SZIGETEK XV. UTAZÁS TERMÉSZETTUDOMÁNY

h14–92. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2018. 10. 9. – 10. 29

Tartalom

BEVEZETÉS

SZIGETEK XV.

FORMOZA SZIGET LAKÓI. 1895.459.

Dr. Semayer Vilibáld. BIRÓ LAJOS ÚJ-GUINEÁRÓL. 1902. 23. 753

A. D. KORFU. 1912. 17. 332.

HOGYAN CSEMPÉSZTÜNK HADI SZEREKET KUBA SZIGETÉRE? 1897. 4

A Csendes-tenger gyöngye. Pampagnia. 1876. 26. 406.

TABARKA SZIGET. 1881. 20. 317.

Sámi Lajos A trinidádi aszfalt-tó. 1877. 774.

Wight szigete. 1874. 32. 502.

A föld legifjabb szülötte. (György-sziget) 1866. 164

TERMÉSZETTUDOMÁNY

Sz. K. A VILÁGEGYETEM VÉGTELENSÉGE 1911. 718.

Mauritz Rezső. A föld képződéséről. 1868. 103.

Kiss Elek: Milyen a föld belseje? 1872. 305.

Mauritz Rezső: A tűzhányó hegyek. 1863. 111.

A Popokatepetl tűzhányó hegy Mexikóban.1861. 269.

Hoffmann Ottó. : AZ ÉGBŐL HULLÓ KÖVEK. 1898. 835.

Sámi Lajos: Földünk ismeretlen részei. 1873. 275.

A tenger mélysége.1876. 663.

A TENGER MELYSÉGE. 1898. 44. 764.

Sámi Lajos: Az emberi nem jövője. 1873. 539.

UTAZÁS

Vékey Zsigmond EGY MAGYAR EMBER UTAZÁSA A FÖLD KÖRÜL.

I., II. 1883. 676.

Keletindiai postakocsi 1868. 20. 236

V. K. KHINAI POSTÁSOK. 1898. 692.

UTAZÁS SZIBÉRIÁBAN. 1891. 242.

Sámi Lajos. Egy orosz utazó Közép-Ázsiában. 1873. 199.

Az utazás Oroszhonban.* I. II. 1878. 510.

Dr. S. J. A világító tornyokról. 1859. 23. 272.

Kompolthy Tivadar MAGYAR HAJÓJÁRAT AFRIKÁBA, I. 1902.285.

GÁLYA

SEBŐK ZSIGMOND: A GÁLYARABOK. Elbeszélés.1914. 01. 08.

PEKÁR GYULA: Amazon királynő. 1917. 1. 14-15

google

FÜGGELÉK

Idézettség: Krúdy Gyula: Irodalmi kalendárium, Szépirodalmi 1989.

Farkas Zoltán A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP 1912. 35.705.

Az orosz könyvkereskedő. 1879. 206

h14–92. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

Bevezetés

Új témakör a „Természettudomány”. 150 éves ismeretek a naprendszerről, a föld keletkezéséről, tűzhányokról.

Bemutatjuk a gályát, töbek között egy szomorú elbeszélést is e témkörben. A Függelékben a kecskeméti

művésztelep bemutatása olvashtó. Több írásban magyarok szerepelnek.

SZIGETEK XV.

FORMOZA SZIGET LAKÓI. 1895.459.

A Khina és Japán közt folyt nagy háborúnak egyik eredménye volt, hogy a békekötésben Khina átengedte

Japánnak a nagy Formoza szigetet, mely a Csendes-oczeánban s Japántól délre fekszik. A sziget igen fontos

szerzemény. Csaknem oly nagy, mint az egykori Erdély: lakosainak száma körülbelül 3 millió s útjába esik a

sziget mindazoknak a hajóknak, melyek a Csendes-oczeán legtöbb szigetcsoportja felől a khinai

kikötőkbe igyekeznek. Azonban árnyékoldala is van ennek a hódításnak. Formoza még meglehetősen vad

tartomány, a khinaiak több század óta sem voltak képesek czivilizálni, sőt valójában csak a tengerpart egy része

volt az övék, a belföld és a déli vidék a benszülött maláji eredetű népé, mely a khinaiaktól teljesen függetlenül élt,

sőt azokkal ellenséges viszonyban volt. De maguk a letelepedett s részben a benszülöttekkel elegyült

khinaiak sem nagyon szeretik az anyaállamot, mely az ő érdekeikre semminemű tekintettel nem volt; ezért gyakran

volt itt forradalom, a mint hogy most a japánokat is fegyveres ellenállással fogadták.

Formoza teljes meghódítása és czivilizálása tehát még függőben levő nagy feladat. A benszülötteket a khinaiak

csehuan-dknak nevezik, a mely szó vadembert jelent. Vadak is a formozaiak valósággal. Már a gyermekek játékai

között megvan a khinaiak fejének levágása s az öregebbek dárdáikat ós kunyhóik kapuját a megölt khinaiak

koponyáival és zopfjával ékesítik fel. Mint maláji eredetű embereknél, szokásban van még náluk a vér-boszú, a

tabu tilalom, a nőtlen ifjak együttes élése. Legalább 100 apró törzs lakik a szigeten egymással csaknem folytonos

háborúban. Nyelvük szerint három főcsoportot lehet köztük megkülönböztetni: az éjszakit, középsőt és délit.

Csaknem mind kizárólag vadászatból és rablásból élnek; csak rizst, batatát és dohányt tenyésztenek. Ananász,

czitrom és banán az áldott földön csaknem vadon terem. Némely helyen az őserdők sűrűjében bambusz

kunyhókból álló apró falvak találhatók.

A csehuauok általában erős, izmos emberek, nagy lábakkal s nagy, tágra nyílt szemekkel. Bőrük sötétbarna, hajuk

fekete ós szálas, a férfiaknál a homlok felett rövidre van nyírva, de különben hosszú. Szakállukat rendesen kitépik.

Füleiket kifúrják, a férfiak nagy gyűrűket, a nők bambusz-csapokat, gyöngyzsinórt és tarka magvakat raknak belé.

Minden nő tetoválja magát, a férfiak közül azonban csak azok, kik a háborúban kitüntették magukat;

minden levágott khinai fejet egy tollalakú kép jelöl; soknak testén 40—50 ilyen van. A fogakat mészszel és

beteldióval feketére festik. A gyermekek szemfogait korán kiverik. Öltözetük igen egyszerű. A déli vidékeken már csak

csípő-övet hordanak jutakenderből. Fegyvereik puska, lándzsa és nyíl. Mind pogányok, egy nagy szellemben s több jó

és rossz szellemben hisznek, valamint a túlvilági létben is. Az eső, mennydörgés a szellemektől ered ; a földrengést hitük

szerint egy nagy disznó okozza, mely a hegyekben

vő vasoszlophoz dörgölődik. A nap forog a föld körül, mely lapos és alsó részén szőrös emberek laknak.

Az első emberek és állatok bambuszbokorból eredtek.

Népi jellemük eléggé barátságos, vendégszeretők és szótartók. Ha az európai valamely bennszülött asztalánál evett, ez

elkíséri őt s oltalma alatt teljesen védve van. A házasságot könnyen kötik és könnyen oldják fel, de a nőt általában

tisztelik; a háborús felek közt ők a közvetítők. Nőt nem is ölnek meg, kivévén, ha khinai. Még ma is évenként több száz

khinait ölnek meg, holott a khinaiak csak 4—5 csehuant, bár a kormány minden csehuan fejért 30 forintot fizet.

A benszülött csehuanoknál csak egy kissé műveltebbek a íélwéiűpepohuanok, kik nagyobbrészt a khinaiakkal együtt élnek,

de maguk között maláji nyelven beszélnek. Öltözetük ugyanaz, mint a khinaiaké, kivévén a fejdíszül szolgáló turbánt;

a nők lábainak összeszorítását is megtanulták tőlük. Igen sok van közöttük keresztény s a legtöbb földmives, de

egyúttal a khinaiak jobbágya. Ők a csereközvetítők a vadak és khinaiak között. Lőfegyvert, kést, sót, pálinkát s más élvezeti

szereket visznek a vadakhoz, kiktől bőrt, kendert, kámfort s más árukat kapnak; a parton halásznak és sót főznek.

A pepohuanok magas, bronzszínű, fekete hajú emberek; a nők kissé világosabb színűek s átlag igen csinosak.

A khinaiak látszólagos szabadságot engednek nekik. Saját főnökeik is vannak, kik, mondhatni, rabszolgaságban tartják őket.

Formoza sziget lakóinak harmadik csoportja a hakkák, azaz a Khinából, főkép Kwangtung tartományból már régóta

bevándorlott emberek, kiknél a vórvegyülés főkép a mongolszem átalakulásán látszik meg, de különben ugyanoly

életmódot folytatnak, mint a khinaiak. Városaik, theaültetvényeik, rizsföldjeik ugyanolyanok, mint a milyenek Kbinában

láthatók.

A khinai eredetű lakosság már jelenleg is a nagyobb fele Formoza sziget lakosainak. Nagyon valószínű, hogy idővel

az egész sziget el-khinaiasodott volna.

Most új helyzet állott elő s nem lehetetlen, hogy a hatalmas japánok karddal fogják megkisérleni a csehuanok teljes

leigázását. De ez nem lesz könnyű munka.

Dr. Semayer Vilibáld. BIRÓ LAJOS ÚJ-GUINEÁRÓL. 1902. 23. 753.

Mikor Biró Lajos 1895 őszén Új-Guineába indult, miként ezt folyó hó 8-ikán a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartott második

ismeretterjesztő előadása alkalmával is hangsúlyozta, főleg zoológiai tanulmányokra és gyűjtésekre készült. Ethnographussá csak odakünn a pápuák közt lett. Tanulmányainak eredeti irányához képest második előadásában főleg Új-Guinea állatvilágával foglalkozott és csak olyan néprajzi tárgyakat mutatott be, melyeknek nyersanyagát a benszülöttek az állatvilágból veszik, vagy legalább ezzel valami más módon egybefüggnek.

Új-Guinea állatvilágát csak úgy mint egész Ausztráliáét, főleg az jellemzi, hogy a magasabb rendű emlősök s így a déli vidékeket jellemző, hatalmas termetű vastagbőrűek, továbbá a nagy ragadozó allatok belőle teljesen hiányzanak. Ezek helyét főleg az erszényesek foglalják el, melyekből egymagában Új - Guinea szigetén mintegy negyven faj él.

Két szelídített emlősnek: a kutyának és disznónak elég fontos szerep jutott a pápuák életében. Mindkettőt húsáért tartják. A kutya húsa azonban nem holmi közönséges mindennapi eledel. Ezt bizonyos vallási szertartások mellett csak felnőtt, javakorabeli férfiak élvezhetik, míg a vének, nők és gyermekek, de még az európaiak is a kutyahús élvezetéből teljesen ki vannak zárva. Biró maga is, noha az Új-Guinea szárazföldje előtt fekvő Bili-Bili szigeten, hol hosszabban tartózkodott s már szinte benszü-löttnek és családtagnak tekintették, a kutyalakomákról csak hallott, de egyet sem látott.

A kutyának a szemfogát is nagyra becsülik; ez a pápuának a görbe disznó-agyar után sorban a második legbecsesebb drágaköve. Ezekkel díszítik fej- és mell-ékeiket, tarisznyáikat, stb.

Az új-guineai disznó kisebb a miénknél, neve bole damu, a mi azt jelenti: jó húsú. Ezt a bole damu szót azonban átvitt értelemben mindenre alkalmazzák, a mi szerintük jó, így a pápua akkor, a mikor néhai atyja koponyája van a kezében és azt akarja jelezni, hogy az öreg milyen jó ember volt, ezt is csak azzal a szóval fejezi ki, hogy bole damu, amit egy-egy átfutó utazó akár arra is magyarázhatna, hogy az új-guineai pápuák emberevők.?

A disznóölés a pápuáknál is ünnep. Ilyenben Biró is részt vett, ki egyszerre 36 disznót is látott öletni. Egyik képünk is ilyent ábrázol.

A disznó egyszersmind állandó csere-tárgy, tehát pénz, melyért minden megvásárolható még a nő is. A nő vételárát szülői vagy egyéb hozzátartozói kapják s a házasságkötésnél legfőbb dolog a vételár iránti alkudozás, mégis a pápuák legtöbbnyire igen boldog családi életet élnek.

Bíró ezután sorra veite Űj-Guinea nevezetesebb állatait s bemutatta a legjellegzetesebb alakokat; az erszényes emlősök közül a Pha-langista orientális Pali. nevűt, a madarak közül a pompás aranysárga vagy vöröses tollafatú paradicsommadarakat, az óriás és a törpe papa-gályokat, a különféle galambokat, a csillogó kék tollú jégmadarat, melyet éjszaki rokonsága révén neveznekígy, noha ez a fajtajajeget soha sem látott. Elmondta azt is, hogy ezeket az állatokat miképen vadászszák s mily módon fogják a pápua fiúk az óriás kígyót. Itt bemutatta ennek alsó állkapcsát is, melyet orvosi műszernek, vércsapolónak, használnak.

A hüllőknél egy új elevenszülő bekafait i ennek fejlődósét mutatta be. a rovaroknál a remek csillcgású. óriási lepkéket, melyek közül az egyik néhai Erzsébet királyné, nevét viseli, továbbá egy Chyzer miniszteri tanácsos nevéről elnevezett új atka-nemet, néhány érdekes termesz hangyát, stb. Ez utóbbiak közül az egyik fajnak fészkét szintén bemutatjuk

A csigáknál és kagylóknál egyúttal cigapénzt és az ékszereknek azt a fajtáját mutatta be, melyet ezzel díszítenek.

Mindezek az állatok a mi földövünkön otthonosaktól teljesen elütök, de van az állatországnak egy utolsó osztálya, melynek tagjai

számban valamennyi előbbit fölülmúlják és a melyek az egész földön azonosak, ez a mikroskopi kicsinységű ősállatok osztálya, melyek Új Guinea pocsolyáiban is ugyanazokban, a formákban tenyésznek, mint. akár a Hanság mocsaraiban, vagy a mi útszéli gödreinkben.

Rendkívül gazdag gyűjteményének természetesen csak kis részét mutathatta be Biró Lajos. Különösen, beoseaek a néprajzi, érdekű tárgyak, melyekből a Magyar Nemzeti Múzeumnak ez idő szerint a Csillag-utcza 3. számít házban elhelyezett Néprajzi osztályában annyi tárgy van, amelyekből meg lehet ismerni az ősember immár végpusztulásnak induló kulturális termékeit.

A többi előadásait Biró Lajos a különféle tudományos társulatokban fogja megtartani.

A. D. KORFU. 1912. 17. 332.

A szigethez közeledvén, mely reggeli köd-fátyolában hosszan elterül a tengeren és miután jó magasra kiemelkedett belőle, délfelé leereszkedik hozzá és egybeolvad vele: első gondolatunk királynénké, ki ide menekült az emberek, az udvarok elől és itt keresett megnyugvást a gazdag természetben és a nagy történeti emlékekben. Gyönyörű kastélyt építtetett magának Gasturi faluban, tetején egy magaslatnak, mely meredeken leszáll a tengerparthoz és délfelá végtelen kilátást nyit a tengerre. A hely, a látvány varázsa lassan-lassan hatalmába kerítette. Itt szerette meg a görögség emlékeit és a mai görögséget is. Fehér márványszobrokkal ékesíttette a parkot, az emberi szépség, erő és tragikum nagy alakja után nevezte el a kastélyt Achilleionnak és megtanult görögül, hogy a görögség legnagyobb örökségét, nyelvét, irodalmát, eredetiben birhassa. Az ember rokonnak érzi magát az ő finom leikéhez, mely többet tűrt és szenvedett, mint az isteni Odysseus. Ő rá gondolván, megértjük, hogyan keletkezik a szentek tisztelete és imádata. Ők kapcsolják össze a véges embert a végtelen hatalommal és az ideállal. Rokonaink és mégis oly magasan állanak az emberek fölött.

Ez tehát igazi, görög, hamisítatlan föld, az első, melyre lábunkat tehettük. Itt játszódott le egy része annak a csodás misztériumnak, melyet görög

történetnek neveznek. Mert mélységesebb titok és nagyobb csoda, mint a görögség, az egész világon nincs és nem volt. Meg kell öregednünk, hogy

hozzája ifjodjunk és egy-egy áldott pillanatban valójában meglássuk. És minden elmúlt! Mikor partra szállunk, hammar kiábrándulunk

ábrándjainkból. A parton magas, de közönséges házak, a házak közt szűk, piszkos, görbe, fölfelé húzódó utczák. A kávéházak előtt túlságosan

egyszerű szalmaszékek, melyeken most déltájban még nem ül senki. Itt semmi sem régi, semmi sem tiszta, semmi sem hívogató. A boltok nálunk

csak a falun ilyen falusiak. Az emberek szegényesen, de nyugatiasán vannak öltözve, lézengenék, szatócsok, mesteremberek, úgy látszik,

semmi dolguk, nézik a hajót és az újonnan érkezetteket. Az első benyomás nem nagyon kedves. Ezt meg kell előbb szokni.

A kocsi óriási téren visz keresztül, el a királyi palota mellett, tisztább városrészbe, széles utczába, a Hotel d'Angleterre-be. A szálló szép, tiszta,

nagy kilátással a tengerre. Tele van németekkel, kik közé egy-két franczia és vagy egy tuczat angol keveredik. A németek közt föltűnik Dörpfeld, a hires

műtörténész, ki a görög ásatásoknak most fővezére; itt is ő vezeti az ásatásokat, melyekre a német császár ide rendelte, miután a görög

kormánytól a felhatalmazást kieszközölte számára. Tudva van, hogy a véletlen hozta itt fölszinre a föld alatt rejtőzött régészeti kincseket.

Két évvel ezelőtt egy paraszt a maga földjén ásás közben egy szobortöredéket talált, melyre egy német hírlapíró, Limán, a Localanzeiger munkatársa,

ki most is ilt van, figyelmeztette a császárt. A császár Dörpfeldet ide rendelte, aki nagy körültekintéssel és szerencsével egy régi görög templom

maradványait találta meg, és a maga hires leleményességével a régi templomot rajzban szépen rekonstruálta. A szoborrészeket egy kis múzeumban

helyezte és rendezte el. Kitűnt, hogy mind e szoborrészek egy régi, még eddig ismeretlen rendeltetésű templom nyugati homlokzatának háromszögű

orom-mezejéből valók. A csoport talán a gigászoknak egy csatáját ábrázolja. Erre a gondolatra Dörpfel¬det Homer Odysseájának ama részei

vihették, melyekben a feákokról van szó (a feákok országa, Scheria, a hagyomány szerint ez a sziget volt) és gyakran a gigászokról történik említés.

De a rekonstruált csoport is erre látszik utalni.

A csoport elrendezése a következő. A csoport közepén van a hatalmas, kigyó-övezte, kigyófürtű. Görgő, vigyorgó, rémületet keltő arczával (Medúza), féltérdre ereszkedő helyzetben. Mellette baloldalán egy ifjú alakja, a jobboldali pendant hiányzik.

Dörpfeld azt hiszi, a baloldali alak Görgő fia, Chrysaor, mert a jobboldalon egy lólábnak a nyoma látszik és Gorgónak tudvalevőleg két fia volt,

Chrysaor és Pegazus. Igaz, hogy az eddig ismert ábrázolásokból és mítoszokból azt tudjuk, hogy Chrysaor és Pegazus akkor jöttek világra, mikor

Perseus levágla Görgő fejét; a magasra szökellő vérből támadtak; itt pedig Görgő feje még a vállán ül és mellette áll két gyermeke, íme, új változata

a régi, rejtelmes, hatalmas mítosznak. Nem valószinű-e, hogy ha a templom nyugati homlokzatán Gorgót látjuk, akkor a templom Poseidonnak

volt szentelve, ki szeretője volt Gorgónak? Azt is meg kell figyelnünk, hogy ez a Gorgo-arcz nem oly idealizált és szépséges, mint a későbbi görög

művészetben (lásd pl. a müncheni Medúza Eondanini márványreliefjét), de nem is oly szörnyűséges, mint a homéri: tompaorrú ugyan és széles-arczú,

de nem kioltott nyelvű és disznófogú. Dörpfeldnek bizonyára igaza van, legkorábban a. VI. századból való (Kr. e.), de egy-két századdal idősebb is lehet.

De folytassuk a csoport leírását. Chrysaor és Pegazus oldalán egy-egy hatalmas sárga vad, oroszlán vagy párducz, az egyik egészen megvan, a

másiknak a feje, Gorgó félelmetes hatalmának jelképei. Ez a csoport öt középső alakja, hatalmasak, rémesek, Poseidon birodalma rettenetes viharainak

szimbólumai. (Ez persze puszta föltevés!) Azután következnek alakok, melyek nyilván a lezajlott nagy harczra utalnak. Baloldalt egy alak ledöfi a

másikat, jobboldalon egy nő látható, mely felé dárda hegye irányul, mellette, a mező végén, földre terített alak. A szűkülő mező térviszonyai folytán ezek

az alakok persze sokkal kisebbek és azért visszásnak tetszik gigászokat látni bennük; a női alak is a gigantomachia föltevése mellett

megmagyarázatlan. Az, hogy emberi formájúak, rendes alkatúak nem szól a föltevés ellen, mert kezdetben a gigászokat halandóknak,

emberformájúaknak képzelték. De vajon két harczos pár és; két holt alak (az egyik megvan, a másik mint pendant biztosan megvolt) kelti-e a gigászi

harcz képzetét?

Íme, bő anyag a régészek éleselműségének foglalkoztatására! A csoport bizonyára igen fontos maradványa az archaisztikus régi görög

művészetnek és művészileg is igen érdekes. Nagy erő fejeződik ki benne, a primitivitáson régen túllevő művészeti formákban. Ez a legérdekesebb,

ami most Korfuban látható. A kis múzeumban még egy terem van, mely a régebben talált műkincseket foglalja magában, többnyire sírreliefeket, de

nagyrészt a római időkből valókat. Ezeket minden rend nélkül helyezték el, Dörpfeld nem igen érdeklődik irántuk.

Dörpfeld oly kedves volt, hogy egy napon összehívta a hotel lakóit és a múzeumban érdekes, szép előadást tartott a csoportról s azután

elvezetett bennünket a lelőhelyre, megmutatta az épület alaprajzát, a fenmaradt oszloprészeket és a nagy oltárt, mely a keleti homlokzattól nem

messze állott. Akkor mondotta el, hogy ő egyebet, nagyobbat keres, keresi a régi feákok palotáinak maradványait, a homéri időkből, azt a nagyszerű

királyi palotát, melyről Homer az Odysseában oly gyönyörű leirást ad. Nem bizonyos, hogy Korfu a homéri Scheria, de lehetséges; a hagyomány

mondja, a földrajzi körülmények nem szólnak ellene. Ha pedig Korfu Scheria, ahol a szépséges Nansikaa oly jóságos, kedves volt Odysseushoz, miért

nem találhatnék meg annak a nagyszerű pompának némely maradványát, talán épp az arany és ezüst fáklyavivő szoboralakokat, melyekről

Homer szól ? Annyi képzeletnek látszó homéri leirást igazolt az utolsó évtizedek Schlieman-indította lelkes kutatása. Gyönyörű volt a tudóst látni,

mikor képzelete meggyűlt ezen a gondolaton és megfeledkezve hallgatóiról, Homer leírásait idézte. Hiába mondják német ellenfelei, hogy Dörpfeld

inkább mérnök, mint filológus és archeológus; ez a mérnök oly könyvekből tud olvasni, melyeket csak ő tudott a földből kiásni.

Mikor ott voltunk Korfuban, nem találtak semmit. Azóta olvastuk, hogy elutazásunk napján, ápril 1-jén. Dörpfeld megtalálta a tenger partjának

közelében, a görög királyi nyaraló parkjának szomszédságában, egy palota maradványait. Limán úr azt írja a «Localanzeiger»-nek, hogy a palota

a VI. századból (K. e.) való. Tehát nem Alkinoos palotája. De a VI. századból való! Ez is valami. Színes üveget is találtak a lelőhelyen. Ezt keresi Dörpfeld!

Ezek a leletek egészen más szint adnak a szigetnek. Eddig semmi sem volt ott, ami igazán a múltra emlékeztet. Minden új a szigeten, a régi viskók

és bérkaszárnyák is újak, a szép tengerparti paloták még újabbak, az angol uralom maradványai, a jó utak, a terek, a nagy tengerparti út is. Most megnyílik a föld és helyreáll a kapcsolat a régi Görögországgal. Most kettőzött figyelemmel nézzük az embereket is. Igazán nem mondaná semmi, hogy itt valaha a világ

legzseniálisabb, legteremtőbb népe lakott? Százféle tipust fedezünk föl. A polgári ruhában levők többnyire kicsinyek, éles vonásuak, szabályos arczuak

ugyan, de talán inkább olasz rokonoknak látszanak. Tudja Isten, még görögebbnek tartom ezeket a sötét nézésü, fekete szakálluakat, a rongyosokat, kik oly nehézkesen járnak, de valahogy hasonlítanak görög reliefképekhez.

Azok a szélesvállú magas alakok bizonyára illír származásúak. Török is akad. A ruházat mind középkori, ahol nemzeti és jellegzetes. Gasturi és Benizze lakói legszebben öltözködnek, természetesen a nők. Tele aggatják a mellüket arany ánczokkal, brossokkal, pénzekkel. Csúnya, tornyos hajviselet. A fülbevalók lehúzzák a fület, oly nehezek. Drága csipkeingvállak. Aranyos hímzésű rövid lajbik. Szoknya szoknyákon. Ebből semmi sem görög. De akad, néha-néha, gyönyörű arcz; egyenes finom metszésű görög orr.

Talán ezeknek van közük a görögséghez. Elhitetjük magunkkal és babonás áhítattal nézzük ezeket az öntudatlan emlékeit a hajdani isteni szépségnek

Nem változott a tenger, a föld, a hegy, a fa Ma is óriási olajfaerdők terülnek el a dombok oldalán, mint Homer idején. Itt nincsenek tűz-hányók,

itt úgy látszik nem volt mindent fölforgató földrengés. Az olajfák közt néha egy-egy óriási eukalyptus. Sok narancsfa, Benizzében narancsligetek.

Pálmafák, Magnóliák, Czitromok, Czédrusok, Fügefa, Fenyőfélék. Iszonyú nagy kaktuszok. Agávék. Igazi akácz. Illatos virág, hogy csak úgy

tarkállik a mező. És minden kis magaslatról messze kilátás a tengerre, mely oly hihetetlenül kék. Fölöttünk meg a kék ég. A tengeren sok kis sziget.

Egyike a legfestőibbeknek a kis Pontikonisi, mely annyira hasonlít Böcklin Halottak szigetéhez, csakhogy Böcklin dur akkordban festette, míg itt

minden moll-ban van. Igazán itt lakhattak a feákok, akik annyira szerették a jó kosztot, a kényelmes lakást, az édes bort. Vajon bor-e ez? Oly édes ma is, és annyira nem bódító. Azt hiszem, magyar ember ezt nem is nézheti bornak.

Az ember nagyszerűen tud akklimatizálódni. Már néhány nap múlva nem látjuk a szűk utczákat, a sok kis boltot, az utcza szennyességét. Megyünk a

tenger partjához és belebámulunk a tengerbe. Vagy sétálunk Kánoni felé, ahhoz a szép kilátó ponthoz, ahonnét látni a kis Böcklin szigetet, a magas

Achilleont és a nagy, nagy tengert, a nap ragyogó fényében. A lélek megtelik fénnyel, feledéssel és jóérzéssel. Ha azután hazatérünk a hotelbe és

mellettünk elrohan a német császár vörös automobiljainak egyike és a hotelben az új vendégek beszélnek a császárról és este kigyúlnak az elektromos

lámpák, akkor néha úgy érezzük, mintha ez a hotel és a németek, és a Hohenzollern császári hajó és ez az egész lármás, izgó-mozgó jelen volna a múlt,

az álom, a nem-valóság. A Gorgó nincsen abban a kis múzeumban, összegörnyedve és megcsonkítva, hanem fent a magasból, a templom oromzatáról néz

le reánk és hirdeti a véres erőszak rettenetes igéjét. Csodálatos ijedelmek kelnek szivünkben és az álmodozásnak ezek a pillanatai mégis a

legszebbek. Ezekre fogunk legtovább emlékezni.

HOGYAN CSEMPÉSZTÜNK HADI SZEREKET KUBA SZIGETÉRE? 1897. 4

— A jelenlegi kubai forradalomból. —

Carico Benjámintól.

A múlt augusztus hó első hetében Florida állam Tampa városában megismerkedtem Garcia Salvadorral, a kubai fölkelő vezérek egyikével. A fölkelő seregben őrnagyi rangot viselt s az előző hónapban jött Kubából az Egyesült-Államokba, hogy a fölkelést támogató «Junta czímű szövetkezet részére, — mely szövetkezet nagyrészt kubaiakból áll, — Maceo fölkelő tábornoktól híreket hozzon. Megegyeztem vele, hogy a «Három barát» («Three Friends») nevű gőzössel, mely egy még meghatározatlan napon Jacksonvilleből a fölkelők részére hadiszereket volt szállítandó, én is Kuba szigetére megyek.

Garcia megismertette velem a Junta titkos szervezetét s egész működését, melyekről azonban e helyen természetesen nem szólhatok. Csak annyit

mondhatok, hogy a szövetkezet műdése s szervezetének tökéletessége bámulatba ejtett. Augusztus közepe táján, mielőtt Tampából a vasúton elindultunk,

előbb néhány nagy ládát küldtünk Jacksonvillebe, a Junta egyik ottani tagjához. Nem értesítettek róla, s én nem is kérdezősködtem, hogy mi van a

ládákban; de azok nagyon hasonlítottak azokhoz a ládákhoz, melyekben a Mauser-féle fegyverekhez való töltényeket szokták szállítani.

Megérkezésük után e ládák Jacksonvilleben rögtön eltűntek az emberi szemek elől, s én sem láttam azokat, amíg csak messze künn nem voltunk a tengeren.

„ A három barát” Jackson ville kikötőjében, a széles St.-Johns folyó vizén feküdt, csöndesen s látszólag teljesen elhagyatva, s csak az őr, a kapitány s

a gépész voltak födélzetén. A spanyol kémeket azonban nem lehetett rászedni. Néhányan közülök álruhában mindig a kikötőben ólálkodtak, hol munkásoknak, hol halászoknak öltözve, s így egy csapással két legyet ütöttek, t. i. angolnát fogtak és adatokat gyűjtögettek.

A csempész hajóskapitányok között valószínűleg egy sincs, ki Broward kapitánynál hidegvérűbb s merészebb volna. Időről-időre a vámhivatalnokok

fölmentek hajójára s ő mindig a legudvariasabban fogadta őket s egész hajóját készségesen bocsátotta szemléjük alá.

Sennor Marratequi, a jacksonvillei spanyol konzul, azonban gyanított valamit s a hatóságokat egyre ostromolta, hogy a «Három barát »-ot ne engedjék elutazni.

A hajó azonban semmi bebizonyítható törvénytelenséget nem követett el, minélfogva lehetetlen volt az elutazásban akadályozni.

Egy nap tudtunkra adta a kapitány, hogy a következő éjjel indulni fogunk Kubába, s az expediczió tagjaiul a következők jelöltettek ki: Gomez Francisco, a

kubai fölkelő sereg fővezérének fia; Marti Paolo, Maceo tábornok vezérkarának tagja; Salos Caesar és Soto Donato kapitányok; továbbá még tizenkilencz

egyén, többnyire kubaiak, közöttük Garcia Salvador és én. Egy külön csoport a fölkelők tüzérségének gyarapítására volt szánva: kik közül öten

azelőtt az Egyesült-Államok tüzérségében, hárman pedig az orosz hadsereg tüzérségében szolgáltak.

Valódi megkönnyebbülést éreztem, midőn a nap végre sűrű felhők között, viharos éjszaka közeledtét jelezve, vörösen, haragosan lenyugodott. — Minél sötétebb, annál jobb, — gondoltam magamban, — utamat a fő-utczán levő kis vendéglő felé irányozva, hol rendesen étkezni szoktam, hiszen az indulásig volt még idő elég. Garcia Salvadort már ott találtam. — Éppen most találkoztam kivül egy átkozott spanyol kémmel, — monda. — Úgy látszik, ez gyanít valamit, s bajunk lesz még vele, hogy lerázhassuk nyakunkról. Midőn kiléptünk a vendéglőből, az utcza villamos lámpái éppen akkor kezdtek szikrázni. A spanyol az utczasarkon álldogált. Mosolyogva hozzánk lépett s megkínált szivarral. Mi röviden visszautasítottuk, s egy közel álló bérkocsiba ugrottunk s a kocsisnak megparancsoltuk, hogy hajtson sebesen. Alig voltunk egy utczasarokkal tovább, midőn észrevettem, hogy a spanyol egy másik kocsiban követ bennünket. Ö bizonyára hallott valamit az expediczió elindulásáról, s kézzelfogható bizonyíték után járt, hogy

elindulásunkat aztán megakadályozhassa. Garcia magán kivül volt dühében.

— Majd elbánok én vele, hogy nem fog tisztességes emberek után leskelődni, — monda. — Gyerünk, utánam! — A kocsit megállítottuk s gyalog

bementünk egy elhagyott hajókikötő szélére. A spanyol szintén gyalog utánunk jött. Gúnyos mosollyal szólított meg bennünket:

— Ah! uraim, —kezdé. Tovább azonban nem jutott. Nagyon is közel lépett a víz széléhez, s Garcia egy hirtelen taszítással a vízbe

lökte. Hatalmas loccsanás csapódott fel, s mi a másik pilllanatbun már siettünk kocsink felé. Mögöttünk a vízből dühös átkozódás

hallatszott. Mellettünk két ember szaladt a víz felé.

— Mi baj ? — kérdezték.

— Valaki a vízbe esett, — válaszolt Garcia, — s mi siettünk kötélért, hogy kihúzhassuk. — S futottunk tovább, beugrottunk kocsinkba

és elhajtattunk.

Húsz perez múlva a találkozó helyen voltunk s nem tartott soká, midőn valamennyien összegyültünk a hajón, s midőn az utolsó is

átlépett a hajó hídján, egy rejtelmes, sötét vontató gőzös jött a "Három barát»-hoz. A vontatót kötelekkel hajónk oldalához erősítették s lassan

megindultunk. Alig hagytuk el a partot, már egy csomó kisebbfajta ládát beemeltünk a vontatóból hajónkra s a fenék-ürben elhelyeztük. Még tovább egy másik vontató is csatlakozott hozzánk, hogy gyorsabban haladjunk.

Az éj sötét volt, s a vontató hajók oldalán verődő fehér habvonalat alig birtuk kivenni. Hirtelen vörös izzó fény áramlott ki a gépházból, s a

«Három barát» kéményén fényes lángnyelvek csaptak ki. Begyújtottak a kazánba gőzt készíteni. Az ajtón keresztül látni lehetett az övig meztelen izmos

legényeket, amint nevetve, tréfálkozva lapátolták a szenet a kemenczébe. Eszünkbe sem jutott, hogy egy spanyol hadihajó nekünk valaha bajt

csinálhatna. Messze előttünk a sötétben kísértetiesen futkostak a tenger világló hullámai, néha megvillanva, aztán elenyészve a semmiségbe, mint

valami temetői kisértetek. Egyszerre a vontató hajók beszüntették lassú, szabályszerű puffogásukat, aztán a matrózok rekedt kiabálása

hallatszott, s egy perez múlva a vontatók visszafordultak, födélzetükön néhány sötét alakkal, kik búcsúzóul jó kivánataikat hangoztatták

felénk.

Megszólalt a csengetyü is a «Három barát gépházában, s erre a csavarok tompa mormolással elkezdtek forogni, s mi magunkra

maradva kifutottunk a sík tengerre, hogy elérjük Kubát úgy, ahogyan tudjuk.

II.

Két napi utazás után egy nagy, három-árboczos hajót vettünk észre, mely vitorláit behúzva nagy meztelen árboczaival csendesen himbálódzott

a tengeren. Az árboczos hajó roppant elhagyatottnak látszott s nagyon hasonlított egy szárnyaszegett, lelőtt madárhoz. Fent az árbocz kosarában

egy ember hosszú távcsővel erősen kémlelt bennünket. Ez nemsokára lebocsátott egy hosszú kötelet s egy pillanat múlva Kuba zászlaja repült fel a

főárbocz tetejére. «Viva! Viva! Éljen a szabad Kuba!» hangzott minden ajakról. Az árboczos hajó a «Kate Durwent» volt, mely éppen miránk várakozott,

hogy rakományát a «Három barát»-nak átadja. Hajónkat kapcsokkal s kötelekkel az árboczoshoz csatoltuk s megkezdtük a ládáknak s csomagoknak a

«Három barát »-ra való átszállítását, kint a messze nyilt tengeren, hol senki sem vádolhatott bennünket «Samu bátyánk »-hoz (Oncle Sam) nem illő cselekedet elkövetésével. Ha e pillanatban egy spanyol hadihajó megcsípett volna bennünket, az halált jelentett volna mind a két hajó utasaira.

Amíg az átrakodás tartott, három embert küldtek fel a legmagasabb árboczokra, hogy figyelmesen vizsgálgassák minden irányban a sík tengert.

Az átrakodás nekem végtelen hosszúnak tűnt föl. Az emelő daruval ládát láda után emeltek át lassan, óvatosan hajónk korlátján s rakták aztán biztos helyre a hajó sötét üregében.

A rakomány tartalma a következő volt: Ezer darab puska, 460 000 darab töltény, egy pneumatikus dinamit ágyú, 2000 font dinamit, ezer

darab kard, s nagy tömeg orvosi szer és ruhanemű. Az általunk szállított fegyverek töltényei tökéletesen megegyeztek a spanyol Mauser-fegyverek

töltényeivel, hogy az ellenségtől elvett töltényeket ne kelljen megsemmisíteni vagy eldobni, hanem azok a mi fegyvereinkhez is használhatók legyenek.

A rakomány átszállítása már több óráig tartott, midőn a három őrtől majdnem egyszerre kiáltás hangzott le az árboczokról.

— Mi az ? — kérdezte Eivera tábornok.

— Gőzhajó-füst délnyugat felé, — volt a felelet.

Társaink hirtelen az emelkedtebb helyekre ugráltak, hogy jobban láthassanak. Csakugyan a vízszinen délnyugat felé vékony füstréteg

látszott.

— Vájjon spanyol hadihajó-e, s fussunk-e előle ? — hangzott minden ajakról.

A hajó mintegy tizenöt mérföldnyire lehetett s nyilvánvalólag felénk tartott.

— Ha még tiz perczig várhatunk, mindent átrakhatunk — kiáltá Neal kapitány, az árboczos hajó parancsnoka.

— Rajta! tovább! — volt a kevés szavú Broward kapitány rövid válasza. — Estig nem érnek utói s akkor elveszítjük a hajót a sötétben.

Különben alig hiszem, hogy spanyol hadihajó legyen. Mire az utolsó láda velünk lesz, azt is biztosan tudni fogjuk.

Tiz perczczel később az utolsó láda dinamit is hajónkon volt; a kapcsokat eleresztették, a köteleket feloldották, s a «Három barát» lassan

félrevonult az árboczostól. Kölcsönös búcsúkiáltások hallatszottak, s az árboczos felvonta vitorláit s ormán az angol zászlóval, elhajózott

az Egyesült-Államok partjai felé.

Hajónk útja most délkeleti irányban vezetett. «Az éj beálltáig jó lesz távol maradnunk a gőzösök rendes vonalától*, magyarázta

Broward kapitány.

A kazánban anthracit szenet égettünk, melynek úgyszólván semmi füstje sem volt. Ezen elővigyázathoz a sötétség beállta után még az a

rendelet adatott ki, hogy a világosságot a hajón mindenütt el kell fedni. A gőzös sebesen siklott tova s alig csinált nagyobb zajt, mint

egy közönséges evezőshajó.

Szeptember hetedikén a nap vérvörösen vi-radt ránk s időnként eső csapkodott le a felhőkből. A hullámok magasra tornyosultak s aztán megint

alábuktak, oly módon, melyet a hajón élvezni sehogyse volt kellemes. Csak az szolgált vigasztalásunkra, hogy körültünk semmi egyéb nem volt látható,

mint a puszta sík tenger és a repkedő viharmadarak. Álkonyatfeló sűrű köd ereszkedett le ránk s úgy ömlött felénk, mint egy sűrű gőzfelhő.

— Ha semmi közbe nem jön, még hajnalhasadás előtt kikötünk, — monda az estebédnól Broward kapitány.

Nem sokára azonban olyas valami jött közbe, hogy majdnem valamennyien otthagytuk fogunkat. Alig nyugodott le ugyan a nap, hangos vészkiáltás hangzott le az árboczról az őrtől:

— Dél felé nagy gőzhajó látható

— Igen, és pedig egy spanyol hadihajó, — monda Broward kapitány távcsövén keresztül nézve. — Ha nem tévedek a «XIII. Alfonz•>. Bizonyára azok is elég jól láttak bennünket. No! fiuk! most hajtsuk a hajót, a hogy csak menni tud s a többi az én dolgom.

Rögtön felhangzott a szenes lapátok pengése, s nemsokára a hajó erős rengése jelzé a fokozott gyorsaságot. Dél felé a köd eltisztult, s tisztán lehetett látni a nagy hadihajót, mintegy hét mérföld távolságra, amint egyenest felénk tartott.

— Addig nem lőnek ránk, míg legalább négy mérföldre nem lesznek hozzánk, — monda Rivera tábornok.

— Csak még egy óránk legyen, — monda Broward kapitány a kormányhídról, — s el fogjuk veszteni őket a ködben, ott arra nyugat felé.

Igazat mondott. Midőn a köd bezárult mögöttünk, utoljára láttuk a spanyol hadihajót még mindig felénk tartva s búcsúzóul fogait mutogatva. Ugyanis pár perczczel később egy nehéz ágyú durranását hallottuk, de a távolság kelleténél nagyobb volt s nekünk mitsem ártott.

Hajónkon ez éjjel nem aludt egy lélek sem. A köd kevéssel éjfél után kitisztult s az ég fölöttünk tele ragyogó csillagokkal, sötét ibolyaszínben terült el.

Minden perczben fölébredtünk félálmunkból s a korláthoz vánszorogva tekintgettünk dél felé, merre a látóhatáron alul Kuba szigete terült el. Körülbelül

három óra ehetett, midőn a kormányhídról lehangzó csöndes mor-molás keltett föl bennünket.

— Hol fogunk kikötni ? — kérdezé Marti Paolo.

— Ama két fény között, — válaszolá Broward kapitány.

— Ah! Bahia Honda! —volt az általános felkiáltás.

A Három barát félsebességgel, csendesen s zajtalanul suhant a két fény irányába, melyek a tenger színén bágyadt csillagok gyanánt világlottak. Egy órával később kivehettük az éj homályában a komor, pompás hegylánczolatot; melyen Maceo és emberei táboroztak. Keletre a két fénylő világtól Puerto Cabanasnál, a Mariel-fok körül alacsony tengerpart terült el, Weyler táborának legészakibb határvonala. E vonaltól, mintegy tiz mérföldnyi

távolságra kellett kikötnünk.

Éljen a szabad Kuba!» «Éljen Maceo!» «Éljen Gomez!» kiáltások hangzottak föllelkesült útitársaink ajkairól. Éppen, mikor a hajnal kelet felől szürkén s kísértetiesen hasadni kezdett, egyenest a part felé fordultunk, s kevéssel azután a gyorsan világosodó reggeli fényben már jól kivehettük a pálmák nehéz koronáit, s a föld fölött elhúzódó ködön keresztül a magas, buja fűtengert, mely majdnem egészen a víz színéig ért. Éppen Bahia-Honda kikötőjének bejáratánál voltunk, hol a La Hortigosa magas csúcsa eltakart bennünket kelet felé, egy másik hegycsoportozat meg nyugat felé. Hajónk csendesen a keleti part felé tartott s megállt egy kicsiny, mélyvizű öbölben, melyben a tenger felől teljesen el volt rejtve. A horgonyt óvatosan, zajtalanul lebocsátottuk, s valami életjelre várakoztunk a part felől.

Nem kellett soká várakoznunk. A nap még nem emelkedett a látóhatár fölé, midőn az öblöcske keleti partján egy csoport embert

láttunk — lehettek vagy tizenketten — élükön a kubai lobogót lebegtetve.

— Diaz Perico tábornok, — monda Rivera.

Egy csónakot eresztettünk le, s Marti őrnagy parancsára közülünk hatan belé ugrottak, köztük a fiatal Gomez s magam is. Tiz perczczel később a nedves, homokos partra ugrottunk ki. Csak ekkor értettem meg először igazában, hogy a harcz Kuba függetlenségeért mit jelent.

Diaz tábornok emberei soványan, beesett szemekkel s rongyosan tolongtak körülöttünk. Némelyek melltől vállig egészen meztelenen voltak. Mások oly rongyokba burkolva, melyek csupa foltból állottak. Ingeik lyukain s szakadékain keresztül minduntalan látni lehetett kiülő, sovány bordacsontjaikat, melyeket hiábavaló büszkeséggel iparkodtak elrejteni. Némelyek feje rongyokkal volt körülkötve, melyek merevek voltak a száraz, aludt vértől. Másokon borzasztó sebhelyek nyomai látszottak.

S ezek a harczedzett emberek feledni látszottak saját bajaikat, hogy bennünket szívesen fogadjanak. Némelyek nagy csomag banánát hoztak, mások kókuszdiót s mindnyájan a hozott rakomány után kérdezősködtek.

Ezalatt Diaz és Rivera tábornokok egymással értekeztek. Az előbbi tudomásunkra hozta, hogy a La Hortigosa hegyen túl alig egy fél mérföldnyire tőlünk, egy kis öbölben egy spanyol hadihajó vesztegel. Midőn ez tudomásunkra jutott, fokozott sietésre kaptunk parancsot. Az egyik csónak a másik után hagyta el hajónkat, megrakodva töltényekkel, fegyverekkel, dinamittal.

Diaz tábornoknak 1500 embere volt, kik a csónakokat, amint azok partot értek, megragadták, partra húzták s kiürítették. A kirakodás javában folyt, midőn egy káplár érkezett s jelentette, hogy a spanyol hadihajó matrózai egy elfogott fölkelőt agyonlőttek. Több kivégzés is fog következni, monda. Nem tehettünk azonban semmit ellene. Egyetlen lövés elárulta volna a «Három barát» hollétét, s az egész expeiliczió kárba veszett volna.

Jobbat nem tehetvén, a fölkelő káplár vezetése alatt én és Garcia Salvador elindultunk a sűrűségen keresztül a spanyol hadihajó felé.

— Az első ember, a kit agyonlőttek, egy mulatt volt, — monda a káplár, — de én több embert is láttam megkötözve a födélzetén. Azt hiszem, azokat is agyon fogják lőni. Körülbelül egy óra telt el, a míg oly helyre jutottunk, honnét a spanyol hadihajót látni lehetett. A káplár mondta nekünk, hogy az a Legaspi volt, mely az előtt csak szállító hajó volt, de most fölszerelték hadihajónak. A sziklás dombról, melyen hason fekve szemlélődtünk, egy csomó matrózt láttunk az öböl körül álldogálni, egy hadnagy vezetése alatt.

Egy más csomó ember közelében, a pálmafák alatt mozgolódott. Közöttük egy ember állt ingujjban.

— Nézzék! nézzék! — kiáltott föl a káplár. — Agyonlövik. Oh! verje meg az Isten őket!

És sírva borult a földre, arczát a magas fűbe rejtve. Valami okból a katonák visszaadták a fogolynak kabátját, mellényét és kalapját. Midőn ez megtörtént, a matrózok felé mutattak, kik sorban felálltak egymás mellé. Nekem az egész látvány rettentő képzelődésnek tűnt fel. A fogoly erőteljes, mozgékony fiatal ember volt.

Pár pillanatig őreire megvetőleg nézett, s azután egy gyors mozdulattal felszakítá mellén az inget s fejet daczosan hátraveté. Rövid fegyverropogás, egy görcsös ugrás és mindennek vége volt. A káplár arczczal a földön fekve nyögött s ujjaival vonaglás közben a földet kaparta, e mellett átkozódott úgy, ahogy még sohasem hallottam. Bensőnkben megrendülve elváltunk a káplártól s visszaindultunk a Három barát felé.

Útközben Garciával megbeszéltük, hogy mivel ő volt a hajón egyedüli bensőbb ismerősöm, s ő megint visszatér Jacksonvillebe, hogy a kubai ügynek megint a távolból tegyen szolgálatot, én is megosztom sorsomat vele s együtt térünk vissza a hajóval.

Félóra múlva felhúztuk a «Három barát» horgonyát és pedig most már gondatlan zajjal, csörgéssel s Broward kapitány a hajó orrát lassan a tenger felé irányítá, a parton körülállók zászló- és kendőlengetései és búcsúkiáltásai közepette. Midőn a La Hortigosát megkerültük, amennyire a szem csak elláthatott, a tenger sima, sötétkék félkörben terült el előttünk.

S visszatekintve az erdő felé, még láthattuk Diaz tábornok embereit, a mint a csomagokkal s ládákkal bevonultak az erdők közé, hogy Maceo felkelő vezér csapatával egyesüljenek.

A Csendes-tenger gyöngye. Pampagnia. 1876. 26. 406.

Egy borzasztó elemi csapás a Csendes-tenger paradicsomi szépségű szigetei felé terelte a közfigyelmet. 1875. végén oly iszonyú földrengés dühöngött ott, mely egész helységeket pusztított el, s 3—4000 ember életébe került. Az ily módon sújtott helységek közt volt Pampagnia nevű telep is, melynek egy része rajzunkon látható.

Pampagnia Manila szigetén fekszik, mely a Filippini (Fülöp-) szigetcsoport legnagyobb szigete, a „Csendes-tenger gyöngye" s az egész tropikus világnak egyik leggyönyörűbb helye. A forró és melegebb mérsékelt övek majd minden jelentékenyebb növénye megterem Manila szigetén, milyenek például a czukornád, kávé, dohány, gyapot stb., de a sziget lakóinak szellemi fejlettsége koránt sem tart egyenlő lépést a talaj bámulatos termékenységével.

A Fülöp-szigeteket Magelhaens (Magellan) portugál utazó fedezte föl 1521-ben; a merész világutazó itt vesztette életét is a benszülöttekkel folytatott harczban. Négy meghiúsult expediczió után végre sikerült a spanyoloknak, de csak 1565-ben, a szigetcsoportot hatalmukba keríteni, s 1571-ben megalapították Manila városát, mely az egész nagy szigetcsoport fővárosa és a föld eme részén a legrégibb európai gyarmat. A város a keskeny és meglehetősen gyors futásu Paszig folyócska torkolatánál fekszik, s külvárosaival együtt majdnem 150 000 1akója van.

PAMPAGNIA, MANILLA SZIGETÉN

Ha a Paszig folyó torkolatából Manila városa irányában fölfelé haladunk, a világító torony közelében, banibusznádból összetákolt piszkos kunyhók nagy csoportjához érünk, melyekben Manila népességének legszegényebb és legrondább része lakik. Ezt a helységet Pampagniának nevezik. Szerfölött szomorú benyomást tesz az utazó lelkére, midőn e nyomort és szennyet látja, mellyel a déli tájak csodás színpompájában mosolygó ég oly éles ellentétet képez. Annál szebb és kényelmesebb Manilának európai része, melynek azonban itt-ott elötünedező romjai a múlt idők hanyatló nagyságáról és fényéről tesznek tanúbizonyságot. Mint majd mindenütt, ahol spanyolok uralkodnak, ugy itt is korlátlan befolyásra és hatalomra tettek szert a papok és barátok s nagyobb a tekintelyük minden világi hatóságénál

"Pampagnia Manila szigetén fekszik, mely a Filippini (Fülöp-) szigetcsoport legnagyobb szigete, a Csendes-tenger gyöngye ...google

TABARKA SZIGET. 1881. 20. 317.

A francziák expedicziójában a krumirek ellen nagy szerepet játszott Tabarka sziget, honnan a krumirek törzse ellen észak felől a támadás terveltetett. A sziget alig egy küométernyire van a tuniszi parttól, szemben a krumir törzsek lakhelyével s emellett igen közel (csak másfél méröldre) az algiri parthoz.

Az egész sziget egy sziklagerincz, mely egyik végétől a másikig nyúlik, s csak a déli részén van alacsony homokpart, mely csaknem az Ued patak

torkolatáig nyúlik, amely az első viz a tuniszi határszélen. Területe igen csekély, hosszúsága is alig ezer méter. Régebben virágzó genuai gyarmat volt

itt több mint 7000 lakossal, most azonban elhagyatott hely, s a régi viszonyokra egy régi vár, templom, konzuli lak, fal s két kikötő gát félig-meddig

még használható romjai emlékeztetnek. A vár a sziget északi részén fekszik, s a tengerre szép kilátás nyílik. A templom és konzuli lak a nyugati

parton vannak s velők szemben a hajdan tekintélyes, mintegy 200 méterre terjedő kikötő romjai.

TABARKA SZIGET

Jelenleg a nagyobb hajók a sziget nyugati részén szoktak kikötni, azonban van egy jó horgonyvető hely a keleti részen is, mely az északi és északnyugati szelek ellen biztosit. A szigettel szemben a krumir parton egy kis magaslaton van a Bordzs Dzsedid, melyet, mint a Tabarka szigeten levő erődöt, közvetlen a francziák bevonulása előtt tuniszi katonák szálltak meg. A francziák, mivel az alkudozások sikerre nem vezették, bombázni kezdték a két erődöt s a parton levőt csaknem egészen szétrombolták. A tuniszi katonák, midőn már 60 közülök elesett, éjjel megszöktek s a francziák igy mindkét erődöt elfoglalták és megrakták katonasággal, mig a szárazföldön a csapatok Kef és Biserta városokat foglalták el.

A krumirek ellen indított hadjáratra vonatkozólag e sziget és a szembeeső partok elfoglalása jelentékeny dolog, mivel ezáltal a támadó franczia sereg fedezve van. De maga a valódi hadjárat a belföld járatlan és ismeretlen vidékein fog eldöntetni s habár most a krumirek visszavonulása által szünetel is, esetleg igazában még ezután kezdődhetik meg.

*

Tabarca Valencia tartomány legkisebb lakott szigete mely átlagos lakossága 100 fő. A sziget 1800 m hosszú és 400 m széles. Nyári hónapokban az ide látgatók száma eléri a napi 3000 főt. Májustól- Októberig naponta lehet a szigetre jutni hajóval Alicante, Torrevieja, Santa Pola-ból, az út 30-60 perc. google

Sámi Lajos A trinidád szigeti aszfalt-tó.

Trinidad szigete, a nyugat-indiai szigettengerben, oly természeti nevezetességgel dicsekhetik, melyhez hasonló az egész föld kerekségén sehol sincs. Egy meglehetős terjedelmű tó, mely viz helyett földi szurokkal vagy aszfalttal van tele. Az ut e tóhoz, — írja egy ott járt angol utazó. La Brea kikötőhelyről vezet, igen kopár vidéken keresztül. Ugyanis e kikötőt hajdan kellemes halmok vették körül, de valamelyik vállalkozó szellemű idegen a dombokat a legutolsó göröngyig levágatta, s mint földi szurkot elárusította. A tó körül ma sem látható egyéb, mint szurok, s ismét csak szurok. A hajó szurokban vet horgonyt, szurok-parton lép az ember a szárazföldre, a kikötőben mindenütt szurok van felhalmozva, s bárhová tekint szemünk, mindenfelé csak szurkot lát, s minden beszélgetés a szurok körül, s annak ára körül forog. Unalmasabb és szomorúbb helyet még sehol sem láttam. Itt, e tó közelében lakni, valóban iszonyú száműzetés lehet!

Az a néhány európai, akik La Breaban élnek vagy csupán időnkónt laknak ott, igen sokat szenved a mocsárláztól, s még a bennszülöttek sem tudták

megszokni az ottani vészthozó levegőt, noha arczszinük bámulatosan egyezik a környéken uralkodó fekete színnel. Utazónk a tóhoz vezető, mintegy két

kilométer hosszú utat gyalog tette meg.

Alig hagytuk hátunk mögött ama néhány szétszórt kunyhót, melyek a szegényes, de virágos kertekkel és ananász ültetvényekkel körülszegélyezett La Breat képezik, s máris valóságos pusztaságba jutottunk. A fákat, melyek valamikor itt állottak, vagy levágták vagy elégették, s minden felé a korábbi szurokgödrök dísztelen nyomait vettük észre. Kietlenebb látványt alig lehet képzelni.

„Első tekintetre a tó olyannak tűnik fel, mint bárminő más erdei tó; nem lehet azonnal észrevenni, hogy ágya nem vizet, hanem szurkot tartalmaz. Szélein sűrű sás- és bozót-bokrok nőnek, mig távolabb egy erdő szélének körvonalai látszanak, és a tó képét itt-ott cserjéssel és fákkal benőtt szigetek tarkítják. Ámde a csalódás csak pillanatnyi, mert a hullámok szine és állaga mindjárt elűzi azt. A tónak majdnem egész felületén oly kemény a szurok, hogy az elmerülés minden veszélye nélkül sétálni lehet azon. A szurok felülete oly tisztának látszik, mintha éppen akkor seperték volna végig, vagy jobban mondva, mintha még folyékony állapotában söpörték volna össze, mert a szurok felületén is épen olyanforma nyomokat lehet látni, mint a milyeneket a seprű szokott hagyni a frisen tisztított kövecses úton. Az egész tavat repedések és hasadások szeldelik keresztül-kasul, vagy nevezzük azokat völgyeknek és örvényeknek, melyek ugy képződhettek, hogy a különböző forrásokból, mint megannyi központból jövő folyékony szuroktömegek egymást nem érhették el, és így megszilárdulva köztük hézagok támadtak. E hasadások mélysége és szélessége igen különböző; néhol csak néhány centiméter, másutt meg több méter szélesek és mélyek, s látogatásom idejében csordultig voltak vizzel. Egyik nagyobb üregben egy szerfölött rut, idomtalan fejű halat is láttam, mely lehetett valami egy font nehéz; mindenesetre „melegvízi halnak" kellett lennie, de mégis megfoghatatlannak tűnt föl előttem, hogy e hal hogyan tudott élni e kénnel és szurokkl telitett folyadékban.

„A hasadásokat eleinte egy óriás termetű néger hátán léptük át; de minthogy ez a közlekedés kissé hosszadalmas volt, később egy szilárd deszkaszálat szereztünk, mely aztán hordozható hidként szolgált. Ennek segítségével csakugyan meglehetős száraz lábbal jutottunk el a tó túlsó partjára, mely néhány perez alatt bársonypuha ösvényen az erdő szélére vezetett minket. Ebben az erdőben vannak az úgynevezett „szurokvulkánok", apró kis dombok, melyek 0.60 méterre emelkednek ki a föld színéről, s mindeniknek közepén 0,20 méter átmérőjű nyilas látszik. E kis résekben a szurok még egészen folyékony ; itt-ott feljön a nyilas széléig, sőt néha át is ömlik azon, de rendesen 0.60 méter mélységben marad a föld szine alatt.

„Az erdő igen szép volt a zordon szurok-tó pusztasága után. Pompás forróövi fák és virágok díszítették azt. De a táj szépségeinek élvezése sokféle nehézséggel és veszéllyel volt összekötve. Egy ismeretlen nagy pillangó után kissé messzebbre akartam behatolni az erdőbe, de útitársam ijedten fogta meg karomat s kijelenté, hogy nem szabad tovább mennem, mert az erdő sűrűségei tele vannak mérges kígyókkal, s mindjárt mutatott is nekem egy szerfölött veszedelmes fajtát, melyet ma reggel ő maga ejtett el. A másik nehézség egészen más, és noha kevésbé veszélyes, de annál kellemetlenebb természetű volt. Ugyanis az erdő szélén olajkutat ástak, mivel több helyen petróleumra találtak és egy ily helyiségnek irtóztató büzösségéről csak annak lehet fogalma, ki valaha ilyen légkör belehellésérö volt kárhoztatva. Megelégedtünk tehát azzal, hogy a szivattyút párszor alá bocsátottuk és felhúztuk s ez újonnan fölfedezett forróövi petroleumbányára egy futó pillantást vetettünk, amint a kőolaj pestist lehellve szórt, a kut csövéből kibugyogott, s azután visszatértünk a szurok-tóhoz.

„A tó közepén egy csapat fekete munkás éppen egy mély üreg ásásával volt elfoglalva. Ugyanis a szurok, melyet eddig leginkább csak a tó felületéről hordtak el, gázfejtésre nem mutatkozott eléggé alkalmasnak és azt hiszik, hogy a nagyobb mélységekben heverő szuroktömegek, melyek a levegő és viz behatásának nincsenek kitéve, használhatóbbak lesznek az említett czélra. A négerek már meglehetős mennyiségű szurkot ástak ki a mélységből; e szurok igen tisztának és világosnak látszott, s oly kemény és törékeny volt, hogy a csákány, kapa minden ütésére kovakőhöz hasonlóan pattant szét. De ha esernyőm vasas végét a legszilárdabb darabokra is némi erővel nyomtam, mind mélyebbre süllyedt abba, mint valami pépszerű szívós tömegbe. Egyszersmind azt is mondták a munkások, hogy az egész kiásott gödör negyvennyolez óra alatt ismét teljesen megtelik magától. Néhány méternyire attól a helytől, ahol állottunk, a felület egészen lágy volt, lágyabb, hogysem járni lehetett volna rajta. Ez a lágyabb hely szilárdabb környezetétől világosbarna szine által különbözött, s olyan folyékony volt mint a térjék (theriák). Felületén folytonosan kisebb gázkirohanások mentek végbe, amennyiben a forrongó tömegből kellemetlen szagú gőzök szálltak föl apró vízsugarak és igen szép szinü buborékok kíséretében. Ez volt a tónak egyetlen olyan része, ahol még némi vulkánikus tevékenység volt észrevehető.

· A világban számos helyen található természetes aszfalt. A világ leghíresebb természetes aszfalt-lelőhelyeinek egyike Dél-Amerikában,

Trinidad és Tobago szigetállamban található. Az itteni Szurok-tó, spanyolul La Brea, az egyik legfontosabb forrása a természetes bitumennek.

google

Wight szigete. 1874. 32. 502.

A Britannia krétahegyeihez közel fekvő kis sziget, mely mindössze 7 négyszög mfld térfogatú. Az idén királynénk és a német

koronaherczeg s neje fürdő használatra fölkeresték, a kontinensen is élénk figyelem tárgya lett. Isle of Wight, az angolok által már rég kedvelt hely,

mert noha Kiew-vel ugyanazon szélességi fok alá esik, a sziget északi részen emelkedő hegylánczolat által annyira védve van a zord idő ellen, hogy

egyes részein, délen és délkeleten valósággal Olaszország vegetácziójára emlékeztető buja növényzettel bír. Eső és köd ott rendkívül ritkán fordul elő,

levegője enyhe, száraz és éltető. A szigetet 50 000 lélek lakja, s nevezetesebb helységei: Newport, Ryde, Carisbrooke, Cowes, Brading,

Yarmouth és Ventnor. Ez utóbbi a sziget fénypontja és azon fürdő, hol Erzsébet királynénk üdülést keres. E kis falu a szt. Bonifácz-hegy lankás oldalán

fekszik, mely sűrű erdővel van benőve. Tisztásaiból gyönyörű nyaralók kandikálnak ki, melyek nagy része svájezi stylusban épült. Ezekben laknak

Anglia gazdag urai, kik London holt idényének bekövetkeztével ide vonulnak.

A villák a hegyoldalban festői rendetlenségben következnek egymás után, és a feléjük és köztük elvezető út ennélfogva éppen nem mondható egyenesnek;

de ez összevisszaság igen érdekes és lassanként tárja föl a szemlélő előtt a természet, valamint az emberi kéz műveinek szépségeit.

A tengerpartot övező fövénytér — dune — széles, és lankáson vonul a tenger felé, mely a gyógyvendégeknek sétahelyül szolgál. Maga a tenger a

part közelében telve van kisebb-nagyobb szirtekkel, melyeket a dagály eltakar, de épp ezért a séta-hajózás igen veszélyes vállalkozás volna.

Ventnor helységtől egy órányira van az úgynevezett ventnori kastély, mely gyönyörű parkjával Magyarország királynéja részére nyolcz heti

tartózkodására ki van bérelve.

A szigetnek kikötő helye Ryde városa. A kikötő nevet azonban nem lehet abban az értelemben venni, mint az tengerparti városoknál szokásos. Nincsenek

ott semmi vizi épitmények, nyoma sincs a mólónak. Ez a kar-alaku épitményt, mely a kikötő hajókat a nagy hullámcsapások ellen védi, helyettesiti egy

hosszú hid, mely a tenger sekélyén átvonulva, odáig terjed, hol a hajók kikötésükkor már nem tarthatnak a megfenekléstől.

A hid tengerre kinyúló végpontján legyező alakban terjed szét és itt gyűlik össze a város és vendégsereg szine java, hogy a tengeri lég

ózonját beszívja, és a sós párákból egészséget szívjon magának.

Az érkezőket közúti lóvonatu vasút szállítja el, s semmiféle más jármű nem áll rendelkezésükre. Királynénk is ezt használta kiséretével ,

midőn megérkezésekor a Ventnorba vezető vasúthoz sietett.

Emlitést érdemel a természeti látványok közül Stephill szirtje és Freshwater öböl sziklakapuja, s végül kies fekvésénél fogva Carisbrook falva s

kastélya.

A föld legifjabb szülötte. (György-sziget) 1866. 164.

A Görögországhoz tartozó úgynevezett Cyklad szigetek közt van egy, mely koronkint meg-megujuló vulkáni kitöréseiről nevezetes. Ez a körülbelül negyedfél négyszögmérföld nagyságú sziget Santorin 13 000 lakost számlál. Santorin, a szorosan mellette levő Thirasia szigettel mintegy félkört képez, s az igy alakult tengeröbölben fekszik: Paleo-Kaimeni, Mikro-Kaimeni és Neo-Kaimeni szigete, melyek mind vulkáni eredetüek.

Ez apróbb szigetek között a múlt februárban ismét egy kis sziget emelkedett ki a tenger mélyéből, mint az anyatermészet csodás alkotásának legújabb műve. Sietünk megismertetni az olvasót a föld e legifjabb szülöttével, melynek eredetéről következőleg szólnak a tudósitások.

„Jan. 28 és 29. napján gyenge földrengést éreztek Santorin szigetén, mely semmi kárt nem okozott, habár a lakosokat, mint valami közelgő vész

előjele, nem kis aggodalommal töltötte el. Másnap a rengés ismétlődött, habár semmivel sem erősebben ; ellenben a szomszéd Xeo-Kaimeni szigetén

— mely 1707-ben hasonló vulkáni kitörés alkalmával merült ki a tengerből, — hatalmas földingás rázta meg az egész szigetet, mig este felé a tenger egészen fehér lett, mit a mélyből fölható kéngőznek tulajdonítanak, s a partokon a viz forrott, mintha valami kazánban lett volna. Ugyanezen időben Neo-Kaimeni szigetén mennydörgésszerű földalatti morajt hallottak, mely hatalmas mordulással dörgött el a sziget alatt.

Jan. 30 és 31-ike közötti éjjel, Santorin szigetéről látták, hogy az uj sziget helyén 4 méter magas lángsugár csapott föl a tengerből. 31-ikén reggel már az egész tenger szine vörössé változott, s igen keserű lett. Neo-Kaimeni szigetén egyre tartott a földrengés, mig egy hatalmas lökés a szigetből egy darabot elszakított s messze sodort a tengerbe; a támadt nyilaásból oly sűrü kéngőz ömlött, hogy a ragadozó tengeri madarak nagy száma, melyek a viz felszínén úszó halak hulláira vadásznak, tanácsosnak tartotta rögtön tovább vonulni.

Ugyanaz nap Neo-Kaimeni szigetén a fold süllyedni kezdett, ugy hogy az a néhány család, amely rajta lakott, Santorinba menekülni volt kénytelen. A

süllyedés az első két órában mintegy 3 lábat tett, később azonban 4 hüvelykre apadt óránkint, de a süllyedés az egész éjen át tartott. Másnap ismét

láng emelkedett ki a tengerből, sürü fehér füst kíséretében, mig körülötte a tenger zizegő forrása volt észrevehető. A sziget süllyedése estig folytonosan

tartott, amidőn végre szünet állott be. De a földrengés nem szűnt meg, s 5 kis tó, melynek szép tiszta vize volt, egészen elpárolgott Neo-Kaimeni szigetén.

A tengerészek közül egy hajó legénysége kémszemlére indult a vulkáni kitörés központja felé, de nagy volt csodálkozásuk, midőn tapasztalták, hogy oly helyeken, hol ezelőtt a tenger mély volt, sziklákra bukkantak, melyek folytonosan emelkedtek, s nemsokára egész uj szigetet alkottak. Azonban a hajósok már ekkor nem mertek felé közelíteni, oly nagy volt a tenger viharos hánykódása.

Nagyszerű látvány volt, midőn ez uj szigetet lassankint a tengerből kiemelkedni s egyre nagyobbodni látták. E percztől kezdve elmúlt a földrengés,

elnémult a földalatti moraj. Az uj sziget György-sziget nevet kapta, s febr. 2-dikán este, kiterjedése hosszaságban 160, szélességben 40 lábnak látszott, s 80—100 láb magasan állott a tenger színe fölött, s e szigetben folytonosan nagyobbodott, ugy. hogy február 8-dikán 165 láb magas volt, mig Neo-Kaimenit majdnem egészen elnyelték a tenger hullámai.

A tenger vize még febr. 11-kén is forró volt, midőn egy görög gőzös, Aphroéssa, észrevette, hogy Neo-Kaimeni déli részén is egy fekete

sziklatömb emelkedik oly gyorsasággal, hogy rajta egy csónak csakhamar megfeneklett, s febr. 13-kától 17-ig egy 30 láb nagyságú szikla tűnt elő a

viz alól, melyből folytonosan tűz tört ki. E sziklában ismét egy uj sziget alapját látják s Aphroéssa nevet adtak neki. Különben ugy látszik, hogy e

vulkáni működések ott még most sem érték végükét.

TERMÉSZETTUDOMÁNY

O. W. K. : A föld belsejébeni tűzről. 1861. 150. lásd: h14-91

Sz. K. A VILÁGEGYETEM VÉGTELENSÉGE. 1911. 718.

A mióta a fotografáló kamara is csillagászati megfigyelő eszközzé vált, elképzelhetetlen nagy mértékben szaporodnak ismereteink a világegyetem

részleteiről. A fényképlemezen sokkal többet és sokkal jobban látunk, mint a távcsövön át a szemünkkel, s ha a csillagos égről felvett képeket

összehasonlítjuk a régi rajzokkal, a régi csillagtérképekkel, azonnal észrevesszük, hogy azelőtt még csak megközelítőleg sem ismertük az állócsillagok

végtelen világát.

Az ég fotografálásának eredményeiből most csak arról akarunk beszélni, hogy mennyire segített a fényképezés abban, hogy fogalmat alkossunk

magunknak a világegyetem nagyságáról és anyagáról. Az a kérdés, hogy hány állócsillag van a látható világegyetemben s hogy az állócsillagok tömege milyen arányban van azzal a térrel, a melyben az égitestek szét vannak szórva, nagyon könnyen felmerülhet, a mikor egy-egy fényképet látunk a Tejútról, vagy egyes csillaghalmazokról. Ezeken a képeken rendszerint megszámlálhatatlanul sok kisebb-nagyobb állócsillag van sűrűn egymás mellett. S tudjuk, hogy egy-egy apró fényes pont a lemezen a valóságban egy-egy napot jelent, a mely talán százszorta nagyobb a mi Napunknál, mely már maga is szinte elképzelhetetlenül nagy kiterjedésű földi arányokhoz képest.

A Tejútnak egyes részein annyi a csillag, hogy egészen egybefolynak, s ködnek látszanak. Egy pár nagyobb csillaghalmaznál, mint például a Herkules

halmazában még meg lehet olvasni, sőt talán ki is lehet mérni a csillagokat, de másokban már, például a Centaur híres csillaghalmazában a

megszámlálás emberfölötti munka lenne, s nem is akadt még csillagász, a ki bele mert volna kezdeni.

Végig tekintve az egész égboltot körülölelő Tejúton, a számtalan csillaghalmazon, a csillagok száma s az őket alkotó anyag mennyisége is végtelennek tűnik

fel, s szinte meg sem merjük kisérteni, hogy halvány fogalmat alkossunk magunknak erről a végtelenségről. S mégis, ha nem riadunk vissza attól, hogy nagyjában kiszámítsuk a végteleneknek egymáshoz való viszonyát, sikerülni fog közelebb hozni a fantáziánkhoz az elképzelhetetlen végtelent is. Természetesen csak durva közelítésről lehet szó ezekben az összehasonlításokban, amiknek nincs is más czélja, mint hogy a valóságról mintegy távlati képet nyújtsanak.

Próbáljuk meg az elképzelhetetlen elképzelését s induljunk ki ismert arányokból. Az egy köbdecziméter vizet, amelynek súlya egy kilogramm, mindenki

ismeri s még az egy köbkilométert is el tudja talán képzelni, amelynek súlya egy billió kilogramm, de már a billió szám a mi fantáziánk számára

elérhetetlen fogalom. A Föld kereken egy billió köbkilométer és a tömege hatodfél quadrillió kilogramm, a Nap pedig, mely háromszázötven-ezerszerte

nagyobb a Földnél, két quintillió kilogrammot nyom. A mi Napunk azonban aránylag a kisebb állócsillagok közé tartozik, s így egy-egy csillagot joggal

vehetünk kétszer akkorának. Az összes állócsillagok számát tegyük egy billióra, ami mindenesetre alatta van még a valóságnak. Ezzel a

feltevéssel számítva, a világegyetem anyaga összesen négy septillió kilogrammot tesz ki, leírva négy s utánna negyvenkét nulla!

E szám előtt csodálkozva állunk meg. s szinte nem tudjuk megérteni, hogy a természet mért pazarolt el így ekkora tömeget, felaprózva, de úgy, hogy a

véges emberi elme számára a legapróbb részek is végtelenül nagyok. Azonban a kép éppen az ellenkezőjére változik akkor, ha ezt a végtelenül sok anyagot összehasonlítjuk azzal a térrel, a melyben az szét van szórva.

Tudjuk azt, hogy a naprendszer anyaga valamikor egy körülbelül akkora gömbben volt szétoszolva, mint a mekkorát a Neptun pályája kijelöl. Ebben

az ős állapotban a naprendszer anyagának sűrűsége rendkívül kicsiny volt, akkora egy 57 méter oldalú koczkában szétoszló egy gramm anyag

sűrűsége. Ebben a koczkában a normális légnyomás mellett 230,000 kilogramm levegő fér el, a miből elképzelhetjük, hogy már a naprendszer anyaga is

milyen elenyészően kevés ahhoz a térhez képest, amelyet elfoglal.

A legközelebbi állócsillag 200 000-szerte messzebb van tőlünk, mint a Nap a Földtől s nem tévedünk sokat, ha azt teszszük fel, hogy átlagban minden

állócsillag körülbelül ugyanakkora távolságban van a másiktól, ami annyit jelent, hogy egy-egy csillag számára egy olyan gömböt kell tulajdonítanunk

a világűrből, amely 3500-szorta nagyobb, mint a Neptun pályája által a mi Napunk részére megállapított gömb. Ha — mint már említettük — az

állócsillagokat kétszer akkorának vesszük, mint a napot, akkor könnyen kiszámíthatjuk a világegyetem közepes sűrűségét. Képzeljük el, hogy a

csillagok anyaga gázzá változva teljesen és egyenletesen betölti az egész világűrt. Az így szétoszlott gáznak a sűrűsége kereken tíz trilliószorta kisebb

lenne, mint a Föld légkörének sűrűsége. S itt még nem is kell megállanunk. A csillagászat tanúsága szerint a mi világegyetemünk a Tejúttal együtt egy

elszigetelt rendszert képez, amely kívülről nézve egy spirális ködfolt képében látszanék. Viszont több mint valószínű, hogy azok az apró spirális

ködök, melyeket a távcsövön át alig láthatunk meg, nem mások, mint a mienkhez hasonló világegyetemek Kívülről, többszörösen végtelen

távolságból nézve. Megint számítsunk csak valószínű átlagokban s tegyük fel, hogy ezek az idegen csillagrendszerek is akkorák, mint a mienk, s egymástól

való távolságuk akkora, hogy 100 ilyen rendszert lehetne kettejük között elhelyezni. Ilyen feltételek mellett az egész világegyetem közepes sűrűsége

— úgy számítva, mint az előbb — 10 quadrillió-szorta kisebb a levegő sűrűségénél.

Ha valóságban szétoszlanék az anyag ilyen egyenletesen az egész világűrben, akkor egy köbkilométernek a súlya egy milligramnak egy-tizezermilliomod

részét tenné ki. Ugyanakkora levegő koczkának a súlya pedig 1300 millió kilogramm. Ha a hidrogén atom nagyságát veszszük alapul, akkor a

világegyetemben minden öt köbdecziméternyi térfogatra jut egyetlen egy atom — tehát jóformán semmi. Ez az eredmény lehet 1000-szerte kisebb vagy nagyobb a valóságnál, az arányon nem sokat változtat ez sem: a világegyetem anyaga — ez az emberi képzelet számára végtelen sok anyag — végtelenül, elenyészően kicsiny ahhoz a térhez képest, amelyet elfoglal.

De itt már igazán meg kell állnunk, mert az ellentétek nagysága még jobban lenyűgözi a fantáziánkat, ami különben mindig meg szokott történni, ha

csak egy lépéssel is tovább megyünk annál a határnál, amelyet a természettudomány a gondolkodásunk elé szab. Ilyenkor már csak csodálhatjuk a

természetet, amely egyszerre tud végtelenül nagynak és végtelenül kicsinynek mutatkozni.

Mauritz Rezső. A föld képződéséről. 1868. 103.

Mózes, az isteni mindenhatósághoz legméltóbb módon, igy adja elő a föld előállásának történetét : Isten monda : „legyen!" és lett. Valóban fenséges gondolat! A római költök a chaosból hagyják elöállani a földet. A régi kor bölcsészei is iparkodtak ezen kérdésre : miből és miképen lett ez a mi földünk, megfelelni. De a természetbúvár, kutatásai által mindinkább beljebb hatolván a természet titkainak csarnokába, látta, hogy ezen megfejtések leginkább csak az emberi ész képzelödésének játékai; látta, hogy föld és világ nem egy fogalom; látta, hogy azon fényes pontocskák az égen, melyek a mi szemeink gyönyörködtetésére, vagy legfeljebb az éjjeli sötétség megvilágítására látszanak teremtve lenni, mindmegannyi és a legtöbben a mi földünknél sok milliomszor nagyobb földek. — Mindennek tudásából egyszersmind azt is következtették, hogy a földnek kettős története van : kozmikus, összefüggésben a többi égi testtel, és tellurikus, mely azon átalakulásokat tárgyalja, melyeken a föld már mint önálló egész keresztülment, mig jelenlegi alakját elnyerte.

A föld kosmikus történetét illetőleg meg kell jegyeznünk, hogy rendesen napunk körét, naprendszerünket nevezzük világnak, világrendszernek és mind a mellett, hogy a számlálhatlan és napunknál sokkal nagyobb álló csillagok a mi naprendszerünkhöz hasonló rendszerrel birnak, ezek háttérbe szorulnak.

Naprendszerünk előállásáról tarkábbnál tarkább vélemények vannak, — vélemények mondom, mert itt is csak okoskodhatik az emberi elme és ha okoskodásának eredménye ellent nem monda tapasztalatnak; azt mondjuk, ha nem is teljes igazságot szült az emberi ész, de valószínűséget igenis; — itt azonban csak azon egyet emiitjük, mely a legtöbb valószínűséggel, de egyszersmind a legtöbb pártolóval bir.

Laplace ugyanis, röviden elmondva, igy okoskodik : A mi napunk egy a közepében fényes és a többi helyeknél sürübb gáz vagy ködgolyóhoz hasonló alakban lebegett a nagy mindenségben, nemcsak azon térben, melyet naprendszerünk jelenleg elfoglal, de a benne működő nagy forróság miatt még az utolsó bolygó határán is jóval tul terjeszkedett.

Ha tehát ama fénymag (nap-embryo) valamely erő által, p. egy más égitest vonzása által mozgásba hozatott a maga tengelye körül : ugy vele együtt az egész ködgolyónak forognia kellett. Ha már most a kezdetben oly roppant meleg a legvégső rétegekben fogyni kezdett : ugy azon végső rétegeknek gyűrű alakjában el kellett válniok, ami a nap (már most annak nevezhetjük) körüli forgást meg nem szüntette. Ha továbbá ezen rétegekben sürübb részek léteztek, ezek a gyérebbeket magukhoz vonzották, maguk köré golyó alakjában csoportosittották és előállott az első vagy is a naptól legtávolabbi bolygó. Ezen elválás többször ismétlődvén, lön a többi bolygó.

A bolygók még ekkor forrók levén, hasonló módon származtak a holdak. — Mivel végre a bolygókká lett anyagrészek nagyobb sebességgel forogtak, mint maga a nap: azért tengelyeik körül is kellett forogni kezdeniök.

Ezen elmélet, mely még az Uranus gyűrűjét is megfoghatóvá teszi, — t. i. nem léteztek sürübb részek az elvált rétegekben, hogy holddá alakuljanak, — szemlélhetövé tétethetik a Plateau által föltalált és Faraday által ismételt kísérlet által. Ha kevés olajat egy ezzel egyenlő sűrűségű, pohárban levő viz- és borszeszböl álló vegyületbe öntünk, ez a minden oldalról egyenlő nagyságú nyomás miatt golyóalakot vesz fel. Most ezen golyó középpontján keresztülhúzzunk egy finom sodronyt és ezt forgassuk meg először lassan, majd sebesebben — egy másod perez alatt háromszor és kicsinyben szemlélhetjük a bolygók alakulását, t. i. a sodronynyal együtt forog az olaj golyó, gyorsabb forgatásnál behorpasztatik sarkainál, még gyorsabbnál gyűrűk válnak el, melyek majdan golyókká alakulnak.

Igv lett a mi földünk, mint minden bolygó, magában önálló egésszé és most lássuk, mikép lett ezen első állapotából olyanná, amilyen jelenleg.

Hogy valaha hig állapotban volt a föld, abban minden földtanai megegyezik; de ketté oszlanak a vélemények ezen hig anyag felett. Némelyek ugyanis azt állítják, hogy a föld szilárd részei vizben voltak feloldva és a mostani szilárd részek kiszáradás által lőnek ilyenekké; mások a föld eme volt hig állapotának okául a tüzet veszik fel, mely állítás mellett a föld gyomrában létező tűz erős bizonyító érvül szolgál. Igaz, hogy eddig senki sem tudott 3000 lábnál mélyebben földünk belsejébe hatolni, de ezen mélységben is elég kísérletet lehetett tenni, melyekből fontos igazságokat lehet következtetni. Ugyanis ha a hévmérö egy 60 láb mély űrbe — a tenger színétől számítva — tétetik, az télen nyáron változatlan marad ; kell tehát okának lenni, mely neki ez állandó hömérsékletet adja, — azontúl minden 110 lábnyival mélyebb űrben egy-egy fokkal nagyobb hömérséket mutat, ugy hogy 12 mérföld mélységben oly hömérsékletnek kell lenni, — 2160°R —, mely mellett minden eddig ismert anyag olvad; tehát földünk belsejében most is hig és a felületen levő kemény kéreg oly viszonyban áll az egész földhöz, mint az almahéj az egész almához.

Ezen és hasonló tüneményekből bizton lehet következtetni, hogy kellett időnek lenni, amidőn a föld tüz okozta hig állapotban létezett. A légkör akkor sürübb volt mint most, magában foglalván a vízgőzt és számos vegyület gőzeit, melyek sem szilárd, sem cseppfolyón hig állapotban nem létezhettek. De mint feljebb a naprendszernél, ugy itt is a földgömb felületén kisebbedni kezdett a hömérséklet és először a legnehezebben olvadó vegyületek megkeményedtek, kérget képeztek. Ha ekkor már volt viz a föld ezen felületén, ennek még számos oldatot kellett magában foglalnia, mivel még igen nagy volt hömérséklete, mely utóbbi ok miatt élőlény sem lehetett, amint valóban azon rétegekben, melyekről állítjuk, hogy ezen időszakban képződtek, megkövült növény- vagy állatrészek nem is találtatnak.

Ha a természeti erők a föld továbbképzésére megszűntek volna működni, ugy a földön nem volnának hegyek, völgyek, emelkedések, mélyedések; de tudjuk, hogy minden test kihűlés által kisebb termébe szorittatik, ezen törvény következménye tehát itt az lett, hogy a keményedni kezdő felületben repedések támadtak, ezen repedésekbe behatott a viz, ez azonnal gőzzé válván, hirtelen nyert roppant nagy feszítő ereje által iszonyú dulást vitt véghez a földgömbön, a nyilásokon ismét áthatott a hig anyag; emelkedések, mélyedések támadtak, a viz az előbbeniekről lefolyván az utóbbiakra, lön szárazföld és tenger.

Ezen emelkedések és mélyedések mind amellett még nem voltak igen nagyok, a szárazföldnek épp ugy, mint a tengernek még mindig nagy hömérséke volt, amiért is e második korszakban csak oly életmüves lények tenyészhettek, melyek ezen hőmérsékletet kiállhatták.

Ezen korszak tartamának ideje bizonytalan, a földtanárok kutatáson alapuló állításai szerint lehet, hogy évezredeken át létezett a föld ez állapotban.

Annyi azonban bizonyos, hogy e korszakkal nem volt bevégezve a föld átalakulásának története, hanem hogy a fenn előadott módon ujabb ujabb rombolások történtek, valamint az is, hogy a föld mindinkább keményedő kérge miatt mindig hosszabb idő kellett egy-egy uj átalakulásra, és hogy a rombolások mennél későbben, annál gyengébben, az emelkedések és mélyedések azonban annál nagyszerűbben történtek.

Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az átalakulások közt szoros határt nem lehet vonni, hanem valamint a népeit történetében, ugy itt is, egy átalakulásnak vége, már egy újnak kezdete. Átalában soha sem létezett teljes nyugvás, sőt inkább sok titokban működő erő befolyását a közetek és képződmények átalakítására vagyunk kénytelenek elismerni, mint ezt a mi korszakunkban is, amidőn ily földforradalomtól már távol állunk, folyton tapasztaljuk.

Minden átalakulási korszak azonban azzal végződött, hogy a föld eme dulás-szülte sebei már akár a föld gyomrából feltóduló hig anyag kihűlése, akár viz által képeztetett oldatok letelepülése által behegesztettek.

A tűzokádó hegyek tehát nem egyebek, mint a föld ezen tökéletesen be nem záródott nyilásai, melyeknek működése lényegben a fentebbiből is megmagyarázható, de a melyeket, mint a természet nagyszerű tűzijátékainak szülőit, nem lesz érdektelen szorosabb vizsgálat alá venni egy következő czikkben.

Kiss Elek: Milyen a föld belseje? 1872. 305.

Ki ne gondolkozott volna már arról, hogy: milyen lehet a föld belseje? Fájdalom, a tapasztalás e téren majdnem egészen cserben hagy bennünket. Földünk átmérője 1718 mértföldet tesz, s alig sikerült még egy negyed mértföldnyire behatolnunk a föld belsejébe. A Berlin melletti Spernberg sóbányájában egy hírlapi tudósítás szerint már 5500 láb mélységre haladtak volna alá; azonban az eddig valósággal elért mélység csak mintegy 3316 lábat tesz, mig a mont-cenisi alagút 5463 láb mélyen fekszik a hegy gyomrában. Ha meggondoljuk mily roppant idő, fáradság és pénzáldozatba került e parányi útnak kieszközlése is, be fogjuk látni, hogy azon tervtől, miszerint a föld belsejének minőségéről szemmel láthatólag meggyőződhessünk, el kell állanunk; legalább nagyon kevésre mehetnénk ez utón; mert daczára annak, hogy még csak oly csekély mélységre haladtunk a föld gyomra felé, máris oly fontos tények merültek föl, melyek nagyon érthető ujj-mutatásul szolgálhatnak arra nézve, hogy milyen lehet a föld belseje; s melyek eléggé értésünkre adják, hogy a mi további mélységre törekvésünknek nemsokára legyőzhetlen akadályok fognának útjába gördülni.

Számos észleletek ugyanis azt eredményezték, hogy a földnek minden pontján, a föld felületének bizonyos határán alul a hőmérséklet annál nagyobb mérvben növekszik, minél lejebb hatolunk bolygónk belseje felé. A mindennapi tapasztalás már megtanított bennünket, hogy a hőmérséklet változékonysága, melynek a földön oly gyakran ki vagyunk téve, a föld felületén alul már csekély mélységben sem valami nagyon észrevehető. A répát és burgonyát a téli fagytól megmentendő, pár láb mélységre le szoktuk ásni a földbe. A bányász a maga aknájában legkevesebbet sem érez azun hőmérsék-változásokból, mely minket, föld felett járókat, oly sokszor didergésre s panaszokra fakaszt. A hidegtől nincs mit szenvednie, hanem igenis a melegtől, mely éjjel és nappal egyforma; ott nincs árnyék, mely alá megmenekülhetne, nincs hüsitő légáramlat, mely fölüditene. Már csekély mélységben is a hévmérő egész éven át változatlanul egy ponton áll; egy hajszálnyira sem hajlik el se föl, se alá. Már Casaini 1671-ben azon észleletre jött, hogy a párisi csillagda alatt levő mély pinczékben a hévmérő változatlanul áll. 70 év óta állt ott egy hévmérő, mely örökké 11° C-ot mutatott.

E réteg, melyben a hőmérséklet változásáról mit.sem lehet észrevenni, a földnek nem minden pontján egyenlő mélységben jön elő. A külső benyomások legmélyebbre hatnak a földsarkoknál; minél jobban haladunk az egyenlitő felé, annál jobban fogy e mélység. Mig a mérsékelt égaljak alatt e mélység körülbelől 60 lábat tesz, az egyenlitő körül már 3—4 lábra elérjük azt. Minél tovább haladunk az örökös meleg e hazájában a mélység e határán tul, annál nagyobb mértékben észlelhetjük a hőmérséklet emelkedését. Átalában meg lehet állapítani, hogy a hőfok minden 100 lábnál 1 C°-kal emelkedik.

Amennyire ez ideig a föld belsejébe behatolhatánk, a hőmérséklet ezen emelkedése mindenütt tapasztalható volt, s bizonyos physikai törvények szerint meg lehet állapítani, hogy a nagyobb mélységekben hasonló arányban gyarapszik. E szerint 10 000 láb mélységben a hőmérsékletnek oly magasnak kell lennie, melyben a viz forrásba jön; 120 000 láb mélységben 1200 fok melegségnek kell lenni, oly hőség, melyben az öntöttvas felolvad, s a bazalt olyan folyóvá lesz, mint a viz.

Itt mindenesetre figyelmen kívül hagyták azon körülményt, hogy a mélyebb rétegek a rajtuk fekvő földkéreg nyomásának vannak kitéve. Azonban tudjuk, hogy a szilárd testek, ha erős nyomásnak tesszük ki őket, nagyobb hőfokot kivannak az olvadásra. Hogy e szerint a földünk belsejében levő tömegeknek mekkora fokú melegre van szükségük, hogy folyó állapotba jöjjenek, ezt nem birjuk kiszámítani. De tán nem csalódunk sokat ha a föld belsejében levő izzó, folyó tűztengert 12 mérföld mélységben gondoljuk.

Hogy földünk belsejében roppant hőség uralkodik, ezt a meleg források tanúsítják; minél melegebbek azok, annál mélyebbről jönnek. Ily forrásokat nemcsak a tűzhányók közelében találhatni, hanem azoktól távoli vidékeken is, sőt a legmelegebbeket éppen ott, minő a Puerto Caballo melletti Trineheras (97° C). Az Aachen melletti források egyike 77, wiesbadeni egyik forrás 70°, az emsi 56. Astern mellett egy 1000 láb mélységre fúrt lyukból 18,5 ° C sólé jön elő; egy Neusalzwerk melletti forrásból 2120 láb mélységből 32 - 40°C hőmérsékü viz bugyog föl.

Ötven-hatvan év óta Európának több ily forrásánál nagyon pontos hévmérőket alkalmaztak, s csudálatosképpen a hőmérséklet soha legcsekélyebbet sem változott, valamint a források vegytani összetétele sem. Az andepsosi meleg források Euboea szigetén, melyekben Sulla a mithridatesi háborúk alatt fürdött, még ma is használatban vannak, épp ugy dél Francziaország meleg forrásai is, melyekhez már a rómaiak is el szoktak zarándokolni. Hévmérők akkor még nom voltak ugyan, de egyéb ismérvekből megállapitható, hogy a hőmérséklet ezekben sem változott valami lényegesen.

Egyik legfeltűnőbb példáját annak, hogy a meleg források a hideg viznek a mélységbe való leszállása folytán támadnak, Jorullo vulkán hirtelen támadása, Mexikóban tanusitja. Midőn e vulkán 1759. szeptember havában a sík földből egyszerre 580 lábra emelkedett, két kisebb, e területen levő folyó hirtelen eltűnt, de rövid idő múlva, rettentő földrengések közt ismét a világra jöttek melegforrások alakjában.

Gyermekségünktől fogva hozzá vagyunk szokva, hogy a talajt, melyen állunk, szilárdnak s meg-rendithetlennek tartjuk; de az a régi közmondás: „a viznek nincs gerendája" a mi szilárd földünkre is áll. Földünknek szilárd kérge legföljebb csak mintegy 12 mfd. vastagságú; ez pedig rendkivül vékony kéreg. A föld fölületének szilárdságába s megrendithetlenségébe vetett, ugyszólván velünk született hit azonnal nagyon megrendül, mihelyt alkalmunk van egy földrengést tapasztalni. Amit mi kezdettől fogva megdermedtnek, mozdulatlannak tartánk, egyszerre el kezd ingani, s életünk egész korábbi illúziójának örökre vége van. A földnek e mozgása leirhatatlan benyomást okoz; most már azon földnek sem akarunk hinni,melyen állunk. E tünemény szokatlansága az állatoknál is gyötrő nyugtalanságot okoz. Különösen nyugtalanok a sertések és a kutyák. Még az orinocoi, különben oly néma krokodilok is, mint Humboldt irja, elhagyják a folyónak megrázkódott medrét, s bömbölve futnak az erdők felé.

Hasonlóképp erősen megingatja bennünk a föld szilárdságába vetett hitet egy vulkán kitörésének látása, az izzó lávatömegek folyása. A vulkánok legerősebb bizonyítékai a föld bensejében levő izzó tengernek, mert a belőlük kiömlő láva és egyéb általuk kiszórt ásványok ugy vegytani, mint földtani minőségük tekintetében rendkivül hasonlók egymáshoz, bármelyik vulkánból származzanak. A Hekla, Vezúv és Aetna lávái és kiszórványai lényegileg megegyeznek a Cordillera hegyláncz, Java és Kamtsatka tűzhányóinak ily kiszórványaival. Továbbá, a tűzhányóknak a föld bensejében levő izzó tengerrel való összeköttetése mellett szól a Palmieri tanár által legújabban a Vezúv kráterjében tett észlelet, mely szerint az abban talált láva világosan előtünteté az apály és dagály mozgásait. A holdnak a föld belsejében levő izzó tengerre gyakorolt vonzerejéről bizonyságot tesznek a földrengések. Pcrry e század első felében 7000 földrengésről szóló tudósítást állított és hasonlított össze, melyből kiderült, hogy a földrengések rendszerint akkor állanak be, midőn a hold— a nap és a föld, vagy pedig a föld — a nap és a hold között áll, tehát a dagályok idején. Valamint a dagály is legmagasabbra nő akkor, midőn a hold legközelebb van a földhöz, ugy a földrengések is ekkor leggyakoribbak. Ebből következtetik, hogy a holdnak vonzereje a föld belsejében levő izzó tengerben ugyanoly időszaki mozgást hoz elő, mint az oczeánban.

De nemcsak ezen észleletek inditanak bennünket azon föltevés elfogadására, miszerint bolygónk belsejében egy tüzes tenger hullámzik, hanem még földünk alakja is e mellett szól; maga a föld is, t. i. egykor ugyanily állapotban volt. Földünk ugyanis nem golyó alakú, hanem ellipszoid, azaz: a sarkoknál behorpadt, s az egyenlítőnél kidudorodott, s ugyanez alakot veszi föl minden plasztikus tömeg, ha tengelye körül sebesen forgattatik. Millió és millió évek folytán földünk részben elvesztette izzó állapotát, minthogy az űrben, melyben forog, rettentő hideg uralkodik. A kihűlés kívülről befelé történt, s így képződött földünk szilárd kérge. Arago szerint 1 Reamur fok kihűléshez is 344,828 év szükséges. Bischoff még nagyobb időtartamot számit reá. A kihűlésnek mindig annyival lassabban kellett történnie, minél inkább fogyott a földnek és amelyben forog, a világür melegségének különbsége. Mihelyt csak egy kis szilárd réteg képződhetett, ennek folyton gyarapodó vastagsága folytán, minthogy csupa rossz hővezető anyagokból áll, a kihűlés még inkább hátráltatott, s utoljára e merev kéreg annyira gátlólag hatott a kihűlésre, hogy abban mintegy teljes megállapodás következett be, amennyiben a melegvesztés belülről, s a melegnyerés kívülről a nap által, a mérleget egyensulyozák. Fourier szerint földünk közép-hőmérsékletének apadása a keresztyén időszámítás óta még nem tesz '/₃₀₀ C. fokot. Laplace kiszámitá, hogy ha a közép- hőmérséklet csak 1 C. fokkal apadt volna is, a föld saját tengelye körüli forgásának 2 centesimal másodperczczel kellett volna fogyni. Hipparch kora óta azonban (150 Kr. e.) a föld forgásának legcsekélyebb apadása sem észlelhető.

E mellett azonban, minthogy arról, amit az eddigiekben elmondottunk, nem mindenki győződhet meg saját szemeivel, kétkedők sem hiányoznak. Különösen a föld szilárd kérgének rendkivüli vékonyságát vonják sokan kétségbe. Csodálkozva kérdezik, miképp lehetséges az, hogy ezen vékony kéreg megtarthassa összefüggését, szilárdságát, s ne olvadjon el!

Ha lehetséges lett volna, hogy a föld azon mehgséget, melyet felületéről elvtsztett, belülről ismét pótolhassa, ugy éppen nem is képződhetett volna rajta szilárd kéreg ; de mihelyt ilyen képződött, a földnek már lehetetlen volt e veszteséget pótolnia, sőt ellenkezőleg e szilárd kéregnek folyton vastagodnia kellett, mignem, mint már mondottuk, az apadás és gyarapodás, vagyis melegvesztés és melegnyerés egyenlővé vált. A földkéregnek fölolvadására gondolni sem lehet, minthogy semmi, vagy csak nagyon kevés melegséget kap belülről, s e tekintetben inkább csak arra van utalva, amit a nap juttat neki (?).

Ép oly könnyű azon másik ellenvetést is megezáfolni, hogy mikép birhatja meg a föld vékony kérge a hegységek iszonyú terhét? Bármily óriásnak tűnik föl első tekintetre a hegységek tömege, mégis a földhöz viszonyitva nagyon csekélységgé törpülnek össze. Ha a föld kérge maga magát megbirja, a hegységek aránylag jelentéktelen terhét is képes elhordozni anélkül, hogy beszakadna, s a föld belsejeben izzó tengerbe süllyedne. Bizonyára a tojás kérge nagyon törékeny valami, de kisértsük meg csak, mily nagy terhet bír meg, s könnyen be fogjuk látni, hogy a földnek vékony kérge nem szakadna be, ha a Himalaya fölé még a Cordillerákat reá raknák is.

Hanem az már más kérdés, hogy a földünk belsejebeli izzó tenger mindenben ugyanazon minőségü-e, mint az oczeán? Az oczeánból több mérföld mélységről is mindig csak vizet hozunk föl. Ha nem adatott is nekünk a földbeli izzó tengert pontos vizsgálat alá vehetni, mégsem hoz bennünket az e kérdésre adandó felelet zavarba. A föld nehézségét ugyanis megbecsülték, s ugy találták, hogy nehézsége 5,5 szer nagyobb, mint egy hasonló nagyságú vizgömbé. Hogy jutottak ez eredményre, azt ezúttal mellőznünk kell.

— Földünk fajsúlya tehát e szerint 5%. Egyenes kísérletek azonban kideritették, hogy az egész kőzettömegnek, mély földünk külső kérgét képezi, fajsúlya nem megy többre 2,5-nél, tehát nem egészen fele az egész bolygóénak. Ebből természetszerűleg következik, hogy földünk belsejének sokkal nagyobb fajsúlyú tömegeket kell magában rejtenie; különben nem jöhetne elő az 5'/₂ fajsúly.

— Vegyük, hogy a folyékony láva fajsúlya 3—4, s ebből az jön ki, hogy az izzó tenger mélysége, melyből képződött, legfölelb 80 mértföld lehet; e mélységen tul az anyag oly nehéz lesz, hogy azt érezve vegyületnek kell fölvennünk.

E föltevés ellen azt szokták fölhozni, hogy a tömörség vagy fajsúly a nyomás által nagyobbodik. Ez mindenesetre áll; de számos kísérletek fol)tán bebizonyult, hogy nem áll hatalmunkban a különböző anyagokat tetszésünk szerint összepréselni. Nagyon hamar elérjük azon határt, ahol belátjuk, hogy eddig mehetünk és nem tovább. És így földünk belsejében is, ámbár itt a nyomás irtóztató, s a mélységgel együtt nő, a roppant hőmérséklet a maga kiterjesztő erejével a külső nyomás behatására ellenhatást gyakorol.

És igy a természeti tüneményeket, természeti törvényeket, s a tudomány vívmányait egybevetve, legtöbb esélyei vannak azon hypothesisnek, hogy a föld belseje izzó, folyó tengerből áll.

A Föld mélyében uralkodó forróság azért jött létre, mert a nagy nyomás miatt a mélyben hő keletkezik. Minél nagyobb a nyomás, annál magasabb a hőmérséklet. A Föld belső hője tehát az egymásra nehezedő rétegek miatt alakult ki. google

Mauritz Rezső: A tűzhányó hegyek. 1863. 111.

Habár sok romboló és alkotó természeti erő következtében változhatott, és változott a tűzhányó hegyek alakja: ez mindegyiknél eredetileg a kupalak volt, mely a legtöbbnél most is látható, mégpedig a következő oknál fogva. A tökéletesen be nem záródott föld-nyilások újból feltöretvén, felülről kifelé hajlott azok széle tölcséralakuvá, mely első kráter sok tűzhányó hegynél most is jól megkülönböztethető a valódi hegytől. A földből feltóduló gőz elillanván, ismét bezárattak láva, azaz a föld tüze által felolvasztott anyagok keveréke, szikladarabok és hamu által; másodszori, harmadszori, egy szóval, többszöri áttöretés alkalmával mindig emelkedett a lávahegy és igy nyerte alakját. A tűzhányó hegyek eszerint lehetnek magasak, vannak azonban oly magasak is, melyek a hóvonalon tul több ezer láb magasságra emelkednek.

Ember! ha soha sem rettegtél, menj egy kitörendő tűzhányó hegy közelébe és bizonyosan el fog hagyni bátorságod; ha soha sem imádkoztál, menj oda! és a földre borulva esedezni fogsz ahhoz, kit eddig talán ismerni nem akartál.

Valóban szivrázó jelenetek már egy nagy kitörés elöhirnökei is, oly annyira, hogy a legbátrabb és legmerészebb embert is annak tudatára ébresztik, hogy itt semmit sem használ emberi erő és bátorság; egyedül futásban kereshetni menekvést a különben biztos halál elöl. A környék forrásai és kutai kiapadnak. A hóvonalig emelkedő helyeken olvad a hó minden látszó ok nélkül, ugy hogy a szemvakitó fejérség helyére most vészthirdető sötétség lép. A föld belsejében keletkezett gőz haragosan keresi a régi csatornát és iszonyú feszitö ereje a hegy, sőt messze fekvő vidékek megrázása által nyilatkozik, mely gyakran valóságos földrengéssé fokozódik. Sűrű gözfellegek tornyosulnak azalatt a hegytető és egyes repedések körül, melyeken keresztül néha piros vagy kék lángfény sugárzik át. A szűk korlátok közé zárt gőz folyton felfelé nyomja az izzó földanyagot. Végre legyőzi a föld alatt működő erő az utolsó akadályt is : a kemény fedeleket áttöri és égfelé röpiti. Az összeszorult vizgőz megszabadult bilincseitől és iszonyú dörgés alatt kifelé tódul a hegytorokból.

Ezen borzasztó pillanatban egyszersmind bevégeztetett a földalatti forradalom; de most a föld felett uj, borzasztón magasztos látmány terül el szemeink előtt. A kizuhanó vizgőz nagy mennyisége sötét felhővé alakul; a gőzzel együtt nemcsak nagy kősziklák, de porrá zúzott láva is — mely hamunak neveztetik, de hibásan, mert nem elégés maradványa — repülnek fel a magasba, melyek a felhőt annál vészteljesebbé teszik; mert ezen izzó hamu messze vidékekre szinte hihetlen távolságra hajtatik és gyakran 100 lábnyi mély sirba temeti a viruló természetet, a sok fáradsággal készült emberi müveket. Szomorú tanúságot tesznek erről a sokszor emiitett Herculanum és Pompeji.

A kráterből kisuhanó összesűrített gőzben villámok czikáznak, mire oly eső következik, hogy azt hinnéd, a tenger van fejed felett és annak vizei ömlenek reád. A szállongó izzó hamu a vizesővel egyesülvén iszap alakjában esik a földre, mely még pusztitóbb a száraz hamunál. A fellöketett anyagok egy része a kráterbe visszaesik, ott az izzó lávával találkozván folytonos szisze-gést és durranást okoz, mely messze vidékre elhallatszik; más része a kráter közelében esik le és gyakran nagy kúpot képez, mely azonban a lefolyó láva által felolvasztatik s elragadtatik, és csak szerencse a vidékre, ha szélfolyamok magukkal nem ragadnak nagy mennyiség hamut távol fekvő rónákra! Éjjel égni látszik a hegy és égig emelkedő lángoszlop vakítja szemeinket, mely azonban nem a kráterből emelkedő valóságos láng, hanem csak az izzó láva fényének a felette tornyosuló fellegbeni visszaverődése, mi mellett az is bizonyit, hogy e látszó lángoszlop szél által soha sem mozgattatik.

Végre felér a zajló láva a kráter felületére, vagy a mi rendesen magas hegyeknél történik, egy oldalnyiláshoz és abból eleinte szélsebességgel hullámzik le a hegyen; de a hidegebb légkör- és a fólddeli érintkezése következtében megkeményedvén, lassúdik folyása. De még ezzel nincs bevégezve; mert uj lávafolyam rohan lefelé és a már félig megkeményedettet felolvasztja, magával ragadja és most egyesült erővel völgynek tengernek iramodván, mindent, a mi utjokba akad, lávasirba temetnek. Az ily lávatenger nagyságáról, és pusztító erejéről fogalma lesz mindenkinek, ha az Island szigetén létező Skaeptar-Tökulnak 1763-ban tett dulá-sait emlitem. Ezen kitörés alkalmával a sziget 50,000 lakosa közöl 10,000 ember és 20 falu temettetett el, a kifolyó láva a hegy egyik oldalán 11, a másikon 8 mérföld hosz-szu és néhol 3 mérföld széles volt. Azonban nem minden tűzhányó hegy tesz ily iszonyú pusztítást, azonkívül termékenyíti a láva a földet is, különösen melegebb éghajlat alatt, az emberek lassan újra mivelik a vidéket és elfeledik a gyászos multat és jövő veszélyt a szép jelen felett.

Kevésbbé veszélyesek a folyton füstölgő és dörgő tűzhányó hegyek, mert a mindig nyitott kráteren könnyen kiszabadulnak a gőzök; igy Stromboli szigetének lakosai teljesen nyugodtak. Gyakran végképen elcsendesednek a tűzhányó hegyek és csak alakjuk emlékeztet egykori pusztításaikra; ilyen a nektárt termő tokaji hegy és az onnét Sárosig nyúló hegyláncz. Ujak is támadnak, ilyen az 1831-ben emelkedett vulkanikus Ferdinandta sziget. Jelenleg közel 300, idő szakonkint működő tűzhányó hegyet számlálnak. Európában kitűnők az Aetna, Vezúv, Stromboli és Island szigetének számos tűzhányó hegye közöl a Hekla; Amerikában a Jorullo és a 17 000 láb magas Cotopaxi.

A vulkanikus kitörésekkel rokonságban vannak a hazánkban is sokszor tapasztalt földrengések, egyenlő okbóli származásaik és egyenlő pusztításaik miatt. Földrengés alatt pedig, az éles elméjű természetbúvár, Pfoff szerint, a földfelület egy\részének a föld belsejéből kifelé ható erők által eszközlött megrázkódtatását kell érteni. Hogy a földben feszülő és terjeszkedni kivánó gőz okozza a földrengést, a felett nincs kétség; de részletesen még nem ismerjük e szintén nagyszerű természeti tüneményt, mert rendesen minden előzmény nélkül történik, és igen kevés ideig tartanak az ütések, habár ezek néha ismétlödnek is, de meg nincs is az embernek kedve a halállal szembe nézni, mely ott fenyeget. Beszélik ugyan, hogy az állatok előérzik és a források és kutak kiszáradnak, mint a vulkanikus kitöréseknél, mely utóbbi, megengedhető, hogy egyszer másszor történt; de átalában nincs a földrengésnek semmi bizonyos elöhirnöke. A mi a helyet illeti, leginkább tűzhányó hegyektől távol fekvő vidékek tapasztalják rombolásait, amiért is a nagy Humboldt a tűzhányó hegyeket a föld biztosító szelepeinek nevezte.

A földrengések nem mindig egyformán nyilatkoznak. Gyakran csupán földalatti, néha mennydörgéshez, néha lánczcsörömpöléshez hasonló morajból, tehát a földnek semmi megrázkódtatásából áll a földrengés; történt ellenben rengés minden zaj nélkül; legborzasztóbb természetesen a dörgéstöl kisért rengés. De ez még mind csak hagyján, hanem eliszonyodol, ha látod, hogy a föld a szónak teljes értelmében megnyílik és erdőket, házakat s embereket elevenen eltemetve ismét bezáródik. Régi hasadások bezáródnak, ujak támadnak, melyek gyakran vizzel telnek meg. Egész vidék elsüllyed vagy nem ritkán felemelkedik, sőt történt, hogy egy nagy terület más helyre ültettetett tárgyaival együtt, ezeknek megingattatása és tetemes sérülése nélkül. A tenger, ha közelében történik földrengés, eltaszittatik a parttól, de csak azért, hogy annál nagyobb sebességgel visszarohanjon, és hegymagasságu hullámai alá temesse azt, mit a rengés megkímélt, Igy Lissabonban 1755-ben 30,000 ember leginkább a habokban lelte sírját; a limai kikötőben 1746-ban 23 hajó részint a habok alá temettetett, részint a szárazra vettetett és szétzuzatott. Jamaikában pedig egy kisebb hajó messzire röpittetett a város határa felett.

Végül néhány példa a földrengés messzire terjedő hatáskörének bebizonyitására. Az 1783 calabriai földrengés 30 négyszög mérföld területen még romboló volt; 1843-ban Észak-Amerikában 29 000 négyszög mérföld terület ingott meg; az 1755 lissaboni, Európában, Ázsiában Amerikában összesen 700 000 mérföld területen volt érezhető.

A Popokatepetl tűzhányó hegy Mexikóban.1861. 269.

*) Jelen rajzunk Rosti Pál érdekes amerikai utazásának díszes képei után készült, mely munka, mint annak idejében hirdettük, legutóbb került ki sajtó alól „Úti emlékeztetek Amerikából" czim alatt Heckenast G. kiadásában. E könyv egyike irodalmunk legjelesebb diszműveinek, két színezett képpel, 13 kőrajzzal, 2 atzélmetszettel és 26 fametszvénnyel. A szövegben saját tapasztalatait érdekesen s vonzólsg irja le a szerzó. Egy példány ára diszkötésben 22 ft, borítékban 18 ft. Nem minden ember erszényéhez mért ár ugyan, de örvendünk, ha irodalmunk oly müvek kiállítása által is pótolni iparkodik a külföldi termékeket, melyek a vagyonosabb osztályok asztalait méltólag díszíteni képesek.

Közép-Amerikában, a legforróbb égöv alatt, örök hóval borított óriási hegylánczok húzódnak északtól lefelé délirányban. A csúcsok közül többen vulkáni természetűek. Ezek közt legmagasabb az Orizaba nevű tűzhányó, melynek tölcséréhez még csak néhány halandónak sikerűit eljutni. A Popokatepetl tűzhányó az emlitett után következik, sőt természettudományi tekintetben amannál sokkal nevezetesebb.

Mutter báró, e nevezetes utazó s természetbúvár, 1857-ben január hóban, több társával megmászta a Popokatepetl hegyet, s megírván tapasztalatait, utirajzaiból a következő helyeket átvesszűk. Kedden, jan. 13-án 1857-ben — irja a nevezett utazó — megindultunk Mexikó fővarosából. Társaim valának : Chiaffino ezredes, Don Augustin Iturbide, a mexikói szerencsétlen császár legidősebb fia; mr. W. Fearn, az északamerikai követ titoknoka; doktor Crafort, végre Serman admiralis, nagyszámú szolgákkal.

Iturbide és Serman nemsokára elhagyták a bátor és elhatározott egyénekből álló kis karavánt; a többiek Ayutla-Miraflores, Ualmanalco s más kisebb helyeken át más napía Mekamecába érkeztek. E város mintegy 7000 lakost számlál, a rövidség okáért közönségesen csak Mekának neveztetik. Még ezen estén elővevém mérő-műszereimet, s ugy találtam, hogy már e város is 2493 méterrel magasabban fekszik a tenger színénél (egy méter körülbelől 3 láb). A várostól nyugatra a Sacromonte halma emelkedik, mely 120 méternél nem magasabb. E hegyről a kilátás dicső és nagyszerű, különösén ha a nap lenyugvóban van és sugarai az Ixtacihuatl és Popokatepetl örök hóval boritott mezőit megaranyozza.

Másnap, jan. 15-én, társaságunk megszaporodott. A respublika elnöke, Comonfort ur ajánló-levelekkel látott el minket, s azért a vidéken lakó urak (cayalleros) mindenütt elénk jövének, sőt a következő állomásig el is kisérének. Így érénk Rancho Tlamakas helységbe (lásd az 1. képet), ahol a növényzet szűnni kezd. A falu 12 792 lábbal fekszik magasabban a tenger tükrénél. A Popokatepetl, mely most egész nagyszerűségében tünék fel előttünk, még mintegy 5008 lábbal magasabb volt azon helynél, ahol egy kunyhó ablaka előtt asztalhoz ülék. Az éjelt itt töltöttük e kunyhókban, miket azon munkások épitének, akik a tűzhányó hegy oldalaiban a kénbányákat müvelik. Roppant tűz égett a kályhában, mégis oly hideg volt, hogy nem alhattunk, ámbár a legnehezebb pokróczokkal voltunk betakarva.

Reggel az idő gyönyörű tiszta s fényes vala, de a hideg annál pogányabb. Az előkészületek sok késedelmet okozának, ugy hogy csak 9 óra tájban indulhatánk további utunkra. A fenyő-erdő, mely eddig hiven kisért minket, egy magaslat oldalán egyszerre elenyészett; innen kezdve, a növényzetnek legkisebb nyomát sem láthattuk. Egyszersmind egy sziklamélységet kellett kikerülnünk, melynek fenekén a hó a föld belső melegétől felolvadva, mint zúgó ár rohant a völgyekbe. E mélység felső partján haladva, lovaink már térdig járának a hamuban, mely valamikor a tölcsérből kivettetve, folyt ide. Megkerülve ezen iszonyú szikla-repedéseket, olyan pontra érkeztünk, honnan távcsöveink segélyével elláthatánk egész Mexikó városáig. Déltájban elérkezénk a Cruz del Creston nevű hegy tetejére, mely egészen trachit sziklából van, s mely az ide mellékelt rajzban az óriási vulkán párjának látszik. A kénbányákban foglalkozó munkások a szikla legmagasb csúcsára kőkeresztet tevének fel. Itt már le kellett lovainkról szállni, s a vezetők visszavivék a kifáradt paripákat. Ott voltunk még az örök hó mezőin. A hó pedig némely helyen porhanyós volt, másutt mint a jég megfagyva és megkeményedve. A nap sugarai ugy verődtek arról vissza, mint a legfinomabb aczéltükör lapjáról. E jeges havon egy lépést sem lehetett tenni, azért is indián szolgáink a hómezőt felvagdalták, s aztán ugy haladhatánk azon, mint valami régi s bomladozott kőlépcsőn felfelé. De csak lassan hatolhatánk e meredek oldalokon, mert utazó társaim a hideg miatt megmeredve, a megritkult levegőben pedig alig lihegve többször aléltan esének le. Délután 3 órakor még felét sem hagyhattuk hátra, a mindig meredekebb hómezőnek, s az indiánok, akik az élelmiszereket s bundáinkat hordák utánunk, messze elmaradának tőlünk. Azonban a rettenetes hidegben nem mertünk megállni; a küzdelem a fáradság volt egyedül még azon eszköz, mely testünkben a melegség kifejlődést előmozdithatá. Később tapasztalnunk kellett, hogy az indiánok egyenkint szökdösnek vissza tőlünk, s csak azok maradtak meg, a kik előttünk fejszéikkel a hómezőben a lépcsőket vágták.

Az Orizaba hegyen tett tapasztalataim megtanitának engem, hogy ne erőtessem a dolgot, s mondjak le azon tervemről, hogy még e napon a vulkán tölcsérébe érhessünk, s ott töltsük az éjét a párolgó gőzök között. Az elszökött indiánok nemcsak a pokróczainkat, hanem élelmiszereinket is magukkal vivén, inditványozám, hogy forduljunk vissza Rancho Ilamakes kunyhóiba, ahol az elmúlt éjelt is töltöttük, s csak másnapra igyekezzünk czélunkhoz jutni.

Útitársaim között egyen kivül mindnyájan helyeslék ajánlatomat. Megfordultunk, és este 6 órára szerencsésen elértünk éji tanyánkra. Három óra kellett lefelé, amire felmentünkben csaknem egész napra volt szükségünk. Azonban dr. Crafort erőnek erejével meg akarta mutatni, hogy ő ezen éjét a vulkán tölcsérében fogja tölteni, és ellenzésünk daczára nem akara velünk visszatérni. Maga mellett tartván tehát az egyik indiánt, aki a fejszével a hóban eddig is lépcsőket vágott, ki nem menthető akaratossággal folytatta útját felfelé.

Ami engem illet, teljes meggyőződésben levén, hogy emberi erővel e napon oly magasra hatolni többé lehetetlen, azért félutuukban visszaküldék néhányat az időközben ismét feltalált szolgák közül, akik aztán a doktort ájultan és megdermedve találák a hómezők felett. Midőn eszméletre jött, elbeszélé, hogy immár közel volt a vulkán tölcsérének széléhez, amidőn vezetője elszökött tőle s aztán a homályban valami gödörbe esett. Azonban éjünk másként sem folyhatott le nyugottan. Egész sereg farkas támadta meg tanyánkat; mi ugyan keményen puskáztunk a vadállatokra, de azt meg nem akadályozhattuk, hogy lovainkat egytől egyig el ne ragadozzák.

Szombaton, jan. 18-án, reggel a helybeli lakosoktól vásároltunk egy pár rossz gebét. Megindultunk jókor reggel, hanem Crafort doktor azt mondta: „nem követem önöket, mert ha ez a Popokatepetl egészen arannyá válik is, a a mexikói respublika nekem ajándékozza ezt, azon feltétel alatt, hogy még egyszer oda menjek, ahol tegnap voltam, egy lépést sem teszek előre.

Popokatepetl mexikói tűzhányó, Tlamakas helységből tekintve

Mentünk tovább. 9 órakor ismét elértük a Cruz del Creston hevü csúcsot. Aztán leszálltunk lovainkról, öltözetünket rendbeszedtük: azaz, beburkolóztunk tetőtől talpig gyapotba és medvebőrbe, aztán a tegnap készitett lépcsőkön másztunk csúsztunk felfelé amint erőnktől telt, mert elhatároztuk, hogy e napon minden áron a tűzhányó hegy tölcsérébe hatolunk, hacsak véges erővel e dolog kivihető.

Embereinket folyvást magunk mellett tartottuk, félvén nehogy ismét elszökdössenek. Amidőn a nap sugarai a hómezők tükrében visszaverődni kezdenek, felraktuk szemeinkre a zöld üveget, mely szíjjal volt erősítve. Ugy be voltunk burkolva, hogy ugyan hatalmasat kellett volna buknunk, hogy megérezzük. Azonban nagy panaszunk volt az idő ellen, gyilkos és pusztitó hideg szél süvöltött, melynek éle, hogy, keresztüljárta még a lelkünket is. Az indiánok több ízben aléltan rogyának le, olyankor oda futottunk, dörzsöltük a boldogtalanokat, mert a nyugalom e rettentő hidegben, bizonyos halál.

Délután 2 óra lehetett, amidőn leirhatatlan fáradtság és szenvedés után egyszerre szolgáink egyike, aki fejszével a hóban a lépcsőt faragta, felkiáltott: „itt vagyunk a tölcsér szélén!" Mert megjegyzendő, hogy ily hegycsúcsok mászásában az ember soha sem tudja, mikor érhet czéljához. Ötvenszer is gondoltuk már, hogy csak ezen vagy azon feltűnőbb pontig hatolhassunk fel s aztán czélnál vagyunk; utoljára és akkorra értünk a tölcsér szélére, amidőn meg sem gondoltuk.

Ott álltunk tehát ezen iszonyatos hegy tetején a tátongó tölcsér szélén s alá tekinténk a füstölgő mélységbe. Azonban nem ama borzadalmas, sötét és vigasztalás nélküli üreg állott szemem előtt, melyet más tölcséreknél, különösen pedig az Orizaba rémséges gyomrában tapasztaltam. Ellenkezőleg itt a felolvadt sziklatömeg a legnagyszerübb, s legfelségesebb tarka szinvegyületet tünteté elém. És ha ama rejtélyes zúgás, mely a tölcsér fenekén a három mély kútból, mint a pokolnak torkából, vagy kéményáből hallatszott, nem emlékeztet rá, hogy itt a természet rombolásának egyik legirtóztatóbb helyén állok, csalódásom talán megmagyarázható lett volna.

Az üreg északi szélén állottunk, oldalt elbarnult gránittömegek emelkedtek, melyek a kiömlő tűzfolyadék által megüvegesedve felragyognak. Alulról időközönkint félelmet gerjesztő s felette gyanús moraj keletkezik, s kénkőillatu fojtó pára özönlé be a tölcsér belsejét, melynek falai az északi oldal egyik részét kivéve, látszólag legalább függőleges vonalban esnek alá. A hosszas kerék-nyilás ezen része itt kissé befelé torlódik, s a szirtek kiálló csúcsain át a lejárást lehetővé teszik. Ahol a szikladarabok kissé kijebb álltak, hóval valának belepve, a meleg pára felolvasztá e hószigetek oldalait, mig közepén a csikorgó hideg mindent kőkeményre fagyasztott. Láttam itt a lecsorgó nedvből alakult jégcsapokat, melyek tiz láb szélesek, s három akkora hosszúk valának. A jégcsapok alatt a párákból alakult kénkőjegeczek függtek alá. A tölcsér fenekén három nyilasból vetődik fel a kénköves pára, mig az alap többi része visszahullott és ismét összeállott kövekből és hamukból képződött. Amidőn a vulkán kitör, e fenék elenyészik, s a tölcsér irtóztató torka egészen megnyílik, s félmérföld távolra önti el a vidéket tűzfolyadékkal.

A tölcsér felső szélessége 2700 láb, mely azonban alól mintegy 750 lábra keményül. Műszereinkkel méréseket tevénk, s ugy találtuk, hogy a Popokatepetl csúcsa 17 792 lábbal magasabb a tenger színénél. A tölcsér felső szélétől a fenékig a magasság 997 láb.

Hoffmann Ottó. : AZ ÉGBŐL HULLÓ KÖVEK. 1898. 835.

Az évnek egyik hónapja sincs olyan gazdag hullócsillagokban, mint a november. Naponként átlag 7 millió hullócsillag esik a földre, novemberben ennek a számnak a tízszeresét kell fölvennünk átlagnak. Nem a véletlen műve ez. November hónapban ugyanis a föld pályáján két meteor-rajjal is ütközik össze, és ezen összeütközés természetes következménye az, hogy a hatalmas vonzerejű föld magához ragadja az apró és könnyű hullócsillagok ezreit, sőt millióit is.

Az első találkozás november 14-én volt, a második pedig 23-án. Ezzel az utóbbival akarunk jelenleg bővebben foglalkozni.

Egy osztrák katonatiszt, Biela Vilmos, 1826-ban egy üstökös csillagot fedezett fel, mely, mint a számítás mutatta, valamivel több mint 6 év alatt kerülte meg a napot, s így 1846-ban is kellett volna látni. Csakhogy — csodák csodája — egy üstökös helyett kettőt láttak a csillagászok. Biela üstököse, nem tudni miért, kettévált, s mint ikercsillag folytatta útját. Később a kettős üstökös egyáltalában nem volt többé látható. Elveszett teljesen; csak később tudtuk meg, mi lett belőle?

1872 november 27-én ugyanis remek csillaghullás következett be. Hasonló tüneményt észleltek 1885 november 27-én. Több mint 200 000 hullócsillagot számláltak meg azon a napon, s egyes helyeken hópehelyként hullottak alá a tüzes, fénylő szikrák. A sok fényes meteor azonban egynek kivételével, mely Mazapilban, Mexikóban esett a földre, mind porrá égett odafönn a magasban, s csak finom vasporral tudta telíteni a levegőt. Ez az egyetlen leesett kődarab azonban kétségtelen a Biela üstökösének volt alkotó része. Lehullott üstökös! Egy egész világkatasztrófa történetének utolsó jelenetét látjuk képzeletünkben

Az a kődarab, mely most a new-yorki múzeum egyik üvegszekrényében foglal helyet, végig száguldott már az egész naprendszeren, óriási sebességgel millió meg millió mérföldet téve meg. Lehet, hogy eredetileg egy más rendszerből származik, mint a mienk, és anyaga valamely smaragdzöld szinű nap világából való, ahol a földről mit sem tudnak.

Ki pillanthat bele a természet titkaiba? Hogy ezek a lehulló kövek nem a föld légkörében képződnek, mint régente hitték, hanem az égből erednek, az több mint bizonyos. A mazapili meteor nem első, mely kóbor életét a földön fejezte be és nem is az utolsó. Már sok gyönyörű meteort láttak a földre esni. Épp nem rég Madridban is, a spanyol fővárosban. 1896-ban történt, egy februári napon délelőtt, amikor egy óriás kékes-fehér fényben csillogó meteor jelent meg a város felett és nemsokára nagy robajjal széjjel szakadt. A porfelleget a magasban még órákig látták, majd pedig megtaláltak egyes kődarabokat is, melyek ebből a meteorból származtak.

Régebben, 1803-ban l'Aigle franczia községben valóságos kőzápor hullott alá, mely kárt nem tett, de hasznos volt annyiban, hogy a tudományos világot meggyőzte arról, miszerint ezek a kövek nem légköri termények, hanem az égből hullanak alá. Akkor valóságos forradalmat idézett elő a tudós világban. Az égből! Ez a két szó mennyi új talányt ad fel a gondolkozó emberiségnek. Hogyan keletkeznek ezek a kövek? Erre különböző magyarázatok vannak ugyan, de nem mondhatjuk egyiket sem teljesen kielégítőnek.

Feltűnő mindenesetre az, hogy ezek a kövek tökéletesen megfelelnek a föld egyes régebbi kőzeteinek, s bizonyára ez a körülmény késztetett egyes tudósokat arra a föltevésre, hogy az égből hulló kövek a föld vulkánjainak termékei. Igen, de hogyan ? fogják sokan kérdezni. Ennek a magyarázata igen egyszerű.

Hogyha valamely testet, például egy ágyúgolyót 11 200 méter kezdősebességgel lövünk ki a földről, az nem esik többé vissza. Korunkban a Krakatoa vulkán kitörésénél tapasztalták, hogy egyes anyagrészek még 20 000 méter magasba is felrepültek. Mily könnyen lehetséges, hogy az őskor vulkánjai még nagyobb erővel lökték ki a forrongó lávaanyagot úgy, hogy a kilőtt anyag nem esett többé vissza a földre, hanem az űrben keringett ismét tovább. A többi égitestek, a Vénus, a Mars, a Jupiter, stb. hasonló módon szaporíthatták a meteoritek és hullócsillagok számát. Sőt mi több : csekély vonzó erejű égitesteknél már kis erő is elegendő, hogy a vulkánoknak ilyen heves hatását előidézzék. így például a holdon már 1920 méter kezdősebesség is elegendő, hogy a kiröpített kő ne essék vissza a hold talajára. Ezek a kövek aztán szétszóródnak az űrben, amig valamely világra ismét le nem esnek.

Egy másik elmélet azt tartja, hogy az égből hulló kövek összezúzott, szétmorzsolt világoknak a roncsai. Tönkrement világok! Milyen szomorúan hangzik az. Az ember mindjárt arra gondol, hogy ennek a földnek, amelyen lakunk és a melyet annyira szeretünk, majdan szintén az lesz a sorsa, hogy darabokra zúzva, valamely idegen naprendszer különböző világaira fog hullani. Ama darabok közt lesz majd az az anyag is, ami valamikor Szép Heléna karját alkotta, meg a Nagy Napóleon szivét. .

Az ember nagyon is ábrándozóvá lesz, ha a hullócsillagokra veti tekintetét. Réezemről azt tartom, hogy a hullócsillagok egyszerűen az üstökösök szétbomlásából keletkeznek. Hogy ezek a kósza égitestek viszont hogy jöttek létre, erről most még nem lehet beszélni. Annyi bizonyos, hogy az üstökösök nem lehetnek olyan világok, melyen emberek is élhetnének, amint azt Derham angol teológus és Jules Verne, a hírneves franczia regényíró képzelték. Akárhány csillagot láttak már az üstökösök testén átragyogni, ami arra mutat, hogy ezek bizony csak gázból vagy meteorok halmazából állanak. Természetes, hogy az ilyen test csakhamar szétmálik és hullócsillag-rajjá változik át.

Ilyen volt a Biela-üstökös is, melynek elpusztulása után rendszerint mutatkozik a november végi (nov. 23.) remek csillaghullás. Aki csak valaha látta az égnek eme remek tűzijátékát, soha sem fogja elfeledni és azt kérdezi önmagától : vajon mivégből létezik az a sok millió meteor? Talán azért, hogy egyesült tömegükből a jövő nagy szárazföldjei épüljenek föl ezen a földön, amikor a régiek, így Európa is rég nem lesznek már?

*

A meteor az a fényjelenség, amelyet az űrben keringő kisebb kövek, porszemek (meteoroidok) keltenek a légkörben, miközben, a nagy sebesség miatti súrlódástól felizzva, ionizálják azt. google

Sámi Lajos: Földünk ismeretlen részei. 1873. 275.

A „terra incognita" elnevezés máig sem vesztette el jelentőségét a földrajtudomány terén, mert földünkön még mindig oly megmérhetetlen terület van, melyen czivilizált embor mindez ideig sohasem járt, s melyek a föld kerekségének mintegy tizenheted részét képezik. A négy ismeretlen földdarab között (Afrika, Ausztrália, sarkok) legnagyobb a déli sark körül fekvő vidék, melynek összes kiterjedése körülbelől 70-szerte nagyobb, mint az egész mai Magyarországé. A második ismeretlen földterület az észiki sark fól nem fedezett vidéke, a harmadik Közép-Afrika, végre a negyedik nyugati Ausztrália. A déli sarki terra ineognitának felénk eső határát a déli sarkkör képezi, melyet leginkább megközelitett Ross kapitány 1842. februárjában, Uj-Zeelandtól délre a déli szélesség 78-ik fokánál és 10-ik perczénél. Az északi sark körül elterülő ismerődén vidéken a sarkhoz legközelebbre hatolt Parry 1827. júliusában kutyáktól vont szánon és csónakon, az északi szélesség 82 fokáig és 45 perczéig, a spitzbergi szigetektől északra.

Afrikának ismeretlen területe igen érdekes eredményeket ígér, ha tekintetbe vesszűk bámulatos gazdag állat- és növényvilágát s egy ránczos vászon-szoknya s a főn tarka kendő, különböző néptörzseinek sokféle sajátszerűségeit. Télen, a nők és férfiak egyaránt, a hideg ellen térdig érő s testhez álló báránybőrt hordanak. 1865- és 66-ban tett utazásai során felöltőt, „kozsi"-t húznak föl.

Angola partvidékének benépesített és müvelet alá fogott része képezi az ismeretlen Afrika délnyugoti határát. Ha a „Livingstone-Congo-expediczió," melyet a jelen év elején Grandy vezetése alatt Angliából útnak indítottak, kitűzött czélját eléri. Remélik, hogy az angol és német Congo-expedícziók, közös egyetértéssel s összevágó működés mellett a legjobb eredményeket fogják elérni. A német Congo-expediczióra már nagyban folynak az előkészülődések s mint mondják, az utazásban részt fog venni dr. Finsch is, a jelenkor egyik legkitűnőbb ornithologusa is.

Ausztráliában a nagy ismeretlen vidék nyugatra esik. Stuart 1861-ben jelentős területet átvizsgált. A múlt év utolsó negyedében bevégzett ausztráliai távirda-összeköttetés (Port Augusta és Port Darwin között) a szárazföldet épen a közepén átmetszi; ez a roppant nagy terület is majdnem a partokig terjed. A földkerekségének imént elősorolt ismeretlen vidékei, megközelitőleg számítva, összesen mintegy 11.600 000 angol négyszög mérföld területet foglalnak el, s így még jó ideig nem kell attól tartanunk, hogy bölcs Salamon hires mondása, mely szerint „semmi sem uj a nap alatt," a földrajzi fölfedezések terén is maholnap igaznak fog bebizonyulni.

A tenger mélysége.1876. 663.

A „Challenger" hajón kiküldött angol expediczió már évek óta tanulmányozza és fürkészi a világtengerek titokszerü birodalmát. Az expediczió figyelme kiterjed a tenger életének minden mozzanatára, s fáradozásait máris rendkívül érdekes és meglepő eredmények koronázzák. A londoni „Times" egyik számában Yokohamából (Japán) az expediczió egyik tudós tagja figyelemre méltó levelet bocsátott közre.

A legnagyobb mélység, melyet a „Challenger" merész utazói a Csöndes tengerben Mindanao és az Admirálitás-szigetcsoport között megmértek, 4500 méter volt; az utóbbi szigetek és Japán közt pedig 8235 méter. Ez utóbbi mélység a legnagyobb, melyet eddig észleltek, ama kettő kivételével, melyet a „Tuscarora" gőzösön utazott amerikai expediczió tapasztalt, szintén a Csöndes-oczeánon Japántól keletre, hol a mérón egy helyen 8357, más helyen meg 8379 méter mélységet mutatott. Az előbb említett 8235 méter mélységben a négy lebocsátott hőmérő közül hármat a viz óriási nyomása összezúzott; e nyomás hat tonna volt négyszöghüvelykenként. A negyedik hőmérő a tenger fenekének szokott hőmérsékét mutatá, mely 1,39 fok.

A tenger ama tájain az oezeán talaja fölött egy 5535 méter vastag vizréteget észleltek, amelynek hömérséke mindenütt egyforma volt. A legnagyobb mélység, melyet a „Challenger"-expediczió eddig tett útjában fölfedezett, a Karolina- és Mariána- szigetcsoportok közé esik; e mélység 8235 méter. A tenger talaja e helyen vörös agyagból és csigahéjakból áll. Az emlitett szigetek és Japán közt a mélységmérő 4320 méter mélységet mutatott. Ugyancsak a Csöndes-tengerben azt a különös tüneményt is felfedezték, hogy Új-Guinea partjai közelében 144 méter vastag meleg vizréteg létezik, mely kisebb-nagyobb sebességgel nyugat felé tart

A TENGER MELYSÉGE. 1898. 44. 764.

A jelen század második felében számos és nagy költséggel szervezett expediczió kutatta ki az Oczeán mélységeit, különösen az angolok és amerikaiak tanulmányozták szorgalmasan a Csendes-Oczeánt. Negyven évvel ezelőtt a legmélyebb helyet 3100 méternek tartották; ma már háromszorta mélyebb helyeket is ismernek. A japán szigetektől keletre az Aleuti-szigetcsoportig mintegy 50 000 négyszögmérföld területen van egy óriási fenék-horpadás, mely átlag 6000 méternél mélyebb fekvésű, mint a tenger szine. Ezen a helyen a legmélyebb pontot az egyik kutató hajó 8500 méternek találta. Innen keletre Észak-Amerika felé csak egy helyet ismerünk, hol a tenger 6400 méternél mélyebb, másrészt e helyen a viz alatt óriási hegységek vannak, de azoknak a csúcsai még mindig 4000 méter mélységben találhatók a tenger szine alatt.

A Csendes-Oczeán déli részén, a Tonga szigeteknél, Új-Zeeland felé a «Pinguin» hajó 9400 méter mélységet mért meg, és pedig nem is az Oczeán közepén, hanem a parthoz közel; mely vidéken a rengeteg talapzaton egyes kis szigetek egészen a viz fölé emelkednek. Hasonló tüneményt találunk az Atlanti-tengerben, melynek legmélyebb medenczéje a Kis-Antilláktól északra a Bermuda-szigetek felé fekszik, mig az Oczeán közepén hosszan elnyúló víz alatti hegységek vannak, bár azok csúcsai is még 4000 méterre feküsznek a tenger színtje alatt.

Az Oczeánok összes víztömege óriási nyomást gyakorol a tenger fenekére. Már 4000 méter mélységben a víznyomás legalább 400 légköri nyomással egyenlő. Scoresby tekintélyes kutató állítása szerint egy csónakból megölt czethal magával rántotta a csónakot a mélységbe, s a hatalmas nyomás következtében ólom-sullyal esett le a tengerbe, úgy, hogy később a felszínre bukkanó czethalat is majdnem magával rántotta. Világos ebből, hogy embernek soha sem lehet a nagy mélységbe leszállani (?). Mind amellett sikerűlt a tenger mélyéből föld törmelékeket húzni fel, melyek elég tiszta képet adnak az örök sötétség birodalmának természetéről. Tudjuk ebből, hogy a tenger fenekén csaknem mindenütt vannak apró kagylóféle állatok, vagy legalább kagylóknak felülről lehullott meszes pánczéljai. Ezek mellett gyakori a piros agyagos iszap, melyben tajtékkövek, lávatörmelékek, iszapcsontok, czethalfogak találhatók. Vannak ezenkívül apró kis gömbök, melyekről valószínű, nogy tengerbe hullott meteorok részei. Emberi tevékenység maradékai, hajórészek, gépek, conserv-edények ma még aránylag ritkák.

Nagyban és egészben fel lehet tenni, hogy az oczeán átlagos mélysége 3500 méter s így a fold kétharmadát borító tenger víztömege mintegy 1300 millió köbkilométer.

*

Az elmúlt 50 évben összesen három merülést hajtottak végre a Challenger-mélyedésbe. Az első és mindeddig az egyetlen olyan, amelynek során emberek is leszálltak a mélybe, 1960. január 23-án történt. Az amerikai Trieste tengeralattjáró fedélzetén Jacquest Piccard és Don Walsh 10 916 méteres mélységig jutott, ahol a földfelszíni nyomás több mint ezerszeresét kellett hajójuknak kiállnia. Több mint 30 évvel később, 1995-ben egy japán automata tengeralattjáró (Kaiko), majd 2009-ben egy amerikai szerkezet (Nereus, a Woods Hole Oceanographic Institution fejlesztette ki) jutott le a Challenger-mélyedés több mint 10 900 méteres mélységébe, kutatómunkája során. google

Sámi Lajos: Az emberi nem jövője. 1873. 539.

Wallace Alfred, a hires angol utazó és természettudós, De Candollenak a természeti kiválás elméletéről irt könyvét ismertetvén, e munkának az emberisig jövőjéről szóló részét a következőkben foglalja össze. A könyv utolsó fejezetében, mely az emberi nem valószínű jövendőjéről szól, meglepő elméleteket és föltevéseket találunk, melyek a legtöbb tudós által fölállitottaktól nagyon különböznek, de mindamellett is a lehető leggyakorlatibb fölfogáson alapulnak. A legközelebbi néhány évszázadban vagy legfeljebb ezer év alatt a legnagyobb változás abban fog mutatkozni, hogy a kevésbé erőteljes és uralkodó emberfajok kivesznek a föld szinéről, a világot három legállandóbb és legkitartóbb faj : fehérek, feketék és a khinaiak fogják egymás közt fölosztani olyan formán, hogy mindegyik a földnek azt a részét foglalandja el, amely számára a legalkalmasabb. De ha még tovább tekintünk a jövő homályába, például 50 000 vagy

100 000 évvel előre, s föltéve, hogy addig az emberi nemet valami átalános természeti csapás el nem pusztítja, majdnem kétségbevonhatlan tények fognak előttünk fölmerülni, melyekből biztosan kiokoskodhatjuk , hogy mi fog történni e roppant idő alatt.

Legelőször is minden kőszén- és használható érctelep ki lesz merítve, s ha még talán sikerülne is az embernek más fűtőszert s a melegnek más forrásait föltalálnia és a föld gyomrában gyéren szétoszolt érceket abból valami úton-módon kierőszakolni, ezek a termékek sokkal drágábbak és mégis gyarlóbbak lennének a mostaniaknál. A vasutak és gőzhajók s minden oly gépek és szerszámok készítése, amelyekhez sok és olcsó érc kívántatik, lehetetlenné válnék, s a meleg és termékeny tájakon állandóan letelepült földmivelő népeknek a többiekhez képest aránylag legjobb dolguk lenne. Az emberek valószínűleg legtöbben és legtovább oly helyeken fognak tartózkodni, ahol szén és vas legnagyobb mennyiségben állitható elő, de utoljára legsűrűbben a forró égöv alá torlódnának össze.

De más, komolyabb természetű változások is következhetnek be a föld színén, melyek a száraz terület fokozatos rontását s végleges megsemmisítését fogják eredményezni. Ugyanis kétségbe vonhatatlan tény, hogy földünk száraz felülete folytonos apadást tüntet föl, mert részint a folyóvizek, részint a tenger hullámai évenként nagy tömegeket ragadnak el belőle. De tegyük fel, hogy az a másik ellenműködő belső erő, melyet vulkánikus erőnek szoktunk nevezni, és a mely hosszú évezredek folyamában majdnem annyi szárazföldet emelt ki a tengerből, mint amennyit a folyók és hullámok lassú működése a száraztól elrabolt, — tegyük föl, hogy ez a vulkánikus hatalom nem fogja engedni, hogy a szárazföld végképp megsemmisüljön, és igy az emberiség kivesszen. Mégis majdnem biztosan következtethető, hogy a megmaradt szárazföld sokkal egyhangúbb, ridegebb és unalmasabb lesz. A változatosság el fog enyészni s az egész terület lapos, kiaszott síkságokból s néhány vulkánikus vagy korallszigetből fog állni. A népesség ekkorra hihetőleg nagyon meg fog apadni, de ugy hiszik, hogy egy értelmes, fáradhatatlan és kitartó faj még e szomorú időben és körülmények közt is megélhet és boldogulhat. Azt a teljes, zavartalan boldogságot fogják élvezni, melyet a békés együttlét eredményez, mert ércek és fütőszerek nélkül nehéz leend hajóhadakat építeni, hogy a tengereken uralkodhassanak és roppant hadseregeket fölszerelni, mellyekkel a szárazföld birodalmait elpusztíthassák. Egy szóval, be fog következni — ha igaz — az a boldog, édeni állapot, melyet Jókai a „Jövő század regényében" az „örök béke" bekövetkezte után igér a testileg, lelkileg kifáradt, elsatnyult emberiségnek..

UTAZÁS

Vékey Zsigmond EGY MAGYAR EMBER UTAZÁSA A FÖLD KÖRÜL. I. 1883. 676.

V. Zs. fölolvasásából.*

A magyar földrajzi társulatnak okt. 19-én a Tudományos Akadémia termében tartott gyűlésén Vékey Zsigmond, Kossuth Lajos egykori segédtisztje, — ki hurminczkét évi külföldön tartózkodása után ez év elején hazájába visszatért, — érdekes felolvasást tartott a föld körül tett utazásairól. Távoli világrészekben ujabb időben nem ritka a magyar. De az már ritka, hogy a világot körülutazva visszatérjen s, maga beszélje el tapasztalatait, mint az külföldön az utazóknál oly gyakori szokás. S már csak ezért is kiválóbb érdekeltséggel várhattuk Vékey fölolvasasát.

A fölolvasó tájékozó bevezetésül fölemiitette, hogy utazni, világot látni már ifjabb éveink egyik leghőbb vágya volt. Az előhaladás növekedő

igényei követelik, s egyéni érdekeink is kívánatossá teszik közelebbi ismeretét a planétának, amelyen élünk. Minden éghajlatnak, minden földrésznek van valami természettől nyert adománya, amely annak kivételes vagy kizárólagos sajátja, legyen az a kérdéses földrészen honos flóra, az ott élő fauna, — vagy az ott honos bennszülött népnek valami sajátságos, kivételes képessége vagy tulajdona. Utazásainkban — folytatá Vékey — találkozunk körülményekkel, tárgyakkal, eseményekkel, amelyek gondolkozásra birják elménket, s gyakran magukban csekély jelentőségű körülményekből merített tudomásaink alapját vethetik meg nagy fontosságú eredményeknek. Ki mondhatná meg, vajon a vándor hangyák csodás munkája, amidőn egymás testébe kapaszkodva egy — ugy szólván — elő lánczhidat készítenek, hogy az utjokba eső folyamon keresztül menve folytathassák vándorlásaikat. Nem kölcsönzött-e az első eszmét a jelenkor híresebb mérnökeinek egy Niagara fölötti hid építésére ? — Ki mondhatná meg, vajon nem a magának viz alatti lakot készítő pók, amely menhelyét mesterségesen tölti meg levegővel, hogy abban megélhessen, — volt-e az első útmutató a búvár-harang föltalálására?

Tudomány és művészet karöltve működnek eddig ismeretlen földrészek átkutatásában és megvizsgálásában, hogy uj meg uj fölfedezések tétessenek az emberi élet által követelt szükségletek megszerzésére, a tudományos és hasznos ösmereteink fejlődésének és növekedésének érdekében. Azoknak, akiknek módjuk, idejük van, s készek magukat alávetni a messze földekre utazás fáradságainak, mai időkben rendelkezésükre állanak a gőz- és vitorlás hajók, a földteke átelleni részére egy irányban, s más irányban egy 3260 angol mérföld hosszú vasút, amely tavakon, sivatagokon, havasokon keresztül vonulva, összeköti a Csöndes-tenger partján az Arany-kaput az Atlanti-tengerbe ömlő Hudson folyóval.

A föld átelleni részére három úton mehetünk. Amerika felé nyugatnak, Kalifornia felé a Vörös-tengeren keresztül, és a Jó Reménység foka felé. Én — mondja Vékey — mint első utazásaim idejében szülőföldemről száműzött, hontalan vándorló, talán az illúzió varázsának hódolva, a Jó Reménység foka felé vezető utat választottam. Utazásomat az őszi aequinoctialis napok idejében kezdvén, alig hagytuk el «Lands-end»-et (a «föld végét»), rossz idő állt be, amely hat napig tartotta hajónkat a tenger veszélyes kellemetlenségeiről nevezetes biskayi-öbölben. A kék tenger örömjelző vizein, amint Byron nevezte a tánczoló habokat (a midőn azokról, valószínűleg a tenger partján, kényelmes villájában verset irt), nem sokára éreztették velünk hatalmukat. A szenvedésre kár

Megemlékezve a vihartól hányatott s napokon át elsülyedéssel fenyegetett hajó és a rajta utazók viszontagságairól, a tropikus égöv alatti tengerről a következőket írja Vékey:

Az egyenlítő alatt szelünk megszűnt, s a hajónak egy helyben maradva kellett vesztegelnie. Helyzetünk nagyon unalmas is lett volna, ha nem találtunk volna szórakozást és kárpótlást a tropikus égöv alatti gyönyörű látványok szemlélésében. A mennyezetről lesugárzó Zodiac világítás, a gyönyörű naplemente, a foszforeszkáló tenger vizének tükre — mintha a viz parázs-tüzzel lett volna behintve — bámulásra biró tünemények. A röpülő halak számos serege, amidőn őket üldöző más állatok által fölriasztva röpültek föl a tengerből, oly látványt idéztek elő, mintha több száz meg száz, vagy ezer mozgásban tartott ezüst darabok tükröznék vissza a tropikus égöv alatti nap vakitó fénysugarait. Albatroszok (nagy vízi madarak) röpködtek a hajó körül egész nap, némelyik e nagy madarak közül hat láb területet is fedezett egyik szárnya végétől a másikig, látszólag oly könnyen úszva a levegőben, mintha soha sem lenne pihenésre szüksége.

Az est bekövetkezte után a tengeri pillangók (Cymbulies) raja milliókban jelenik meg gömbölyded hártya-hajócskákon, mintha végtelen számú tündérkék miniatűr gondolái szeldelnék a viz szinét, s a tengeri pillangók esteli, váratlan tömeges megjelenése, mintegy büvészileg illuminálja az oczeánt. A teremtés minő bámulatos műve a habok ragyogó gyöngye, a tenger csudája! Ezek a tengeri pillangók csak egy ujjnyi nagyságúak, de mindamellett épp oly bámulatot gerjesztők, mint a végtelen oczeán óriásai. Megjelenésük ragyogva idézi elő a rózsa, lila, kék, piros és más szinek özönét, mintha mindmegannyi sugártörő, élő prizmatikus tükör czikkáznék előttünk. A művész ecsete képtelen lenne lemásolni a tündöklő szinek változatosságát, amelyeket a tropikus égöv alatti tenger ez élő gyöngyeinek megjelenése előidéz, s a melyektől a tenger tündöklik egész éjen át, mindaddig, amig a fölkelő nap első sugara — mint a bűvész varázsintése — egyszerre véget nem vet a tündéri jelenetnek.

A tengeri pillangók fajai három osztályt képeznek. Az Északi-tengerben előforduló Clios, a Földközi-tengerben lakó Hyidae és Cleodores, ezek. De a tropikus égöv alatti Cymbvlieshez képest a többiek alig nevezhetők kifejlődött tengeri pillangóknak. A szerkezete ennek a csodás molluszknak hasonlít az Oetopuséhoz, t. i. el van látva hat szivókarral. Minden szivó tartalmazván (nagyító üveg alatt látható) körülbelől 300 000 léglyukacskát, ugy hogy akármi más állatot érint is ez a molluszk, légnyomás által, tetszés szerint, éppen ugy fog hozzátapadni, mint az Octopus tapadhat ahhoz, amit kigyódzó karjaival átölel. Nem nehéz elképzelni, hogy hasonló szerkezettel a tengernek minő szörnyetege lehetne ez a molluszk, ha piczi alkotása helyett nagy alakban lenne teremtve.

A tenger állatvilágáról beszélve a fölolvasó említést tett aporpoises tengeri disznók nyájairól, a czethalnak a kardhallal való viaskodásáról, — ez utóbbinak rostélyon sült húsáról, mely vörös s mint ritkaság élénk iránta a kereslet. Hasonlólag megemlékezett a Cape-galambok és Cape-tyukokról, amelyek, habár igen hasonlítanak is az európai galambokhoz és tyúkokhoz, húsevő tengeri madarak, és húsuk olajszagú és ehetetlen. Beszélt az óriási czápákról is, amelyek az egyenlítő alatti tengeren követték a hajót.

A föld átelleni részéhez közeledését ekként irja le: A Jó Reménység foka közelében majd mindig nyugtalan tengerrel s magas habokkal találkozunk. A mi hajónk is óriási habokon úszott, de kedvező szél segélyével gyorsan közeledtünk a föld átelleni részéhez. A Jó Reménység fokát elhagyva, az éghajlat megint napról napra melegebbnek tetszik. Mi elhagytuk Angliát őszkor, s megérkeztünk a föld átelleni részére deczember végén. A téli hónap Európában, a nyár közepe Ausztráliában, s így történt, hogy utazásunkkal egy telet kikerültünk, s ahelyett két nyarunk volt egy esztendőben.

Tiszta, azurkék égboltozat fejünk fölött, «Albion» szigetének köde nélkül. A Southern cross» (Déli kereszt) konstellácziója és Vénus gyönyörű csillaga, mintha egy óriási gyémánt világítaná meg a firmamentumot, jelezték, hogy egy oly pontjára érkeztünk a földtekének, amely Európának átellenében fekszik. Ismét szárazföld közelében, hajónk most kedvező szél segélyével, a Cape Oatway partjához közel, mély vizben haladt. Ausztráliai tájék, a hegyek sűrűn fedve a mindig zöld eucalyptus-fákkal, amelyek nem hullatnak őszi sárga leveleket, mint az európai fák. A Hudson-tengeröblön keresztül a Yarra-Yaira folyó torkolatához értünk, s innen gőzösön, a Yarra-rraa vizén fölfelé, Ausztrália egyik fővárosába jutottunk. Minő sajátszerű benyomást gyakorol reánk: minden, amit itt látunk! Az Európából érkezők, az égető nap heve alatt is a szokott konvenczionális fekete ruhába öltözve, találkoznak az őket üdvözlő rokonokkal, barátokkal, kik egészen fehérbe vannak öltözve. Fehér csizma, fehér öltöny tetőtől talpig. Minő ellentét! Igazi ellenlábas állapot. Habár azon vélemény, hogy a föld átelleni részén, az európai viszonyokkal összehasonlítva, majd mindent megfordítva találunk, hibás fölfogás lenne, mégis meg kell engednünk,

hogy több ellentétben lévő körülményekkel találkozunk. Az évszakok természetesen meg vannak fordítva. A mi Európában téli idő, ott nyári idő. Az itteni nappal ott éj. Az ott honos cseresznyének kívül van a magva (hója), belől a húsa.Ez azonban a természet ökonómiájának látszik, hogy megvédje a gyümölcsöt a nap égető hevétől. Ilyen a khinai szilva, a melynek dió-alaku gyönyörű piros burkát meg kell törni, mielőtt a kellemes izü szilvához juthatunk. Hasonló a guava, banana, alligátor-körte, stb. Mind ezeknek a gyümölcsfajoknak van egy, a gyümölcsöt oltalmazó héja, amelyet el kell távolítani, mielőtt a gyümölcsöt megennénk. Még a brazíliai dió is (a mint a hosszúkás diót kereskedelmi czikket ismerjük) körül van véve s beborítva egy nagy labda-alaku héjba mint a kókuszdió — amit be kell törni, mielőtt a kisebb alakú brazíliai diót kivehetnők.

Hasonlólag sokan az Európában szülöttek között azon téves véleményben voltak, hogy az ausztráliai virágoknak nincs illatjuk, a madaraknak nincs hangjuk. Mind e vélemények tévedésen alapulnak, mert sok Ausztráliában honos virágnak kellemes illata van. Ilyen a Honey suckle — Wattle — rosemary, mely tiz láb magasra is fölnő mint a fa. A Gerániumból egy Pascovale nevű birtokon élő sövényt láttam, oly vastagra nőtt a Geránium. A musk-fa levelei is kellemes illatot terjesztenek.

Az sem helyes vélemény, hogy a madaraknak nincs hangjuk, mert sok éneklő madár honos Ausztráliában, az ausztráliai Alpeseken a rengeteg erdő viszhangzik a madarak énekétől, mintha vetélkedve akarnák egymás hangját a khórusban fölülmúlni, kora reggeltől mindaddig, amig az emelkedő nap növekedő hevétől sok madár, éppen ugy, mint más ausztráliai állat, menhelyére visszavonul.

Az ausztráliai égalj melegségéről beszélve, a lakások hűvösebbé tételének módjai közt említi, hogy azok némelyikének verandája kákából készült gyékénnyel van körülvéve, amely gyékénynek tetején egy igen apró lyukacskákkal ellátott vascső vonul el. Nagy forróság alkalmával a vascsőbe vizet bocsátanak, s a viz a kákagyékényre csepegve az által fölszivatik, s a nedvesség elpárolgása következtében hűvösen tartja az egész házat. Még egyszerűbb módja a falusi lakások hüvösitésének, egy ablakba vagv ajtóba nedves pokróczot akasztani, s egy átelleni ablakot vagy ajtót kinyitván, a hűsített levegőnek a szobán átvonulását ekként eszközölni.

A fölolvasó a közművelődési eszközökről szólva, említést tesz a melbourni közkönyvtárról, amely büszkeségére lehetne bármely európai fővárosnak. A kivételes rendszerről, amely szerint minden olvasó maga mehet a könyvekhez, s kiveheti olvasás végett éppen azt a könyvet, amelyet óhajt. Hasonlólag leírja az egyenlítői nagy teleskop készítését, amely daczára annak, hogy rajta a mozgásba hozható részek 800 mázsánál többet nyomnak, oly akkurátusan van összeállítva s az egyensúly rajta oly tökélete-sen van eszközölve, hogy az egész nyolcz tonna nehézségű készüléket a csillagvizsgáló egy ujjával bármely irányban mozdíthatja. (Folyt, köv.)

Vékey Zsigmond EGY MAGYAR EMBER UTAZÁSA A FÖLD KÖRÜL. II. 1883. 698.

(Vége )

Az ausztráliai bennszülött fekete embereknek nincs rendezett életmódjuk; nomád életet élnek, 50—60 családból álló csoportokban. Nyelvük is annyira különbözik, hogy olykor az egyik csoport nem érti a másikat. A különböző fajok és csoportok közt gyakran üt ki háborúskodás, legtöbbnyire féltékenység és a nőknek elragadása, vagy helyesebben mondva megszöktetése miatt. Nem képzelhető, hogy az ausztráliai Adonis képes lenne fekete Vénusát az utóbbi beleegyezése nélkül messze czipelni, anélkül, hogy az utána iramlók ki ne nyomoznák. Oly éles látásuk van ugyanis, hogy képesek emberek és állatok nyomait meglátni szárazföldön, erdőségben, faleveleken, réten, s oly helyeken, ahol az európaiaknak a legcsekélyebb nyomot is észrevenni lehetetlen lenne. Eme kivételes tulajdonságuk miatt szökevények, vagy ismeretlen utakon és erdőségben eltévedtek nyomozására az angolok is sokszor használják őket.

A toilette változatossága vagy divatezerűsége se a férfiaknak, se a hölgyeknek aggodalmat nem okoz. Meleg időben hőrüknek különféle krétával való bevonalozása által pótolják a ruházat hiányát, s hűvösebb időben az általuk elejtett állatok és madarak bőrével fedik be testük egy részét. A meleg országokban lakó bennszülötteknek öltözete mai napiglan is hiven utánozza Ádám és Évának paradicsomi egyszerűségét.

A Fidzsi-szigeteken lakó bennszülött törzsvezérek a czápa zsinórra fűzött fogait viselik nyakékszerül, s ezen kivül az asszonyok és férfiak övükön egy fűből összetűzött könnyű, rövid kötőt hordanak, ami öltözetüket kiegészíti. Az uj-zélandi bennszülött maori népek a szerintük értelmezett czivilizácziót már a tetovirozásig vitték, amely eléggé kinos operácziónak, t. i. hogy bőrüket a vérzésig bekarczolják és bevonalazzák vagy beszurkálják, s a karczolásokat aztán különféle módon bemázolva, azok nyomait állandósítják. A fiatal maori büszkén veti magát alá, abban az édes reményben, hogy tetovirozva a maori hölgyeknél szívélyesebb fogadtatásban részesül. A női kegy kiérdemlése, ugy látszik, a vad embereket is boldogító áldozatkészségre buzdítja. A maori nők atalában megelégesznek hivatásukkal, s a házi foglalkozásokkal járó időtöltéssel, s megelégedésük talán teljesebb is, mint sok amerikai hölgyé. Akik, mint «Laramie» cityben, annyira vitték dicsvágyukat, hogy mint esküdtszékek tagjai a tárgyalóteremben ülnek: «Mi alatt otthon a dajka azzal csitítja a gyereket: hogy a mama csak a törvényszékre ment hozni ítéletet.»

A cheyenni vörös indiánus még tovább vitte az ő szerinte értelmezett czivilizácziót. Ott láttam még maiglan is megőrzött köpenyeket, amelyek az általuk megölt áldozatok hajfürljeiből voltak összefűzve. Az első látásra az ily köpeny sajátszerű benyomást gyakorol a szemlélőre. Az egész köpeny vegyesen rakott szőke, barna, fekete, ősz, sima és göndör hajfürtökből van készítve, s itt meg ott ékesítve a körben kivágott fejbőrnek egy részével is, mint a vörös indiánus nagyra becfcült harczi trofeumával. Egy másféle köpeny a madarak fénylő tollaiból van czérnával összetűzve, oly módon, hogy az egyik toll a másik tollnak egy részét beborítja, s a köpeny külső oldalán a czérna nem látható. Az ilyen köpenyek sok változatos színekben készíttetnek.

A nők megszöktetése következtében az ausztráliai fajok közt néha kiütött háborút olykor raczionálisnak látszó módon intézik el; mint Rómában a Horatiusok és Curiatiusok párbajai megakadályozták a két ellenséges tábor közti nagyobb vérontást. Oly vad emberek közt, akik még a czivilizáczió legalsóbb fokára sem vergődhettek, s akiknek még se vagyon-, se személybiztonságot rendező törvényeik és szabályaik nincsenek, a párbaj-vívás az egyedüli igazságszolgáltatási mód.

A házassági szokások hasonlók majd minden törzs-fajnál abban, hogy közel rokonok nem kelnek össze egymással. Nősülni képesség jeléül elfogadtatik, ha a nősülni szándékozó elég férfias elhatározást tanusit az által, hogy metsző fogaiból kettőt kiüt s ekként látszólag megkülönbözteti magát a nőtlen férfiaktól. Egy időben Japánban is volt oly szokás, hogy a férjhez ment nők meg voltak különböztetve a hajadonoktól, a nők első metsző fogainak állandó fekete szinre festésével.

Temetkezési módjuk sajátszerű s kétféle. Az egyik mód az, hogy körülbelől négy láb mélységű sírba ülő helyzetben temetik el halottjaikat, — a másik temetkezési módjuk a fák gallyai közt eszközöltetik. A halott tetemeit az elhunyt által életében használt ruhájába begöngyölik, aztán fűvel és fagallyakkal betakarják, s végre nehéz fadarabokat helyeznek a tetejére, hogy azáltal megvédjék a tetemet a vadállatoktól. A fák gallyain fölfedezett tetemek között találtattak elszáradt, de egészen épségben maradt csontvázak, mintha egyiptomi múmiák lettek volna, e sajátságos körülményt a levegő száraz forróságának tulajdonítják.

Vadászat és halászat a bennszülöttek legfőbb foglalkozása, mint élelmük megszerzésének egyedüli módja. Vadméhek mézének fölfedezése végett valami virágon talált méhet megfogván, a fákból kiszivárgó gummival pehelyt ragasztanak a méh lábaihoz s azt elrepülni engedik. Ily módon, éles látásuk segélyével, képesek a méhet annak röptében követni, hegyen-völgyön keresztül, hihetetlen messze távolságra, mindaddig, amig a méh az ügyes ausztráliai bennszülöttet valami nagy, száraz, odvas fához vezeti, amelyben olykor 300 font mézet is találnak.

A vizi madarakra rendezni szokott vadászatuk is sajátszerű ügyességüknek adja jelét. A bennszülött ausztráliai berakja fejét a vizi madarakat tartalmazó tó mellett növő bokrok gályáival és fűvel, aztán a vizbe menve, s nyakáig a vizben, oly lassan közeledik a tóban úszkáló kacsák vagy más vizi madarak seregéhez, hogy lassú haladása alig vehető észre, s füvekkel és bokrokkal betakart feje a viz által csöndesen vitt fü-zsombékhoz hasonlít. Ily módon egészen a vizi madarak csoportja közé jut s az úszkáló madarakat lábaiknál fogva, egyiket a másik után, a viz alá húzza, s aztán az igy megfogott madarak nyakát az öve körüli, stringyburk nevű fakéregből készült zsinór alá dugja, s ekként, öve körül vadkacsákkal s más vizi madarakkal terhelve, tér vissza kacsázásából. A türelem és kitartás, amelyet a méhek mézének fölfedezésében, s a vizi madarak megszerzésében tanúsítanak, bámulatra méltó.

Az Ausztráliában honos fák közt az Eucahjptus hasznos, nemcsak az abból szivárgó gum-minak gyógyszer gyanánt alkalmazása miatt, de leveleinek sebboritókokra használása miatt is. Az Eucalyptus több nemeinek levelei szeszláng-világitásra is fölhasználtatnak. A Sassafras-fából poharakat esztergályoznak s azokba vizet öntve, a viz bennök néhány perez alatt keserűvé változik. Hasonló poharaknak Angliába kivitelével is jelentékeny üzletet csinálnak.

Sajátszerű fák közé tartozik a sudár-magas s csak tetején lombos fern-tree vagy grass-tree. (fű-fa), annak a fűhöz hasonló alkata miatt. Fölolvasónk leirja a szép hűvös völgyeket, amelyekben ezek a fák nőnek. Az ilyen völgyek nyáron az ausztráliaiaknak kedvelt kirándulási helyekül szolgálnak.

Az érdekes fák közé tartozik a Mallee-fa, a mely, a Madagaskárban honos Jack-tree-hez hasonlóan, annyi iható vizet tartalmaz, hogy a megvágott gllyiból nyerhető iható viz által az erdőségben eltévedt utasok eletüket a szomj an hálás veszélyétől megmenthetik. A gondviselés csodás műve az is a tropikus égöv alatti földrészeken, hogy több ott honos fák és növények, sajátszerű alkatuknál fogva, képesek a reájuk hullott esőből tetemes mennyiségű vizet, ugy szólván, meggazdálkodva tartani a bekövetkezhető időre önfenntartásuk végett.

Az Ausztráliában honos növények között van egy neme a fügének, a mely többnyire a tengerpart melletti fövenyes talajon nő. Ezen a növényen a legforróbb nap heve alatt is itt-ott nagyon apró vizcsöppek láthatók, s a növényt ujjunkkal érintve, azt meglepőleg hidegnek találjuk. Az ausztráliai tengeri szőlő (ribizli) tiz láb magas fa alakjában nő, s nemesítés által hasznos gyümölcsfává magasodik.

Vékey ezután az Ausztráliában honos állatok több különös fajáról emlékezett meg, mig nem a földrajzi társulat titkárja figyelmeztette a fölolvasót, hogy a fölolvasás a szokott időt meghaladva, már két órai időre terjedt. Vékey a hallgatóságnak még mindig feszült figyelmétől kisérve, fölemlítette, hogy jelenleg kénytelen fölolvasását bevégezni, habár szándéka lett volna megemlékezni az ausztráliai igen érdekes hangyákról, az egy ujjnyi hosszú fekete, mérges Bulldog-hangyákról, a repülő hangyákról, amelyek vándorlásaik idejében oly nagy számmal jelennek meg, mintha a levegő hópelyhekkel lenne tele, hasonlólag a mérnök- s ékszer-gyűjtő hangyákról és a földmivelő-hangyák csodás munkáiról, amelyek fölkaparják a földet s abba helyezik magvát annak a fűnek, amelyet élelmezésük czéljából legjobban szeretnek, s aztán gyomlálnak és aratnak, s raktárba helyezik az érett magokat.

Továbbá a Goyder mérnök vezénylete alatti expediczó által Jumbling Waters közelében, Észak-Ausztráliában, fölfedezett fehér hangyák monumentális lakairól, amelyek inkább hasonlítanak egy temető 12—15 láb magán sírköveihez, mint hangya-zsomhékokhoz, s amelyről a fölolvasó egy fényképet is bemutatott. Szeretett volna megemlékeznia magának viz alatti lakot épitő pókról, amely menedék helyét mesterségesen tölti meg levegővel, hogy viz alatti lakában megélhessen. Említést óhajtott tenni az Észak-Ausztráliában honos Phasmidar különféle nemeiről is, melyeknek némelyike 6—8 ujj hosszú, s annyira hasonlít egy bambusz-nádhoz, hogy nyugalomban az állatot nehéz megkülönböztetni a növénytől. Az idő előhaladta miatt azonban a fölolvasás csak Ausztráliáig terjedhetett, Uj-Zéland, a Fidzsi-szigetek, a Havaii, Sandwich-szigetek, Kalifornia, a mormonok országa, Calaveros Grove-ban, s a Josemite völgyben található nagy fák és számos vízesésekről, ugy szintén a Kanadáról, a Niagara vízesésről, Chicago, New-York és Washingtonról szóló fölolvasást más alkalomra kellett elhalasztani.

*Duka Tivadar jeles hazánkfia 1876-ban érdekes életrajzi vázlatot küldött be lapunknak Vékey Zsigmondról. Ez adatok szerint Vékey Zemplénben

született, Sáros-Patakon és Késmárkon végzé iskoláit. 1817-ben köz- és váltóügyvéli oklevelét megkapva, Sáros megye tiszti ügyésze lett. Mint ker.

táblai s váltóügyvéd Eperjesen kezdé meg működésót, hol ma is sokan emlékeznek rá, mint a szabadelvű párt ifjú szónokára, ki tevékeny részt vett a

megye-gyüléseken. 1848-ban honvéd lett s több ütközetben volt része. 1849. évi ápril l0-én a Rákoson vívott csatában, mint a balszárnyon

működő hadosztály vezérsegédje, megsérülvén, tábori szolgálat helyett Kossuth, a kormányzó mellé nevezték ki segédtisztnek, mely minőségben

szolgált a világosi katasztrófáig. Ekkor ő is menekülni volt kénytelen. Londonban angol nyelvbeli jártasságát hasznosan értékesítette, mint a magyar

emigráczió londoni bizottmányának titkára. 1852-ben ő tőle jelent meg első izbeu egy angol-magyar nyelvtan, melyben néhány jelesebb magyar

költemény is van angol fordítással. 1852—3-ban jártasságot szerezvén a bányaművelésben és mechanikában, 1854-ben Ausztráliába vándorolt, hol

a «Philosophical society» titkára lett s röpiratot irt az ausztráliai bortermesztós érdekében. Később Uj-Zeelandban, a maorikkal folytatott

háborúban vállalt hadi szolgálatot, mint ezredparancsnok. Uj-zeelandi élményeiről munkát is irt angol nyelven, melyet az angol sajtó igen kedvezöleg

fogadott. Huszonkét esztendőt töltött a földteke túlsó részén, amidőn 1876-ban családjával együtt a Csendes-tengeren, Fidzsi szigeteken,

Honolulun, Kalifornián, a mormonok földjén, az Egyesült Államokon keresztül, mindenütt huzamosabban időzve, visszatért Londonba, honnan

ez év elején hazájába érkezett, hogy gazdag tapasztalatait itthon értékesíthesse.

UTAZÁS SZIBÉRIÁBAN. 1891. 242.

Price Gyula angol festő szibériai rajzai közül ismét bemutatunk kettőt. Az egyik a festő látogatását mutatja Jeniszejszk város női fogházában, mely látogatása éppen úgy, mint a férfi börtönben történt, s általunk már előbb bemutatott látogatás, a kormányzó társaságában ment végbe. A másik kép egy részletet ábrázol útjából, amint szánkája egy útszéli posta-épületnél megáll, hogy lovakat váltsanak.

Price részletesen ír arról az utazásáról, melyet nemrég tett meg Jeniszejszk és Krasznojarszk városok között. A távolság 331 verszt (egy verszt = 1,067 kilométer) s ezt az utas éjjel-nappal menve két nap alatt megteheti, mivel az orosz birodalomban már régi idő óta mindenütt gondoskodtak, hogy az utak mentén hivatalos posta-épületek legyenek, melyekben bármikor lehet előfogatokat kapni. Minden utazó lehetőleg saját szánkáján megy s az angol festő is szerzett magának egy igen csinos és alkalmas szánkát, mely csak 52 rubelbe került. Az előfogatért egy-egy lóért s egy-egy versztért csak három kopeket kell fizetni s ezenkívül állomásonként 10 kopek állami illetéket. A kocsis rendesen megvárja, a borravalót, azonban csekély összeggel is megelégszik. Régebben az előfogatok nyeréséhez szükséges volt a «padarojna», azaz a kormány írásbeli engedélye; most azonban már nem néznek erre s nem gyanús utazó bármikor kaphat elő fogatot. Az egyes posta-állomások 16—25 verszt távolságra vannak egymástól, jó időben azonban soha sem kerül két óránál több időbe, míg az utas egyik helyről a másikra érkezik.

Minden posta-állomás rendesen a legszebb ház szokott lenni a községben, ami természetesen nem mindig jelenti azt, hogy szép és csinos épület is. A ház tulajdonosának a kormány bizonyos összeget fizet, hogy az utazók a lóvál-tás ideje alatt az épület legnagyobb szobájában megpihenhessenek. Mindenütt kaphat az utazó némi frissítőt is, legalább theát; de mivel rendesen csak fekete kenyér, tojás és tej áll készen a vendégek számára, a legtöbb utas magával viszi eledelét s a posta-állomás kezelőjétől csak az elmaradhatlan forraló szamovárt kéri. Utazónk azonban rendesen csak annyi időt töltött az ily fogadókban, amennyit kénytelen volt, mivel angol kényelemszeretete nem tudott megbarátkozni azok rossz levegőjével, amit mindenütt az a rossz szokás idéz elő, hogy igen erősen fűtenek és soha sem szellőztetnek.

Az utazás magában véve szánon igen kellemes, mert az út kitűnő, s a szánkában igen kényelmesen lehet elhelyezkedni és beburkolózni, úgy, hogy alig lehet érezni a hideg kellemetlenségét, holott pedig néha a lovakat is annyira ellepi a zúzmara, hogy színüket sem lehet megkülönböztetni, s a hőmérő néha 35° B. óriási hideget mutat.

Sámi Lajos. Egy orosz utazó Közép-Ázsiában. 1873. 199.

Keletről származott, keleti nép vagyunk,s hogy ezt érezzük, irodalmunk is mutatja. Történelmi érzékünk nem engedi, hogy eredetünk tája iránti érdeklődésünk és rokonszenvünk teljesen kialugyjék s Konstantinápoly, a Kaukauzus vidéke, Kelet-Ázsia már csak azért is maguk felé vonják szemeinket, mert mindannyit egy velünk közös ellenség fenyegeti.

Az oroszok szomszédsága, s kivált 1849 óta ránk irányzott figyelme, előttünk is mindent kétszeres érdekűvé tesz, ami Oroszország politikai terveire vonatkozik, vagy az orosz viszonyokkal kapcsolatban van. Már csak ez is megfejti, hogy miért megyünk mi is annyiszor Közép-Ázsiába, egyszer egyik, másszor másik nevezetes utazó kalauzolása mellett.

Múltkor Vámbéryvel, most pedig egy orosz utazóval, Wereschaginnal indulunk utra, kinek tapasztalatai teljesen más, mert egészen orosz szempontokból levén föltüntetve, szintén sok ujat és érdekeset foglalnak magukban. Az utóbbi szerencsésebb viszonyok és körülmények közt utazta be Közép-Ázsia homoklepte sivatagjait, mint Vámbéry, mert mig ez kolduló dervisnek öltözve s kilétének netaláni fölfedeztetése esetén biztos életveszélynek kitéve járt-kelt a bokharai és kliivai khánságok fanatikus és anélkül is vad népei közt, addig Vereschagin pár évvel később, 1867—68-ban Kanímann orosz tábornok diadalmas hadserege nyomán jutott el az Ural hegységei közt fekvő Oremburgból Samarkandba. Timurnak hajdan oly fényes fővárosába, az Iszlám annyi jeles és nagy becsüléshen állott férfiának szülővárosába és temetkezési helyére, a mohamedán tudományosság ragyogó központjába, mely 1868. május 14-én a rettegett urtiszok hatalmába esett.

Valóságos kínszenvedés —irja Wereschagin — Oremburgból Taskentig, a közép-ázsiai uj orosz birtok egyik határszéli városáig európai kényelemhez szokott embernek eljutni. Pedig az ut meglehetősen jó és járható, s esak hellyel-közzel borítja futóhomok. Vesződségeinknek, ezivakodásnak és bosszúságnak vége-hossza nincsen. Minden állomásnál össze kell veszni az ottani postahivatal főnökével, mig a szükséges jamcsikokat vagyis postalegényeket és fogatokat kicsikarhatjuk tőlök; egyszer lovak nincsenek, másszor meg a kocsik vannak összetörve; most a lószerszámot, majd meg a kerekeket kell előbb kijavíttatni — szóval, soha sincs semmi rendben.

Megérkezünk valamely állomásra — nincs otthon senki; döngetjük a kapukat, kiabálunk — nem felel senki. Mit tegyünk ? — várakoznunk kell. Végre, ki tudja honnan egy kirgiz tápászkodik elő; természetesen megkérdi, hogy mit akarunk? — Mit? hát lovakat és postakocsit!

— Lovakat? — nincsenek! Ez a legbizonyosabb felelet; de mi nem tágítunk. — De ha nincsenek!

— Hát mikor lesznek? — Holnap. — Holnap!

— Szomorú kilátás. Pedig a kirgiz többnyire hazudik; van ló elég. Legjobb ilyenkor, ha muszka tiszt vagy hívatalnok gyanánt lépünk föl, s tüzzel-vassal fenyegetünk mindenkit, akit elől-hátul találunk. Ha holmi jámbor spiessbürgernek mutatjuk magunkat. elvárhatunk akár ítéletnapig, amig a szükséges tárgyakat kézhez kaphatjuk, kivéve ha tele erszényt zörgetünk markunkban. A pénz Közép-Ázsia sivatagjain is megteszi a kellő hatást.

Megjegyzendő, hogy e vidéken útlevelet soha sem kérnek az utastól; de miért is kérnének, mikor száz werstnyi (orosz mérföld) kerületben sem található egy irni-olvasni tudó ember? A kormány rendeletéből és költségén utazók minden lóért másfél kopeket fizetnek. A hivatalos szinezetet nélkülöző magánosoktól valamivel többet követelnek.

Mondottam — irja tovább Wereschagin — hogv a pusztai fogatokon mindig akad valami javitani való: pedig azoknak szerkezete igazán nem mondható valami komplikáltnak és a lószerszám is a legprimitívebb. Végre készen állunk az indulásra, de azért kerántse higyjük, hogy azonnal elroboghatunk. A pusztai lovak nincsenek a kocsihoz és kocsirudhoz szoktatva. Mikor befogják őket, türelmetlenül kezdik hegyezni füleiket, dühösen fújnak, vihognak és reszketnek. De utoljára az első ostorcsapás elcsattan. Ülj le! — kiált reánk a jamcsik. Persze ijedten rogyunk le ülésünkre. Ekkor a sivatagok vad ménei fölágaskodnak, mérgesen rázzák fejüket, félre ugranak (szerencse, hogy akik befogták, elmenekülhettek rúgásaik elől!), s egy perez alatt a hám és kötelek

rongyokká, s a kocsirúd pozdorjává van téve!

Ha végre a sivatagon repülünk tova őrült gyorsasággal, imádkozzunk, hogy ne kelljen megállni sem a rendes, sem pedig a rögtönzött állomásokon; pedig ez gyakran megtörténik, mert a postalegény úr e tekintetben, mindig saját szeszélyeit szokta követni; mindegyre meg-megáll, ő sem tudná megmondani, hogy miért. Aztán meg ezeknek a jamcsikoknak, akár kirgizek, akár oroszok, az a kiállhatatlan szokásuk van, hogy az ostort minden tiz-husz perez alatt legalább egyszer elejtik; meg kell állni, hogy fölvehessék. Azután meg hol a hám szakad el, hol egy kötélgöcs oldódik ki. Jaj nekünk, ha nem tudunk kirgizül beszélni; vad kocsisunk egészen megfeledkezik arról, hogy lovai voltaképpen kocsi elébe vannak fogva; a jámbor azt hiszi, hogy most is lóháton ül s ugy kergeti a szegény párákat, ugy fészkelődik, ugrál és lármázik első ülésében, hogy az ember azt hinné: megbomlott. Gyü, hü, esi, esi! — hangzik szakadatlanul torkából. (Közbevetőleg legyen mondva, ez arról győzhet meg bennünket, hogy tatár atyánkfiai éppen oly szavakkal biztatják lovaikat, mint nálunk Magyarországon szokás.)

Ilyen kényelmes az utazás Közép-Ázsiában. Wereschagin nem győz eleget panaszolni tatár kocsisára, ki útközben mindegyre megállt, utazónk nem kis bosszuságára. Most elejtett ostoráért kellett jó messzire visszafutnia, majd meg a pipájával gyűlt meg a baja, mely minden félórában vagy kiégett, vagy kialudt, mikor aztán kétségbeejtő lassúsággal verte ki és töltötte meg azt újra; hát még a hosszadalmas csiholás! Békasóval, kopott aczéllal és rossz tölgyfa taplóval. Ennyi vesződség közt alig volt kedve és ideje az orosz utazónak e sivatag homok-buczkákkal és termékeny oázokkal váltakozó vidékek kirgiz lakőit mindjárt eleinte jól szemügyre venni. Később annál több módja volt velek megismerkedni. Az itt lakó kirgizek az úgynevezett kis hordához tartoznak nagy és közép hordabeli testvéreiktől, kik tovább északon laknak, nem sokat különböznek. Itt már olykor-olykor több százból álló teve-csordákra találtunk, melyek lovaink csengetyüinek hangjára bámulva forditották felénk okos fejüket s hosszasan elkísértek komoly tekintetökkel. Tudjuk mennyire félénkek a sivatagi puszták lakóinak e hűséges és megbecsülhetetlen szolgái. Néha megesett, hogy igen közel haladtunk el mellettük: ilyenkor szerte futamodtak minden irányban, hátukra csapott farkkal mint a bőszült bikák. Gacsibás, keresztbe lépő lábaikkal igazán furcsa futást visznek véghez; esetlen ugrándozásaik láttára majd meghaltunk nevettünkben. Első lábaik rövidebbek lévén, mint a hátulsók, a tevék, mikor futnak, képzelhetetlenül komikus látványt nyújtanak.

Habár a tevék nem dicsekedhetnek is valami nagy zenészeti tehetséggel, annyi tagadhatatlan, hogy másoknál nagyra tudják becsülni e szép természeti adományt: csak énekelni vagy fütyölni kell. Félig tréfásan, félig bosszankodva beszéli el útleírásában, hogy az átkozott púposok kocsiját fölfordították, összetörték s maga is akarva, nem akarva, kénytelen volt beleharapni a kirgiz puszták futó homokjába. Kocsija kissé könnyű volt a tevéknek.

Wereschagin és kísérete Djanekentnél kelt át a Sir-Darián, hol az átjárót mindig orosz katonák őrzik, hogy a kirgizek Djanekent romjaiból a téglát el ne hordhassák. E város nagyszerű romjait Lerché, a Szt.-pétervári Tudományos Akadémia küldöttje, közelebbről megvizsgálta, s miként mondják, több helyen tett ásatásait oly kitűnő siker koronázta, hogy érdekes régiségekkel gazdagon megrakodva tért vissza Sz.-Pé-tervárra.

A kirgizek több romhalmazt széthánytak, hogy az ott levő pompás égetett téglát fölhasználják. Két-három év előtt senki sem gyanitá az egész tartományban e téglák létezését, melyeket itt ugy sem igen használtak építésre azelőtt. Láttak itt-ott egyes tégladarabokat, de ki gondolta volna, hogy e romhalmok még többet is tartalmaznak? Pedig a környék nomádjai közt ma is él egy régi szájhagyomány, melynek állitása szerint hajdanában ezen a helyen roppant terjedelmű város állott, s mikor valaki kopár romhalmokról kérdezősködik tőlök, mindenkor hűségesen elmondják, hogy „itt feküsznek ama szerencsétlen városnak romjai, melyet a kigyók megettek. Itt laktak" — meséli tovább az érdekes tradiczió — „az ország fejedelmei. Ezek közül az utolsó egy szomszéd király leányát vette nőül, de neje hűtlen lévén, megölte azt. Az áldozat atyja pedig bűvész volt és hogy leányáért boszut állhasson, kigyókat bocsátott a városra, melyek a kegyetlen királyt népével együtt fölfaldosták. Ez a kis domb itt" — mondáWerescha-ginnak egy öreg kirgiz, egy sürü bokorral benőtt halomra mutatva — „még most is hemzseg a sok csúnya kígyótól"

— Wereschagin össze- vissza áskálta és kutatta ezt a veszedelmes vadkan-turást, de biz ott nem talált egyetlen egy kigyófiát sem. Wereschaginnak itt már több alkalma nyílt a kirgizek családi életével közelebbről megismerkedni; fölkereste őket füstös kibitkájokban (kunyhó), elleste szokásaikat, gondolkodásmódjukat, megfigyelte foglalkozásaikat. Nem érdektelen, amit a többek közt a kirgizek malmairól és őrlési módjáról följegyzett. A kirgizek őrlésre apró kézi malmokat használnak, melyek két kerek, lapos kődarabból vannak összetéve, s szerkezetük tökéletesen olyan, mint a mi falusi kézi malmaink, melyeken kukoriczakását, sót szoktak darálni. A liszt, mely abból derczéstől, korpástól kikerül, miként könnyen gondolható, nem tartozik a legfinomabbak közé. Azonban malmoknak e primitiv neme csakis a sátorokban lakó nomád népeknél van még szokásban, mig a rendes falvakban és városokban szintén száraz, vizi avagy szélmalmok végzik az őrlésnek nélkülözhetetlen mesterségét. Hodsagendben például Wereschagin egy oly malom közelében lakott, melynek kerekét egy kis csatorna vize hajtotta. E malom a rizs lehéjazására szolgált; két vastag és erős fadarab, végükon megvasalva s vágó élekkel ellátva, emelkedik föl s csapódik le váltogatva. A két fadarabot, helyesebben mondva stömpöt, egy fekvő gorenda hozza mozgásba, mig magát a gerendát a viz által hajtott lapátos kerék forgatja.

Wereschagin az útjában ért nagyobb falvakat és városokat, mint Oromburgot, Orskot, Turkestant, Csemkendet, Taskendet és Bakut részletesen leírja, de azok annyira hasonlítanak egymáshoz, annyira föltalálhatók mindenikben a rendetlen utczák, romladozó mecsetek, sár, piszok, lézengő koldusok és kolduló dervisek, hogy aki egy ily közép-ázsiai helység leírását olvassa, mindnyáját ismeri. Az orosz utazó Taskentben, Orosz-Turkesztán fővárosában, az úgynevezett „európai városrész" akssakáljánál fogadott szállást. E körülményt csupán a fentebbi török szó kedvéért láttuk jónak megemlíteni, mert Wereschagin azt e két török szóból származtatja. Ez is csak azt bizonyítja, hogy az ottani népekkel mi magyarok kozeh rokonságban állunk.

Wereschagin azt irja: ne higyjük, hogy a házak Parisban, Londonban vagy Európa más fővárosában épülnének leggyorsabban. Közép-Ázsiában sokkal gyorsabban megy az. Ugyanis e vidéken a nagyobb városokban éppen ugy, mint a falvakban, a házak mind a legutolsóig agyagos sárból készülnek, amely idővel ugy összeáll, hogy a házak e száraz égalj alatt épen ugy eltartanak, mintha kőből vagy téglából épültek volna.

Állandó eső van, igaz, hogy mindig attól tarthatnak, hogy nyakukba omlik a ház, ami néha ritkán meg is történik, de ha kiderült az idő, pár órai tatarozás után a ház ismét szilárd. A középületek, bazárok, mecsetek, karaván-szerájok (vendéglők) égetett téglából vannak építve.

A közép-ázsiai iskolákról szintén megemlékszik Wereschagin. Azt irja, hogy Tarkentben, valamint Közép-Ázsia más városaiban is a kisebb (elemi) iskolák a kisebb mecsetek, a felsőbb rendű tanodák pedig a nagyobb mecsetek közelében emelkednek vagy néha egészen elkülönitve állnak. Ez utóbbiak igen terjedelmesek s apró czellákra osztott nagy épületeket foglalnak el. A czellákban tanulók laknak és az épület rendesen tágas kerteket foglal magában. Taskentnek hét főiskolája van (medressze), és azok mindenikében bizonyos számú Móllahít tanitanak. Tanitó csak volna elég, de tanítvány alig akad egy-kettő; Wereschagin a rengeteg nagy medressziekben (felsőbb tanokban) alig talált egyszerre 10—12 tanulót együtt. Még a legtudósabb mollah sem igen tud egyebet, mint olvasni, a koránt magyarázni s a számtalan sok török szent életrajzát és szent iratait könyvnélkül elmondani.

Bukából az orosz utazók már csak félve indultak tovább Szamarkand felé, mert a városban az a hir volt elterjedve, hogy a bokharai emir Szamarkandban van s Oroszország ellen harezra készül. Wereschagin nem akart hitelt adni a hirnek, de később csakugyan meggyőződött, hogy annak igaza van, mert nemsokára ő is levelet kapott hazulról, melyben világosan meg volt írva, hogy Oroszország szintén hatalmasan készülődik Közép-Ázsia ellen.

Az utazás Oroszhonban.* I. 1878. 510.

* Mackenzie Wallace „Russia" czimü munkájából; fordította Szentkirályi Móricz

Vasutak. Állami befolyás. Vizi közlekedés a folyókon.

Orosz „nagy körút" („Grand-tour"). A Volga. Kazán.

Zhigalinskiya Gori. Finnek és tatárok.

Bizonyos, hogy az utazás Oroszhonban nem olyan, mint hajdanta volt. Az utolsó századnegyedben a vasutak terjedelmes hálózata épült, és ma kényelmes elsőrendű vagonokban utazhatni, Berlinből Szent-Pétervárra vagy Moszkvába, onnan Odesszába, Sebastopolba, az alsó Volgához vagy éppen a Kaukázus aljáig. Meg kell valani, hogy egészben véve a vasutak tűrhetően kényelmesek. A vagonok határozottan jobbak mint Angolhonban, és télben melegen tartatnak kis fafűtéses vastüzelők által, melyek hasonlók azokhoz, minőket néha gőzhajókon láthatni; azonkívül el vannak látva kettős ajtókkal és ablakokkal, mi oly elővigyázat, mely szükséges is ott, hol a hévmérő nem ritkán 30°-ra száll le a 0° alatt. Igaz, a vonatok nem érik el a legnagyobb sebességet, — legalább az angol és amerikai fogalmak szerint — de ne feledjük, hogy az oroszok ritkán sietnek és szeretik, hogy legyen gyakori alkalmuk enni és inni. Oroszhonban az idő nem pénz; ha az volna: az orosz czár minden alattvalói gazdag készpénz tőkével dicsekedhetnének , és nem ritkán nagy bajba kerülne, hogy elkölthessék. Egyébiránt zárjel közt legyen itt megjegyezve, hogy valóban igen nagy ritkaság orosszal találkozni a közéletben, ki készpénzzel szükségén felül el nem lenne látva.

A vasúti társulatok mindent megtettek amit tehettek, ha az utazót egy óra alatt 15—30 verstre elszállítják; de egy igen fontos tekintetben nem teljesitik szó szerint amire vállalkoznak. Az utazó jegyet vált egy bizonyos városig, és midőn elérkezik azon pontra, hol mint képzelte, rendeltetési helye van, ugy lehet egyebet nem talál egy vasúti állomásnál a pusztában. Ha tudakozódik, meglepetéssel fog értesülni, hogy az állomás nem azonos a várossal, melynek nevét viseli, és hogy a pálya több mértfölddel hátralékban maradt ahhoz képest, mire az utazó számithatni vélt a szerződés szavai szerint. Valóban lehet állítani túlzás nélkül, hogy Oroszhonban a vaspálya, hasonlag a tevehajcsárhoz némely keleti vidékeken, rendszerint szándékosan kerüli a városokat. Első tekintettel ez különösnek látszik. Azt könnyű megérteni, hogy a beduin annyira szereti a sátoréletet és nomád szokásait, miszerint idegenkedik a várostól, mintha fogház volna; de polgári mérnökök a téglától és mésztől bizonyosan nem félnek annyira. Valódi okul én azt gyanítom, hogy a föld a községi körvonalon belül vagy ahhoz legközelebbi szomszédságban aránylag sokkal értékesebb, és hogy a vaspályák minden tekintetben a kényelem követelményei felett állván, bátorkodhatnak az utazók kényelmét és igényeit mellékes dolognak tekinteni.

Azonban őszintén szólva, emiatt sem a mérnököket, sem a vállalkozókat vádolni nem lehet. Szent-Pétervártól Moszkváig 400 mértföld távolságon a mozdony oly egyenes vonalban fut, mint madár repülne, ki nem térve sem jobb, sem bal felé. Tizenöt fárasztó óra hosszat e vonalon az utazó nem lát egyebet erdőségnél és mocsaraknál, és nagy ritkán pillant meg emberi lakásokat. Csak egyszer vesz észre a távolban oly valamit, mi városnak látszik, ez Tver, mely ezen kedvezményben részesült, nem azért, mert tekintélyes hely; hanem egyszerűen azért, mert történetesen a pálya közelében fekszik. Ez a vonal ugy épült, maradván a következő századoknak Szent-Pétervár is a Pyramisokhoz hasonlólag a korlátlan uralom dicső emlékéül.

Ezelőtt e köztudomású esemény susogó phlippikákban gyakran idéztetett az autrokat kormányzat közös voltának megvilágítására. Császári szeszélyek, úgymond, felforgatják a legfontosabb közgazdasági nézeteket. Ujabb időben mindazáltal, ugy látszik, a közvélemény változott, és nem kevesen merészlik állítani, hogy ezen úgynevezett császári szeszély messzelátó politikai bölcsesség volt. Minthogy t. i. a legnagyobb száma ugy az utasoknak, mint a terhek ezen vonalon szállíttatik, czélszerü hogy a vonal a lehető legrövidebb legyen; és hogy mellékvonalakat kell majdan építeni a jobb- és baloldalon fekvő városok használatára. Eltekintve a politikai nézetektől, nem tagadható, hogy ezen felfogás támogatására indokok nem hiányoznak.

A vaspálya-rendszer kifejtése körül egy más hátrány is létezett, mely angol elölt nehezen felfogható. Angolhonban egyének és társulatok saját érdekeik szerint járnak el és az állam minél ritkábban és kevésbé lép közbe; magánkezdeményező azt és ugy teszi, mint jónak látja, kivéve, ha a közhatóságok bebizonyíthatják, hogy ily cselekvés szükségképen káros következményekkel jár. Oroszhonban ez bonus probandi az ellenkező oldalt terheli, a magán kezdeményező nem tehet semmit, míg be nem bizonyította, hogy a vállalatból az államra legkisebb hátrány sem következhetik. Ha valamely nagyobb vállalat hozatik javaslaíba: az első kérdés : „vájjon az illető terv mi befolyással lesz az állam érdekeire ?" így ha valamely uj vaspályának vonala határozandó meg: a katonai hatóságok véleménye mindenkor kéretik, és ezen vélemény nagyban döntő a végelhatározás alkalmával. Ebből az következik, hogy az oroszhoni vasúti térkép a hadász előtt sok oly mozzanatot tüntet fel, melyek egy közönség észlelő szemei előtt teljességgel érthetetlenek, ami azonban észrevehető lesz a be nem avatott felfogásnak is, ha Kelet-Európában háború készül. Oroszhon nem az ma, a mi volt a krimi hadjárat idejében, midőn seregek és terhek száz meg száz mérföldekre a legprimitívebb módon szállíttattak. Az idő szerint csík 750 mérföld kiépített vaspályával birt, ma több mint 11 000 mérföldre terjedő vasút áll készen, és ez évenkint uj vonalakkal szaporittatik.

A vizi közlekedés az ujabb években szintén tetemesen javult. Mindenik főfolyam el van látva tűrhető gőzösökkel. Csak az a baj, hogy az éghajlat komoly akadályokat gördít a hajózás elé. Közel fél évig a folyók jéggel vannak borítva, és a hajózás nehézségekkel jár nyílt időjáráskor is. Mikor a hó és jég elolvad, a folyók kiáradnak, és nagy részét a róna környéknek elborítják, ugy hogy a szomszéd falvakhoz közelíteni csak csol-nakon lehet, de a vízár gyakran elapad, és a folyó tüköré oly hirtelen száll alá, hogy nyár közepén a nagyobb gőzösök a zátonyok között csak fáradságos elővigyázat mellett, nagy bajjal haladhatnak. Csak a Néva, ezen királynéja az északi folyóknak, bir minden időben bőséges vizzel.

A Néván kívül a Volga és Don azon folyók, melyeket külföldi utazók látogatni szoktak, és melyek azon úttervhez tartoznak, melyet az oroszhoni nagy körutaknak (grand tour) lehet nevezni. Angolok, kik valamivel többet akarnak látni, mint csakis Szent-Pétervárt és Moszkvát, vaspályán Nisni-Novogorodba térnek ki, hol a nagy vásárt látogatják, és azután gőzösön a Volgára szálnak. Azok, kik megnyugosznak abban, hogy Oroszhonban nagyszerű tájképekkel nem fognak találkozni, lefelé a folyam mentében az utazást elég élvezetesnek fogják találni. A balpart oly lapos ugyan, mint a Rajna partja Kölnön alul, de a jobbpart magas; gazdag fanövényzettel van borítva, és nincs bizonyos szelid festőiség nélkül. A második napon korán reggel a gőzös Kazánhoz ér, mely valaha a független tatár khán-ság fővárosa volt, és még mindig nagyszámú tatár lakossággal bir. Több mecset (mint a mohamedánok imaházai neveztetnek) apró minaretjeikkel, melyek a város alsó részeiben láthatók, bizonyítják, hogy az izlam még mindig él, ámbár a khánság több mint 300 évvel ezelőtt kebelezte-tett be az orosz birodalomba; azonban a város, mint egész, inkább európai mint ázsiai jellegű, és ha azt valaki oly reményben látogatja meg, hogy ott a „Kelet csillogásával" megismerkedhetik, nagyban fog csalatkozni, hacsak történetesen nem azon ábrándos utazók közé tartozik, kik mindenütt feltalálják azt, mit látni óhajtanak, különösen ha az oly valami, a miből egy hatásos fejezetet lehet készíteni „uti vázlataik" számára. És mégis annyit meg kell vallani, hogy Kazán mindazon városok között, melyek útba esnek, a legérdekesebb. Ámbár nem keleties, de sajátságos és különszerü jelleggel bír; midőn ellenkezőleg a többi — Simbirek, Szamara, Szaratof — oly érdektelenek, mint többnyire az orosz vidéki városok szoktak lenni. Ez erős jellemzésnek értelme majd a következőkből kellően kiviláglik.

Mintegy harmadik napra hajnal felé valami hegysorozathoz hasonló tűnik fel a láthatáron. Jó lesz azonban egyszer mindenkorra a félreértések elkerülése végett megjegyezni, hogy a vidéknek ezen részében semmi nincs, mi a hegység nevét megérdemelné. A legközelebbi hegysorozat ezen irányban a Kaukázus, mely több száz mértföldnyire távol esik, következőleg szó sincs róla, hogy a gőzös fedeléről látható volna. A kérdéses emelkedések nem egyebek egy dombsornál, mely „Zhigzelinszkiya Gori" nevet visel. Nyugoti Európába a figyelmet nem vonná magára; de mint a franczia közmondás tartja, „a vakok országában a félszemű király", oly róna vidéken, mint keleti Oroszország- ezen dombok kiemelkedő alakot képeznek. Ámbár legkevésbbé sem hasonlók az alpesek nagyszerűségéhez, sűrű erdős, a viz színéig lenyúló hajlá-saik, — különösen a tavasz ragyogó színeivel, vagy az ősz sárga-vörös gazdag változatos levélzetével borítva — oly benyomást hagynak hátra, mely az emlékezetből nem egykönnyen enyészik el.

Egészben véve — minden előzékenység mellett hazafias orosz barátaim nézetei iránt kénytelen vagyok mégis kimondani, hogy a Volga vidéki tájkép, nem érdemli az időt, a költséget és fáradságot, mibe az utazás — Nisnitől Csaricsinig belékerül. Egy-egy csinos tájképrészlet találkozik itt-ott elszórva, de igen kevés és messze a belvidéken pedig egy pohárnyi bár, a legfinomabb borból, húsz gallon vizzel vegyítve, vajmi ízetlen ital. A gőzös födélzete többnyire sokkal érdekesebb a folyam partjainál. Itt az ember sajátságos útitársakkal találkozik. Az utazók többsége valószínűleg orosz paraszt, és ezek a formaszerű megismerkedést mellőzve, mindenkor készek tartózkodás nélkül fecsegni és elbeszélni az uj ismeretségnek életük egyszerű történetét; gyakran űztem igy el unalmas órákat, nemcsak mulatságosan, hanem tanulságosan is, és minden ily alkalommal meg voltam lépetve a parasztnak józan felfogása, szelid kedélyessége, félig-meddig fatalistikus lemondása, és erős vágya által megtudni valamit idegen országok állapotai felől. Ez utóbbi sajátságánál fogva kíváncsi egyrészt, de viszont közlékeny is; és kérdései, ámbár gyakran gyermekdedeknek látszanak, közönségesen eltalálják a dolog velejét. Az utazók között lesznek valószínűleg a finn nép különféle törzseinek egynémely képviselői is, kik az ország ezen vidékeit lakják; ezek érdekesek lehetnek az ethnolog előtt, kinek az arcz-alakulások (physiognomiák) tanulmányozásában kedve telik, de sokkal kevésbbé bizalmasok az oroszoknál. A természet őket hallgatag és komor kédélylyel alkotta, életföltételeik pedig tartózkodókká és óvakodókká tevék. A tatárban ellenkezőleg, csaknem kivétel nélkül, vidám és mulatságos társat találunk. Legvalóbbszinü, hogy házaló vagy szatócs. A batyu, melyre támaszkodik, tartalmazza egész kereskedési tőkéjét, mely valószínűleg nem áll egyéb árukból, néhány festett szövetnél, és kirívóan színezett kezkenök-nél. 0 maga bő szürke khalatba, azaz ujjas köpenybe van öltözve, és bőrsapkát visel, habár a hévmérő az árnyékban 90 fokot mutatna is, apró czikázó szemeinek tévedező csillogása erősen ellentétes a mellette ülő finn parasztnak mogorván buta magatartásával. Sokat tud beszélni Pétervárról, Moszkváról, sőt talán Asztrakánról is, de telivér kereskedőhöz illőleg annál tartózkodóbb saját üzletének titkaira nézve. Napnyugta felé társaival félrevonul a födélzetnek valamely csöndesebb szögletébe estvéli imájának elmondása végett. Itt gyűl egybe imára a hajón levő minden igazi mohamedán is, simogatja szakállát, letérdel kisded szőnyeg foszlányára, leborul; valamennyi egy tempóban, mintha valamely szigorú káplár felügyelete alatt ujnemű gyakorlatot végeznének.-

Ha az utazás szeptember vége felé történik, mikor a kereskedők a nis-nowgorodi vásárról hazatérnek, az ethnológnak még kedvezőbb alkalma nyílik tanulmányra. Találkozni fog ugyanis nem csak finn és tatár törzsek képviselőivel ; hanem ezeken kivül láthat örményeket, cserkeszeket, perzsákat, bochiaiakat és más keletieket is — tarka festői, de valóban izlelhetlen társaságban.

Az utazás Oroszhonban. II. 1878. 542.

A Don. A hajózás nehézségei. Kényelmetlenségek. Patkányok.

Bármily tarka népvegyületü legyen azonban a csoportozat, az utazó valószínűleg meg fog győződni, hogy négy napot a Volgán tölteni teljesen elég minden gyakorlati és szépészeti czélok tekintetében és a helyett, hogy Asztrakánig hajózna, Csaricsinnál a gőzösről a partra száll. Itt talál egy vaspályát, mely mintegy 50 mérföld hosszú, és kapocsként szolgál a Volga és Don között. Szándékosan élek e kifejezéssel „vaspálya" és nem „vonat", mert csak két vonat indul hetenkint, ugy hogy ha elszalasztottuk az egyik vonatot, várakoznunk kell mintegy három napig a következőre. Erős testalkatú, tapasztalt emberek inkább is teszik az utat szekéren:. és helyesen cselekeszenek, mert ezen pályának elvitázhatlan dicsősége nézetem szerint abban áll, hogy a leg-kiállhatlanabb egész Európában. Egyébiránt utóvégre talán helyén lesz itt is azon elvet alkalmazni, hogy minden dolog tényleg kevésbbé rémletes, mint látszik. A hallatlan lökdösés, kimagyarázhatlan zörej képes felriasztani azt, ki ingerlékeny idegzetű véralkattal bir ; hanem egy rendes idegzettel biró embernek nem nehéz közönyösnek maradni, kivált miután a haladás oly lassú, hogy a sínekről való lesikamlás is tisztán mulatságos epizód volna, sőt két vonat összeütközése is ritkán járna komoly következményekkel.

A két heti vonat megérkezése után kevés vártatva Kalauból gőzös indul Rostoffba, mely város a folyó torkolatához közel fekszik. A hajózás a Don vizein sokkal bajosabb, mint a Volgán. A folyó rendkívül sekély, és a zátonyok helyei gyakran változnak, ugy hogy nem ritkán egy napi útjában is a hajó több ízben fennakad. Néha fel lehet a hajót szabadítani egyszerűen a gépnek visszafelé forgása által, de gyakran e művelet nem sikerül, mert oly erősen feneklett meg, hogy a gépek működésének segítségre van szüksége. Ez a kisegítés sajátszerű módon tör-" ténik. A kapitány bizonyos számú markos kozákot minden útjában ingyen fuvarra fogad be, oly feltétel alatt, hogy esetleg az általa igénylendő segélyt kiszolgáltassák; midőn tehát a hajó fennakad, parancsot ád, hogy ugorjanak ki a hajóból. A dolog nem épen kényelmes, különösen minthogy a szegény jámborok a vizes munka után ruhát nem válthatnak, de a parancs mégis mindig készséggel és zsémbelés nélkül teljesíttetik. Ugy látszik, a kozákok nem ismernek sem csúzt, sem köszvényt.

A legtöbb és legjelesebb földrajzi kézikönyvekben a Don ugy említtetik, mint egy az európai főfolyamok közül; és nem ok nélkül, mert hossza ugy mint széle által erre jogosítva is van: de medrének mélysége a nevetségig aránytalan hosszához és szélességéhez képest. Emlékszem, hogy láttam egy lapos fenekű gőzös kapitányát, miként tartóztatta hajójának menetét, hogy el ne sodorjon egy lovast, ki előtte a folyó közepén elhaladni igyekezett. Másnap egy nem kevésbbé jellemző esemény történt. Egy' kozák utazó oly helyen kivánt kiszállani, hol kikötőhely nem volt, és miután értesült, hogy kívánsága egyátalán nem teljesíthető, nagy közönynyel a hajóból kiugorván, gyalog lábon kelt szárazra. A kiszállás ezen egyszerű módja mindazáltal nem ajánlható azoknak, kik biztos tudomással nem birnak a zátonyok fekvése és a mélyedések helyzetei felől. '

Jóravaló, szolgálatkész legények ezek a kozákok, kik a gőzöst a zátonyokról levonszolják és valóban az ingyenes szállítást bőven megérdemlik. Ők szintén, mint vagyonosabb társaik, kik-birnak jegyet váltani, kellemes és érdekes útitársak. Sokan közülök, saját tapasztalásaik után, érdekes epizódokat tudnak egyszerű, szinezetlen modorukban elbeszélni a szabálytalan csatározások eseményeiből; és nem egy az öregek közül képes ily elbeszéléseket megtoldani oly részletekkel a krimi hadjáratból, melyek köztudomásra nem jöttek. Ha ugy esik, hogy különösen közlékeny hangulatban vannak, elárulják egynémely titkait azon egyszerű eredeti rendszernek, melyben azelőtt éltek és melyről alább lesz alkalmam értekezni. De akár bizalmasak, akár nem, az utazó, ki nyelvükön tud, minden esetre élveze-tesb és tanulságosabb időtöltést fog találni, ha velők fecseg, mintha mozdulatlan bámulja azon érdektelen vidéket, mely mellett elhalad.

Fájdalom, ezen doni gőzösök másnemű, kevésbé kifogástalan ingyenes vendégeket is hordanak, kik nem szorítkoznak a fedélzetre, hanem szemtelenül betolakodnak a hajószobákba is és az utazók álmát háborgatják. Nem birok elég természettani ismeretekkel, hogy meghatározhatnám, vajon ezen vérszomjuhozó fürge élősdiek ugyanazon fajbeliek-e, mint azok, melyek Angolhonban az egészségügyi biztosoknak hívatlanul segédkeznek a tisztátalanság megbüntetésében ; de annyit mondhatok, hogy mükö-désök a teremtett lények rendsorozatában mindenütt ugyanaz és hogy ezen működésüket minden dicséretet felülmúló erélylyel és buzgalommal viszik véghez. Mi magamat illet, szerencsére mentességgel birok kelletlen figyelmök ellen, és teljesen nélkülözvén minden entomologi kíváncsiságot, ha magam vagyok, észre sem vettem volna, hogy léteznek; de kevésbbé szerencsés vérű emberek szüntelen emlékeztettek jelenlétökre, és ezen szenvedők panaszai később sajátságos hivatalos igazolásban részesültek. — Megérkezésünk után ugyanis felkértem a kapitányt, engedné meg, hogy az éjt a hajón tölthessem ; feltűnt, hogy kérésemre oly melegséggel és készségesen hajlott, mely rendes magatartásával nem egészen volt egyeztethető. Midőn hozzákezdettem köszönetemet elmondani az engedelemért, hogy az éjt kényelmes kabinban tölthetem: jóizüt nevetve félbeszakított és biztosított, hogy ellenkezőleg, ő van nekem lekötelezve. „Ez igy van", úgymond gunyoros méltósággal, „hajómon egy bizonyos és pedig nagyszámú huszársereg soha sem hiányzik, és ha szobámban magányosan alszom, valamennyien ellenem intézik rendszeres támadásaikat; ellenben ha páholyomat valakivel megosztom, a támadás is megoszlik. E szerint látja ön, hogy hősies tettre határozta magát és engem nagy mértékben lekötelezett". •— Már ha ez nem volt egyéb mint elmés módja a vendégszeretet elleplezésének, meg kell vallani, jól volt eltalálva: és oly finom fordulat, melyet inkább lehetne várni spanyol hidalgótól, mint egy doni gőzös kapitányától.

Némely azovi gőzösökön az alvó-kabinok magányát az emiitetteknél sokkal kárhozatosabb tolakodók háborgatják: a patkányokat értem. Egy rövidke utazásom alatt, melyet a Keres gőzösön tettem, ezen utálatos látogatók oly szemtelenek lettek a hajónak alsóbb osztályaiban, hogy a nőknek meg kellett engedni, miszerint az éjt a fedélzeti teremben tölthessék. Miután az átköltözés megtörtént, mi szerencsétlen férfiak kétszeresen részesültünk kínzóink figyelmének bizonyítékaiban. Felköltve korán reggel valami által, mi testemen végig futni látszott, visszator-lásról gondolkozám. Lehetőnek tartottam, hogy egy ismételt látogatás alkalmával, megragadva a kedvező alkalmat, oly erővel rúghatom föl a patkányt a padolathoz, hogy agyvelejének meg-rázkódása miatt szörnyű halált hal. Csakhamar alkalmam is lett tervemet végrehajtani. A fekhely lábrészénél levő kis függöny megingása jellezte, hogy rohamhágcsónak használtatik. Én mozdulatlanul fekve maradtam, annyira érdeklődve ezen vadászat iránt, mintha nagy vadra vontcsövű puskával lesben állanék. Mintha tudta volna tervemet és a kísérletben dicséretesen akarta volna eljátszani szerepét, a patkány fellépett fekhelyemre és lábaimnál állást foglalt. E pillanatban fel volt rúgva. Először csak egy éles koppanás volt hallható a padolat felől, azután egy tompa locscsanás a padlón. A csapás egész horderejét azonban nem voltam képes kinyomozni, mert az áldozat még elég erővel és éberséggel birt, hogy odébb állhasson; a kabiné másik oldalán fekvő ur pedig, ki a zörejre felébredt, erősen tiltakozott hasonló kísérletek ismétlése ellen, miután úgymond saját patkányait ám tűrni kész ugyan, de azt egyátalában ellenzi, hogy más valaki patkányokat az ő fekhelyére szórjon.

Ily bajok ellen a hatóságnál hasztalan panaszkodunk. Midőn a kapitánynyal a fedélzeten találkoztam, elmondám neki az éjjeli eseményeket, és erélyesen tiltakoztam ellene, hogy az utazók hasonló bántalmaknak tétessenek ki. Béketűréssel kihallgatott, de mellőzve háborgásom okát, egészen hidegen igy válaszolt: „Oh!" úgymond, „én sokkal jobban cselekedtem; bevártam, mig patkányom a takaró alá bujt és ott megfojtottam."

1868. 20. 236 Keletindiai postakocsi

Hogy mennyire túlszárnyalták az angolok a világ többi népeit mindazon intézményekben, melyek a közlekedésre és forgalomra vonatkoznak, legszembetűnőbben postaügyekben mutatkozik. Azt a rendszert, mely szerint egyenlő vitelbért kelljen fizetni az államnak minden politikailag együvé tartozó részeibe, mely lassanként már a kontinensen is érvényre kezd jutni. Legelőször Angliában állították fel, s vették foganatba, és a levél általi közlekedés mérhetetlen fokozódása e rendszer czélszerüségét fényesen igazolta. Legnagyobbszerünek mutatkozik ezen intézkedés Kelet-India végtelen területén, annál is inkább, mivel a közlekedés ez ázsiai tartomány belsejében majdnem legyőzhetetlen akadályokkal és nehézségekkel van összekötve.

Kelet-India még nincs vasúti hálózattal bevonva, s ennélfogva nagyon sok helyen többnyire gyarló töltésekkel kénytelen magán segíteni. Mindazáltal mégsem jön tekintetbe, hogy vajon a levelet ez óriási birodalom egyik végpontjától a másikig kell-e szállítani, vagy csakis két szomszédos állomás között egy rövid úton kell annak áthaladnia. A vitelbér mindkét esetben csak egy penny (a mi pénzünk szerint körülbelöl 4 vagy 5 krajczár). Ezen annyira előhaladott postaintézménnyel imitt-amott a hátramaradott közlekedési eszközök természetesen kiáltó ellentétet képeznek. A keletindiai tartományok jókora nagy részében a gőzmozdonyok még mindig az ismeretlen lényekhez tartoznak, annyira, hogy az összeköttetés csak felette kétes minőségű utak által tartatik fenn. Ilyen helyeken azután a postakocsit, vagy helyesebben mondva postaszekeret, a járhatatlan tereken oly kezdetleges fogat czipeli keresztül, mely a közlekedés legegyszerűbb gyermekkorára emlékeztet

Keletindiai postakocsi.

A kevés művészetről tanúskodó jármüvet, mint képünk mutatja, két ló húzza, melyek közül az egyik a két kocsirúd között fut, mig a másik rudasnak van befogva. E nem igen szellemdús berendezés mellett a szekér, főleg egyenetlen utakon, szüntelenül a felfordulás veszélyében forog, de hiába, a régi megszokás mindig legszívósabb s könnyebb a vitelbért egy egész birodalom számára szabályozni, mint a postakocsisok szokásait megváltoztatni. Hanem az idő majd csak itt is megteszi a magáét. Az angol nemzet szervező, rendező szelleme, mely már annyi akadályon diadalmaskodott, lassacskán Kelet-India legtávolabb eső vidékeit is közelebb fogja hozni a nagy világforgalomhoz. Korábban vagy későbben azt az óriási földterületet is át fogja ölelni a vaspálya s akkor aztán Kelet-India göröngyös töltésutjai is el fognak enyészni a lakosok emlékezeteiből, postaszekereik-, lovaik- és postalegényeikkel egyetemben.

V. K. KHINAI POSTÁSOK. 1898. 692.

Miután a khinaiak rendkívüli ellenszenvvel viseltetnek a vasutak iránt s csak újabb időkben sikerült őket azokkal némileg kibékíteni, természetes, hogy a levelek kézbesítése is nagyon bajos. Bár a bennszülöttek a postát, ha ugyan szabad annak neveznünk, nagyon sűrűn veszik igénybe. Különösen áll ez az érték-küldeményekre nézve, melynek hiánytalan és rendes kézbesítése iránt az állam biztosítékot nyújt, s felelősséget vállal. A nagy birodalmon belül vannak postahivatalok mindenfelé, s bizonyos tartományok s kerületek közt azok tartják fenn a közlekedést s a hírvivést. A továbbítást postások végzik, erős és bátor férfiak, kik két helység között mindig úton vannak, s 40 kilóig terjedhető súlyú postacsomagokat hátukon hordanak. Miután e postások jó és gyors gyaloglók, a küldemények elég gyorsan jutnak el a rendeltetésük helyére

Mihelyt az ily postás végállomását eléri, átadja csomagját, melyet ott várakozó valamelyik társa átrovatolás után tovább visz, míg ő maga az ellenkező oldalról érkezett szállítmányokkal kiinduló állomására visszatér. Ily módon aztán egész rendszeres postaszolgálat fejlődik ki, egészen függetlenül attól, nappal van-e, vagy éjjel, jó idő-e avagy kedvezőtlen.

Az útirányok tervszerűen meg vannak állapítva, úgy, hogy a levelek és csomagok szállítása a legközelebbi utakon s fennakadás nélkül az egész birodalmon végig lehetővé válik. A mi levélhordóinktól sem csekély szolgálatot követelnek ugyan, de ezek szolgálata semmi a khinai postáshoz képest. Első alapfeltétel nála, hogy erőteljes legyen, mert nem csekély feladat egy és ugyanazt az utat napjában többször is megtenni 40 kilónyi teherrel a hátán. Rendesen futó lépésben kell megtennie az egész utat, mert az idő ott is drága és szűkre van kimérve. Hogy szolgálatképesek legyenek, folytonos gyakorlatban kell maradniok. Az a hiedelem kapott náluk lábra, hogy csak üres gyomorral siethetnek, amiért aztán éppen csak annyit esznek, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. A khinaiak különben roppant félnek az éjszakától, azt hívén, hogy a szellemek s gonosz lelkek akkor kísértenek. Pedig a postásnak félénknek se szabad lennie; szakadatlanul kell vándorolnia hegyen-völgyön, rengetegeken végig, készen arra, hogy az útonállókkal is megbirkózhassék. Mielőtt alkalmaztatnának, e tekintetben nagyon különös vizsgálatnak vetik őket alá. Meglehetős magasan alkalmazott vízszintes rúdra számtalan homokzsákot akasztanak s a vizsgázandó postás alájuk s közibük áll. E zsákokat azután erős lökések által mozgásba kell hoznia, míg azok folytonos gyors keringőzésnek indultak. Majd gyors futamban a lóbálózó zsákok közt el kell sietnie, anélkül, hogy testét egy is érintené, mert a nehéz zsák nemcsak leterítené, de a vizsgálaton így meg is bukott volna. Pályázókban különben soha sincs hiány, sőt annyian jelentkeznek, hogy a vizsgálatot megállott legények között még külön is lehet válogatni.

Dr. S. J. A világító tornyokról. 1859. 23. 272.

Ha a hajós hetekig és hónapokig nem látott égnél és viznél egyebet, örömmel telik meg kebele a világitó torony megpillantására. E jelzi őnála a száraz közelségét, talán a szeretett hon földjét, egy régi s előtte ismeretes barátot, aki őt a tenger incselkedéseire figyelmezteti, melynek nagyságos és pompás voltán benső elragadtatással mereng. Óhajtott czéljának révpartján visszaemlékezik ő most a tengeren kiáltott veszélyekre, merényleteire, elgondolja a viszontagságokat, mellyeken keresztül a gondviselés karja vezette, támogatta s megtartá, mert hiszen hány boldogtalan lett már vihar és vész áldozata, kik vidám reménnyel nézdelték a világitó torony lámpafényét, s hányan nem vesztek el vagyonukkal együtt akkor, midőn magukat már csaknem egészen biztosítva hivék.

A világitó tornyok a tengerben vannak épitve, nem messze a száraztól, melyekben éjjel tűz ég, hogy a hajósoknak a setétben utmutatójok legyen, miszerint a veszélyes sziklák és örvények kikerültethessenek. A legelső világitó tornyot Ptolemeus Filadelfus, egy egyiptomi király építtette Fárosz szigetén, Alexándriával átellenben, a guidószi Zosztratus épitész által. Az épület négyszögű, 300 rőf magas és olyan terjedelmű volt, mint a gúlák. Épitése 800 talentomba került.

A világitó tornyok a fekvéshez és szükséglethez képest különbözők. Rendes szerkezetük szerint egy köböl épített magas kúpra üvegfedél van helyezve, mely alatt lámpák égnek, s ezek megett homorú tükrök foglalnak helyet, hogy a visszfény erősbittessék. Ha történetből még egy másik világitó torony van közelben, a tévedés kikerülése tekintetéből valamellyikben olly készület alkalmaztatik, minélfogva a világosság időről időre elhomályosodik. Ha már a hajós folytonos világosságot lát, és ismét ollyat, melly koronként elfogy, de megint előtűnik, nem vezettethetik könnyen félre. Azon tornyok, mellyekben a tűz folytonosan ég, szilárd tüzeknek, melyekben pedig koronként elhomályosodik, forgó tüzeknek neveztetnek. Egyik legnevezetesebb világitó torony az eddistonei (lásd az ábrát), mely 1759-ben végeztetett be.

Az Angol- és Francziaország közti tengerszoroson egy szirtre van ez épitve, néhány mérföldre a száraztól Magassága 100 lábat tesz, s délnyugati viharok uralkodásakor igen nehezen juthatni hozzá. Ilyen vihar által jutott tönkre az első torony, a második leégett, ugy, hogy azon a helyen már a harmadik áll. Folytonosan három ember őrködik itt, kik egymást felváltva gondoskodnak arról, hogy a tűz soha ki ne aludjék, — valóban unalmas foglalkozás, amennyiben a torony aljához verődő hullámtóriások hetekig, sőt hónapokig gátolják a parttali közlekedést. Skótország keleti partján van még egy szirt, az úgynevezett harang-szirt (Bellrock), hova sokáig nem mertek világitó tornyot építeni, s hogy mégis a hajósok ne maradjanak minden jel nélkül, egy harangot helyeztek arra, melly a tenger hullámaitól mozgatva panaszos hangjaival figyelmeztesse a közeledőket a veszélyre. 1811 óta azonban itt is világitó torony áll, mégpedig forgó tűzzel, s ezenkívül homályos időben minden fél perczben megkondul a harang. Terjedelmes homokpontokon, az úgynevezett óvjeleket (Baaken) szokás alkalmazni, melyek bevert fatörzsekből állnak felső végükön egy sátorral ellátva, hol kenyér és viz mindig elegendő mennyiségben találtatik, hogy azon szerencsétlenek, kik ide vergődhetnek, mindaddig el legyenek látva ennivalóval, mig a szabadulás órája ütend! Az illyen élelemmel ellátott óvjeleket a hajósok annyira tisztelik, hogy a legszegényebb halász is szentségtörésnek tartaná azokat megilletni, habár legnagyobb éhszűkségben szenvedne is.

Az eddistonei világitó torony

Az angol csatorna jelenleg a legtökéletesebb világítási rendszer által tűnik ki, levén az angol partokon mintegy 75 német mérföld hosszúságban 50, ezzel átellenben a franczia partokon mintegy 99 világitó tűz. Illy körülmények közt már a hajósra nézve nagy fontosságú a különféle tüzeket egymástól megkülönböztetni, és éppen erre törekszenek a világítási rendszerek. A világitó tornyoknak két neme van. Vannak olyanok, mellyek a szárazföldön építtetnek, és szerkezetükkel más épületekhez hasonlítanak; vannak ismét ollyak, melyek egyes sziklákra üggyel-bajjal helyeztetnek, hogy a hullámok erejét megtörjék. Ilyen az eddistonei. Világitó hajók csak ott használtatnak, hol tornyok nem építhetők. Ezeknek is különös alkotása van, rendeltetésök állandóan a tengeren maradni. Az ilyen hajók veresre festetnek, s nevök az oldalakra fejér betűkkel iratik. Az árbócz csúcsán golyó függ vagy lobogó leng, de a melyek azonnal levétetnek, mihelyt a hajó állomását megváltoztatta. Ködös vagy viharos időjárás alkalmával az illyen hajókon szabályszerű időközökben ágyuk süttetnek el, melyeknek, sajátságos durranó hangja más hangokkal nem könynyen cseréltethető föl. A horgonyjegyek (Bojen vagy Schwimmtonnen) rendesen kupalakuak, s évenként kétszer javíttatnak és újólag befestetnek. Ha egyszersmind csalszirteket (viztől fedett szirteket) is jelelnek, mindkét végükön hegyesek, és zöldre festettek szoktak lenni.

A világitó tornyokban lámpák használtatnak, melyek az Argand elvei szerint vannak készitve. A legkisebbeknek egyszerű, hengeres, és egy láb átmérőjű bele van, melly belől üres, hogy a lég a lánghoz juthasson. Az erősebb világosságot azonban központos belek eszközlik, melyeknek egyike a másikat körülveszi, s a legszélsőnek átmérője 3 /₃, a legbelsőnek 5/₆ hüvelyk. Hogy a nagy hőség által, mely ezen lámpákban nemződik, a bél szénné ne váljék, egy óramű által mozgásba hozott szivattyúk olly bőven látják el azokat olajjal, hogy négyszerte is több olajat kapnak, mint mennyire szükségük van. Hasonlóképp hatnak a rugók vagy sulyok, mellyek az olajtartókra gyakorolnak nyomást. Az angol és franczia világitó tornyokban most repczeolaj használtatik, 1852-ig az angolok mindig fagyányolajat (?) használtak. A francziák a szilárd tűz elé forgó készületet szoktak alkalmazni, mely által a fény egy pillanatra elhomályosodik, majd fényes villámként előtűnik, ismét meghomályosul, és aztán huzamosabb ideig mint szilárd tűz marad fenn. Tűzőket a francziák átalában egyes villámok által szeretik kitüntetni, mialatt az angolok inkább a tűz színének különféleségére fordítnak figyelmet.

A világítótorony jelzőfényt vagy/és jelzőhangot adó épület, torony, esetleg vázszerkezet, ami segíti a tengeri hajósokat a navigációban. Már az ókorban is épültek ilyen tornyok, legismertebb közülük a pharoszi. A világításról kezdetben tűzzel, a moden korban elektromos lámpákkal gondoskodtak. google

Kompolthy Tivadar MAGYAR HAJÓJÁRAT AFRIKÁBA, I. 1902.285.

Most jött híre, hogy a «Buda» nevű magyar gőzhajó elsüllyedt a spanyol és afrikai partok közt, de kevesen tudják, hogy ez a «Buda» egyike volt azon két hajónak, — a másiknak «Árpád» a neve, — melyek ez év január hava óta, az «Adria» magyar tengerhajózási társaság által rendszeresített új vonalon jártak, Fiuméből minden harmadik vasárnap indulva Afrika felé 42 napig tartó utazásra.

Erről az épp oly érdekes, mint változatos útról közlünk most ismertetést.

A vonal útiránja ez: Fiuméből (illetőleg Triesztből) Szicziliába megy a hajó, ott Messinát ós Palermót érintve, Nápolyba indul s onnan átmegy a Közép-tengeren Tuniszba. Innen kezdve, folyton az afrikai partok látó-távolában Algírba megy, majd tovább Oranba. Itt ismét átszeli a Közép-tengert s Spanyolország egyik legszebb városát, Malagát érintvén, Gibraltárba érkezik, amely hely a világ legnagyobb tengeri erőssége, s megtekintése páratlan látványosságot nyújt. A gibraltári tengerszoroson át az Atlanti Oczeánra indul a hajó s egyszersmind újra a túlsó, afrikai partra csap át — Marokkóba. Egymás után érinti itt Tanger, Dar-El-Beida, Mazagan és Mogador marokkói parti városokat, s innen aztán, ugyanezen a vonal kikötőin át, visszatér Fiúméba, visszatérőben esetről-esetre érintve Velenczét is.

Az új hajózási vonal rendszeresítése kiviteli kereskedelmünk fejlesztése szempontjából vált szükségessé. Afrika-parti konzulaink, Grubissich-Keresztúr

tuniszi, Rémij algiri és Gross malagai főkonzulok évek óta javasolták, hogy rendszeres hajójárat közvetítse Fiúméból a magyar kivitelt Afrika partjaira.

E javaslatot a külügyminisztérium, s újabban kivált Hegedűs kereskedelmi miniszter pártolta s kezdeményezésére az «Adria» végre megnyitotta a vonalat.

Nem czólom itt azt fejtegetni, mit várhat kiviteli kereskedelmünk emez új vonaltól, csupán az útra és annak szépségeire terjeszkedem ki, meg levén győződve, hogy nemsokára a magyar közönség közül is sokan megfordulnak ezen érdekes vonalon. Hiszen hat hét alatt megismerheti itt az utazó Dél-Európa neveze-tesb parti városainak nagy részét, Afrika északi partvidékét s a Szahara-sivatag egy-két oázisát is, s végűi a legrégibb, 2000 év előtti mór emlékeket Marokkóban, ép abban az állapotban, aminők azok Krisztus születése idejében voltak.

Tuniszt és Algírt a francziák, főként a partvidékeken már teljesen bevonták a polgárosult világ keretébe s pl. Biskra oázisra vasúton lehet eljutni a

tengerpartról, sőt úgy Tuniszból, mint, Algírból kitűnő automobilokon lehet a sivatag közeleső részeire kirándulni. Jól berendezett, s a

budapestieknél jóval olcsóbb szállodák állnak a turisták rendelkezésére, egyszóval megszokott európai kényelmét nem kell itt nékülöznie senkinek.

Amint azonban Gibraltárral szemben elérjük Marokkó határvárosát, Tangert, melyen még némi máza látható az európai czivilizácziónak: ezen túl nem

látunk már modern kultúrát, hanem előttünk van a kétezer év előtti ősvilág, mintha ott élne, mozogna előttünk. Mintha úton volnánk együtt, úgy

kalauzolom az olvasót a hajóvonalon végig.

Fiúméban hajóra szállván, elsőbb is szétnézünk leendő tengeri tanyánkon, az «Árpád»-on, melyhez teljesen hasonló volt az elsüllyedt «Buda» is. (Egyik képünk magát a hajót: az Afrika-járó «Arpád» gőzöst tünteti föl, egy másikon a hajó előrésze látható s rajta a hajó parancsnokának, Tianiih lovagnak neje.) Vasból vert, erős szerkezetű, 720 tonna = 7200 mázsa teherre számított gőzös, mindamellett szép formájú. A biztosságot illetőleg a legújabb rendszer szerint van építve. A hajó belseje négy, egymástól teljesen elszigetelhető részre van osztva, úgy, hogy ha veszély esetén az egyik rész léket kap is s megtelik vízzel, a többi rész vízmentes marad s fönntartja a hajót, míg valamely kikötőbe menekülhet, vagy segély érkezik. Sőt a hajófenék is kettős s ha netán valamely zátonyon betörne az alsó hajófenék, — a belső még megvédené a gőzöst a gyors elsüllyedéstől. Van ezenkívül a mentésre négy nagy mentőcsónak, s minden utas ágyában, a fejvánkos alatt egy a derékra kapcsolható parafa mentőkészülék, mely fenntart egy embert a víz színen. Szóval, az életbiztosságra minden szükséges intézkedés meg van téve.

A parancsnoki híd alatt, középen van a hajószalon; modern csínnal, nagy tükrökkel, márványkandallóval, díszes csillárokkal és pálma-csoportozattal ékesítve. Itt szolgálják fel a reggelit nyolcz órakor, az ebédet déli 12 órakor s a vacsorát esti 7 órakor. E teremből négy folyosó vezet az utasok fülkéibe, melyek igen ízléses berendezésűek. Kényelemről nemcsak a hajóaljban, de fönn a födélzetén is bőven van gondoskodva. A 42 napi ut oda s vissza az I-ső osztályban, teljes ellátással, 640 koronába kerül. Második osztály nincs. A harmadik osztályt a fedélzetén, csak munkások, szegény kivándorlók veszik igénybe

Fiúmétól változatos a parti tájkép látható, egész Szicziliáig, melyet két és félnapi utazás után érünk el. Messina, Palermo ősi építkezésű városai, hatalmas kikötői, élénk mozgalmas utczai élete; a tengerszoros Scylla és Charybdis közti örökké zajló tenger árama, majd Nápoly fenséges panorámája, az örökké füstölgő Vezuvval, egyaránt gyönyörködtetik az utas szemét. Majd a bizarr Capri-sziget, Garibaldi szülőföldje mellett haladunk el, oldalt hagyjuk a tengerből nagy czukorsüvegként kiemelkedő Stromboli-vulkánt s Máltába érünk, a Közép-tenger emez édenébe, melynek nevezetességei megtekintésére — épúgy mint az emiitett városokban is — egy-egy napi időnk van.

Innen át Afrikába, Tuniszba 24 órai utazással érkezünk; oldalt hagyva két érdekes szikla-csoportozatú szigetet, a kis és nagy Zembrát, s ezzel belépünk az igazhivők óriási birodalmába. A tuniszi öböl tengerparti hegyfokát az egykori hatalmas Karthágó romjai foglalják el; távcsöveinkkel e rom-utczák óriás labirintj ét jól áttekinthetjük. Az öblözet pálmavirányos partjait Poletta város foglalja el, mig a négy kilométernyi új csatornán áthaladva, Tuniszba érünk.

Tarka kép köti le figyelmünket Tuniszban. A parton száz meg száz arab, fellah, beduin, berber, mór és fekete szudáni tolong, fehér burnuszokban,

fezzel, vagy színes turbánokkal fejükön, itt-ott egy-egy asszony vagy leányalak, gondosan bekötött arccal. Tevekaravánok, öszvérhajcsárok közvetítik a

parti forgalmat, míg a várossal már villamos közúti vasút és számtalan automobil közlekedik. A házak lapostetejűek, de balkonokkal, ablakokkal

ellátva; a főutczákon pálma és bambusz-sorok, olajfa ligetek váltják egymást.

Közvetlen az új Tunisszal összenőve áll ezredéves állapotában a régi arab Tunisz, mintegy 100 000 lakosságú, temérdek apró, szűk utczáival, melyek ritkán szélesebbek egy méternél, de házai négy-öt emelet magasak s kivétel nélkül ablaktalanok. Kandi szem ne lássa meg a ház fehérnépét; azok meg csak a maguk belső dolgai után lássanak! A földszintet apró, boltok foglalják el; középen guggol az arabs boltos, szíva ópiumpipáját s szótalan adva-véve a portékát, ha ugyan félnaphosszant akad vevője.

Ide közel van a nagy sivatag s ezért nagy kavaván-kereskedelem folyik, itt be belső Afrikából. Az Európából orvosi tanácsra Afrikába jövő tüdő- és gégebetegek az itteni golettai villatelepen, vagy beljebb a biskrai remekszép oázison keresnek gyógyulást, hová innét már vasúton lehet utazni. Az itteni szanatóriumok olcsók, a tuniszi szállodák pedig fényben, pompában a párisiakkal versenyeznek.

A tuniszi osztrák-magyar konzulátus titkára, báró Baillon magyar fiatalember, a báró Fiáth-családdal rokon, s Veszprém megyéből származik. Tizenkét év előtt, mint volt huszártiszt, Keletre ment; majd több évig a konstantinápolyi nagykövetségnél szolgált, míg Tuniszba helyezték át. Fölvette az iszlám-vallást, szive szerint azonban magyar maradt s minden hazánkfiát, ki jó tanácsért hozzá fordul, szívesen támogat.

II.

Akik Tuniszból folytatják útjukat Algirba, illetőleg Marokkóba, ha éppen mellőzni akarják a különben rendkívül kényelmes tengeri utat: Tuniszból Algirba, sőt onnan Oranba vasúton is utazhatnak. Aki azonban Marokkóba szárazföldön akar eljutni, azt csak öszvéren, teveháton teheti meg, egyébként nem.

A vasúti utazás Tuniszból végig Algérián a lehető legkellemetlenebb, amellett végtelen hosszú s méregdrága. A személykocsik piczinyek, alacsonyak. Megáll a vasút minden nagyobb arabs telepnél, a tengerparttól messze a belföldön fekvő Constantine arab városnál fél napot vesztegel s óriás kanyarulattal fordul aztán ismét a tengerpart felé Algírnak. Azt az utat, amit egy magyar gyorsvonat 7—8 óra alatt befut, ez a vonat két nap alatt teszi meg. A tengeren az út csak 390 tengeri mérföld s így (a hajó 10 mérföldes óránkinti sebességével) 39 óra alatt Algirba érkezünk. A tengeren való utazás itt sem unalmas. Mindig partközeiben fut a hajó ; mindig látni a parti arab telepeket, a bonai, philipsvillei partokat, magas hegycsúcsoktól övezve; a tengeren majd itt, majd ott tűnik föl egy-egy szembejövő hajó; a hajó körűi láthtók és a nagy delfin-halak járják villámgyors bukfencz-tánczukat; ellehet rajta szórakozni, unalomról szó sincs.

Egyszer aztán feltűnik a látóhatáron Algir fenséges panorámája.

Harmincz évvel ezelőtt is láttam; akkor csinos arab fészek volt, jelentéktelen apró kikötővel; házai, utczái ablaktalan falsorok, egyszerű fehér négyszögek, mindmegannyi nagy kréta-koczka. A parton bámész, dologtalan arabok álldogáltak; újság volt nekik egy-egy tengeri vitorláshajó érkezése. És micsoda változás van most! A kikötőt óriási félkörben három kilométer hosszú pompás árkád-sorok szegélyezik, három sorosan egymás fölött, mint valami nagy vasúti viadukt emeletei. Ez árkádok sok ezer boltíves nyílásainak mindenike egy-egy áruraktárt, boltot, irodát foglal magában; előttük föl s alá repülnek a nyitott villamos kocsik, s száz meg száz automobil; legfölül a világ legszebb pálmasorai szegélyzik a tengerparti sétányt, hátterükül négy emeletes pompás palotasorok emelkednek, párhuzamosan egymás fölött — a város talaját képező magaslat ormáig.

Jobbról s balról a város körűl míg a szem ellát, egymást váltják fel a pazar építésű villa-telepek, körítve datolyapálma, narancs és czitromfa ültetvényekkel; itt-ott egy oszlopzatos mór palota, kupolatetős mecset; lenn pedig a hatalmas kikötő, ezernyi hajójával, számtalan bárkájával, nagy hadihajóival; az árbocz erdőről lengő minden nemzetek lobogóival: oly kép, melyet híven toll le nem írhat.

A Bab-Azoun-utcza valóban a világ egyik legszebb körútja. Három kilométer hosszúságban vonul végig a félkörű városon. Jobbról-balról a paloták mind négyemeletesek, balkonosak és szöglettornyúak A földszintet végtől-végig árkádoszlopzat képezi s ez árkádok alatt — védve hőség s eső elől — van a sétány. A paloták alsó szintje mind fényes kirakatú üzletek és étkezőtermek által van elfoglalva. Itt hullámzik Algir népe s ezernyi idegen egész napon át s főként estenden, mikor acetylen-fónyárban úszik ez a két végtelen árkádsorozat jobbról s balról, melyek közt az út közepén villamos és automobil kocsikkal versenyt rohan a teve, öszvér s arab lovas.

Algir városi parkja mindössze tiz éves ültetvény s a kikötő felőli jobb oldalon terűl el hat négyszögkilométer téren. Valóságos édenkert ez, s itt csodálhatni az afrikai természet buja voltát. Az egymást keresztező utak szegélyei mind terebélyes koronájú nagy datolyapálmák, a háttérben banán-ültetvények, középütt narancs- és czitromcsoportozatok, szakadásig tele illatos gyümölcsökkel. A tenger tiszta légárama, megtelve ez életadó illattal, lengi át aztán az egész várost. Miként Tuniszban, úgy itt is olcsó az ellátás a hotelekben s a magánházakban. Persze, aki nem beteg tüdővel, üdülésre jő ide, hanem kedvtelésből, az aztán élhet s költhet itt épp úgy, mint a párisi Champs Elisée vagy a boulevard des ltaliens hoteljeiben. Elveszik itt a pénzt francziák. arabok egyaránt, csak legyen, aki szórja. Előzékeny szívesség, udvariasság fogadja az utast lépten-nyomon.

Algirt fölkereső magyar hazámfiainak ajánlom, bogy partraszálláskor keressék föl közvetlen a kikötőben a hajózási irodát tartó Marchesi József fiumei származású hazánkfiát, ki 30 év óta lakik itt, s ki szívesen fogja őket kalauzolni s jótanácsaival támogatni. Algírhoz mindössze 207 tengeri mértföldre van nyugat felé Oran. A hajó ez utat 20 óra alatt teszi meg. Útközben a parti látkép egyik legérdekesebb pontja Bisarte megerősített ó-arab parti város, mely most az afrika-parti franczia hajóhadnak fő kikötője, mindig nagyszámú csatakész franczia hadihajó áll horgonyon.

Oran városa is érdekes látképet nyújt. Lejtős hegyoldalon terűi el ez is, mint minden északafrikai parti város, s így a tenger felől egyszerre áttekinthető. Kikötője nem nagy, régi bástyáit erős földművekké alakították át a francziák. A városra néző hegycsúcson, miként a gibraltári erődmagaslaton messzehordó pánczéltörő ágyúkkal megrakott vár van ; alatta lenn a tengeren torpedólövő és torpedóvadászó hajók állnak horgonyon.

Még itt is európai kultúrára találunk. A rakpartot elevátorok, számtalan dohány- és szivargyár foglalja el, s ha nem látnók a város fölé emelkedő arab

mecsetek kupoláit s a minareteket, azt hinnők, még Európában vagyunk. Villamos vasutak, acetylen-világítás a főbb ütezákon; a pálma- és

bambusz-körített tengerparti terraszokon a franczia hadsereg százszínű egyenruhás népe s tisztjei között, a franczia divat hölgyei és gentlemanjei tartanak

korzót; estenden a zuáv-katonák turbános zenekara hangversenyez a köztereken s riadó takarodóval vonul a laktanyákba. Azért éjfélkor is pezsgő az

élet Oranban, akár odaát az igazi Francziaországban.

Az ötvenezer fő lakosságnak fele még bennszülött arab, s így meglehetős afrikai képe van itt is a városnak. A bennszülöttek türelemmel nézik az idegenek térfoglalását, nem is bántják őket; de nem tanácsos mecseteikbe betekinteni, mert — tapasztalásból tudom — sokkal hamarább ér ki az ember abból, mint ahogy bement.

Oranból ismét az európai part felé szeli át a Közép-tengert (Földközi tenger) a hajó, és Spanyolország egyik legnagyobb kikötőjébe, Malagába megy. Az út odáig 20 óra.

Ez a tengeri út sem érdektelen, noha partot nem látni egész napon át. Ám a vizi életet, a tengeri hajók forgalmát tán sehol sem lehet úgy észlelni, mint e vonalon, hol az Atlanti-Óczeánból jövő s oda menő gőzösök százszámra keresztezik az utat, s a láthatárban mind újabb gőzösök s vitorlás hajók tűnnek elő, minduntalan változó, élénk képet rajzolva a szemlélő utas elé.

Az egykor mórok által nagy fényűzéssel épített régi spanyol város rendkívül érdekes. Az ősrégi várerőd, a bikaviadorok roppant amphitheátruma, a hatalmas székesegyház, az új parti esplanade, melyre áthordták Afrika legszebb exotikus növényeit, egyaránt megkapják mindenki figyelmét.

Itteni főkonzulunk fivére, Federico Gross birja Malaga legnagyobb borpinczéit és oliva-olajgyárait. A Gross-család 1805-ben költözött Németországból

ide s e száz év alatt Dél-Spanyolország legnagyobb kereskedelmi czégeinek egyike lett. Malaga borpinczéi egy egész városrészt foglalnak el, melybe

külön vasúti vonatok járnak be.

Hetedfól óra alatt teszi meg a hajó Malagától a 65 mérföldnyi utat Gibraltárba, a Közép tenger atlanti kapujához. Alkalma van az utasnak alaposan megtekinteni e hatalmas erődöt. És szinte szabadabban lélekzik a hajógép is, mikor az ezernyi rátátogató ágyútorok látköréből ismét a nyílt tengerre ér, az Atlanti-oczeánba.

GÁLYA. Hosszú, karcsú, alacsony építésű, kis merülésű, viszonylag nagy evezős hadihajó. A dromon*ból fejlesztették ki, először 1000 körül bukkant fel és a 17. századig uralta a Földközi-tengert. Hossza 50 m körül volt, szélessége 7 m, merülése 2,5 m. Általában két evezősorral, különböző evező elhelyezési változatok alakultak ki. Az evezőket gályarabok húzták, büntetésből, kényszerből a padhoz bilincselve. Napi 10-12 órát kellett korbáccsal ösztökélve evezni. Az ellenség meglékelésére törekedtek. A taton kisebb felépítmény magasodott, a tiszteknek, a hajóorrban előrenyúló gerenda a lékeléshez, ill. pallóként átrohanni az ellenség hajójára. A 15. – 16. században volt a fénykoruk, százával építették a gályákat és ezrével vittek el embereket gályarabnak. Ha a hajó elsüllyedt, a gályarabok is odavesztek. A korszerűbb vitorlások váltották le. google

*A dromon a 6–7. század bizánci hadihajója volt. A biremisből keletkezett, elődjéhez hasonlóan oldalain két evezősoros volt. A hajó hossza 30–40 m volt és 50–80 evezővel volt ellátva. Gyors, könnyű, egy, kettő, vagy három árbóccal és latin vitorlázattal. A hajó legénysége 100–300 főből állt. Wikipédia

SEBŐK ZSIGMOND: A GÁLYARABOK. Elbeszélés.1914. 01. 08.

Két gályarab ül egymással szemben. Jó szél lévén, a vitorlákat fölvonták és az evezést abba lehetett hagyni. Ilyenkor a gályarabok is leülhetnek padjukra és beszélgethetnek, ha kedvük van hcvzzá. Most nem hallatszik az ötvenkét darab öt öles lapát ritmikus dörgése, a mint a vizbe csobban, sem pedig a láncz sirása, mellyel a rabok a padhoz vannak béklyózva És a tisztek sem járnak, korbicscsal a kezükben, az evezőpadok utczáján föl-alá.

De nincs kedvük beszélgetni. Elszoktak tőle. Meg aztán nincs miről. Némelyik húsz-harmincz éve van odalánczolva a gályához s a mi beszélni valója volt, már szétfosztotta régen vékony szálakra. Inkább alszik ilyenkor a nyomorult emberbarom. A mint behúzza az evezőt, viharverte, födetlen feje rácsuklik a meztelen, durva mellére és elalszik.

A Marmara-tenger feketészöld hullámai halkan emelkednek és iramlanak tova, a merre a szél vesszeje kergeti őket. Fehér habturbánjukra olykor

gyémántot és gyöngyöt tűz a napfény. A vitorlák repesnek és duzzadnak: a főárbocz hegyén arany félhold, jeléül, hogy a szultán hajója fut a vizén...

— Huszonöt esztendő óta nem hallottam magyar szót.

— Én harmincz esztendő óta.

— Vajon kicsodák? Igen tekintetes urak lehetnek, hogy a császár gályája ment értük.

— Azt mondják, hogy Rákóczi-fi. Rodostóba utazik a népével...

Amíg a bujdosók csoportja a gyanú, remény és fantasztikus álmok sötét és csillogó ködében bolyong, senki sem veszi észre, hogy lenn, a

gályarabok bárkájában, kétszázhúsz félmeztelen, nyomorult keresztény nehéz feje hajlik a mellére, mint a tört galy. S e nagy tömeg szerencsétlen közt

két magyar is csörteti a lánczot...

— De ember! — kiáltotta Kelemen — igazán nem kívánkozik kend vissza?

— Mit csinálnék én otthon? A templom grádicsára térdeljek olvasót morzsolni? Itt legalább kenyerem van.

— De hiszen istentelen nehéz kenyér az evezővonás, lánczban, bilincsben!

— Nehéz, nehéz, uram . . . De megszoktuk. Csak jobb itt a lapát, mint otthon a koldusbot.

A szél elült. A vitorlák szárnya csüggetegen ereszkedett alá. Süvöltve hangzott föl valami török parancsszó. A rabok felugráltak, csörgött a láncz

s az ötvenkét evező iszonyú rándítással zuhant a vizbe, mintha egy világ szakadna a tengerbe. S mintha kiszakadna velük annak a kétszázhúsz rabnak

a karja...

PEKÁR GYULA: Amazon királynő. 1917. 1. 14-15. A gályára vontkozó részletek.

...Amott a lejtőn — a királyi főváros Knossos : fehér csoda, alabástrom palotaváros, mely a tenger felé a szines és mozgalmas Amnisos kikötővé elevenedik . . . E kikötőváros ma még a szokottnál is hangosabb, mozgalmasabb. Ujjongó zsivajtól, ünnepi lármától zengnek a Ijérczek, — nem kellett a reggelnek a sziget népét felköltenie, ébren van Kréta és soknyelvű ezifra ezrek nyüzsögnek a tarkaponyvás szűk utczák alacsony házai közt...Minden hajó erre közlekedik s a legszívesebben itt időzik, — ide hozzák az árúk legjavát. Mindent, ami drága fehér : gyöngyöt, üveget, ezüstöt, elefántagyarat. Vannak ott lotuszvirágelejü négyzetvitorlás egyiptomi gályák, kígyónyaku háromszögletű vitorlás gyors karthágóiak és sárkányorrú, emeletes fenicziaiak. Kisebb rhódusi hajók

is horgonyoznak ott. Végül samothrakei és boszporusi kalózbárkák drága élőrakománynyal: a messze éjszakon fogott rabszolgákkal. Az ár-bóezokhoz és evezőpadokhoz lánczoltan ott bámészkodnak a szíjazott nadrágos szomorú barbárok s fehérbőrű, kékszemű asszonyaik. A Theoris-hajó szomorún lapulva száll a vízen s Boreas hűs fuvalmával gyorsan közeledik, — mindenki tudja, mondja, ezt hajtogatja: im' Minős parancsára harmadszor hozza már e hajó az athéniek évi emberadóját! hét ifjút és hét leányt az éhes Minotaurusnak...

Lapul a gyászos madár, a Theoris gyorsan száll; duzzadva dől éjszin vitorlaszárnya s hosszan veti tánezoló, nyúló árnyát a vidámkék habokra . . . Harmincz evezős jól ácsolt jóni bárka, magaselejű teste karcsú s egykor mosolygó szines lehetett, most azonban minden dísze szomorún fekete véges-végig, — még az orrába faragott Athéné-főt se kímélte a kátrá-nyos ecset: e szentelt olajfaszobor szemeit mázolt fekete sávval kötötte be az athéniek keserve.

Ne lássa istennőjük nemzeti szégyenüket! Jobb is, hogy nem látja őket, kivált így az érkezés peresének közeledtekor. Szomorú a csend a gályán. Középütt a rakodó űr két oldalán az evezősök ülnek az emeletes evezőpadokon s most, hogy az erősödő szél mellett nincs dolguk, meztelen barna ezombjuk alá fogják a lenyomott evezőnyelet, - harminczan vannak s mind ifjak, mily izmosak, hatalmasak! A hajó második tisztje, a salamisi Phaiax, ki mint proreus a Theoris elején parancsol, áll az áldozatok két csoportja közt; viharismerő, kemény ember, de még az ő szeme is esőzik, a hogy a kétszer hét ifjú életet nézi s

biztatja . . . Mind megfordul s hivó szemmel néz hátra, bámul a kormánypad felé : esengve, rettegve, reménykedve... Magasra van ácsolva az a kormánypad s ott áll fenn a hetedik áldozati ifjú. Vannak ott rajta kívül mások is: a bölcs kormányos, a szintén salamisi agg Nausithoos...

FÜGGELÉK

Idézettség

Krúdy Gyula: Irodalmi kalendárium, Szépirodalmi 1989.

147. oldal (A bujdosó) Volt egy időszaka tanulóifjú éveimnek, amikor a régi Vasárnapi Ujság ócska évfolyamain kívül semmiféle más olvasmányban nem részesülhettem. Egy pusztai házban éltem az öreganyámnál, és a háznál a kalendáriumon kívül csak a megfakult Vasárnapi Ujság találtatott. Talán százszor is végigböngésztem a régi újságokat, és ezért sok képre, sok olvasmányra emlékszem még manapság is. Az ötvenes évekbeli fametszetek, a régi novellák és a gólyafészkes házikó a címlapon talán örökre emlékezetemben lesznek.

Különösen egy régi fametszet jut ma eszembe, amelynek a címe ez volt: „Utazás az Alföldön zivatarban.” Esőverte puszai tájon, tengelyig érő sárban bandukol egy parasztszekér. Az utasoknak az orruk sem látszik az akkor divatos szűrgallér-köpönyegből.

A fenti kötetben 10 hosszabb-rövidebb VU-hivatkozást számoltam meg.

* * *

Farkas Zoltán A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP 1912. 35.705.

Épült Kecskemét város áldozatkészség ből 1911 –ben. A fénylő homokföveny utakra kékellő árnyékok borulnak, sötétlő lombok mögül narancssárga házfal kandikál elő, csupa töretlen ragyogó, tündöklő szin, valóságos paraszthimzés. A természet erre a képre a maga festékes tubusaiból keveretlenül vakító erejükben rakta fel a maga színeit. Annak, aki itt éli művészetét (Festő munkatársunk itt él és dolgozik, minen év márciusában. ) nem kell messzire czipelnie festőkészletét, csak kiül a kertbe s bármerre fordul, máris festhet.

Kényelmes villák vastag, hűvös falakkal, meghitt nagy ablakmélyedésekkel, honnét a parkra vagy a messze távlatú rónára látni, melynek széle itt-ott gyárkéményekkel, templomtornyokkal van megtűzdelve, közelebb elszórt tanyák komoly topolyfáik sudár koronáival. Mélységes csend, melyet dübörögve űz el néha egy-egy pillanatra a prüszkölő vonat. A városban meg girbe-gurba utczák, tarkára meszelt házak, színes ruhákban lebzselő, futkosó asszonynép, heverészö gyerekhad, por, vásári élet, csupa festeni való. Igen, itt lehet dolgozni, itt van mit festeni. Valamelyik pesti festőmester iskolából egy csomó gyerekpiktor leszabadult nyaralni a telepre. Öröm megnézni pár nap óta összefestett spórolós papandekliröl mosolygó képeiket. Hevenyészett kiállításukon csupa közvetlen, őszinte természetmegérzés, csupa derült, villogó szin, csupa öröm és egész¬ ség. Meglátták a virágok szinpompáját, megismerték az akáczlombok struktúráját, fellelkesedtek a kékellő lombok árnyékának és az égő színű virágágyak szinakkordjain. S ha a forró nyári nap lustasága elfeledtette is a fia¬ talok nevét, annak emléke megmaradt, hogy üdén, ha néha kissé tapasztalatlanul is, tudnak megfesteni sok veszedelmes dolgot, mit iskolájukban még nem szabad.

Egy házzal odébb Falus Elek lakik, a telep lelkes szószólója és managerje. A modern magyar ornamentika első mesterét lakásának berendezése

is elárulja, legtöbb látogatója alig¬ hanem megirigyli minden apró részletre ki¬ terjedő páratlan Ízléséért. Lelkesülten beszél telepük jövőjéről.

Már most is, pedig alig egy¬ két hete, hogy valamennyire rendbe jöttek, meglátszik a kolónia tagjain az itteni élet munkára buzdító hatása, a

környezet szin-pompás életének közvetlen megfigyelése, de a maga munkáiból nem igen mutogat, csak nagy nehezen egyet-mást, hanem körútra visz a

többiekhez

A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP: FESTÉS A SZABADBAN Jelfy Gyula fölvétele

Grünwald Béla műtermében nagy meglepetések. A műcsarnok jubiláris tárlatán látott erőteljes vonalfelfogásába most már izzó szineket önt, keserves küzdelemmel legyűrte a konstruktív formát s hozzájuk adja már a színek lyráját is. Nem lett hűtelen a tájkép-festéshez sem, nagy figurális alkotása mellett

visszakalandozik hozzá néha, az októberi műcsarnoki tárlaton meglepetésszerűen fognak hatni nagy szinellentétekből felépített nyugodt tájképei. Itt

festette a telepen mindet, a való¬ ság hű megfigyelése elválaszthatatlanul forr rajtuk össze festőjük erős átteremtő erejével. Olgyay Ferencz műteimében is sok az őszre tervezett munka. A ki csak a régi Olgyayra emlékszik, annak újság lesz, hogy mennyire üdébbek lettek színei. A régi Olgyay szín¬ skálája haragos volt, volt valami németes íze, nem volt mentes néha színpadias pózoktól sem, ma pedig egy vidám lelkű, kiforrott látású, a megfigyelés egyszerű finomságaival ható, nyugodt, befejezett művész. Pólya Tibor még a válaszúton áll. Egyrészről erőteljes természetmegfigyelő, az impressziók ügyes felfogója, másrészt egészen sajátos viziószerű erővel stilizáló. Hermann Lipót is itt dolgozik, a magyar rónaságon el¬ képzelhetetlennek látszó művészetébe is belelopja magát lassanként a környezet. Feltünik képein az akáczfa, egy-egy naptól perzselt aszú mező. Meglátszik még néha színein a rajzoló festése, a ki inkább kifest, mint megfest, de legtöbbjük sokkal életteljesebb ma, mint azelőtt volt. Faragóra is jó hatással volt a kiköltözködés. Merev plakátstílusából jutott el a festéshez, a mi sokáig meg is látszott képein. Ma már felejti a stilizált vonalat, a felületek merev színeit és nagy kedvvel festi a kecskeméti szintarka és mégis egy szín-akkordba összecsendülő világot, íme, lassanként ereszkednek már a talajba a gyökerek, melyek a művészt a maga földjéhez kötik és faji jellemet adnak művészetének.

A kecskeméti telep tagjai azt akarják, hogy ebből az elnevezésből is fogalom váljék. Miközben a kolóniával határos népkert tarka-barka lampiónokkal ékes platánjai alatt járunk s aztán a szentistvánnapi sokadalom száz¬ ezernyi színfoltja, oszló, majd összeverődő mozgásai között a vasút felé döczögtet

a vidéki konflis, Falus Elek lelkesen magyarázza, hogy mit is akarnak művészetükkel: vidámak akarnak lenni, örülni az életnek, egészségesek, színekben

dúskálók és a mit nem igen hall az ember művészek szájából, ezeknek a tulajdonságoknak révén elsősorban magyarok is.

·

Az orosz könyvkereskedő. 1879. 206.

Grenville-Murray, kinek Oroszország jelen társadalmi állapotáról közölt rajzai közül néhányat már megismertettünk olvasóinkkal, igen érdekesen szól többek közt a könyvárusokról is. Egy vidéki könyvárus és könyvkiadó működését rajzolja ugyan, de látszik szavaiból, hogy ezen alak több tekintetben typikus, s Oroszországban sok hozzá hasonló található.

„Triknieff, Libraire et Publieur" igy szól az illető könyvkereskedő czége, mely Jakaterinoszlawban világos sárgára festett bolt felett olvasható a Szavin-téren s orosz francziásságával már magában is jellemzi a tulajdonost. Triknieff különben müveit embernek mondható; franczia, angol s német könyveket árul, orosz könyveket, sőt egy orvosi, havi folyóiratot is ad ki, s bizonnyal hetilapot is adna, ha lakásán volna sajtó-czenzurai hatóság. De az orosz birodalomban összesen csak kilencz ily hatóság van s Triknieffnek minden kéziratot Odesszába kell küldeni. Tapasztalásból tudja, hogy a munkával elhalmozott czenzor a többé-kevésbé megcsonkított kéziratot rendesen csak hónapok múlva küldi vissza s Trieknieff még akkor sem lehet biztos felöle, hogy a művet később nem konfiskálják-e el. Ha nagyobb munkát küld be, az rendesen a fő czenzura-hatósághoz küldetik Szentpétervárra, melynek határozata néha évekig késik.

Ily körülmények között Triknieffnek, amennyire lehet, más úton kell magán segíteni s ezen más ut nem lehet más, mint a rendeletek kijátszása. Titkos nyomdája s számos ügynöke van, kiknek segélyével s a megvesztegetett rendőrség hallgatag beleegyezése mellett nagy számmal terjeszti a meg nem engedett müveket. Voltaire, Thiers, Macaulay, Hugo Viktor s mások müvei nincsenek meg raktárában, épp oly kevéssé más klasszikusok, ha csak a czenzura által megcsonkított s néha érthetetlen kiadásokban nem ; de ha előkelő vásárló jő boltjába, kiben teljesen megbízhat, az éj sötétjében egész sereg könyvvel szolgál neki, nemcsak olyanokkal, aminöket kér, hanem olyanokkal, is, melyeknek nevét sem volna szabad kiejteni.

Az oroszok sokat olvasnak, de mivel jó idegen műveket igen nehezen kaphatnak, s nyíltan egyátalán nem rendelhetnek meg, arra vannak kárhoztatva, hogy titkos úton, s ennélfogva igen drágán szerezzék be azt a könyvárustól. A czenzura még nem is itélt némely uj müvek felől, minő például Hugo Viktor „Egy bűn története" czimü munkája, már elolvasta azt minden orosz, ki a csempészett vagy Oroszországban titokban utánnyomott példányok magas árát megfizette. A nagy árak miatt természetesen a kevésbé vagyonos tudósok, földbirtokosok, kereskedők, stb., az értéktelenebb s olcsóbb irodalomra vannak utalva. Az orosz társadalom romlottsága részben onnan is ered, hogy ily úton az obscén irányú müvek könnyebben terjedhetnek. Az orosz könyvkereskedő valóban kártékonyan hat az erkölcsre, de kénytelen azt tenni, mert különben be kellene zárnia boltját, ha csak a czenzor által megengedett unalmas könyveket árulhatná. Triknieff is, ha nem volna megkötve keze a könyvek árulásában, bizonnyal abbahagyná az ily mocskos üzletet, mert alapjában véve tisztességes úr, s nejével, ki valószínűleg nem is ismeri azon titkos munkákat, gyakran jár a templomba.

Trikinieff üzleti kiadásai igen nagyok. Háromféle szedésről kell gondoskodnia: oroszról, francziáról és németről, s oly szedőket kell tartania, kik e nyelvekben jártasak. Az ügyes szedők Oroszországban igen nagy bért kapnak, nemrég naponként három rubelre is fölmentek. E költségek fedezése végett igen sok könyvet kell eladnia, s valóban alig érthető, hogyan ejti szerét, ha meggondolja az ember, hogy legalább hat rendőrtisztet meg kell vesztegetnie, évenként egyszer-kétszer Odesszába a czenzorhoz kell fölmennie, s a vámhivatalokon át egész láda idegen művet kell becsempésznie, s még e mellett unalmas havi folyóiratából annyi példányt ajándékoz el, hogy az eladott példányok a nyomtatási költségeket is alig fedezik. Valószínű, hogy üzletét csak azért tartja fenn, hogy ez által bizonyos tekintélyre tegyen szert. A vidéken több akadémiának tiszteleti tagja, tanfelügyelői rangja van, és mint ilyen világoskék egyenruhát visel három csillaggal, tagja a városi tanácsnak, az esküdtszéknek s általában igen okos embernek tartják.

Folyóirata természettudományi s földművelési értekezéseket tartalmaz, de vannak benne franczia és angol hatásvadászó regények fordításai s mindenekfelett, igen természetesen, a legalázatosabb loyalis irány jellemzi. A munkatársak rendesen állami hivatalnokok, kik szeretik, ha nevök nyomtatásban megjelen; segédszerkesztője egy a különböző nyelvekben járatos lengyel, ki azon esetben, ha nincs elég kézirat, a lapot külföldi folyóiratokból fordításokkal tölti meg. Igen ügyes Triknieff az idegen munkák meglopásában. Ha valamely külföldi regény engedélyezve van a czenzor által s előre látható, hogy jó jövedelem lesz belőle, inkább utánnyomatja azt, mintsem hogy külföldről hozasson be eredeti példányokat. Néha ezen utánnyomások igen sajátságosan alakulnak át, mert mindaz, ami nem tartozik a „mesé"-hez, minők a fejtegetések, leírások stb., egyszerűen ki van hagyva belőle. A nyelvtudós lengyelnek ugyanis különös tehetsége van arra, hogy három kötetet egybeolvaszszon s az egészet kikerekítse, amennyiben hatásos vagy nézete szerint hiányzó részleteket told belé. Az utánnyomott müvek nagy része azonban olyan, melyet a czenzor nem engedélyezett; a lengyel ezen esetben orosz alakot ad nekik s a szereplő személyek jellemét és nevét is átalakítja.