SZIGETEK XVI.             OROSZORSZÁG

 

 

h14–93.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

 

2018.  11. 01.. – 11. 16.

 

Tartalom

 

 

BEVEZETÉS

 

NÉHÁNY NAP KORFUBAN, NÉHÁNY ÓRA ALBÁNIÁBAN. RUDOLF FÖHERCZEG TRÓNÖRÖKÖS KELETI UTAZÁSÁBÓL c. három részes leírásban keveset tudunk meg Korfuról, és Albániáról. Annál több a végtelenül dagályos természet-leírás. Kérdés, hogy a főherceg egyáltalán tudott-e a neki tulajdonított szövegről? Több írás szól Oroszországról, Szibériáról, ahol nemcsak a bánásmód, hanem a klima is elviselhetetlen. Egy pápa és egy cár utazásáról olvshatunk. A Függelékben a „mindenható” aranyról esik szó.

Oroszország  Népfajok . (1877. 30. 473.) c. fejezetből:

E két néptörzs, a finn és a magyar, a politikai és nemzeti életképesség, szivósság, s kitartás példái gyanánt is méltán idézhetők, s ebben is kimutatják, hogy a szláv, török, német fajok túlnyomó száma s uralkodása mellett is meg bírták tartani létüket, s önállóságukat és nemzeti jellegöket.

 

 

 

 

SZIGETEK XVI.

 

GRÖNLANDI TRAGÉDIA.      1911. 840.

NÉHÁNY NAP KORFUBAN 1884. 424.

RUDOLF FÖHERCZEG Korfu (Második közlemény.) 1884. 29. 456.

RUDOLF FÖHERCZEG. Korfu (Harmadik közlemény.)1884. 31. 488.

MACAO. 1911. 29. 576.

Cholnoky Jenő.  MARTINIQUE SZIGETE 1902. 319.

MOHELI SZIGET KIRÁLYNÖJE. 1884. 583.

FU-CSEU HÍDJÁN  (Nantai sziget)   1884. 583.

 

UTAZÁS

 

Reményi Antal: MÁTYÁS KIRÁLY DUNAI HAJÓHADA. 1902. 686.

HÖKE LAJOS:FEJEJEDELMI UTAZÁS BÉCSBE 1881. 742

II. MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. 1894. 880

 

Oroszország

Szibéria. 1854. 125.

SZIBÉRIAI KÉPEK. 1882. 153.

Vázlatok Oroszországról. I. 1877. 457

Vázlatok Oroszországról. II. 1877. 30. 473.

OROSZORSZÁGBÓL. 1884. 11. 173

S. L.: A Kaukázus népei. 1877. 27. 422.

Sámi Lajos.  Oroszország mohammedán lakói. 1877. 313.

Váry Rezsó: OMSZK városa. 1918. 36. 518.

Váry Rezsó. ÉLET AZ OMSZKI FOGOLYTÁBORBAN. 1918. 47. 654.

Orosz lókereskedök. 1877. 33. 518

Az oroszok a tengerparton. 1854. 7. 53.

Az orosz katonaság. 1854. 7. 53.

Halászat Oroszországban. 1877. 38. 599.

 

EGY TÖRÖK KÖVETSÉG UTAZÁSA HAZÁNKBAN. 1882. 298.

E Dorner Béla: MAGYAR KIVÁNDORLÓK BRÉMÁBAN. 1903. 8. 115.

 

FÜGGELÉK

 

Szabó Ignácz. Az arany történetéből. 1862. 53

 

 

.

 

BEVEZETÉS

 

SZIGETEK XVI.

 

GRÖNLANDI TRAGÉDIA.      1911. 840.

Mikkelsen eltűnt.


A koppenhágai Alabama-bizottság eltűntnek nyilvánította Mikkelsen Einar dán sarkvidéki kutatót, aki 1909 június 20-án kelt útra Koppenhágából az Alabama hajón, egyéb tudományos czélokon kívül főképp azért, hogy fölkeresse a Grönlandban 1907 november közepén tragikus véget ért dán grönlandi expediezió, a Danmark-expediczió nyomait. S megtalálja, ha lehet, az expediczió vezetőjének, Mylius-Erichsennek és társának, Hagen hadnagynak holttestét s Mylius-Erichsen naplójegyzeteit és nagybecsű térképe felvételeit. Múlt év augusztus havában Tromsőből hírül adta egy távirat, hogy Mikkelsen hajója, az Alabama, elpusztult, s ezzel az expediczió tagjainak sorsa kétségessé vált. Az egész expediczió, mely az Alabama-bizottság és a dán kormány eléggé szerény (50 000 dán koronás) költségén kelt útra, vezetőjén, a sarkvidéki utazók legszebb borostyánjával ékes ifjú Mikkelsen kapitányon kívül csupa oly emberből állt, ki még sohasem vett részt sarkvidéki vállalkozásban,

A világ aggódott, de még bizott. Mikkelsen, nem kevésbé súlyos körülmények közt, eltűnt már egyszer, de mégis keresztülvágta magát az északi sarkvidék jégmezőin. Akkor is elpusztult hajója, a Duchess of Bedford (Bed-ford herczegasszonyról, a dús angol és amerikai támogatással szervezett expediezió legfőbb és legbőkezűbb pártfogójáról nevezte el) s ő társával, Leffingwell geológussal meg egy matrózzal, mégis nekivágott az útnak, mely Victoriából a pólus irányába vitt. Vállalkozásával a legfontosabb problémák egyikét akarta megoldani, melyek még kínálkoznak a «hódítót) éj szaksarki kutatásnak. Nem a pólust akarta elérni, hanem tisztázni akarta azt a kérdést, van-e szárazföld, vagy vannak-e nagyobb szigetek az éjszaki sarkvidék ismeretlen részén, a Behring-úttól és Alaskától éjszakra eső, nyugaton az Új-Szibériai-szigetekkel és keleten a Parry-szigetcsoporttal határolt roppant nagy területen, a Beaufort-tengeren ? Mikkelsent az a meggyőződés hatotta át, hogy az ismeretlen Beaufort-tenger mély titkokat rejt magában, s elhatározta, hogy nem nyugszik, míg föl nem deríti e titkokat.

Expedicziója, megsiratva már, az 1908. év tavaszán mégis visszatért. Mikkelsen és két társa nyolczszáz kilométer utat tettek meg a jégmezőkön, mindaddig ismeretlen tájakat járva be, s az eredmény, melyet hetven napig tartó gyaloglásukról magukkal hoztak, a tudomány szempontjából jelentékeny. Mélységmérései valószinüvó teszik, hogy még sincs szárazföld észak felé, mint maga is hitte, hanem oczeáni mélységű tenger és roppant, mozdulatlan jégtömegek.

Ugyanakkor, midőn a dán kapitány a pólusnál található hosszúsági fokok észak-amerikai czikkelyén járt, eltűnt egy másik sarkvidéki expediezió is, melyet szintén dán ember vezetett:  Mylius-Erichsen grönlandi expedicziója. Ez is éppen akkor kelt útjára, amikor a Mikkelsen-expediczió.

Mindjárt a rákövetkező esztendőben, 1907 május 27-én, Mylius-Erichsen, az expediezió vezetője, Hagen hadnaggyal és Brönlund eszkimóval Grönland északi részén, a Peary-csatorna partján elvált társának, Kochnak szánokkal fölszerelt csoportjától. Június végéig térkép-felvételeket tett, s ekkor, beszéli Trolié, az expediezió hajójának, a Danmark-nak kapitánya, a hóolvadás elvágta visszatérő útját. Mylius-Erichsen és társai kénytelenek voltak a nyarat hajójuktól százhuszonöt dán mérföldre tölteni, eleség és petróleum nélkül, egyesegyedül vadász zsákmányukra utalva. De nem vadásztak szerencsévél, s mikor — október 19-ikén — megkezdték négy kutyájukkal a visszatérést, már nagyon elerőtlenedtek. Valószínűleg a legrövidebb utat választották a szárazföldi jégtakarón át. Kétségbeesett viszonyok közt törtek előre, fogyatékosan látva el lábbelivel és élelemmel. A sötétség, a hideg nőttön nőtt és erejük fogytán fogyott. Mikor körülbelül negyven dán mérföldre haladtak előre a szárazföldi jégtakarón, valószinüleg alkalmas helyet kerestek, ahol elhelyezhessék nagy munkájuk eredményeit. E czélra a 79. szélességi fokon levő élelmiszer-állomásukat választották.

Mielőtt azonban még elérhették volna czéljukat, meghalt előbb Hagen hadnagy, azután mintegy tiz nap múlva, Mylius-Erichsen. Csak Brönlund, az eszkimó ért el a kiválasztott helyre, megírta végrendeletét s följegyezte utolsó jelentéseit a jegyzőkönyvébe. Aztán lemondásteljesen lefeküdt, puskával a kezében, a jégre, becsavarta magát bundájába, s ő is megfagyott. Brönlundot utóbb eltemették, egyszerű kőrakást is tettek sírja fölé, de Hagen és Erichsen tetemét nem lelhették meg, mert mindent eltakart a méter magas hó a rémes szigetországban.

A Beaufort-tenger jégmezőiről visszatérve, a szerencsésebb Mikkelsent meghatotta boldogtalan földijének sorsa. Áthatva az elpusztult expediezió ideáljaitól, vállalta a megbízatást, hogy fölkeresi s ha lehet megtalálja Grönland jégmezőin a halottakat, és megmenti a Mylius-Erichsennél levő tudományos feljegyzéseket és térképfelvételeket. Czélul tűzte magának e térképfelvételek kiegészítését is, s főképp meg akarta állapítani, hogy a Grönland északi partja mellett levő úgynevezett Peary-Csatorna tengerszoros-e vagy csak mély öböl. Gazdag tapasztalatok álltak ez ifjú tengerészkapitány háta mögött.

Mielőtt Mikkelsen a Beaufort-tengerre vezette volna az emlékezetes angol-amerikai expedicziót, 1900-ban már járt Amdrup vezetésével Grönland keleti részén, tagja volt az 1901/2-ben Baldwin vezetésével a Ferencz József földön járt amerikai expedicziónak, végül tisztje volt a Thor nevű dán kutatógőzősnek az izlandi vizeken. 1909 június 20-án tehát útrakelt Koppenhágából, hogy keresse Mylius-Erichsen nyomait. Egy évre tervezte expediczióját, s bejelentett terve szerint a múlt év őszén kellett volna visszaérkeznie Koppenhágába. De nem tért vissza. A múlt év augusztus havában hire érkezett, hogy hajója, az Alabama,  Grönland keleti párjához közel levő Shannon-sziget előtt összeroppant a jégben és elmerült. Ő maga, társával, Iversennel, a szigetnek délnek eső Bass Rock nevű pontján partra szállt, s utóbb elindult kutató útjára. 1909-ben útrakelt expediczióját egy évre tervezte, de két évre való élelmet vitt magával. Tehát, ha jól helyezi el és szerencsésen használja fel, nem fogyott volna el az élelme ez év nyaráig. S azon túl?

Tiz nappal ezelőtt a koppenhágai Alabama-bizottság közhírré tette, hogy a jégviszonyok olyanok, hogy lehetetlen ez évben megközelíteni Grönland keleti partjait és a Ferencz József fjordtól éjszakra eső Shannon-szigetet, s ennek következtében csak a jövő nyáron lehet újabb nyomozást indítani Mikkelsennek és társának holléte iránt. Szept. 18-án pedig híradás érkezett Koppenhágából, hogy Mikkelsen hajója, az Alabama, újabb és biztos megállapítás szerint nem is fordult meg a Shannon-sziget déli felén levő Bass Bock közelében, s ennek következtében most már úgy kell tekinteni, hogy az expediezió szerencsétlenül járt.

A dán király nyomban részvétét fejezte ki távirati úton az Alabama-expediezió rendezőinek ... —a

 

A sziget teljes egészében az észak-amerikai tektonikus lemezen fekszik, valamikor egy kontinenst alkotott a mai Észak-Amerikával. A sziget belsejének felszíne a jég nyomása miatt 300 m-rel a tengerszint alatt fekszik. Felszíni vízfolyás nem található a szigeten. Lakossága 56 000 fő. Grönland közlekedését a közúti, vízi és légi közlekedés alkotja. Vasúti hálózat nincs. google

 

 

 

                                                                                                 

NÉHÁNY NAP KORFUBAN, NÉHÁNY ÓRA ALBÁNIÁBAN. RUDOLF FÖHERCZEG TRÓNÖRÖKÖS KELETI UTAZÁSÁBÓL

1884. 27. 424.

 


Súlyos augusztusi hőség nehézkedett ólom-súlyával az egész természetre, egyetlen egy szellő sem adott enyhet, felhő sem lebegett a derült égbolton, forró napsugarak égtek, perzselve, az albániai hegyek kopár sziklafalát, s a világoskék tenger — mint nyugvó tó — terült el csöndesen, határtalan szépségében. A legkisebb hullám se rezgett a sima viztükörön, csak itt-ott kapkodott egy kövér delfin lihegve levegő után, s nagy sirályok lebegtek, kimerülten, nyitott szájjal, bágyadt röpüléssel a viz sikja fölött.

A nyugalom képe; — forró, teli színekben látszott a felséges táj, a délszaki nyári nap déli hevében elringatva a dolce-farniente lomha nyugalmában. Kimerülten a borzasztó forróságtól ültem a gőzös fedélzetén, s tekintettem ki a határtalan kék síkságon át a magas, kopasz, szép alakzatú, kréta-fehér hegygerinczre. Balkéz felől változatos kép, hegyek, magas csúcsok, meredek sziklafalak, magányos bércei, völgyek, fehér s világos-sárga színek élesen elütök a sötét kék égboltozattól és sötétzöld fenyvesektől szürkés-zöld olajfáktól s a part hajlatán festőileg sorakozó falvaktól De jobb felől is megszakitják a tenger végetlen simaságát Merlera és Fano sziklaszigetei.

A méltán hires szépségű korfui csatorna torkolatát elértük, s mint felséges havasi tó tűnik élőnkbe a kép, festői partok keretében. Jobbról Korfu szigete, balról a kopasz albániai part; egyik oldalon buja zöld tenyészet, déli pompájában, házsorok, sziklák és szép alakzatú hegyek közt, nyájas virulással; a másikon felségesen nagyszerű béreztömegek. pompás világításban tündökölve, komor kőzetek, tenyészetben szegény bérezés táj s a kettőt egymástól elválasztva : a nyugodt csatorna világos-kék tengervize.

A déli tengerek mind szépek, de legbájolóbbak a hellén partokat locsoló vizek, s felséges kékjök valaha, boldogabb időkben, szelíden szép isten-alakoknak szolgált lakásul. A korfui öböl bejáratát, a lépcsőzetesen épült város alatt, a kastély-koszoruzta, s tengercsókolta sziklákkal, a kikötőt határoló kis szigettel. Délutánra szerencsésen horgonyt vetettünk, néhány nagy hajó között. Ez évszakban nem nagyon sok hajó népesítette a kikötőt, s mint rendesen, most is halászladikok s mindenféle csónakok képezték a tarka csoportot, melyek a délvidék minden, még legkisebb tengerparti városának is oly mozgalmas eleven szint adnak. Alig érkeztünk meg, gőzösünket mindjárt az apróbb csónakok egész raja vette körül. Emberek jöttek, élelmiszereket, különösen minden fajta gyümölcsöt, nagy narancsokat, sőt szőlőt is kínálva megvételre.

Igazi kikötői népség, férfiak matróz-öltözetben, bő vászonnadrágban, világoskék ingben, piros fezzel vagy hegyes sapkával. Görög és olasz szót egyaránt lehetett hallani, s az alakok, valamint az arezok sem viseltek határozott faj-jelleget magukon; sötétes, inkább gyönge testalkatú vegyes faj ez, mely a Földközi-tenger valamennyi nagyobb parti városát benépesiti, s melyet a Levantéban megkülönböztetés nélkül csak levanteinak neveznek. Csakhamar elhagytuk hajónkat, hogy átvitessük magunkat a kikötő-lépcsőhöz. Sétát tenni a városban: volt első czélunk.

Lépcsőkön föl, lépcsőkön le, zug-sikátorok, szűk utczák tömkelegén át, lapos fedelű házak s nyilt árkádok között kell a türelmes vándornak áttörnie magát, hogy ezt az olasz módra épített  várost megismerhesse. Ha egy nagy, bizanti stylben épített görög templom s egy csomó hasonló kisebb kápolna nem volna, s ha a boltok és árubódék föliratai görög betűket nem mutatnának, az ember önkénytelenül Olaszországban képzelné magát; mert csaknem annyi olasz, mint görög hang ütögeti fülünket a fesztelenül beszélő s hadonázó lakosság ajkairól. Csak némi csekély jelenségek emlékeztetnek a kelet közellétére; bazár-szerű modor az áruhelyeken, kitűnő minőségű dohány, keleti filigrán-mivü áruezikkek, s hosszuszáru pipákból pöfékelő és a nyilt utczán kávét szürcsölő árusok, roppant sok görög pópa, fekete talárjában, fején magas kucsmával — ezek adják meg Korfunak a görög színezetet. A rosszul kövezett szűk utczákban portól telitett, homályos és roppant büdös levegő honol, s a sok grádicsjárás, valamint magának a talajnak egyenetlensége, a sziklás alapzaton lépcsőzetesen épült városban, egyátalában nem kellemes az idegen utazónak. A főutezákon gyorsan átsietni, elég arra, hogy Korfu jellegét megismerjük. Külső tekintete valamely kisebb olasz városhoz hasonló, anélkül, hogy azok legtöbbjének építészeti előnyeivel is birna; s ami a néprajzi mozzanatot illeti, hiányzik belőle a keleti élet varázsa is, valamint áruinak s piaczának festőisége. E parti város legszebb a kikötő felöl tekintve s a természet Korfut oly pazarul halmozta el bájaival, hogy minden utazó jól teszi, ha mielőbb hátat fordít a fővárosnak, s egész figyelmét a pompás környékre fordítja.

Mi is kisiettünk a szűk utczák és piaezok nyomasztó légköréből, s a Spianata-t, az előkelő világ csinos sétahelyét kerestük föl. A város és a sziklára épített erőd közt terül el e terjedelmes sétány. Fák és kerti tömbek adnak neki barátságos tekintetet, s egy ércz-szobor, az angol lord-főkormányzó Adam tiszteletére

valamint egy görög fölirásu kis jón templom és az úgynevezett «Scalimborgo» álló szobra szolgálnak ékességéül, emlékeztetve a sziget történetére, különösen az utóbbi emlék, mely Schullenburg grófot ábrázolja, a ki velenczei zászló alatt nagy hősiséggel védelmezte a várat a törökök ellen.

Már előbb is elözönlötték s pusztították volt az ozmánok e virágzó szigetet, de az erődöt nem bírták bevenni. A sziget sokáig a velenczeiek birtokában volt, azelőtt pedig, a nyugat-római birodalom összeomlása óta, a normannok két rövid tartamú foglalását kivéve, a bizánczi császárokéban. Sokáig állott római uralom alatt is, az ókorban pedig Kerkyra, a görög mondakör idejétől kezdve, az egész hellén történelemben többé-kevesbé fontos szerepet játszott. Első kora pedig derült, életvidor színezetű, ez levén a homéri Szkhéria, a feákok szigete.

Az emiitett sétányt egyik oldalról házsor határolja, s itt láttuk a nagyon csinosan épült királyi palotát, az angolok által épített előbbi lord-főkormányzói lakot; a többi házak közül egy sem érdemel különös említést; egyik-másik itt-ott gyöngén emlékeztet a velenczei palazzo-stylre, ami valamennyi, egykor e hatalmas köztársaság uralma alatt álló városban előfordul, pl. Zantéban s több dalmát városban, különösen Raguzában. A sétányon élénk élet uralkodott; az árnyas fasorok közt, az egyenruhás zenekar hangversenye hangjainál, tarka-barka népség sétált.

 

        

Korfui leány.

 

Olasz divatú, tarkán öltözött hölgyek, fekete hajokban egy-egy virággal, kalap nélkül; szép alakok, finom arezvonások-kal, kellemes jelenségek ; a férfiak, igazi Ibvanteiak, többnyire a kereskedő osztálybeliek, a délvidéki városok népének a jellegét hordták magukon, scsak itt-ott emlékeztetett a piros fez kelet szomszédságára. É-lénken beszélve s hadonázva jártak föl s alá a vidám emberek; csoportok alakultak; sokan szalmaszékeken ültek az Arkádion kávéház előtt, pusztítva a fagylaltot s hüsitő italokat; s az a tarka, vidám élet vett körül, melyet csak a délvidék leheli, a hol forró nap után mindenki kertet es árnyas fesztelen társalgásban élvezhesse a hűsebb esti léget. A komoly, hideg észak nem ismeri a mozgalmas tarka, utczai életet, az égalj mindenkit sietésre készt, s az egész természetben nincs semmi, a mi az illatos tenyészet hüsében való édes kéjelgésre hívna , pompás tájak körzetében, kéjes világítás mellett s lanyha tengeri fuva-lomtól legyezve.

Az emberek is egészen mások itt; nem sóvárogják a mi nyugtalan hajszánkat s nyugodtan akarják élvezni az őket környező felséges természetet; festői a vidék s festőiek lakói, ugy mozognak a szabadban, mint mi szűk szobáinkban ; a város előtt elterülő sétány nekik egy tágas szalon, melyben, a zene hangjainál, gazdag és szegény, társas együttlétben találkozik s időz késő éjjelig.

E szép helyen sem maradhattunk sokáig, mert az est folyamában még meg kellé néznünk egyetmást. Egész utazó társaságunk széles utón haladt a festői fekvésű s délfelé a tengerre rugó Kastradeí külvárosba le ; egy katona-őrség mellett, melynek tagjai, fegyvereik mellett, békésen pipázva hasaltak, elhaladva, régi temetők, félig összedüledezett várfalak, komor cziprusok és poros romhalmazok mellett mentünk el, egy tekintetet vetve Menekratesznek kúthoz hasonló síremlékére, aki mint Proxenosz (a város tiszteletbeli polgára) egy tengeri utazáson veszett el; s végre, a kevéssé csábító Mandukion külvároson áthaladva s a Platitena-kolostort oldalt hagyva, elértük a várost a Porta realént.

Az est leszállt; napernyő-alaku fedéllel ellátott kocsit béreltünk, s kikocsiztunk a város környékére, magunkat kocsisunk bölcs vezetésére bizva. A derék, ugy látszik, a legjobbat választotta, mert gyönyörű kertek és bájos fekvésű mezei lakok között szép kilátású pontra vitt, mely két öreg ágyúval s egy kőlappal diszitve, csodaszép vidékre engedett tekintenünk. Tulajdonképeni kertben voltunk-e, nem tudom, mert, a növényzet után ítélve, északi ember magát üvegházban képzelte volna, de az utak s a sürü bokrok, a viruló eleven sövények és az illatozó fák egy nagyobbszerü kert jellegét kölcsönözték a tájnak.

A nap, mikor a magaslatra felértünk, épen lement, megaranyozva a Hagioi Deka, s a sziget legmagasb hegyének, a szirtes Pantokratonnak csúcsait. A velünk szemben magasló albániai hegytömbek, komor falaikkal s merész csúcsaikkal rózsaszín gőzökbe bűvösen elmerülve úsztak, s a korfui csatorna csöndesen pihent köztünk és köztük elterülve s lassanként sötétebb szin-árnyalatokba burkolózva. Az árnyékokra egyre hosszabbodtak, a sziget tölgy- és olajfaerdői, az alacsonyabb domblánczolatok, a mezei lakok és kertek, a porfelhőbe burkolt város, az élénk kikötő, — mind a közelgő éj sötétkék tintaszinébe merült; felcsillantak az első csillagok, a hold tiszta ezüstfényét öntötte a tájra s a déli természet pompája éreztette varázshatását. Ezernyi bogár zümmögött a bokrokban, éji le-pék surrantak el mellettünk, körülünk; zöld libellák lebbentek virágról-virágra, nagy denevérek röpködtek a légben, mindenféle madárhang zengte utolsó dalát a sürü lombernyők alól, s balzsamos illatok áradoztak a buja bokrok, virágboritott fák és cserjék sűrűjéből; langy fuvalom suhant felénk a tenger felől, a széles levelű pálmák és sötét kupreszek koronáival játszadozva.

A délvidéki éjeket a ki valaha látta, soha Bem felejti el: e nagyszerű pompát, buja teljességében, párosítva felséges nyugalommal; s didergő gondolataink, hosszú, hideg téli estéken, szénportól terhes ködök alól s az északi városi légkörből, mindig visszavágynak s visszatérnek az örök meleg ama tájaira.

Soká időztünk, élvezve a gyönyörű estét, e szép látományon — későn tértünk vissza a városba.

A Spianatán a zene még fáradhatatlanul hangzott, s az utczákon kószálva, még most láttuk a népet nagy csoportokban tódulni ki házaikból, hűset keresve; azt hiszem, hiába, mert a nap nyomasztó forróságára szintén meleg éj következett, s Korfu augusztusi hőmérséklete a legmagasabbak egyike, melyeket Európában, a mennyire emlékszem, valaha éreztem. Egy kápolna nyitva álló ajtaja előtt haladtunk el. Mivel ki volt világítva, beléptem; a kőpadlón

számos hivő térdelt, vagy csókolgatta a sok védszent egyikének csontjait, mig egy nagy szakállú pópa orrhangon énekelt görög egyházi dalokat, s hatalmasan lóbálta nagy tömjénző-jét, hogy a sürü nehéz füst annál gazdagabban bodorodjék belőle ég fel?. Valódi bizanczi szent képek, ezüst- és arany alapon, a széles fal, csak három ajtótól áttörve, mely az oltárhelyet a többi tértől elválasztotta, az imaszékek hiánya, mindez félreismerhetlenül magán viselte a görög egyház jellegét. A bágyadt holdvilág a sárgás gyertyafénnyel küzdött az ajtónyilásban, s e kétes fényben igen különösen vették ki magokat az ájtatoskodók alakjai; a sok nő, köztük néhány bájos arcz, imáikba. egészen elmerül-teknek látszottak, s csak egy-egy fekete szempár kancsalított itt-ott a betolakodó idegen felé s szikrázó pillantások, déli hév, görög vonások, virág a hajfürtök közt, tömjónfüst-illattól körüllebegve, az orrhangon énekelt dalok, az ó-bi-zanczi styl, — mindez oly hangulatkeltő volt, kivált annak, a ki alig néhány nappal azelőtt egy felső-ausztriai fürdőben fehér kávét sárga kalácscsal uzsonázott, északi módra, s a Hagios Spiridion éjjeli isteni tiszteletén tovább időztem, mint eleinte szándékom volt. Meredek lépcsőn lemenve értem ismét a kikötőbe s egy csónak gyorsan röpitett a gőzösre vissza.

(Második czikk következik.)

 

 

RUDOLF FÖHERCZEG Korfu (Második közlemény.) 1884. 29. 456.

Dérült nyári éj volt, melyet a födélzetén kellé töltenünk, mert a kabinokban elviselhetetlen volt a hőség; a távoli zene hangjai s egy-egy közelgő csónak evező-csapásainak csobogása által ringattattam magamat álomba, ahonnan édes dalok hangzottak felénk. Majd abbahagytam az elalvási kisérleteket, oly édes volt a felhangzó dal hangja, egyszer közvetlenül hajónk mellett, majd ismét távolabbról hangzott a bájos női hang; eleinte görög daloknak véltem, később ismét olasz dallamokat különböztettem meg. Minden kísérlet, hogy a szép énekesnőt megláthassam, sikertelen maradt, mert a csónak folyvást gőzösünk árnyékában mozgott. Talán jól tette?

A legközelebbi reggel ismét szép, felhőtlen eget s mindjárt napfeljöttével égető forróságot hozott. Elhagytuk a gőzöst s a kikötő lépcsőjénél bérkocsikba ültünk és a városon át hajtattunk, Kastradest balkézre, dél felé, hagyva magunk mellett. Még az angol korszakból maradt jó országúton gyorsan haladtunk, magányos házak s szép kertek közt tova. E fő közlekedési terén eleven élet uralkodott, s tömérdek falusi nép tódult mezei és kerti termékekkel a korfui piacz felé.

Kis kétkerekű kocsikon, gyalog és szamáron, csinos és festői alakok mentek el mellettünk. A férfiak, vörös fezzel fejükön, rövid kék ujjasokban, szintolyan bő bugyogóban, fehér harisnyával s csatos czipőkben, gyakran fél-hosszu szárú sarukban. A nők öltözéke nagyon tarka, csaknem túlterhelt, s csak a fiatal lányok közt láthatni egyszerűen öltözötteket, karcsú derekuk s mellük fehér inggel födve, s övön alig alulérő rövid sötét kabátban és tarka köténnyel ékitve; fekete hajuk fedetlen, festői fonadékokban, s egyetlen ékességül egy szál — többnyire piros — virág benne. A vidéki nép csaknem kizárólag görögül beszél s ez elkülönzött szigeten az idők hosszú folyama alatt jóformán keveretlenül s tisztán tartotta fenn magát az eredeti néptörzs. Valódi hellének, igazán klasszikus arczvonásokkal, nagy sötét szemekkel, gyöngén hullámos sötét hajjal s nem azzal a sárgásbarna, néha szinte az olaj-zöldbe játszó arczszinnel, melyet más délvidékieknél találunk, itt még a fehér, szoborszerű szinek uralkodnak. A nők közt valóban feltűnően szép alakok s hosszú utazásunk alatt elég alkalmunk volt tanulmányozni, hogy nem halt ki még Korfuban az ó-görög, istenség-szerű nemzedék; mert egyik szép pórnőt a másik követte minden lépten nyomon. És pedig világért sem a fejek ragadtak bámulatra — mint a dél asszonyainál gyakorta  tapasztaljuk, — hanem ép oly kiváló szépségű volt a testalkat is, a tagok arányossága, a gömbölyüség és karcsúság egyesülése s felséges összhangja, mely a régi görög szobroknak a magasztos szépséget adja meg; mert bizonyos, hogy a művészet e legnagyobb mesterei mintákat találtak a régi hellén fajban.

Korfuban e szép faj a mai napig fennmaradt, s a természet ama felséges alkotásaival ma is találkozunk, melyek a művészetet oly remek alkotásokra lelkesítették. Az ut mindkét felén élvezhetjük a bepillantást a buja kerti tájra, tömött eleven gyepüivel s minden nemű örökzöld növényzetével, melyeken hosszú hegyes tüskék közt tarka gyümölcsök függenek, a babérbokrokkal, széles levelű kaktuszokkal, narancs- és czitromberkekkel, sürü szőlőlugosokkal, dinnye és tökágyakkal; nagy kövekkel körülvett , most csaknem egészen kiszáradt patakok medrei, egyes források, melyek fölött magas haraszt s más széles levelű növényzet hatalmasodott el, — váltakoznak a törpe és elsatnyult tölgy-cserjékkel s a buján diszlő olajerdőkkel, melyekben görcsös öreg törzsek láthatók, mig szürkés-zöld lombozatuk az éneklő madarak különböző fajainak szolgál sátorul.

Az ut most meredeken kezd emelkedni, felséges kilátást nyitva a szigetre, Gasturi hegyi falura s a korfui kék csatornára. Hosszu ut után nagyobb helységet érünk; számos mezei lak s csinos kertek gyönyörködtetik szemeinket.

 

 

FALU KORFU SZIGETÉN

 

Le kell szállnunk kocsijainkról, s egy pásztor által kalauzolva gyalog kell áthatolnunk az olajfák, sürü bokrok és magas fü között, mig nemsokára, nagy kőtömegek mellett haladva, a tenyészet határát érjük el. Puszta kőhalmok, durva kőomladvány, magasra nyúló sziklafalak, csak itt- ott szakitva meg egy darab szikár legelő-, vagy örökzöld bokrok cserjéi által, következnek most. A forróság irtóztató, pörkölő napsugarak nyaldossák a kopasz kőzetet, s a fehér falakról visszaverődő fény fáj a szemnek. Nagy zöld gyikok, nyitott szájjal lihegve ülnek, levegő után kapkodva a szikla-tömbeken, s a sok csalogánynak és gyér kék rigónak elmegy a kedve attól, hogy vidám dalát e forróságban hallassa.

Hosszú és fáradságos hegymászás után végre szerencsésen elérjük a Hagioi-Deka (Tiz szent) szikla-csúcsát; nagy kutyák mogorva ugatással ugornak az idegenek elé, s a félig romba dőlt, csak néhány elsanyarodott olajfa által környezett viskóból izmos pásztorok s bájos pásztornők sietnek elő; néhány görög szerzetes, szakállas ősz alakok követik őket, elrongyolódott kék csuhákba burkolva, lábaikon ó-testamentomi sarukkal.

Elfogadjuk meghivásukat, megtekintjük a kis, de tiszta görög modorú búcsújáró templomot, ízléstelenül ezüstözött szent-képeivel, sötét byzantin madonnáival s túlhalmozott tarkabarka ékítményeivel. A legszebb, kétségkívül, a kilátás. A hegyes hegycsúcsról felséges tekintet tárul elénk észak felé, a szigetre; zöldelő kertként terül el az előttünk, csak itt-ott szakitva félbe fehér faluk s Korfu város házai által. Erdőktől s zöld mezőktől körítve, ott ahol legszélesebb a sziget, emelkedik magasan a sziklás Pantokraton hegye, mig közvetlenül alattunk meredek sziklafalak, sivár kőtörmelék-halmazok és sajátságos sziklaképződmények sorakoznak egymás fölé, a hegy lábánál pedig a sziget terül el, egyre keskenyedve, a déli csúcsáig, az Amphipagos fokig. Keletre tőlünk nyugszik a korfui csatorna kék tükre, hasonlíthatatlanul felségesebb a legszebb alpesi tónál, s mögötte tornyosulnak a fehér, kopár, szeszélyes alakzatú albániai hegyek. Messzi délen Paxo és Antipaxo sziklaszigetei látszanak, s mindezt a világoskék jón tenger köríti, melynek végetlen nyugalmát csak itt-ott szakítja meg egy-egy görög halászcsónak fehér vitorlája. Kék a tenger, kék a felhőtlen ég, s felséges csönd terül el a gyönyörű természeti kép fölött. Egyetlen fuvalom se moccan, s a dél napja verőfénye teljes hevét érezteti. Nagy havasi madarak lebegnek, éles vijjogással, a sziklafalak rovátkái körül, s néhány vörhenyes sólyom czikázik, prédát keresve, a mozdulatlan levegőben; különben kevés állati lény mutatkozik e magas légkörben.

Miután mohón és soká élveztük e nagyszerű kilátást az alattunk elterülő távolba, végre a hazatérésre kellett gondolnunk. Ösvény nélkül, torony irányában indultunk, s ellankadva a borzasztó hőségtől, csak ugy vonszoltuk magunkat lefelé a durva kőtörmelék és sziklatömbök között. Egyetlen paraszt, egyetlen pásztor sem hagyja el a déli órákban árnyas rejtekét s mint vezeklő zarándokok másztunk mi lefelé Hagioi-Deka sivár sziklás oldalán. Még déli órában értük el a falut, s egy gazdag görög bájos fekvésű mezei lakában kerestünk hűvöst és enyhet. Ott a fáradt vándoroknak a legszivesb modorban nyújtottak felséges gyümölcsöket s bámulatos üdeség honolt az éppen e czélra berendezett helyiségekben. A padlón nagy kőlapok, nádszékek, a légmentesen elzárt ablakokban gyékény függönyök, a magas szobák, mind ez segített a kellemes légmérsékletet fönntartani, s félelemmel gondoltam a gőzösre, mely most mint fűtött kemencze vár ránk, kétszeresen áthevitve az egyenesen rátűzött napsugarak s a partokról visszaverődő hőség tüz-nyilaitól. Ugyanazon az úton, amelyen reggel jöttünk volt, tértünk most vissza Korfuba, s még délután elértük hajónkat. Egynehány napot még Korfuban töltöttem s több rendbeli kirándulást tettem a sziget szebb vidékeire.

Egyik délelőtt göznaszádunkon kihajóztunk a kikötőből, hogy megkerüljük a citadella koszorúzta kősziklát, a hullámoktól locsolt meredek sziklafalaival, hosszában haladva, mindenütt a part mellett, el Kastrades elővárosa mellett, a különböző kertekkel s illatos ültetvényekkel födött, lankásan domborodó kardakioi partig. Itt kikötöttünk s buja lombozatú cserjék, mindenféle illatos növények s néhol a tenyészettől túlgazdagon is ellepett szikla-csoportozatok között, jó karban tartott útón mentünk Villa realchoz, a görög király igénytelen külsejű, de annál bámulatosabb fekvésű kisded kastélyába. A kert és a kilátás dúsan megjutalmazzák az utas fáradságát; a kastély előtti terraszról tekintetünk messze túl röpül a korfui csatornán, a sziget keleti partjáig s az albániai hegyekig. A minket illatosán környező növényvilág szintén bir némi érdekkel, mivel itt a sziget gazdag flóráját kis téren együtt találjuk és a legkülönnemübb fák és cserjék, kivált a tömött babér s a vad mirtusz hízelegnek szemünknek (!). Ha utunkat a hegy hajlatán folytatjuk, a morajló tenger fölött, csakhamar elérjük a királyi kert végét, mely határ nélkül, a körüle levő vad s buja tenyészetbe olvad bele. Félreeső csöndes helyen, sürü lombernyők között, magas fűtől környezve állanak egy ódon Aeskuláp-templom romjai, a régi hellének elmúlt korára emlékeztetve s világosan bizonyítva, mennyire bírt e nép fejlett szépérzékkel arra, hogy emlékmüveinek a kellő helyet tudja kiválasztani. E pompás helyen a lélek önkénytelen áhítatra buzdul s még a minden orvosok istenének is kész hő imával áldozni (!).

Most a tenger felé visz alá utunk, s csakhamar elérjük a szűk bejárást a most már elposványosodott s tószerüen elterült kalikiopulói kikötőbe. Régesrég volt, hogy a hajók Itt menedéket találtak; a most már elzátonyosodott lagúnák fölött emelkedett a régi város, melynek néma romjai, már nagyon is megfogyatkozva, alig mutatják az utasnak az egykori virágzás és műveltség helyét. Most már csak halászok és vadászok keresik föl az úszó és repülő vadtól hemzsegő tájat.

A bejárat előtt, de még egészen a nyílt tengerben, két kis sziget áll; egyikük Odüsszeüszre a halhatatlan énekesére, Homérra emlékeztet. Árnyas úton, olajerdők közt, tértünk vissza Kastradesbe, szemlélve két oldalt az ó-görög és a velenczei építkezések különböző maradványait, különösen a Mária-Palaopolis templomának korinthi oszlopok által tartott portaiéját. Délután kirándulást tettünk Korfuból.

Az ut eleinte a kalikiopulói öböl görbületén vezet körül, aztán közelebb vonul a tengerparthoz, s folyvást déli irányban haladva, csakhamar elérjük a narancskertek, mirthusz, s egyéb bokrok és olajfák közt festőileg fekvő Gasturi nevű hegyi falut. A tekintet innen a tengerre, a száraz túlsó partjára, vissza a közel levő Hagioi-Deka hegységre, s a jól müvelt és buja tenyészettel borított vidékre, a lépcsőzetesen emelkedő falura, fehér, tiszta, olasz izlés szerint épült házaival; valamint az ethnografiailag érdekes észleletek, melyekre e vidék népessége közt annyi alkalmunk nyílik: mindez a legjutalmazóbbak egyikévé teszik e kirándulást

Az ut itt kígyózva ereszkedik alá, a tengerparton, csinos kertek közepette s még délebbre fekvő Benizza faluhoz; ezt is csak egy bájos kép szempontjából lehet tekinteni amint ilyen teljesen megfelel a várakozásnak. Festői ponton, bájoló vidék közepett, boldog emberektől lakva, — egy kisded paradicsom, teremtve mintegy a viharos életből csöndes révbe menekülő aggnak, aki a pazar természet környezetében akarja tölteni hátralevő napjait, ily czélra az egész Korfu nagyon ajánlható; és északról nagyon sokan jól tennék, ha ide vándorolnának, ahelyett, hogy otthon, testilelki elsatnyulásban, maguknak és másoknak terhére essenek.

Egy ó-római villa romjai, igen csinos mozaikkal, a szerény Benizzára is történelmi bélyeget nyomnak. Soká időztünk e szép tájon; a legkülönbözőbb gyümölcs-fajokat, részint növénytani tudásvágyból kóstolgatva, részint falánkságból nagy mennyiségben pusztítva, s csak a leszálló est késztet a hazatérésre.

Egy másik napon csónakon eveztünk ki a kikötőből, balra hagyva az ipsoi bájos öblöt, fehér mezei lakaival, s csinos tölgyerdöivel, egyenest a sziget északi részének tartva, hogy a Pantokraton hegy tövében kössünk ki. Átkelésünk alatt, hosszú idő óta először, nehéz felhők tornyosultak a láthatáron; erős nyugati szél űzte őket a sziget magaslatai fölött, tompa mennydörgés hallatszott, visszhangozva Albánia hegyein, fénylő villámok czikkáztak az égen és nehéz esőcseppek kezdtek hullongani; az eddig tükörsima tenger is kis hullámokban kezdett fodrosodni, melyeket csakhamar nagyobbak követtek. Fájdalom, ez enyhítő időváltozás nem soká tartott s bő zápor után a nap ismét áttört a szakadozott fellegeken; a tenger is visszanyerte előbbi sima arczulatát, s csak messze távolban maradt egy-két felhő-foszlány az égen, lassú morajt hallatva még.

Egy kicsiny s nem valami nagyon tiszta falucskánál, a Pantokraton meredek partjain szálltunk partra, s az épp oly csinos mint kíváncsi partlakóktól élénken vizsgálva, itt-ott a fürtöktől gazdagon megrakott szőlőtőkékről csemegézve, czéltalan kóvályogtunk; a tenger öbölre, a szemben fekvő Korfu városára áttekintgetve a kerthez hasonló parti táj zöldje fölött, észak felé is érdekes látványt nyujtott a magas és meredek sziklás hegység. Elhatároztuk, hogy részint gyalog, nagyrészt kocsikon, a sziget belseje felé térünk vissza a városba.

Többé-kevésbé lapályos, de elbűvölően szép talajon kellé átmennünk. A sziget ugyanis igen sajátszerű alkotású. Északi részén emelkedik a legmagasabb, egészen különálló Pantokraton hegység, a déli részen pedig a hasonló alkatú Hagioi-Deka-hegy, mig kettejök közt a sziget közepe szelíden hullámzó dombokkal, bájos völgyekkel s csinos kis lapályokkal váltakozik, s mindezt buja tenyészet borítja.

 

 

RUDOLF FÖHERCZEG. Korfu (Befejező, harmadik közlemény.)1884. 31. 488. Apró faluk, magányosan álló mezei lakok, virágzó gyepük, áttörhetetlen sürü bokrok, lombos kertek, szőlőlugasok, görcsös olajfák, különböző fajú tölgyerdők, repkény-benőtte sziklatömbök, zuhogó források, tüskeóvta kaktuszok, magas kupreszek, babér-cserjék, zöldellő mirtusok s tarka virágos füvek mellett haladt tova utunk.

Diszletszerü tájak ezek, melyek élénken emlékeztetnek a múlt század elejéről való gobelin-szőnyegekre; festői pontok, melyek alkalmasok volnának a Voltaire korabeli irások személyeinek színhelyéül, mikor a görög pásztoréletbe való visszasovárgás volt divatban. Ha pásztorjátékok és bűvös balettek számára valószínűtlennek látszó díszleteket akarnánk összeállitani, nem tehetnénk jobbat, mint amit a természet tett, e kedvencz kertjében, az Ion szigeteken a tájkép részleteinek összeválogatásával és csoportosításával.

Mindannyi közt egy hely örökre feledhetetlen marad előttem; egy kis sötét tavacska, tiszta vizével, szomorú füzektől körülvéve, szegélyezve sűrű bokrokkal, szeszélyesen összefonódó örökzöld tölgyekkel, melyeknek törzsei egész fölig repkénnyel vannak befonva, s vadszőlő-, komló- és mindenféle más indákkal összekötve egymással. E meleg égalj összes dús tenyészete van itt tarka rendetlenségben összesítve, s a fák koronái közt langy esti szél susog; a magas nád halk dalokat mormol, a széles levelű, nagy fehér virágú vízi növényeken csillogó bogarak zummognak; a nap már lemenőben volt, pirosló színekben úszik a nyugati ég, mig az éj első árnyai kékesen terjeszkednek a föld fölé, s a fölkelő hold sárgás fénye rezeg a tó tükörén. Egy mélázó bíboros gém emelkedik föl lassan, lomhán, közeledtünkre, s egyhangúan ciripelnek a tücskök.

Festőiséggel csoportositottnak tűnik föl az egész tájkép s az ember szinte azt hinné, hogy valamely művész műtermében készült. Ilyen háttér kellene egy  Diána vadászatának. Mily pompásan szöknék a megüzött szarvas a tóba, követve a kutyák s a könnyedén öltözött vadásznők csoportjától s ó-hellén isten-alakoktól, melyek tetőtől talpig nemesek, szépek és erőteljesek, földfeletti vadász - kedvtől lelkesitvék, nem pedig amolyan elég csinos, de jól táplált, gömbölyded északi fehérszemélyektől, minők modern mythologiai képeken láthatók Mily könnyen esik a művész ó-hitregei tárgyak fölfogása s ábrázolásában a jelenkor ízlésébe. Nem marad egyéb, mint a ruházat fogyatékossága, de hiányzik az istenség! A természettől annyi festői bájjal fölruházott ama tájakon, a mindig egyenlő éghajlat alatt szép embereknek kellett születni s csak ezeknek a képzelete teremthetett oly vidám, barátságos isteneket s maradhatott azokkal folytonos érintkezésben; még mi is, megfagyott képzeletünkkel, képesek vagyunk ez árnyas berkekben vidám, kecskelábú faunokat sejteni, az örökzöld tölgyesben Apollót hallani múzsái körében, a forrásoknál bájos vizi tündérekre lesni, s végre ájtatosan elhinni, hogy a milói Venus áldott teste nem kőből faragott álom; e legdicsőbb, istenekhez méltó műremek, a tagok e rhythmusa, e hússá és vérré vált költemény, az összhang s arányosság e soha utól nem ért eszménye, — egykor e tarka virányokon, csöndes berkeken élt és járkált. Egykor boldogabb idők voltak, a mosolygó vidéken szép és vidám emberek hittek a szebb és vidámabb istenekben s azokat utánozták kőben, márványban. Boldog görög szigetek, melyek egykori fényök visszatükröződését, tájaikban és lakóikban, egész máig meg birták őrizni! Tág mondakör övezi Korfut is, a hajdani Szkhériát, mely a Pozejdon fiának, a féákok ősapjának adatott vala örökül. Később itt fogadta Alkinousz király Jázont és Médeát Kolkhiszból hazatértökben s a trójai háború után itt talált Odüsszeusz, a vihar által e szigetre dobva, vendégszerető fogadtatást Alkinousz király s leánya, Naüzikáa jóvoltából. E körben széles mezeje nyilik a régi mondának; ami azután következik, az már a történelmi tanulmányok körébe tartozik, s az már rendezve, rovatolva, beosztva van s feltalálható az ó-görög történelem minden tankönyvében.


Mikor a tavat s vele a hellén istenvilág álmait el kellé hagynom, már teljesen alászállt a sötétség, s még soká eveztünk a sárgás holdvilágon, élvezve az éji lég lágy páráit, fűszerezve az illatos tenyészet kigőzölgésétől. Késő éji órában érkeztünk vissza a városba. Másnap reggel elhagytuk Korfut s áthajóztunk a szemben levő albán partokra, hogy a Butrinto vagy Buthronton nevű folyó torkolatánál kössünk ki. Szándékom volt a sajátságos partképletet, a laguna-képződményt, s a száraz belsejébe jobban behatolva — ott egy nagyobb hegyi tavat megismerni. Gyorsan szerveztünk egy kis kirándulást, néhány csónakba ültünk s matrózokat vettünk magunkhoz.

Eleinte nagy terjedelmű fövény-zátonyok mellett haladtunk, s köztük áthajózva, elértük továbbhaladásunk irányzó vonalát, a folyót, melynek folyását már előbb, még a tengerben kivehettük, a viz egészen elütő szinéről. A partokat különféle vizi növények s barna zsombék-dombok képezik. Elhagyva csónakjainkat, megpróbáltam behatolni e sajátságos talajon az iszapos lagunába. Bűzös, sárgás viz vette körül a rothadó növényzet görcsös törzseit, melyeken bátran lehetett tova lépdelni, mert jól fenntartották az ember súlyát s igy sikerült egyik szigetről a másikra ugrálva jó messzire bemennem. Bogarak egész raja zümmögött körülöttem, a mérges gőzü mocsár fölött tömérdek vastag s hosszú vizi kigyó tekergőzött az iszapos vizben, fojtó kigőzölgés áradozott szerte s minden lépten - nyomon vizi- és mocsári madarak röppentek fel. Egy néhány lövésre mozgásba jött az egész laguna; sirályok s vizi fecskék, apró kormoránok, s réczék, buvárok, bibiczek minden faja, lomha repüléssel kóvályogtak felettünk, s hosszúlábú futó- s gázló-madarak, gémek és nádi kócsagok keringéltek körülünk, prédára lesve a gazdag vadászterületen. A nap irtózatosan égetett; az ugrás és egyensulytartás fáradságos testgyakorlata meglehetősen kimerített — s igy, néhány szép példány szerencsés megszerzése után, siettem odahagyni e csalárd lápvidéket. Folytatva viz ellenében a csónak-utat, meglepően szép látvány tárult elénk; jobbra és balra a sárgás lagúnák, előttünk a kopasz s vakitó fehér hegység, félkör-alakban körítve a mocsárvidéket, s két végén az ív hegyes csúcsaival a tengerig érve. Csatornaszerü egyenes vonalban mutatott a folyó egy szűk szorosra, mely lehetővé tette a hegyek köztn a száraz belsejébe jutást; arra felé kellé eveznünk. Minden fajta madárcsoportok szálldostak körülünk szakadatlanul, s rövid időközökben sűrűn ropogtak lövéseink a csolnakról.

Csakhamar elértük a laguna végét s azzal a hegyek alját és a szűk völgy kezdetét. A hegyoldal meredek falakkal ereszkedik alá s a szorosban bokrokkal sűrűn benőtt két köves domb emelkedik, melyek egyikét egy ó-torony romja ékíti. A folyó partjain buja déli növényzet díszlik, lehajló füzek, s mindenféle áttörhetetlen bokrok. Utunkat nemsokára erős fakorlát és rácsos kerítés szakította hirtelen félbe s ahol a völgy legszűkebb volt, nagy kövekből épült kicsi török várat pillantottunk meg. Semmi sem mutatott életjelt, még a szokásos őrebek is hiányoztak, s az ember azt vélhette volna, kihalt tartományba jutott.

Matrózaink egyikét elküldtük, hogy kopogtasson az erősen bezárt tölgy-kapun. Csak ismételt erős ütések után csikordult meg a régi ajtó rozsdás sarkain, s egy zöld egyenruhás álmos török, fején turbánnal, jött elő morogva. Üdvözlete néhány szó, gondolom török káromkodás, volt a derék bajnoknak; nemsokára követte őt az őrség többi része, állig fölfegyverkezve; még hátultöltő puskáikat is magukkal czipelték, mivel, ugy látszik, a vadászfegyverekkel ellátott társaságot valami ellenséges betörés előcsapatának vélték. Sem kérés, sem fenyegetés nem használt; s nem csak a korlátfa eltávolítását, hogy utunkat folytathassuk, de még a váron túl gyalog kirándulás engedélyét is megtagadták.

Végre megjelent a parancsnok-tiszt, hosszú szíjon földön hurczolt kardjával, aki még alárendeltjeit is felülmulta mogorva zárkózottságban; kevés szóval értésünkre adta, hogy ugy a korlát eltávolítása, mint a közeli tavon való vadászat tilos és neki egyátalában nincs engedélye idegeneket a völgyszorosba bebocsátani.

Ekkor egyikünknek az a szerencsés gondolat ötlött eszébe, hogy néhány csillogó aranyat nyomjon a szigorú férfiú markába — s a helyzet rögtön megváltozott. Az akadályok a legnagyobb szolgálatkészséggel elhárittattak, s az ut megnyílt előttünk. De, fájdalom, a török viz-épitmények oly bonyolultak, hogy igen sok időt kivánt volna, mig a kis csónaknak szabad utat nyithattunk volna a vizén; s annál fogva elhatároztam gyalog menni a tóhoz s egy törököt vettem vezetőül magamhoz.

Először nagy kőlapokon, sürü bokrok közt fáradságosan másztunk fel az ó-torony romjához. A tömör épület romjai aligha származnak a török időből, inkább a velenczei korszakbeli őrtorony maradványainak tartom. A buja növényzetben élénk élet uralkodott; nagy gyikok zörögtek a bokrok közt, ezerféle madárhang csattogott, gerliczék röpködtek ágról ágra, tarka gyurgyalagok lebegtek óriás lepkék módjára a romok körül, s egynehány nagy sas is rebbent föl, többi közt a ritka Aquila Bouellii-t is volt alkalmam itt megfigyelni. Nagy bajjal törtem utat magamnak a köves, szakadozott, s amellett erős, sürü bozóttal benőtt talajon; majd ruhám is csúful összeszakadozott s még örülnöm kellett, hogy elérhettem czélomat, feljutva a vidékre nyilt kilátást engedő tetőre. Egy meredek oldalakkal aláfüggő hegykúp tetejéről oly természeti kép látványát élveztem, melyet életem végéig sem fogok elfelejteni. Lábaik alatt jó nagy sík lapály terült el, melynek déli oldala ős tölgy-erdőktől van borítva, mig északi oldalán setétkék hegyi tó pihen, melynek széles tükrét sürü sárgás nádasok, setétzöld erdőségek, árnyas facsoportok és groteszk szikla-alakulatok környezik; s ez az egész viruló völgykatlan felséges hegyek koszorújától van szegélyezve; vakitó fehér kőzetek, gyönyörű alakzatú sziklagerínczek, sivár kő-görgetegek, meredek bérczfalak, mély hegyszakadások váltják egymást, s a hegynyilatokon át ismét a mind magasabban tornyosuló hegyekre nyerünk kilátást, melyek együtt az albán hegység tömegét képezik. Sajátságos hatású az ellentét: a tenyészet túlteljes eleven színei — a vakitó fehér sziklák éles körrajzai — s a sötétkék tó és a világoskék égbolt között. S az egész képen a déli nap tiszta erős fénye ömlik el, s azt a világos, de hőségtől rezgő légkör keretében állítja elénk, mely a legtávolabbi tárgyakat is csodálatosan közel hozza szemeinkhez.

Egy lövés megmutatta, mily állatvilág él a tetőn, — egyszerre egész felhői rebbentek föl a legkülönbözőbb vizi madaraknak, ezüstfehér gémek és sötét nagy kormoránok képezték a fő-csoportokat, de a korfui szakértők által ígért pelikánok hiányoztak. Az előbb emiitett tölgyerdőkben sok vaddisznó, farkas és dámvad él, s a magas hegységben a nagy ragadozó madarakon kívül még medvéket és zergéket is lehet találni, kivált az utóbbiakat nagy mennyiségben. Ez a keleti zerge-faj a középeurópaitól sok tekintetben elütő és sokkal erősebb tipus. Korfuban feltűnően szép szarvakat vásároltam a piaczon. Fájdalom, nem soká időzhettünk e felséges vadonban, mert az idő sürgetett s vissza kellé térnünk a várhoz és csónakjainkhoz. Vezetőink a legmélyebb, igazi keleties bókokkal búcsúztak el tőlünk, mig mi a parancsnok-tisztnek s hü legényeinek mindig nyitott tenyereikbe udvariasan még néhány fényes aranypénzt csúsztattunk.

Eddig csak törököket láttunk, de a tartomány bennszülött lakosságának még egyetlen képviselőjét sem; csak közvetlenül a vártól visszaindulásunk után pillantottuk meg az első, s egész kirándulásunk alatt egyetlen albánt. Első pillanatra egészen fehérnek látszott ugy az óriás termetű ember maga, mint roppant kuvaszkutyája, mely őt lépésről-lépésre, fejével kedélyesen bólintgatva, követte. Csak közelebb érve vehettük a sajátságos alakot jobban szemügyre.

Sovány, barna arcz, finom sasorral s lecsüngő hosszú bajusszal ékitve, valamint hosszú, merev, fekete hajjal; fején albán sipka díszelgett, nagy fekete bojttal. Rövid ujjasa, hasított ujjakkal, valamint mellénye s széles, kemény, görögösen szoknya-szerű felöltője, bőr-harisnyája és szijjas bocskora, mind fehér volt; széles övében egész fegyvertára volt a lövő, szúró és vágó fegyvereknek s vállára vetve, a vad hegylakó, hosszú egycsövű puskát tartott izmos kezében. A büszke albán alig méltatott minket egy futó pillantásra, gondolataiba mélyedve nyugodtan lépdelt tova, ruganyos léptekkel, a tó-part hosszában.

Mi, amily gyorsan bírtunk, eveztünk víz mentében a tenger felé; ezúttal, mivel az újság ingere már hiányzott, utunk végetlenül hosszúnak tetszett, s a lagúnák kigőzölgése, valamint az izzó forróságu délutáni nap visszaverődése a viz tükréről, majdnem kábitólag hatottak érzékeinkre. Néhány perccel visszaérkezésünk után megkezdtük hazafelé utazásunkat, északra, Dalmácziának. A felséges képek gyorsan tűntek tova szemeink elől, s utolsó bucsu-pillantásaimat küldöttem a kék jón tenger és Korfu zöld szigete felé.

 

 

MACAO. 1911. 29. 576.

A hongkongiak kedvencz kirándulóhelye, a hajón négy óra alatt elérhető kis portugál gyarmat, Macao. Egy sziklás félszigeten, két egymást szög alatt metsző hegygerincz lábainál terül el. A két halmon fekvő város világos szinű emeletes házaival, templomaival s gyönyörű árnyas tengerparti sétánnyal rendkívül kellemes, kedves benyomást tesz a szemlélőre. A világnak ez a csöndes szép zuga kedvencz tartózkodási helye a nyugalmat és üdülést keresőknek.

Temérdek rikító piros szinű riksa várakozott már a kikötőben hajónkra. Nem is kell a riksa-kulikkal hosszasan alkudoznunk, mert úgyis tudják, hogy idegenek vagyunk, s a látnivalókat kívánjuk megtekinteni. Becsületesen körülkocsikáztatnak a városban s környéken sőt még idejében letesznek egy játékház előtt is, hogy a hajónk visszaindulása előtt a szerencsét is megpróbálhassuk a játékasztalnál. Macao már századok óta hires portugál gyarmat, melynek falai közt hajdanában megfordult a hittérítő Xavéri Szent Ferencz, ki a közelben is halt meg. A portugálok évszázadokon át 500 taelt fizettek Khmanak Macao birtokáért. 1848-ban azonban az akkori kormányzó Ferreira do Amara beszüntette a fizetést, s kidobta a khinai hivatalnokokat. Az erélyes kormányzót utolérte végzete, amennyiben a khinaiak legyilkolták. 1887 óta Khina hivatalosan is elismerte Macao önállóságát és a portugálok szuverenitását.

A 80 000 lakosú tiszta, kedves város kilencz-tizedrésze ma is khinai. Csupa gömbölyű kavicsos kövezetű szúk utczákon rázattuk eleinte magunkat, amelyek inkább sikátorok. Egyes házakon fellengzős felírások olvashatók pl: «Örökélet háza»  Boldogság háza». Majd modernebb utczákba jutunk, melyek már czementezve is vannak, bennük barátságos, tiszta, emeletes virágdíszes házak, a portugál katonaság festői viselete is szerepet játszik az utczai élet tarkításába. A buzavirágkék egyenruhát széles karimájú puha barna kalap és töltényekkel tele tűzdelt öv egészíti ki. A házak ablakaiban itt-ott tüzes szemű portugál nő fekete csipkekendős karcsú alakja bukkan elő.

Majd elérkezünk az 1835-ben leégett San Paolo jezsuita dómhoz, melynek csupán a homlokzata maradt meg a faragványaival, szobraival, még ma romjaiban is nagyszerű. Széles kőlépcsőn haladunk fel a magaslaton álló Dómhoz, melynek portáléján áthaladva a magas ablakokon keresztül pompás indigókék ég mosolyog le ránk. Csinos parkokon, utczákon nyargalnak keresztül, egy krizantenumokkal telt kis kertecske előtt állunk meg. Ez a «Camoés-park», melynek fái alatt a merengő poéta híres «Lusiádá»-ját irta. Egy magaslaton áll a költő mellszobra, mellette négy fehér márványtáblán négy költeménye van bevésve. A kilátás innen elragadó. De nem sok időnk marad a bűvös tájék szemlélésére, mert a nagyszerű «Avenida Vasco di Gamá»-n már nyargalunk kifelé a városból, s a tengerparti sétány pompás árnyas fái közt, majd üde rétek, agavék, kaktuszok és sárkányfák mellett elhaladva, egyszerre csak a Macao határán levő nagy diadalkapu előtt találjuk magunkat, melyen túl már khinai terület következik.

Visszatérőben egy előkelő khinai díszkertjét tekintettük meg. Tökéletes kör alakú kőkapun lépünk be a szines porczellán állványokon pompázó cserepes virágok szegélyezte kacskaringós utakra, melyek mentén egy szeszélyes formájú karcsú lávakődarab vonja magára figyelmünket. A lávakő nagy becsben áll a khinaiaknál, egy érdekesebb, szebb darabért, mely körülbelül egy méter magas 4—5000 khinai dollárt is fizet a tőkepénzes khinai. A kert közepén pazarul berendezett pompás kéjlak áll, amelyhez zeg-zugosan megtört fehér hidak vezetnek. A kertből a «Praia Grandéi nevezetű pompás sétányra térünk, melynek legszebb pontján a «Boa Vista» hotel emelkedik. Az árkádos, szellős verandákról elterülő Macaóra, a dzsunkák borította szép kék tengeröbölre, melynek tükrén egy vízözön előtti portugál hadihajó is horgonyoz.

A khinai városrészbe jutunk azután, melyet a temérdek magasról lelógó keskeny piros czégtáblák jellemeznek, rajtuk az aranyos khinai írásjelek. Riksáink egy díszes sarokház előtt állnak meg, amelyben egyike van a játékházaknak, amilyeneknek bővében van az egész város. Előfordul, hogy két utcza keresztezésénél mind a négy sarokház játékház, akárcsak nálunk Budapesten a kávéházak. Szines üvegű nagy lámpás hívja fel a figyelmet. «First class gamblinghousei), azaz elsőrangú, legfinomabb valamennyi. Másodrangút nem is látunk.

Ezekben a játékbarlangokban folyik a khinaiak kedvencz szerencsejátéka, az úgynevezett «Fan-Tan». Macaóban lenni és nem játszani, az olyan dolog, mint pl. Montecarlóban lenni és nem játszani. Persze, mi is beléptünk a tágas terembe, melynek közepét egy finom gyékénnyel behúzott hosszúkás magas asztal foglalja el. A végén ül egy öblös karosszékben a játékvezető, karjain könyökig feltűrt ruhaujjakkal. Előtte egy nagy halom lapos porczellán, vagy csontból készült játékbárcza hever, melyek alig nagyobbak s vastagabbak a mi 20 filléreseinknél. Jobb kezében egy hosszú elefántcsontpálczikát tart, mellette egy fogantyúval ellátott kis sárgarézfedő. Közvetlen mellette ül a téteket kezelő bankár, ennek közelében pedig egy kis rácsos ablak mögött a pénztáros a kasszával s egy kis finom mérleggel.

A khinai roppant szenvedélyes játékos. Ha nincs pénze mindent elzálogosít, felesége ékszereit, gyűrűit is, s a kapott pénzzel a legelső játékházba tart. Erre való a mérleg, hogy t. i. a pénztáros megmérje, mennyit adhat a zálogba csapandó holmiért. A publikum körülállja az asztal egy részét, mely szabad, mert a bankszemélyzetet rács védi, akik elfáradnak, azoknak nagy magas bambuszszékek adnak pihenőt.

Alig hogy megjelenünk, a piszkos khinaiak teát, sört, édességeket, manilla-szivarokat, whiskyt raknak elénk, pénzt nem fogadnak el, minden ingyen van. Még a legutolsó óra alatt kijött nyerőszámokat is előzékenyen elénk tolják, melyek egy koczkázott papírlapra irvák szép sorrendben. A játék maga roppant egyszerű. A bankár előtt egy kis négyszegletes ólomtábla fekszik az asztalon, melynek egyen-oldalai a számokat jelentik egytől négyig, míg a sarkok a mellettük levő két oldal számait jelentik, persze ezekre csak félannyit fizet a bank, mintha csak egyoldalra, vagyis csak egy számra rakunk, akár csak a rulettnél. A bank a kijött tétnek háromszorosát fizeti. Kezdődik a játék. A játékvezető belemarkol mind a két kezével a játék halomba, s maga elé tesz egy egy jókora csomót és befödi azt a sárgaréz fedővel. Most teszik a téteket, illetve az ember odateszi pénzét az ólomtáblára a kivánt számnak megfelelő oldalra. Erre azután a játékvezető felemeli a fedőt, mi azt jelenti, hogy nem lehet többet tenni. Majd a hosszú elefántcsont pálczával elhúzogat a csomóból mindég 4—4 bárczát. Azért teszi ezt a pálczikával s feltűrt újakkal, hogy mindenki lássa, hogy a játék becsületesen folyik.

Mindenki szemei az asztalra vannak szegezve. Egyesek már oly gyakorlott szeműek, hogy mikor még jó nagy a csomó, már biztosan megmondják, hogy melyik szám nyert. Legutoljára természetesen 1—2—3 vagy négy bárcza marad az asztalon s a megmaradt játékbárczák száma a nyerőszám. A khinai rendkívül nyugodt játékos, olyan csönd van, akár a templomban. Veszekedést de még egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Ha egy riksa-kuli elveszti összes pénzét s ráadásul egyetlen ezüst zsebóráját, olyan közömbös, nyugodt arccal áll tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy minél többen vehessenek részt a játékban, az asztal fölött a szoba mennyezetén egy akkora nyilas van, mint maga a játékasztal. A nyilás farácsozattal van körülvéve, mely mögött köröskörül székek állanak. Az itt ülők egy madzagra kötött kis kosárkával bocsátják le a játékasztalra tétjeiket, vagy húzzák föl a nyereséget. A legtöbbje persze rézpénzben, legfeljebb ezüst húszasokban játszik. Valahányszor Macaóban jártam, illetve Hongkongból vagy Kantonból oda átrándultam, mindig kinyertem a kirándulás költségeit, sőt egyszer nagyon rám mosolygott a szerencse istenasszonya, csakhogy szerencsétlenségemre nem tudtam azt kihasználni. Nem volt tét, melyet be nem húztam volna. A leglehetetlenebb kombináczióim kijöttek. Ha hatszor egymásután raktam meg a kettős számot, bizonyos volt, hogy mindannyiszor a kettős szám nyert. Ezreket nyerhettem volna ott akkor rövid idő alatt, de nem mertem magasabb téteket rakni, mert egyedül voltam ott európai. Már az is vakmerőség volt, hogy el mertem oda menni éjnek idején egyedül. Csupa piszkos khinai vett körül, akik bizonyára leütöttek volna hazamenet, ha nagyobb pénzösszeget láttak volna nálam. Féldolláronként raktam a téteket, s egy óra múlva már pár száz dollár volt előttem. A bankadók is mulattak szerencsémen, s folyton traktáltak a legfinomabb teával, szivarokkal. Nekik közömbös dolog, ha nyer is valaki, mert jól tudják, hogy másnap, vagy harmadnap újra eljön s akkor veszíteni fog. Lehet, hogy azon mulattak, hogy nem merek magasabb összegben játszani. Én azonban tudtam, hogy utoljára vagyok ma itt, mert másnap már reggel elhagyjuk Kantont s így nem is térhetek vissza, lopva igyekeztem tehát egyik bankót a másik után eltüntetni zsebeimben, mivel tartottam a nyereségemet kapzsi szemekkel mérlegelő mindenre képes piszkos alakoktól. Eszembe jutottak a sötét, szűk utczák, melyeken át a hajóhoz kell térnem, s már bánni kezdtem, hogy minek is vágyakoztam erre a kalandra, melyre rossz szokásom szerint még csak egy sétabotot sem vittem magammal. Adtam tehát az előkelőt, mint aki nem nyereségvágyból, hanem csupán mulatságból játszik, s tizenegy óra után mosolyogva hagytam el a játékbarlangot, keresve a legrövidebb utat a Gyöngy folyón horgonyzó hajónkhoz.

A macaói hajó este tíz óra tájban érkezik vissza Honkongba. Ez az éjjeli megérkezés az utazás fénypontja. A hajó végig defilirozik a város hét (7) kilométer hosszú frontja előtt. Pazar fényben úszik a parton végesvégig a sok emeletes palota, a másik oldalon Kaulun lámpáit látjuk ragyogni, ellőttünk, s körülöttünk pedig a hajók, dzsunkák és számpánok imbolygó lámpásai ragyognak a tengeren. Szinte megtéveszti az embert az a sok ragyogó fénypont. Mi ehhez képest a mi éjjeli Dunapartunk! A «Peák»-on is csaknem föl a csúcsig égnek szétszórtan a villamos lámpák. A meredek hegy szinte egybefolyik a ragyogó csillagokkal telehintett égbolttal, nem tudjuk hol a határ az ég és föld között. A csillagok milliói vesznek körül egészen le a tengerig, a hajónkat nyaldosó hullámokban is ott ringatóznak azok. Mintha valami csodás repülőgépen szelnők át a csillagos eget.

Dr. Bozóky Dezső. cs. és kir. sorhajó-orvos.

 


 

Három rész alkotja: Makaó-félsziget (9,1 km²) és két sziget: Taipa (6,3 km²) és Coloane (8,1 km²). Makaót és Taipát ma már két híd köti össze, a két szigetet pedig egy töltésút. Figyelemre méltó Makaó történelmi múltja is, a portugál és kínai kultúra együttélése, amely az épületektől a konyháig megfigyelhető.

google

 

 

Cholnoky Jenő.  MARTINIQUE SZIGETE 1902. 319.

A Kis-Antillák szigetsorának egyik gyöngyszemét, a francziák egyik legszebb gyarmatát, Martinique szigetét rémületes csapás érte. Ahogy hajdan a Vezúv eltemette Pompeit, ahogy a Krakatoa, szétrobbanva, hamuesővel borította el környezetét, úgy kezdte újra rég megszüntetett működését a Pelée hegy s egy


hatalmas kitöréssel kivetve a hegy tetejét, néhány óra, talán néhány perez alatt tüzes hamu alá temette a sziget virágzó fővárosát.

A Kis-Antillák szabályos szigetfűzére Dél-Amerika északi partjaitól kiindulva, szép ívben vezet át a Nagy-Antillákhoz: Portoriko, Haiti, Jamaika és Cuba szigetekhez. A Kis-Antillák valamennyi szigete vulkáni eredetű, vagy legalább a rajtuk látható magas hegyek mind vulkánok. Hasonlóképpen vulkáni eredetű maga Martinique szigete is, noha a geológusok még kevéssé ismerik s úgy látszik, hogy a sziget déli végén tengeri eredetű kőzetrétegeket is lehet találni. A Pelée vulkán a sziget legmagasabb kiemelkedése (volt!) 1350 m. magassággal, legnagyobb részt trachitos kőzetekből állt s aránylag fiatal képződésű. Utolsó kitörését 1851-ből jegyezték fel; azóta csak a sziget melegforrásai tanúsították, hogy a vulkán még nem aludt ki teljesen.

A sziget a Kis-Antillák többi szigeteivel együtt hozzá szokott már a szörnyű katasztrófákhoz, egészen más természeti tünemény révén. Ez a tünemény a forgószél, vagy ahogy a francziák nevezik «cyclone» a forró égöv alatt keletkező örvénylő vihar, amelyben a szél sebessége másodperczenként 45 méterre is felemelkedhetik. Különösen a Kis-Antillákat látogatják meg ezek a forgószelek, amelyek képesek néhány óra alatt a sziget minden termését tönkre tenni A Kis-Antillák többi szigetei is sokat szenvednek a forgószelektől, de talán egyik sem annyit, mint Guadeloupe és Barbados. 1500 óta a Kis-Antillákon egész 1900-ig 40 nagyobb forgószelet olvastak meg, amelyek katasztrófát okoztak, s ezek közül 17 érte Martinique-ot is, a legutolsók egyike 1891 augusztus 18-án, amikor a szigeten irtózatos volt a pusztulás.

Azonkívül 1839-ben Fort-de-France várost a szigeten a földrengés is elpusztította. A földrengés gyakori ugyan az Antillákon, de nem szokott veszélyes lenni.

Martinique sziget éghajlata, nem kedvez az európaiaknak. Mindig egyformán nagyon meleg van, s a levegő rendkívül nedves. Az éjjel és nappal hőmérséklete között az eddig tapasztalt legnagyobb különbség 9°C, de a hőmérő sohasem süllyed 20°C-on alul (természetesen csak a parton értve, mert a magas hegyek tetején hűvösebb is lehet). A nappal hőmérsékletét az Antillák vidékén egész év folyamán uralkodó passzát szelek enyhítik, amelyek észak-kelet felől fújnak. A tél és nyár között különbség alig van, de ott is a három téli hónap valamivel hűvösebb. Az esőzés ideje május és június, amikor a nap majdnem függélyesen tűz le délben, s a meleg is a legmagasabbra emelkedik. Eső azonban az évnek minden szakában egyaránt van, s ez a rendkívül nedves és forró éghajlat az európaiaknak majdnem elviselhetetlen.

A sziget lakossága legnagyobb részt nem tiszta európai, hanem indián és európai keveredés, de van azonkívül néger és négerrel való mindenféle kevert faj is. A tiszta indiánok száma nagyon csekély. Az összes népesség száma 1894-ben 189 600 volt, s miután a sziget területe körülbelül akkora, mint egy közepes nagyságú magyar vármegyéé, — pontosan 99 000 hektár — tehát egy négyszögkilométer területre 190 lakos jut, ami igen sűrű lakosságot jelent. Sőt ha tekintetbe vesszük, hogy a szigetnek jó része művelhetetlen és lakásra nem alkalmas sziklavidék, a művelhető terület népességét rendkívül sűrűnek kell mondanunk. Aránylag gyorsan népesedett be, noha sok viszontagságon ment át a sziget népessége. 1664. évi feljegyzések szerint akkor 23 ezer ember lakta, de már 1701-ben 74 ezer s 1848-ban 120 ezer ember.

A nép legnagyobb részt földmíveléssel foglalkozik éspedig mintegy 30 ezer ember tisztán a ezukornád termelésével, egy jókora része a lakosságnak egyéb termények előállításával, azonkívül mint fontos kiviteli czikkeket, termelik a kávét és a kakaót. Jókora kivitele volt a kis gyarmatnak a ezukornád készítményeiből, és pedig czukorból, szirupból és rumból. Az utóbbi években ez a kivitel hanyatlott.

A Pelée vulkán déli lábánál, kis karéjos öböl partján feküdt St.-Pierre, a gyarmat legnagyobb kereskedelmi kikötője s legforgalmasabb városa. Az 1894. évi népszámlálás szerint 25 382 lakosa volt, tehát egy nagyobb vidéki magyar várossal lehetett egyforma nagyságú. Hosszan nyúlt el a tenger partján s három részből állott: a kikötő, a belváros és a vár. Ezenkívül még két külvárosa is volt, az egyik Trois-Ponts hosszan terült el a Boxelane folyó partján, a másik a Fonds-Coré a tengerparton nyúlt végig, egész a kis Sainte-Philoméne falucskáig. St.-Pierre város utczái szűkek voltak, de bőségesen öntözhették, mert rendkívül bő vízvezetéke volt a városnak.

A kikötő-városrészt mintegy 200 méter magas halom védelmezte a széltől s emiatt ez volt a város legforróbb része, míg a többi városrészt a keleti szél kellemesen hűsíthette. A kereskedelmen kívül rumkészítéssel is foglalkozott a szerencsétlen város lakossága, s volt 16 rumgyára közt olyan is, amely képes volt naponként tízezer liter rumot készíteni.

A sziget pompás növényvilágának megismertetésére már 1803-ban alakítottak egy botanikus kertet, a mely a leírások szerint gyönyörű szép lehetett, noha nagy pusztítást tett benne egy-egy forgószél. A szigetet valósággal ragyogó zöld mezbe borította délszak pompás növényzete, fel egészen a rettenetes Pelée vulkán legtetejéig, ahol a legmagasabb helyen, mintegy 400 faj páfrány finom lombozata sűrűsödött hatalmas erdőkké, s borította árnyékba azt a kis krátertavat, amelynek vizében még a katasztrófát megelőző nap is fürödtek. Általában azokat a területeket, amelyek hasznos növények termelésére nem voltak alkalmasak mindenütt ellepte a délszak őserdeje : pálmák, bambusznád s a forró égalj egyéb örökzöld növényzete. S most mindennek vége van. St.-Pierret eltemette a szétrobbant vulkán hamuja, olyan gyorsasággal, hogy lehetetlen volt a lakosságnak menekülnie. Az izzó hamu eltemette az utczákat, felgyújtotta a várost, s végpusztulást hozott reá. Az ilyen kitörést rendesen egyéb vulkáni tüneménvek szokták megelőzni: a vulkán füstölög, apróbb földrengések jelentkeznek, kellemetlen szagú gázok törnek elő a résekből és repedésekből. így tőrtént Martinique szigetén is, de az előjelekből senki sem következtethette volna a katasztrófát, amelyet ugyanaz a tünemény idézett elő, ami Pompeit is eltemette s a mely a Krakatoa, a Timboro, a Bandaisan vulkánok kitörése alkalmával szintén borzalmas pusztításokat tett. A hegy belsejében keletkezett nagy feszítő erő ugyanis a rég eltömődött kráteren keresztül nem találva szelepre, robbanással dobta le a hegy tetejét, amelynek hamuból, megkeményedett lávából levő anyaga a levegőben porrá zúzódik, s valósággal rá zuhan a környékre. Természetes, hogy menekülni előle lehetetlen. Az ilyen tünemény sokkal veszélyesebb, mint a lávaömlés, amely a vulkáni kitöréseknek utolsó tüneménye szokott lenni, miután a láva elég lassan ömlik, hogy menekülni lehet előle. A lávaömlés kezdetével rendesen el is csendesedik a földrengés: a belső feszültségek a sokszor iszonyú tömegű láva kibugygyanásával megszűnnek.

Nagyon valószínűnek látszik annak a martinique-szigeti kertésznek elbeszélése, aki mint mondja, a Peleé kitörésének pillanatában azt érezte, hogy «légáramlás ragadja a hegy felé». A robbanás ugyanis függőleges irányban lökte ki a porrá és kőtörmelékké zúzott anyagokat, tehát felfelé irányuló légáramlást is okozott, amelynek megfelelően a Föld felszínén a robbanás helye felé tartó heves légáramlásnak kellett keletkezni.

A nagy magasságba fellökött hamu legfinomabb pora sokáig fog még tartani, amely valószinűleg a múlt hetekben történt hatalmas guatemalai földrengéssel adta jelét az egész világnak. Hiszen annak a földrengésnek a hullámait följegyezték itt Budapesten is a Földtani Intézet pinczéjében elhelyezett finom földrengés-jelzőkészülékek. A föld szilárd kérgének nagyobbszerű mozgása folyik ott, amely ha még oly lassú is, hogy a tengerek partján alig veszünk észre a legfinomabb műszerekkel is valami elmozdulást, egyes helyekre konczentrált hatásában rettenetes nyilvánúlásai lehetnek!

Valószínű, hogy a katasztrófa nem egyedül St.-Pierre városát érte, hanem az egész szigeten végzetes pusztítást okozhatott a hamueső, a kiömlő láva s a tenger hatalmas háborgása, amely ilyen tüneménnyel mindig vele jár. De még az is lehet, hogy Martinique szigetén kívül a többi sziget is kárát vallja ennek a hatalmas természeti tüneménynek, mert a vulkánok egymás kitöréseit rendesen megérzik. Félő, hogy a guatemalai földrengéssel megkezdődött földkéregmozgás még más szomorú katasztrófákkal fog történelmi nevezetességre szert tenni. A szerencsétlen sziget második déli szomszédja, a St.-Vineent sziget vulkánja máris nagy katasztrófát okozott, amelyről azonban még mikor e czikket írom, hiányoznak bővebb részletek. A szigeteket azonban az elsülyedéstől nem kell féltenünk, mert alaptalan vélekedés az, hogy a vulkáni kitörések miatt üregek támadnának a földkéreg alatt. Nem magától jön ki a hamu és láva a Föld belsejéből, hogy eddigi tanyáját üresen hagyja, hanem úgy sajtolódik ki a földkéreg folytonos összehúzódása következtében.

 

1902. május 8-án a Kis-Antillákon, a Szél felőli szigetekhez tartozó Martinique-on kitört a Montagne Pelée nevezetű vulkán. A néhány kilométerrel távolabb fekvő Saint Pierre városát teljesen romba döntötte, a feljegyzések szerint csak két ember élte túl a katasztrófát. google

 

 

 

 MOHELI SZIGET KIRÁLYNÖJE. 1884. 583.

A napjainkban oly gyakran emlegetett Madagaszkár sziget tőszomszédságában, a Mozambik csatorna északi bejáratánál vannak az indus tenger legszebb szigetei, a Komorak. Ezek közt a legkisebbek, de egyszersmind a legkellemesebbek közé tartozik Moheli sziget, melynek királynőjét két udvarhölgyével jelen alkalommal van szerencsénk olvasóinknak a mellékelt érdekes rajzban bemutatni. Jumbe Zuli, az apró kis királyság uralkodónője, választott királynő. Atyja, a tekintélyes Kamanateka halála után a sziget főnökei közakarattal öt kiáltották ki uralkodójuknak s kiskorúsága alatt kormánytanácsot rendeltek mellé. Jumbe Zuli uralkodása nem csekély esemény hazája történetében. A franczia nevelésben részesült s természettől fogva eszes uralkodónő alattvalóinak művelődésére nagy gondot fordított, s a franczia műveltség uralkodása alatt teljes gyökeret vert kis országában. Az átalakulás nem történt azonban erőszakosan s rohamosan, mint Madagaszkárban, hanem teljesen békében s jó  példa által. Maga a királyi palota, ha nem állana udvarán három kis ágyú s mintegy 20 fekete katonából álló testőrség, fehér nadrágban, és veres mellényben, s magas püspöki süveghez hasonló veres sapkába öltözve, igen kellemes vilIának látszanék. A tengerparton, domboldalon,  magas pálmák közt fekszik, néhány terme már Ízlésesen feldíszítve s szőnyegekkel borítva igen kellemes otthont sejtet.

A kis palota környéke is igen kellemes; valódi földi paradicsomnak látszik. A sok kókuszpálma, mely a lakosok fő tápszerét képezi, tropikus alakot ad a szigetnek, de nincsenek  meg a tropikus égalj nagy kellemetlenségei: a rendkívüli forróság s a szúnyogok. A végtelen nagy baobab-fák hatalmas törzsei gúlaként emelkednek ki a házak között, mindenfelé kellemes árnyékot kínálgatva. A dombtetőről lenézve szabályos utak s itt-ott a dombok között apró vízeséseket s természetes tavakat képező folyók keresztül-kasul hatják a vidéket s a partok közelében kihalt vulkánokat hirdető hegyek emelkednek. A legszebb azonban a szigeten a csend s a patriarkhális élet. A gazdag természet ölében nem talál otthont a gyűlölség, mindenki megelégedett sorsával, mely őt a tenger közepén e csendes oázisra helyezte. A szép kis ország felett a francziák ma némi fennhatóságot gyakorolnak, de e hatás inkább csak szellemi. A kis világnak megvan az a szerencséje, hogy kicsiny; boldogan élhetnek lakói, Mammon szolgái nem értik s ezért nem is zavarják boldogságukat.

 

A Grande Comore és a Mohéli szigetek fehér homokos strandjai; Elképesztően egyedi az állatvilága, sok fajta csak itt létezik  google

 

 

 FU-CSEU HÍDJÁN      (Nantai sziget)                      

1884. 583.

Fu-Cseu, vagyis az e nagy város környékén levő erődök bombáztatása alkalmából egy ujabb részletet mutatunk be olvasóinknak. Fu-Cseu hidján, mely e várost a nagyobbrészt idegenek által lakott Nantai szigettel köti össze, haladnak át a khinai katonák harczba a francziák ellen. A kép, melyet közlünk, természet után készült a múlt hó végén, midőn tudvalevőleg e hatalmas khinai kikötővárosban nagy forrongás uralkodott. Ujabb hírek szerint Courbet admirális hadjárata, bámily rövid időre terjedt is, igen véres volt. A Min folyón és partján a legcsekélyebb számítással harmadfélezer khinai veszett el s a csak megsebesültek száma is igen jelentékeny. Ma már a hadjáratnak más szintere van, de az ellenségeskedések folyvást tartanak. Kantonból, Khina déli részének fővárosából, hol másfélmillió lakos van s melynek szomszédságában a régi Makaó franczia telep fekszik, a franczia kereskedőket és konzult kiűzték. Más helyeken maga a nép támadta meg a franczia kereskedőket és misszionáriusokat, sőt sok helyen, hol az egyes európai nemzetek között különbséget nem tesznek, más európaiakat is. Az izgatottság tehát nagy s ha a khinaiaak hadi képessége is oly nagy lenne, mint gyűlölete, Fu-Cseu kikötőjének ostroma bizonnyal vérengző harcz előjátékának volua vehető.

 

Összesen 4223 sziget, 4 fő sziget: Hokkaido, Honshu, Shikoku, Kyushu .... Chuzenji-tó: 20 000 éve, a Shirane-san + Nantai-san lábánál, elgátolással keletkezett JAPÁN

Nantai külvárosa és ezzel szemben egy dombon a Settlement, az idegenek telepe, amelyben az angol koznulnak lakása és a klub-épület a legszebbek. Nantai fölött vezet át a Min folyón a «tizezer év hidja» google

 

 

UTAZÁS

 

Reményi Antal: MÁTYÁS KIRÁLY DUNAI HAJÓHADA. 1902. 686.

Most, midőn a nagy királyt dicsőíti minden ajak, mikor dicsőségétől visszhangzik (évfordulós ünnepségek) hegy és völgy, ne mulasszuk el tanulságul minden oldalról megvilágítani nagy alakját. Mátyásnak minden gondolata arra irányúlt, hogy nemzete jövőjét szilárd alapokra fektesse. Szemei előtt állottak a múlt tapasztalatai, mikor az ország főurai sokszor a legválságosabb percekben távol maradtak hadaikkal, végveszedelembe sodorva a hazát, s ezért megteremtette a fekete seregei, Európában az első állandó hadsereget. Azt is felismerte, hogy az ország legfontosabb stratégiai vonalának, a Dunának, védelmére az erős hajóraj a legerősebb biztosítékok egyike. Intésül szolgálhatott neki az is, hogy nagynevű atyja mily hasznát vette naszádjainak Nándor-Fehérvárnak a törökök ostromától való felmentésénél.

Első gondjai közé tartozott tehát az is, hogy a dunai vizi erőt szilárd alapokra fektesse és harcképessé tegye. Állomásokat rendeztetett be az egyes osztályok számára: Győrött, Komáromban, Budán, Kévén (a Csepel-szigeten), Futakon, Péterváradon, Zalánkeménben, Zimonyban, Nándorfehérvárott, Szendrőn, Galambóczon. A Dráván Ulok, a Száván Sabácz és Szent-Demeter volt táborozó helyük. A fő hajóépítő hely Komáromban volt. Nándorfehervártt kikötőt építtetett, melyet faragott kövekből emelt gátak fogtak körül, hatalmas ágyúkkal megrakott bástyák védték és vas kapu zárla el. Számos új hajót építtetett, s ezeknek legénységét, a királyi naszádosokat, zsoldosokkal egészítette ki, jó részt a török iga alól Magyaországba menekülő szerbekkel.

Ezek az újabban felfogadott naszádosok földeket kapjak a dunamenti kincstári birtokokból, de kötelesek voltak bármikor s az ország határain kívül is szolgálatot teljesíteni. A fegyelem igen szigorú volt, a zsold rendesen kijárt nekik. Hogy az új és régi hajósok közt, akik csak háború idején voltak kötelesek hajóikkal a zászló alá sorakozni, minden különbség megszűnjék, a király a testületi nemességet az előbbiekre is kitérjesztette. Saját bíráik ítélkeztek felettük, az ú. n. judices navales. rossz hirű, vagy bíróilag már büntetett egyének nem léphettek testületükbe. Példás volt a kötelességtudás e vitéz testületben, mely tántoríthatatlan hűséggel viseltetett a korona és ország iránt.

Mikor Szokolyi Péter és Mihály a Szerémségbe 1462-ben betört, Ali béget utolérték és csatára kényszerítették, a naszádosok széjjel szórták a török hajókat s elvágták Ali bég visszavonulási vonalát, úgy, hogy csak kevesed magával menekült meg. 1476-ban Ali és Skander pasák felhasználták azt az alkalmat, hogy Mátyás Frigyes császárral állott háborúban, betörtek az országba, pusztítván s égetvén mindent maguk előtt. Mátyás leküldte délre a hajóraj egy részét, mely addig a Duna felső részén volt elfoglalva s azt a parancsot adta neki, hogy vágja el a törökök visszavonulási vonalát. A király Posaninnál fényes győzelmet aratott a törökök felett, akik hanyatt-homlok futottak a Duna felé. A naszádosok azonban, akik időközben a török flottát széjjelverték és hajói nagyobb részét elfogták, rajtuk ütöttek a menekülő törökökön, úgy, hogy csak magának Ali pasának sikerűit nagy bajjal csónakon megmenekülni. A többieket, köztük Skander pasát, mind levágták. E győzelem emlékére a király érmet veretett s osztatott ki a hadsereg s a naszádosok közt. Egy ily érem megvan a Nemzeti Múzeumban is.

A hajóhad erejére világot vet a firenzei fejedelem, Medici Lőrincz követének a «Bibliotheca Laurentianá»-ban őrzött egykorú jelentése. E jelentés szerint Mátyás király akkori hajóhada 330 hajóból állott, 12 600 emberrel, köztük 1700 lándzsás, 1200 nehéz fegyverzetű gyalogos, számos pattantyús, muskétás és kéz-íjas. A hajók közt volt 16 nagy gálya, mindegyik 48 evezővel, négy árboczczal, 300 fegyveressel, négy százfontos bombavetővel, 200 pisside manuali (állványos muskéták) és száz carabotánnal. A bombavetőket három-három ember szolgálta ki. E 330 hajón kívül 34 naszád állandóan Nándorfehérvárott állomásozott. Mindegyik naszádhoz tartozott 18 evezős, 18 muskétás és két ágyú-irányzó. Hoszú előrészükön egy carabotán volt felállítva, mely 40 fontos golyókat vetett. Volt még a királyi hajóhadon nyolez nagy bombárda, nyolez nagy vetőgép, azután irabuccók s még 20 nagy mozsár, amelyek 150 fontos kőgolyókat vetettek.

E hajóhad, folytatja jelentésünk, ha a parton kikötött, oly nagy mennyiségű építöfát, rudat és-lánczot vitt magával, hogy képes volt két óra alatt várat építeni 7—8000 ember számára, mely a szárazföldről védte a flottát. E vár 40 tábori kígyóval, mozsárral és bombárddal volt felfegyverezhető, s a folyón 16 jól felfegyverzett hajó őrizte. A flottához tartozott 5000 huszár, akik a Duna mentén kisérték. A jelentésen a következő felirat olvasható: el armada e flotta di sua Maesta il  d'Ungheria.» (Ő Felsége a magyar király hadserege és flottája.) Ennél hatalmasabb hajóhadat nem hordoztak még a Duna hullámai. Bonfini is beszél a «tornyok»-ról, melyekkel a hajók az ágyúk és vetőgépek számára el voltak látva.

A pápa nagy reményekkel viseltetett e nagyszerű hadi készülődések iránt és sürgette a háborút a török császár ellen. Mátyás 1480 január 29-én írja Frigyesnek, hogy a vele kötött békeszerződésben, a pápa sürgetése folytán tett ígéretéhez képest tavaszkor megindítja a háborút a félhold ellen s hogy 24 új hajó számára a felszerelési tárgyakat megvette a római birodalomban; eresztené tehát szabadon keresztül a lőport, ágyúkat s egyéb felszerelési tárgyakat hozó hajókat. Az álnok római császár azonban nem hogy segítségére jött volna, amint azt a pápának megígérte, hanem betört újra az ország nyugati részébe, nagy pusztítást téve e vidéken s természetesen a 24 hajót sem bocsátotta keresztül.

Mikor Mátyás a Temesvárnál táborozó Kinizsynek  pararancsot adott, hogy induljon el 32 000 emberével s mindenek előtt szabadítsa fel Szerbiát a hajórajnak egy részét támogatására alája rendelte. Parancsnoka ennek Rozgonyi László volt, alparancsnoka Brankovics Vuk szerb knéz,  hajóival szintén hozzá csatlakozott. Mikor Polcnyi Kinizsy hadseregét a Dunán átszállította, a Szendrőröl oda siető török hajóhad megtámadta Rozgonyit és elvette két hajóját. Rozgonyi azonban csakhamar harezrendbe állította hajóhadát s elűzte a törököket a Kazán felé és most már akadálytalanul szállíthatta át Kinizsy seregét s elkísérte hajóin a Moraván. Nemsokára azonban a törökök visszatértek. Erről értesülve Rozgonyi kievezett a Morava folyóból, ahol horgonyzott volt. A törökök hármas harcrendben támadtak, Rozgonyi pedig naszádait ék alakban állította fel, melyekhez a szerbek csatlakoztak. Ily módon széjjelverte a törököket, elfogván 17 hajójukat, köztük a két saját, előbb elvesztett hajóját.

A római császár tudván, hogy Mátyás immár újólag komolyan czélba vette a félhold hatalmának megtörését, 1483-ban ismét betört az országba. Mátyás erre kénytelen volt Bajazid szultánnal békét kötni, megelégedvén azzal, hogy a szultán lemondott minden igényéről Szerbiára, Boszniára, Herczegorvinára és visszaadta a királynak a bolgár végvárakat.

A német császár ellen ez idő után Ausztriában folytatott háborúban a hajóhad nemcsak a szállító és utánpótlási szolgálatot teljesítette, hanem a Duna mentén fekvő várak: Hainburg, Klosterneuburg, Kornenburg várainak ostromlásánál és végre Bécsnek 1485 június 1-jén történt bevételénél is fontos szolgálatokat tett.

Az idegen hatalmak követeinek egyidejű jelentéséből az is kitűnik, hogy Mátyás király uralkodása utolsó éveiben egy tengeri hajóhad építését is tervbe vette, hogy a velenczeieket a magyar és dalmát partokon elfoglalt kikötőkből kiverhesse. Fájdalom, oly korán bekövetkezett halála megakadályozta e nagyfontosságú terv kivitelében. Az utolsó, de gyászos szolgálatot is a hajóraj teljesítette nagy újraszervezőjének és hadurának. Virágvasárnapján 1490-ben Mátyás király hirtelen meghalt 47 éves korában. Holt tetemeit a fekete posztóval bevont királyi tengernagyi hajó hozta le a Dunán Budára, odaadó hűséggel szolgált naszádosainak 50 hajója kíséretében.

 

* Mikor 1884-ben tanulmányaim során ott jártam, még találtam, a Czigány-szigettel szemközt, néhány, a part iszapjában heverő, félig elsüppedt faragott követ, Mátyás király hires dunai kikötőjének maradványait.

 

 

 

HÖKE LAJOS: FEJEDELMI UTAZÁS RÓMÁBÓL BÉCSBE SZÁZ ÉV ELŐTT ÉS MOST. 1881. 742

VI. Pius pápa, a római katholikus egyház abszolút fejedelme, az úgynevezett római szent birodalom császárához és örökös tartományai abszolút fejedelméhez, II. Józsefhez, Rómából Bécsbe szükségből tett látogatást száz év előtt A közelebbi napokban pedig Umberto, Olaszország alkotmányos királya, ugyancsak Rómából, Ferencz József alkotmányos császár- és királynál Bécsben barátságos látogatást tőn. E kettős ellentétes látogatás alkalmából ujitjuk fel hazánk és az u. n. örök város: Róma száz éves emlékeit, hogy az akkori és mostani állapotok közti, hazánkra nézve is nevezetes, különbséget méltányolhassuk.

II. József császár, mielőtt uralkodásra lépett, bejárta örökös tartományait, mely alkalommal közelebbről megismerkedett mind a kiváltságos papi és nemesi kasztok, mind az ezek által elnyomott örökös jobbágyok állapotával. Látta, hogy a római pápának, mint külhatalomnak, a világi és szerzetes papság által, mily nagy befolyása van az ö birodalma népeire, s hogy ezek által mennyi adó fizettetik Rómába; látta, hogy a kath. klérus által a más-felekezetü keresztények mennyire nyomatnak; látta, hogy a földesurak önkénye által mennyire sujtatik az örökös jobbágyság. Azért mindjárt uralkodása elején elrendelte, hogy az ö fejedelmi jogaiba vágó pápai bullák érvénytelenek, — jövőre pedig a pápai bullák csakis az ő jóváhagyásával legyenek kihirdethetők; a szerzetek, melyek nem a közjóra szolgálnak, hanem csupán magán-ájtatossággal foglalkoznak — számra 637 — megszüntettessenek. A két felekezetű evangélikusok és a görög-keleti hitűek vallásgyakorlatára nézve 1781. október 25-kén kiadta hires türelmi rendeletét; majd a földesurak és jobbágyok közti viszonyt szabályozva, az örökös jobbágyságot eltörölte, a sajtót addigi nyűgeiből fölszabadította, stb. Egy fölvilágosodott szabadelvű abszolút uralkodás megannyi üdvös és emberies intézkedései ezek, melyekre Ausztriának az örökös jobbágyság alól fölszabadult népei most száz év múlva hála-ünnepélyekkel emlékeztek vissza, s melyekre illő, hogy nálunk is, a vallási és röghöz kötöttség szolga-sága alól fölszabadult népek hálával emlékezzenek meg, mert a mely jótékony reformokat az emberszerető II. József kezdett, az 1791-i országgyűlés törvényesített, azokat félszázad múlva Széchenyi, Deák és Kossuth, s végre az 1848-ki események juttatták teljesebb érvényre.

Nem czélom a saját kora — t. i. a kiváltságos érdekeikben megsértett kasztok — által meg nem értett, sőt legyalázott II. József császárnak a megérdemelt dicséretet bővebben megadni; áttérek a pápának, VI. Piusnak (1774—1799.) bécsi példátlan látogatására. Miután ugyanis a pápa, mind a bécsi udvarnál levő kardinális követétől vett értesülésből, mind egyéb kísérleteinek sikeretlenségeiből meggyőződött, hogy a császárt ujitó terveitől vissza nem tartóztathatja; elhatározá magát, hogy őt Bécsben személyesen meglátogatja. Tudtára adta tehát neki, hogy vele, mint atyafiával kívánna értekezni azon újítások iránt, melyek atyai szivét keserűséggel töltik el. József erre válaszolá, hogy e rendkívüli látogatást ő szentsége különös jóvoltának jeléül fogadja; kijelenté mégis, hogy újításaitól, melyeket a vallás és egyházi fegyelem javára jól meggondolt elvekből tett, magát visszatartatni nem engedi. A pápa, kinek tekintélyétől és rábeszélő tehetségétől a kardinálok József e nyilatkozata ellenére is sikert vártak, szándokánál megmaradván, útnak indult.

A császár a pápát 1782. márcz. 22-én Bécsújhelyen nagy tisztelettel fogadván, saját kocsijába ülteté és a császári lakba szállitá. A magas vendég négy hétig mulatott Bécsben, hova az örökös tartományokból számos, ezek közt 13 magyar püspök is megjelent. (A tibeti dalai láma ugyanez időben látogatá meg Pekingben a khinai császárt.)

A pápa több izben személyesen kívánt a császárral értekezni, de József erre rá nem állott,  irásba kívánta foglaltatni a kölcsönös értekezést. Nagy részt vett ezekben gr. Batthyány kardinális esztergomi, báró Patacsics kalocsai érsek és gr. Esterházy egri püspök. A császár a maga szigorából csak keveset engedett, ugy, hogy a pápa — mondhatni — eredmény nélkül hagyá el egyhavi tartózkodása után Bécset, sóhajtozva ama boldog századok után, midőn a német királyok könyörögve járultak Rómába a pápa kegyéből megnyerni a császári koronát, midőn a pápák IV. Henriket és a Hohenstaufen császárokat megalázták.

Száz év óta a római szent birodalom, melyről már akkor azt kérdé Voltaire:«miben szent? miben római?» — nincs többé. A német birodalom, vagyis a német államok szövetségének feje, nem a középkori római császárok utóda: a Habsburg-Lotharing katholikus, hanem a Hohenzollern protestáns uralkodó-ház. A római pápa, e század elején I. Napóleon franczia császár udvari papja, 1870-ben, alig hogy egyházi abszolút hatalmának dogmájául az ő csalatkoz-hatlanságát kimondatá egybegyűjtött püspökei által, — birtokait elvesztvén, világi hatalom lenni megszűnt, sőt ősi palotájában, a Vatikánban is a lázongó nép által háborgattatva, Róma elhagyásával fenyegetődzik. Olaszország, hol Ausztria száz év előtt Lombardiával, majd Velenczével, s másod- és harmadszülöttségi jogán Toszkánában és Modenában vala initalmas — mely szép félszigetről Metternich 1815-ben azt monda, hogy az csak geográfiai fogalom, — Olaszország, melyért annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hü kebel szakadt meg, — nem fogalom többé, hanem valóság. Az egyesült Ausztria-Magyarország első alkotmányos monarkhája az 1870-ben egyesült Olaszország második alkotmányos királyával közelebb szorított kezet Bécsben.  E fejedelmi látogatás politikai jelentőségének érdekes fejtegetéseit olvasók e napokban Kállay Béni és gr.Andráesy Gyula magyar delegácziói szóváltásaiban.

 

 

II. MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. 1894.52.  880.

A fiatal orosz czár, mint már néhány heti uralkodása alatt is több ízben kimutatta, sok tekintetben különbözik elődeitől, különbözik különösen abban, hogy egyszerre szakított a régi hagyományokkal: nem zárkózik el palotája márványfalai és érczkapui mögé, nem véteti magát körül a testőrség szurony-erdőivel, hanem jár-kel, szabadon, s közvetlen tapasztalásból akarja ismerni az embereket, a világot. Ez érlelte meg benne már trónörökös korában azt a vágyat, hogy nagyobb utazást tegyen keleten. Az uralkodó-családoknál angol példa után divatba jött üdvös szokást, hogy az, ki egykor milliók sorsa felett fog intézkedni, tapasztalatait utazások által is gyarapítsa, IL Sándor czár is óhajtotta alkalmazni fiánál, s ezért már 1889. év végén megbízta a trónörökös nevelőjét, Danilovics főhadsegédet, hogy a trónörökös számára utazási tervet készítsen. A munkálat lassan haladt előre, mivel a kiséret tagjainak megválogatása igen nagy gonddal járt. Végre 1890 november 4-én Gacsinából útra keltek.

A legelső megálló hely Bécs volt, bár itt a trónörökös csak politikai szempontból tett látogatást s alig nézett meg valamit. Bécsből vasúton mentek Triesztbe, hol nov. 17-én szálltak tengeri hajóikra. E hajók az út nagyobb részén használt «Pamjaty Azova» fregatt, továbbá a "Wladimir Monomah» és «Saporochez» ágyúnaszád voltak; az előbbin utazott a trónörökös öccse, György Sándor nagyherczeg is, ki ezután útitársa lett. Ekkor kezdődött meg valóságos útjuk. Legelőször Görögországban állapodtak meg Olympus romjainál, majd Athén nevezetességeit megtekintve s a görög trónörököst, ki tudvalevőleg az orosz trónörökös unokatestvére, útitársul véve, Egyiptomba hajóztak.

Az utazás nem inkognito történt s ezért az orosz trónörököst Egyiptomban is nagy dísszel és az óriási birodalom leendő örökösét megillető érdeklődéssel fogadták. Megnézték Kairót, Memphist, felhágtak a gúlákra s elhajóztak egészen Philae szigetéig. Majd visszatérve, a Vörös-tengeren át egyenesen Bombayba utaztak. Kelet-Indiában több hetet töltött a trónörökös, kirándulásokkal és vadászatokkal fűszerezve napi teendőit. Meglátogatta Ellora barlangját, a Ganges szent helyeit s a régi kelet-indiai fejedelmek pompás palotáit, kik a leendő orosz czárt keleti fénnyel fogadták, valamint Ceylon szigetét is, hol a «Tamara» hajóval utazó Sándor Mihály és Szergej Mihály nagyherczegekkel találkozott. Innen még lehajóztak a Szunda-szigetekre s 1891 márcz. 10-én Jáva szigetén megmásszta a trónörökös a Pagandaga tűzokádót.

Visszatérve több hetet töltött Sziáraban, mint a király vendége. Itteni élményei közül nevezetes volt, hogy előtte fogtak össze 250 vad elefántot, s hogy a Menam folyón nagyobb kirándulást tett. Később Annám mellett elhajózott Khinába, melynek azonban csak egy pár parti városát érintette. Hosszabb időt tőltött Japánban s több nagy kirándulást tett a szóp szigeten. Innen Amerikába is át kellett volna hajóznia, azonban tudvalevőleg egy vakbuzgó japáni rendőr merényletet követett el ellene, mely a görög trónörökös közbelépése nélkül könnyen végzetessé lehetett volna, s ezért az aggódó czár táviratilag elrendelte, hogy a továbbmenéssel felhagyva, a trónörökös Szibérián keresztül térjen viasza.

A «Pamjaty Azovat fregatt a rendelet értelmébeen azonnal Vladivosztok kikötőbe vitte a trónörököst, ahol az Amur-terület főkormányzója, Korff báró főhadsegéd vezetése alatt 32 napig tartó úton mentek át a kelet-szibériai vad vidékeken, hol lóháton, hol gőzhajón, de legtöbbnyire kocsikon, melyek elé a mocsaras helyeken nem ritkán ökröket kellett fogni. Megérkezvén a Bajkal-tóhoz, a trónörökös egy nagy ünnepiességben vett részt; ugyanis az első kapavágást tette ott az akkor kezdett szibériai nagy vasúthoz, mely azóta rohamos gyorsasaggal épül. Majd a már sokkal népesebb és czivilizaltabb vidékeken kozákok kíséretében gyorsan haladt át Szibéria rengeteg területén, s augusztus hó 16-án visszaérkezett Oroszországba, ahol szülői a Toscana vasúti állomáson vártak rá.

 

 

II. MIKLÓS CZÁR KELETI UTAZÁSÁBÓL. - Fogadtatás Kantonban

 

A trónörökös e nagy útjáról egyik kísérője Uchtomsky E. herczeg, hivatalos megbízásból két kötetes, nagy díszművet készített, melyhez Karasin híres orosz festő, aki szintén részt vett az utazásban, rajzolt vagy fényképezett mintegy 1200 képet, melyek nagyobb része eredeti, s a nagy út hoszszában érintett különböző népek szokásaira és ethnografiai sajátságaira is kiterjeszkedik s különösen Szibériáról igen sok újat tartalmaz. A nagy munka két nagy, díszes ívrét alakú kötetben (ára díszkiadásban 180 frt) jelenik meg Brochhaus F.A. lipcsei czég kiadásában egyszerre orosz, német és franczia kiadásban, s méltán elmondható felőle, hogy a díszművek között a legérdekesebbek és legtartalmasabbak közé tartozik, s különösen Kelet-Szibéria ismeretére nézve a forrásművek közé számítható.

A díszműből sikerűlt a «Vasárnapi Újság-nak a kiadó lipcsei czégtől több képet megszereznie, és pedig a most sajtó alatt levő második kötetből.  Madura Kelet-India déli részében Madrasz kormányzóságban fekszik, nem messze Ceylon szigettől; lakosainak száma mintegy százezer, s ezek főképp hinduk. A nagy városban igen sok, részben már romba dőlt palota van; a keresztények is alapítottak itt kórházat, középiskolát, s egy orvosi iskolát, amely a jezsuiták vezetése alatt áll. De legérdekesebb Madurában a pagoda. A budhista templomba egy sötét folyosón át lehet bejutni, a folyosón jobbra balra másodrangú bálványszobrok vannak felállítva. Az elsőrangú istenségek nagy szentek bálványképei a templom mély belsejében állnak s ezekről azt tartják, hogy maguk teremtették magukat, amiért a hivők ezeket rendkívüli nagy tiszteletben tartják és dédelgetve ápolják. Éjjelre drága szőnyegekből vetett ágyra fektetik, reggel megmosdatják, pompás szövetekbe takarják, finom ételeket raknak elébök, amelyeket később a gazdagabb hivők közt osztanak ki. Az ilyen bálvány, bekenve illatos szerekkel, hol ül, hol újra lefekszik és pihen, hol zene-szóra ébred, természetesen a hivők képzelete szerint. Miklós czár könyve nevezetes furcsaságul azt is fölemlíti e templomról, hogy belsejében fehér, zöld, rózsaszín és piros papagájok vannak, amelyeket a templomban tartanak és nevelnek s amelyek a látogatóknak, amint ezek egy-egy bálványhoz érnek, kikiáltozzák az illető pogány istenek neveit. A templom mellett van egy kis kápolna, mely Mangammal királyné emlékének van szentelve.

Mangammalt 1706-bn saját alattvalói éh-halálra ítélték azért, mert szerelmi viszonyt folytatott egy fiatal braminnal. Az áldozatot nagy czeremóniával zárták el egy elkülönített helyre, nem adtak neki enni, de mindig ott tartották előtte az ételt, hogy azt lássa, éjjel pedig a legízletesebb ételek szagát szagoltatták vele, hogy annál kínosabb legyen éh-halála.

Az oldalfalakra az ország kiválóbb pagodái vannak festve. A madurai egyike a legelsőknek, mert Madúra már ősidők óta központja volt annak a hatalmas nemzetségnek, mely az ország első nemzetségének nevezhető: a Panduaknak, amely dinasztiáról már a görög irók is megemlékeztek és birodalmuk határait részletesen leírták.

A Buitenzorg palota (gond-mentes e holland kifejezés jelentése) a hasonnevű várossal együtt a holland indiai birtokok kormányzójának székhelye. A hivatalos főváros ugyan Batavia, Jáva kikötő helye, de ennek oly gyilkos az éghajlata az európaiakra nézve, hogy szükségesnek látták tőle délre európai nyaraló telepet építeni. Ez a nyaraló-telep, Buitenzorg, Salak és Gedeh vulkánok között fekszik s különösen világhírű pompás botanikus kertje, a tropikus növények gazdag gyűjteménye.

Kelet-Ázsia legnagyobb országából, Khinából két képet is mutathatunk be. Egyik egyszerű czeremoniális kép: az oroszok fogadtatása Kantonban, Dél-Khina híres, milliós lakosú városában. De ez a kép is érdekes s nagyon élénken tünteti fel a nagy város kíváncsi lakosságát, mely a szűk és a hirdető táblák özöne által nehezített forgalmú útczákon kiséri az orosz tengerész katona banda náluk bizonynyal szokatlan jelenségét. A kelet-ázsiai utazók mindegyike megemlékezik egy-egy pagodáról, vagy zárdáról, melyek Khina hatalmas folyóinak sziklaszigetein mintegy remetelak gyanánt emelkednek. A Kék folyó, vagy Jchinai néven Yang-cse-kiang, a földgömb egyik leghatalmasabb folyója, igen gazdag ily vallásos helyeknek kiszemelt szigetekben, melyeknek festői a fekvése. A Kék folyón és a hozzá hasonló nagy Hoang-hon százezerek laknak állandóan tutajokon, vagy bárkákban.

 

 

Oroszország

 

 

Szibéria. 1854. 125.

Ennél a szónál bizonyosan mindenkinek a jó meleg bundák és fűtött kemenczék jutnak eszébe, s aki erről olvas, nyár derekán is havat jeget lát maga előtt. Kietlen sivatag terül ott mindenfelé; e hónapban, midőn nálunk már a gyümölcsök érnek, ott még hó fedi a végtelen pusztaságos mezőt, jég a folyókat, a halál képe van az egész tájon.

A szakadékos roppant, meztelen, bokortalan hegyek között semmi élőlény nem lakik, lassanként összeborulnak azok a jeges tenger sötétkék jéghegyeivel; alább egy hosszú sivatag mocsárvidék terül, melyben szinte nem lakhat ember, mert ha kiállotta a telet, akkor a nyári kigözölgések ölik meg. Az Ób és Tobol vizei közt fekvő sós mezőkön laknak vadászatból élő emberek, kiket a sovány föld táplálni nem volna képes. Legnépesebb vidék az Ural és Tobol,  valamint a Bajkál tó közötti magas róna. A többi rész, miken ember nem tanyáz, az állatoktól és növényektől is el van hagyva. Argunskoi vidékén a föld soha sem enged ki mélyebben három lábnál, annál alább örökké fagyva van. A hévmérő magában Tobolsk városában rendesen 40, néha pedig 70 fokra száll alá, ami irtóztató lehet, meggondolva, hogy nálunk a legemlékezetesebb teleken sem szállt 22 foknál alább. Gmelin azt irja, hogy a lég is mintha meg volna fagyva, sürü és nehéz, hogy gátolja a füst felszállhatását; a kén-esö megfagy, hogy faragni lehet, s minden madár fagyva hull le a levegőből.

Wrangel tábornok egy utazását írva le, azt mondja, hogy a szabadban lélekzetet nem lehet másként venni, mint a bunda alatt, mert a lég kiállhaílan fájdalmakat okoz a tüdőben. A lovak orrlyukai befagynak, s ha az utas nem segit rajtuk, megfuladnak. Az irámszarvasok csoportostul bújnak össze, hogy kölcsönös melegségükkel védjék egymást a megfagyástól: a föld akkorákat reped, hogy az ember bele veszhet s a mély hasadásból a föld alatti viz, mint a gözkatlanból kiszabadult forró pára, ugy tódul elő; a távol hegyekről roppant sziklakat repeszt le az irtózatos fagy, s azok mennydörögve gördülnek alá a sikra.

És emellett az örök hosszúságú éjszaka. Három hónapig elő nem jön a nap. Csak a hold és az ijesztő északi fény világítja az egész vidéket. Nyolcz egész hétig nincsen hajnal. A tavasz, nyár és ősz együtt alig tart három négy hónapig; Júniusban elkezd a nap kiállhatlan hőséggel sütni a vidékre, mire a megolvadt hó tengerré áradva rohan a folyóknak, elöntve a mocsaras síkságot. Ha a télen nyolcz hétig nem jött fel a nap, és ismét annyi ideig nem megy le. Éjfélkor is napvilág van, mely éget, forral, kiállhatlanná lesz, a világ minden részeiből zivatarok jönnek elő, orkánnal, forgószelekkel, jégesővel. Aminek zöldülni virulni magot hozni kell, siet zöldülni, megérni, mert szeptember derekán már ismét itt van a tél, a hó, a fagy, a végtelen éjszaka. A rövid nyár alig bir egyebet előhozni, mint füvet; csak Tobolsk környékén termesztenek valami gabonát. A növényzet, a fenyőerdők itt kihaltak, csupán bokrokban tengődik a sovány nyírfa. Gyümölcsfa nem létezik sehol. Egyedül a tobolski kormányzó kertjében láthatók azok — a falra festve. Ilyen szomorú ország Szibéria.

E kietlen tartomány benépesitése Alexis czár gondolatja volt, leginkább az ottani arany és ezüst bányák mivelése végett, melyek roppant hasznot hajtanak a birodalomnak. Csak igen nagy bűnök, vagy politicai vétség miatt elitéltek küldetnek ide, mert Szibéria egyenlő a halálbüntetéssel. A népesség azonban, daczára a folytonos küldözésnek, nem szaporodik. E helyen kivész az emberből a szaporodás ösztöne, s mindig tiz annyi a férfi, mint a nő. Akik a bányákba küldetnek, azok legrövidebb ideig élnek. Sok elvész azok közül is, kiknek prémbörü vadakat kell vadászniok, mert egy zivatar, melly úton találja, eltemetheti őket, odafagynak.

Hajdan a Szibériába küldötteket, hogy vissza ne szökhessenek, megbélyegezték, orrlyukaikat felhasítva, később homlokukra nyomtak tüzes vassal bélyeget. Az illy szerencsétleneket Moszkvában egy kibitkába, egy lovas szekérbe teszik párjával össze lánczolva, s ugy szállítják tova. Minden állomáson kisded házak vannak, ahol megpihentetik őket, hogy lassankint szokjanak a hideghez.

Oda érve uticéljukhoz vagy ahányakba küldetnek, hol éltük nagy részét a fóld alatt töltik el, vagy kézi és gyári munkára alkalmaztatnak s csak több évi csendes magaviselet által érik el azon kegyet, hogy a telepitvényesek, (pozelenczi) közé felvétessenek és maguk kezére mivelhessék a földet s építhessenek saját gunyhókat; amidőn az első munkától az utolsóig mindent újból kell kezdeniök, idegen segítség nélkül.

És e sors elől senki sincs biztosítva, a leghatalmasabb főurak, és-a legdélczegebb úrhölgyek félhetnek Szibéria nevétől az Uráli hegyek munkáitól. Egy könnyelműen kimondott szó elég arra, hogy a legnagyobb urat egy szép este kiszólítsák ágyából, s anélkül hogy övéitől elbúcsúzhatnék, elvigyék a jeges országba. Gyakran csak évek múlva tudják meg neje és gyermekei, hogy hová lett? Egy főasszonyságot, ki egy pétervári tánczvigalom alkalmával politikáról beszélt, hirtelen szekérre ültettek, s elvittek Szibériába, egy évig ott volt, akkor vissza hozták s ugyan azon báli ruhájába öltöztetve bocsáták vissza családjához, tudtára adva, hogy ezt csak előleges megintésül vegye, miszerint máskor óvatosabb legyen. Akiket e rettentő számkivetésből a czár kegyelme vissza hiv, azok örök hallgatással vannak az ott eltöltött idők felől, és e hallgatás maga a legborzasztóbb fogalmakat rajzolja Sibéria felöl. Őrizkedik mindenki, hogy másodszor oda vissza ne jusson.

 

 

SZIBÉRIAI KÉPEK. 1882. 153.

A lengyel forrongások s a nihilisták mozgalmai ismét előtérbe helyezték Oroszország óriási terjedelmű börtönét, s a lapok olvasói közül ezer és ezer ember agyában támadnak neve hallatára rémületes képek. Nem mondjuk, hogy Szibéria kellemes ország. Ott, ahol átlag szeptembertől május végéig tart a tél s a rövid nyári hónapok alatt kiállhatatlan forróság uralkodik, ahol közel háromszázezer négyszög mértföld területen alig öt millió ember lézeng, s különösen kelet felé több napi járó földre nyúló s vérszopó szúnyogok milliárdjaival ellepett sivatagok terülnek el, ahol a gyümölcsfák nem tenyésznek s a napokig tartó szélcsendet egyszerre óriási homokforgatagok váltják föl, ily országot kellemesnek mondani nem lehet. Azért az átalános képzelet róla mégis igazságtalan. Nyugati és déli részeiben hatalmas erdőségek teszik kellemessé a vidéket, nem ritkák a jelentékeny (20—30 ezer fő) városok, hol európai czivilizáczió uralkodik. Az ural-hegyi bányákban a száműzöttek foglalkoztatása most már néha emberi méltóságukhoz illő gonddal történik, s ezenkívül sok helyt, mint önálló gazdáknak és halászoknak, saját kunyhójuk is van, s a kerület határán belül szabadon és felügyelet nélkül mozoghatnak, sőt önálló vagyonra is tehetnek szert. Sok szibériai száműzött van, ki büntetésének letelte után is itt marad s családot alapitva, az ország szabad gyarmatos polgára lesz.

Aránylag a legnagyobb kegyetlenség a száműzöttek odaszállitásának módjában rejlik. Évenként 17—18 ezer ember megy átlag Szibériába büntetésből, s ebből egy harmad nő és gyermek, kiknek megengedtetett, hogy hosszabb időre elitélt rokonaikat oda kísérhessék. Az utazás átalában gyalog és hajókon történik. A Volgán viszik le őket egész a Kaspi-tengerig, azután Permbe s innen az Urálon át Tinmenbe. Itt teszik reájok a vasat, s gyalog vezetik Obig s azután e folyón föl Tomszk városáig, honnan különféle irányba oszlanak. A túltömött hajókon a szegény rabok között sokszor üt ki ragályos betegség. Nyugat-Szibériába, különösen régebben, midőn a közlekedés még nehezebb volt, rendesen megtizedelve érkeztek. Azok, kik az arany- es kőszénbányákban kényszermunkára vannak kárhoztatva, még tovább folytatják utjukat kelet felé, s ez ut a legnehezebb.

 

 

OROSZ RABOK SZÁLLÍTÁSA SZIBÉRIÁBA A JENISEI PARTJÁNÁL

A keserves sors kezdetén ábrázolja a száműzötteket képünk. Egyszerű, teljesen egyenlő szürke rabruhában áll ott a nagy Jenisei folyó partján 150 200 ember, s köztök egy kis katonai kíséret, várva a hidast, mely őket a tulsó partra szállítsa. A rabok mindegyikén láncz van a ruhájuk alatt, s midőn a tömeg megindul, a láncz egyhangú csörgése kiseri őket útjaikban. Néha tisztán e szomorú karavánok számára épült széles, tágas, szérüforrna menedékhelyek vannak, csúnya sárga szinre festve, hová az időjárás viszontagságai ellen vagy éjjeli pihenésre, mint a juhokat, terelik be őket. Magasan az eresz alatt apró kis ablakok mintegy csalogatóul némi kis félhomályt bocsátanak be az épületekbe, ahol a szenvedők százai hullottak el már kimerültség folytán, mielőtt büntetésük helyét elérték volna. Ezer s ezer versztre terjed az ut, s csoda-e, ha azt nem mindenki birja.

A szibériai száműzöttek utazásán azonban évről-évre könnyitenek valamit. Addig is, amig a vasutvonalakat e vidékre teljesen kiépítenék. kísérletet tettek a rabok tengeri szállítására. A Balti- vagy Fekete-tengerről indultak útnak s ez utóbbi esetben a Vörös- és Indiai tengeren át véve utjukat. 1879 júliusban hire támadt, hogy egy ily hosszú útra indult hajó 2—300 rabbal elsüllyedt, de a hir alaptalannak bizonyult; s az izgatottság, melyet e hir keltett, mégis hatással volt arra, hogy a vasutvonalak elkészítésével siessenek. Ma már a gőzös füstje ismeretes az  Ural hegyek között is, s tán rövid idő múlva a régi kinzó vándorlás a múlt sötét emlékei közé fog tartozni.

 

I.              Vázlatok Oroszországról. 1877. 457.

II.           A mostani keleti háborúban sokkal többet foglalkozunk Törökországgal, földjével, népeivel, váraival, védmüveivel és hadseregével, mint a támadó féllel, az oroszokkal. Ennek két oka van, egyik az, mert egész rokonszenvünk a török felé fordulván: a két hadviselő fél közül, természetes, hogy róla akarunk többet tudni, s viszonyai, hadi és egyéb helyzete részleteibe minél jobban behatolni. A másik oka, mert a háború színhelye a török birodalom lévén, Európában ugy mint Kis- (vagy Elő) Ázsiában, magukra az eseményekre szegezett figyelmünk is mindenütt török talajra, földre, népre, védmüvekre talál, s az oroszt, mint betörőt találja az idegen földön, annak jogtalan megrohanóját.

De irányozza a rokonszenv, s az események árja figyelmünket tulnyomólag bár a törökökre, kívánatos, sőt szükséges, hogy az ellenfélről is minél világosabb képet alkothassunk magunknak. Csak aki mind a két küzdő felet, egész helyzetét, összes segélyforrásait, földje s népe minémüségét tökéletesen ismerné: állithatna némi valószínűséggel biztos jóslatot, nem csak a jelen háború kimeneteléről, melynek — lehet — egy időközi békével vettet véget az európai diplomaczia; hanem végkimeneteléről is ama nagy küzdelemnek, mely a Bosporus és Konstantinápoly birtokáért, s az egész kelet kulcsáért és kapujáért most a szláv czár és a török szultán közt folyik. Talán a szlávság, s a többi Európa közt fog folyni a nagy dráma következő felvonásában.

Az idegenek előtt kevésbé ismert része Európának egy sincs mint Oroszország. A touristák tőlünk nyugat felé mennek, hogy Német-, Angol-, Francziaországot lássák; az angol és franczia utas Svajczot és Olaszországot nézi meg, amott a természet, itt a művészet csodáiban gyönyörködni, s ha keletebbre jő, legfölebb a Dunán suhan le, amint kedve tartja Budapestig, vagy Belgrádig, Orsováig — vagy éppen Konstantinápolyt nézi meg. Csak elvétve megy Szent-Pétervárra a Néva parti kristály- és jég-paloták fényét, a nyugati polgárisultság sikerült visszasugárzását megtekinteni: de eszébe sem jut beljebb hatolni az Európa egész keleti felét, s amellett még fél-Ázsiát elfoglaló óriási birodalom belsejébe, a végetlen pusztaságokba, hol a vad kozák a Donban itatja harczra nyerítő lovát, az Ural bányáiban ezrek és ezrek görnyedeznek, s Szibéria jégsivatagjai az elfojtott szabadság utolsó nyögéseit is elnyelik.

Oroszországról csak ilyen átalános, határozatlan fogalmaink vannak; pedig a nagy birodalom nem csak magáért, hanem saját érdekünkben is, megérdemli, hogy megismerkedjünk vele; mert nem csak a mostani keleti háborúban szerepel, hanem a közeljövőben, s talán egy századig is még döntő szerepe lesz kétségkívül az egész Európa alakulásaiban, s annál fogva a mi sorsunkra is — melynél egyszer már, egy végzetes perczben, oly gyászosan s oly döntőleg lépett közbe.

Néhány évvel ez előtt (1873. és 1874-ben) hosszabb és érdekes czikksorozat jelent meg a Revue des Deux Mondes-ban Oroszországról és az oroszokról; a szerző, Leroy-Beaulieu Anatole, a nagy birodalom földjét, népeit, ezek fajait, vallását, társadalmát huzamosabb utazás s közvetlen szemlélet utján ismerteti. Három négy év óta nem történt, e különben is lomha nagy testben, oly nevezetes változás, hogy Leroy-Beaulieu czikksorozatát a legújabb keletünek ne vehetnők s belőle egész bátorsággal ne kisérthetnők meg az orosz birodalom némely állapotainak vázolását.

Az első, ami az orosz birodalomban meglep: terjedelme; majdnem 20 millió négyszög kilométer. Öt s fél millió csak európai része, vagy is tiz-tizenegyszer nagyobb mint a megcsonkított Francziaország vagy az Osztrák-Magyar monarchia; tizenöt-tizenhat akkora mint, az egyesült Olaszország, vagy a három brit királyság. E roppant terület annyira túlhaladja az európai „nagy" birodalmak apró méreteit, hogy az összehasonlításért az égitestekhez kell folyamodni.  Humboldt észrevétele szerint, földünk felületének orosz kormánypálcza alatt álló része nagyobb, mint a hold felületéből amennyit láthatunk. E szertelen nagyságú birodalomban a dolgokat másképp kell mérni, mint a többi európai országban. A földtalaj ott határtalan; hegyek, folyók nem szegdelik, természetes határokként, részekre ; roppant síkságai (a legnagyobbak földgömbünkön) Európa közepétől, a Kárpátok északkeleti aljától kezdve Ázsia közepéig, a világ legnagyobb hegyláncza aljáig nyúlnak be, a Fekete- és Kaspi-tenger közt pedig a Kaukázusig, melynek alja a tenger szine alatt van, teteje pedig 800 méterrel magasabbra emelkedik, a Mont-Blanc örök-fehér csúcsánál. Európa tavai: a Ladoga és Onega legnagyobb tavak e kis világrészben; Ázsiában a Bajkál, legnagyobb az ó-világban, s az Aral a legnagyobb az egész földön. Folyamai egészen arányban állnak pusztáival: Európában a Volga, mely roppant görbületü hosszú folyásával szinte kirí Európából; s Ázsiában az Ob, Jeniszei és Léna, melyek egészen oda valók. De e borzasztó területek kilencz tizedrésze csaknem egészen néptelen, lakatlan még; az európai rész, mely legnépesebb, háromszorta gyérebb mint a többi Európa; az ázsiai terület roppantsága mellett, egy kisded ország népességével alig bir; s mégis az összes birodalom 80 000 000 lelket számlál, két annyit, mint a többi keresztyén államok közül a legnépesebb egy-egy.

Ami e rengeteg területen a legszembeötlöbb, s annak valódi jellegét alkotja: tagolatlansága. Európa nyugati s déli része csupa félsziget, hegyek s folyók által részekre osztott, természetes határokkal tagolt, sőt elaprózott föld. Oroszország egy darab; valódi kontinentális ország, amilyen nincs több a világon.

Ami a többi Európának, éppen tagoltságából következő nagy előnye, tengeri, s mérsékelt klimája, az Oroszországnak merőben hiányzik. Mint földrajzi fekvése, ugy klimája is egészen kontinentális. A tél szigora és a nyár heve egyaránt végletekben jár. Á közép hévmérséklet is mindig csalárd, s megbizhatatlan. Az izotherm vonalak nyáron egész a polusi vidékig felnyomulnak, télen egész délig le ; ugy hogy januárban az orosz föld legnagyobb része a fagyos övhöz, júliusban a meleg égaljhoz tartozó. Száraza tömérdekségéhez képest tengere kevesebb vagy távolabb van, mintsem éghajlata végletességeit, mérsékelhetné. Egész testével Ázsia roppant kontinensére fekszik, úgyhogy Európa, természetileg, csak a Balti- és Fekete-tengereknél kezdődik, s azoktól nyugtra terjed, mig Oroszország egy testet alkot Ázsiával. Nincs is természeti határa, mely ettől elválasztaná: az Ural hegysor és folyó csekélyebbek, semhogy ilyenül szolgálhatnának.

Kegyetlen égalja, végetlen puszta siksága, gyér erdői mind alkalmatlanná teszik az európai kultúra tenyészetésére s kifejtésére. Ég és föld egyaránt keveset igér, s kedvezőtlen. S ami terméke van: azt is nehezen birja hatalmába hajtani, s felhasználni az ember. Állati és növényi tenyészete, fauna és flóra, egyaránt szegényes, egyhangú; csak a lelketlen, rideg talaj sok, határtalanul; az élet kevés, alig lüktető. A föld maga annyira szenvedőleges, hogy engedi magát szántatni, legelni, az ember kénye-kedveként ; nem fejt ki ellentállást, de legnagyobb részében buja termékenységet sem; nem igényli, mint az amerikai telepitvény, a néger rabszolga munkáját, de nem is fizet ugy a veriték után. Az ember csak két hatalmas akadállyal küzd: a hideggel és a terület nagyságával, de ez a kettő elég, lehetetlenné tenni a dús tenyészetet, a munka jutalmazó sikerét, a valódi életet.

S e csaknem végetlen terület, Lapplandtól, hol a taránd él, a Kaspi-tenger mellékéig, ahol a teve honos, daczára, hogy három különböző égövben fekszik, egészben véve mégis egyforma, változatosság nélküli. Csak nehezen s lassú átmenetekben lehet megkülönböztetni benne az egyes részeket. A legridegebb rész, a Fehér-tengertől s Archangelszk vidékétől Moszkva és Kiew határáig nyúlik délre. Itt a tél az év felét foglalja el, s alig enged időt a földmivelésre és a tenyészetre. A birodalom közepe, ez a legerdötlenebb nagy síkság többet igér, legalább a jövőre, ha majd kellőleg mivelve lesz. Mig délebbre, az Azovi- és Fekete-, meg a Kaspi-tengerek vidékén, hol a talaj fekvése a legmélyebb, merre a birodalom nagy folyói: a Volga és Don ömlenek, az égalj majdnem tropikus, legalább nyáron át; de nedvessége aránylag kevés, a munkás kéz még kevesebb, s azért ki sem zsákmányolható, de annyira sincs kizsákmányolva, amennyire lehetne. Termékeny talajú puszták, de csak puszták, foglalják el a birodalom e déli részeit. A természet itt, néha kivált, majdnem buja termékenységet mutat; de amelynek nagy része ismét használatlanul vész el, s csak a televényt (humus) gyarapítja. A fű 5—6, sőt esős években 8—10 láb magasra nő, s igazolja a mondást, mely Ukrajnában él, hogy a kozák csapatok, lovastól, lándzsástól a magas fűben rejtőztek el kalandozásaik közben. E termékenység azonban, mig néha tulságokban jár, máskor a nedvesség hiánya miatt annyira megcsappan, hogy a teljes kiszáradás, kiégés sivárságába vész el. Nem lehet számitani reá, még ha megfelelő emberi munka s művelés járulna is hozzá.

A Kaukázus vidéke egészen külön szempont alá esik, elütő mind a többitől. Itt már igazi természetes határ mutatkozik, egy 4—6 ezer méter magasságú hegy-falban, mely a Kaspi-tengertöl a Fekete-tengerig fut, s a Krim magas  sziklafalában végződik. Oroszország azonban e természeti határt átlépte, s e vidéket is magához csatolta, óriás testének kiegészitésére. Szüksége volt rá, hogy hagyományos terjeszkedési vágyának, dél felé, első s legnagyobb lépését megtegye. Itt már a gyümölcsfák zöldsége tenyész, melyet hiába igyekeznék síkságain  plántálni; a szőlő, mely a Don partjain s még Bessarabiában is csak sanyarog, az eper és az olajfa, itt dúsan tenyész: e három növény három  égalj érintkezését jelképezi. Sőt a Kaukázuson túl még a pamutot és a czukornádat is sikerrel mivelik. Gondolkoznak róla orosz kereskedők, hogy még a thea-cserjével is kísérletet  tegyenek.

E különbségek — a roppant terület természetes következményei — ne ejtsenek csalódásba  Oroszország földjének egyneműsége  felől. A természét nem csak összefüggésbe hozta, de elválaszthatatlanul egymáshoz is rendelte e roppant területet: a folytonosság s egy tagba szakadtság által. Nagy folyói elszakithatatlanul fenntartják ez egységet. Európában az északi félen eredve, a déli tengerekbe ömlenek; Ázsiában  megfordítva: a Himmalája hegységeit a jeges tengerrel kötik össze. Nagy hegylánczai csak délről határolják, közepén nincsenek, hogy külön részekre osztanák vagy eltagolnák a nagy testet ; mielőtt Nagy Péter lángesze: a természet sokkal előbb kijelölte annak határait. De hogy e keret mikor s miképpen lesz betöltve kellőképen : az sok tényezőtől függ: első sorban a néptől, aztán az intézményektől, végre — a történelemtől. Mind ez a jövő dolga, de már a jelen állapotok figyelmes vizsgálata is enged rá következtetéseket vonni.

á

 

 

Vázlatok Oroszországról. II. 1877. 30. 473.

Népfajok: A finnek; tatárok.

Oroszország földje egységre van teremtve. Ekkora területen ily egyformaság sehol sem található; de sehol annyi különböző népfaj sem. A legegynemübb földrajzi alakulást, a legkülönbözőbb emberfajok s népcsaládok foglalják el. Fajok, népek, törzsek csaknem a végetlenig oszlanak meg, sokasítva még különböző életmód-, nyelv- és valláskülönbségek által. Valamennyi keresztyén vallásfelekezet, orthodox keleti-, örmény-, katholikus- és protestáns; valamennyi ázsiai hit, a maga szektáival: tamudista és karaim zsidó, szunnita és siita mahomedán, buddhista, szamán- és mindenféle pogány vallás képviselve van e roppant terűleten. A népcsaládokat, melyek Oroszország népét alkotják, lehetetlen volna mind elősorolni; csak a főbb csoportozatok száma is többre megy húsznál, melyek kétszer, háromszor annyi alosztályokba sorozhatok.

Az 1867. évi szláv kongresszus alkalmából Moszkvában alapított Dachkoff-muzeumban egy nagy terem festői s egyszersmind tudományos ethnographiai csarnokául szolgál e népcsoportozatnak, földrajzi hűséggel rendezve, életnagyságú viasz alakokban tüntetve föl valamennyit, természeti alakja s ruhaviselete szerint. A roppant terem északi részén, iramszarvasbőrbe öltözve láthatók a szamojéd, az eszkimó, a lapp.  Alább, nyugtra, a finn és észt következnek, a balti tartományok lakói; keletebbre, a Volga vidékein a finn-család többi csoportjai, a permiek, votyákok, cseremiszek, mordvinok, csuvasok (mind rokonaink, finnista-nyelvészeink szerint), éppen nem európai arczaikkal, melyek lapos alkatán az eszességnek, ha nem is teljes hiánya, de nagy fogyatéka ül; mig közülök előnyösen válik ki, keleti szépségében, egy kazáni fiatal tatárnő. Szemben ezekkel a nyugoti részen a lett, szamojéd és litván, továbbá a szögletes képű fejér-oroszok, ellentétben a hosszuképü s görbe orrú zsidóval.

A terem közepén, emeltebb  helyén a birodalom uralkodó népe, a valódi-,  vagy úgynevezett nagyorosz figurái, számos alakkal, különböző életmódjai, társadalmi osztályai s tartományi népviseletei szerint. A nagyoroszok után a kisoroszok következnek, finomabb arczvonásokkal, előkelőbb ruházatban magas báránybőr süvegekkel, a leányok szalagosan, virágokkal. A kisoroszok mögött a lengyelek következnek, s aztán nyugattól keletig a birodalom déli részének különböző néptörzsei, egy pár moldvai Bessarabiából, egy krimi tatár herczeg vagy murza, egy kolduló czigány, egy karaíta zsidó lány, abból a zsidó fajból, mely ellensége a többinek, kik a Nabukodonozor által fogságra hurczolt tiz törzstől származtatják magokat; tovább az alsó Volga vidékéről vagyis Uj-Oroszországból egypár német eredetű megtelepedett, ma is annyira különböző a többi orosztól, mint letelepítése napján. A délkeleti részen a muzulmán és buddhista törzsek láthatók, kelet sivatagairól, ázsiai arczjellegükkel, kirivó öltözeteikben: a hegyes sipkájú kirgiz, a stauropoli és asztrakánvidéki kalmük, csupa khinai jellegű arczával a legszebb szinü selyem vagy bársony-kaftánban; mellette egy orenburgi vagy szamarkándi baskír hölgy, vörös posztó felöltőben, pénzdarabokkal kirakott fejékkel. Legdélebben a kaukázi néptörzsek foglalnak helyet, arczvonásaikra nézve a legszebbek, ruházatukra a legfestőibbek a világon: egy örménykereskedő, egyszerű fekete kaftánban; egy cserkesz, piros bőr saruban, tevebőr baslikjával, mely majd köpenyül, majd kámzsául szolgál; egy georgaiai, bőr tüszővel; s mindenik, festői öltözetű asszonya társaságában. A nagy terem mögött, setét fülkében, egy csoport félmeztelen bakui ghéber a szent tüzet imádja.

A legkülönbözőbb népfajok és törzsek e zavaros keverékét Oroszországban, mely talaja egységével oly ellentétben áll, éppen fekvése  magyarázza meg. Természeti határok által nem védve, kezdettől fogva ki volt téve minden nép beözönlésének, s országútja volt az Ázsiából Európába átáradó népvándorlásnak. Mindből, amint átment rajta, maradt vissza is valami e végetlen tereken, s ember-réteg rétegre verődött, keveredve, részint elnyelve egymást. Nehéz volna mind elősorolni azokat a népeket, melyek csak a történelmi korban, rövidebb hosszabb ideig itt megállapodtak, telepedtek, s tartósabb vagy mulandóbb birodalmakat alapítottak ; szittyák, szarmaták, gótok, avarok, bolgárok, ugorok vagy magyarok, kazárok, besenyők, kunok, litvánok, mongolok, tatárok, nem is számítva a kelták és germánok régi bevándorlásait, s azokat a népeket, melyeknek ma már neve is kiveszett, s melyek többé fel sem ismerhető nyomokat hagyhattak az orosz népségek alkatában.

De az orosz népségek e zűrzavarából, figyelmesebb szemléletre, világosan kiválik három elem, a finn, a tatár és a szláv, mely utóbbi ma már csaknem egészen elnyelte a két elsőt. A nyugati részen található zsidókon, a bessarábiai románokon, a balti tartományokban, s a délkeleti telepeken levő németeken, az alsó Volga -vidéki kalmükökön, a szétszórt czigányokon, s a kaukázusi vidék örmény, cserkesz és georgiai faján kivül, a birodalom valamennyi népe ama három törzs valamelyikéhez tartozik. S a mennyire a történelem vissza tud menni, a mai orosz földön mindig megtalálja, egy vagy más név alatt, e három népcsoport mindenikét, melyek keveredése máig sem birt annyira menni, hogy külön eredetök kimutatható ne volna, s jellegök el ne válnék egymástól.

Ugy látszik a finn törzsek foglalták el legrégebben a mai Oroszország területének legnagyobb részét. A finn határozottan különböző az árja-, vagy indoeurópai néptörzstől, amelyből szakadtak ki a kelták, a latinok, a germánok és a szlávok, tehát a mai Európa népeinek legnagyobb része. Ök a mongol fajhoz tartoznak, mely a japániaktól a magyarokig annyi népcsaládot foglal magába. A finneket az ural-altáji ághoz számítják, melyet nyelvi és test-, s különösen koponya-alkati különbségek elég élesen, s világosan jellemeznek, de melyekre itt hosszasabban ki nem terjeszkedhetünk. Ugy látszik a kőkorszakban Európa lakóinak legnagyobb része a mongol s valószínűleg éppen a finn népcsaládboz tartozott, mielőtt még a kelták, — az árja népcsalád legelső jövevényei Európában — ide bevándoroltak volna. A csontbarlangok leletei erre mutatnak. Később földrészünk északi részeire szoríttattak, ahol ha nem is uralkodó fajként, máig is fenntarthatták családi jellegüket. Ki lehet matatni, miben hatottak az orosz nép alakulására, s mi részét örökölte ez tőlök jellegének. Mert lassan-lassan, századok folyama alatt, ott is mind inkább közeledik a beolvadáshoz, amint hogy a többi Európában, a magyaron kivül, sehol sem birta megőrzeni külön létét. Oroszországban még mintegy tizenkét törzsben él, melyek három vagy négy családba sorozhatok. Ezek elseje az ugor, az egyetlen, melynek még Ázsiában is vannak maradványai, s mely csak két kisszámú népet: a nyugat szibériai ostyákokat s az északi Ural-beli vogulokat foglalja magába; de e népekkel, melyek a finn törzs legnyomorultabb, s legmiveletlenebb ágazatai, a legközelebbi rokonságban áll a finn néptörzs azon egyetlen ága, mely államot maradandólag alkotott, s egy évezred óta szerepel Európában, az egyetlen, mely magasabb miveltségre is birt emelkedni: t. i. a magyar. A második családhoz, mely az európai Oroszország északkeleti részein települt, a permiek, votyákok és szűrjenek tartoznak, mind a három nép óhitet valló, a két első földmivelésből, az utóbbi vadászatból élő. Azután jő a volgavidéki család, melyhez az Oroszországban élő finn törzsek három legnagyobbika: a cseremisz, csuvasz és mordvin számitható. Az utolsó család a szorosan úgynevezett finnek, vagy szuómi-k, kik a Finnlandi herczegség (éppen nem volt Finnország. G.) lakosságának ma is öthatodát teszik, s másfél millióra mennek. De Oroszországban is van még egy kétszázezerre menő finn, sőt maga Szent-Pétervár is valóban finn-földön épült, s legközelebbi környéke is csak a legutóbbi időben oroszosodott meg.

Való-e, mint sokan állítják, hogy a finn fajjal való keveredés és szövetség Oroszországnak helyrehozhatlan kárára és hátramaradására szolgál? Ez állítást méltán kétségbe vonhatjuk. Töredékes szétszórtságukban e finn törzsek önálló miveltségre igaz, hogy nem emelkedhettek ; de annál nagyobb fogékonyságot mutattak mindenütt a környezethez való szellemi és testi alkalmazkodásra, amit mutat az is, hogy a keresztyénséget már régóta fölvették, s ez is segítette a szlávokkal való egybeolvadásukat. Ha a nyelv az értelmiség fokának legbiztosabb mutatója: a szuómi, s különösen a magyar nyelv fejlettsége, gazdagsága, szépsége: a legbizonyosabb jel a finn törzsek szellemi képességéről. E két néptörzs, a finn és a magyar, a politikai és nemzeti életképesség, szivósság, s kitartás példái gyanánt is méltán idézhetők, s ebben is kimutatják, hogy a szláv, török, német fajok túlnyomó száma s uralkodása mellett is meg bírták tartani létüket, s önállásukat és nemzeti jellegöket.

Az orosz birodalom népességének második fö-alkatrósze, határozottan ázsiai jellegű, s az orosz birodalom sajátja, az, melynek a nyelvszokás a tatár nevet adta. Ámbár helytelenül; mert e név eredetileg csak a Dsingiz kán mongol törzsei egyikét jelölte, de aztán kiterjesztetett a Turkesztánból eredő valamennyi néptörzsre, bár ezek csak távol rokonságban vannak a tatárokkal. Valódi mongol-faj nép csak a Kaspi-tenger melléki kalmükök ma Oroszországban, kik ujabb időben, a XVII. század végén telepedtek meg itt, s alig egy század múlva, 1770-ben, nagy részük, az orosz elnyomás elől ismét visszaköltözött ázsiai hazájába, mig egy részök itt maradt. Buddhista vallásukat az orosz felsőség alatt is megtartották. Nagy-lámájuk, kit e század eleje óta a czár nevez ki, Astrakán közelében tartja székhelyét. Sajátságos, hogy az ural-altaji népcsaládhoz tartozó három törzs az ó világ három fő vallása közt oszlik meg: a finn keresztyén lett, a mongol buddhista maradt, a török-tatár pedig muzulmán. A tatár, az iszlámmal, korai és nemzeti művelődésre tett szert, virágzó városokat alapított, minő Kazán, Ázsiában és Európában hatalmas államokat szervezett; múltja fényes, de jövője annál kétesebb, mert a muzulmán hit, mely őt a nyugati polgárosultságtól elkülönözte, gátul szolgál haladásának.

A tatárok, a Dsingizkánéi, a XIII. században jöttek be Európába, jelesen Oroszországba is, s már a XVI-ban annak egészen a széleire voltak visszanyomva, s az orosz birodalom leglakatlanabb vidékein, a déli s keleti sivatagokon telepedtek meg. A keresztyén fegyverek elől ösztönszerűleg arra felé húzódtak, ahol még a próféta törvénye uralkodik. A kazáni és astrakáni khánságok eltörlése után, a Krímben igyekeztek összpontosulni, s a szomszéd pusztaságokon melyek még a múlt században is Kis-Tatárország nevét viselték. II. Katalin meghódítván  a Krimet, a tatárok tovább húzódtak ozmán testvéreik felé, s még napjainkban is, a sebastopoli háború, s a Kaukázus meghódítása óta, tömegesen folyik a mohamedán tatárok és nogájok kivándorlása. 1860—63 években 200 000 tatár vándorolt ki Taurisból, 784 falut hagyva üresen. Így fogy folyvást, s önként a mohamedán tatár elem az orosz birodalomban. Természetes következése a mohamedán és a keresztény vallás ellentétességének. E két vallás hivei nem keveredhetnek, s nem egyesülhetnek, ha csak egyik a másik hitére át nem tér. Ez pedig a legritkább, s csak kivételes eset, különösen mohamedán részről. A mohamedán hódítás némely gyönge, s alárendelt törzseket kitérített a keresztyénsógből. De a mohamedánokból legfölebb egyesek lettek keresztyénekké. A nép hátrál, kivándorol, engedi magát elfogyasztatni vagy kiirtatni, de nem lesz keresztyénné tömegesen.

Volt idő mind amellett, mikor a tatár fajnak nagy befolyása volt Oroszországra; azonban történelmi inkább, mint népfaj-alakító; hódított, de nem olvasztott magába. S ennek is oka éppen vallása sajátságaiban van. Az iszlám nagy hátránya, politikai hátramaradtságának fő oka, sem dogmájában, sem moráljában, hanem abban fekszik, hogy a vallást a politikával, a hitczikket a polgári törvénnyel összezavarja. A Korán biblia és törvénykönyv levén egyszersmind, s a próféta szava a jog egyedüli forrása: törvények és szokások örökre a vallás által vannak szentesítve, s ez egyetlen tény által minden muzulmán polgárosultság örökre helyt állóvá van téve; a határtalan haladás, keresztyén mivelődésünk lényege, lehetetlenné téve s a társadalom látszólagos fejlődése bármily


gyors legyen, egészében örökös mozdulatlanságra van kárhoztatva. Az iszlám e hátránya inkább hat a közállapotokra, mint a magán viszonyokra, jobban megköti az államot, mint az egyént, aki külbefolyásoknak engedve, idegen szokásokat vehet föl s haladhat, mig az egész helyt áll.

Politikai szempontból tekintve, az európai Oroszország tatárjai nem görditnek több akadályt a kormányzat elé, mint finn vagy szétszórt zsidó alattvalói. Kitűnt ez a krimi háborúkor is; bár még körülbelől felét tették azon tartomány lakosságának, alig birtak valami segélyére lenni az ellenségnek, mely között pedig hitrokonaik, a törökök voltak. Mint a finnek, apró néptörzsekre oszolva, nem alkotnak többé egységes nemzetet; náluk a nemzetiség helyét a vallás foglalta el, s kivándorlásaik folyvást kevesbítik a vallási rajongók számát közöttök. A taurisi kormányzóságban, hol a krimi háborúkor meg háromszáz ezerén voltak, e számnak alig harmada maradt meg, a többi kivándorolt s a keresztyénekhez képest számuk ugy áll, mint 1 az 5-höz. Egész európai Oroszországban alig haladja meg a mahomedán alattvalók száma a három milliót; s csak egyetlen tartományban, az Ufaiban teszik még többségét a lakosságnak. Másutt, még ahol legszámosabbak is, mint a kazáni, orenburgi és astrakáni kerületben, alig teszik a népesség egy harmadát, így megfogyatkozva, látni való, hogy nem fognak nagy akadályul szolgálni az orosz uralomnak. Következő közleményünkben a birodalom legfőbb alkotó eleméről: a szláv fajról fogunk szólani. (Folytatjuk)

 ár

 

 

 OROSZORSZÁGBÓL. 1884. 11. 173.

Dr. Thallóczy Lajos derék történészünktől érdekes könyv jelent meg az Atheneum kiadásában. «Oroszország és hazánk» a czime a szépen kiállított s Dörre Tivadar rajzaival érdekesbitett munkának, mely, mint előszavában mondja, pártatlan képe kivan lenni annak, amit egy elfogulatlan magyar ember Oroszországban egy évi ott tartózkodás alatt látott, tanult és tapasztalt.

Thallóczy utazása leginkább Oroszország déli vidékeire terjedt. Hosszabb ideig tartózkodott Odesszában, Kijevben, Moszkvában, huzamosabb időt töltvén a kiállításon. Bejárta a Volga vidékeit, kirándulásokat téve ázsiai Oroszországba, s bejárta a Kaukázust és Krimet. «Uti emlékek a czime e könyv tárcza-szerű részének, melyből ezúttal egy csoportozatát mutatjuk be a Dörre által rajzolt népalakoknak, melyeket Thallóczy utazása közben a különböző vidékeken megfigyelt s melyeknek eredeti fölvételü fényképeit magával hozta. Érdekesen mutatja Kijevböl, az orosz Jeruzsálemből, a «besza komandát», ami szóról-szóra mezítelen hadat tesz. Így nevezi az orosz a mezitlábas, rongyos napszámosokat. Végig haladnak, úgymond, a kijevi váczi-utczán, a Kreszczetikon s lekanyarodnak a Dnyeper partjára, mely színes bárkáival, fakó népségével a vámház alatti Dunaparthoz hasonlít, csakhogy rakpart nélkül, de ahelyett tömérdek piszokkal, sárral, éhségtől lézengő kutyával, néhol egy merengő czigánnyal vagy tatárral. Lekuporodnak itt a szegény mezítlábasok, mindegyik kivesz egy rakás kenyérhajat és ugorkát, megeszi s iszik az iszapos vízből. Ez volt a reggeli, az ebéd, mely után zsákot hordanak napestig. Így él itt az az osztály napról-napra, mely munkával keresi kenyerét.

A nép, a kisiparos osztály Kievben, a Podolon lakik; bő alkalom nyílik itt szinről-szinre látni a hires kazapokut, kik nemrég a zsidó boltok feltörésében remekeltek. Fényes hosszú csizmában, bő nadrágban, ezer ránczu kaftán-kabátban élik itt. csöndben napjaikat; meg se látszik rajtok, hogy oly veszedelmes népség.

Nizsni Novgorod-ban egész más Oroszország van már, mint Kievben. Moszkvában. Már itt a kettős kereszt megtűrni kénytelen a felhold szomszédságát. Tar fejű, apró szemű tatárok versenyeznek az európai fajjal s az ázsiai élet mindinkább érvényesül. Vásár idején itt találkoznak a keletoroszországi puszták népei. SL város nyugoti felén apró putrik képviselik a pusztai élet szállóit. A mi czigány-hajlékainkhoz hasonlók, de nem oly kényelmesek. Esténként nagy tüzet gyújtanak a város végén s a mordvinok és mordvinkák serege köréje telepszik. A nizsnii mordvinok tiszta fehérben járnak, fórfia, asszonya. Amazok szálasok, ezek inkább alacsony termetűek. Arczuk hosszúkás, hajuk vibigosbarna, erősek, kitartók s a többiekhez képest feltűnően tiszták. Színes bocskorban járnak, melyet az asszonynép még színes szalagokkal tesz díszesebbé. Ingeik téglavörös himzetüek. Nyakukon pénzekből fűzött láncz fityeg.

Csöndes nép, mely pogány hitében állhatatosan megmaradt. Lassanként fogynak, de nem oly rohamosan, mint a kazáni csuvaszok és cseremiszek.

Kazánon alól kezdődik a nemzetiségek Bábele. A pogány, czifra, sárgavörös gunyáju < Sí/v/nisze/c, kik bálványaik mellett sokat adnak a muszka istenekre is, a mellett szorgalmas, józan nép. Vannak keresztény rokonaik is, kik erős orthodoxok, egy már már oroszosodó s egészen földmives népség, s mellettük állítólagos hajdani atyánkfiai, a votjá/cuk, volgamelléki mordvinok, felváltva tatár-muszka elemmel, követik egymást békén, tarka rendben.

Akik a nyelvrokonság nyomait itt még kutatni kívánnák, azoknak sietést tanácsol derék fiatal tudósunk, mert, úgymond, nem telik bele 15—20 év, s csak romjait találják meg a most még kompaktabb törzseknek.

Szamarában, a Kazánon alóli volgavidéki városok mellett, a kumisz (erjesztett kanczatej) gyártása divatozik, savanykás, fehér pezsgő ital ez, mely a mi őstörténetünkben is szerepel s az orvosok szerint a tüdőnek jó. Szerzőnk azonban már ebben az orosznak ad igazat, a ki inkább iszik egyebet.

A Volga torkolata felé mindinkább ázsiai lesz a nép és vidék. Nyomorult tatár viskók, ha-lászkunyhók jelzik a Volga útját. Asztrakánban már a perzsa és közép-ázsiai befolyás látszik. A Volga mellékén pagódákat látni kalmük sátrakkal és kibitkákkal.

A kalmük hosszú, sovány, ferde és kisszemü, lapos homlokú, kiálló pofacsontu és éles állu nép, mely unni látszik még az életet is. Ravasz, álnok, kegyetlen és boszuálló faj. Életmódja az állattenyésztő népeké. Lóval, marhával, bőrrel kereskednek s némelyik halász, vagy teherszállító, ki egész tornyokat rak jámbor szamarára.

A Volga területétől délkeletre terül el a kirgiz sivatag, melyen ma már vasút visz keresztül. Orenburg alatt már karavánok állomásoznak. Karajnyaku, álmos szemű tevék száz számra állanak sorjában, várva a terhet. Mellettök kirgiz hajcsárok töltik a napot alvással. A vezérfelügyelő csöndesen pipál a teve púpján. Khiva, Bokhara, Taskend, Turkesztán és a kirgiz sivatag lakója idehozza nyers terményeit, melyekért gyarmatárut és kelmét visz haza.

A kirgizsóg, mely mintegy 4000 versztnyi területen lakik, erőteljes pusztai faj. Állattenyésztéssel foglalkozik s ő közvetít a pusztán. Középtermetű, hosszúkás arczu, fekete szemű, s orra csodálatosan tompa, pisze. Haját beretválja, öltözete a kámzsás kaftán és bő nadrág. Az asszonyt csak kötényéről különböztethetni meg a férfitól. Vendégszerető s a kereskedésben becsületes. Különben harczias, bátor. Ez az egyetlen nomád nép, mely nem fogy s már a szántóvető élethez is hozzátörödött és ellenáll a telepeseknek.

A kaukázusi eserkeszek félig kiirtva, kibujdosva, bégjeik közt, daczára, hogy orosz szolgálatban vannak, még mindig a legerélyesebb elem, melyet az orosz is nagyra tart. Férfias szép alak a nagy többség, villogó szemekkel, gyakorlott a lövés és hadi mesterség minden fogásában, a mellett kevéssel beérő. Csendesen vonul meg hegyei közt, csak néha szállva le a sikpágra, hogy szükségeit beszerezze. Ormaik alatt lovas csapatokban álldogálva igazán hasonlítanak a felettük kóválygó sasokhoz. Hajlékuk egyszerű, sárral betapasztottt kősátor, néhány bőr, egy-két csésze benne, fegyverek, kevés ruha, néhány darab lepény. Az istálló sokkal díszesebb, valamintbogy a ló is jobban él a gazdájánál. Az utón félhetsz tőle, sátrában életével őriz. Valóságos nemes faj ez, mely-i nek végzete, hogy elpusztuljon. Bajuk az, hogy erényeik túlságosan erények a modern világban, hibáik, előítéleteik meg összeférhetetlenek azzal, a mit az orosz czivilizácziónak ' nevez.

Ott vannak az abkházok, az utolsó fölkelés megkisérlői; a hízok, a kaukázi typusnak e délczeg képviselői, ma alighogy lézengenek. A vig, a zenekedvelő georgiai, a lesghii hamar össze-! olvad a hóditóval, a többiek meg elmállanak. Thallóczy a Kaukázus hegyvidékét érdekesen irja le. Sok uti viszontagsága lehetett, mert végül igy sóhajt fol: «Hálával gondolok vissza arra a lassú, de biztos járműre, mellyel elértem a Fekete-tenger partját. A jó grúzok antik eszköze, a tele kerekű taliga volt biz ez». Krimiából is sok érdekeset jegyez föl. Nekünk magyaroknak nem lesz érdektelen tudni, hogy Kherzonnak leggazdagabb földesura most \ egy magyar származású kormányzó, Erdélyi • nevű, de kinek csak typusa vall magyarra, természete doni muszka, l'tána az Orlay nevű, hasonlólag magyar vonatkozású család a főbir-tokos.

A föld őslakója, a tatár, kiknek utolsó khánja önkezével vetett véget nyomorult életének, ott pásztorkodik a dús legelőkön, imitt-amott dulogatva a kövér talajt. Idegen ö már a maga házában.

 

 

 

 


 S. L.: A Kaukázus népei. 1877. 27. 422.

A Kaukázus hegyvidékének összes néptörzsei együttesen leginkább a „Cserkesz" gyűjtő név alatt ismeretesek az olvasó közönség ama legnagyobb része előtt, mely a néprajz (etnographia) tudományával nem foglalkozik tüzetesebben. Valamennyi cserkeszt szép, magas termetű, csodálatosan tüzes, sötét szemű és fekete hajú, s lovagias testtartásu és járású hatalmas férfiúnak képzelünk, ki tetőtől talpig fel van fegyverkezve s a töltényeket elől a mellén viseli, nem hátul fényesre mázolt töltény tartóban, mint az európai katona. Ugy képzeljük őt, mint becsületes, nyilt szivü, vendégszerető, hajthatatlan, erős jellemű ós elhatározásu s szabadságért rajongó rettenhetetlen hőst. De Vámbéry Ármin tudós hazánkfia nem vélekedik rólok ily kedvezően. „Keleti életképek" czimü könyvében nagyon csendes-, mondhatni alattomos embereknek írja le őket, a mint kaukázusi szattyánbőr csizmáikban szótlanul és alázatosan járnak föl s alá a török paloták előcsarnokaiban, tarka, de többnyire rongyos ruhákba öltözve, s maguk után egy-két kiéhezett, didergő leánykát vonszolva, mig a háremajtókban órahosszakig alkudozva sikerül nekik valamelyik csaló rabszolgakereskedö haszonleső rut közvetítésével saját gyermekeiket rabnőkül eladni.

Ez utóbbi leirás épen ugy nem talál a Kaukázus minden törzsére, mint az előbbi túlságosan kedvező vélemény. Annyi kétségbe vonhatatlan tény, hdgy a Kaukázus erdökoszo-ruzta fensikjain és paradicsomi vöjgyeiben a világ legérdekesebb nepvegyüléke lakik már évezredek óta,-minthogy e hatalmas hegyláncz képezi Európa ós Ázsia közt azt a válaszfalát, •melynél az ó-világ majd mindenféle jöiptörzse összetalálkozott és összevegyült. E népfajokat tehát sem a legnemesebb törzsekről és családokról, sem pedig a kissé már elkorcsosodott kivándorlókról nem lehet helyesen megítélni. A mi pedig a „cserkesz" gyűjtőnevet illeti, erről alig lehet szó azon a vidéken, hol száz-meg százfelé ágazó, s a legkülönbözőbb népelemekből álló és különböző nyelven beszélő lakosságot találunk. A föld kerekségén sehol sincs oly aránylag csekély területen annyi különböző származású, jellegű, szokású, életmódú, nyelvű, vallású és viseletű népfaj, törzs és család összezsúfolva, mint a Kaukázusban, s főleg annak déli lejtőin. Ez mindenkor igy volt, s régebben talán még inkább, mint ma. Ha túlzottnak látszik is a régiek amaz állítása, hogy a kereskedés Dioszkuriász (a mai Suk-hum-Kále) vásárain 300 különböző népfajt hozott össze, annyi kétségtelen, hogy Strabo a Kaukázus keleti részében a Káspi-tenger partján ama kis tartományból, melyet hajdan Albániának neveztek és ahol jelenleg a lezghiek laknak, 26 különböző nyelvet tudott előszámlálni. Ibn-Haukál és Masszudi arab földrajzírók 72 különböző nyelvet említenek föl, melyeket Dérbent körül beszéltek, mintha csak ott épült volna egykor a Bábel tornya. Abulfeda az albániai kapunál emelkedő hegyet Gebel-il-Alaszonnak, a nyelvek hegyének nevezi. Ama népek, melyeket mi a „lezghiek" közös elnevezése alatt ismerünk, s melyeknek szokásai és viseletei meglehetősen hasonlitnak egymáshoz, még ma is 30 különböző nyelvjárást beszélnek. Összesen körülbelől 70- re teszik ama nyelvek számát, melyeket a kaukázusi törzsek ma is beszélnek, s gyakran megesik, hogy 4—5 falunak egy csoportban oly nyelve van, melyet a legközelebbi szomszédok sem értenek.

Ama fonalszálakból, melyek a kaukázusiak regóit és mondáit a hajdankor legnevezetesebb népeivel összefűzik, a merésznél merészebb föltevések egész hálózatát szőtték a nyelvtudósok és ethnographusok. Annyit átalánosságban is bátran ki lehet mondani, hogy a kaukázusi. összes népek ugyanazon egy törzsnek, a karth-liknak vagyis georgiaiaknak különböző ágai s az ottani összes nyelvek ugyanazon egy anyanyelvnek, t. i. a georgiainak leányai. A különbségek, melyek akarthli törzs különböző ágainál nyelvben, arczulatban és szokásokban mutatkoznak, részint az elszigetelt völgyekben választott s többnyire teljesen elzárt különböző lakhelyek égalji s más természeti viszonyainak természetes következményei, részint pedig ama befolyásoknak tulajdonitandók, melyeknek a szomszéd harczias államokkal való gyakori érintkezéseik következtében ki voltak téve. Ez apró népek történetkönyvónek lapjain csaknem szakadatlanul tartó véres küzdelmek vannak megörökítve, ugy hogy a tudományok és művészetek, az örmény irodalom virágzásának rövid tartamát kivéve, soha sem tudtak állandó tanyát ütni közöttök. Ez a főoka e gyönyörű emberfaj szegénységének és elvadulásá-nak, bár a természet a legértékesebb adományok egész bőségszarvát öntötte ki hazájára.

A jelen század eleje vagyis az oroszok rendszeres hódításainak kezdete óta élénk figyelemmel kiséri a világ e szép harczias törzs elkeseredett küzdelmeit, ezeknek vad és többnyire tragikus regényességét, ismeri nőinek méltán magasztalt rendkívüli szépségét s az érdeklődés irántok minden ujabb muszka invázió alkalmával megújul. Ez okból a mostanában megindult harczok is mélyebben vonják tekintetünket a Kaukázus hegyi tájainak belsejébe, s annak néhány néptörzsét részletesebben szándékozunk olvasóinkkal megismertetni.

A grúzok vagy georgiaiak. Georgia lakói, kik hajdan virágzó művelt államot alkottak, melyet szintén a muszka buktatott meg, a föld kerekségének legszebb népei közé tartoznak. Czedrus-növésű erőteljes férfialakok s nemesen szabályos arczvonásü, nagy, tüzes szemű s a lilioméhoz hasonló karcsú növésű nők oly gyakoriak náluk, hogy a szépség legelső diját a cserkeszek, örmények, görögök ós mingreliaiak mellett ők is a legteljesebb mértékben megérdemlik. A háremek rabnővásárain a georgiai nőkért mindenkor  legmgasabb árat fizettek. Azt a szépséget, melynél a sziv, lélek és kedély mintegy a szemekből és arczról sugárzik felónk, hiába keresnők Georgia fórfiainál és nőinél, ilyen szépséget csakis a valódi műveltség lehelhet az ember arczára. Öltözeteik festőiek és igézők; járásuk, testtartásuk és minden mozdulatuk komoly és méltóságteljes. A férfiak született harczosok, kitűnő lovasok és katonák, de inkább alkalmasak guerilla-har-czokra, mint rendes és fegyelmezett katonáskodásra. A persa lovasság szine-java mindig belőlük telt ki és a csaták sorsát rendesen ők döntötték el. Bátrak egészen a vakmerőségig, vendégszeretők, de hallgatagok, éles elméjűek, okosak, de tudatlanok és műveletlenek. Oroszország közülök szedi össze a kaukázusi harczokra legalkalmasabb csapatokat. A georgiaiak földmiveléssel és mesterséggel foglalkoznak ; a kereskedést s az üzérkedések mindenféle faját büszkén lenézik és megvetik.

Az imerick vagy imeritiek. Imerithia népe hasonlít a grúzokhoz; nagy, nyúlánk termetűek, s arczuk talán még szebb s mozdulataik ügyesebbek. E tartományban még az u.n. parasztokról is azt hinné az ember, hogy mindnyájan előkelő származásúak. Sokat adnak a rendre és tisztaságra; ruházatuk, lovaik, fegyvereik és hadi fölszerelésük mindig a legjobb állapotban vannak. Beszedők s egész modoruk élénk, tüzes, bátor, sőt merész, de hányzik náluk a kitartás ugy a háborúban, mint egyéb vállalataikban is. Bőkezűek, s kincsre, vagyonra nem vágynak, mindig a pillanatnak élnek, a nélkül, hogy a jövővel törődnének. Szeretik a dalt és zenét, ügyes szépirók s a legtöbben igen szépen tud-: nak énekelni. Ilyenek voltak ők hajdan s ilyenek ma is, bár az oroszokkal való érintkezésök s az átalános elszegényedés sok kedvezőtlen változást idézett elő nálok is.

A mingrélek. Mingrelia lakói, valamint a georgiaiak és imerithiek is, nagyobbára keresztyén vallásúak s minthogy nőik nem járnak fátyo-lozottan, könnyű meggyőződni e kaukázusi fajok bámulatos szépségéről. A mingrélek földe, az Ingur folyónál kezdődik, s attól dél felé terjed. Mingrelia lakóit a régi kolchisiak egyenes maradókainak tartják, kiknek virágzó berkei egykor Jázonnak és társainak nyújtottak árnyékot. Fővárosuk (vagy* inkább fő falujuk), Szugdidi, melyben Mingrelia főnemesei laknak, kik büszkén viselik az orosz tábornoki rojtokat, t. i. azok, a kik e „kitüntetésre" érdemesekké tették • magukat. Közeli rokonságban állnak velők a gvrik vagy Guriel tartomány lakói.

Az eddig elősorolt néptörzsek az abcházokkal együtt a Kaukázus déli lejtőin laknak. Itt, különösen pedig Abchaziában, legtovább tartották meg uralmukat a törökök, s ezért sikerült nekiek oly könnyen a partra szállni az abchazok földén Szukhum-Kálénál a mostani háború alatt. Szukhum-Kále a Kaukázus délnyugoti lejtői fölött uralkodik a Szocsa folyótól az Ingurig s elfoglalása ritka előnynyé válhatik a törökök . ázsiai hadműködésére nézve, ha helyzetűket jól kizsákmányolják.

A Kaukázus északi lejtőin lakó törzsek körül az adighéken vagy tulajdonképeni cserkeszeiken kiviil különös figyelmet érdemelnek az oíszétek, kabardók vagy kabardinok,"'csecsenczék és lezghiek. A hegyláncz közepe táján, a kabar-dok földjétől délre laknak az osszetek, kik négy altörzset képeznek. A tudósok ma sincsenek tisztában e nép eredetével. Némelyek az asszók ! vagy alánok. utódainak tartják, s e szerint a | finn-ugor törzsből szármázhatják őket, mig i mások azt állítják, hogy délről vetődtek oda és i a hindu-persa népcsaládnak képezik egyik elágazását. Sőt vannak, kik germán fajnak tekintik e népet, mig a legújabb utazók azt mondják, hogy egészen önálló külön népfajt képeznek. Öltözetök a cserkeszekéhez hasonlít. Bár most is merész vadászok és katonák tudnak lenni ha kell, az utóbbi időkben a nép nagyobb része földmivelésre adta magát és a kardot ekével cserélte föl.

AL os-zetekhez közel, a Terek folyó felső vidékén laknak a kabardok, Nagy- és Kis-Ka-barda lakói. Harczias szellem, vitézség, s szabadságvágy tekintetében ök sem állnak hátrább nyugoti szomszédaiknál, a cserkeszeknél. Ámde az oroszok őket igázták le először, s földüket I a várak és megerősitett állomások egész hálózatával vonták be, s igy a harczias szellemet könnyebben féken tarthatták bennök. De azért ma is örömest fognának fegyvert bármikor, : csak kilátás kínálkozzék elvesztett szabadsá-| guk és függetlenségük visszavívására. A >a-í bárdoktól keletre laknak a csecsenek, Samyl kiválasztott népe. E törzsből származott a nagy próféta s még nagyobb hadvezér, kinek dicső emléke ma is élénken él a nép szivében. A törökök kikötésének hírére azonnal föl is lázadtak Csecsnia lakói s azóta sok nyugtalanságot és bajt okoztak északi zsarnokaiknak. Ha sikerül az abcházokkal kezet fogniok, Dagbesztánt ós Kabardát is könnyen magukkal ragadhatják s akkor vége lenne az orosz hadsereg szárazföldi összeköttetésének az anyaországgal. A lezghiek Daghesztánban laknak, s ők is a Kaukázus legharcziasabb törzsei közé tartoznak, Az oroszok ellen folytatott szabadságharczok-ban tevékeny részt vettek s szép termetű, szilárd akaratú s egészen a vakmerőségig bátor katonák valamennyien.

Ily elszánt és vitéz törzsek fölkelésére alapították a törökök kaukázusi hadmüködésök sikerének reményét. A remény eddig nagyon csekély mértékben teljesült, de az Örményországban közelebbről elért eredmények talán jó hatással lesznek a kaukázusi események kedvezőbb menetére is.

 

 

 Sámi Lajos.  Oroszország mohamedán lakói. 1877. 313.

Mióta Oroszország a közép-ázsiai tatár khánságok nagy részét hatalmába kerítette, a fehér czár muzulmán hitű alattvalóinak száma közel tíz millióra szaporodott. Midőn tehát a czár a keresztyénség nevében üzent háborút a szultánnak, ezáltal oly tüzet dobott szomszédjának házfedelóre, a melyről saját hajléka is könnyen lángot foghat. Tiz millió muzulmán fogja meghallani Oroszországban a padisah szózatát, hogy az „igaz hit" veszélyben forog, s a próféta lobogóját ki kellett bontani; ennyi mohammedán hitű alattvalóval kellend Oroszországnak leszámolnia, mielőtt az iszlám teljes kiirtására vállalkozhatnék.

Oroszországnak Európában is vannak muzulmán alattvalói; nem is emlitve a Kaukázus elnyomott vitéz törzseit, ott vannak Krim, Kazán j és Asztrakhán tatárjai, kik még mindig Mekka felé fordítják arezukat, mikor imádkoznak. Kazán már egy darab Ázsia; ott az oroszok és a tatárok egy és ugyanazon városban élnek együtt a keresztyén imaházak tornyai és kupolái mellett ott emelkednek a mecsetek karcsú minaretjei is. Az oroszok egykori kazáni és asztrak-háni tatár khánságokat és a Yolga folyó egész alsó vidékén finn és tatár eredetű törzsek képezik a lakosság legnagyobb részét ma is; a délen és keleten elterülő sivatagokon kalmükök és kirgizek kóborolnak nyájaikkal ide s tova. Kazán 1441-ben szakadt el a nagy mongol birodalomtól, Asztrakbán pedig 1238-tól 1557-ig állt fenn mint önálló khánság. Mindkettőt Iván, a „rettenetes", hódoltatta meg Oroszországnak.

Kazánt a tatárok nemzetük és hitök nyu-goti határának tekintik. A „szent" Bokharának volt gyarmata e város és egyszersmind a közép-ázsiai tatár uralomnak Európában előre tolt határállomása. Tatár lakói még mindig szent áhítattal tekintenek a távol kelet felé, honnan ide a Volgáig nyomultak elő. Khiva és Bokhara ugyanaz nekiek, a mi az ó hitű hébereknek Szikhem és Jeruzsálem. Ok az iszlamis-mus ama szent hajlékait tekintik valódi hazá-joknak, habár csak képzeletben is, és a legmélyebb fájdalommal tölti el szivöket, hogy Szamarkand és benne a dicső Timur sirja is az istentelen oroszok hatalmába került. A kazáni mohammedán költők'nia is legszivesebben éneklik meg Bokhara viruló erdőit és illatos mezőit; kedveseik kerekded, rózsás arczát a khivai almákhoz s szenvedélyük hevét Balkh forró nyarához hasonlítják.

Egy arab rege a prófétának egy mondását emlegeti s ezt a mohammedánok oly jövendölésnek tartják, mely már is beteljesült. E monda szerint az iszlám hivei mindig urak lesznek mindazon tartományokban, melyekben a pálmafa érett gyümölcsöket terem; ellenben ott, a hol ez az áldott fa nem tenyészik, megmaradhatnak ugyan egy ideig, de állandóan még sem fognak uralkodhatni. E jóslat már ezer év előtt beteljesült. Mindazon tartományok, melyekben a datolya szabadon tenyészik, az arabok és az iszlám uralma alatt állanak és Mohammed hite állandó gyökeret vert ott. Ellenben a hol a próféta hivei a pálmák tenyészetének határain tul tettek hódításokat, onnan több vagy kevesebb idő múlva vissza kellett vonulniok. Spanyolországban, melyet pedig méltán lehet szelídebb kiadású Afrikának tekinteni, nem volt maradásuk s vissza kellett vonulniok Marokkóba. A Volga vidékén is meghajolt a félhold a kereszt előtt, s híveinek nagy része khivai és bokharai törzs- és hitrokonaihoz költözött vissza. A marokkói mórok még ma is álmodoznak Szevilla és Granada visszafoglalásáról ; az Andalúziából kiűzött moriszkók utódai ma is szent ereklyék gyanánt őrzik családjaiknál az egykor birtokukban volt fényes paloták kulcsait, még pedig ama hiteles okmányokkal együtt, melyek hajdani tulajdonjogukat igazolják. A Volga balpartjának egész területére a kirgizek tartanak igényt; főnökeik a kazáni khánok egyenes és jogszerű örököseiül tekintik magukat. Az iszlám követői ama körülményben, hogy itt-ott hitetlenek uralkodnak felettök, mindenütt Allah büntetését látják azért, hogy hitök gyakorlatában nem voltak elég buzgók: de bizton remélik, hogy Allah haragja egykor megszűnik s őket ismét kegyelmébe fogadja. Igaz, hogy a bűnhődés sokáig tartott s talán még ezután is sokáig fog tartani, de ha Allah egykor ismét kegyelmet és könyörületességet mntat irántok, egykori birtokaikat diadallal fogják visszafoglalni. Ilyen és éhez hasonló hiedelmekkel a mohammedánt mindenkor tűzbe lehet vinni, s nagyon valószínű, hogy a görög kettős keresztnek nagyon is nehéz küzdelme lesz a félholddal.

A leigázott muzulmánoknak igen különböző sors jutott osztályrészül a különböző országokban. Például Andalúziában a legkegyetlenebb vadságig fanatizált keresztyének dühöngtek a mórok ellen tűzzel és vassal; századokon át halálos büntetés alatt volt megtiltva utódaiknak, hogy Spanyolország földjére léphessenek. Oroszországban, természetesen a félelem által javasolt helyesebb politikából, eleinte békén hagyták a tatárokat ós nem háborgatták foglalkozásaikban. Ámde azért Kazánban és Asztra-khánban, úgyszintén a Krímben és Kaukázusban is néha kegyetlen üldöztetéseknek voltak kitéve, ahogy ezt a kereszt és a félhold közt levő ellentét a muszkák felfogása szerint megkívánta. Még ma is gyakran kitör a kölcsönös gyűlölség a két vallás hivei közt, s gyakran véres csatákat vívnak egymás ellen az utczákon. És ily parázs alatt pislogó tűzzel akar most a minden oroszok czárja merész játékot űzni, nem gondolva meg, hogy az elfojtott láng ismét előtörhet s a muszka birodalom egy részét hamuvá perzselheti!

Végül helyén valónak látjuk ide igtatni, a mit egy franczia utazó, Bemy, mond a mohammedán vallásról: „Bármit tartanak is Mohammed hitéről, nem lehet elvitatni tőle, hogy a keletiek természetével bámulatosan öszhangzik az s mintegy teremtve van számukra; ezért is terjedt el az oly nagyon keleten. Az értelemtől nem sokat kivan, de annál többet a képzelem-től. Mindenekelőtt arra törekedvén, hogy a képzelemnek szélsőségekben járó irányait a legszigorúbb vallási szabályok által megfékezhesse és rendezhesse, sikerült az iszlámnak mindazon érzéki hajlamokat, melyek a forró égöv alatt oly veszélyesek, csaknem teljesen mellőzni. A férfiaktól a nőnemet oly szigorral ós következetességgel különité el, mely méltán megérdemli csodálkozásunkat, s egyszersmind eltiltotta tölök a szeszes italok élvezetét is, a keresztyén nyugot legnagyobb csapásának ez állandó szülő anyját. A mohammedán vallás az ázsiai népek anyagi és szellemi fejlődését tagadhatatlanul nagyban elősegítette ; talán többet használt azzal, a mit eltiltott, mint azzal, a mit megengedett s bár híveinek életét igen szűk korlátok közé erőszakolta, mindazáltal, hogy még e szűk, legalább előttünk, európaiak előtt szűknek látszó, szigorú korlátok közt is lehetséges a szellemi ós anyagi előhaladás és emelkedés, Granada, Szevilla, Kordova, Bagdad 8 a mohammedán czivilizáczió többi volt székhelyei.

 

 

 

Váry Rezsó: OMSZK városa. 1918. 36. 518.

A szibériai fogolytáborok között a leghirhcdtebb Omszk. Ezen a városon minden fogoly átutazott és táborában legalább néhány hetet töltött, míg tovább szállították Közép- vagy Kelet-Szibériába. Az örökké emlékezetes omszki fogolytábor úgynevezett «büntető tábor» volt, ahol legtöbbet szenvedtek katonáink. A forradalom is az összes szibériai városok között Omszkban zajlott a legnagyobb hullámokban és a legszélsőbb kinövésekben, ami nem hagyta érintetlenül a foglyok sorsát se. Legújabban a cseh-tót hadsereg garázdálkodása folytán lett ország-világon ismeretes Szibériának ez a legnagyobb és leggazdagabb városa, amelynek magatartása elhatározó befolyással bir Szibéria többi városaira.

Omszk éppen úgy fekszik az Irtis és Om összefolyása szegletében, mint Szeged a Tisza és Maros egyesülése mellett. E városhoz hasonlítható terjedelemre és népességre nézve is, de egyebekben már nem. Omszknak csak a közepén van néhány utczája, moderm kőházakkal, beton járdával és makadám kocsiúttal, azokon kívül egyetlen utczája sincsen burkolva, a gyalogjárókat pallók alkotják, és házak fagerendákból vannak építve. Az orosz városok jellegét ezek a faházak és arany-zöld-kék-sárga-piros színű és retekformájú bádogtornyokkal éktelenkedő templomok adják meg. Nem lehet azonban tagadni, hogy a jobbmódúak csinos faragásokkal díszített faházai tetszetős benyomást keltenek.

Az Irtis folyó Omszknál legalább kétszer olyan széles, mint a Duna Budapestnél és az Om sem kisebb, mint a Tisza Szegednél. Mindkét folyón hatalmas gőzhajók közlekedtek, és az omszki kikötőben igen élénk hajóforgalom — volt békében. Most csak néhány rozzant fahajó jár rajta, az egykori büszke gőzösök megrongálva, vízbe merülve vagy teljesen széthullva hevernek a part mentén. A forradalom óta úgyszólván minden hajójárat megszűnt, mert nincsen már se személy- se vagyonbiztonság.

Szibéria hatalmas folyamain kalózhajók garázdálkodnak, és ezek minden szállítmányt kirabolnak. A város keleti szélén van a Szibériai Vasút, terjedelmes pályaudvara és állomás épülete, ahonnan három irányban ágazik szét a vasút, nevezetesen nyugatnak Cseljabinszk, északnak Tyúmen és keletnek Irkuczk felé. Omszkot az Irtis folyam és az Ázsiai Vasút Nyugat-Szibéria empóriumává tették, mert itt gyűlik össze minden áru, mely vasúton, hajón, szánon vagy karavánon érkezik az omszki tartomány vagy Európa számára. Mióta az amerikai gyárak mind nagyobb tért hódítottak az orosz piaczokon, azóta Wladivosztok felől is egyre sűrűbben érkeznek a szállítmányok. A pályaudvar és az Irtis kikötője körül óriási árúraktárak emelkednek, melyek között békében rendkívül élénk sürgés-forgás uralkodott. Mindez azonban teljesen megszűnt a forradalom kitörése óta. Az árúraktárak üresek és az élet kihalt belőlük.

A város legszebb része a belváros, mely az Om torkolata mellett fekszik. Itt vannak a legtisztább és legrendezettebb utczák, modem emeletes középületek, bankok, árúházak, iskolák, múzeumok, kávéházak, vendéglők, színházak és templomok. Leghosszabb és legfényesebb két utczája a Lyubliszkija-Proszpekt és az Atamanszkája-ulica, melyekben béke idején hatalmas villamos ívlámpák szolgáltatták az esti világítást. Most az egész városban vak sötétség van alkonyat után. A város összes utczái ebből a két főutczából indulnak ki és ágaznak szét szeszélyes rendetlenségben. Minél távolabb megyünk a belvárosból, annál szélesebbek és piszkosabbak az utczák, melyekben nyáron örökös porfelhő gomolyog, eső idején ember, ló és szekér megfeneklik a sártengerben. Télen pedig havazáskor alig látszanak ki az öles hóból a jól-rosszul összetákolt nyomorult kis fa viskók.

A belváros utczáiban rendes viszonyok között gyorsan lüktető élet és mozgás folyt, amit főleg a bankok, üzletek és mulatóhelyek okoztak. A városban két nagy orosz bank és több külföldi pénzintézet fiókjai működnek. Nagy számmal vannak orosz és tatár áruházak. Érdekes jelenség, hogy míg másutt legtöbb helyen a kereskedelem és bankügy főrészt a zsidók kezében összpontosul, itt leszorítják őket e térről az oroszok, de főleg a tatárok. Szibéria nagykereskedői és bankárai a tatárok. Ők a laggazdagabbak és legszolidabbak. A zsidók itt csak szatócskeres-kedéssel foglalkoznak. A Sanin-féle tatár bazárnál nagyobb és díszesebb árúház nincs se Budapesten, se Bécsben. Kapható benne mindenféle czikk, amire csak szüksége lehet az embernek születésétől holtáig. Följegyzésre méltó szokás még itt, hogy minden üzletben a bejárattal szemközt levő falon szentkép lóg égő méccsel, amely előtt üzletnyitás után együtt imádkozik a főnök segédeivel. A vevő pedig belépéskor megáll és bókol a szent kép előtt, hányván magára számtalan orosz keresztet. Kaczagtató látvány idegen számára megfigyelni azt a körmönfont huceutságot, hogyan iparkodnak egymást kölcsönösen becsapni boltos és vevő a tarka szentkép patronátusa alatt.

Nem nehéz elképzelni, hogy milyen mozgalmas és tarka-barka sokadalom hullámzott Omszk utczáin, ha tudjuk, hogy béke idején itt találkoztak Nyugat- és Közép-Ázsia különféle népei, hogy lebonyolítsák egész esztendőre szóló vásárlásaikat. Azelőtt nem volt szokatlan látvány, hogy egész karavánok felvonultak teveháton Omszk utczáin és lerakva mázsás csomagjaikat, melyeket Turkesztánból, Perzsiából, Mongoliából és Kínából hoztak, ősi módra cserekereskedést kezdtek a bennszülött lakossággal. Hallani lehetett az utczákon és piaczokon kis és középső Ázsia minden nyelvét. Omszkban 53 gyár és 400 nagyobb üzemű műhely van, melyek azelőtt 85 millió púd (1 púd 16 kiló) árut termeltek. Legfejlettebb volt a vaj gyári termelése. Itt alig van 100 deszjatin-nal (valamivel több egy katasztrális holdnál) biró gazda, kinek ne volna vajgépe. 1914-ben hetenként 11 vagon vaj indult innen egyenesen Rigába, ahol angol hajók vették át a vajszállítmányt. Voltak azonkívül exportra dolgozó igen fejlett szeszfőző-, bőr-, festék-, maccaroni-, szappan- és gyertyagyárak. Ezek a gyárak és műhelyek a forradalom kitörésekor beszüntették üzemüket. A vasutakon megakadt nemcsak az áru-, hanem a személyforgalom is. Mindezek folytán a városi üzletek is becsukták boltjaikat, a kereskedelmi forgalom teljesen megbénult. Csak néhány üzlet van még nyitva, de ha ezekbe belép a vevő, elképedve látja, hogy a ládák és fiókok üresek, csak néhány hitvány portékát dugdosnak zár alatt, amelyet felháborító áron kínálnak. Gyáripari czikk már egyáltalában nem kapható, csak élelmiszer van még elegendő bőségben és ennek ára a mienkhez képest elég alacsony. Omszk város külső képe a forradalom óta gyökeresen megváltozott. Utczáin rengeteg piszok halmozódott össze és e szemétdombok állandó tüntető fölvonulások, csetepaték, rablás és gyilkolás színhelyei. A lakosság jobb érzelmű része ismeretlen lakásokban rejtőzködik vagy kivándorolt, az utczákon csak kalandorokat, feslett erkölcsű nőket, vad csőcseleket és rakonczátlan vörös-gárdistákat látni, kik előtt nem biztos fényes nappal se a járókelő élete és vagyona. Állandóan fosztogatják az üzleteket és magánlakásokat. Mivel a kormány késedelmesen fizeti őket, abból élnek, amit rabolnak. Akinek házában pénzt vagy árút sejtenek, azt fényes nappal megrohanják és az áldozat még örülhet, ha élve jut ki a «rekvirálás»-ból. A járdák és kocsiutak megrongálva, a kövek és pallók fölszakítva még abból az időből, mikor nagyobb utczai harezok dúltak. A középületekről lehullott a vakolat, az ablakok üvegtáblái bezúzva gépfegyverek és puskák golyói által.

Minden kulturális munka szünetel. Az iskolák bezárva. Pedig Omszknak 29 középfokú és 51 népiskolája van. Érdekes megemlíteni, hogy míg fiúk számára csak 5 gimnázium, illetőleg reáliskola áll fönn, addig leánygimnázium 11, melyek közül 4 állami és 7 magánintézet. Tudni kell ugyanis, hogy orosz bevallás szerint Szibéria kultúrája a nők műveltségére van alapítva. Ez volt eddig az állami politika. A fentiekhez sorakoznak még a különféle szakiskolák. A kirgizek és tatárok saját muzulmán iskolákat és intemátusokat tartanak fönn. Sőt a menonitáknak és vegetáriánusoknak is vannak iskoláik. Mindezek tetejébe működik Omszkban 2 tudományos (1 földrajzi és egy néprajzi) társaság, a művelt társadalom számára nyitva áll 4 közkönyvtár, sőt 8 az alsófokú nép számára is. Van gazdagon fölszerelt, de teljesen elhanyagolt múzeuma, megjelenik 2 politikai és 4 szaklapja. Ezekből az adatokból is eléggé kiviláglik, hogy Omszkban a forradalom előtt élénk kulturális munka folyt. Mindez azonban most teljes pangásra jutott. Ennek egyik fő-oka,hogy a bolseviki kormány nem tudja fizetni alkalmazottjait. A diákok fölcsaplak katonáknak, a leányok pedig szlrájkot mondtak ki, mert jobban tetszik nekik a szabad élet. Megjegyzem itt, hogy tulajdon szememmel láttam 12—13 éves lovas gárdista katonákat és 14 éves lányokat, kik teljesen a maguk lábán élnek a forradalom szolgálatában. A női erkölcsről egészen másképpen gondolkoztak Szibériában már a forradalom előtt is, mint Európában. Azon nem ütköztek meg az oroszok sohase, hogy már a gimnazista lányoknak szeretőik vannak.

Omszkban sok és köztük igen érdekes történelmi múlttal biró templom emelkedik, de ezek most konganak az ürességtől. A templomokat a bolsevikik kirabolták azon a czímen, hegy lefoglalják kincseiket az állam részére. A védő papokat és hívőket gépfegyverekkel űzték ki a templomokból és a töméntelen arany-ezüst drágaságot a csőcselék ragadozta el, nem jutott belőle az államnak semmise. Legrégibb tamplom a Voenni Nikoli-Dom, ebben őrzik azt a zászlót amely alatt harczoltak Jermak kozák vezér, Szibéria első hódítójának csapatai. Az egyházi ruhákat és edényeket még II. Katalin czámő ajándékozta. Ennél sokkal kisebb az omszki érsekség székesegyháza. Régen épült a Cserkov-kolostor és temploma, mely a legnagyobb valamennyi között. A lengyel katolikusok is emeltek a maguk számára templomot, mely a legkisebb, de a legizlésesebb. Ezeken kívül vannak még muzulmán mecsetek karcsú minaretekkel, a kirgizek és tatárok számára. Vallásos hitélet csak a katholikus templomban és a muzulmán mecsetekben folyik, az orthodox templomokba csak papok járnak ájtatoskodni, mert bolseviki felfogás szerint a vallásosság nem fér össze a forradalmi szellemmel.  

Annál vígabb élet folyik a színházakban, mozikban és mulatóhelyeken. A forradalmi csőcselék, mely könnyen, szinte munka nélkül szerzi pénzét, gondtalanul el is mulatja azt nyomban. Ha elfogyott a pénze, szerez «cape-rape» módjára, ez nem okoz neki gondot. Elmondhatni, hogy amily gyorsan bezárultak a forradalom dúlásakor a komoly munka házai és műhelyei, olyan tempóban nyíltak helyükbe mulatóhelyek és lebujok, melyeknek ma Omszkban se' szeri, se' száma. Ezekben a züllött nép pazarolja forradalmi szerzeményét. De van Omszkban a komoly művészeknek és nemes szórakozásnak is hajléka. Már békében állott két színháza éspedig a Városi Színház és a Kereskedelmi Egyesület Színháza. Ezekben kiváló társulatok játszanak állandóan és zenekaruk is kitűnő, mely nem más, mint a prágai 28. cs. és kir. gyalogezred egykori katonabandája.

Omszk város lakosainak száma 140 000 volt 1914-ben, de ez a szám tetemesen megnövekedett, mióta tömegesen vándorolnak Szibériába az európai orosz inségesek. A lakosok fele részben oroszok, a másik felét kozákok, kirgizek, tatárok, lengyelek, németek, kinaiak és zsidók teszik. Legműveltebbek a kozákok (junkerek), lengyelek és németek — leggazdagabbak a kozák junkerek és tatárok, etnográfiailag legérdekesebbek a kozákok, kirgizek és tatárok. A kirgizek és tatárok voltak az őslakók, a kozákok az első hódítók — erre a különbségre még ma is büszkék, a többieket csak jöttmenteknek, betolakodóknak tartják.

Ennek a hatalmas városnak közvetlen közelében volt a fogolytábor. Az eddig mondottakból azt hihetné valaki, hogy ilyen kulturális góczpont közelében tűrhető lehetett a fogság, hiszen a 140 000 emberben csak volt arvnyi emberbaráti szeretet és melegség, hogy annak kiáramlása megenyhítette fogságunkat. Nem — ellenkezőleg! Bábokként be voltunk zárva és havonként csak egyszer mehettünk be a városba szuronyos őr kíséretében két órára. És ezen most már nem is csodálkozom, mert ez a háború megtanított arra, hogy a legújabb kor technikai kultúrája csak még vadabbakká tette az embereket, mint voltak azelőtt.

 

 

Váry Rezsó. ÉLET AZ OMSZKI FOGOLYTÁBORBAN. 1918. 47. 654.

Az omszki fogolytábor alig 2 km.-re fekszik a várostól. Keletre tőle a szibériai steppe kezdődik, honnan tavasszal virágillatot, nyáron forró homokot, télen éles hózivatart hord feléje az állandóan fúvó szél.

Mikor egy hónapi transzport után megérkeztünk a tábor elé, furcsa stilű fatornyos kapuja, négy sarkán emelkedő őrbástyái és magas deszkafal mögül kilátszó hangárszerű épületei visszaidézték bennünk azt a képet, melyet diákkorunkban Priszkosz rétor jelentése rajzolt elénk, olvasván az ő csodálkozó leírását Atilla hún fejedelem fából épült palotájáról. A tábor területe körülbelül akkora, mint egy alföldi város vásártere, másfél öl magas szöges dróttal csipkézett palánkkal van bekeiítve, sarkain őrtornyokkal, bent két sorban 17 barakkal és néhány bizarr épülettel — mindezek fából. Helyén 1910-ben a szibériai mezőgazdasági kiállítás volt és a barakkokon kívül a többi épületek kopott színükkel, letöredezett faragványaikkal még abból az időből maradtak fenn. Itt helyeztek el bennünket, adván lakásul pajtaszerfi barakkokat, minden belső berendezés, ágyak, fűtés, világítás és takarítás nélkül. A tiszt ügyességétől, ízlésétől és pénztárczájától függött, miképen tudta berendezni magának azt a 2 négyszögméter területet, mely reá esett. Eleinte 70-en, később 160-an laktunk egy barakkban. A tiszti barakkokon kívül van még néhány épület : az orosz parancsnoki iroda, őrség, kantin, konyha, maródiszoba, la fka — (szatócsüzlet) és katalaska (úristcm) számára. A kerítésen kívül és belül, továbbá az őrtornyokban szuronyos konvojok őrzik a 7—800 főnyi tiszti tábort.

Télen reggel 7-kor, nyáron 6-kor jön az inspekciós konvoj csengővel és harsányan ordítja :

— Sztaváj, sztaváj goszpoda csaj kusáty, záftrákátyl... kelj, kelj föl uram teát inni, früstökölni!...

A reggeli toalett elvégzése és a tea elfogyasztása után beállít az orosz starzsi (altiszt) és vezényel:

— Povierka ! Számlálás ...

A barakklakók sorakoznak a középen és nagy fontosan, többszöri ismétléssel megtörténik a foglyok összeolvasása, legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ismét megszökött 1 —2 tiszt. Ezután reggeli sétára indul a nép a tábor udvarára, körben, a kerítésen belül. Többen a konyhához sietnek és megnézvén a kifüggesztett étlapot, örvendezve hirdetik: Ma tüdőleves és hagymás szósz lesz gombóccal ebédre, máj pörkölt vacsorára!

Akiknek engedélyük van kimenőre, indulnak az irodába és szuronyos őr kíséretében sietnek a városba fürödni vagy bevásárolni. Megérkezett eközben az orosz rikkancs is friss lapokkal és az oroszul tudó tisztek mohón fordítják a körülállóknak a legújabb és legmegbízhatatlanabb híreket. De a legártatlanabb jelentés is, míg a barakkokig jut, képtelen öröm- vagy rémhírré növekedik. A fogság pszichológiájához tartozik, hogy senki se tud benne objektív maradni és önkénytelenül túloz.

— Megkötötték a békét!... Holnap szabadok leszünk!... A jövő héten indulunk haza ! s kötöttek száz fogadást pro és kontra béke, megvitatták a politikai és harcztéri eseményeket, csatákat döntöttek el, végre kisült, hogy korai volt az ujjongás, béke nincs és nem is lesz egyhamar. De azért minden reggel így köszöntik egymást foglyok és orosz katonák:

— Mir bugyet .. . Jön a béke ...

Ha szép idő kedvez, a barakkok között fölállnak ifjak s öregek csuklógyakorlatokra. A választott vezető katonásan vezényel:

Törzshajlítás előre és hátra!

— Futólépés háromszor a barakk körül! A sport és atlétika kedvelői ezalatt püfölik az ököllabdát, nagymétát játszanak, vagy treniroznak különféle versenyekre. Télen korcsolyáznak a maguk készítette jégpályán — 40° hidegben.

Reggeli séta után 9-kor a tisztek nagyobb része visszamegy a barakkokba tanulni, összegyűlnek kisebb-nagyobb csoportokba és az előadó  szigorú arccal magyaráz a figyelmes hallgatóságnak. Diákkorukban nem tanultak ily szorgalmasan. Az órákat és leczkét komolyan veszik, aki mulaszt, bírságot fizet. Serényen folynak nyelvi, irodalmi, művészettörténeti, jogi, kereskedelmi, közgazdasági, műszaki és egyéb kurzusok. Angoltól törökig tanulják a földkerekség minden megtanulható nyelvét.

Tíz órakor megnyílik a könyvtár és fut, aki könyvet akar kapni. A könyvtárban természetesen mindenféle nyelvű könyv található, még héber is, de magyar nincsen. A tisztek kisebb része a tanulási idő alatt a kantinban gyülekezik ének- és zenepróbára. Van magyar, német és osztrák zenekar, melyek versenyeznek egymással. Legnépszerűbb a magyar. Vannak szép számmal a foglyok között művészek és művészkedők. Ezek rajzolnak, festenek, faragnak, szőnyegeket szőnek... vagy ruhát foltoznak és harisnyát stoppolnak. Ha itthon lesznek, kiállítást akarnak nyitni a produkált munkákból. Akad néhány poéta is. Ezek jó és rossz verseket faragnak, naplót, regényeket ... sőt színdarabokat is írnak, melyeket elő akarnak adatni a Nemzeti Színházban. Ez persze sok kópéságra ad alkalmat. Minden barakknak megvan a maga házi poétája és ennek minden napra kell írnia legalább egy verset és ezt felolvasnia. Akár jó, akár rossz, felolvasás után vállra emelik, körülhordozzák és megkoszorúzzák őt. Hogy könnyebben menjen nekik a versírás, néhányan pénzért árulnak rímeket a megszorult poétáknak.

Legkevesebben vannak azok, akik nem foglalkoznak komoly munkával. Ezek reggeltől estig kártyáznak, lovacskáznak, vagy lovagias ügyeket intéznek. Ezek boksza fölött ilyen felírásokat lehet olvasni:

— Ma játszuk meg a 100 000-ik alsós pártit. Kibiczeket szívesen látunk. Belépőjegy egy koczka ezukor!

— Itt lovagias ügyek jutányosán elintéztetnek! Első vérig egy csésze ezukros csaja, harcképtelenségig egy adag sonka, végkimerülésig előbbieken kívül még egy szelet torta. Így sikerül eltölteni az időt délelőtt 11-ig. Ekkorra a tisztek mind megéheznek és izgatottan várják az ebédet. A bokszokban mind sűrűbb és hangosabb lesz a tányérok és evőeszközök csörömpölése és ez a kiáltás :

— Mahlzeit!

Ezt a köszöntést annyira elsajátítottuk a németektől, hogy évek múlva fogunk csak leszokni róla. Végül felharsan az ajtó felől az örömrivalgás :

— Jönnek a betlehemesek

Így nevezik az ételhordókat, mert csöngetyűvel hívják őket össze. Ebéd alatt szidják a menázsmájert, hogy a koszt méregdrága és mégis komisz. Ha a jámbor menázstiszt mentegetődzik, lehurrogják.

— Eláll! Mondjon le!

És ha csakugyan lemond, újból megválasztják és körülhordozzák a barakkban. Ebéd után, ha van mire, rágyújtanak a többnyire éhen maradt tisztek és kedélyesen társalognak vagy elkeseredetten vitatkoznak, míg ki nem kiáltja a barakkparancsnok segédtisztje :

— Déli pihenő!

Ezt a többség meg szeretné tartani, de a lármás kissebbség fütyül a házszabályokra, akárcsak a parlamentben. Nyáron kifekszik a nép mezítelen a barakk tetejére napfürdőzni, és sütteti magát a 45°-os melegen. Míg a tisztek sziesztáznak, azalatt összegyűlnek a katalaskában a tábor hírlapírói és kiollózzák az orosz és semleges lapokból a tábori újságot. A postatiszt pedig megy a levelekért, csomagokért és pénzekért. Háromkor csengetyű szava jelenti, hogy vége a déli pihenőnek. Megérkezik a postatiszt, legtöbbször üres kézzel. Mélységes lehangoltság fekszik a lelkekre, amiből csak akkor derülnek föl, ha valakinek csomagja érkezik — üresen. Fél négyig uzsonnaidő annak, kinek van mit aprítani a kávéba vagy teába, de legtöbbnek csak keserű teára telik. Négy órakor kitódul a sport űző ifjúság a játszótérre, a barakkban pedig kezdetét veszi a délutáni tanulás. A futbalpályán most dől el az elsőség a magyarok és németek között. Ebben az egyben azonban nem bírunk a némettel. Az atlétika és a sport más ágaiban mindig vertük őket. Az 1917 augusztus 16-án rendezett olimpiai versenyeken 10 versenyszámbóll a németek nyertek egyet, az osztrákok kettőt, a magyarok hetet

Míg az ifjúság játszik, az idősebbek sétálnak vagy nézik a versenyzőket, lelkes kiáltásokkal buzdítják őket és Argus-szemekkel vigyáznak a veteményes és virágos ágyakra, hogy kárt ne okozzon bennük a labda. Mert kertészkedő tisztek is vannak, akik ellátják a konyhát zöldséggel és a színpadon szereplő primadonnákat világbokrétával.

Este hétkor ismét megszólal a csengő a konyha -küldöncz kezében és egy perez alatt üres lesz a tábor udvara. Benépesednek a barakkok és ha van petróleum, kigyúlnak az apró bádoglámpák, melyek nemcsak világítási, hanem forralási czélt is szolgálnak. Fölöttük melegszik a tea számára szükséges «kipjatok», forró víz. Igen sokszor sötétben kell vacsorázni, mert nincsen petróleum és sötétben tölteni a hosszú estéket. A vacsora általában kevés és rossz. Ismét szőnyegre kerül a konyha, a menázsi-bizottság, az egsész háború kérdése ... és addig páholják őket pattogó beszéddel, míg el nem rikkantja magát a barakk ujságosa :

— Haditudósítás!

Erre elcsöndesedik az éhesen zajongó társaság és megkezdődik a «hadi duma», vagyis a tábori újság felolvasása, melyben minden van, vezérczikktől kezdve az apróhirdetésekig. Ebtől tudják meg a háború eseményeit, a béke kilátásait. A hirdetések közlik, hegy holnap lesz a «Tatárjárág» hatodik előadása, melyre minden jegy elkelt; X. kapitány macskája ötöt kölykezett, melyekből négyet örökbe ad ; J. főhadnagy foksziját «Lulu» névre keresztelte ... ki mit ad el vagy vesz, mikor lesz a legközelebbi kabaré, hangverseny, ki cseréli be nadrágját, zubbonyát, csizmáját jobbal, ráfizetés ellenében . Végül jönnek a tabori hírk és, a 101 különféle kemité jelentése. Előzetes figyelmeztetések, hogy elsején ismét stájgerol a menázs-bizottság és mennyit kell fizetni a számtalan fondokra.  E két utóbbi hirdetés kerül mindig a legvégére, mert ezek hallatán olyan obstrukeziós zaj keletkezik, hegy lehetetlen volna a további olvasás. Legalább egy óra azzal telik el, hogy mindenki rekedtté beszéli magát elégedetlenségében.

De végre is lecsillapodnak a kedélyek, mert megérkeznek a vendégek, kiket mosolygó arccal illik fogadni. Este 9 órakor ugyanis kezdődik a zsúr. Ekkor mennek a tisztek egymáshoz látogatóba. És a vendéglátó gazda ősi szokás szerint erején felül kitesz magéért, minél fényesebben megtraktálja vendégeit — még a fogságban is. Bizalmas beszélgetés közben kiöntik egymásnak szíveiket. Emlékeznek hazáról, családról, feleségről, gyermekeiről, bajtársakról. Mutogatják egymásnak a hazulról érkezett fényképeket és titokban törölgetik könnyeiket. Aztán önkénytelenül valami szomorú dalba fog az egyik és valamennyien énekelnek csordultig teli szívvel, reszkető hangon, lehorgasztett fővel, míg elő nem keiül valahonnan néhíny szál czigány.  A lámpából már rég kiégett az olaj, a tisztek egymásután elhallgatnak és B czigány húzza keservesen. szívesen, mert jószántából húzza.

A kint fagyoskodó orosz őr odatámaszkodik a barakk ablakához, és hallgatja a gyönyörű, szomorú nótákat, megérti a foglyok baját. s ha tőle függne, mind haza eresztené őket. De ime jön az inspekcziós tarzsi és durva hangon rászól a busúló tisztekre:

— Szpaty nada, lampe puk! Aludni kell, oltsátok el a lámpákat!

Pedig már csak egy hüvelyknyi gyertya ég. És feküdni tér a barakk, de nem alszik el még sokáig, mert néha hajnalig eltart a hajtóva dászat patkányok és egyéb háziállatok után.

 

 

 

Orosz lókereskedök. 1877. 33. 518.

Az oroszokat rendkívül nagy költözködési és kóborlási vágy jellemzi; e vágy nagyobb mértékben nyilvánul náluk, mint e világ bármelyik más nemzeténél. Nem világszerte kóborolnak ők, mint a zsidók és czigányok, hanem inkább saját hazájukban; csakhogy az oroszok hazája oly nagy, mint akár egy egész világrész. E különös hajlandóság a kószálásra nem csupán a szegényekben van meg, hanem az előkelőkben és gazdagokban is. Gazdag kereskedők kereskedelmi ügyekben gyakran félévig, sőt ennél tovább is elutazgatnak Oroszország különböző vidékein, s csupán a karácsonyt és húsvétot töltik családjaik körében. E hajlam különösen déli Oroszországnak kevés földbirtokkal rendelkező népénél van kifejlődve. A dél-oroszok az összes  karavánüzletet és lókereskedést nemcsak hogy kezökbe kerítették, hanem ugyszólva monopolizálják is azt. Ezek a lókereskedök nyakukba veszik a birodalmat és bebarangolják azt keresztül-kasul, vásárról-vásárra járva, csereberélve folytonosan. Ami lovat egyik vásáron vettek, azt a másikon ismét eladják, s ők szállítják a kormánynak is a remonta-lovakat.

Legjobb üzletet a kormánnyal szoktak kötni; a kormány méregdrága áron jut a remonta-lovakhoz, részint azért, mert a lóvásárlással megbizott közegei is kegyetlenül csalják, részint pedig azért, mivel vannak lovasezredek, főleg a testőrseregben, amelyeknek a lovai egészen egyszinüek. Igy tehát a lovak színére is súlyt kell helyezni, nagyon természetes, hogy a rátartó kereskedők igen jól kizsákmányolják a kormány e különös szenvedélyét. A remonta--lovak szállítását többnyire gazdag fiatal tisztek közvetítik a kormány számára, s ez üzletbe saját pénzükböl is jelentékeny összegeket helyeznek, miért aztán a kormány magasabb ranggal és rendjelekkel tünteti ki őket.

Az ily katonalovak beszerzésének és szállításának közvetítésére lókereskedőkből egy sajátságos érdektársaság alakult, melynek tagjai bebarangolják a roppant birodalmat széltében és hosszában. Ügynökeik többnyire czigányok, kik nélkül tisztességes lóvásár nem is eshetik meg dél Oroszországban, hol a czigányok éppen ugy értenek a lókupeczkedéshez, mint nálunk. E lókereskedök valóságos nomád életet folytatnak, és nem riadnak vissza sem az úttalan sivatagoktól, sem folyóktól és mocsaroktól, ha egy jó üzletre van kilátásuk. A kormány ügynökei által kiszemelt lovak megvételénél nem kímélik sem a költséget, sem a fáradságot, csak hogy a remonteur urakat kielégíthessék. Van aztán ilyenkor áldomás, de mekkora! A pezsgő patakokban folyik, s a legfinomabb halak, például a sőreg, melynek három tallér fontja, friss kaviár és valódi vesztfáliai sonka kerülnek az asztalra. Az a legfurcsább, hogy bármennyi költségébe és áldozatába látszik is kerülni egy ily hatalmas áldomás a lókereskedőknek, azok, akik meg vannak csalva és le vannak főzve, — azok többnyire a kormány ügynökei szoktak lenni.

De hogy minő fáradságokat kell a lókereskedőknek kiállaniok, a mellékelt rajzról is eléggé látható. Látjuk, hogy bár az ut csaknem járhatatlan, egész lószállitmánnyal közelednek a Don partjához, hogy a lovakat tutajon átszállítsák. A kereskedők három fogatú kocsin (troika) mennek elöl, melyhez az eladásra szánt lovak oda vannak kötözve. Ugy látszik, hogy a Don partjához érve, az ut felől tudakozódnak, hogy a vásárról, melyen lovakat venni és eladni szándékoznak, el ne késsenek.

 

 

 

Az oroszok a tengerparton. 1854. 7. 53.

A keleti tengerben, mely jelenleg az angol hajósereg ágyúit ringatja hátán, három hatalmas kikötője van az orosz hajóhadnak, mégpedig a legkeletibb részen (a finn öbölben), u.m.Kronstadt, Reval és Sweaborg. Már pedig a hadi kikötök a tengeri háborúban ugyanazon szolgálatot teszik, melyet a szárazföldi háborúban az erősségek, várak. Azok őrzik a tengeri szorosokat s utakat; azoknak vetik meg hátukat a hadakozó felek. A nevezett három kikötő roppantul meg van erősítve. Reval kikötőjét temérdek ágyu-üteg lepi, melyek a legveszedelmesebb kereszttűzbe foghatják a beléjök vetődött ellenséges flottát. Sweaborg, óriási sziklavár, hat szigeten fekszik, s középpontját teszi a finn öbölbeni hadi müködéseknek. Egy 100 hajóból álló flotta biztosan és kényelmesen elférne e kikötőben. Mondják, hogy Sweaborg egyike a legerősebb tengeri erősségeknek a világon. A harmadik orosz hadi kikötő Kronstadl, melyet nagy Péter czár alapított. Ez is szigeten fekszik, s az 1824. évi áradás óta első rangú erősség; minden erösitvény gránitkőből van benne épitve. Csak 4 mérföldre van az oroszok fővárosától, Szent Pétervárától, s az ehhez vezető utat a tenger felöl teljesen elzárja, mert a Newa folyót, melly Sz. Pétervártól jővén, közel Kronstadthoz szakad a tengerbe, nagy szikladarabok lesüllyesztése által egészen eltorlaszolták, egy másik részen pedig ugy vezették, hogy csak egyenként vonulhatnának bele a nagyobb hajók, melyeket azután az erősség 4 oldaláról kényelmesen lehetne agyon lövöldözni, ugy hogy Pétervárát ez oldalról bevenni, vagy csak hozzáférni is, ugyancsak erős dolog.

Az oroszok tehát, keményen el vannak sánczolva partjaikon, amelyek felé Napier angol flottája villámgyorsasággal közeledik, s mégis alig találhatnánk jelenleg olly helyet, mellyet szivesebben nem választanánk lakóhelyül, mint az emiitett orosz erősségeket. Reval mellett van egy hegy, mely a leggyönyörűbb kilátást nyújtja a tengerre, s azért a péterváriak különösen tavasszal, midőn a jég olvad, igen szeretik meglátogatni. Most nincsenek e hegyen mulatságból látogatók, hanem igen is van számos őrálló, ki a jég olvadását lesi s azt, hogy kivel találkozik az eltakarodó jég a nyílt tengeren. Azt is mondják, hogy ámbár tömérdek hajója van az orosznak, de valamennyi nem sokat ér. Kisebb tengerekben, ahova sok folyó önti édes vizét, ez igen kártékony ellenséget teremt a hajóknak. Igy p. o. régen folyik a panasz, hogy a Duna s a többi nagyobb folyók, melyek a Fekete tengerbe ömlenek, bizonyos férget hoznak magukkal,mely idő múlva a hajók derekát át meg átfúrja. Hasonlót beszélnek most a Newa folyóról, melly a finn öbölbeni orosz hajóknak szinte meghozta azt az ágyukkal ki nem pusztítható ellenséget. Kijavítani a hajókat pedig most már késő is, de. más részről a jég s a közeledő ellenség is akadályozza.

Az orosz császár megparancsolta, hogy nemcsak Révaiból, hanem az egész tengerparton fekvő városokból valamennyi asszony és gyermek azonnal eltakarodjék, s az ország belső részeibe vonuljon. Nem látni itt most egyebet, mint vizsgáló őröket, kik naphosszat ott lesik, nem látni-e már valami nyomát Napier admirálnak? Reval lakosai többnyire németek és protestánsok, s eleget búsulnak, hogy éppen őket, házaikat s vagyonukat fenyegeti oly iszonyú csapás. Amellett éjjel nappal hangzik az orosz ágyu-öntők vad zaja és éneke, s az öntőgyárak szakadatlanul okádják a lángot.

Innen fel egész Kronstadtig vonulnak az őrállomások a tengerpart hosszában. A jég megindulásakor tavasszal néha iszonyú áradások szoktak történni, s az örök épen olly félve lesik a jég ropogását, mint az ellenség ágyúinak megdördülését. A rendörségnek és katonaságnak kétszeres munkája van e tavasszal. Még mindig erős fagyban hevernek ott az ugynevezett nyári szigetek, mellyen többnyire Szent Pétervár gazdagabb polgárai birnak igen csinos nyári lakokat. Ez idén nehezen fogják ezeket meglátogathatni, s a péterváriak nemcsak hogy nem készülődnek ide, gyönyörű nyári palotáikba, szép kérteikbe, hanem nagy része már Pétervárt is oda hagyja, s Moszkvába, vagy az országnak még belsőbb részébe vonul. Azt irják, hogy a legszebb utczasorok Pétervárott feltünően puszták és üresek már most is. Azonban úton útfélen mindenütt az orosz kereszt van kiaggatva, felhivás gyanánt a „szent háborúra." Az orosz császár, maga személyesen meglátogatta a tengerpartot, még folyvást tetemesen erösitik azt.

 

*  *  *

 

 

Az orosz katonaság. 1854. 7. 53.

Erről egy angol utazó, ki nem régiben Oláhországban járt, többi között ezt irja : Az orosz katonáknak komoly, katonás nézésök van, melly a szigorú rendtartástól jön. Csak a fiatal ujonczoknak, kik még nincsenek kellőleg betanítva, van kissé barátságosabb pillantásuk. Az orosz katona még szolgálaton kivül sem mutat semmiféle vidámabb lelket, soha sem lehet mondani, hogy széles jó kedvében van. Megtörténik ugyan néha, hogy a piacz közepén egész zászlóaljak szép, ünnepélyes módon egész sor nemzeti dalokat vagy bizonyos harczias színezetű vad melódiákat énekelnek el, mellyekbe olykor-olykor egy éles kurjantás vagy sivító fütty vegyül. Csupán a dobok pergése kiséri ez éneket, ami által még izgatóbb szint nyernek e harczi dalok. Ezen ezer meg ezer férfihang, mely egy harmóniává olvadt, s az Istenben és czárban való bizalmat vagy az ellenség büszke kihívását mondja el, megrázó hatással ván a hallgatóra. Hanem még ezen éneklésen is meglátszik a katonai szigor. A katonák arczain semmi nyoma a belső megindulásnak; lépéseik kimértek, testtartások merev, éppen ollyan énekük is. Énekelnek, ahogy a kommandó parancsolja.

 

 

Halászat Oroszországban. 1877. 38. 599.

A halászat Oroszország lakóinak leggazdagabb s ennélfogva legfontosabb jövedelemforrásai közé tartozik. E foglalkozás eredményétől igen tekintélyes számú népesség jólléte függ, sőt némely vidéken a halászat képezi a lakosság egyetlen életfenntartási módját és eszközét. Azonban szerfölött nehéz, mondhatnók lehetetlen az oroszországi halászat eredményét ugy minőségre, mint érté.re nézve pontosan meghatározni. A halásztelepeket vagy helyesebben mondva halászati iparhelyeket három külön osztályba lehet sorozni. Első helyen állnak természetesen az állam által fenntartott vagy pedig egyes gazdagabb tőkepénzesek tulajdonát képező halásztelepek. A halászatot ily helyeken lehető legnagyobb arányokban folytatják rég megállapított szabályok és a munkafelosztás elve szerint. A halászok az egész halászó idényre szoktak elszegődni s munkadíjul bizonyos mennyiségü halat kapnak. Az összefogott halakat mindjárt ott a helyszínén tisztítják meg, sózzák s csomagolják be és helyezik el raktárakba. A halnak minden részét külön rakják el; a haltejet és hólyagot, melyből enyvet készítenek külön, a főt és farkot, melyet a test törzsétől elválasztanak, szintén külön hordócskákba rakják; a test többi részét jégvermekbe teszik s a tojást ismét külön helyre gyűjtik össze, hogy aztán kaviárt kószitsenek belőle. E különböző ősi és csomagolási munkát mind külön e czélra kioktatott munkások végzik. Az ily nagyobbszerü halásztelepeken szigorúan számon tartják a fogott balak számát és súlyát, valamint azt is, hogy a halakat mily módon kószitették el, mielőtt a kereskedésbe bocsátották volna.

A kevésbé fontos halásztelepoken a tulajdonos maga látja el a kellő utasításokkal munkásait, s érdekűkben áll eltitkolni a halászat igazi eredményét. Minthogy azonban a Káspi-és Azovi-tenger partjainak legnagyobb részén olyan folyók ömlenek a tengerbe, amelyeknek vidékén kozákok laknak, ezek szigorú ellenőrzést gyakorolnak e balászat-bérlök felett. A szigorúbb felügyeletnek már is mutatkozik a kedvező eredménye. Az emlitett partrészeken kivül ugy a Kaspi- és Azovi, mint az Északi jeges-tenger, Fehér-, Balti- és Fekete-tenger partjai, valamint a beléjük szakadó kisebb-nagyobb folyók is egészen kivül esnek a kormány közegeinek ellenőrzési körén, s igy ama helyeken többnyire egyes halászok vagy kisebb halásztársaságok veszik hasznát az egész halászatnak.

A halászat felügyeletére és tanulmányozására kinevezett kormánybizottság által közrebocsátott adatokból kitűnik, hogy a halfogás évenkénti átlaga, európai Oroszország összes álló és folyó vizeinek területén, 24 millió rubelre vagyis körülbelül 36 millió forintra becsülhető. Ez összeg következőleg oszlik meg: a Káspi-tengerre s a Volga, Ural, Kúra és Terek alsóbb részeire 15 millió rubel; az Azovi-tengerre 4 millió; a Balti-tengerre 1 500 000, a Fehér- és Jeges-tengerre vagyis az arkhangelszki kormányzóság partvidékeire egy millió; a Fekete-tengerre 16 millió rubel esik, mely utóbbi összegnek három negyede a Dnieper, Bug és Dniester alsó folyásából és torkolataiból kihalászott halak értékét képviseli. A birodalom belvizei, t. i. a tavak, továbbá a folyók és patakok felsőbb futásai korülbelől 2—3 millió rubel értékű halat adnak évenként. A halászat jövedelme Szibériában is nagyon jelentékeny. Ha már most az angolok, francziák és amerikaiak által az uj-found-landi tengeren évenként űzött halászat eredményének értékét, mely a 9 500 000 rubelt alig haladja meg, az oroszországival összehasonlítjuk, ugy fogjuk találni, hogy az emiitett összeg még a Kaspi-tengerböl nyert értéknek is csak néhány százalékát teszi. E téren tehát a többi államok nem állják ki a versenyt Oroszországgal.

 

*  *  *

 

EGY TÖRÖK KÖVETSÉG UTAZÁSA HAZÁNKBAN. 1882. 298.

Az utazás a múlt században bizony még nem ment olyan könnyen, mint manapság, midőn vasutak és gőzhajók állnak rendelkezésükre a touristáknak is, méginkább pedig a fejedelmi vendéglátóknak vagy országos ügyekben utazó hivatalos személyeknek. Akkor még hónapokat vett igénybe az efféle járáskelés és sok törődésbe került, mig az utas rendeltetése czélját elérhette. Egy ily hivatalos küldetésben járó török követség magyarországi útját akarjuk megismertetni az alábbi sorokban, részint egykorú hírlapok, jelesül a bécsi «Magyar Kurír» tudósításai, részint a fönnmaradt hagyomány nyomán.

A fényes porta rendkívüli követe 120 tagot számláló kíséretével 1791. deczember 22-én ért a vöröstoronyi veszteglő-házhoz. Ide mentek eleibe és fogadására a bécsi kormány és az erdélyi főhadi kormányszék küldöttei öt négylovas udvari hintóval. Szebenbe 24-én estefelé érkeztek, mit 15 ágyúlövés hirdetett s fáklyavilágnál nagy pompával vonultak be a városba. Elől léptetett egy osztály huszárság, utána haladt 140 málhával rakott szekér, majd a szebeni gyalog helyőrség török muzsikás bandája, mi annyira megnyerte a követ tetszését, hogy 4 arannyal ajándékozta meg. Ezután egyenként vezették azt a 40 darab arabs mént, melyek a bécsi udvar s a főbb méltóságok részére voltak szánva. Nyomban utánuk jött maga a követ pompásan fölékesített fehér


lován, jobbról-balról katonák kisérték gyalogosan. Utána lovagolt egy szép fiatal török, a követnek veje és ismét 40 fényes öltözetű főrangú török párosával lóháton. Az egész menetet huszárság zárta be. Amerre elhaladtak, az utczák ki valának világítva. A követ szállása elé 15 főnyi tisztelet-őrség állíttatott. Mig a városban mentek, egy török folytonosan egy kis dobot vert s a követség török papja el-elkiáltá magát s néhány török szó kiejtése után megint elhallgatott.

A követ karácsony első napját gyengélkedése miatt szállásán töltötte, de a tisztelkedni jötteket elfogadta. Másnap veje s a török urak kíséretében, a császári törzstisztek hintóin bejárta a várost, s meglátogatta a templomokat. A kath. templom orgona-hangjaiban annyira nyörködött, hogy a plébánost fölkérette, orgonáztasson másodszor. A kath. papság üdvözlésére azt felelte: «Ajánlom magamat az urak ájtatosságába. Mindnyájunknak azon egy istenünk van, csak különböző nyelveken bocsátjuk föl hozzá könyörgésünket». Elment a Brucken-thal-féle könyv- és képtárba s kezébe adták Hafiz perzsa költő verseit. Amint megnézte, mindjárt visszaadta a tolmácsnak, s több szakaszt mondott el belőle könyv nélkül. Tudakozódott az európai írókról s kérdezte, megjelentek-e már Voltaire összes művei. A képtárban egész óráig időzött. Szemei leginkább megakadtak Titian festményein s Guido Reni sz. Hieronimus képén. Este megjelent a színházban, hol tapsokkal fogadták. Midőn a tolmács megmagyarázta előtte ennek okát, legott fölugrott páholya székére s mellére tett kézzel s maga meghajtásával köszönte meg a közönség figyelmét. A czigány banda is elment hozzá tisztelegni s meg is engedte egy pár darab eljátszását. De midőn megtudta, hogy kik, megneheztelt reájuk s félbenhagyatta velők a zenét.

Szebent elhagyva, január elsején értek Bánátba s 18-án a Bácskába. Halason január 21-én virradóra töltötte az éjszakát a porta rendkívüli követe a maga kíséretével, hol akkor Pándy Ferencz mint seborvos működött. Hires szép felesége volt, magas szőke magyar asszony, kit kortársai Mária Teréziához szoktak hasonlítani. Az orvos a város közönségének házában lakott s a házzal egy födél alatt állott az az istálló is, melyben az arabs pairipák bekötve valának, s amelyeket a török urak több izben megnéztek. A hivatalos funkczió közben szemükbe tűnt a csinos magyar menyecske is. Másnap kora reggel kellett tovább indulni. Hajnalban kigyuladt az istáló, állítólag egy török lovász gondatlanságából, a hagyomány szerint pedig abból a szándékból, hogy a tűz-okozta zavart és rémületet felhasználva, a deli magyar menyecskét magukkal vihessék. Égés közben egy tanácsbeli, Kocsi Mihály uram, az ácsorgó népet oltásra nógatván egy török űzőbe vette s téli bundáján keresztül karján több sebet ejtett s még a segítségére sietőket is megszurkálta. A ház fedele leégett, az orvos házibutorzata is részben tönkre ment; a kárt némileg fedezte később a királyi kamara, a késelő törökkel pedig Izsákon éreztették, hogy nem jó dolog, ha az ember másból vért ereszt. Természetesen a hagyományos gyújtási terv sem sikerült, s a derék matróna kedélyesen szokta elemlegetni, — 94 éves korában halt meg az ötvenes években, — hogy álmából felriadva, mily rémülten szaladt ki az utczára s onnét a szomszédba, ijedtében egy tuczat kártyát kapva fel, mi este az asztalon maradt. Családja még most is kegyelettel őriz két szorbetes csészét, mint az udvarias török urak által adott emléket.

Halasról Vadkerten, Izsákon, Szabadszálláson, Kun-Szent-Miklóson, Laczházán és Soroksáron keresztül haladtak Pest felé. Mint a hagyomány fenntartá, sok baj volt a fehér-személyekre kacsintgató vendégekkel. Ezt az emberbaráti jó indulatot még Pesten is akarták gyakorolni, s midőn egy polgár hitestársa védelmére kelt, a próféta bátor vitéze késével fenyegetődzött. Másnap azután megtanították az nenyim s tied» közt létező különbségre s ötvenet vertek a talpára. A kisebb városokban csak a kiséret főbb személyeit szállásolták el födél alá, a többiek köztereken ütöttek tanyát, főzték lapos bográcsaikban a juhhúsos kását s itták fekete kávéjukat.

Pest városa tanácsának már január elején kiadták a parancsot, tegye meg a szükséges előkészületet a követség illendő fogadására. Négy négy személyre való hét hintót kellett kiállítania s 400 hámos lovat készen tartania, mert ha a Duna zajlani talál, Vácznak veendik utjukat. A budai ágyuk január 25-én hirdették a követségnek a város határába érkezését. A ködös idő nem tartá vissza a lakosságot a soroksári útra való özönléstől. Az utczák és ablakok is megteltek kíváncsiakkal, kivált a kecskeméti utcza tett ki magáért. Elől haladt a városi és megyei küldöttség, utánuk nehéz lovasság, az udvari küldöttek, majd maga a követ nyolczlovas hintóban, sárga selyematlasz bundába burkolva. A személyzet a Bárány, Fehérhajó és Hét választó fogadókban szállásoltatott el. Estére a követ egész kíséretével. Hivatalos volt Örményi perszonálishoz, de akkor fogadta el, midőn maga a perszonális személyesen hivta meg. Éjféltájban elment a Hétválasztónál tartott bálba. Másnap meglátogatta az egyetemi könyvtárt, hol a rector magnificus Barics Adalbert fogadta ékes német beszéddel. Zöld selyem bundát viselt, lábain sárga papucsok voltak. Tizenkét török tiszt kisérte fel a lépcsőkön, kettő karonfogva vezette, harmadik a ruháját fogta. Szolgálattevő tisztjétől egy selyem kendőt vett át, amiből drága brilliántokkal kirakott arany szelenczét bontott ki s azt hitték, valami értékes ajándékkal akar kedveskedni. Csak mikor felnyitá, látták, hogy az burnóttal van tele. Sorba kínálta a jelenvoltakat, utoljára maga is szippantott egyet, s visszaadta a tisztnek. Különös figyelemmel, s némi töprengéssel olvasta a Szigetvár visszavételével ránk maradt kéziratokat. Az idegen látogatók jegyzékébe előbb nyolczsoros török verset irt, s ugy a maga nevét. Midőn az érmeket nézegette, kérdezé, van-e köztük az uralkodó szultán pénzei közül? Midőn értesült, hogy nincs, öt kisebb aranyat adott át. Január 28-án a fizikai muzeumot tekintette meg. Hosszabban értekezett professzor Horváth Istvánnal a gépekről és kísérletekről s nagy figyelemmel látszott hallgatni a nyert feleleteket. A professzor ur meg is magnetizált vagy tíz törököt, mi őket nagy álmélkodásra ragadta. Innét ment a követ a természeti tárgyak termébe. A vele levő törökök egyike kérdezte, van-e ott olyan madár, a mely tüzet eszik s náluk odahaza találkozik. A jámbor ezzel talán azt akarta mondani, hogy ő már olyan valamit is látott, ami itt nincs meg. A követ megforgatta a nagy földtekét s egy asztal mellett


foglalt helyet vejével, hova már az a koránt s egyéb török írásokat előre kikészítettek. Miután előbb a szent könyvet ajkaival érinté, olvasgatott belőlük. Ez alatt Davidovits tábornok egy másik asztalra porczellán csészéket rakatott s a vendégeknek kávéval és édességekkel kedveskedett. A német színházban tiszteletére «Dient-führung aus dem Serail» czimü darabot adták.

Különös elismerését nyilvánitá a török követ a perszonális Ürményi és Beleznay generális özvegye irányában. Az elsőnek — kit «Primo kadi»-nak, azaz első bírónak hitt —-megígérte, hogy ha hazájába visszatér, levelezni fog vele. Beleznaynét saját lakásán kereste fel, hogy megköszönje amiért Pesten tartózkodása alatt a maga hatlovas hintaját bocsátotta rendelkezésére. Pestről egy sorezredbeli katonát is magukkal vittek. Az előző török háborúban esett foglyul s kereszténnyé levén, beállott a Gyulay-sorezredbe. Amint neszét vette a törökök érkeztének, oda szökött hozzájuk s visszatérni akaró szándokát jelenté. A törökök mindjárt át is öltöztették, de egy pajtása felismerte. Az ezredesnek a dolog tudomására jutván, visszakövetelte emberét. A követ a főparancsnoksághoz folyamodott, hadd vihesse el magával Bécsbe, hol majd ő felségéhez fordul elbocsáttatásaért, mi ha nem sikerül, szakállára fogadta, hogy visszahozza magával.

Bécsben szintén jó előre intézkedtek a fogadtatásról s összeálíitották a napi szükséglet jegyzékét. Napjában kellett: 300 cselédkenyer, 150 zsemlye, 180 font ürü-, 67 font borjúhús, 70 csirke, 62 font vadhús, 3,5  font rizskasa, 100 font zsiradék, 62 font méz, 90 font czukor, 270 font közönséges liszt, 22 font lang-liszt, 250 tojás, 30 font kávé, 300 faggyú- es 40 viaszgyertya,  font fahéj, 22 font rozsaméz, 9 font rózsavíz, 33 font aszaltmeggy, 5 font mandula, 5 font datolya, 15 okká (?) füge, 8 okká malo-zsa, 8 okká aprószölő, 10 okká mogyoró, 1 okká pézsmaszappan, 20 okká közönséges es 10 okká szárított laska, 3 okká ostya, 3 okká finom s 20 okká közönséges sajt, 500 font vöröshagyma, 25 font olajgyümölcs, 30 okká eczet, 20 okká só, 100 darab czitrom, 10 okká gesztenye, 150 marhaláb, 25 marhanyelv, 50 okia édes- s 30 okká aludttej, 20 okka turo, 100 okká árpakása. Ezekhez járult még vizaholyag, köménymag, timsó, szekfüszeg és bors, kámfor, majd alma, körte, szilva, narancs, dinnye s más egyéb gyümölcs; káposzta, spárga, paszuly, zöldborsó, articsóka s egyéb zöldségfélék s különféle halak.

*

E közleményt, mielőtt közzétettük volna jónak láttuk elküldeni Szilády Áronnak, a törökök Magyarországon viselt dolgai nagy tudományú ismerőjének. Ő maga is azt tartja, hogy a török szultán képviselőjének látogatása karácsony másodnapján egy keresztény templomban, akármily különös is, de nem valószínűtlen. Uláma pasa is ilyenformán viselte magát Lippán a XVI. század közepén (Tinódy). A színház, a képtár meglátogatása, minden modern színezete mellett is, megtörténhetett. Lehet, hogy utasítása volt a követnek olyan, mely szerint ily módon kellett neki magát viselni. Az egyetemi könyvtár látogató könyvében ma is megláthatok az oda beirt versek, amikről a czikk megemlékezik. A halasi história is megvan Tóth János történetében, csak az asszonyrablás féle körülmény nincs meg, s Pándiné nem, csak Pándi említtetik. A czikk végén álló napi szükséglet kissé bőven van számítva, de lehet, hogy egyúttal a követségi kíséret mellé adott tolmács-, irodaszolga- és katonaszemélyzet ellátása is bele van értve. — Szerk.

 

 

 

E Dorner Béla: MAGYAR KIVÁNDORLÓK BRÉMÁBAN. 1903. 8. 115.

A múlt évben a német Rajna-menti Düsseldorfban tartott kiállításon láthatta és bámulhatta a világ a német ipar duzzadó erejét és hatalmas voltát. Midőn én, a szegény magyar haza fia csodálkozva szemléltem az esseni. a Ruhr menti és a többi westfáliai vashámorok, főleg pedig a Krupp-gyár vasipari készítményeit és embermagasságú ágyúgolyóktól szétzúzott másfél méteres vaslemezek roncsait: körülöttem franeziák csoportja nézte irigykedve a szomszéd állam erősödésének bizonyságait. Komoly képü angolok, szőke svédek, hollandusok jártak-keltek a kiállításon, és vizsgálgatták a német erő fokmérőjét. Mert fokmérő az ilyen kiállítás, megmutatja az ország erejét és vagyonosságát.

A düsseldorfi kiállításnak volt azonban egy pontja, mely nemcsak bámulatot keltett az idegenben, hanem gondolkozásra is késztette a nagy tolongásban, zűrzavarban a «kiállítási láz»-ban kifáradt agyat. Az ipar- és kereskedelmi csarnok bejárójánál volt egy kép, mely magyarázat nélkül is sokat mondott; a németek hatalmas császára áll teljes díszben trónusán és rámutat arra az útra, melyre a német népnek a jövőben lépnie és haladnia kell. Ez az út pedig a háborgó tenger, melynek habjait hatalmas kereskedelmi hajók, oczeángőzösök szelik át. Ez a világkereskedelem allegóriája!

Szorongó érzés lepi meg az embert, ha ilyen benyomások után a saját hazájának viszonyaira gondol. Hol van még a mi kereskedelmünk, hol van még a mi büszke kereskedelmi hajórajunk? Ilyen benyomások után, nem tagadom  irigykedve néztem Frankfurt, Köln Hamburg, Bréma, stb. városokban a lüktető hajóforgalmat, a hajózási irodákat, főleg pedig a «Norddeutscher Lloyd»-nak az üzleteit és üzleti kirakatait. A világ térképe van ezen irodákban kitéve és a Lloyd által a világkikötők között fönntartott hajójáratok berajzolva, erős vonalakkal. Az oczeánt átszelő vonalakra pedig kis miniatűré hajók vannak odaállítva, vitorlákkal, kéményekkel, stb. A kirakat egyéb helyein pedig nagy fényképek mutatják az egyes hajók belső, külső részét, főleg pedig a kivándorlásról készített fölvételeket, a beszállást, partraszállást, beoltást, vámkezelést stb.. mindazt, midőn a kivándorlókat nem mint emberi lényeket, hanem mint számokat kezelik. Mert tudni kell, hogy a német hajósvállalatoknak, a «Hamburg-Amerika Linie»-nek, a «Norddeutscher Lloyd »-nak, stb. a szárnyait a kivándorlási mozgalom is segített növeszteni

 

         

 

A KAISER WILHELM DER GROSSE NEVŰ HAJÓ.

 

A Lloyd egyik ilyen kirakatában, Frankfurtban különös, leirhatatlan érzéssel pillantottam meg egy fényképet, melyre ezen szavak voltak fölírva: «Auswanderer vor der kath. Kirche in Bremen». A kép ugyanis az Amerikába induló népség egy csoportját mutatja be, mely hajóra szállás eiőtt az Isten segedelmét kéri, s mintegy búcsút vesz az ó-világtól a külön e czélra épített katholikus templomban. A képen a kivándorlók nagy része: magyar ember.

Különös érzés fogja el az embert, ha távol hagyott hazájának népeit itt. így és ily módon látja viszont. A képet minden áron megszerezni óhajtván, hosszas fáradozás és utánjárás után egy Brémában lakó magyar honfitárs — Lovich úr — segélyével tudtam a fényképésztől egy példányt beszerezni.

A képen levő alakok közül világosan kivehető a győr- és fehérmegyei, a dunántúli magyar parasztok jellemző viselete, a felsővidéki borotvált bajuszú tót az "európai viseletben», kezében az imádságos könyvvel, egy pár férjét követő menyecske, kezében a bátyúval, baloldalt egy tisztességes kovács mesternek látszó falusi iparos és itt-ott még néhány jellegzetes horvát és lengyel, szintén európai viseletben. Mert érdekes az ilyen kivándorlók zagyvaléka. Gyakorlott szem már az első tekintetre fölismeri a magyar, a német (sváb), a tót, a lengyel, a horvát embert, vagy a galicziai és romániai zsidót. Nem a ruházatról, hanem az arczról, modorról. — a beszédjüket nem is említve.

Amerika ugyanis nem ereszti be a bevándorlót saját nemzeti viseletében, hanem csakis európai polgári öltözetben. Itt tehát mind egyforma, sötét, «olcsóságok áruháza »-ban vásárolt polgári ruhában és kalapban van a férfi, és polgári ruhában az asszony és leány. A magyart arcza, tekintete, bajusza, csizmája, stb. épp úgy elárulja mindjárt az első tekintetre, mint a daróczruhájából kivedlett lengyelt, tótot a borotvált arcza, lapos szláv orra és szemei, mint a pofa szakállas szikár arczú, sötét tekintetű horvátot és szlávot a saját faji jellege. Brémában fölkerestem a Missler-féle kivándorlási ügynökség irodáját, hol német, magyar, tót, stb. fölirások elárulják a nemzetközi jelleget. Sűrűn látható kis fehér táblákon: «Tilos a dohányzás. «Itt pénz váltatik», stb. Az irodában egy magyar hazánkfia. Lovich úr a főnöke a magyar osztálynak. Az ő szívessége és előzékenysége folytán igen sok érdekes dolgot hallottam és tapasztaltam. Lovich úr gyermekeit magyar szellemben neveli, magyar cselédet tart mellettük és vágyva gondol arra, mikor ismét visszatér régi hazájába, ha kötelességei már nem fűzik a külföldhöz. A Missler-féle iroda képén látható cseléd a négy kis gyermekkel Lovich úr családját ábrázolja. Az iroda egy keskeny és hosszú ház, melynek földszinti helyiségei az irodák, az emelet pedig a kivándorlók részére szállóhelyiségűl van berendezve, baloldali részén az I. osztályú, jobb oldalon a III. osztályú utasoknak. Itt várakoznak és kapnak elhelyezést az ide megérkezett kivándorlók, hogy az amerikai hajó indulásáig összegyűlhessenek.

Hetenkint kétszer indul a hajó Amerikába Bremenhavenből. Az ügynökség az Amerikából visszaérkezetteket a kikötőben fogadja és a vasúttal Brémába hozza, az Amerikába indulókat pedig összegyűjti, vasúttal a kikötőbe viszi és ott hajóba rakatja, az új világ felé. A kivándorlási iroda előtt a rácsos kerítés mögött ül, fekszik, guggol az összegyűlt nép, mely maga egész tanulmány. Leginkább búskomor, csüggedt nép ez, mely fejét kezére, karját térdére támasztva, sötéten, komoran bámul az égre, földre — a semmiségbe, míg gondolatai bejárják a messze elhagyott kis fehér házat, falut, vagy kalandoznak az ismeretlen világ rejtelmei között. Sok mélyen lehorgasztja a fejét és vörös kendőjével megtörli könnyes szemeit. Néhány leül az iroda lépcsőjére és összevont szemöldökkel, komor daccal tekint a járókelőkre. A tót és lengyel sárgalevelű ócska imakönyvéből imádkozik s halkan szent éneket dúdol. Az asszonyok legtöbbje sirdogál. gyerekét gondozza, vagy félrehúzódva emlőt ád gügyögő kisdedének.

Brémában az egyik utczán haladva, úton-útfélen találkoztam ily kivándorló csoportokkal, kik az irodától beljebb a városba is elmerészkedtek. Egyik csoport mellett elhaladva, magyar szó üti meg a fülemet. Csupa fiatal, erőteljes földmíves emberek voltak Győr és Fejér megye több falujából.

— Hát maguk is magyarok ? — kérdem tőlük, nagy meglepetésükre.

— Talán bizony az úr is az ? kérdik ők viszont.

— Nem sajnálják elhagyni a hazát ? — kérdem tőlük.

— Hogyne sajnálnánk. — válaszolják egyszerre többen, — de ha nem birunk odahaza megélni ötven krajezár napszám mellett! Nem megyünk ám ki örökre, -mondják bizalmasabb hangon. — Csak pénzt akarunk szerezni. Elmondják, hogy rokonaik is «künn» vannak már és azok hivták őket és ők is mennek «megpróbálni a sort», mert aki kimegy, rakásra küldi a pénzt haza, ők is visszajönnek, ha pénzt szereztek.

Melegen kezet rázva velük, kölcsönösen sok szerencsét kívántunk egymásnak és elváltunk. Sajátságos, hogy mind a készpénz-szerzés vágya hajtja őket az új világba. Azzal nem törődnek, hogy a nagy, nehéz munkában száz közül kilenczven megtöri testét és törődötten jön haza, ha ugyan haza jön. Föltűnt, hogy a magyarok legtöbbjét asszony nélkül láttam kivándorolni, tehát remény lehet egy részük visszatérésére. A horvát, a tót és lengyel ellenben egész családjával kel útra. Oláh nem igen vándorol ki.

Mig Lovich úrral beszélgettem, folyton jöttek oda egyesek kérdezősködve. A magyar megállt, emelt egyet a kalapján és előadta kérdését A tót, főképp a lengyel mélyen meghajolva levette a kalapját, alázatosan kezet akart csókolni, mialatt saját nyelvén hadarva beszélt.

— Lássa, — szólt kísérőm. Ilyen a magyar és ilyen a szláv jellem.

A kivándorlás ma valóságos láz. Németország már jórészt túl van ezen a mozgalmon, mely most nálunk veti föl hullámait. A németek ma már nem igen mennek Amerikába, a nagy ipari föllendülés leköti a munkáskezet saját hazájában. Ma legtöbb kivándorló kerül ki Magyarországból, Ausztriából és Horvátországból. De viszont — mint értesültem — évről-évre több a visszatérők száma is. Ma tehát már nem egyoldalú mozgalomról, hanem határozott forgalomról van szó.

Hogy a kivándorlás óriási pénzt jövedelmezett a németeknek, az elképzelhető. A brémai és hamburgi kivándorlási ügynökségek óriási forgalmat bonyolítanak le kitűnő szervezetük mellett. A Norddeutscher Lloyd-nak külön hajói vannak a kivándorlási emberforgalom lebonyolítására. A «Barbarossa», «Königin Luize», «Friedriehder Grosse», «Grosser Kurfürst» hajóóriások (hosszúságuk 166 170 méter, szélességük 18—19 méter) két kürtös, két csavarú hajók, (képünkön látható óceánjárónak vitorlázata is van. G.) 9-10 nap alatt teszik meg az utat Brémából New-Yorkba és berendezésüknél a III. osztályú födélközi utasok nagy tömegének elhelyezésére fektették a fősúlyt.

Ma a németek legnagyobb és leggyorsabb hajói a "Kaiser Wilhelm der Grosso (hoszsza 198 méter, 28 000 lóerő erejű géppel), a «Kronprinz Wilhelm (hossza 202 méter, 33 000 lóerővel), a «Kaiser Wilhelm II.» (hossza 215 m. 38 000 lóerő), csak 6—800 födélközi utast helyeznek el, míg pl. a «Grosser Kurfürst», mely «csak» 170 méter hosszú és 9700 lóerő hajtja, 1935 harmadosztályú utast, a «Barbarossa» és a Königin Luise» és "Fridrich der Grosse» hajók pedig, melyeknek hoszsza 166 méter, gépeik pedig csak 7—9000 lóerejűek 2300 harmad osztályú utast helyezhetnek el.

A szegénysorsú kivándorló tehát inkább ezeken a hajókon megy olcsóbb díjakkal, de hosszabb idő alatt (9—10 nap) az új világba. A gazdagabbnál azonban «az idő pénz». és az már a Kaiser Wilhelm der Grosse» futár-hajóra száll, mely 6—7 nap alatt röpíti át a mérhetlen oezeánon.

Elképzelhető, hogy micsoda élet lehet ily óriási hajón, ha tudjuk, hogy főlfér rá: 260 I. osztályú. 220 II. osztályú és 2300 III osztályúd összesen 2780 utas, és a hajón 200 einber látja el a szolgálatot, tehát közel 3000 lelket ringat a hullám egy-egy úton.

Midőn nálunk Rákosi Jenő a magyar iskola eszméjét megpendítette, fontos kérdést vetett föl Magyarország jövő boldogulására nézve is. Okos emberekkel nem lehet azon vitatkozni, hogy mily óriási hatással lenne reánk magyarokra, ha tengeri kereskedelmünk lendületet venne. Azt mondják, hogy a magyar nem való tengerésznek, hiszen szárazföldi ember. A németeknél ott vannak a szászok. bajorok, ezektől  tenger messzebb fekszik, mint a mi Adriánk és mégis vannak hajóik, melyeknek legénysége szászból, bajorból kerül ki. Pedig ök is szárazföldi emberek és nem tengermellékiek. Van azonban tengeri kereskedelmük és lüktető hajózásuk, mely messze fekvő német vidékek népét köti le és vonzza a tengerre.

És ez nem kicsiség. A «Norddeutscher Lloydsnak ott van pl. a «Kronprinz Wilhelm», nevű hajója, melynek személyzete 520 egyénből, továbbá a «Kaiser Wilhelm II.». melynek személyzete 620 egyénből áll. Csak néhány ily hajónk volna nekünk magyaroknak, hány magyar ember találna alkalmazást és kenyeret a társadalom legkülönfélébb rétegeiből a tengeren járó kolosszusokon. Mily sok ember keresné föl a tengert, aki ma kivándorol, mert nem talál megfelelő foglalkozást.

 

 *  *  *

 

A kivándorlásról számos képpel hosszasabb czikket közöl az Amerikában megjelenő "Szabadság czimű nagy magyar lap is, melynek érdekes képei közül néhányat bemutatunk. Az egyik egy leányt ábrázol, a ki egyedül, kisérő nélkül kel az ismeretlen nagy útra. Családja nyilván már előre ment s most utánuk igyekszik ő is. De oly nehéz a régi hazától, az édes szülő földtől megválni s oly nyomasztó a jövő bizonytalanságának érzete, amit csak növel az egyedüliség ebben a szokatlan, idegen világban!

Másik kép a kivándorlók elszállásolását tünteti fel a barakba, hol tartózkodni fognak, mig majd hajóra szállítják őket. Mennyi különféle ember Európa országaiból, népfajaiból, akik eddig még tán hirt sem hallottak egymásról s ime, most a nyomorúság mind összehozta itt őket egy csoportba, egy födél alá, hogy innen induljanak a közös czél felé.

Majd a jegyzékfölvételt látjuk, midőn szerbeszámba szedik az utazni készülőket. Gondosan hajtja végre a hajózási hivatal, mert az amerikai parti hatóság sok kivándorlót visszaküld, pl. a kik vagy egész vagyontalanak, vagy betegek. Ezeket ingyen kell a hajótársulatnak visszahozni. Ezért történik különös gonddal a jegyzékbe vétel. Főképp az oroszokat többször is megvizsgálják, mert ezek közt nagyon sok a bőrbeteg és a szembajos.

Negyedik képünk az amerikai partra érkezett kivándorlók útleveleinek megvizsgálását tünteti fel. Az egyenruhás amerikai tisztviselők itt is igen gondosan járnak el. S ha aztán ezek is rendben találtak mindent, csak akkor áll nyitva az igéret földje a szegény kivándorló előtt, csak akkor léphet azon mesés ország területére, a melytől sorsa jobbra fordultát reméli, s amelynek kedvéért szárazon és vizen, annyi száz meg száz mérföld keserves utat tett

 

 

FÜGGELÉK

 

 

 

Szabó Ignácz. Az arany történetéből. 1862. 53.

A népek mindig kegyelettel szoktak történelmük aranykorára visszagondolni. Mi, kik nemzetünk dicsőségét s fényét a múltban találjuk, sóhajtva emlékszünk meg e múltról, a jelen kevéssé aranyos korszakban, melyből — hogy eszményitése is végképp elenyésszék, — még e nemes fém is majd teljesen eltűnt, helyet kényszerülvén adni a bankóvilágnak, melyre meglehetősen ráillik az írás travesztált böjti szava -.„rongyból lettél, ronggyá lészsz. Az aranynak szin-ről-szinre láthatásától ennyire meg vagyunk fosztva, sőt talán el is felednők, ha olykor hirét nem hallanók, — mint például : hogyan törte le ujabban a brüsseli banképület padlatát; — ugy hiszem, nem lesz érdektelen, sőt talán méltó arra, hogy fölötte egy kissé elmélkedjünk. Az arany — a fémek királya, természettudományi szempontból véve, Kiváló jellemekkel bir. A természetben apró kristályalakban csak ritkán s léginkább ágas-bogas, sodronyos, hajszálas, vagy lemezes állapotban fordul elő. Különféle sziklafajokban elhintve azonban mint aranyhomok némely folyók fövenye közt. Szine sárga, többféle árnyazatban, miután egészen tiszta állapotban csaknem soha, hanem leginkább ezüsttel, néha rézzel, vassal stb. keverve fordul elé. — Nem hasad; a viznél mintegy 19-szer tömőttebb, és tiszta termés- állapotában olyan puha, mint a köröm, azért szokták az ékszereket ezüst, vagy réz- vegyített aranyból készíteni. A forrasztó cső előtt könnyen olvad, a királyviz pedig teljesen feloldja. Az arany igen elterjedt ásvány, de mindenhol csekély mennyiségben; azért bányászata nagy fáradsággal jár.

Legkitűnőbb tulajdonai: hogy a légen sem rozsdának, sem más bárminemű változásnak nincs kitéve, s roppantul nyújtható. Egyetlen kis aranypénzzel életnagyságú lovagszobrot lehet megaranyozni; egy szemernyi arany 500 láb hosszaságra nyújtható, s kétszáz ezredrész hüvely vékonyságú lemezzé kovácsolható. Réaumur egy lehető vékonyra kinyújtott, s arannyal bevont ezüsthuzal (drót) hosszaságából s a réá fordított arany mennyiségéből a huzal fölüietén 12 milliód rész hüvelyk (?) vékonyságra nyúlt, s azt még is mindenütt teljesen, megszaksztás nélkül befödte.

Minthogy a légviszonyok az aranyra nincsenek hatással, igen czélszeríí, arannyal bevonni azon testeket, melyeket meg akarunk óvni az enyészettől. Ez, s egyéb nevezetes tulajdonai az aranyat igen becsessé tevék, de más részt, mint ipari anyagnak is alkalmazása oly nagy, hogy annak elsorolásával iveket lehetne megtölteni. Itt ezen, valamint a fáradalmas bányászatára vonatkozó, nem csekélyérdekű körülményeket is ezúttal mellőzve, csupán e nemes ásványt illető néhány történeti adattal óhajtottunk a nyájas olvasónak kedveskedni.

Az aranyat már az emberiség első korszakában ismerték, s használták, sőt alkalmazása jóval korábbi a vasénál. Első kovácsmesterül ugyan az Ó Testamentumban Tubal Kain emlittetik, de hogy az első ötvös ki volt, még eddig nem akadtunk nyomára. Mindazáltal elébbi állításunkat igen sok körülmény igazolja. A régiek kezdetben hét fémet ismertek; ezek közül az arany volt az első, a vas a legutolsó, melyet használni kezdtek. Ugy látszik, hogy az arany iránti rokonszenvet őseitől öröklé az utókor, így volt ez a vadnépeknél is, mit főleg a vasban dús Amerika tanusit, melynek fölfedezésekor tapasztaltatott, hogy a bennszülötteknek legközönségesebb eszközeik, késeik, halászó horgaik stb. aranyból voltak. A vasat pedig talán nem is ismerték. A régi skandináv sirüregekben talált fegyverek, vágó eszközök, s egyéb hadiszerek, melyeknek nagyob része aranyból, s csak némely apróbb készleteik voltak vasból készitve, szintén eléggé bizonyítják, hogy az őskorban a kevésbé ismert vas sokkal becsesebb volt a használtabb aranynál.

Az ó-szövetségi szentírásban több helyütt találunk az arany jellemzésére, hol azonban leginkább a drágakövek közé soroztatik. Mózesnél olvassuk, hogy a frigy szekrénye vastag aranylemezekkel volt bevonva.

A karthágóiak — irja Herodot — a nigritiai partokról nagy mennyiségű aranyat hordtak el, hol az — e történész emlitése szerint — oly bőven találtatott, hogy a legegyszerűbb háziszerek abból készültek. A mód, mellyel szerezték, ugyanott még máig is divatoz. A karthágóiak ugyanis a kézmű- vagy termék-árut lerakták a parton, ekkor jövének a barbárok, s annyi aranyat tettek az egyes tárgyak mellé, mennyit jóhiszemük szerint cserébe elegendőnek gondoltak. Ha a kereskedő nem elégedett meg vele, fejét csóválta, vagy az árut visszavette, s a bennszülöttek mindaddig tetézték az  aranyhalmazt, mig az idegenek beérték vele.

A lacedemuniak Apollónak szobrot akarván emelni, aranyért Crősushoz mentek, s ettől az anyagot roppant számú rabszolgákért s marhákért vették cserébe. A madiániták (Phoeniciában) oly nagy mennyiségű arany birtokában voltak, hogy midőn őket a zsidók meghódították, nemcsak saját szükségökre találtak elegendő ékszereket, hanem még lovaikra is arany nyaklánczokat raktak. A phoeniciek hajó-horgonyaikat is aranyból és ezüstből készitették. A hinduknál aranyszekerekről is van említés téve , s a mór nők még most is arany gyűrűket hordanak lábujjaikon.

Az arany roppant tömegén kivül egyesek mesés gazdagságáról is vannak adataink. A „Királyok Könyvé"-ben emlittetik, hogy bölcs Salamon egyetlen évben 666, Ophirból pedig 420 talentum aranyat gyűjtött össze, mely a mi pénzszámlálásunk szerint körülbelől 4 millió pengő forintot teszen (bele nem számítva a mostani roppant ágiót), mi azon időben iszonyú pénzösszeg vala! Herodot tudósítása szerint azon adó, melyet Dárius Histaspis perzsa király tartományaiból évenkint bevett, 15 000 euboeai talentumra, tehát mintegy 90 millió frankra rúgott; ha a jelen pénzviszonyokat az akkoriakkal párhuzamba hozzuk. Könnyen összehasonlíthatjuk a fönnebbivel azon körülményt, hogy a mostani perzsa király kétszer oly nagy összeget huz sokkal kisebb birodalmából.

Diodor szintén emlékszik néhány dúsgazdagról, ezek közt a roppant kincsekkel biró Xinos, Ninive város alapitójáról, a pénzes Pytheusról, a kisded Coelena tartomány királyáról, Semiramisról, Babylon építőjéről, ki e városban, számos rendkivüli épületek közt, Jupiternek egy templomot majdnem hihetetlen fénnyel állíttatott, melyben Jupiter, Juno és Rhea embernyi nagyságú szobraik vert aranyból voltak.

A hires Crösus gazdagságáról lehet fogalmunk, ha egy ajándékát emlitjük föl, melyet a delfii jós-templomnak küldött, s mely nem kevesebb mint 4000 ezüst s 270 arany talentumot, tehát majd 40 millió pengő forintot tőn. Polybiusnál olvassuk: hogy az ekbatanai palota csarnokai, tornáczai, s folyosóinak gerendázata, oszlopai s boltozata mind vastag arany- s ezüstlemezzel voltak bevonva, s a tetőzet ezüstzsindellyel födve.

Legnagyobb arany-pazarlást és fényt a keletiek űztek. Elefántjaikon fényes arany-szerszám s nyereg csillogott Pórus, India királya öntött aranyágyban hált. Nero palotájának arany diszlete minden képzeletet fölülmúlt. Claudius császárnak (Kr. u. 1 században) a spanyolok 70 mázsás aranykoronát ajándékoztak.

Aethiopia oly gazdag volt aranyban, hogy rabszolgáikat arany bilincsekben járatták.

Nagy Sándor elfogadási sátora 8 arany oszlopon állt, aranynyal himzett mennyezet alatt, gazdagon aranyozott és igen magas, pompás ezüst trón volt fölállítva közepén, melyet ezernyi fényes öltözékü szolgák közöl különösen 500 macedóniai fegyveres őrzött, ezüst pajzsokkal disztve. Anyagi oldalról tekintve a hajdan korban sem volt rossz — fejedelemnek, királynak lenni. Dávid különböző jövedelmeiből 1200 millió forintnál többet gyűjtött össze. Salamonnak évi jövedelme az ajándékokon kivül 46 millió forintra rúgott. Nagy Sándor, midőn katonáinak egy részét elbocsátotta 110 millió forintot osztatott ki közöttük ajándokul s útravalóul.

Egyidőben. főként Rómában, divat volt, a hajat aranyporral puderozni, mely sajátszerű divat szintén nem kevés aranyat emésztett föl. A konstantinápolyi kincstárról mesés dolgokat beszélnek.

Hazánk — fénykorában — valamint egyéb gazdagságáról, ugy roppant kincseiről is hires volt. A dicsőséget külfény környezte, s hogy ebben az arany nagy mennyisége játszotta a főszerepet, mondanunk sem kell. Szándékunk az aranynak hazánkra vonatkozó érdekes történetével olvasóinkat e lapok hasábjain bővebben megismertetni, s azért itt ezúttal az ide vonatkozó adatokat mellőzzük. Bizonyos, hogy az arany előbb használtatott anyagul diszművekre, mint pénz gyanánt.

Legkitűnőbb aranyművesek voltak a peruiak. Az inkasi kertekben minden természeti tárgy: növények, állatok a természet leghívebb utánzásával arany- és ezüstből voltak készitve. E művészet jeles fokára emelkedtek továbbá Egyiptom s Görögország. Salamon Pirusból hozatott aranyműveseket, kik a templomot és palotát díszítették. Phidias bámulatos tökélyre vitte az aranyművészetet, mit főként az Athénben arany és elefántcsontból készített világhírű remek Minerva szobor tanusitott. Az ujabb korban az arany és az ezüst értéke az őket megillető fokra hágott, s a kereskedelemben az áruk e fémekkel kezdtek kicseréltetni. Az illetők az aranyat s ezüstöt fazekakba olvasztva egy tömegben hordták magokkal, s ebből az árukhoz mért szükséges darabot éles eszközökkel lemetszették. Későbben e mód kényelmetlennek mutatkozván, a kereskedelmi czikkek értéke szerint arany- és ezüstdarabok kimérettek, s kerek lapos idomba olvasztatván az illető áruk: leginkább lovak, ökrök, borjuk, kecskék, birkák s egyéb termények alakjai nyomattak reájok. így eredt a pénz s ennek latin neve „pecunia" a „pecus" (barom)-ból.

A hinduk a legrégibb időktől vertek aranypénzt, a rúpiát, melynek értéke mintegy 10 frank. A rómaiak 547-ben Kr. e. készítettek legelőször aranypénzeket. A perzsáknál pedig Dárius Histaspes veretett először a róla nevezett „darikus"-okat, melyeken egy íjász volt ábrázolva. Azért monda Agesilaus : ,,Artaxerxes engemet 30 ezer ijászzal kerget' czélzással azon pénzösszegre, melyet a görögök megvesztegetésére fordított.

A perzsa királyok arany- és ezüstpénzeikre a nyilas jegyét, a macedónok Herfculesz fejét, a kinaiak pedig saját hieroglifeiket nyomták reá. Nagy Sándor volt a legelső, ki a pénzekre saját arczképét kezdé nyomatni, s őt azóta valamennyi uralkodó követi.