, a hullát ott hagyják a tengeri madarak zsákmányául és igy az a különös jelenet, a melyet második rajzunk föltüntet, a Farallonok sziklás partjain és a szárazföld parthosszában ma sem tartozik még a ritkaságok közé.

A Farallonokat ritkán keresik föl az utazók vagy kirándulók. A szél erősen fú e sziklák körül majdnem az egész éven át; az oczeán folytonosan háborog; akik a tengeri betegséget könnyen megkapják, azon a rövidúton, mely Kalifornia partjától a Farallonokig vezet, e rut betegség minden phásisán keresztül esnek. Azonban e sziklacsoport mégis megérdemli a látogatást; sok föltűnő és különös látnivaló van ott. A szigetcsoport hat szigete közül csakis a déli, legnagyobb sziget lakható; a többi megszaggatott hullámoktól összevissza tépett sziklákból áll. A déli Farallon-sziget legmagasabb csúcsán az Egyesült - Államok kormánya egy világitó tornyot emeltettt, mely bár maga csak 27 láb magas, mégis 360 láb magasságban áll a tenger szine fölött. Derült időben a tenger felől tiz láb magasságról (például valamely kisebb hajóról) 25 mfldnyire látszik el a torony fénye., hatvan láb magasságból pedig majdnem 31 mfld kerületben látható.

Minthogy a Farallon-szigetek a nyugot felől San-Francisko felé közeledő hajóknak épen útjába esnek,e világitó torony igen kitűnő szolgálatot tesz Kaliforniának az év háromnegyed része alatt ködben borongó északi partvidékén. Hogy a vészjelzés necsak fénnyel, hanem hanggal is lehetővé válhassék, a torony közelében egy úgynevezett ködkürtöt is állítottak föl, mely sajátságos szerkezeténél fogva egyetlen a maga nemében az egész világon. Egy roppant nagy trombita ez, a melynek átmérője a keskenyebb végén hat hüvelyk, és azt a mély, földrengető hangot, melyről a bécsi köztárlat látogatóinak már lehet némi fogalma, éppen az idézi elő, melynek romboló dühöngése ellen a hang intőjel akar lenni —t. i. a tenger maga.

Ama számtalan sok barlang között, melyeket a hullámok örökös rohamai a sziklákba véstek, egynek a tetején nyilas volt, melyen át a barlangba rohanó hullámtorlasz iszonyú erővel tolta ki a bennszorult levegőt. E különös természeti tüneményt igen ügyesen tudta fölhasználni az emberi ész találékonysága.

A trombita vagy ködkürt kisebb — úgynevezett ajkvégét a sziklaüreg nyilasához erősítették, s mikor a hullámtorlasz legdühösebb ostromokat intéz a szikla ellen s oly iszonyú nagy hullámokat indit a barlangba, melyek közül a leggyöngébb is ezer darabba zúzná a legnagyobb hajót s legénységét egyetlen rohamával meg tudná semmisiteni — akkor a fölbőszült elemek háborgása egyszersmind a vészjelző kürtöt is folytonosan fujja, s igy a ködben, sötétben bolyongó hajókat önmaga inti óvatosságra. A hang, melyet ily módon a természet maga idéz elő, hét-nyolcz mérföldnyi távolságra is elhallatszik. Sajátságos, és aki eredetét nem ismeri, arra nézve valóban megdöbbentő hang ez, mert csak időnként s akkor is valami különös, megszaggatott üvöltés gyanánt hallható, amint a vihar szeszélye hozza magával. Mikor az apály beáll, egy-két óráig teljesen szünetel, azután újra kezdi borzalomgerjesztő, de mégis jótékony zenejátékát.

Amint az utazó a kaliforniai partok mentében a tengeren délfelé halad, mind szebb és szebb, tropikus növényzetű tájak mosolyganak felé a partokról.

A partvidékek itt már mindenütt gondosan be vannak ültetve a legpompásabb gyümölcsfákkal, s főleg szőlővel. A helységek egymást érik a parton, és alig van előkelő, gazdag san-francziscoi lakos, kinek e szép helységek valamelyikében nyaralója és gyümölcsös kertje vagy másféle ültetvény-telepe ne volna. Az első nagyobb helység, néhány mérföldnyire San-Francziskótól dél felé, Santa-Cruz egykori spanyol hittérítő telep, most virágzó város 3000 lakóval. A kéjutazók itt rendesen odahagyják hajóikat, hogy kényelmes kocsikon a Part-hegységen (Coast-range) tul hét mérföldre fekvő San-José-ba menjenek, s az ott elterülő valóban ritka szép hegy-völgyes tájképekben gyönyörködhessenek. Az ut eleinte kopár, homokos lapályon visz keresztül. De alig hogy az utazó a Part-hegységek forrásgazdag völgyeibe ért, kitárul előtte a világ egyik legszebb körlátványa, melyet a forróövi buja növényzet majdnem páratlanná tesz a maga nemében. „A babér-, cser-, tölgy- és fenyőfák ily nagyszerű alakjait" — írja elragadtatással egy német utazó — „sehol sem láttam Észak - Amerika területén. A vörös fenyők egyenlő vastagságú, rovátkás oszlopéhoz hasonló egyenességben 80, néha 100 láb magasságra nyúlnak föl a tiszta ég azúr kékjébe.

Az ut minden lépten-nyomon uj meglepetéseket tárt elénk s majd termékeny völgybe ereszkedett alá, melyben gyümölcsös és veteményes kertekkel körülvett ranchok (földmives lakok) kéményei füstölögtek, majd meg széditő magasságra kígyózott föl a hegyek oldalán, honnan egy-egy tisztáson át a legpompásabb erdei tájképek körlátványa büvölé el bámuló tekintetünket."

E vidék a különben is nagyon termékeny Kaliforniának legszebb Eden-kertje, a mely valóban ritkitja párját az egész Amerika területén. Büszkék is rá a kaliforniaiak. A bécsi köztárlaton száz meg száz fénykép (Watkins-nak san-franciskói műterméből) dicsőitette Kaliforniának legszebb tájait. Az amerikai osztály műkiállitásának legérdekesebb részletét e gazdag fénykép-gyűjtemény képezte.

 

 

 

 JAPÁN   

 

 

 

Japán lakói. 1867. 14. 159.

Úgy hiszszük, nem lesz érdektelen, ha most e csodás birodalom lakóinak nyilvános és családi életére vetünk egynehány futó pillantást. Japán mostanában felette fontosé' lett a világkereskedelemre nézve. Csak ezelőtt 15 évvel is magános távolhan feküdött a napkelet szigetbirodalma, szinte egészen elkülönítve a többi világtól, s csak is Chinával. Koreával s a hollandokkal állva némi korlátolt kereskedelmi összeköttetésben. Az ország elég volt magának, a mag* módja szerint boldog°és efégült volf, a földmive-lés és ipar virágzott, a tudományokat szorgalmasan ápolták s a nép átalános jóllétnek örvendett. De ez az elszigeteltség nem állhatott fenn sokáig. Miután China feltárult, a szigetország is kénytelen volt lebocsátani sorompóit. Most már Japán az egész világ hajóinak nyitva áll 8 azáltal egészen uj életnek néz elébe.

Japán a föld legérdekesebb tartományai közé tartozik, s magas műveltségének igen sok vonzó oldala van. E szigetországban minden sajátságos. A legfőbb hatalom egyházira és világira oszlik fel. Amannak élén a Mikado áll, ki törvényes és örökös császár, de politikai hatalommal épen nem bir, mert a tulajdonképeni főhatalom a Taíkun kezeiben van; de a Mikado állása sokkal magasztosabb és személye szent. A nép a nap utódjának tartja őt; istenektől, félistenektől és hősöktől származtatják és azon uralkodóktól, kik 2000 évnél hosszabban kormányozták a „nyolcz nagy szigetet." A Taikun szerencsés bitorlók utóda, kik egykor a Mikado szolgái voltak, de lassankint a főhatalmat magokhoz ragadták.

Napkelet gyönyörű szigetországa, Nippon, melyet mi Japánnak nevezünk, valóban művelt állam a szó legszorosabb értelmében. A japániak nézetei, szokásai és intézményei sokban különböznek az európaiakétól s az egész nagyon különösnek tűnik fel előttünk; de hiszen az megfordítva is ugy van: a japáni is nagyon sok csodálni és kivetni valót talál a keresztény európai műveltségben. — Egyetlen ázsiai nép se mérkőzhetik a japániakkal műveltség tekintetében. Japánban mindig rendezett jogállapotok s olyanszerü nyilvános jótékony intézetek léteztek, milyenekről hajdan Európában a legkitűnőbb embereknek sem volt sejtelmök. Japán nyilvános életében sok minden emlékeztet a mi középkori állapotunkra, a hűbéridők intézményeire, de mégis olyszerü különbséggel, mely Japánra nézve gyakran előnyösebb.

A japániak egyátalában vidám természetűek s az idegenekkel való barátságos közlekedésre hajlandók

és mindenképen igyekeznek előmoz-dltni azok jóllétét és kényelmét, ha az egyesek jogait s az ország szokásait ők is tiszteletben tartják. Eletnézetük nem igen egyezik a nyngotiakéval. Ok igyekeznek az életet a lehető legkellemesebbé tenni; örömeikben naiv élénkség uralkodik; a balsors nem nyomja földig őket óriás terhével, a nélkülözéseket önmega-dással és zúgolódás nélkül tűrik; a haláltól nem irtóznak. Különösen a gyermekek igen vidámak, sőt némely utazók azt állítják, hogy Japánban a gyermekek soha sem sírnak. A nevelés na-fyon jó lábon áll. így szülőnek sem jut eszébe, hogy gyermekeit az iskolába járástól viszszatartsa; azt ők  igen természetesnek találják, s innen van az, hogy minden japáni férfi és nő tud legalább olvasni, írni és számolni.

A japániak háztartását illetőleg csak azt jegyezzük meg, hogy minden, még a legszegényebb külsejű házban is a legnagyobb tisztaság uralkodik. Falak, szőnyegek, bútorok, szóval minden oly tisztán van tartva s oly csinos és vidámságra, minden alkalmat megragadnak, mely mulatságot és tréfát igér nekik. Az idegenekkel szemben előzékenyek és udvariasak, noha egy bizonyos nemét a komoly méltóságnak vonzó, hogy valódi gyönyörűség látni őket. A japáni soha sem lép sáros papucscsal be a házba; papucsait mindig künn hagyja. A székek és divánok használata a japániak előtt egészen ismeretlen. — A japániak családi élete igen kedélyes és vonzó; tréfa és nevetés fűszerez minden mulatságot. Természetöknél fogva hajlandók levén  vidámságra, minden alkalmat megragadnak, mely mulatságot és tréfát igér nekik. Az idegenekkel szemben előzékenyek és udvariasak, noha egy bizonyos nemét a komoly méltóságnak, mely az előkelő japáninak minden körülmények között sajátja szokott lenni, soha sem tévesztik szemeik elől. Maga a nép is tiszteletteljes, barátságos és kíváncsi arcz-czal nézi az idegeneket mindig. Nem ritkán történik, hogy jól öltözött férfiak csatlakoznak udvarias üdvözléssel az idegen sétálókhoz és mellettök menve, a tolakodó népet visszatartani törekszenek s mind ezt kéretlenül, csakis velők született vendégszeretetből teszik.

Az előkelőbb férfiak öltözéke nagyon sajátságos szabású, mely sokat különbözik az európai divattól. Rendesen bő és kényelmes ruhákat viselnek. Fegyvereiket soha sem hagyják el magoktól. A nők öltözete csinos, tarka szinü, de arczaik a sokféle kenőcs által nagyon el vannak rú-titva, különösen a növendék leányok arczait a japáni szépség-ideál szerint ugy be szokták mázolni, hogy a csúnya álarcz alatt a természetes vonások egészen eltűnnek. Csak a szemek tartják meg szokott élénkségüket. A gyermekek és leányok ruhái és hajékei igen csinosak és czif-rák s nagyon sok időbe és fáradságba kerülhetnek. Az úri nők igen gazdag selyemruhákat viselnek.

 

 

Japán irodalma és könyvkereskedése. 1868. 587.

Többször emiitettük már, hogy Japánt a maga nemében tökéletesen művelt, polgárosult államnak tarthatjuk. Azért mondottuk, hogy ,,a maga nemében," mert műveltsége lényegesen különbözik a nyugati országokétól, de azért mégis csak műveltség az, oly magas fokú műveltség, hogy e tekintetben Ázsiának egyetlen állama sem mérkőzhetik Japánnal. A polgárosodással az irodalom is karöltve szokott előrehaladni, s nem túlozunk, ha azt mo'ndjuk, hogy Japánnak teljesen kifejlődött irodalma és virágzó könyvkereskedése van.

E pillanatban még felette bajos dolog volna végérvényes Ítéletet mondani a japáni irodalom ról. Az európai tudósoknak, a kik abban fáradoznak, hogy azt velünk megismertessék, eddigelé csak a legsürgősebbekre volt idejök és alkalmuk kiterjeszkedni, t. i. a szükségesebb, hasznosabb müvek forditására, melyeknek tanulmányozása iparszorgalmunk vagy művészetünk valamelyik ágára közvetlen jó befolyást gyakorolhat: ilyenek a selyemhernyó tenyésztésének mesterségéről, továbbá a porczellánnak ugy Khinában, mint Japánban használt készitésmódjáról irt munkák, melyek 1848 óta Európában is megjelentek.

Japáni szépirodalmi művekből Európában még nagyon kevés látott napvilágot, s átalán véve a forditók választását sem igen mondhatnók szerencsésnek. Mélyebb, komolyabb kutatások bizonynyal kedvezőbb eredményekre fognak vezetni, kivált ha majd sikerülni fog a japáni polgárság legbelső életébe hatolni és az ki fogja tárni színdarabjainak, hitregéinek, tündérmeséinek, hazafias és családi panasz-dalainak, ünnepi énekeinek

egész gazdag kincstárát.

Hajdan Kiotó vala Japán irodalmának gyú-pontja. A régi papi városnak még most is meg vannak a maga különös miniatűr album féle ritkaságai, még most is ott jelennek meg a Da'iri évkönyvei, a vallásos könyvek, a regények és költemények velinpapiron, mely arany-porral van sürüen behintve. De ujabban Yedo nyomdái kiadványaiknak száma, változatossága, népszerűsége s roppant kelendősége által régóta túlszárnyalták a régi szent várost. A főváros irodalmi újdonságainak legnagyobb része az egyetem tanárainak vagy pedig a főbb tanodák jelesebb növendékeinek ecsetje alól kerül ki (mert Japánban is, mint Khinában, nem irják, hanem festik a betűket, illetőleg fogalomjelző jegyeket). Majd minden munka oktató jellegű, de praktikus iránynyal és hasznos czélt tartva szem előtt. Vannak művek, melyeket a tudományok évkönyvének, a fölfedezések és találmányok szemléjének, Európa és Észak-Amerika államai statisztikájának,az újkori történelem kézikönyvének , a természettan és természetrajz, a gyógytan, tengerészet, erőmütan és hadászat évkönyveinek lehetne czimezni. A régi encyklopae-diai munkákat, melyek n<5ha 200, sőt annál is több kötetre terjedtek, most már konversations-lexico-nok helyettesitik, melyek számtalan fametszettel diszitve évenként egy-egy kötetben jelennek meg. E mű népieméi (ethnographikus) része mindenesetre a legérdekesebb; az a rész, mely a birodalom egyházi és politikai intézményeiről értekezik, egyszerű névjegyzéknek mondható.

Jelenleg tehát Yedo a japáni irodalom Lipcséje ; ott pontosul össze az egész irodalmi működés és könyvkereskedés.' Nincs az a városrész, sőt nincs az a főbb utcza, melyben könyves boltot ne lehetne találni. E boltok bizarr kirakataikkal s meglepő különösnél különösebb falfestményeikkel már messziről magukra vonják az idegen figyelmét. Aztán meg a sürgés-forgás is jóval élénkebb azok előtt; az emberek folytonosan járnak ki s be, könyvekkel vagy hirlapokkal kezűkben, olvasva, képeket nézegetve vagy vitatkozva. Ott épen egy előkelő daimio hozatja magát kényelmes gyalog hintóján a bolt felé, itt meg ya-kuninok (szolgák) visznek egy csomó könyvet és képet sajátságos házi batyuikban urok számára. Lépjünk be a boltba.

 

 

Japán könyvkereskedés.

 

Alig lehet a boltajtóig hatolni, annyira elállják a bejárást, de a bolt maga is tele van olvasókkal. Legelébb is egy halmaz képes könyv tűnik szemünkbe számtalan röpirat és füzet kíséretében. Itt régi encyklopaediák- állanak olyszerü metszetekkel diszitve, mintha a középkor német műhelyeiből kerültek volna ki; amott chi-nai tentával (tus) festett vázlat-albumok, fametszetek, regék és népszerű színmüvek gyűjteményei. A számtalan, selyemre és növénypapirra festett részint hidakat, piaczokat és színházakat, s különbféle gyülhelyeket ábrázolt, részint sajátságos alakokat Yedo polgári és munkás osztályából. Egy szóval az egész könyvkereskedés tarkábbnál tarkább vegyületü áruival, meglepő festményeivel és metszeteivel, komoly, ünnepélyes arczu látogatóival elfelejthetetlen benyomást hagy az idegen szemlélő lelkében. S. L.

 

 

S.  L. A japánok társadalmi életéről. 1868. 40. 478.

Khina és Japán lakóinál az ünnepekre és pihenő napokra nézve nincs meg az a szokás, ami Ázsia, s az egész világ többi népeinél divatban van. Nálok hiába keresnők azokat a kedves nyugvó napokat, melyek a munka-napok bizonyos száma után időnként megújulnak, amikor aztán a szegény munkás nép kipihenheti magát hosszas fáradalmaitól. Ők csak havi ünnepeket ismernek, s védszentjeik névnapját szokták megülni, az ilyen ünnepnapokat a munkásosztály felette ritkán és kevés mértékben veheti igénybe.

De mégis van egy nagy ünnepök, mely egy egész hétig tart, t. i. az év első hete, amikor minden munka fel van függesztve, s a városok és falvak lakói egészen átadják magokat mindazon mulatságoknak, amelyeket magoknak megszerezni képesek.

Yedo polgársága, s a japáni kézműves, gyáros és kereskedő, mielőtt az európaiak oda behatoltak, a világ legkivételeaebb gazdászati viszonyai között élt. Nem dolgozván többet, mint amennyi e minden tekintetben gazdag és termékeny ország belszükségleteire elég volt. A japáni polgárosztály századokon át szerény, gondatlan élet kellemeit élvezé. De most már nem ugy van. Nem régen végképpen letűntek e boldog ártatlanság utolsó napjai, mikor még, egy-két nagykereskedőt kivéve, kiket a kincs-szomj és nagyravágyás nyugtalanabb életre ösztönzött, mindenki csak azért dolgozott, hogy megélhessen, s csak azért élt, hogy az életet élvezhesse.

Most már maga a munka is a legtisztább és legóhajtottabb élvezetek sorába lépett. A kézműves szenvedéllyel folytatta mesterségét, s nemhogy az órákat, napokat és heteket számitotta volna, melyeket annak szentelt, de inkább nehezen tudott attól megválni, mig végre eljuttathatá azt, — nem bizonyos eladási értékig, amellyel a legkevésbé törődött, — hanem a tökélynek egy bizonyos, többé-kevésbé kielégítő fokáig. Ha a fáradtság erőt vett rajta, elhagyta műhelyét, hogy egész kényelemmel a nyugalomnak adhassa át magát, akár szerény házának otthonias falai között, akár barátai társaságában valamely mulató helyen.

Az előkelőbb japán polgárságnál nem lehetne egyetlen lakást sem találni, melynek meg ne volna a maga csinos kis kertje, a kedves magánynak, a siestának, a mulattató olvasmányoknak, a horoggal való halászgatásnak és a pompás theázásoknak e megbecsülhetetlen magánya.

 

*Apartment Calle Bautista Yedó is an apartment situated in Los Alcázares

 

Déltájban, a forró idény alatt, Yedó* utczái lassankint elcsöndesülnek, néptelenekké s pusztákká lesznek; a csatornák partjait üres csónakok szegélyezik, melyek az apálytól viztelenül hagyott kavicsokra, egymás hátára vannak össze-vissza halmozva. Semmi zaj, egyetlen hang sem emelkedik föl a rengeteg város néma kebeléből. Ha észreveszünk is imitt-amott egy-két elkésett utast, vagy egy pár zarándokot, amint sietnek déli tanyájokat fölkeresni, azok is lehajtott fővel halkan lépdelnek s még szemeiket is behunyják a kövezet vakító fehér fénye előtt. Az utczák és csatornák népsége a vendéglők vagy saját édes otthonjok védő fedelei alá vonta meg magát, a földszinti szobák homályos hűvös rejtekébe, hogy ott végezze ebédjét s aztán egy pár órácskára elszunyókálhasson.

Ha ilyenkor Yedó utczáin elindulnánk járkálni egyikből ki, a másikba be, a gondosan beredőnyőzött, beárnyalt járdákon le s fel, tekintetünk, melyet a polgárházak félig nyitva hagyott ablaktáblái nem nagyon akadályoznának, egészen a lak belsejébe hatolhatna és ott a férfiak, nők és gyermekek festői csoportozata, amint szerény ebédjök körül egymás mellé telepednek, meglepő látvánnyal kedveskednék a szemlélőnek.

A fonott szalmából készült gyékény, mely az asztalterítő helyét pótolja, a padozat deszkáira van teritve. A középen egy nagy szekrényfajta edény diszleg lakkozott fából, melyben rizs van, e nélkülözhetetlen étel, mely a japáni társadalom minden osztályánál a táplálkozás alapját képezi. Minden vendég neki esik a közös készletnek, jóelőre annyit szedvén ki abból magának, hogy nagy porczellán csészéjét csordultig, illetőleg tetézve megtöltse.

Ezt a meglehetős porczió rizst mindegyik olyan formán költi el, hogy csészéjét ajkaihoz viszi anélkül, hogy igénybe venné azokat az apró,pálczikókat, melyek nálok a villát képviselik. Étkeiket erősen meg szokták fűszerezni. Lágyan vagy keményen főtt tojás, ízletes zöldségek főve s végül fiatal bambusz-hajtások besavanyítva, vagy pedig lotusz-hagymából készült saláta egészítik ki a japán polgár szerény ebédjét.

A saki és a thea természetesen mindig nélkülözhetetlen kísérője az ebédnek, és e két italt rendszerint forrón isszák, anélkül hogy valami más folyadékot vagy ezukrot vegyítenének belé. A japán polgár csöndes, békés természetű, mint étkei is eléggé mutatják, melyekből száműzve van mindenféle erősebb, izgatóbb étel.

 

 

UTAZÁSOK

 

 

 

HŐKE LAJOS. FEJEDELMI UTAZÁS RÓMÁBÓL BÉCSBE SZÁZ ÉV ELŐTT ÉS MOST. 1881. 47. 742.

VI. Pius pápa, a római katholikus egyház abszolút fejedelme, az úgynevezett római szent birodalom császárához és örökös tartományai abszolút fejedelméhez, II. Józsefhez, Rómából Bécsbe szükségből tett látogatást száz év előtt A közelebbi napokban pedig Umberto, Olaszország alkotmányos királya, ugyancsak Rómából, Ferencz József alkotmányos császár- és királynál Bécsben barátságos látogatást tőn. E kettős ellentétes látogatás alkalmából ujitjuk fel hazánk és az u. n. örök város: Róma száz éves emlékeit, hogy az akkori és mostani állapotok közti, hazánkra nézve is nevezetes, különbséget méltányolhassuk.

II. József császár, mielőtt uralkodásra lépett, bejárta örökös tartományait, mely alkalommal közelebbről megismerkedett mind a kiváltságos papi és nemesi kasztok, mind az ezek által elnyomott örökös jobbágyok állapotával. Látta, hogy a római pápának, mint külhatalomnak, a világi és szerzetes papság által, mily nagy befolyása van az ö birodalma népeire, s hogy ezek által mennyi adó fizettetik Rómába. Látta, hogy a kath. klérus által a más felekezetü keresztények mennyire nyomatnak; látta, hogy a földesurak önkénye által mennyire sujtatik az örökös jobbágyság. Azért mindjárt uralkodása elején elrendelte, hogy az ö fejedelmi jogaiba vágó pápai bullák érvénytelenek, a jövőre pedig a pápai bullák csakis az ő jóváhagyásával legyenek kihirdethetők. A szerzetek, melyek nem a közjóra szolgálnak, hanem csupán magán-ájtatossággal foglalkoznak — számra 637 — megszüntettessenek.

A két felekezetű evangélikusok és a görög-keleti hitűek vallásgyakorlatára nézve 1781. október 25-kén kiadta hires türelmi rendeletét; majd a földesurak és jobbágyok közti viszonyt szabályozva, az örökös jobbágyságot eltörölte, a sajtót addigi nyűgeiből fölszabadította, stb. Egy fölvilágosodott szabadelvű abszolút uralkodás megannyi üdvös és emberies intézkedései ezek, melyekre Ausztriának az örökös jobbágyság alól fölszabadult népei most száz év múlva hála-ünnepélyekkel emlékeztek vissza, s melyekre illő, hogy nálunk is, a vallási és röghöz kötöttség szolgasága alól fölszabadult népek hálával emlékezzenek meg, mert a mely jótékony reformokat az emberszerető II. József kezdett, az 1791-ki országgyűlés törvényesített. Azokat félszázad múlva hosszas eszmesurlódás után gróf Széchenyi, Deák és Kossuth, s végre az 1848-ki események juttatták teljesb érvényre.

Nem czélom a saját kora — t. i. a kiváltságos érdekeikben megsértett kasztok — által meg nem értett, sőt legyalázott II. József császárnak a megérdemelt dicséretet bővebben megadni; áttérek a pápának, VI. Piusnak (1774—1799.) bécsi látogatására. Miután ugyanis a pápa, mind a bécsi udvarnál levő kardinális követétől vett értesülésből, mind egyéb kísérleteinek sikeretlenségeiből meggyőződött, hogy a császárt ujitó terveitől vissza nem tartóztathatja; elhatározá magát, hogy őt Bécsben személyesen meglátogatja. Tudtára adata tehát neki, hogy vele, mint atyafiával kívánna értekezni azon újítások iránt, melyek atyai szivét keserűséggel töltik el.

József erre válaszolá, hogy e rendkívüli látogatást ő szentsége különös jóvoltának jeléül fogadja; kijelenté mégis, hogy újításaitól, melyeket a vallás és egyházi fegyelem javára jól meggondolt elvekből tett, magát visszatartatni nem engedi. A pápa, kinek tekintélyétől és rábeszélő tehetségétől a kardinálok József e nyilatkozata ellenére is sikert vártak, szándokánál megmaradván, útnak indult.

A császár a pápát 1782. márcz. 22-én Bécsújhelyen nagy tisztelettel fogadván, saját kocsijába ülteté és a császári lakba szállitá. A magas vendég négy hétig mulatott Bécsben, hova az örökös tartományokból számos, ezek közt 13 magyar püspök is megjelent. (A tibeti dalai láma ugyanez időben látogatá meg Pekingben a khinai császárt.)

A pápa több izben személyesen kívánt a császárral értekezni, de József erre rá nem állott. Írásba kívánta foglaltatni a kölcsönös értekezést. Nagy részt vett ezekben gr. Batthyány kardinális esztergomi, báró Patacsics kalocsai érsek és gr. Esterházy egri püspök. A császár a maga szigorából csak keveset engedett, ugy, hogy a pápa — mondhatni — eredmény nélkül hagyá el egyhavi tartózkodása után Bécset, sóhajtozva ama boldog századok után, midőn a német királyok könyörögve járultak Rómába a pápa kegyéből megnyerni a császári koronát, midőn a pápák IV. Henriket és a Hohenstaufen császárokat megalázták.

Száz év óta a római szent birodalom, melyről már akkor azt kérdé Voltaire:«miben szent? miben római ?» — nincs többé. A német birodalom, vagyis a német államok szövetségének feje, nem a középkori római császárok utóda: a Habsburg-Lotharing katholikus, hanem a Hohenzollern protestáns uralkodó-ház. A római pápa, e század elején I. Napóleon franczia császár udvari papja, 1870-ben, alig hogy egyházi abszolút hatalmának dogmájául az ő csalatkozhatlanságát kimondatá egybegyűjtött püspökei által, — birtokait elvesztvén, világi hatalom lenni megszűnt, sőt ősi palotájában, a Vatikánban is a lázongó nép által háborgattatva, Róma elhagyásával fenyegetődzik. Olaszország, hol Ausztria száz év előtt Lombardiával, majd Velenczével, s másod- és harmadszülöttségi jogán Toszkánában és Modenában vala initalmas — mely szép félszigetről Metternich 1815-ben azt monda, hogy az csak geográfiai fogalom, — Olaszország, melyért annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hü kebel szakadt meg, — nem fogalom többé, hanem valóság.

Az egyesült Ausztria-Magyarország első alkotmányos monarkhája az 1870-ben egyesült Olaszország második alkotmányos királyával közelebb szorított kezet Bécsben.  E fejedelmi látogatás politikai jelentőségének érdekes fejtegetéseit olvasók e napokban Kállay Béni és gr.Andráesy Gyula magyar delegácziói szóváltásaiban ismerhetik meg.

 

 

Reményi Antal: AZ «ALBATROS» POLYNÉZIAI ÚTJA. 1898. 34. 578.

A nemrég oly sokat emlegetett «Albatros» osztrák-magyar ágyúnaszád viszontagságlelje" útjáról közelebb visszatérvén, nem lesz érdektelen ha a hatkötetes hajónapló alapján a hai" viszontagságairól egyet-mást elmondunk.

Az «Albatros»,Mauler József fregatkapitánv vezénylete alatt 1895. október 1-én indult útjára Pólából a Csendes-oczeán vizeire tudományos kutatások czéljából. A hajó a szuezi-csa-tornán és a Vörös-tengeren való áthaladása után miután Adenben készleteit kiegészítette, 1896* január 5-én Colombába érkezett. Innen Kota-Badjába (Szumatra), Singapore, Soerobaya, Koe-pang s az Arafora szigettengeren át az Ausztráliától éjszakra fekvő Torres-szoroson keresztül Ausztrália partjai mentén Cookbowut, Towns-villet, Brisbauet és Sioveyt kereste fel, a hol április 6-tól május 9-ig időzött, hogy a több hónapra terjedő, a polynéziai szigeteken végzendő tudományos kutatásokra megtehesse a szükséges előkészületeket, hogy szén-, élelmiszer-s egyéb szükségleteit pótolhassa és a postai összeköttetést is rendezhesse.

Sydneyben szállt a hajóra az expediczió geológusa, Foullon báró is, a ki a földtani észlelések és gyűjtések vezetésére volt hivatva, míg a tisztikar feladatát a többi tudományos munkálatok, mint a föld sulyerejének meghatározása, delejességi és légtünettani megfigyelések, vízrajzi felvételek s néprajzi és egyéb gyűjtések szervezése tette.

Az «Albatros» május 9-ikén hagyta el Sydneyt, útját a Salamon - szigetek felé irányozva. Ezek közül Isabelt és St.-George-ot látogatta meg.

Az egyes horgonyzó helyekről kisebb expedi-cziók küldettek ki a szigetek belsejébe, míg a parton és a hajón szintén folytak az észleletek. A tudományos eredmény gazdag volt; és bárha a tisztek és legénység sokat szenvedtek is a hőség s a gyakori esőzések miatt, mégis augusztus elejéig komolyabb megbetegedés nem fordult elő.

Augusztus 5-én az «Albatros» Koránál, Guadalcanas szigetén kötött ki, hogy a Salamoncsoport ezen hegyes szigetét tudományosan átkutassa.

Kalauzokul négy benszülött partilakót fogadtak fel, s az expediczió mindjárt másnap reggel elhagyta a hajót, hogy útját a sziget belsejébe az 5500 láb magas Lionsheadra vegye.

 

 

AZ «ALBATROS» OSZTRÁK-MAGYAR ÁGYÚNASZÁD.

 

Az expediczióban részt vett annak tudományos vezetője, báró Foullon főgeologus, két szolgája: Nickel és Krausz; az «Albatroszról 24 ember, ezek közt a szakasz parancsnoka, Budik Ferencz sorhajózászlós, De Beaufort Armand és Bősen Miksa hadapródok. A legénység Mannlicher-puskákkal volt fölfegyverkezve.

A fölszerelésnél tekintettel kellett lenni a terep rendkívüli nehézségeire. A parthoz közeli síkság részint mocsaras, részint sűrű csalittal volt benőve, míg továbbad a meredeken emelkedő magas hegyeket részint sűrű erdő borította, részint kopár sziklák, mély, éles gerinczű szakadékokkal szeldelik át. Tehát csak a legszükségesebb sátrakat és eszközöket vitték magukkal, továbbá nyolcz napra való élelmet, a benszülöt-tek számára pedig, hogy azok jóindulatát megnyerjék : dohányt és késeket.

Az út kezdetén, habár a mocsaras talaj s az égető nap a haladást igen megnehezítette, fennakadás nem történt. Az éjjeli táborozás után az expediczió augusztus 7-ikén este, 11 órai menetelés után elérte Arotti falut.

Mielőtt másnap reggel újra útnak indultak,az emberek egy részét visszaküldték. Ezt azért kellett már most megtenni, mivel kettőnek a lába kisebesedvén, a csapat haladását nagyon megnehezítették volna, és nem járta volna, őket további védelem nélkül hátrahagyni-Annálfogva Bősen tengeri apród parancso kapott a két maródival és fedezetül további na* emberrel visszatérni a hajóra.

Az út a Lionshead felé mindinkább terhesebbé vált,.A báró egyelőre a Lionshead előtt fekvő kúpot átkutatni zándékozott. A lábánál, 950 m. magasságban  felütötték az állandó tábort. A T tűbe hegynek megmászását Foullon báró más napra halasztotta el.  A kúpnak oldalai igen meredekek lévén, előre lehetett látni, hogy megmászása igen nagy fáradsággal fog járni és sok időbe kerülni. Ez Foullon bárót, aki ily vállalkozásokban nagy tapasztalással bírt, arra indította, hogy e megmászásnál az embereknek csak egy részétől fogja magát kisértetni, és pedig olyanoktól, kik a hegymászáshoz szokva vannak, és minden poggyász nélkül.

Kevéssel azelőtt, hogy tábort ütöttek volt, a körülfekvő hegyekről és szomszédos völgyekből kiáltások hallatszottak, melyeket Foullon báró, a ki előtt a benszülöttek szokásai jól ismeretesek voltak, arra magyarázott, hogy ez a kiabálás jel a benszülöttek közt arra, hogy asszonyaikat a fehérek elől rejtsék el.

Lassanként egyes benszülöttek bukkantak fel a környéken a csalit mögül, a kik azonban, mihelyt észrevették őket, félénken visszavonultak. Az expediczióval kalauzokúi magával hozott parti lakók lőni akartak rájuk, a vezénylő tiszt azonban ezt meg nem engedte.

A nap előrehaladtával több és több benszülött bukkant elő, jelekkel tudtul adván abbeli szándékukat, hogy tárgyalásokba akarnak bocsátkozni. Meg is engedték nekik, hogy közeledhessenek, dohányt adtak nekik ajándékul és kieszközölték azon ígéretüket, hogy másnap reggel vezetőkül három embert fognak előállítani.

E vadak jellemzésére szolgáljon, hogy a tárgyalások megkezdésénél aggodalmas félénkségét mutattak s ismételve megfutottak, mielőtt velük az alkut meg lehetett volna kötni. A táborba lépés előtt soha sem mulasztották el fegyvereiket minden felhívás nélkül eldobni. Mindebből azt lehetett következtetni, hogy ezek jámbor emberek, a kiktől nincs mit tartani. Mindazonáltal semmit sem mulasztottak el a tábor biztosítása tekintetéből.

Különösen a szűnni nem akaró jelkiáltások arra indították a tábor parancsnokát, hogy az éjjelen szigorított őrszolgálatot tartasson. Egyébiránt az éj nyugalmasan folyt le.

 

II.

 

Augusztus 10-ikén reggeli 5 órakor mindenkit felköltöttek s főzés után az indulásra készültek. A megrendelt három vezető napkeltekor beállított a táborba s csupán hegyi botokkal fölszerelve, követve néhány kis fiútól, a kik banánákat vittek.

A tudományos vezetővel, Foullon báróval a megelőző napon tett megállapodások szerint, a Tatube hegyet megmászandó csapat ezekből állott: Foullon báró, a két inasa, két altiszt, három matróz s a fregat katonai parancsnoka, Budik sorhajó-zászlós, összesen tehát kilencz ember s a három vezetőül szolgáló bushmen.

Foullon báró határozott kívánságára csakis egy ebédre való adagot vittek magukkal, miután az volt a szándék, hogy még este visszatérnek a táborba. Az expediczió öt Mannlicher-puská-val 40—40 tölténynyel rendelkezett, a tiszt revolverét vitte magával. A többi legénység, 8 ember három vezetővel a parti lakosok közül, Beaufort tengeri apród parancsnoksága alatt visszamaradt a tábor őrzésére. Az indulás, jnely a szükséges ivóvíznek tetemes távolságból való beszerzése miatt haladékot szenvedett, csak fél 8-kor történhetett meg. Elől a három bennszülött egyike mint vezető, azután a szolga ^ickel, Foullon báró, utána második szolgája következett a két altiszt, aztán három matróz, végre leghátul Budik sorhajózászlós, azért, mivel ha mégis megtámadtatnának, az nunden valószínűség szerint csakis hátulról történnek. Legvégül a másik két kalauz következett.

Az út meredek kapaszkodón vezetett fel. Lassanként oldalt felbukkant egyes benszülöttek csatlakoztak hozzájuk hátulról. Megjelenésüket ;

.onllon báró akkép magyarázta meg, misze- ! ™7,a'bennszülötteknél szokás kalauzokul szóival" n'tarsaik megnyugtatására, a fehérektől

aio felelmükben, elkísérni őket. E nézetét meg-czTl í aZ ,Alba*n>8»-nak előbbeni expedi-ho t í almabo1 szerzett azon tapasztalása, njgy kalauzokat csak úgy tudtak szerezni, ha

elli" eD?edtetett' noSy néűa na8y számú feleik merhessék őket, A csatlakozott vadak között csak néhány öregebb ember volt és pedig toma-hawkokkal fölfegyverkezve.

Mintegy háromnegyed órai menetelés után a csapat egy, két hegyhát között elvonuló kőárok-hoz érkezett. Mivel itt vizet találtak, jónak látták pihenőt tartani, hogy az emberek szomjukat olthassák és bádogpalaczkjaikat megtölthessék. Ekkor már mintegy húsz benszülött kisérte az expedicziót.

E közben az egyik öregebb doronggal fölfegyverzett benszülött ismételve odatolakodott Budik sorhajózászlóshoz, hogy revolverét megnézze és cserébe a dorongot felajánlja neki, a mit azonban Budik visszautasított.

Nemsokára erre a tábor irányában két lövés hallatszott, egyidejűleg pedig a kőárok másik lejtőjén egy gazdagon fölékített vad volt látható, a ki sietve közeledett a csapathoz. Közvetlenül erre a körüllevő sűrűségből még több bennszülött ugrott ki, hogy részt vegyen a támadásban, mely az előbb említett vadnak Budik sorhajózászlós ellen intézett dorongcsapásával mintegy kezdetét vette.

Budik támadóját, a ki dorongját fölemelte reá, revolverével hirtelen lelőtte, neki pedig amannak a dorongja csak könnyen súrolta vállát.

Mialatt ez a viadal végbe ment, Foullon bárót, egy altisztet s egy matrózt hátulról megsebeztek. A revolverlövés után a legtöbb vad futásban kereste menekülését s a legénység pedig utánuk lövöldözött.

Budik, minekutána az összerogyott altiszt támadóját egy revolverlövéssel leterítette, segítségére sietett Foullon bárónak, a ki egyik kezével nyakát tartva, egy sziklához támaszkodott. Azon kérdésére, hogy mi történt vele, még meg sem adta a feleletet, mikor az ezalatt a Nickel által leütött vad hirtelen felugrott s újólag támadni készült, azonban mielőtt árthatott volna, Budik ezt is lelőtte.

Mialatt a sorhajózászlós azon igyekezett, hogy Foullon bárónak, a ki tarkóján, és jobb vállán is nehéz sérülést kapott, — segélyt nyújtson, a legénység a sebesültekkel együtt lövöldözött a futamodok után. Az ellenség legalább is 20 embert vesztett halottakban.

Masas altiszt nehéz sebet kapott a homlokán, úgy, hogy agyvelője kibugyant, Lovrics matróz pedig fejének hátulsó részén sebesült meg. Nickel szolga csak azon körülménynek köszönhette, hogy hátgerinczén csak könnyű sebet kapott, — mivel a hátán levő zsák meggyöngítette a reá mért hatalmas tomahawk-vágást.

Miután Budik sorhajóhadnagy ezen sebesülteket is bekötözte, azonnal visszaindultak a táborba, a honnan az előbbi két lövésen kivül még további lövéseket is lehetett hallani.

A körülbelől egy óráig tartó lefelé haladás alatt a nehéz-sebesültek rendkívüli állhatatosságot mutattak.

A táborban azalatt ez történt:

A vadaknak a fehér emberek előtt színlelt félénksége által eláltatva, Beaufort tengerészapród megengedte, hogy a benszülöttek szabadon beléphessenek a táborba s ott a két csoportban tábori tűz mellett reggelinél ülő legénységhez csatlakozhattak és banánákat és czukor-nádat osztottak ki közöttük. Beaufort tengerész-apród egyedül állt oldalt a sátrak mellett.

A benszülöttek hirtelen rajtaütöttek a gondtalan fehéreken, kik rémülten igyekeztek gúlába rakott fegyvereikhez.

Mindjárt a megrohanás elején Dokovics és Chaloupka matrózok elestek a vadak halálos csapásaiktól. Neupos tomahawk-csapást kapott hátában.

Beaufort hadapród, a ki a súlyosan megsebesült Neupos segítségére sietett és megtámadóját egy árokba taszította, ezután számos sebből vérezve holtan rogyott a földre. Egy vadat, a ki holttestére akarta magát vetni, a súlyosan megsebesült Kovacsevics lelőtt. Ugyanezen altiszt azután a tábor kiürítésekor, egy elhagyott viskó mögött támadásra lesben álló s egymás mögött felállott öt vadembert egyetlen lövéssel a mögöttük levő mélységbe zuhantatta.

A Tatube hegyről visszatérő osztály a táborba megérkeztekor a tábori parancsnokot és két matrózt halva talált. Három altiszt s egy matróz súlyos sebet kapott. Az egész őrségből tehát csak két ember maradt sértetlenül.

Budik sorhajózászlós mindenek előtt elrendelte a biztonsági szolgálatot a fegyverfogásra még képes emberekből, azután sietett Foullon báróhoz s a többi sebesültekhez, hogy rendszeresen bekötözze sebeiket.

Ezalatt hallható volt, mint verik a hadidobot a vadak a völgyben. 10 óra 20 perczkor délelőtt, tehát másfél órával megsebesülése után Foullon báró váratlanul kiadta lelkét Budik karjai közt s egy takaróba burkolva ott eltemették. A halottaknak a parthoz való szállítására gondolni sem lehetett, miután a sértetlenül maradt kevés ember alig volt elegendő számban arra is, hogy a sebesülteket hordhassák.

 

III.

 

Délelőtt 11 órakor tehát elhagyták a tábort és visszafelé indultak. A súlyosan sebesültek szállítására a takarókat használták, az élelmiszerek legnagyobb részét ott kellett hagyni. A mentés roppant nehézségekkel járt.

Hat és fél órai menetelés után a csapat a nélkül, hogy az ellenségtől zavartatott volna, ugyanazon táborozási helyre érkezett, a hol augusztus 8-án éj jeleztek.

Másnap, augusztus 11-én virradatkor ismét útnak indultak s ugyanazon fáradtsággal tették meg az utat Arotti faluig.

A kis csapat rendkívüli erőfeszítést fejtett ki, mert azon kellett igyekezniök, hogy a vadak közeléből meneküljenek, másrészről pedig, hogy a hajóparancsnok a történtekről mielőbb értesítve legyen. A jelentés elvitelére a megsebesült őrsvezető, Johny késznek nyilatkozott, de csakis Arottiból, mivel azt hitte, hogy onnan túl mái-nem lesz kitéve ellenséges támadásoknak.

Miután a csapat az éjjelt ott töltötte, Johny virradatkor augusztus 12-ikén Írásbeli részletes jelentéssel elment a hajóra. Egyúttal indulásra készülődtek, mivel a vadak újra való megjelenése, a kik közül az egyik a parancsnok előtt még a viadal színhelyéről jól ismeretes volt, arra kényszerítette őket, hogy teljes erejük megfeszítésével a síksághoz közelebb jussanak.

További nyolcz órai menetelés után egy darabon, melyet rendes körülmények közt két óra alatt könnyen meg lehetett volna tenni, a csapat 3V2 órakor délután Sigijane falu közelébe érkezett, a hol a sebesültek végre megpihenhettek. Itt gondolta a parancsnok a másnapra remélt segítséget bevárhatni.

Az «Albatros» ágyúnaszádon, a hol a kutatási expedicziónak visszatérését augusztus 14-nél előbb nem várták, érthető nyughatatlanságot

okozott, mikor augusztus 12-én délután 3/44 órakor Johny őrsvezető egy canoeban sebesülten a hajó alá érkezett. A szegény ember a fáradságos fájdalmaktól annyira ki volt merülve, hogy nem volt képes a magával hozott jelentést szóbelileg kiegészíteni, és azonnal át kellett adni orvosi gondozás alá.

A hajóparancsnok késedelem nélkül felszereltetett egy partra szálló csapatot, ellátva négy napi élelemmel, kötőszerekkel és hordozó ágyakkal. Már egy órával a jelentés vétele után a 28 emberből álló különítmény elindult a tábor fölszabadítására. Hozzá be volt osztva egy hajótiszt, két apród és a hajóorvos; az egész a hajó második tisztje, Bablay Nándor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Az angol kormány képviselője a Salamon-szigeteken, Woodford úr, a ki épen Gorában volt, minden felszólítás nélkül csatlakozott az expediczióhoz és magával vitte az akkor társaságában utazó kormánymérnököt, Maben urat.

A segélycsapat megfeszített erővel s rendkívüli gyorsasággal haladt, minélfogva már fél tkkor este a táborba érkezett, a hol Budik sorhajózászlóst és legénységét a végkimerülés állapotában találták. Éjjel megpihenvén, másnap reggel vissza indultak a hajó felé, hova sok nehézség közt meg is érkeztek.

A Budik-féle különítménynek a sebesültekkel a hajóra való szállítása után, Bablay sorhajó hadnagy fölmentő csapata, melynek négy órát engedtek pihenésre, parancsot kapott újólag a sziget belsejébe hatolni, hogy a halottakat a partra hozzák, vagy tisztességesen eltemessék.

A különítmény parancsnokának az előbb megnevezett kormányképviselő jelenlétében határozott utasításul adatott, hogy előrenyomulásában mindent kerüljön, a mi a vállalkozásnak a boszúállás jellegét adhatná. Az elindulás a parttól délutáni három órakor történt.

A csapathoz Woodford és Maben urak, valamint Eric'son kereskedői ügynök és öt bennszülött csatlakoztak; az utóbbiak közül azonban hárman már a menet kezdetén megszöktek.

Az előhaladás folyamában a fáradalmakat még az eső is növelte. Az augusztus 13-ika és 14-ike közti éjjelt ugyanazon táborban töltötték el, a hol az előtte való napon a Budik különítményt fölmentették.

Miután a hegyek közé való további előnyomuláshoz ezúttal semmi áron sem lehetett vezetőket szerezni, annálfogva Krausz szolgát osztották be kalauzul az expediczióhoz.

Augusztus 14-én az út felázott és csúszós talajon, fölfelé vitt. Nyolcz órakor a csapat Arotti falun haladt át; a lakosok megfutamodtak, kalauzokat tehát nem lehetett tőlük kapni. Délelőtti 10 óra után már kétségtelen volt, hogy az utat eltévesztették; tehát vissza kellett fordulniok. Rövid déli pihenő után újra

elindultak a hegyek felé s ezúttal megi helyes utat. *"a

Miután az esőzés a szándékolt gyors élőn múlást lehetetlenné tette s a legénysége kimerültség világos jelei mutatkoztak, azonkívül pedig, a vidéket ismerő vezető hiányában a egész csapatra nézve az eltévedés veszélye f% gott fenn, végre a csak négy napra való éleW készlet is indokolttá tette a visszafordulást. S í aztán a csapat augusztus 15-ikén, délután vissza érkezett a hajóra.

Miután e partrészen a mocsárláz uralkodott az «Albatros» a sebesültekkel a Tradalcanar délkeleti csúcsán fekvő Marau tengerszoroshoz vitorlázott, a hol három hétig maradt. Ez idő alatt a sebesültek állapota annyira javult, hogy az «Albatros» Ausztráliába, Cooktownba elindulhatott. Cooktownba érkezés után az életveszélyesen megsebesült Marás altisztet a kórháznak adták át, a hol azonban néhány nap múlva meghalt.

Cooktownból az «Albatros» ismét Sydneybe vitorlázott, az itt uralkodó nagy hőség folytán Tasmaniát kereste fel, hogy a Salamon-szigeteken való tartózkodás óta maláriában erősen szenvedő legénység ismét felüdülhessen

Márcziusban az «Albatros» visszatért Sydneybe, hogy ott megtegye az előkészületeket a Salamon-szigeteken végzendő tudományos kutatások befejezésére. Miután a geológiai munkalatok vezetésével a megölt Foullon báró helyeben megbízott Mann dr. hajóra szállott volt, ismét a Marán öbölbe hajózott, Guadalcanar szigetén. Húsz napig tartott kutatások és megfigyelések után az «Albatros» fölkereste a Thousaud-Ships öbölt, az Isabel sziget partjait, hol a fősziget s két azelőtt fekvő kisebb sziget közt egy új csatorna fedeztetett fel. Innen az «Albatros» Choiseul szigetét, a Manning-csator-nát és a Taura-öblöt kereste fel.

A munkálatok fáradságosak voltak ugyan, de mégis június 22-éig befejezhetők voltaK. 25-én a hajó a Marau-öbölbe tért vissza es ellátván magát élelmiczikkekkel, julms á-an megkezdte hazautazását. Colombába deczemDer közepén érkezett, hol a hajó a kormány s egy részek helyreigazítása végett az év veg; o maradt. Innen ismét az arab és vörös-tenger folytatva útját a szuezi csatornán ke,j. ' 1898 áprilisban harmadfél évi távollet m» érkezett vissza Póla hadi kikötőjébe.

A tudományos világ nagy érdeklődéssel várja az «Albatros»-expediczió által eszközölii», mányos kutatások eredményeinek kozzetetelét.

 

 

D. L. Egy félnapi utazás egy amerikai hazánkfiával. 1873. 443.

Az augusztusi hőség egyik verőfényes napján ugy akarta sorsom, hogy a kassa-oderbergi vasúton egy 30—35 éves, beretvált képű fiatal emberrel kerüljek össze egy coupéban. Az állomások egymás után maradoztak el, s mi ott ültünk egymással szembe némán, szótlanul, látszólag mindenikünk saját gondolataiba merülve, — mígnem a z .... i fő állomásnál mindketten leszállva, az ebédlőben ismét mellém került útitársam a jó illatos gulyáshús láttára vontatott magyarsággal igy szólt hozzám: „Több mint 10éve nem ottem magyar gulyáshúst." E megjegyzés természetesen részemről azt a kérdést vonta maga után: ,,és ha szabad kérdeznem, miért nem?" A fololet az volt, hogy „azért, mert azóta az amerikai Egyesült-Államok nyugoti részén Salt-lake-city-ben lakom, a mormonok közt Utah tartományban."

Mint később beszélgetés folytán megtudtam,

az érdekes útitárs H... Th... felvidéki hazánkfia s a bécsi kiállítási juryben Utah tartomány képviselője volt, ki ez alkalommal meglátogatni kívánta hazáját.

A beszélgetés természete csakhamar a két állam közti összohasonlitásra tért át, s hazáját oly régóta nem látott hazánkfiának mindenek felett az a nagy „hokus-pokus" vonta magára figyelmét, mely szerinte legtöbb intézményeinket oly kiri-vólag jellemzi az amerikaiak egyszerű eljárásával ellentétben. Fölhozta például va9utainkon a málha-föladást, mely nálunk annyi irka-firkával, mérlegeléssel, ellenjegyzéssel, bélyegzésekkel van összekötve 8 a málha legalább is hat pár kézen megy keresztül, mig újra a birtokos kezébe kerül, a mi, kivált nagy forg .lomnál, legalább is 3—400" ,,-nyi munkavesztegetés; mig Amerikában a roppant Pacifique-vasut állomásain egy köralaku vasrácsozat horgaira fölaggatva málha-jegyek vannak, t. i. egy szijj, melynek két végén két darab egyforma számú rézlapocska függ, minőt pesti keztyü-tisztitók is használnak. Az utazó aztán lekapva ogy ily jegyet, annak egyik rézlapját a szíjnál fogva podgyászához erősiti, s azt azzal együtt ott hagyja, a rézlap párját pedig magánál tartja, és azon vasúti állomáson, melyen kiszáll a vonatról, a podgyászkocsik nyilt ajtaján bekiáltva a számot, podgyászát a jegyért kicseréli.

Mennyi vesződést megkímélő eljárás ez a miénkhez képest?

Hasonlókép a postai csomagok szállításánál azon végtelen vexák helyett, melynek a temérdek féle csomagolási rendszabály folytán nálunk ki van téve a föladó, ott a szállító nem törődik vele, akárhogy van a küldemény csomagolva, hanem az átvevő egyszerűen oda jegyzi nevét azon lap egyik felére, mely azon kis könyvecskék valamelyikéből van kiszakítva, melyeket ingyen kaphatni a postahivataloknál, s melynek másik enyvezett fele a czimzet másolatával együtt a csomagra van ragasztva.

Ép igy a vásárlásoknál a fizetés is nagy részben nem bankjegyekkel vagy más pénznemek által, hanem oly módon történik, hogy a vevő, ki pénzét valamely banknál tartja elhelyezve, attól apró könyvecskéket kap, melyekből aztán, ha valahol fizetnie kell, kihasítva egy lapot, rá írja az összeget, és alá írja nevét irónnal, mely a könyvecskéhez van illesztve, a mely lapok aztán a bemutató kívánságára a bank által bármely más pénzre beváltatnak.

Mind ez egyszerűségeket hallva, a magyar ember természetesen mindjárt azt kérdi, hogy: „de csalás nem fordul elő?" Erre azonban az amerikai igen könnyen felel: „Felettébb ritkán, — I mert a közbizalommal bármily kis mértékben vissza-j élés több évi deportatióra itéltetést von maga után." A yankee ravasz ficzkó, magán utón örömest rá szedi embertársát, de a közbizalmi insti-tutiókat „ne nyúlj hozzám virágnak" ismeri.

Különösen bántotta emiitett hazánkfiát a és pesti vendéglőkben divatos „Rochnungs-svsteni," mely egy éjjoli meghálásról is számlát ir, s ebben egy hüvelyknyi gyertya-fogyasztásért 50 krt, egy ágy fölvetéséért „service" czim alatt 20 krt számit és igy tovább, majdnem 3 frtra mogy föl egy éjjeli meghalás ára az 1 frt 50 kros szobaiéin

„Miért akarják az utazót bolondnak tartani, hogy egy hüvelyknyi gyertyáért 50 krt számítanak, s miért annyi kellnert előcsengetni, számlákat íratni, s az utazót legsietósebb pereseiben várakoztatni — csupán, hogy :i pedáns igazság látszatát mázolhassák a legvilágosabb csalásra; ép ily joggal, de több okossággal bátran lehetne egyszerűen azt mondani: „fizet ön 3 ftot," — legalább a sok lótásfutás, csengetés és várakozás meg lenne kiméivé, mert a rablás csak rablás marad mindemellett is; az amerikai, ha teszi, legalább igen egyszerűen végzi ozt,"

„önöknél az olcsó, jutányos vállalatoknak lehetetlen boldogulni ép e bypoorita csűrés-csavarás, s az e miatt megszokott számtalan felesleges hokus-pokus. vagyis u. u. formalitások miatt, melyek „késelési költségek" czime alatt, mint a megtölthetlondanaidák-hordója,mindig fölomészti a tiszta jövedelem nagy részét a nélkül, hogy e szükségtelen munka-erő- és pénzvesztegetésnek volna valami láttatja!"

Ha hazai intézményeink és eljárásunk legnagyobb részét ismerve, nevezett hazánkfiának e megjegyzéseit azokkal összehasonlítjuk, valóban el kell ismernünk, hogy nagy mértékben igaza van.

S.L. Uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon.  1876. 218. 

Tudjuk, hogy az uj-világ ugyanazon szélességi fok alatt jóval hidegebb, mint az ó-világnak nevezett földrészek, és igy nem lehet csodálni, hogy Észak-Amerika keleti partjainál a tenger Uj-Foundlandtól észak felé, Labrador és Grönland közelében, az északi szélesség 50- és 60-ik fokai között, vagyis Nagy-Britanniával egyenlő szélességi fok alatt, minden télen jéggel van borítva, holott a brit szigeteket körül vevő tengerek soha sem fagynak be.

Ellenben ha ugyan e szélességi fokok alatt, sőt még tovább is északon, a partoktól eltávozva keletre a tenger közepe felé tartunk, ott már a tenger a legszigorúbb téli évszakok alatt sem fagy be soha. A partok közvetlen közelében érezhető hideget az úgynevezett Baffi-öböl vagy sarkvidéki, tehát hideg áramlat idézi elő, mig ellenben a tenger közepe tájának ugyanazon szélességi fokok alatt mutatkozó magasabb hömérsékét az Öböl-folyam (Gulf-stream) nevű tengeri áramlatnak kell tulajdonitanunk, mely a forró övi tengerek jóval melegebb vizét a mexikói öbölből ezen a vidéken át viszi észak felé Irland, Skótország és Norvégia nyugoti partjaihoz és onnan föl egészen a Spitzberg-szigetekig.

Mihelyt igy tavasz felé a tél hidege engedni kezd szigorúságából, a sarkvidéki tengerek jégburkolatának ama része, mely mindjárt a délibb, melegebb vidékek határán terül el, azonnal töredezni és szakadozni kezd és útnak indul dél felé. A tengerészek ugy tapasztalták, hogy e jégdarabok, amint a sarkvidékekről mind lejebb vonulnak dél felé, utjokban mindenkor két határozott irányt követnek: egyik részök Észak-Amerika keleti partjainak közvetlen közelében, a másik pedig beljebb a tengerbe zajlik alá anélkül azonban, hogy a keleti hosszúság 40-ik fokát valaha meghaladná, vagyis hogy e foktól keletre (Európa és Afrika partjai felé) tovább hatolna; ott enyészik el félúton Uj Foundland és az Azurok között. Az uszó jégdarabok e két zaja soha sem hatol messzebbre délfelé az északi szélesség 42-ik fokánál,vagyis Európában körülbelül Spanyolország déli részénél, s Amerikában Philadelphia vidékénél. Itt már az Öböl-folyam melegebb áradatába jutnak, mely azokat bármily nagy tömegekben jönnek is, azonnal felolvasztja. Ez alkalommal sok hideg szabadul föl, mely a felette elterülő légréteget érezhetőleg lehüti s a kora tavaszi meleg napok után hirtelen beálló hűvösebb, sőt néha meglehetősen csipös, hideg idők e körülménynek is tulajdonitandók.

Ez uszó jégdarabok külalakja igen különböző, mely különbség rendesen ama vidékektől függ, amelyeken, és azon évszakoktól, melyben a tengerészek azokkal összetalálkoznak. Hol magánosan bolyongó s egyetlen óriási tömböt képező fehér tömegekként tűnnek föl, hol pedig négy-öt halad együtt lefelé, több száz lábnyi magasra állván ki a hullámokból, s négy-öt kilométer területet foglalva el az oezeán felszínén. Megtörténik az is, hogy a tenger, ameddig a szem lát, mindenféle alakú és nagyságú jégtöredékekkel van borítva.

Az időszakot, melyben a sarkvidéki uszó jégdarabok az Atlanti-oczeánon megjelennek, nem lehet biztosan meghatározni. Voltak évek, mikor az Európából Amerikába menő hajók már február elején, sőt január vége felé is találkoztak e hideg vendégekkel. A hajóknak sokszor az uszó jégdarabok egész nagy területén kell áthatolniuk, mi nem mindenkor jár a legkomolyabb veszélyek nélkül. Mikor egy-egy hajó, vagy néha több is, nyomtalanul eltűnik az oezeán mérhetetlen birodalmában, miként ez majd minden évben többször megtörténik, nem egészen alaptalan a gyanú, hogy a szerencsétlen jármű ily uszó jéghegyekkel találkozik és ütközik össze, s annak esik menthetetlen áldozatául.

Egyébaránt a sarkvidéki jégtömegek széttöredezése csak ritkán következik be már január vagy február havában. Az uszó jégdarabok Amerika partjain többnyire csak márcziusban jelennek meg, hanem július előtt ritkán tűnnek el. De arra is volt már eset, hogy már februárban elkezdtek az Atlanti-oczeánon lefelé haladni és csak augusztus vége felé tűntek el végképpen. Hogy ez uszó jégdarabok kisebb vagy nagyobb menyisége s a jégzajlásnak rövidebb vagy

hosszabb tartama ugy Európa mint Amerika égalji viszonyaira jelentékeny befolyást gyakorol, szükségtelen hosszasabban fejtegetnünk.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

Milyen a föld belseje? 1872. 305

Ki ne gondolkozott volna már arról, hogy: milyen lehet a föld belseje ? Fájdalom, a tapasztalás e téren majdnem egészen cserben hagy bennünket. Földünk átmérője 1718 mértföldet tesz, s alig sikerült még egy negyed mértföldnyire behatolnunk a föld belsejébe. A Berlin melletti Spern-berg sóbányájában egy hírlapi tudósítás szerint már 5500 lábnyi mélységre haladtak volna alá; azonban az eddig valósággal elért mélység csak mintegy 3316 lábat tesz, mig a mont-cenisi alagút 5463 lábnyi mélyen fekszik a hegy gyomrában. Ha meggondoljuk mily roppant idő, fáradság és pénzáldozatba került e parányi útnak kieszközlése is, be fogjuk látni, hogy azon tervtől, miszerint a föld belsejének minőségéről szemmel láthatólag meggyőződhessünk, el kell állanunk; legalább nagyon kevésre mehetnénk ez utón; mert daczára annak, hogy még csak oly csekély mélységre haladtunk a föld gyomra felé, máris oly fontos tények merültek föl, melyek nagyon érthető ujj-mutatásul szolgálhatnak arra nézve, hogy milyen lehet a föld belseje; s melyek eléggé értésünkre adják, hogy a mi további mélységre törekvésünknek nemsokára legyőzhetlen akadályok fognának útjába gördülni.

Számos észleletek ugyanis azt eredményezték, hogy a földnek minden pontján, a föld fölü-letének bizonyos határán alul a hőmérsék annál nagyol b mérvben növekszik, minél lejebb hatolunk bolygónk belseje felé. A mindennapi tapasztalás már megtanított bennünket, hogy a hőmérséklet változékonysága, melynek a földön oly gyakran ki vagyunk téve, a föld fölületén alul már csekély mélységben sem valami nagyon észrevehető. A répát és burgonyát a téli fagytól megmentendő, pár lábnyi mélységre le szoktuk ásni a földbe. A bányász a maga aknájában legkevesebbet sem érez azun hőmérsék-változásokból, mely minket, föld felett járókat, oly sokszor didergésre s panaszokra fakaszt. A hidegtől nincs mit szenvednie, hanem igenis a melegtől, mely éjjel és nappal egyforma; ott nincs árnyék, mely alá megmenekülhetne, .nincs hüsitő légáramlat, mely fölüditene. — Már csekély mélységben is a hévmérő egész éven át változatlanul egy ponton áll; egy hajszálnyira sem hajlik el se föl, se alá. Már Casaini 1671. azon észleletre jött, hogy a párisi csillagda alatt levő mély pinczékben a hévmérő változatlanul áll; 70 év óta állt ott egy hévmérő, mely örökké 11° C. mutatott.

E réteg, melyben a hőmérséklet változásáról mit.sem lehet észrevenni, a földnek nem minden pontján egyenlő mélységben jön elő. A külső benyomások legmélyebbre hatnak a földsarkoknál; minél jobban haladunk az egyenlitő felé, annál jobban fogy e mélység. Mig a mérsékelt égaljak alatt e mélység körülbelől 60 lábat tesz, az egyenlitő körül már 3—4 lábnyira elérjük azt. Minél tovább haladunk az örökös meleg e hazájában a mélység e határán tul, annál nagyobb mértékben észlelhetjük a hőmérséklet emelkedését. Átalában meg lehet állapítani, hogy a hőfok minden 100 lábnál 1 C°-al emelkedik.

A mennyire ez ideig a föld belsejébe beha-tolhatánk, a hőmérsék ezen emelkedése mindenütt tapasztalható volt, s bizonyos physikai törvények szerint meg lehet állapítani, hogy a nagyobb mélységekben hasonló arányban gyarapszik. E szerint 10,000 lábnyi mélységben a hőmérsékletnek oly magasnak kell lennie, melyben a viz forrásba jön; 120,000 láb mélységben (körülbelől 51/, m d., a az átmérőnek csak '/160-része) 1200 foknyi melegségnek kell lenni, oly hőség, melyben az öntött vas felolvad, s a bazalt olyan folyóvá lesz, mint a viz.

Itt mindenesetre figyelmen kívül hagyták azon körülményt, hogy a mélyebb rétegek a rajtok fekvők nyomásának vannak kitéve. Azonban tudjuk, hogy a szilárd testek, ha erős nyomásnak teszszük ki őket, nagyobb hőfokot kivannak az olvadásra. Hogy e szerint a földünk belsejében levő tömegeknek mekkora fokú melegre van szükségük, hogy folyó állapotba jöjjenek, ezt nem birjuk kiszámítani. De tán nem csalódunk sokat, ha a föld belsejében levő izzó, folyó tűztengert 12 mérföldnyi mélységben gondoljuk.

Hogy földünk belsejében roppant jhőség uralkodik , ezt a meleg források tanúsítják; mnóli melegebbek azok, annál mélyebbről jönnek. Ily forrásokat nemcsak a tűzhányók közelében találhatni, hanem azoktól távoli vidékeken is, sőt a legmelegebbeket épen ott,minő a Puerto Caballo melletti Trineheras (97° C). — Az Aachen melletti források egyike 77' /; a* wiesbadeni egyik forrás 70°, az emsi 56 (i J. — Astern mellett egy 1000 lábnyi mélységre fúrt lyukból 18'/2° sóié jön elő; egy Neusalzwerk melletti forrásból 2120 lábnyi mélységből 32* 40° hőmérsékü \ iz bugyog föl.

ötven-hatvan év óta Európának több ily forrásánál nagyon pontos hévmérőket alkalmaztak észleletek végett, s caudálatosképen a hőmérsék soha legcsekélyebbet sem változott, valamint a források vegytani összetétele sem. Az andepsosi meleg források Euboea szigetén, melyekben Sulla a mithridatesi háborúk alatt fürdött, még ma is használatban yannak, ép ugy déli Francziaország meleg forrásai is, melyekhez már a rómaiak is el szoktak zarándokolni. Hévmérők akkor méo- nom voltak ugyan, de egyéb ismérvekből rapo-áílapitható, hogy a hőmérsék ezekben sem változott valami lényegesen.

Egyik legfeltűnőbb példáját annak, hogy a meleg források a hideg viznek a mélységbe való leszállása folytán támadnak, Jorullo vulkán hir-teleni támadása Mexikóban tanusitja. Midőn e vulkán 1759. szeptember havában a sík földből egyszerre 580 lábnyira emelkedett, két kisebb, e területen levő folyó hirtelen eltűnt, de rövid idő múlva, rettentő földrengések közt ismét a világra jöttek melegfórrások alakjában.

Gyermekségünktől fogva hozzá vagyunk szokva a talajt, melyen állunk, szilárdnak s meg-rendithetlennek tartani; de az a régi közmondás: „a viznek nincs gerendája" a mi szilárd földünkre is áll. Földünknek szilárd kérge legfölebb csak mintegy 12 mfd. vastagságú; ez pedig rendkivül vékony kéreg. A föld fölületének szilárdságába s megrendithetlenségébe vetett, ugy szólván velünk született hit azonnal nagyon megrendül, mihelyt alkalmunk van egy földrengést tapasztalni. A mit mi kezdettől fogva megdermedtnek, mozdulatlannak tartánk, egyszerre el kezd ingani, s életünk egész korábbi illúziójának örökre vége van. A földnek e- mozgása leirhatlan benyomást okoz; most már azon földnek sem akarunk hinni,melyen állunk. E tünemény szokatlansága az állatoknál is gyötrő nyugtalanságot okoz. Különösen nyugtalanok a sertések és a kutyák. Még az orinocoi, különben oly néma krokodilok is, mint Humboldt irja, elhagyják a folyónak megrázkódott medrét, s bömbölve futnak az erdők felé.

Hasonlókép erősen megingatja bennünk a föld szilárdságába vetett hitet egy vulkán kitörésének látása, az izzó lávatömegek folyása. A vulkánok legerősebb bizonyítékai a föld bensőjében levő izzó tengernek, mert a belőlök kiömlő láva és egyéb általuk kiszórt ásványok ugy vegytani, mint földtani minőségük tekintetében rendkivül hasonlók egymáshoz, bármelyik vulkánból származzanak. A Hekla, Vezúv és Aetna lávái és kiszórványai lényegileg megegyeznek a Cordillera hegyláncz, * Java és Kamtsatka tűzhányóinak ily kiszórványaival. — Továbbá, a tűzhányóknak a fold bensejében levő izzó tengerrel való összeköttetése mellett szól a Palmieri tanár által legújabban a Vezúv kráterjében tett észlelet, mely szerint az abban talált láva világosan előtünteté az apály és dagály mozgásait. — A holdnak a föld belsejében levő izzó tengerre gyakorolt vonzerejéről bizonyságot tesznek a földrengések. Pcrry e század első felében 7000 földrengésről szóló tudósítást állított és hasonlított össze, melyből kiderült, hogy a földrengések rendszerint akkor állanak be, midőn a hold— a nap és a föld, vagy pedig a föld — a nap és a hold között áll, tehát a dagályok idején. Valamint a dagály is legmagasbra nő akkor, midőn a hold legközelebb van a földhöz, ugy a földrengések is ekkor leggyakoribbak. Ebből következtetik, hogy a holdnak vonzereje a föld belsejében levő izzó tengerben ugyanoly időszaki mozgást hoz elő, mint az oczeánban.

De nemcsak ezen észleletek inditanak bennünket azon föltevés elfogadására,miszerint bolygónk belsejében egy tüzes tenger hullámzik, hanem még földünk alakja is e mellett szól; maga a föld is, t. i. egykor ugyanily állapotban volt. Földünk ugyanis nem golyó alakú, hanem ellipsoid, azaz: a sarkoknál behorpadt, s az egyenlítőnél kidudorodott, s ugyanez alakot veszi föl minden plastikus tömeg, ha tengelye körül sebesen for-gattatik. Millió és millió évek folytán földünk részben elveszte izzó állapotát,minthogy az űrben, melyben forog, rettentő hidegség-uralkodik. A kihűlés kívülről befelé történt, s így képződött földünk szilárd kérge. Arago szerint 1 Keaum. foknyi kihűléshez is 344,828 év szükséges. Bi-schoif még nagyobb időtartamot számit reá. A kihűlésnek mindig annyival lassabban kellett történnie, minélinkább fogyott a földnek és a melyben forog, a világ ür melegségének különbsége. Mihelyt csak egy kis szilárd réteg képződhetett, ennek folyton gyarapodó vastagsága folytán, minthogy csupa rósz melegvezető anyagokból áll, a kihűlés még inkább hátráltatott, s utoljára e merev kéreg annyira gátlólag hatott a kihűlésre, hogy abban mintegy teljes megállapodás következett be, a mennyiben a melegvesztés belülről, s a melegnyerés kívülről a nap által, a mérleget egyensulyozák. Fourier szerint földünk közép-hőmérsékének apadása a keresztyén időszámítás óta még nem tesz '/300 C. fokot. — Laplace kiszá-mitá, hogy ha a közép- hőmérséklet csak 1 C. fokkal apadt volna is, a föld saját tengelye körüli forgásának 2 centesimal másodperczczel kellett volna fogyni. Hipparch kora óta azonban (150 Kr. e.) a föld forgásának legcsekélyebb apadása sem észlelhető.

E mellett azonban, minthogy arról, a mit az eddigiekben elmondottunk, nem mindenki győ ződhetik meg saját szemeivel, kétkedők sem hiányoznak. Különösen a föld szilárd kérgének rendkivüli vékonyságát vonják sokan kétségbe. Csodálkozva kérdezik, mikép lehetséges az, hogy ezen vékony kéreg megtarthassa összefüggését, szilárdságát, s ne olvadjon el!

Ha lehetséges lett volna, hogy a föld azon mehgséget, melyet felületéről elvtsztett, belülről ismét pótolhassa, ugy épen nem is képződhetett volna rajta szilárd kére" ; de mihelyt ilyen képződött, a földnek már lehetetlen volt e veszteséget pótolnia, sőt ellenkezőleg e szilárd kéregnek folyton vastagodnia kellett, mignem, mint már mondottuk, az apadás és gyarapodás, vagyis melegvesztés és melegnyerés egyenlővé vált. A földkéregnek fölolvadására gondolni sem lehet, minthogy semmi, vagy csak nagyon kevés melegséget kap belülről, s e tekintetben inkább csak arra van utalva, a mit a nap juttat neki.

Ép oly könnyű azon másik ellenvetést is megezáfolni, hogy mikép birhatja meg a föld vékony kérge a hegységek iszonyú terhét? Bármily óriásnak tűnik föl első tekintetre a hegysé gek tömege, mégis a földhöz viszonyitva nagyon csekélységgé törpülnek össze. Ha a föld kérge maga magát megbirja, a hegységek aránylag jelentéktelen terhét is képes elhordozni a nélkül, hogy beszakadna, s 'a föld belsejebeli izzó ten^ gerbe sülyedne. Bizonyára a tojás kérge nagyon törékeny valami, de kisértsük meg csak, mily nagy terhet bír meg, s könnyen be fogjuk látni, hogy a földnek vékony kérge nem szakadna be, ha a Himalaya fölé még a Cordillerákat reá raknék is.

Hanem az már más kérdés, hogy a földünk belsejebeli izzó tenger mindenben ugyanazon mi-nőségü-e, mint az oczeán? Az oczeánból több mérföldnyi mélységről is mindig csak vizet hozunk föl. Ha nem adatott is nekünk a földbeli izzó tengert pontos vizsgálat alá vehetni, mégsem hoz bennünket az e kérdésre adandó felelet zavarba. A fold nehézségét ugyanis megbecsülték, s ugy találták, hogy nehézsége 5Va- szer nagyobb, mint egy hasonló nagyságú vizgömbé. Hogy jutottak ez eredményre, azt ezúttal mellőznünk kell.

— Földünk fajsúlya tehát e szerint 5%. Egyenes kísérletek azonban kideriték, hogy az egész kőzettömegnek, mély földünk külső kérgét képezi, fajsúlya nem megy többre 2l/2-nél, tehát nem egészen fele az egész bolygóénak. Ebből természetszerűleg következik, hogy földünk belsejének sokkal nagyobb fajsúlyú tömegeket kell magában rejtenie; különben nem jöhetne elő az 5'/2 fajsúly.

— Vegyük, hogy a folyékony láva fajsúlya 3—4, s ebből az jön ki, hogy az izzó tenger mélysége, melyből képződött, legfölelb 80 mértföld lehet; e mélységen tul az anyag oly nehéz lesz, hogy azt érezvegyületnek kell fölvennünk.

E föltevés ellen azt szokták fölhozni, hogy a tömörség vagy fajsúly a nyomás által nagyobbodik. Ez mindenesetre áll; de számos kísérletek fol)tán bebizonyult, hogy nem áll hatalmunkban a különböző anyagokat tetszésünk szerint összepréselni. Nagyon hamar elérjük azon határt, a hol belátjuk, hogy eddig mehetünk és nem tovább. És így földünk belsejében is, ámbár itt a nyomás irtóztató, s a mélységgel együtt nő, a roppant hőmérséklet a maga kiterjesztő erejével a külső nyomás behatására ellenhatást gyakorol.

És igy a természeti tüneményeket, természeti törvényeket, s a tudomány vívmányait egybevetve, legtöbb esélyei vannak azon hypothesisnek, hogy a föld belseje izzó, folyó tengerből áll.

 

 

Privigye mezőváros. (Nyitra vármegyében ) 1865. 37. 461.

 

Privigye, régi szabadalmas mezőváros Nyitra megye bajmóczi járásában fekszik, németül Privitz, tótul Prividza néven ismeretes. Egy 1383-ban I. Mária királynénk által kiadott kiváltságlevélben Preugye név alatt fordul elő. Később, 1404-ben Zsigmond királytól is nyert szabadalmakat  az e tárgyú oklevelek a város levéltárában most is megvannak. Lakosai most tótajkuak, de hajdan magyarok is lehettek, mint ama régi okmányokban emlitett, számos ottani család neve is tanúsítja.

Vannak, akik azt tartják, hogy Privigye már 861 év előtt létezett (s e szerint ezer évesnél idősb volna), a midőn egy Privina nevű nyitrai fejedelem e helyen keresztyén templomot építtetett; s állítják, hogy a nyitrai várban máig is fennálló templomot is ugyanazon fejedelem épitteté.

Hogy a szóban forgó privigyei Mária-templom igen régi lehet, az is tanúsítja, hogy még most is régi bástyákkal van körülvéve, s ezt bizonyítja a templom belfalán olvasható 1768-ban készült következő felirat is:

 

Sum vetus, et nemini comtet, sim quando vei a quo

Virginae eondita sacra domus.

Si mihi Matris icon sít compar, octo decenne

Annos et septem seculaque dena dabo.

Me furor hostili violavit secta Lutheri

Pastorum cura Prividiaeque steti.

Nunc iterum rimas minitans, ac poene ruinas

PrlVIDIae renjVo CVnCta Laboré Meae.

 

Csak ezen egy Mária-templom eredete homályos, a többi privigyei templom keletkezésére nézve már mind biztos adatok vannak. Igy tudva van. hogy a Sz. Bertalan temploma 1213-ban épült a nép költségén; a kegyesrendiek templomának alapja 1740 ben tétetett le.

 

 

Privigye város (Nyitra megyében). (Fénykép után.)

 

Privigyén hajdan sz. domokosi apáczák és a megváltótól nevezett karmelita szerzetesek is laktak. Ezek zárdái idővel elpusztultak, de helyüket jelöli máig is az u. n. kolostori kut, s a város birtokához tartozó földön található romok nyomai; a szántóföldből mai nap is gyakran ásatnak ki faragott kövek.

1383-ban Privigye tulajdonához tartozott három falu, melyeket I. Mária királynétól kapott adományképen; e faluk nevei: Musnicz, Mihalen-huta, Reterfalva. Az első végképp elpusztult, neve már csak egy irtványföldben maradt fenn, a két utóbbi neve jelenleg Kis- és Nagy-Lehotka.

Képünk Privigye azon részét mutatja, melyen e város fő nevezetessége, a kegyesrendi szerzet társháza, iskolája és temploma, áll. Ezen házat és iskolát Erdödi Pálffy Pál gróf és nádor özvegye, Kühen Francziska grófnő alapitá l666-dik évben, azon időben, midőn a reformatio tanai már csaknem egész Magyarországot meghódították. A hitbuzgó özvegy grófnő, bajmóozi uradalma jobbágyait az uj tanoktól megőrizni és a rom.kath. vallásban megerősiteni óhajtván, ennek eszközlésére a kegyes tanitórendet tűzte ki, s tagjait Bécsből, Lengyelországból s más hazai helyekből hivta be.

1740-ben tétetett le a képünkön is látható nagytemplom alapköve. E templom egyes részeiben az épités alkalmával a Szucsány vidékén talált kitűnő fekete márvány alkalmaztatott. A rézfedelű toronyba öt harang tétetett. A templom épitése 1752-ben végeztetett be Boyad János épitész által. A falakat jeles freskó festmények diszitik.

A kegyes iskolarendnek (piaristáknak) Privigyén hajdanában növendékházuk és nagy gymnáziumuk volt. Most csak három gymn. osztály áll fenn, s az összes tanszemélyzet öt egyénből áll.