sétáló tere. A zárda melletti téren kis lugast talál az ember, melyről gyönyörű kilátás esik Kijev vidékére. Innét látja a szem a Csertorij és Sztarik folyókat, északon a Deszna-folyót, aztán Vysegorod falut, Vladimír egykori mulatóhelyét. Innét nézve, alant fekszik Podol, két hegyével, a Scsekoviczaval és Choreviczával. Balkézt és Podol fölött, az ó-kijevi magaslat északi csúcsán emelkedik a Szent-András temploma, melyet a múlt század hires építője, Rastelli, rokkoko-stilben azon a helyen épített, ahol a hagyomány szerint Szent-András apostol keresztet állított fel a a szép helyet igyen áldotta meg, jósolván: „Ezeken a hegyeken Isten jósága fog ragyogni, nagy városz lesz rajtuk, és benne sok templom.”

Ezután a Bazil, János, Gergely szent atyák és püspökök tiszteletére épült templomon akad meg a tekintetünk; azon a helyen fekszik ez, a melyen valamikor a fejedelmi palota előtt a pogány szlávok főistenének, Perunnak szobra díszelgett, s melyre a keresztény Vladimír azonnal templomot építtetett. Innét látni a deszjatszkaja, vagy a papoknak fizetendő tizedről elnevezett templomot. Azon a helyen fekszik, ahol a pogány Vladimír két keresztény varéget öletett meg. A templomot a keresztény Vladimír emeltette Boldogasszony születésének tiszteletére.

A Mihály zárda mögött látszik a Zsófia székesegyház, melyet bölcs Jaroszlav a XI. században építttetett. Ahol ma a Pocsajevszkaja-utcza van, ott Vladimír idejében Pocsajna nevű folyócska folydogált; ezen a Pocsajnán menesztették a Dnyeperbe a kegyvesztett Perunt; ebben a Pocsajnában keresztelte meg Vladimír a kijevieket, ezért is nevezték ezt a patakot orosz Jordánnak. Ahol a Pocsajna a Dnyeperrel egyesült, kis kápolnát építettek oda, s benne július 27-én vizet szenteltek.

SZENT VLADIMÍR KERESZTELŐ KÁPOLNÁJA és A LAVBA FŐ HOMLOKZATA.;

Szemben a kápolnával látjuk Vladimír szobrát, melyet 1853-ban emelték. Alapja öntöttvas koczkákkal kirakott tér, melyre négyfelől öntöttvas lépcsők visznek. Ezen van a nyolczszögletü talapzat; ennek keletre néző oldalán találjuk ábrázolva a kijeviek megkeresztelését. A többi oldalokon Vladimír-keresztek vannak, meg a szobor elkészítési éve. E fölött emelkedik Vladimír két öles rézszobra; imádkozó arczczal fordul a kelet, tehát a Dnyeper felé; jobbjában hatalmas keresztet tart, baljában nagyfejedelmi sapkáját szorítja. A szobor a talapzattól kezdve kilencz öl magas.

A kijevi zarándoklások helye a Pecserszkaja Lavra, vagy barlangi zárda. Nevét a kisorosz pecsera (barlang) szótól vette. Keletkezésének ideje visszanyúlik a Xl-dik század derekára. Ugyanis a megkeresztelt oroszok közül, időjártával, többen szent és kegyes férfiak nevére áhítoztak. Az aszkéta életet és a barlangjárást Hilarion kezdte meg; utána Antal és Teodoszij következett. Antal volt megalapítója a barlangi aszkétizmusnak, Teodoszij pedig szerzetesrendet szervezett és a barlangi szerzetesek közt nagy szigorral tartotta fenn az isten-félelmet. Magát a zárdát egy Simon nevű varég építtette. A zárda 4 részből áll, u. m. a lavrából, a betegek zárdájából, a közeli és a távoli barlangok zárdájából. A zárdát Nagy Péter czár erődítéssel vétette körül. A zárdán sok torony van ; legmagasabb a harangokat tartó torony.

A föld alatti zárdában vagy pecserában síri csönd honol, titokzatos félhomály borong; itt-ott szentek koponyái, csontvázai látszanak; a koponyákból olaj folyik, melyet drága pénzen árulnak a szerzetesek, valamint a viaszgyertyákat is. A barlangban mutogatják szent Antal tetemét és a krónikás Nesztor koporsóját is. Vajon emberi kéz ásta-e a barlangot, vagy nem, eldönteni nehéz, bár több mint valószínű, hogy itt is az ember zsákmányolta ki a természet müvét. Képünk a Szent Antal sírját és egy ^:olajt izzadó szent koponyát ábrázol ebből a földalatti világból. Kijev jólétének forrása onnét eredett, hogy a dél- és észak-Európa közt folytatott kereskedés rakodója volt. Már Ditmar német krónikás irja róla, hogy az ő idejében 400 temploma volt. Szent Iréné tiszteletére Jároszláv emeltetett zárdát; ma csak maradványai vannak.

Kijev látnivalói közül érdekes még a lánczhid és Vladimír keresztelő kápolnája is, melyet annak emlékére építettek, hogy Vladimír megérkezvén nejével, Annával, Cherszonból, Kijevben megkereszteltette fiait.

A régi Kijev sokat tudott a magyarokról. A XI. században Kijevnek volt magyar hegye, magyar utczája és magyar kapuja is. A XI. és XII. században a magyar leventék gyakran ejtették bámulatba a jó kijevieket lovas gyakorlataikkal. Az a körülmény pedig, hogy Nesztor tanúsága szerint a magyarok Kijev környékén sátrakat ütöttek, és hogy Kijev mellett Lybedj nevű folyócska volt, azt sejteti velünk, hogy az a bizonyos Lebedia nyilván ettől a folyóvíztől vette nevét, s hogy csakugyan igaza van Pauler Gyulának, amidőn Lebediát a Don és a Dnyeper folyók közti területre helyezi.

Legifj. SZÁSZ KÁROLY. AMSTERDAMI LEVELEK. I. 1888. 28. 459.

Zavenaartól Amsterdamig. — Amsterdami építkezés. — Entrepot de l'état. — A kikötő. — Amsterdam éjjel. — Café chantant. — A templomok.

Gyönyörű tavaszi délután volt, midőn Kölnből indult vonatunk Zavenaarnál átrobogott Hollandia területére. Akinek először van alkalma ezen a vidéken járni, annak nagyon érdekes ez az utazás. A tájék nem mutat valami különös szép képet; nincsenek itt vadregényes bérezek, rohanó patakok, homályos fenyvesek, hanem amerre csak a szem ellát, termékeny lapály terül el, gazdag, buja fűvel borított rétek és legelők, szoros egymásutánban. Hanem azért sok hangulat van ebben a nagy rónaságban. A határt átlépve, egy negyedóra alatt meggyőződhet az ember, mennyire igaza van annak a nagyon általánossá vált mondásnak, hogy Hollandiának több a vize, mint a földje. Ez az egész ország a szó szoros értelmében át van hálózva csatornákkal. Nem úgy kell ezt érteni, hogy minden félórában csatorna mellett robog el a vonat, mert hisz az még nem is volna sok ilyen kis kiterjedésű országban. Minden öt perezben új csatornát lát itt az ember, melyek keresztben és hosszában szeldesik át a szép zöld mezőt, mely ennek a soha ki nem száradó és folyton felfrissülő víztömegnek köszönheti kövér, táplálék-dús füvét. Ha a mi magyar alföldünk homokbuezkái közt is ilyen csatornák csörgedeznének, milyen más világ lenne azokon a legelőkön, melyek még így is olyan jól meghizlalják jószágainkat, hogy azok bármelyik külföldi piacon is számot tesznek. Hollandiának mindig a tenger, a nálunk annyira hiányzó tenger, volt az éltetője. Ezeket a csatornákat is a sós tenger látja el termékenyítő édesvízzel, amely ellentmondást az magyarázza meg, hogy a sós víz pompásan, minden emberi erő igénybe vétele nélkül megdestillálja önmagát, amint az édes belvizeket magához véve, a sót a földrétegekben és iszapban hagyja hátra, s mintédes víz folydogál keresztül-kasul ezen a boldog országon. A sok víz által öntözött gazdag föld buja legelőit aztán jól föl is használja a hollandi. Nem igen látni itt sok szántóföldet, hanem mindenfelé csak réteket, telve a legszebb formájú lábas jószággal. Nem tudtam elmenni a kocsi ablakától, annyira gyönyörködtetett ez az egyszerű, de gazdag természet, párosulva a legegyszerűbb, hamisítatlan művészettel, mert a csinos holland menyecskék, kaczkiás fehér főkötőjükben, éppen akkor végezték mindenfelé a fejést, miről aztán eszembe jutván a pompás hollandi sajt, most már meg tudtam magyarázni magamnak, hogy honnan veszi az gyönyörű sárga színét és étvágyingerlő kövérségét.

A kedves kép által felköltött jó hangulatban szálltam ki az amsterdami indóházban. De alig léptem az utezára, már az első ház előtt ijedve kellett elsietnem, mert fala annyira nem állt függélyesen a járda fölött, hogy annak minél hamarabb való leomlásától kellé tartanom. Csakhogy sietségem hiábavalónak tűnt föl, mert a második, s utána a harmadik és negyedik ház is csak úgy dűlni látszott kifelé. Miután egy pár utczán végig baladtam, meggyőződtem, hogy itt minden ház falának a teteje jóval kijjebb áll, mint az alapja, de láttam azt is, hogy ennek daczára sem kell attól tartani, hogy bármelyik is maga alá temessen. Egy jó bennszülött aztán ékes hollandi nyelven, — mely egy elrontott német tájszólásnak felel meg — a hollandiak sajátságos, de rokonszenves flegmájával magyarázta meg nekem, hogy mi az oka az amsterdami építkezés e különös modorának. Elsősorba az jőn tekintetbe, hogy az ereszről csorgó esőviz nem rongálja a falakat, hanem van a dolognak más bibéje is. Itt t. i. a hat-hét emeletre épített keskeny házak alig elegendők arra, hogy a lakó-szobákat magukba fogadják, s arra egyáltalában nincs bennük hely, hogy valami széles lépcső vezessen föl az emeletekbe. Igy aztán a ki- s behurczolkodás majdnem lehetetlen volna ezekben a hollland gazdálkodással emelt épületekben. Mit csinálnak tehát? Minden ház tetőzetéből gerendára erősített csiga nyúlik elő, melyen a nagyobb szállítmányok, csomagok fölhuzatnak az emeletbe. Nehogy pedig a második emeletre húzandó csomag az alantabb eső ablakokat veszélyeztesse, a fal, a kötélen lógó terük ingását tekintetbe véve, kifelé dülően van építve, s így nem kell attól tartani, hogy a pinczéböl fölhúzott szenes kosár fekete nyomokat hagy a szép pirosra meszelt falon.

Különben Amsterdam építkezésének nem ez a legkülönösebb sajátsága, hanem az, hogy az egész város a tengerbe van építve. Ez az érdekes város méltán volna nevezhető az északi tenger Velenczéjének. Itt minden ház 5—6 méter magas pilótákon nyugszik, s miután a víz alatti talaj felső részét futó homok képezi, az épületek egész súlya a szilárd földig lenyúló pilótákra nehezedik. Persze ez rendkívül költséges építkezés, mert az alap-építmények elkészítése annyiba kerül, mint a többi részek fölépítése összesen, s amellett nagy óvatosságot és szolidságot követel, mert ellenkező esetben könnyen beállhat az a szerencsétlenség, ami 1822-ben egy hatalmas gabona-raktárral történt, hogy az a kellő gond nélküli építés folytán mindenestől a tengerbe süllyedt. S egy nyomorult kis fa-furó bogár is veszedelmes ellensége e téren az amsterdamiaknak, kiknek a házaikat tartó pilóták jó karban tartása, naponként több mint ezer forintba kerül.

Hanem az amsterdami házaknak nemcsak az alapépítményei készültek egyforma modorban; kívülről is egyformák azok mind, s keskeny homlokzatukkal, piros színükkel, hegyes ékbe futó piros zsindelyü tetőikkel azt a benyomást teszik, mint azoknak a városoknak a házai, melyeket a gyerekek szoktak játék-skatulyáikból kirakni. Emeli a különösséget az a körülmény, hogy az előfalat majdnem egészen elfoglalják a hatalmas ablakok, míg kapuk helyett csak nagyon kis ajtók vannak vágva.

Az utczák egészen Velenczére vallanak; vannak ugyan egészen kövezettek, de közepüket nagyrészt csatornák foglalják el, melyeknek szürkés vizén csónakoknak és bárkáknak egész tömege horgonyoz. De e sok csatorna daczára a város levegője tiszta és szabad, ami nélkül el sem tudna lenni a holland, ki a tisztaságot utczán és házakban egész a pedánsságig szereti. Végig sétálván a városon, a kikötőbe indultam, mely Amsterdam legélénkebb s egyik legérdekesebb helye. A szabad tenger ugyan messzire esik a várostól, de hajdan víz alatt állott itt az egész környék, s csak az ember szorította azt vissza, hogy rétjei és városai számára nagyobb helyet nyerjen. A kikötő a hatalmas Nord Canalon van, mely a Zuider-tót a szabad északi tengerrel köti össze, s nagyon jó révet képez az Indiákból s Jávából dús rakománnyal érkező hajók számára. Megnéztem a parton álló óriási raktárt, az úgynevezett «entrepot de l'état»-t, melyben tudja Isten, hány millió értékben van fölhalmozva czukor, kávé, thea, bor, indigó, stb. Amint az egy mülió kilogramm teát tartalmazó osztályon végig sétáltam, a kalauzként szolgáló hivatalnok jónak látta megjegyezni, hogy mióta a holland előjogok megszűntek, s a szabad kereskedés folytán nem lehet Angliával konkurrálni, nagyon megcsökkent Hollandia gazdagsága, amit a nép fájlal is eléggé, bár az idők szelleme Angliának, az erösebbnek ad igazat. Nem feleltem erre a megjegyzésre, csak elgondoltam magamban, hogy ha még Hollandia is panasszal küldi hajóit tengerre, mit szóljunk mi, kik alig tudunk egy pár vitorlával részt venni a szabad kereskedés lázas konkurrencziájában?

Amsterdam kikötői élete nagyon élénk, s festői képet nyújt. A kisebb vitorlák és árboczok erdejéből méltóságosan emelkedik ki egy-egy amerikai vagy jávai gőzös tricolorja. A partokon a tengerészek, halászok, csónakosok nyüzsgő csoportja. Ezeket mindjárt föl lehet ismerni, annyira magán viseli mindegyik a közös típust: hátrafésült, hosszú szőke haj, borotvált bajusz, az áll alatt húzódó amerikai, vagy mondjuk: Kossuth szakáll, s a különös, rezes barna szinű arczbőr, — ezek mind olyan ismertető jelek, melyek csalhatatlanul rávallanak a holland tengerészre. Ezt az egyforma csoportot aztán hellyel-közel egy-egy tarka lepedőbe burkolt jávai honpolgár festői, de szellős öltözete tarkítja. Hanem a kikötő, dficzára rendkívüli forgalmának, még sem olyan lármás, mint például a mi budapesti Dunapartunk után képzelni lehetne. A holland nép, bár udvarias és előzékeny, nagyon csöndes természetű, s szereti a dolgát szó nélkül elvégezni.

Nappal különösen csöndes város, de a nyugat-európai nagy világvárosok mintájára éjjel sokkal élénkebb képet nyújt. A reggelt nem igen szeretik itt fölhasználni. Nyolcz órakor még a világért sem hallani a tramway csöngetését, s az ásítozó és söprögető szolgaszemélyzet ugyancsak végig nézi az embert, ha ilyen időtájban reggeli után tudakozódik a kávéházban. Hanem az éjszaka aztán bezzeg népes. Este 10 óra után indultam sétálni, az utczákon kétszer annyi ember mozgott, mint a nappali órákban. A kereskedések éjfélig nyitva vannk, s a lóvasut még tovább közlekedik. Miután éppen pünkösd hétfője volt, még élénkebbé vált a csillagos éjszaka, mint rendesen. Talán jórészt az ünnepi hangulatnak lehet felróni, de most már bezzeg volt lárma, amit különösen a szárazra szabadult vizi lakosok, a matrózok okoztak. Ezek a hosszú hajókázás közben megtakarított filléreiket csakúgy szorják ilyenkor, s néhány pohár kihörpentése után a hagyományos holland hidegvér is pezsgésnek indul. Négyen-öten beleülnek egy egyfogatú nyitott kocsiba, s végig hajtatva a legnépesebb utczákon, harsány hangon éneklik kedvencz dalaikat. S az ilyen zártkörű társaságokban legvigabbak az oda szegődött asszonyok, kiknek éles szopránja túlharsogja a férfiak dörgő bassusát. Nagyon érdekes látványt nyújt egy ilyen zajos kocsi. A férfiak magas fekete sipkája s egyszerű öltözete mellett kihívó ellentétet képez a nőknek nemzeti jellegű, sokszínű ruházata. A sajátos népviselet itt sokkal jobban tartja magát, mint Európa többi országaiban. Egy hollandi nő, — a társadalom alsóbb régióiból, — a világért sem hagyna föl csinos fehér főkötőjével, s azzal a különös hajviselettel, mely szerint a hajat a halántékon apró fonatokba kell rakni, s egy sárgarézből készült, csigaszerü tekervényekben végződő pánttal a fejhez erősíteni. Így vannak öltözködve mind a kocsiban ülő éneklő asszonyok, kiknek hangversenyén azonban rajtunk kívül, úgy látszik, senki sem ütközött meg, s ezt a kissé hangos, de különben ártatlan ünnepi mulatságot senki se vonta a rendzavarás rendőri fogalma alá.

A népdalok e harmóniájába más énekhangok is vegyültek: a Kalver-Strasseminden harmadik házából kihallatszott a cafe chantantok tündéreinek trillázása. Én is benyitottam egy ilyen helyiségbe; belépti dij itt nincs, hanem minden látogató köteles valamit inni, amiért aztán két annyi árt fizet, mint másutt. A helyiség zsúfolva volt a társadalom minden rétegeiből kikerült vendégekkel: egy gonddal öltözött tengerészhadnagy mellett egy vörös képű matróz tapsolt a bécsi németséggel éneklő dívának; hátuk mögött egy nemzeti öltözetében czifrálkodó szobaleány-féle ült a legelőkelőbb úrhölgy mellett. Szóval színpadon és nézőtéren egyaránt, itt is úgy megy minden, mint a budapesti orfeumban.

Mikor a café chantant-t elhagytam, a királyi palota tornyának órája éppen tizenkettőt ütött, vagyis inkább muzsikált, mert a holland toronyórák minden ütés alkalmával egy-egy rövid dallamot játszanak el. Ez itt mindenfelé így van, s ennek folytán csak azért nem válik nagyon zajossá ez a hangverseny, mert Amsterdamban, amely pedig Budapestnél nagyobb város, aránylag kevés torony van. Ebből azonban nem kell arra következtetni, mintha templom is kevés volna, mert az van elég, csakhogy torony és minden czeremónia nélkül építve, annyira, hogy néhány szép, s a megszokott formában épült templom kivételével, az idegen nem igen tudja az Isten házát az emberekétől megkülönböztetni. Én például egyszer megálltam egy nagy, a többi házak módjára vörösre festett épület előtt, s egy arra menőtől megkérdezvén, hogy vajon középület-e az, csudálkozásomra azt a feleletet kaptam, hogy igenis, még pedig protestáns templom. Nálunk nagy forradalmat csinálna, ha valamelyik liberális egyházközségnek eszébe jutna ilyen kevéssé szertartásos kinézésű templomot építtetni. Pedig a hollandiaknak talán igazuk van. Abban a családias egyszerűségben, mely erről a templomról lerítt, volt valami lélekemelő. Mosolygó virágok bólintgattak fejeikkel a nyitott ablakokban, s az eresz alól csicseregve röpült föl egy fehér hasú fecske. Ezek a virágok és madarak jobban hirdetik az Isten jelenlétét, mint a magasba törő oszlopok, s nekem önkénytelenül eszembe jutottak Hugó Victor szavai:

«A roppant templomok mi szépek, Legmngasbak az ég után, De egy parányi fecskefészek Az Isten háza igazán.»

AMSTERDAMI LEVELEK. II. 1888. 29. 483.

A királyi palota. Amsterdam madártávlatból. A zsidónegyed. A gyémántcsiszoláa. A Daniel-féle gyémántcsiszoló gyár.

Bár Hollandiának Amsterdam a fővárosa, a mostani király, egy öreg és beteges aggastyán, állandóan Hágában székel, s évenkint csakis egyszer, egy rövid hétre látogat el ide. Természetes, hogy a királyi palotán, a XVII-ik századnak ez egyszerű épületén, nagyon meglátszik az udvari fény hiánya. Kívülről inkább könyvtárnak látszik, mint rezidencziának, s a sötétes, kevéssé gondozott falak nagyon komornak mutatják ezt az épületet. A termek mindig nyitva vannak a kíváncsiak számára, s a nagyon kevéssé elfoglalt szolga-személyzet — igaz, hogy előre fixált borravaló mellett, — de nagyon előzékenyen tárja föl egymásután a hatalmas ajtók szárnyait, s azzal a nemzetközileg ismert hanglejtéssel darálja el mondókáját a nevezetesebb képek és bútordarabok előtt, amit nagyon megunhat az, ki utazásai közben gyakran kénytelen végig hallgatni az ilyen «ex offo» magyarázatokat.

A palota belseje is ugyanazt a benyomást teszi mint a külső homlokzat: egy ház, amelynek nines lakója; egy palota, amely alig látja királyát; egy trón, amelynek bibora elveszti fényét ebben az örökös és unalmas némaságban. A termek selyem kárpitos falait vászon behuzatok takarják, s ugyanilyen behuzat csökkenti a drága smyrnai szőnyegek kellemes puhaságát. A legszebb márványból készült kandallók fölött homályosodni kezd a velenczei tükrök ragyogó üvege, s a sévresi porczellánból készült óriás vázákból is hiányzik a mosolygó élet: a virág. Pedig ezekben a magas, hatalmas termekben jó otthont találhatna magának még egy király is. Fényes udvarához méltó volna a pompás keret, mit a nagy ülésterem nyújt. Ilyennel csakugyan kevés királyi palota dicsekedhet Európában, s amint az ember végignéz ezen a harminezhat méter hosszú termen, s feje fölött harmincz méter magasságban látja húzódni az oszlopok nélküli impozáns boltozatot, mig a tiszta fehér márvány falakról komoran csüggenek alá a spanyol és belga zászlók megtépett szárnyai: igazán roszul esik elgondolni, hogy ennek a királyhoz illő palotának úgyszólván nincs is gazdája.

Miután a termeken végig haladtam, fölmentem a palota északi homlokzata fölött emelkedő toronyba, hogy onnét egy pillantást vessek erre a csodálatosan épült városra. A látvány megérdemli azt a fáradságot, amit a meredek lépcsők megmászása igényel. Alattunk terül el Amsterdam, amint a déli napsugár még élénkebb szinüvé teszi a piros háztetőket; a házak közül kivillannak a csatornák tükrei; a kikötő nyüzsgő hangyabolynak látszik. Egy hosszú fehér csíkba folynak össze az érkező hajók vitorlái. Távolabb, a zöldelő réteket sűrűn szeldesik át a csatornák keskeny szalagjai, melyek mellett annyi szélmalmot láthat az ember, mint a Duna és Tisza közti végtelen rónaságon. Nyugatra Harlem, délkeletre Utrecht tornyai látszanak, míg az északi láthatárt a Zuider-tó, az Északi Tenger e hatalmas öble foglalja el, amint vitorlákkal telt hullámzó tükre összefolyik a bele ereszkedő égboltozattal.

Leszálltam a toronyból, hogy ezt a hangulatos képet egy sokkal zajosabbal váltsam föl. Elindultam Amsterdam egyik érdekes, bár legkevésbé szép városrésze felé, az úgynevezett «zsidó-negyed»-be. Amsterdam lakosságának tized részét a zsidók teszik, kik közt ugyan mindenféle nemzetiségűek találhatók, de legnagyobb részben a XVII. század első felében hazájukból kiűzött portugál zsidók maradványai. Valószínűleg a hollandok túlzott tisztaságszeretetének tulajdonítható, hogy a zsidók itt már századok óta egészen külön városrészt laknak, melynek egyik barátságtalan és piszkos házában látott napvilágot a szintén portugál zsidó szülőktől származó Spinoza Baruch, a modern filozófia lángeszű megteremtője.

Mikor a gondosan söpört és öntözött utczákról egyszerre a zsidó-negyed zürzavarába lépünk, úgy tetszik, mintha egy lépéssel száz mérföldre távoztunk volna a hollandoknak jellemzöleg tiszta fővárosából. Van itt minden, ami csak az emberi érzékeknek nem tetszik. A szűk utczákban az előre hajló házak tetejei majdnem összeérnek, s alig engedik beömölni a tengerről szállongó friss levegőt; minden második házban ócska ruha zsibvásárja teszi még piszkosabbá és zajosabbá ezt a környéket, mig az utczákon éktelen hangon kiabáló kofák és hal-árusok, s a legkevésbé sem takart szemétdombok körül futkosó gyerekek növelik a fülsiketítő zűrzavart. Valóban nem csodálja az ember, ha e nagy városrész mozgalmas tömegében nem találkozik mással, mint akit sorsa e piszkos falakhoz köt: a holland, kinek mindennapi szobája is olyan, mintha skatulyából vették volna elő, nem szeret erre a tájékra jönni, s így a zsidóság igazán szigetet képez ebben a nagy gonddal rendben tartott világvárosban.

De ez a kellemetlen városrész mégis nagy befolyással volt mindig Amsterdam jelentőségére. A gyémánt-csiszolás, melynek titka és mestersége e város nevéhez fűződik, e piszkos falak közt indult meg, s a XV. századig csak itt és Antwerpenben gyakoroltatott egész Európában. Manapság is, mikor már ez iparág másfelé is meghonosult, Amsterdam e tekintetben fölötte áll a kontinens összes városainak; s itt a portugál zsidók kezében van ezen egész iparág, kiknek körülbelöl 70 gyárából megy világnak a sok ragyogó gyémántdarab, hogy koronák csillagjaivá váljanak, s megzavarják fejét sokaknak, kikre fényük ellenállhatatlan varázst gyakorol. Megnéztem a Daniel-féle gyémánt-csiszoló gyárat, mely e nemben egyike a legnagyobbaknak. Ebből a gyárból, melynek helyiségeiben háromszáz munkás rontja szemét és egészségét a nem nagy fizikai erőt, de rendkívüli óvatosságot és odaadást igénylő munkában, ebből a formátlan épületből sok történelmi nevezetességű gyémánt indult már hódító útjára. Ügyesen készített üvegutánzatokban láttam azokat a világhírű gyémántokat, melyeket ez a gyár emelt értékük mesés nagyságára: az angol királynő birtokában levő Kohinoort, mely Európa legdrágább ékszere, s melyet megbecsülhetetlennek tartanak; a szultánok turbánját ékesítő nagy Mogult; az Orlovot, Oroszország e fényes csillagát, és sok más kisebb darabot, melyek mind elég méltók volnának, hogy királyi pálczák fogantyúit képezzék.

A munka gyorsan s elég csöndesen folyik. Csak a gőzgépek kattogása hallatszik itt, mert a munkások, asztaluk fölé hajolva, egész figyelmüket munkájukra fordítják, mely aztán gyorsan s elég csöndesen folyik. Csak a gőzgépek kattogása hallatszik itt, mert a munkások, asztaluk fölé hajolva, egész figyelmüket munkájukra fordítják, mely aztán halad is, óriási arányokban; a napi forgalom 2—3 millió hollandi forint, s így egy-egy munkásra nagy felelősség esik, hanem aztán a jobb fizetésüek meg is keresnek hetenként 120—140 forintot. Amint vezetőmtől hallottam, lopás soha sem fordul elő, a kisértés ragyogó démonának minden csábja daczára. Az gyakori eset, hogy a gyémánt munka közben ketté pattan, különösen ha idegen anyagú erek futnak rajta át, de természetesen ez a gyáros kára, s a munkást nem terheli érte felelősség. Még jó, ha afrikai, cap-földi gyémánt törik, melynek értéke, sárga szine miatt, sokkal kisebb, mint a fehér amerikaié, melyet Brazília dúsgazdag bányáinak méhe termel.

A csiszolás kétféleképen történik: vagy gőzgép segélyével, vagy anélkül. Ha a munkás gép nélkül dolgozik, akkor mindkét kezében kis czément-rudat tart,mely kőkeménységü, de amint annak végét lángnál hevíti, azonnal megpuhul, hogy aztán a csiszolatlan gyémántdarabot félig bele nyomván, ismét megkeményedjék. Most két gyémántvégü czémentpálcza van a munkás kezeiben, ki aztán egyik gyémántot a másikkal csiszolja, addig, míg az csakugyan ékszerré válik, vakító szikrákat szórva magából. A csiszolás másik módjánál csak egy czémentrúd van a munkásnál; a másikat egy gyémánt-porral behintett, gőzerő által hajtott öntött vaskerék helyettesíti, mely perczenként 2000-szer fordulván meg tengelye körül, végzi a csiszolás munkáját a czémentpálcza végébe nyomott gyémánt darabon, melyet a munkás erősen odaszorít a szinte hihetetlen gyorsasággal forgó kerékhez. A különféle daraboknak százai hevernek a közönséges, durva fa-asztalokon, s a munkások oly egykedvűen dúskálnak a százezreket érő kövek között, mintha csak amolyan közönséges kavicsokat csörgetnének. De a gyémántnak az tökéletesen mindegy: a munkás durva tenyerén feküdve csak úgy szórja a szemkápráztató sugarakat, mint élete későbbi folyamában, mikor talán egy korona csillagául lesz hivatva szolgálni!

Elhagytam a gyárat, s csakhamar a zsidó-negyed szűnni nem akaró vásári zsivajából is kimenekültem. De míg az utczák tömkelegén keresztül szállásom felé siettem, mindig szemem előtt lebegett ez a legélesebb ellentétekből összealkotott kép: a zsidó-negyed piszkos házai, amint magukba zárják a gyémántok ragyogó légióját.

Alexandria 1882. 32. 506.

Harmadszor pusztult el napjainkban a Nagy Sándor által alapított hatalmas város, Alexandria. Második elpusztulása után e század elején sokkal fényesebben támadt föl újra, mint első pusztulása után: de, sokan állítják, hogy még akkor sem volt oly hatalmas, mint első virágzási korában, midőn a világ egyik csodája, a pharosi torony még fennállott, s a művelt világ legnagyobb büszkesége, a hatalmas könyvtárak, még egész tudós kolóniát csatoltak ide, s a már-már barbárságba süllyedt Európa népei előtt a sötét világrész e pontján volt a tudomány világító fénye. Kétségkivül fel fog támadni a város harmadszor is halottaiból, lángeszű alkotója, kiről példabeszéddé lett, hogy testében volt kicsiny, de annál nagyobb lelkében, a hely gondos kiválasztása által biztosította fennmaradását, de csaknem biztosra vehető, hogy az uj város ismét az lesz, mi legutóbb volt s aminek kettős újjászületését köszönhette, a Földközi tenger legjelentékenyebb kereskedő városa.

Kopár környéke van a városnak, csak itt-ott lehet látni egy kis pálmaberket szomszédságában, de kitűnő kikötője és számos közlekedési eszközei, s mindenekfelett szerencsés fekvése elfeledtetik e hiányait. A legutóbbi időkben a mohamedánság Alexandriában már kisebbségben volt, nem a lakosok számát értjük, hanem a szokásokat és építkezésmódot, az afrikai jelleg és békés fejlődés mellett pár évtized múlva Alexandria egészen olasz városnak tűnt volna fel. Máris sok része volt, különösen az úgynevezett európai városnegyed, hol csak az utczán járó tarkabarka népről jutott eszünkbe, hogy nem vagyunk Európában. E negyedben szép magas házak emelkedtek, valóságos déleurópai ízlésben készült paloták s a boltok kirakatai, különösen a Mehemed-Ali-tér közelében, oly diszesek voltak, hogy Parisba is beillettek volna. Az arabok lakóhelyei közt is sok van már európai modorban építve, de a nagyobb rész szűk, rendetlen, düledező zeg zug utczából áll, telve piszokkal és kellemetlen csőcselékkel. Az európai volt itt az ur, az arab már-már csak csőcselék számba jött s így nem csoda, ha Kairóval szemben, Alexandriát az önérzetes egyiptomi csak gyaur városnak tartotta. Utazóra nézve azonban e város is kiváló érdekkel birt. Európából jőve ez élénk kereskedő városban először látta keletet s egyúttal a világ minden népeinek egy pár példányát. A czivilizáczió annyira haladt, hogy a színházban külön páholy volt a khedive háremhölgyei számára s az előkelőbb törökök európai ruhába öltözködtek.

Ily jellegű városban kevesebb is a feltűnő, mint tisztán keleti helyeken. Szép paloták, szökőkutak, egy hatalmas világító torony, melyet a tengeren jövő legelőször lát meg, a csatornák mellett csinos fasorok, érdekes szélmalmok s más effélék képezték a modern város nevezetességeit, mind oly dolgok, minőket Európában is gyakran találunk. Két kikötője is van, de a régit már csaknem egészen cserben hagyták. Azon a keskeny földcsíkon, mely e két kikötőt elválasztja, van az uj világítótorony, van egy közel kétezer éves karcsú oszlop, melyet a hagyomány hibásan Pompejusnak, a híres rómainak, tulajdonit. Itt van a Kasze-Tin földnyelven az alkirálynak terjedelmes, de különös sajátságokkal nem biró palotája. A többi szabálytalan épületek halmaza, melyekből itt-ott egy karcsú imatorony emelkedik ki vagy egy pálma integet. A kikötőnél továbbá egész sora van — vagyis volt a bombázásig — az erődöknek, vörös lobogókkal díszítve. Két obeliszk is állott nemrég még ezek közelében, melyeket a nép Kleopátra tüinek nevezett, az egyik ma Londonban, a másik New-Yorkban van. Ez obeliszkek régi helyén volt egykor a hagyomány szerint a Ptolemeusok palotája, ma nyoma sincs. A hatalmas régi városból igen csekély romtömeg maradt meg s ennek nyomai egész a Mariut-tóig vezetnek. A külső épületek közt legszebb a Mahmudie-csatorna, melyet, Mehemed Ali épített s általa a Nilus folyam és a tenger közt összeköttetést állítva helyre.

E csatorna s a kikötők adják meg Alexandria fő életerejét. Kopár vidéke alig lesz képes valaha lakóit a földművelés termékeivel ellátni, de kereskedelme bizonyosan nagy lesz, s ismét felvirul jóval azutánra is, midőn Seymour és Arabi hamvai már elporladoznak.

A várost Kr. e. 331-ben alapította Nagy Sándor makedón király. Innentől kezdve évszázadokon át volt a tudomány és kultúra fellegvára, a világ egyik legnagyobb városa. Nagy Sándor halála után a Ptolemaida-dinasztia székhelye, az Egyiptomi Birodalom fővárosa Kr. e. 30-ig, majd a Római Birodalom Egyiptom-provinciájának központja. Itt állt az ókori világ hét csodájának egyike, a Fároszi világítótorony. Ma fontos ipar-, és kikötőváros, mintegy 32 km hosszan húzódik a tengerparton. Területe 2,679 km2, lakosainak száma 4 984 387 fő volt 2016. november 27-én.

Asztrakán. 1858. 522.

Asztrakán tatár szó, annyit tesz, mint sárkánylak — fővárosa európai Oroszország egyik legdélkeletibb kerületének, Asztrakánnak, melly hajdan tatár királyság volt, 1554-től fogva azonban orosz uralom alatt áll. Asztrakán város fekszik a Volga vizének Seitza nevű szigetén, Európa és Ázsia határán. Fekvése páratlan kiességű. Nyáron a Volgán gőzösön közeledve feléje az utasnak ollyforma látképet mutat, mint Budapest a Dunán A tehetősb nők, keleti szokás szerint csak lefátyolozva vagy nagy kendőbe burkolózva jelennek meg az utczán, mi mellett oly alakot nyernek, mint millyennek mi a kisértetet képzeljük — és csakugyan kisértetek is ők, mert szépségük leigéző. A tehetősebb tatárok, mind mahomedánok, s több nőt is tartanak; ezek közül gyakran látni az utczán sétálni kettőt egy ruhába bújva, melynek ujján egyik a jobb, másik a bal kezét dugja ki. E szokás tán onnét ered, mert a féltékeny férj nem szereti, ha neje egymaga jár az utczán. E városban lakó perzsák mind kereskedők és legtöbbnyire gazdagok. Perzsa és indiai, nevezetesen selyem-árukkal kereskednek nagyban és kicsiben. A persa, mihelyt itt meggazdagodott, orosz alattvalóvá lesz, az okból, mert ha haza akar költözni, a fönnálló törvény szerint, szerzett vagyona legnagyobb részét a helytartóság az állam részére elkobozza. A perzsa szép és méltóságos alakkal bir, annál furcsábban jön ki aztán, mikor a piaezon vásárolt holmit, csirkét, zöldséget, stb. maga czipeli haza és készíti is el a konyhában, mert a perzsa nőnek még a házi belgazdaság intézésébe, kezelésébe sincs semmi beszólása.

Télen a kirgizek bejönnek pusztájukról tevéiken, hogy a vadászott állatok bőreért, európai árukat, kelméket, lőkeszletet cseréljenek. A befagyott Volgán át hosszú sorban ballagnak tevéiken, kettő, három is ülve egyen; csúcsos prémes süveget viselnek fejükön, és felöltő bundába takaróznak. E nép annyira megszokta a pusztai életet, hogy még a városban tartózkodása alatt sem vonul födél alá, hanem a piacon s tágasabb udvaron sátort üt és az alatt lakik.

A kalmukok szintén a pusztákról szoktak berándulni tevéiken; kevés beszédű, makacs, de egyszersmind félénk nép; csaknem mind lőcslábu, és zömök, de felette tanulékony, azért asztrakáni mesteremberek legörömestebb fogadnak be inasul kalmük fiút. Fejüket chinai módra beretválják, búbján egy fürtöt hagyva, melyet három ágra befonnak s hátul lelógva hordják. Kopasz fejükön lapos sárga kalpagfélét viselnek sallanggal. Ünnepeiket január első napjaiban ülik, mikor bálványaiknak is áldoznak. Istentiszteletük fülhasogató a Bécs telől érkezőnek. A Beitza szigeten a tatárok az orosz elleni védelemre erősséget építettek, melyet ma Kremlnek hinak, s a sziget legnagyobb pontját foglalja el s öt kúpos székesegyházával a magas érseki lakkal. Nagy benyomást gyakorol a szemlélőre. Most egyetlen téglafal keriti, mely magába zárja a kaukázusi orosz hadaereg és a Kaspi tengeri hajóhad fegyverraktárát. Nem oly erős ugyan mint volt Szebasztopol, s amilyen Kronatadt, mindazáltal fekvésénél fogva hadászatilag fontos pont. Mint legnagyobb hajóhad-állomás s hajógyárai által már most is legjelentékenyebb város, az orosz birodalom délkeleti részén. Ha egykor a Perzsia és Ázsia fölötti uralomért Oroszország háborút viselend, nagy szerep jut abból e városnak, mely uralkodik a Kaspi tengeren.

Minden Persiából hajókon hozott, s Persia beljébe szállítandó áru Asztrakán rakpartjain áll felhalmozva, mi arra mutat, hogy a város még nem veszté el egészen egykori kereskedelmi fontosságát. Korábbn az Európából Indiába vezető kereskedelmi ut e városon húzódott át; indiai kereskedőknek ügynökei laktak itt.

Asztrakán összehasonlítva az európai városokkal, egészben véve nem szép ugyan, de több csinos épülettel, szép nagy térrel bir. Ez utolsók közül legszebb a kormányzói lak előtt elterülő tér. Igen magán viseli még e város a keleti bélyeget. Utczái kövezetlenek, csak a házak mellett húzódik végig keskeny téglából rakott járda. Különben az utcát igen finom homok födi, s a nyári száraz napon sokszor megesik, hogy azzal a szél az utczaajtókat egészen eltorlaszolja. A házak közt sok egy és kétemeletes találtatik, de mind alacsony mérvben építve, lapos tetővel és többnyire négyszögű udvart képezve. Bent az udvarban az emeleteken a földszint a falat széles és ernyős karzat futja körül, melyen tölti a lakosság az egész forró nyári napot sőt még az éjét is.

A várost közepén csatorna hasítja át, mely a Volga két ágát összeköti, a folyótól távolabb eső városrészeket vizzel látja el, az évenkint rendesen megjelenő Volga-kiöntésnek a völgyekben hátramaradt vizét elvezeti. Ezen, a városra olly fontos csatorna ásatása több millióba került. Ásatta pedig egy görög, ki mint beszélik, a Kaspi tengeren űzött rablókalandjai által tömérdek pénzt szerzett magának.

Talán a világ egy városa sem bir a különböző nemzetek olly tarka vegyületéből álló lakosssággal, mint Asztrakán. Lakja orosz, tatár, örmény, kalmük, persa, hindú, trüchmen, buchar, chiwinzi, georgiai, lesghi, görög, mihez ha még az itt szüntelen sürgölődő minden nemzetbeli európait oda képzeljük, elmondhatjuk, hogy e város egyike a világon azoknak, melynek piaczán legtöbb különböző nemzet van képviselve.

E város maga csupán halat bocsát kereskedésbe, hanem ezt oly nagy mennyiségben, hogy az európai bámulva áll meg azon garmadákba rakott haltömegek előtt, mellyek naponkint a tengerből fogatnak s Oroszország beljébe szállíttatnak.

A lakosság különböző nemzetei közt leggazdagabb az örmény; ez kezeli a kereskedést és pénzváltást. Ez osztály nagy fényűző, de csak ruhában és a maga személyében, cselédje, háza sokszor a legszurtosabb. Az örmény nők többnyire szép fogatokon járnak, de már lovuk valóságos koporsó, olyan sovány. A ló már szerintük sem fényűzési tárgy. Mindemellett az örmény nő igen házias, és e tekintetben az örmény férjek sokkal boldogabbak az oroszoknál. A fiatal örmény nők már egészen a franczia divat után öltözködnek, csakhogy igen tarkán. A dolgozó osztály egészen tatár és ez képezi a lakosság legnagyobb részét. A napszámos, pék, kertész stb. mind tatár. E nép munkaereje, és a munka, mit véghez visz, kitartása, szorgalma és a szerénysége csudálatra indít.

A tehetősb nők, keleti szokás szerint csak lefátyolozva vagy nagy kendőbe burkolózva jelennek meg az utczán, mi mellett olly alakot nyernek, mint milyennek mi a kisértetet képzeljük. Csakugyan kisértetek is ők, mert szépségük leigéző. A tehetősebb tatárok, mind mahomedánok, s több nőt is tartanak. Gyakran látni az utczán sétálni kettőt egy ruhába bújva, melynek ujján egyik a jobb, másik a bal kezét dugja ki. E szokás tán onnét ered, mert a féltékeny férj nem szereti, ha neje egymaga jár az utczán.

E városban lakó perzsák mind kereskedők és legtöbbnyire gazdagok. A persa és indiai, többnyire selyem-árukkal kereskedik, nagyban és kicsiben. A persa, mihelyt itt meggazdagodott, orosz alattvalóvá lesz, az okból, mert ha haza akar költözni, a fönnálló törvény szerint, szerzett vagyona legnagyobb részét a helytartóság az állam részére letfoglalja. A persa szép és méltóságos alakkal bir, annál furcsábban jön ki aztán, mikor a piaezon vásárolt holmit, csirkét, zöldséget, stb. maga czipeli haza és készíti is el a konyhában, mert a persa nőnek még a házi belgazdaság intézésébe, kezelésébe sincs semmi beszólása.

Télen a kirgizek is bejönnek pusztájukról tevéiken, hogy a vadászott állatok bőréért, európai árukat, kelméket, lőkeszletet cseréljenek. A befagyott Volgán át hosszú sorban ballagnak tevéiken, kettő, három is ülve egyen; csúcsos prémes süveget viselnek fejükön és felöltő bundába takaróznak. E nép annyira megszokta a pusztai életet, hogy még a városban tartózkodása alatt sem vonul födél alá, hanem a piaezon s tágasabb udvaron sátort üt és az alatt lakik.

A kalmukok szintén a pusztákról szoktak berándulni tevéiken; kevés beszédű, makacs, de egyszersmind félénk nép; csaknem mind lőcslábu, és zömök, de felette tanulékony, azért asztrakáni mesteremberek legörömestebb fogadnak be inasul kalmük fiút. Fejüket chinai módra beretválják, búbján egy fürtöt hagyva, mellyet három ágra befonnak s hátul lelógva hordják. Ünnepeiket januárban ülik. Istentiszteletük fülsiketítő zajongásból áll, kisérve trombita-, dob-, kürtszó és réztányér csattogás által. E lármával akarják a templomban álló érc bálványokat fölrázni a mély elmélkedésbe merülésből. E mellett füstölnek is, az itt nem kapható tömjén, helyett halzsirba mártott a meggyújtott nemez darabokkal. Templomuk egészen a városon kívül áll, jó távolra attól a Volga bal partján. E templom közelében áll Tümmén kán chinai építésű palotája, kinek bátyja ezredes volt az orosz hadseregben, az I Napóleon elleni hadjáratokban. Volt Parisban is, hol az európai műveltséget megismerte és megkedvelte. Népe közé is át akarta ültetni azt; de kevés sikerrel. Maga ment ugyan elő példával, de minden amit elért, csak annyiból állt, hogy a maga családja ez időtői állandó lakot tart, a nyarat azonban ez is sátor alatt tölti; a töbhi nép mai nap is folytatja a megszokott barang (nomád) életmódot.

Asztrakánt szőlőskertek veszik körül, melyek borából jó pezsgőt készítenek. Egy akónyi bor alig drágább 25 pkr-nál; de a jobb módúak asztalán a franczia és más drága bor járja. Boránál azonban sokkal hiresebb Asztrakán szőleje, mely aszaltan vagy nyersen is hordókba rakva jön kereskedésbe a egész Szt. Pétervárig is elviszik, hol gazdagabb házakban divatos februárban vagy később, nyers asztrakáni szőlőt ceemegézui. E kertekben jeles görögdinnye is terem, melly czikk igen fontos, miután a nyár egy részében a lakosság legtöbbje majdnem egyedül ezzel él. Híres az asztrakáni rózsa is rendkívül nagy virágáról, mellyből rózsaolajt készítenek. Az itteni kertmivelés általában véve emlitést érdemel. A kerteket egész nyáron át öntözni kell, mivel ekkor itt eső nincsen. Ez öntözést szél által hajtott a tsikimek nevezett gépekkel eszközlik. A város környékén a vadászatnak is tág mező nyílik; van itt fáczán, szalonka, fogoly s egyéb szárnyas; legtöbb azonban a réce, de nem vadásszák, mert hallal él s húsa halzsir izü.

Mind ez azonban csak mellékes. Legfőbb és legfontosabb Astrakánban, mint fónebb is emiitők, a halászat. Messze földről jönnek ide orosz alattvalók, hogy halászattal valamit keressenek. A nagy halászat-tulajdonosoktól kapnak eszközöket, s a kifogott halat ezeknek tartoznak átadni. E halászok halzsirral vízhatlanná tett bőrruháikban övig bemennek a vizbe, s kevés idő múlva hallal telten húzzák ki a halót; a hal^;ból csak a jobbat, nagyobbat tartják meg. A többit visszdobják a vízbe. Télen, midőn a Volga befagy, a nagyobb halat horoggal fogják, t. i. a jégen léket vágnak, erre erős durungot tesznek keresztbe, a durungra kötelet kötnek, mellynek végén van a horog s a kötelet igy a vizbe leeresztik. Az asztrakani nálunk sem ismeretlen, melly is a viza és tökehal ikrája. A legjobb kaviár az első faggyal, januárban fogott halból kerül ki. A legzsírosabb pedig a nyárban fogott halaké. Igen drága czikk az itt nyert viza-hólyag.

A városban a miveltek száma, a többi lakosságéhoz kéjest csekély; de igen összetartanak. Ezek télen a klubban, nyáron pedig a városon kívül egy kertben szoktak hetenkint összejönni.

A város, az ugyanily nevü kormányzóság főhelye; a Volga deltájának felső részében, a főág balpartján, részben hegyes, részben sik és mocsars szigeten, a Dolgoj Osztrovon (hosszú sziget) épült; Ny-ról K felé terjed. Csatorna szeli keresztül: három fő részből áll; ezek: a Kreml, amelyet most romban heverő falak környékeznek, a Bjelojgorod, felső város és a Szloboda, a külvárosok. A Kremlben vannak: a Nagy Péter korából való székesegyház, a püspöki palota és a kaszárnya. Asztrakáni kozákok, a Volga alsó részén szétszórt gyarmatokban lakó kozákok; katonailag a kazáni hadparancsnoksághoz tartoznak, Közigazgatási tekintetben pedig az asztrakáni kormányzó és saját atamanjaik hatósága alá. Mintegy 30 000-en vannak. Háboru idején 3 lovas ezredet adnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Világtérkép: Oroszország azonos nevú megyéje.

Führinger Gusztáv: BAKU* 1900. 24. 394

* Führinger Gusztáv hazánkfia, ki huzamosabb ideig tartózkodott a petróleum-forrásairól világhírű Bakuban, küldte be lapunk számára emez érdekes közleményt.

A Fekete-tengert a Kaspi-tóval összekötő vasút már Tiflisből kiindulva egyhangú, kietlen vidéket szel át. Kopár sziklák közt halad a vonat; lassanként a sziklák is elmaradoznak s végtelen síksággá tágul a szomorú táj. Itt már növényzet sincs; ahelyett merő sót izzad ki a sivár talaj, mérhetetlen fehér sávokkal tarkítva a szurkos fekete földet. Néhány karaván vonul erre, vagy arra. Súlyosan terhelt, magas hátú tevéit egykedvűen nógatja a hajcsár; — aztán, ha ez eltűnt előlünk, órákhoszszáig ismét nem látni élőlényt.

A hűvös reggelt hirtelen emelkedő hőség váltja föl. Messze a láthatáron füstfelhő emelkedik, mely a vonat közeledtével egyre gyarapodik, míg végre egy roppant kiterjedésű gyártelep bontakozik ki a gomolygó füstből. Ez az úgynevezett Fekete-város, a petroleumtisztító berendezések óriási tömkelege, melyet tűzbiztonsági szempontból mintegy három kilométernyi puszta földterület választ el Bakn-tól, a tulajdonképeni anyavárostól.

Hosszú kanyarulatban kerüli meg a vasút e külvárost s úgy tér be a bakui pályaudvarra. A Fekete-város déli forrósága és kiállhatatlan bűze majdnem elviselhetetlen s kimondhatatlanul jól esik az embernek, ha terhes utazása után a bakui vendégfogadó szellős verandáján üdülhet, honnan gyönyörű kilátás nyílik az alatta elterülő városra és a tengerre. De a nafta-bűz elől itt sincs menekülés. Levegő, ruházat, étel és ital, szóval minden naftaszagú, ami igen kellemetlen annak, aki nincs hozzá szokva. Baku ázsiai jellegű város. Utczái szűkek és rondák. Lapos födelű házai kevés kivétellel keleti stílben épültek s legtöbbjük olyan, mint valami fehér, koczkaalakú bástya, mert az utczára néző falakon nincs ablak. A lakosság mohammedán s legnagyobb részt tatár. Ez a népfaj szikár, izmos és nehéz munkára edzett, de nem szép; legkevésbbé szépek a nők. Kiálló széles pofacsontjaik, vastag ajkú szájuk és ravasz szemeik bizonyos vad és kegyetlen kifejezést adnak az arezuknak. Mindazonáltal hűségük és megbízhatóságuk miatt igen becsült munkások. A tatár rendszerint csak négy feleséget tart; ezeket vagy pénzen, de leginkább cserevásáron lóért, gabonáért szerzi. Nejeik békés egyetértésben viselik a szigorú hárem élethez kötött háztartás bajait.

Maga a város kevés látnivalót nyújt. Érdekes a régi tatárvár, mely részben még ép, s benne a hatszögletű terem, melyben a hajdani uralkodó khánok ültek törvényt, meg az úgynevezett leánytorony, a hová a hadjáratokban zsákmányul ejtett és rablánczra fűzött nőket zárták el. E toronynak csupán a tetején van világító nyilasa. Továbbá még jó karban van a lapos kupolájú régi mecset is két minaretjével, honnan a muezzin most is, mint GOO esztendővel ezelőtt, buzgón híjjá imára az igazhivőket napkeltekor és lementekor.

Legélénkebb képe van a kikötőnek. Rakpartjain a Káspi-tón innen és túl lakó népek tarka egyvelege sürög-forog furcsa viseletekben. Többek közt a kaftánosperzsíi— a kelet börze-hőse — komoly méltósággal lépked a bőbeszédű bokharai mellett, untalan simogatva vörös körmű jobb kezével hennával rőtre festett szakállát. A harczias öltözetű cserkesz, a komoly török, aztán örmény, tatár — ki tudná megmondani, mint értik meg egymást zűrzavaros nyelvükön ? A hajók messze kint állomásoznak a kikötő külső részében; ki- és berakodó munkásaik hosszú sorban állanak a sekély parti vízben, kézrőlkézre adván az árúkat. Ily módon szerelik föl fűtőanyaggal is a gőzösöket, melyek kazánjait kivétel nélkül a naftának egy melléktermónyé-vel, az úgynevezett masirf-tal fűtik. E csekély értékű anyaggal oly pazarul bánnak, hogy a kikötő egész vizét ellepi a piszkos olaj, mely felszínén ugyan gyöngyházszínekben csillámlik, de azért legkevésbbé sem csábít tengeri fürdőzésre. A fertőzött vízben a halak is elpusztulnak, rothadó testeik ezerszámra vetődnek a partra. Az árboczerdön túl bizonytalan messzeségben mosódik el a fodros víztükör a láthatárral. Csodálatos nyugtalan ez a tótenger! Mélyében örökké vulkánikus erők háborognak, fölötte meg a nagy oczeánok viharai dúlnak.

Bakutól mintegy 15 kilométerre fekszik Balachani, a nafta-források környéke. Az oda vezető vasút mentén sűrű csőhálózat lepi el a sivár talajt. E csőhálózaton át óriás szivattyúk nyomják a földolajat a forrásokból a már említett Fekete-város hatalmas vasmedenczéibe. Ott aztán a tisztátalan anyagot hevítés, szűrés, hűtés, — szóval a tisztítás minden módján keresztül hajtják s mint különvált kerassint benzint, terpentint, stb. tiszta földolajokat csővezetéken át a vágányokon álló tartány-kocsikba bocsátják. A megtöltött kazánkocsik aztán a rendező pályaudvaron vonatokká összeállítva útnak indíttatnak.

Balachani («forrás-város») óriási temetőhöz hasonló. Roppant fekete obeliszkek merednek ég felé, sűrűn egymás mellett, mint megannyi komor síremlék. Ezen obeliszkek a források fölé épített magas faalkotmányok. A vonat csak lassan közeledik e veszedelmes helyhez. A pályatöltés mellett sűrű fekete tó, a nafta-tó terűl el lomhán, mozdulatlanul. Átható szagú tartalmát szakadatlanul szivattyúzzák anélkül, hogy színtáján a legcsekélyebb apadás mutatkoznék.

A nafta-források kutatása szerencsejáték. A hirtelen meggazdagodni vágyó vállalkozók minden faja tódul ide. Hány temette már el itt egész vagyonát, koldusként hagyva el e helyet, s viszont a szegény petroleumhordó tatár parasztnak olykor kedvez a pillanatnyi szerencse, véletlenül gazdag forrásra bukkan s azonnal kész milliomos. Hogy mily szeszélyes a sors, ime egy példa a mai petróleum-királyok krónikájából: Bogdaszárcff nevű tatár paraszt 200 ezer rubel vagyont fúrt már a földbe eredménytelenül. Utolsó, kétségbeesett kísérlete azonban fényesen beütött; oly hatalmas forrásra akadt, mely naponta három millió pud naftát szolgáltatott, s a tönkrejutás szélén állott ember rövid két hó alatt tízszeres milliomossá lett. E dicsőség azonban nem sokáig tartott. Egy öt méter széles földhasadékból mintegy 90 méter magasságra tört ki a forrás; Niagaráéhoz hasonló zúgással ontván a folyadékot, mely visszaestében áradást idézett elő s a sűrű fekete habok a nafta-tóba ömlöttek. Rengeteg sziklákat gördítettek a nyílásra, de azok is könnyű pehelyként röpültek a légbe. Hosszú fáradság után végre mégis sikerűit a fékeveszett elemet legyőzni s a forrást fölfogni. Ezzel a nafta ára pudonként (17 kgr.) 8 kopekről 1 Vs kopekre hanyatlott, sőt annyira emelkedett a fölös termelés, hogy a sok anyagot, már nem lévén hová helyezni, ismét a nafta-tóba kellett bocsátani. Rövid aknázás után a forrás újra fölrobbantotta a 10 centiméter vascsövet s a rá hengerített méter vastagságú vaslemezt légbe röpítette. Emennek eltorzult maradványai a tiflisi múzeumban láthatók. Mindezen szerencsétlenséghez járult a nafta-tömeg kigyúlladása. Pokoli látvány az ilyen mérföldekre terjedő tűztenger és fekete füstgomoly, mely minden megközelítést lehetetlenné tesz. Mély árkokkal és földsánczokkal kellett megvédeni a környékben még megmenthető forrásokat s miután más mentség nem maradt, földalatti csatornát építettek a tengerparttól a forrásig annak bevezetésére. Négy hó lefolyása után a forrás az utolsó cseppig kimerült, de borzasztó erejét mindvégig megtartotta. A kiapadás sorsa érte rövid idő múlva a Rotschild-forrást is, mely azonban nem volt olyan bő tartalmú.

A forrásvidékről érdemes a közel fekvő Surachani-ba, kirándulni, mely végállomása a kaspi vasútnak, egyszersmind utolsó helysége a Kaspi-tóba kinyúló bakui félszigetnek. Útközben a vonat egy sóstó mellett halad el, melyet 25 cm vastag sókéreg borít. Csónakos munkások úgy törik itt a sót, mint nálunk a jeget táblákba s partra szállítva, az ott álló kunyhókban tisztítják és azon mód kereskedelembe adják. Sajátságos továbbá az alabástrom-égetésnek itt dívó szokása. A vasút mentén kőből épült kezdetleges kályhák láthatók; alattuk a tűzhely nem áll egyébből, mint a földbe vájt egyszerű lyukból, melyben a kiömlő nafta-gázt csak meggyújtják s az ég a végtelenségig. Surachani falu lakossága is alabástromégetéssel foglalkozik. E kis falu különben arról nevezetes, hogy közelében van egy indus templom romja, a tűzimádók ezeréves hagyatéka. A templom romjait erődítés-szerű vastag kőfal veszi körűi, melyből a kapu mellett jobbra és balra egy-egy négyszögletű torony emelkedik ki. A várfal és a tornyok még szilárdak, azonban a templom már összeomlott. Az említett két négyszögletes torony mindenik sarkán kissé kiemelkedő kémény alakú toldalék van, s ezek nyilasain égnek az úgynevezett «örök tüzek». A tornyok belsejéből e kürtőkön át a kék eget látni, ha kissé félre fújja a szél a lángokat, s mivel a tornyok belsejében gázszagot sem érezni, felfoghatatlan a szemlélő előtt, mi ég tulajdonképpen, s hogyan táplálkoznak e tüzek? Pedig kétségtelen, hogy a föld gyomrából ered a gyúlékony anyag s valószínű, hogy onnan a gázok a falazatban, természetesen kívülről észre nem vehető réseken át tódulnak föl a kürtőbe, s annak nyilásán kiáramolva, égnek a szabad levegőn. Ezer esztendő nem volt elég e tüzeket elfogyasztani s meddő maradt minden kísérlet, hogy azokat homokkal elfojtsák, vagy másképen eloltsák. Az «örök tüzek» titkát Zoroaszter papjai magukkal vitték az örökkévalóságba. Hová lett a nép, mely e föld természeti csodáit imádta? Nyomtalanul elsöpörte az idő hitével, vallási misztériumaival együtt, de megmaradt a bűvös föld a jelenkorra kevesebb romantikával, sok bűzzel s mesés gazdagságú — bátran mondhatni — kiaknázhatatlan kincseivel.

BAKU. 1905. 39. 624.

A világ legnevezetesebb petróleum-telepe a bakui. Penszilvániában nagyobb ugyan a termelés, de nagyobb kiterjedésű területen oszlik meg. Bakuban szorosan egymás mellett áll száz számra a sok kút, melyek kiszökkenő sugár alakjában (szökőkút szerüleg) lövellik ki magukból a petróleumot. Van olyan kút, mely naponta tiz, tizenöt cziszterna olajat ad, vagyis ezer, ezerötszáz métermázsát. De volt néhány olyan kút is, mely kétezer mázsánál is többet adott.

Ezeknek a kutaknak legnagyobb részét szétrombolták a legújabb zavargások alkalmával a tatárok. A szökőkutakat nem birták másként elrombolni, a belőlük kilövellő petróleumot gyújtották meg. Az így meggyújtott kutakat rendes viszonyok között is nehéz eloltani, jelenleg pedig lehetetlenné tették erőszakkal is az oltást a zavargók. A kutak égő s füstölgő lángoszlopokat lövelltek a magasba, mint valami tűzhányók. Óriási értékek mentek ez által veszendőbe. A kárt másfél milliárdra, vagyis ezerötszáz millió koronára becsülik.( Nincs tovább)

Delhi, a nagymogul városa Keletindiában. 1857. 45. 485.

Az angol hadsereg ezentúl szeptember 20-án kettős győzelmi ünnepet ül. Az Alma melletti csatát, melyről a krimi hadjárat idejében bővebben emlékeztünk, a francziákkal egyesült angolok vitézsége vivta ki, szintén september 20-án. S most, bárom évvel később ugyanazon napon történt Delhi bevétele. A győzelem hire eddig befutotta a kerek földet, — ez most napjaink legfontosb eseménye.

Sennek mi nevezetesek lehetnek következményei, nem csupán a közelebb érdeklett Keletindia sorsára, hanem általában Európára s a civilisatióra nézve, arról bővebben szólnak Politikai Újdonságaink. Ott olvashatók a város bevételének részletei is, ajánljuk olvasóinknak a Politikai Újdonságok 40. számában közlött keletindiai földabrosz áttekintését. Itt csupán az ős hindu város ismertetéséről van szó. Delhi, Indiában az, ami Európában az ős Roma, kőlapokból álló könyv, melyben évezredek története van leírva. A legrégibb indiai regékben s mythologia maradványokban már szó van Delhiről, mely Indraprastha név alatt, mint a „nap gyermekeinek" (Pandu) dicsőitett székvárosa emlittetík. A szent helyek akkor arannyal voltak kirakva, s a legdrágább illatokkal behintve a város utczái; a bazárok (vásárok) legritkább kelmékkel voltak megrakva, s a panduk palotáján gyémántok s drágakövek tündököltek.

A nap gyermekei elenyésztek s velők elhunyt a birodalom fénye. Utánuk Delhiben indiai királvok uralkodtak egv ideig. Ezután, a szazad elejétől kezdve, majd romhalom, majd Kelet-Ázsia leghatalmasabb lejedelmemeinek székhelye volt a város. A vele csaknem egykorú Romát kivéve, avilágnak talán egy városa sem volt a sors változandóságának annyira kitéve, egy sem látott annyi vérfagyasztó jelenetet, mint Delhi. 1011-ben a ghasnai muhamedán Mahmud szultán hódította meg s pusztította el. A következett századokban majd az afghán törzsből származott, kéjben és pompában úszott császárok székhelye volt; majd ismét e fejdélmektől elhagyatva, árván és elpusztulva állott, 1368-ban Tamerlan gyujtatta fel a várost, s midőn eltávozott, a füstölgő romok között koponyákból rakott gúlák (pyramisok) tornyosodtak az égnek, a város ezernyi ezer lakosának levágott fejeiből emelve.

A XVI. század elején a kabuli Babér szultán a nagymogulok birodalmát alapitá meg, s Delhi ismét fényesebb lőn, mint valaha volt. De már legközelebb utódai más helyekre költöztek, s a város zaját ismét a puszta csendé váltotta fel. mig végre Dsehán sah a régi Delhi romjai mellett uj várost alapított, s azt ismét császári székhelyül választá. Fia, Orangsib, a birodalmat s fővárosát újra a hatalom és dicsőség legmagasb fokára emelte, de amíly gyorsan emelkedett, éppen olly hirtelen szállott alá. 1738-ban Nadir perzsa sah tört be az országba, győzelmet vivott ki Delhi mellett, a városban 30 000 embert felkolonczoltatott, s 200 millió tallérnál többet érő zsákmányt vitt magával. A nagymogulok ez idő óta nem voltak egyebek, mint árnyékai a régi hatalmas fejedelmeknek. 1755-ben az afgánok, 1772-ben a maharattok pusztiták el a várost

A nagymogul palotája előtti tér Delhiben

Végre 1803-ban II. Allun nagymogul, az angolok segitsége által (lord Laké vezérlete alatt) megszabadult ugyan a maharattok igája alól, egyúttal azonban nyugalomba is helyeztetett, kapván az angoloktól illendő nyugdijat, és megtartván eddigi sahi sah (királyok királya) czimét. Egész birodalma, palotájából állott, — azon kivül nem volt ő ur sehol. Fia, II. Akbár, eleinte sok bajt okozott az angoloknak, de végre bele találta magát helyzetébe. Ezt követte 1832-ben Bahader sah, a ez az, kit a jelenlegi indiai főlkelők India királyának kiáltottak ki. Róla azt írják, hogy jelentéktelen, a hárem örömei között elpuhult ember, ki minisztereivel s 200 feleségével örökös veszekedésben él.

50 év óta Delhi csupán árnyékcsászár székhelye már, de maga a város is csak halvány árnyéka régi fényes múltjának. Az utolsó két évtizedben, az angolok uralma alatt mély süllyedtségéből kissé kiemelkedett. Kereskedése élénkké lőn s India népében még mindig azon hiedelem élt, hogy a delhii császár még mindig valódi ura az egész országnak, s Delhi még mindig fővárosa egész Kelet Indiának.

A XIV. században Delhi „a világ irigysége," legnagyobb város volt Ázsiában s az egész muhamedán világban. Összesen 4 városból állott, mellyeket együttvéve 11 rőf vastag kőfal kerített be. Orangsib korában 2 millió lakossal birt, e század elején még 500 000 ember lakott benne, most mintegy 200 000 lakja, kik közt 70 000 muhamed vallású. A mai város, mellynek neve a muhamedánok szájában Pehanabad, egy szikla-fennsikoa fekszik a Dsamna folyó egyik ágának partján, erős kőfallal, sánczokkal s árkokkal körülvéve, összesen 11 kapuval.

Aki kivülről vet egy pillanatot Delhire, annak ó és uj részére azt képzeli, roppant romhalmazt lát maga előtt, melynek egyik szögletében munkás hangyasereg ütött tanyát. Kertek és paloták, emlékszobrok és mecsetek, minden amit a szem lát, a világ mulandóságát hirdeti; elmúlik minden, még az is, amit az ember örök időkre szánt. A város falai s némi büszke kapuk, mecsetek, egyes oszlopok, tornyok még legélénkebben hirdetik a letűnt nagyságot, még hirdetik égbe törő építőik dicsőségét. Ezek között a Dsehan sah által a város északi szélén épített nagy mogul palota, mely nagyobb, mint a Kreml Moszkvában. E palota a folyópartján fekszik, egyenetlen négyszöget képez, melynek hossza 1050, szélessége 250 lépés, s egy apró tornyokkal ellátott, 70 láb magas kőfallal van kerítve. Egy veres föveny-kövekből épült tömör kapu, mely számos kuptoronynyal van ékesítve, szolgál bemenetül egy hosszú fedett átjárásba, Ez ismét egy terjedelmes udvarra nyilik, melyet számos jelentéktelen agyagkunyhó lep el, s az erősség vásárteréül szolgál. Innen azután több ut veíet a palotába.

Ezen palota maga egy város. Itt laktak a legutolsó időkig a mostani, nagymogul összes rokonai, azonkivüli két ezred katonája s szolgainak serege, ősszesen minteay 20 000 ember. Egy másik vörös kapu a második udvarra vezet, hol a nagymogulok nyilvános audiencziákat adtak. Egy mennyezet (baldachin) alatt ült a császár s minisztere kezéből vette át a folyamodványokat. Az oszlopzatok, ivezetek falak szépen vannak diszítve, s a szobrok és festészeti müvek európai művészek munkájára mutatnak. Még egy kis átmeneti udvar a márvány csarnokban levő Dewan Kossba melynek közepén a hires páva-trón állott. A falak és tető arany ékítményekkel vannk díszítve, melyek a mi korukban meglepő hatásúak lehetek A trón mennyezetet tartó iveken, persa betűkkel e büszke felirat olvasható : „Ha van paradicsom e földön : ugy itt van az, úgy itt van az, itt van az.”

"Most senki sem keresné itt többé a paradicsomot, s az egész palota melynek oldalait mindenfele odaragasztott viskók s egyéb dísztelenségek rondítják, fennhangon kiáltja, hogy a régi dcsoség sűrű éji homályba veszett. Az angolok legújabb ostroma uj romokkal tetőzi most a régi omladványokat.

ORSZÁGOK

RAJZOK LENGYELORSZÁG TÖRTÉNETÉBŐL. 1888. 27. 443.

Lengyelország történetének ismerete nemcsak a rokonszenv ama számos kapcsánál fogva érdekelhet, mely bennünket e jóban és rosszban velünk oly sokszor osztozott szomszéd nemzet sorsához fűz; nemcsak ama történeti érintkezések által, melyek a múlt azázadok folyamán annyiszor hoztak közeli viszonyba e néppel és országgal. Az érdeklődés nemcsak tudományosan, de emberileg is teljesen indokolt, mert kevés nemzet története mutatja a jellemek és az eaemények, a meglepő és regényes elemek oly változatos képét, mint a lengyel nemzet aspiráczióinak, virágzásának és hanyatlásának, erényeinek és fogyatkozásainak története. Ha egyfelől a népeket történeteiknek kölcsönös tanulmányozása hozza egymáshoz közelebb, másfelöl elvitathatlan igazság az is, hogy a történelem a népek iskolája, s a nagy hiatóriai tettek és mulasztások feltüntetésében rejlő tanulság örök erkölcsi intelmül szolgálhat az emberi társadalom törvényeit kutatóknak. A jelen sorozatban az olvasó érdeklődését az is fokozhatja, hogy eredeti lengyel források után vesz itt néhány korrajz-szerüleg kidomborított képet a múlt időkből.

La Pologne historique, littéraire, monumentale et pittoresque...

https://books.google.hu/books?id=4Q_aPWb8o-8C

Chodzko - 1837

... Walgunu avait été amené devant les juges, et qu'il avait avoué que Biruta avait eu une entrevue avec Kieystut. Biruta, qui connaissait la faiblesse de son père, google

I. Kieystut és Biruta története.

A lengyelek áttérése a keresztény hitre hosszú és véres küzdelmek eredménye volt, melyekben az ős pogány vallás hivei nem egyszer ontották vérüket, s az ősi áldozatok felszálló füstjét keresztények hulláinak százai táplálták. A vakhit, babona és az eretnekség üldözéseit tűz, vér és megölt áldozatok jajjai kisérték útjukban, de egyszersmind nagy, és fennkölt erények is, melyek csak a vallási rajongás eszményekhez emelkedő korában sarjadzhattak életre. Ilyen rendkívüli jellemeket őriz a hajdankori lengyel történelem számos emléke, akik közt a rég letűnt múlt egész bűvös világításában ragyog megörökítve Kieystut és Biruta, s a keresztényi lemondásban hősi halált halt Werner lovag neve.

Kieystut litván nagyfejedelem volt a XIV. században. Erős, zord, harczias, és rettenthetetlen a csaták zajában, melyeket népe függetlenségéért és szabadságáért s atyái hitéért küzdött a szomszédos német lovagrenddel, mely a kereszt jelvénye alatt vonult irtó harczba Litvánia ellen. A német rend élén Winrich von Kniprode mellett, ki mint a rend mestere Marienburgban székelt, Ottó, «a falábú küzdött törhetetlen buzgósággal és vitézséggel. A johannesburgi ódon várban, a litván határszélen, magányos szirtfok megközelíthetetlen meredekén daczolt évek során át a barbár csordák beözönlő árjaival lovag- és fegyvertársa, Werner oldalán, kit mint atyátlan elhagyott árvát vett magához, hogy a rend szigorú törvényeiben a szent ügy és lovagi becsület szolgálatának nevelje.

És Werner a hősi erények mindenikében méltó neveltjének bizonyította magát. Szeplőtlen jelleme, kardforgatásban edzett aczélizmai bátor elszántsággal és halálmegvetésael párosultak. Csak egy emésztő titok árnya borongott néha férfias arczán, mely sötét felhőként húzódott végig rajta. Senki sem sejtette, hogy e példás erkölcsü ifjú lovag, kinek minden ideje imádság és a keresztény ügy érdekében vívott harczok közt volt megosztva, lelke mélyén oly szenvedélyeket táplál, melyek nem állottak összhangban rendje kötelességeivel. Werner szerelmes volt.

Walguna avait été amené devant les juges, et qu'il avait avoué que Biruta avait eu une entrevue avec Kieystut. Biruta, qui connaissait la faiblesse de son père, ...google

Szerelme lángját Biruta lobbantotta fel, Walguna porosz nemes anya lánya, egy büszke, hőslelkü hajadon, azok közül az ideális jellemű nők közül, kiknek szűzi szivében egy férfi elszántsága és ereje lakik, akik készek felemelt fővel lépni a martir-máglyára, ha meggyőződésük vagy kötelességük követeli. Születésétől kezdve keresztény hitben nevekedve, lelke magába szívta a keresztény vallás magas igazságait. De honleányi érzése fellázadt ama mód ellen, mellyel a német lovagrend a szeretet vallása elveit saját honfitársai közt tűzzel-vassal terjesztette. Vérei nyomorának, a feldúlt falvaknak, fölperzselt kunyhóknak látása borzalommal töltötte el, mert ő nem így értelmezte a krisztusi tanok erkölcsi tanulságait. Hazafias felbuzdulása szívesen láttatta vele Kieystutot egy népszabadító hős színében, ki eljött, hogy igazságot tegyen az elnyomottak közt, s pártjára keljen a védteleneknek. Tudta-e ezt Werner: ki mondhatná meg? Az évek multak, elvittek sok jót, sok rosszat magukkal, de az emlékezetet hátrahagyták. Pedig a lovagok kezdték már észrevenni Werner halvány arczát, gyötrő szenvedéseinek szivén rágódó kórját, s jó tanácsaikkal nem fukarkodtak. Csak két eset volt lehetséges: vagy visszafojtani hősi erőfeszítéssel ezt a végzetes szerelmet, vagy pedig kerülni örökre Biruta kárhozatos szépségét. Nagy lelkek ereje a kötelesség, gyöngéké pedig az alkalom megvonása. És Werner nem tudta, melyikre határozza el magát?

Sűrű hó borította a földet, metsző északi szél csapkodta a fenyvesek ágait, amikor Kieystut emberei betörtek a német földre, s egy lovas-szakasz körülfogva Walguna házát, atyja távollétében elragadta Birutát, s mint a nyil rohant a drága zsákmánnyal vissza Kieystut táborába, hol a nagyfejedelem fejét lova nyakára hajtva, gondolatokba merülve állt sátra előtt.

— «Uraim, — szólt Woyden, a szakasz vezére — ez egyszer jó fogást tettünk, zsákmányunk megérte a vadászatot, mert hasonlót, tudom, sohasem láttál.

— Magyarázd ki magadat, Woyden» — szólt közbe Kieystut szigorúan, fölemelve tekintetét az érkezettre."

— «Elérve a szomszédos erdőt, — folytatá ez, — minden irányba szerteoszoltunk, amikor Patrik, a szerencsés kópé, egy nőt pillantott meg, oly szépet, mint maga Pogezana istennő. Láttunkra futásnak eredt, de utolértük s már-már fogollyá tettük, mikor hirtelen egy lovascsapat bukkant elő, melynek vezére, egy magas szőke ifjú, villámként csapott ránk. De mi többen voltunk s bár a lovagok vitézül tartották magokat, erős küzdelem után engedni voltak kénytelenek a túlerőnek. Itt hozzuk mindnyájukat, vezérük kivételével, aki látván a harcz kimenetelét, hirtelen sarkantyúba kapta lovát, s bár többen üldözésére keltek, sikerült elmenekülnie. »

Kieystut vizsla szemekkel mérte végig a fölemelt fővel, büszke daczczal előtte álló Birutát, s be kellett vallania magának, hogy sohasem látott hasonló szépet, hasonló tökéletest.

— «Ki vagy?» — kérdezte aztán, felindulástól remegő hangon.

— "Birutának hivnak s Walguna, porosz nemes leánya vagyok.»

— «És ki az a német lovag, aki, mint hallom, oly hősileg védelmezett?"

— «Ugy hiszem, Werner lovag volt.»

— «Te büszke és gőgös vagy Biruta, ami pedig, azt hiszem, nincs helyén egy rabszolganőnél" — szólt újra Kieystut.

— «Rabszolga én? — felelt vissza nyugodtan Biruta. — Tévedsz, fejedelem. Jusson eszedbe nagyatyád, Gedymin sorsa. Khristburg vára ostrománál egy samlandi nemes lánya esett hatalmába; megtetszett neki és rabszolganőjévé akarta tenni. De ez a nő alig érkezett meg nagyatyád, Gedymin sátrába, tőrt döfött annak szivébe. Hagyj tehát engem szabadon, Kieystut, küldj vissza atyámhoz, mert én is a samlandiak fajából való vagyok.

Kieystut gondolatokba mélyedt; meglepte őt ez a csodálatos ékesszólás, melyet a perc ihlete kölcsönzött e nő ajkaira, s néhány pereznyi elmélkedés után odaszólt embereihez:

«Vigyétek vissza e nőt atyja házába.» Azután pedig hozzátette Birutához fordulva: «De viszont fogjuk látni egymást; viszontlátjuk majd, a harcz után.»

Kieystut jóslata hamar beteljesült. A harczi készülődések tovább folytak úgy a litvánok, mint a németek részéről, s 1361 április havában a két sereg a kownói síkon találkozott. Folyt a vér patakként mindkét részről, Werner valódi csodákat mivelt, hogy vérrel mossa le lelkén a szenvedély által okozott foltot. Az iszonyú mészárlás közepette Kieystut lova egyszer csak megtántorgott, s egy pár pillanat alatt százan rohantak rá, s Litvánia hőse a németek foglya lön.

Egy magas négyszögletes torony legvégében szállásolták el a fogoly fejdelmet, melynek folyosóját és ablakait vasrácsok zárták el, a nehéz ajtókat pedig vaspántok borították. Éjjel-nappal egy lovag őrködött felette, szolgálatára egy vele együtt elfogott szolgáját rendelték, asztalát rangjához illően látták el mindennel. De mi izlett a fogolynak, kitől elvették élete legfőbb javát, szabadságát "?

Egy nap Werner lovag kopogtat a nagymester ajtaján, kikérni azt a kegyet, hogy ő őrizhesse a fogoly fejedelmet. Az engedély könnyen ki lett eszközölve, s Werner még azon este remegő kézzel tárta fel Kieystut ajtaját.

— «Tudod-e, fejedelem, ki küldött hozzád?"

— "Bizonyosan a nagymester — felelt Kieystut hanyagul — mondd meg neki, hogy előre is visszautasítom ajánlatait, Litvánia csak hozzá méltón fog viszontlátni, vagy soha.»

— "Csalódol, fejedelem — válaszolt Werner — engem nem a rend mestere küld hozzád, hanem Biruta.»

— "Biruta ? Nem ismerem ezt a nevet."

— «Hogyan? Elfeledted volna-e már foglyodat, kinek visszaadtad szabadságát? De ne félj, ö nein feledett el, s mivel hálával tartozik neked, engem kért föl, hogy helyzeteden, amennyire tőlem telik, enyhítsek."

Kieystut zord arczán keserű mosoly vonaglott át.

— «Ah! igen; emlékszem. Tehát Birutának hívják? S te talán ugyanaz a lovag vagy, ki oly hősiesen állott ellent elrablóinak? Igaz, sohasem láttam gyönyörűbb teremtést. Szivemből köszönöm, de mondd meg, nincs szükségem szívességére, melyet nem birok magamnak megmagyarázni. Ami pedig téged illet, nemes lovag, szabad-e tudnom, mi késztet ily megbízás elvállalására? Talán szeretője vagy? »

Werner tagadó mozdulatot tett.

— «Nem, — felelte; — nem vallhatom be indokaimat, még kevésbé az övét, mely az ő titka, s én nem rendelkezhetem felette. De az ő akarata szent előttem; érte élek, érte áldozom fel magamat, anélkül, hogy várnék vagy remélnék tőle valamit. S ha bűn ez, a rendnek, melynek tagja vagyok, törvényei szempontjából; úgy elég bünhödésem a tudat, hogy nem szerethetem viszont, s nincs mit bűnhődnöm többet a túlvilágon. De bocsáss meg, kötelességem bív; el kell hogy hagyjalak.

E szavakkal a lovag távozott, s Kieystut elmélyedve gondolataiba, bizonyos érdeklődéssel gondolt rá, kit szeret hát ez a büszke szépség, ha nem azt, aki előbb életét s most becsületét tette koczkára ő miatta?

A szobában, melyet Kieystut elfoglalt, egy nagy festmény volt, mely a rend nagymestereinek egyikét ábrázolta. Kieystutnak és hü szolgájának, Alfnak sikerült a falnak a kép által rejtett részét áttörni, éjről-éjre dolgozva, követ kő után takarítva el. Mire Werner megjelent, hogy személyes közbelépésével Birutának tett ígérete szerint enyhítsen a fogoly sorsán, a falba vájt üreg már rendesen el volt takarva, s Kieystut várta az alkalmat menekülésére.

Egy nap Werner az őrt álló katonákat álomba merülve találta helyükön: álompor volt italukba keverve. Rosszat sejtve lépett a fogoly kamrájába, nesztelenül húzva be maga után az ajtót. Kieystut ott állott menekülésre készen a fal nyílása előtt, s léptek zaját hallva maga mögött, gyors elhatározással fordult hátra, s még mielőtt fölismerte volna Wernert, kardja átjárta testét. A lovag vérébe roskadt, ajkai alig érthetőleg suttogták : «Biruta, érted halok!»

Csak most ismerte fel Kieystut végzetes tévedését. De már késő volt. Lehajolt, hogy barátjának felfogja kiömlő vérét. Erőszakkal kellett magával vonnia hű szolgáját, ha azt akarta, hogy a menekülés meg ne hiúsuljon.

(Folyt. követk.)

RAJZOK LENGYELORSZÁG TÖRTÉNETÉBŐL. 1888. 28. 458.

Míg ezek történtek, Biruta maga is értesült Kieystut szökéséről, mely roppant feltűnést okozott, s amennyire hálát adott szivében a gondviselésnek, hogy megmentője életét megtartotta, épp oly fájdalmasan érinté Werner megsebesülésének híre, melyben csak az szolgált vigasztalására, hogy súlyos sebe daczára bizni lehetett felgyógyulásában. A hős litván fejedelmi alakja többé már nem csupán mint nemes pártfogójáé élt szivében, a mindennapi gyötrelmes bizonytalanság, mellyel sorsát kísérte, tetteinek, dicsőségének híre, párosulva feltüzelt képzelődésével, mélyebb érdeklődésnek kezdett helyet adni lelkében. Nyugtalan aggódással várta a hírt a Kieystut üldözésére indult csapatok kutatásainak eredményéről, s óhajtotta: vajha mielőbb sikerülne elérnie a határt.

Egy alkonyainál éppen lakása tornáczán ült, nézve az lehunyó nap bíbor-sugarát, midőn két köpenybe burkolt vándor alakja rettentette fel álmodozásából. «Az Istea szerelméért, — szólott az egyik — adj egy darabka kenyeret, különben éhen halunk. Szegény utasok vagyunk, s még hosszú utat kell megtennünk.

Egy pillantása elárulta Birutának, hogy Kieystut áll előtte, koldusnak öltözve, álruhában. Elnyomva dobogó szívének izgatottságát, hirtelen csendet intett, s azzal kezén fogva, a kert egy távoli elrejtett részébe vezette, hol frissen szelt kenyeret, vajat és gyümölcsöt hozott elébe, s friss forrásvízzel enyhítette szomját. A hold már elöntötte ragyogó fényével a tájat, s halványan világította meg a tárgyak körvonalait. Biruta némán hallgatózott a távoli lódobogásra, mely mind közelebb-közelebb látszott jönni, s Kieystut arczán a gyanú egy eltitkolhatlan árnyékát vélte fölfedezni, mely arra késztette, hogy megnyugtassa őt.

— «Hiszed-e, hogy el bírnálak árulni ?» — kérdezte remegő hangon.

Kieystut összerezzent.

—- «Tudod, hogy ki vagyok?» — szólt, s aztán suttogva hozzátette: — «El vagyok veszve!»

— Nem! — kiáltott fel lelkesülten a leány. Kételkedj mindenben, csak ne abban, aki életét köszönheti neked.

Kieystut fürkészve vizsgálta meg közelebbről a holdas félhomályban az előtte álló arczát, s lelkét egyszerre örömsugár járta át.

— «Az ég irgalmas hozzám, kiáltott fel: Igen, ő az, Biruta! Fölismertelek, s tudom, hogy te nem fogod elárulni azt, akit szeretsz.»

Biruta arcza pipacsvörös lett.

— «Ki merészelte azt mondani, hogy szeretlek?

— "Barátod, az ifjú Werner lovag.»

E névre Biruta arcza elkomorodott, egy kínzó emlék hatása alatt. De Kieystut eltalálta gondolatát és sietett hozzátenni.

— «Ne vádolj, kérlek. Isten a tanúm, hogy halálát nem szándékosan okoztam, s életemet adnám megváltásáért.

Most Birután volt a sor közbevágni.

— «Igy, igy, nemes fejdelem! így ismerlek fel igazán. Tudtam, hogy te nem követsz el méltatlanságot. De nyugodj meg; Werner nem halt meg, ő él, s tudja, hogy félreértésnek volt áldozata, én pedig egy pillanatig sem kétkedtem ebben. És most ég veled, fejedelem, siess, menekülj, nekem nem marad egyéb hátra, mint imádkoznom érted.»

— «Még egy szót, Biruta! Igaza volt-e Wernernek vallomásaiban ?»

Biruta nem felelt, zavartan sütötte le szemeit.

— «Jól van, folytatta Kieystut — én tisztelem hallgatásodat. De esküszöm, hogy képedet nem fogja kitörülni semmi szivemből. Egy trónt ajánlok fel neked, te méltó vagy arra. Légy nőmmé, s én mint győztes fogok visszatérni, hogy lábaid elé tegyem koronámat. Ég áldjon, Biruta!

Azzal elrohant s kint váró társához csatlakozva, tovább folytatta úttalan útját; bujkálva, mint üldözött vad, s kerülve minden élőt. Ideje is volt távoznia, mert alig ment el, üldözők csapatja fogta körül Biruta lakását, hová a nyomok vezettek. Megtalálták a kiürített serleget, s az ételhulladékot is, mely idegenek jelenlétére mutatott. Szigorú vallatóra fogták Birutát, de a hőslelkű leány minden faggatásnak ellenállt; semmit sem vehettek ki belőle, hiába vetette közbe magát atyja is, hiába fenyegette átokkal. Végre erős őrizetet rendeltek melléje, s fogolyként szállították a thorni kolostorba, hogy a vizsgálatot megindítsák ellene.

És Kieystut?

Ö szerencsésen elérte a határt, és első gondja volt hatalmas hadsereget gyűjteni össze a németek ellen, fogsága megboszulására. Hetvenezer emberrel vonult azután táborba Kudovánál, mellyel szemben a lovagrend ötvenezer embere állott. Egyike fejlett ki a legvéresebb ütközeteknek, melyekről a történelem hirt ad, de bár Ottó, a falábú, a lovagrend főnöke, s maga Werner is, a litvánok fogságába került, a győzelem sokáig eldöntetlen maradt. De Kieystutnak még egy szent kötelessége volt hátra: Biruta kiszabadítása. Diadallal hozta ki fogságából, s népe örömujjongása közt tette fejére a koronát. Összekelésük fényes ünnepélyekre adott alkalmat, melyekben a nép ifja, véne egyaránt részt vett.

Csak egy dolog volt, ami Kieystutot és Birutát az öröm ez ünnepnapjai közepette is aggasztotta. A pogány papok vallásuk szempontjából okvetlenül követelték a foglyok feláldozását, mint ami szerintük egyedül volt alkalmas az istenek haragja lecsillapítására. Kieystut és Biruta pedig tudták, hogy Werner is a foglyok közt van. Lesz-e vajon a fejedelemnek elég ereje, ellentállni a közvélemény nyomásának? Kieystut hitte ezt, de nem volt bizonyos benne.

A Niewiaza partján, Rovennowban volt a litván pogányság fő székhelye. Itt, egy őserdőben, százados tölgy lábában volt felállítva és fátyollal leborítva a három fő istenség: Pcrkunas, a villám istene, Potrimpos, a bőség istene, és Pikiellos, a pokol istene szobra. Idejött Kieystut tanácsot kérni a papoktól, hogy mitévő legyen, s őket könyörületre hangolni a foglyok sorsa iránt.

A felelet, melyet Krive Krivejto főpap adott, az volt, hogy az istenek különös kegyéből a foglyok közül elég, ha egy szenved mágiyahalált, s s azt jelölje ki a sors közülök. A nép sóváran várta a gyászünnepély elkezdését. A foglyok egyenként készültek a halálra; egyik sem tudta, kit fog a sors kijelölni. Csak Ottó mondta: «Minek itt a sorshúzás? Én vagyok a legöregebb, hadd haljak én meg.» Mire Werner keserűen felelt vissza: «De én vagyok a legboldogtalanabb.

Hajnal keltével szemben a főpap palotájával, felgyúltak a máglyák; tizenhárom egy sorban, közbül a legmagasabb a nagymester számára. A nép nem tudta még, hogy az áldozatot sorshúzás fogja kijelölni. A máglyákból vaskos czölöpök nyúltak fel, vaskarikákkal megerősítve. Az áldozat a czölöphöz lánczolva anélkül égett meg, hogy egy mozdulatot is tehetett volna.

Biruta nehezen birta rászánni magát, hogy jelen legyen a gyász-szertartáson; de nem maradhatott távol anélkül, hogy kötelességét szegje mint fejedelemné. Ami Kieystutot illette, utolsó pillanatig hitt a sors kedvezésében, hogy meg fogja kímélni barátját a szomorú végtől. Most a főpap előlépett s fölemelve hangját, kikiáltotta a sűrű néptömegnek, hogy Perkunas isten akarata az, hogy csak egy szenvedjen a foglyok közül halált, s hogy ezt sorshúzás jelölje ki. Azzal közeledett a foglyokhoz, s egy fedett urnát tartva először is Werner felé, felszólította, hogy húzzon ki belőle egy golyót. Ha a golyó vörös, ugy meg van mentve, ha pedig fekete, úgy ö lesz az áldozat. Elfojtott lehelettel várta a tömeg a történendőket. Biruta reszketve súgta fülébe Kieystutnak: «Meghal, tudom; életére sötét végzet súlyosodik; minden tettét balsors szokta irányozni. Werner elszántan nyúlt bele az urnába, s feketét húzott.

Az istenek magukhoz szólítottak — hangzott ünnepélyesen a főpap ajkairól, s e szavakat a néptömeg helyeslő zúgása kísérte.

De ugyané pillanatban Kieystut elhagyja helyét, lóra kap s a máglyához vágtatva, messziről kiált: "Megálljatok! megálljatok! Egy isteni sugallat azt közli velem, hogy Giltyna főpap csupa fekete golyót tett az urnába. íme nézzétek!» És kikapva a főpap kezéből az urnát, széttörte, s a golyók, melyek kihullottak belőle, ime mind feketék voltak. Biruta halálsápadtan ült helyén; a nép elégedetlenül zúgott a főpap árulásán, s a sorshúzás ismét kezdetét vette. Ezúttal más főpap jelent meg az urnával kezében s előszólította a legidősebbet.

A nagymester lépett elő s benyúlva kezével, vöröset húzott. Utána mind sorban következtek s mindeniknek kedvezett a sors. Csak egy golyó volt már hátra s még csak Werner nem húzott. Lemondással közeledett az urnához, s felmutatta belőle a fekete golyót. De Kieystut ismét előtermett, szemei villámokat szórtak s harsogva üvöltötte: «Nem! Nem fog meghalni! Katonák! Nézzétek; ő, akit halálra szántak, legjobb barátom ; az, aki fogságom nehéz óráit tőle kitelhetőleg enyhítette. Ti nem akarhatjátok, hogy ö meghaljon, kit az istenek annyi véres harcban megkíméltek. Ez lehetetlen.

De a nép türelmetlenkedése most már kitört. «Halál reá! Halál!» kiáltások reszkettették meg a levegőt. Kieystut egy intésére a katonák fegyvereikhez kaptak, de ekkor megjelent maga Krive -Krivejto, s lecsendesítve a lázongókat, így szólt:

— «Legyetek békén, Litvánia népe és fejedelme! Mindkettőtöknek igaza van. Kieystut mint igazi hős áldozza fel magát barátjáért, ti pedig hívek akartok maradni az istenek akaratához. Legyen tehát még egy próba! Kieystut, vegyítsd te magad össze a golyókat az urnában és add húzásra a foglyoknak.

Úgy történt. Tizenegyen ismét vöröset húztak; Werner és a fekete golyó megint utolsónak maradtak. Kieystut már kész volt megfordulni, hogy visszatérve jelt adjon seregének az ellenállásra, amikor Werner visszatartotta, szomorú mosollyal mondva:

— Hagyj engem meghalni, fejedelem! Köszönöm nemes fáradozásaidat, de Isten akarja igy! Azt az egyet kértem az égtől, hogy mellette, érte halhassak meg, és íme megadta érnem ezt. Isten vele, isten veled; élj boldogul atyám — fordult Ottóhoz, s e szavak után megsarkantyúzta lovát, az égő máglyára rúgtatott, s egy pillanat alatt elnyelték a lángok.»

Kieystut meghatva bocsáttatta alá katonáival lándsáikat a gyász jeléül, szemeiben ekkor láttak először könnyeket, s Biruta ájultan omlott össze, úgy szállították palotájába. Nem vigasztalódott meg soha többé; de a máglya tüzéből, melyen Werner kiszenvedett, Litvániára a kereszténység első sugara hajnallott, melynek Biruta lőn első, legbuzgóbb terjesztője. Biruta nevét később a nép a szenteké közé iktatta, nevét ma is tiszteletben tartja s még harmadfél száz év előtt országosan ünnepelték meg halála évfordulóját.

II.

Kázmér, az igazságos. 1888. 29. 475.

A lengyel királyi czím III.Mieczyslav idejétől (1173—1177) áll fenn, azelőtt Lengyelország uralkodóit csak a fejedelmi czím illette. Mieczyslavot már gyermekkorában «Öreg»-nek nevezte népe, kora érettsége, s bölcsessége miatt; de senkiben jobban nem csalatkozott, mint benne, mihelyt a trónra került. Méltatlan lön a trónra, s alattvalói 29 évi uralkodás alatt négyszer űzték el, s négyszer tett kísérletet újból visszaszerezni a koronát, melyet bűnei és kicsapongásai bemocskolták. Mindezekben a gonoszságokban társa és elősegítője volt kegyencze, az idegen eredetű Kietlitz Henrik, ki hizelgéseivel annyira behálózta a királyt, hogy az mindenben alávetette magát akaratának.

Lengyelország belállapotai ez időben a legszomorúbb tengődés képét nyújtották. Mieczyslav nemcsak a népet zsarolta ki, de a törvényeket is pénzszomja kielégítésének eszközeiül használta fel. Egész kémrendszert honosított meg, mely a hamis vádak és rágalmak fegyvereivel hajtotta a lakosságot a hatalom szipolyozó karjaiba. Elég lesz erre egy pár szomorúan tanulságos példát felhozni.

Az ország rőtvadban bővelkedő erdőségei szinte önként felhívták a lakosságot a vadászat szenvedélyére, de azért aki csak egy méheire kártékony medvét ejtett el, a kémek által bíróság elé állíttatva, mint felségsértésben bűnös 70 ezüst márka bírságot tartozott fizetni, melynek fele a kincstárt illette. Viszont, ha egy földesúr szabad emberrel dolgoztatott földjén, az egyéni szabadság ellen való kihágás czímén ítélték el. Csak a zsidók élveztek kiváltságos oltalmat e gyalázatos törvényszékeknél, úgy, hogy ha egy gyermek játék közben kárt okozott nekik, szülei ellen a legnagyobb szigorral indították meg az eljárást, s birsággal sújtották őket. Akik a bírságot nem tudták lefizetni, azokat az ezüstbányák mivelésére fogták. A legrettentőbb igazságtalanságokra voltak képesek vetemedni a hatalom e vak eszközei. Ha egy ártatlant kellett eltenni láb alól, czélzatosan hamis pénzt gyártottak, azt valahogy az áldozat kezei közé játszották s azután mint hamispénz-gyártóval bántak el vele.

A népet a rendes adókon kivül is mindenféle terhekkel sújtották. Neki volt kötelessége kastélyokat építeni, s lovakat bocsátani rendelkezésre, ha a király utazott; emellett lovait abrakkal, kíséretét élelemmel ellátni tartoztak. Bizonyos ünnepnapokon ezenkívül a királyi asztalra ők szolgáltatták a húst, a szárnyast és a vadat is. Ha egy apa kiházasította leányát, egy tehént kellett az udvarnak beszolgáltatnia. Ha pedig egy özvegy újra férjhez ment, egy kas mézet. Mieczyslav még az egyház javait sem kímélte, apáczákat itélt halálra csak azért, hogy földjeiket, ingóságaikat lefoglalhassa.

Végül megelégelte a nemzet a sanyargattatás hosszú éveit, s a rendek összeesküdtek a nyomorult király elvesztésére. Gedeon, krakkói püspök állott az elégedetlenek élén, kik elhatározták, hogy Kázmért, Ferdeszáju Boleszlav legifjabb fiát emelik trónra. De Kázmér ellenállt, s csak a térdre hullt követek rimánkodásának engedett végre, hogy vállalja el a koronát. Mieczyslav Pomerániába menekült.

Soha nagyobb ellentétet nem lehetett látni, mint ami Kázmér és testvére közt létezett. Mikor atyjuk, Ferdeszáju Boleszlav végóráját érezte közeledni, országát négy idősebb fia közt négy részre osztotta, s az ötödik legifjabb, Kázmér örökség nélkül maradt. De most, hogy a kötelesség nem remélt véletlenből mégis az uralkodás gondjaihoz szólította, legalább rövid időre képes volt behegeszteni azokat a sebeket, melyeket hazája testén bátyja uralkodása ütött. Jó, igazságos, szelíd létére boldoggá tudta tenni Lengyelországot. Ha valami, épp ez a túlságos jóság és engedékenység volt egyetlen hibája is, mert nem sok idő múlva az elűzött Mieczyslav újra minden követ megmozgatott, hogy elvesztett örökségét visszaszerezze, s 1181-ben sikerült is Kázmért rábírni, hogy legalább néhány tartományt bocsásson vissza az ő rendelkezésére.

Kázmér uralkodása Magyarország történetével is érintkezési pontokat mutat fel, mert ő alatta történt, hogy 1185-ben III. Béla király fiát, Andrást Halia elfoglalására küldte, de visszaűzetett, 1189-ben az orosz tartományokban ütötték fel zavargások fejüket. Kázmér a zavarok elfojtására indult, de mialatt ügyei távol tartották, Mieczyslav azt az álhírt terjesztette róla, hogy a királyt megmérgezték, s ez a csel még egyszer utat nyitott számára a trónhoz. De most már nem élvezhette bitorlása gyümölcseit gondtalanul. A két Pelka-testvér, egyik Krakkó püspöke, másik kormányzója, hivek maradtak Kázmérhoz, s eltorlaszolva magukat a királyi várban, úgy várták az események továbbfejlődését. Maga Kázmér is neszét vévén a dolognak, hivei élén haza sietett, s a gyáva Mieczyslav előle menekülni volt kénytelen, egy hamarjában emelt erődben hagyva hátra fiát, Boleslavot és kegyenczét, Kietlitz Henriket. Az erődöt Kázmér hamar bevette, s a nyomorult Kietlitz a székesegyház kriptájába rejtőzött, ahonnan előhurczolva megbotozták, azután börtönbe vetették. Innen ki sem szabadult többé.

A mindig kegyes, mindig jóságos Kázmér még most sem fordult el pártütő fivérétől, kibékült vele, s Mieczyslav engedelmességet és hűséget fogadott neki, amit nem is szegett meg többé. Kázmér életében jött létre Magyar- és Lengyelország közt az az egyezmény, hogy a két ország közt ezután örök időkre a Kárpátok képezzék a határt. De a kérlelhetlen halál a jó uralkodót éppen üdvös alkotásai közben ragadta el. 1194 máj. 5-én Krakkóban, 56 éves korában érte a halál egy lakoma alkalmával gutaütés következtében. Mások szerint egy nő, ki meghódítani akarta szerelmi italt nyújtott neki, amely megmérgezte. S ez nem lehetetlen, mert Kázmérnak minden vallásos buzgósága daczára, a nők iránt nagy gyöngéi voltak.

III.

A szép Eszter regéje.

Hogy Lengyelország «a zsidók paradicsoma» nevet nyerte, s hogy Izrael élelmes fiainak valódi Eldoradojává lön azokkal a számos szabadalmakkal, melyekkel őket felruházta — ez a közhit szerint, joggal vagy nem joggal, a szép zsidónőnek, Eszternek tulajdonítandó. Ki volt Eszter, s hogyan szőhette gyönge kezével egy nép sorsának vezérszálait? Egyszerűen úgy, hogy ezek a szálak egy hatalmas ember szive körül voltak csavarva, mint orsón a fonál,

amelyből annyit forgatott le, amennyi neki tetszett.

Nagy Kázmér (1333—1370), a .parasztok királya, akinek fennmaradt az a hires mondása a földesuraik zsarolásai miatt hozzá panasszal forduló jobbágyokhoz: Hát nincsenek köveitek és fütyköseitek mezőiteken, hogy elnyomóitokhoz vagdaljátok? Minden tekintetben jeles tulajdonságokkal ékeskedő fejedelem volt, csak egy hibában szenvedett: t. i. nagyon, talán túlságosan is szerette az asszonyokat. Nős létére semmitől sem riadt vissza, hogy elcsábítsa azt a nőt, ki elég boldogtalan volt neki megtetszeni. Így például egy napon Károly császár udvaránál egy udvarhölggyel ismerkedve meg, minden áron birni óhajtotta. Eokiczana azonban, — mert ezen a költői néven hívták a szép leányzót — jámbor és erényes nő volt, aki nem hagyta magát elvakíttatni egy király szerelme által sem. Szilárdan visszautasította ajánlatait és szerelmi ömlengéseit, s erkölcsi valója fellázadt a gondolat ellen, hogy egy házas ember szerelmét meghallgassa. De a király szenvedélyét fokozta az ellenállás, s hogy czélhoz jusson, utálatos cselszövényt főzött ki egy Pymiec nevű abbéval egyetemben. Az alávaló szerzetes ugyanis, hogy megtörje Eokiczana ellenállását, püspöknek öltözött, hozzá ment, s kétszinüsködéssel behízelegve magát nála. «Asszonyom — így szólt végre — én megnyugtatom lelkiismeretét és engedélyt adok, hogy nőül mehessen a királyhoz.»

Mikor ezt meghallotta a király kellem nélküli de erényes neje, veres Henrik hesseni herczeg leánya, Adél, kit férje, hogy ledér viszonyainak ne legyen tanuja, a zamovíieczi kastély magányába száműzött, hol tizenöt év alatt egyszer sem érintkezett vele — ott hagyta kastélyát és hazájába utazott, hol a pápa közbenjárását kérte ki, de mielőtt még jogainak érvényt szerezhetett volna, hirtelen meghalt. Kázmérnak már semmi sem állt útjában hogy nőül vegye Eokiczanát. De csapodárságát ez a nő sem köthette le hosszú ideig, s kénytelen volt nemsokára helyet engedni szivében egy opocznoi zsidónőnek, Eszternek. Ez az, kiről szó van most.

Ez a szépek szépe hatalmas szenvedélyt ébresztett a király lelkében, és ez által roppant befolyást nyert a király minden lépésére és akaratára. De sorsa hamar tragikussá fordult, mégpedig a legkülönösebb körülmény kapcsán, mely csaknem hihetetlennek látszanék, ha meglehetős hiteles források nem erősitenék. Elég az hozzá, egy nap, egyikén ama boldog légyottoknak, melyeknek gyönyöre a nagy királyt annyira le tudta bilincselni, Kázmér kedvesének fején oly betegséget fedezett föl, melyet az ember éppen nem várna amolyan ideális hollófürtök között, hol a költők kedvencz kifejezése szerint «zephyrek szoktak enyelegni". Ennek a betegségnek sokkal költöietlenebb neve van, semhogy ki szabadna írni. A király felbőszülve azon, hogy ily sokáig hagyta csalódásban a kiábrándító valóság felől, vagy talán a végsőig csigázott undor hatása alatt, fogta a szép zsidónőt, minden teketória nélkül kidobta az ablakon, minek következtében azonnal szörnyet halt.

Történt pedig ez a lobzowi kastélyban, melyet Kázmér király építtetett boldog szerelmi hajlékául, Krakkótól három mérföldnyire. A néphagyomány azt tartja, hogy Eszter tetemei most is Lobzowban pihennek. 1787-ben Szaniszló-Ágost meglátogatta a helyet, kerestette is Eszter sírját. De jóllehet az egész kertet felásatta, nem találhatta meg. A szép zsidónőnek két fia maradt Kázmértól: Niemira és Pelka.

IV.

Az Ostrogskiak.

A lengyel történelem, a lengyel irodalom lapjain mindig a legfényesebb nevek közt találjuk az Ostrogskiakét. E nagy tekintélyű és előkelő történeti család múltja egybe van forrva Lengyelország legdicsőbb korszakával. Nagy hadvezérek, államférfiak és írók kerültek ki közülük, s az ostrogi vár százados emlékekre büszkén hivatkozó romjai, Wolhynia szivében, néma tanúi e család nagyságának. Az Ostrogskiak ereiben fejedelmi vér lüktetett. Wladimir, kievi herczeg volt ősük, kinek egyik ivadéka, Vaszilevics Dániel vette fel az Ostrog herczege czímet 1349-ben, melyet később, a századok folyamán annyi jeles örökített meg.

Ez időben az ostrogski terjedelmes uradalom évi 10 millió jövedelmet hajtott. Ostrogski János 1609-ben majorátust alakított belőle, s midőn a család 1673-ban kihalt, az uradalom a Zaslawszky herezegek tulajdonába ment át, még később pedig a Lubomirszkiak, Sanguszkó hercegek és Jablonovszkiak bírták sorra.

Az Ostrogski család görög hitű volt, s ez a körülmény volt oka, hogy a jezsuiták nagy tevékenységet fejtettek ki a befolyásos és előkelő család megtérítésére. Siker nélkül. Hanem mikor Ostrogska Anna férje meghalt, ki tudták nyerni özvegyétől, hogy a holttestet a jaroszlavi katholikus templomba helyezzék el, miután megnyerték rá VII. Kelemen pápa dispensatióját. A görög hitű papság és nép annyira felháborodott ezen, hogy megrohanták a kastélyt. Mikor a támadókat nagy nehezen leverték, a korona-törvényszék összeült, s a pápai nunczius tanácsára oly értelmű ítéletet hozott, hogy a vétkesek fejeztessenek le, vagy kerékbe töressenek, a főkolomposoknak pedig rombolják le házukat is, s hintsék be sóval földjeiket, hogy többé meg ne teremjenek. Csak Ostrogska Anna, a sértett fél hathatós közbenjárására lett a büntetés szigora enyhítve.

Ostrogski Konstantin herczeg Wolhynia leggazdagabb ura és hadvezére volt I. Zsigmond alatt. Mint fogoly két évet töltött Moszkvában, honnan megszabadulva, hazatért és Zsigmond királynak ajánlotta fel szolgálatait, 1668-ban. A czár bosszuját azonban Ostrogski szökéseért Lengyelország tíz évi háborúval fizette meg. Egyik Ostrogski-ivadék története a legmeghatóbb regényeknek egyike, aminőt csak kigondolni lehet. Ostrogski Illés 1539-ben vette nőül Koscielecka Bertát, ki Bona királyné, I. Zsigmond neje udvarában nevelkedett. Ebből a házasságból született Ostrogski Erzsébet, az a szerencsétlen ifjú nő, kinek történetét elmondandók vagyunk.

Erzsébet feltűnő szépség volt; nem csoda, hogy nagyravágyó anyjának legfőbb óhaja volt őt az udvar közepette ünneplők serege által körülrajongva látni. Mikor atyja meghalt, halálos ágyán az árván maradt lányt a király pártfogásába ajánlotta. Egy ily pártfogás, párosulva ritka szépséggel, és óriási vagyonnal, elég volt arra, hogy a kérők egész táborát csődítse nemsokára a szép Ostrogska Erzsébet lábai elé. Csakhogy gőgös és uralomvágyó anyja állhatatosan ellene szegült férjhezmenetelének, részint azért, hogy a nagy vagyont ne kelljen kiadnia kezei közül, részint pedig mert más és még fényesebb összeköttetésekre várt.

Csak egy nemes litván ifjat, Sanguszkó Demetert, nem rettentette vissza az anya makacssága. Mikor ő is, mint annyi más, kosarat kapott, daczára előkelő eredetének, őszinte és igaz szerelmének, bosszut esküdött, s tervébe beavatta a család egy mellőzött tagját, Ostrogski Balázst.

Egy levélben, meghatározott helyen és időben találkát kért imádottjától, s mikor azt megnyerte, Sanguszkó és Ostrogski 80 lovas élén beállítottak a kastélyba. A kevély anya már vára tornáczárói megpillantotta a közelgő csapatot és rosszat sejtett, felismervén Ostrogskit. De alig adott parancsot fegyveresei összegyüjtésére s a híd felvonására, a kis csapat már behatolt a vár udvarára. De Berta herczegné nem az az asszony volt, akit fenyegetések és ijesztgetések megfélemlítettek volna. Tomboló haraggal állott a vakmerő ifjú elé s féktelen szenvedélyében szemrehányásokkal és bántalmakkal halmozta el. Felindulása annyira erőt vett rajta, hogy végre eszméletlen összerogyott. Ezt a pillanatot Ostrogski ügyesen használta fel, s egy vigjátéki cselszövőnek dicséretére váló leleménnyel hamar papot keríttetett s még abban az órában összeeskettette a remegő szüzet Sanguszkóval. Mikor az anya felébredt önkivületéből, meglehetős fait accornpli-t találhatott, mert dühösen mondott búcsút leányának s elhagyta a kastélyt, de bosszut esküdve a csábitónak s betöltve panasza szavával az országot egyik végétől a másikig.

Az ügy csakugyan a király elé került, ünnepélyes ülésen, mely alkalommal az özvegy herczegnő ügyét Czernkovszki Szaniszló védte, nyíltan vádolva Sanguszkót a házasság megszentségtelenitésével, s nőrablással, mig Sanguszkó szószólója Odakhovszki volt. A király ítélete örökös száműzéssel sújtotta Sanguszkót, ki álöltözetben menekült Csehország felé, kisérve nejétől, kinek már csak a viszontagságokat kellett megosztani vele. Jasomirben azonban utolérte Sanguszkót Zborowski Márton, s a két nemes lovag elkeseredetten mérte össze kardját. Sanguszkó halálosan sújtva nemsokára földre rogyott, míg boldogtalan hitvesét Zborowski visszavitte Lengyelországba. Sanguszkó sírjára ott, hol elesett, sírkövet emelt később a kegyelet, melynek omlatag falán bemohosodott betűkkel áll e latin mondat irva:

Hoc loco conditur corpus clari Lithuvaniae ducis, Demetrii Sanguskó, ex magniftea família Olgerdi, nati capitanei Circassiensis, et Kamioviensis, quem Martinus Zborovski trucidavit anno 1554

Erzsébet és anyja Bona királyné pártfogásába ajánlották magukat, és tovább folytatták azt a ragyogó, de üres életet, melynek diadalutját sebzett szivek jelölték, s melynek dicsfényéből a szívtelen anya vette kölcsönzött sugarait. Még egyszer meg akart nyilni a házasság révpartja az irigyen őrzött Erzsébet előtt. Gorka Lukacs, előkelő főúr kérte meg kezét, de az anya ismét csak ragaszkodott szándékához, hogy nem adja férjhez leányát. Végre a király is megsokalta a nemtelen játékot, melyet egy szeszélyes anya űzött gyermeke szivével, s cselhez nyult. Elkért egy gyűrűt Berta herczegnötől, s azt Erzsébetnek küldte azzal az izenettel, hogy anyja íme beleegyezik a Gorkával való házasságba: tanuja e gyűrű. De a cselszövény napvilágra jött s a boldogtalan ifjú nő tovább is anyja hatalmában maradt, ki hogy minden kísértéstől elvonja továbbra is, kolostorba zárkózott vele. Ez már azonban mégis sok volt. Gorka egészen magán kivül ingerültségében, 1559-ben megostromolta a kolostort, hol Erzsébet elzárva volt; de csak úgy bírhatta a két herczegnöt megadásra, hogy elzáratta a vizet, mely a kolostort táplálta. Mégis, mikor látta, hogy nem menekülhet Gorka elől, hogy utolsó tromfját is kijátssza, titokban Slucki Simonnal adatta össze leányát. De Gorka a királyhoz fordult orvoslásért, s kinyerte tőle végre, hogy Erzsebet házassága megsemmisíttetvén, Gorkához kényszerült nőül menni.

Mikor Gorka is meghalt, Erzsébet nagybátyja, Ostrogski Konstantin vonult Ostrogski várába. De a magány és elvonultság gyötrő súllyal nehezedett lelkére, mely sokkal jobban megszokta a csillogást és sokkal kevésbé ismerte az élet egyszerű örömeit, semhogy föltalálta volna önmagában a megnyugvást. Meghasonlott kedélye nem sokáig birta ki e küzdelmet végzete ellen; megőrült s bomlott lélekkel roskadt sírba. De anyja sem kerülte ki megérdemelt sorsát. A Thököly-mozgalmakból ismeretes Laski Alberthez menvén nőül, ez Kézsmárk várába záratta s ott végezte nyomorult életét gőgjében megalázva, lelke furdalásai közt. Így végződött a boldogtalan család regénye.

A várnai hős. 1888. 30. 491.

A magyar történelem egyik leggyászosabb emléke fűződik ahhoz a névhez, melynek viselőjéről e sorok kívánnak emlékezni. A magyar-lengyel történelmi közösség kérdése kevés pontjában részesült eddig oly gyér megvilágosításban, mint abban, mely lengyel Ulászló alakját, egyéniségét, korát és élete sorsát illeti. Ezeknek ismerete a lengyel történelem világításában, adataiknak egybeállítása, eredeti lengyel források nyomán, ha tán nem mindenben állhat is meg megjegyzés nélkül, mégis sok ismeretlen részlettel bővítheti ki hazai történetünk rendszerét, s becses támpontul szolgálhat a kutatónak.

Midőn Ulászló-Jagelló, Lengyelország királya, 48 évi uralkodás után sírba szállt, idősebb fia, Ulászló, még alig volt tíz éves. Az uralomra vágyó lengyel oligarchia mit sem óhajtott jobban, mint a trónutód e kiskorúságát arra használni fel, hogy befolyását növelje, s állását megszilárdítsa. De a tiszteletreméltó Olesnicki bibornok minden igyekezetét felhasználta, hogy Ulászlót törvényes uralkodónak ismertesse el, s hogy az ifjú kora iránti aggályokat is legyőzze, egy könyvet mutatott fel a rendeknek, melyet a krakkói székesegyház Nagy Kázmértól kapott s melynek czímlapja e nagy király koronázását tüntette föl, szintén zsenge korában.

Ulászló királlyá választatván, anyjából és több egyházi és világi méltóságból álló tanács vezette az ügyeket nagykorúságáig, de anélkül, hogy helyreállíthatta volna a rendet, melyet főképp a papság és nemesség versengései zavartak meg. Nemsokára másnemű zavarok is élesztették a bonyodalmakat. Zsigmond császár és magyar király alig szerezte meg Csehországot, Magyarországra visszavonultában útközben meghalt, s halála előtt Albert főherczeget jelölte ki utódjának Magyar- és Csehország trónjára. De a cseh rendek egy része nem nyugodott bele Albertbe, hanem a lengyel király fivérét, a még csak 11 éves Kázmért akarta elhívni a trónra. Ulászló és a lengyelek örömmel fogadták az ajánlatot és Ulászló sereget gyűjtött, hogy fivére ügye támogatására Csehországba küldje. De a csapatok még át sem lépték a határt, mikor már Albert hatalmába kerítette Prágát és megkoronáztatta magát. Ulászló csapatai nem mertek szembeszállani a csehek túlnyomó erejével, s jobbnak látták döntő ütközet nélkül visszavonulni.Ulászló ekkor töltötte be 15-dik évét, s a piotrkovi országgyűlés (1439) ünnepélyesen ráruházta most a kormányzás jogát.

Az Albert és Ulászló közt fennforgó viszály megoldása most már diplomácziai úton kísértetett meg. Boroszlóban 1439-ben összeültek a két ország hivatalos képviselői, Albert maga személyesen jelent meg. De a lengyeleknek azon ajánlatát, hogy a cseheknek szabad választás engedtessék, Albert nem fogadta el, minek következtében a tárgyalások ismét fennakadtak.

Mig a helyzet bizonytalansága tovább is tartott, Albert a törökök ellen volt kénytelen menni, kik II. Amurat szultán vezetése alatt már Erdélyben és Szerbiában garázdálkodtak. De betegsége megakadályozta Albertet abban, hogy a török ellen sikerrel hadakozhassék. Elkapván a katonái közt pusztító ragályt, Budára, s onnan Bécsbe visszasietett, de útközben meghalt.

Albert Erzsébetet, Zsigmond császár leányát vette nőül, de a házasság gyümölcse eddig csak két lány volt, a harmadikkal most volt várandós a császárné. Férje halála után mindent elkövetett, hogy a magyarok hűségét és ragaszkodását megtartsa magának, de a helyzet olyan volt, hogy Magyarországot mindenfelől a török támadás fenyegette s ily körülmények között a kormányzás feladata erős kezeket követelt meg, minél fogva a közfigyelem Ulászló lengyel király felé fordult. Hunyadi János, hazafias lelke rögtön átértette Erzsébet helyzetét s Magyarországra nézve szabadulást csak a lengyel király segítségében látott. De hogy mindkét fél érdekeinek elég legyen téve, a helyzet megoldásának azt a módját ajánlotta, hogy a császárné nyújtsa kezét az ifjú lengyel királynak. Erzsébet nem is ellenkezett, csakhogy a szíve alatt hordott gyermek sorsát biztosítsa, s ehhez képest fényes követség indult Krakkóba 1440-ben, hogy a királyságot Ulászlónak felajánlja.

Ulászló csak kelletlenül egyezett bele a tervezett házasságba, mert Erzsébet jóval idősebb volt nála. Mindazáltal győztek a politikai tekintetek, s Ő késznek nyilatkozott már Erzsébetet nőül venni, midőn megtudta, hogy Erzsébet fiat szült, kit Lászlónak kereszteltek. Most már Erzsébet volt az, aki megmásította szándékát s hallani sem akart többé Ulászlóról, s fölhívta a magyar nemzetet fia jogai védelmére. Ulászló azonban ragaszkodott a korábbi megállapodásokhoz, s hogy követelésének súlyt szerezzen, egy hadsereg élén elhagyta Krakkót s Késmárkon át Buda felé tartott.

Hanem eközben már Erzsébet párthívei megkoronázták Szent István koronájával a gyermek Lászlót. S mivel Szent István koronájának oly szentséget tulajdonítottak, hogy enélkül a koronázást is érvénytelenek nyilváníthatták, eleve gondoskodtak arról, hogy Ulászló elől a szent koronát is Bécsbe szállítsák. Így állván a dolgok, Ulászló hívei kénytelenek voltak Szt István sírjából egy más koronát hozni napvilágra, s avval övezni Ulászló halántékát. De bár Hunyadi egészen Ulászló pártján állt, a nemzet szomorú jóslatokat fűzött ehhez a fordulathoz.

Az Erzsébet és Ulászló közt meghasonlott nemzet kebelében teljes erőből kitört most a polgárháború, melynek csak Cesarini pápai követ fáradozása vetett véget, ki megegyezést akarván létrehozni Erzsébet és Ulászló közt, rábírta őket, hogy Óváron találkozzanak s e találkozás következtében a béke meg is köttetett, oly feltétel alatt, hogy Ulászló nőül veszi Erzsébet idősb leányát, Lászlónak pedig visszaszerzi Ausztria birtokát. E megállapodások után Erzsébet épen vissza akart térni Budára, mikor hirtelen meghalt.

Cesarini politikájának, mellyel az Ulászló és Erzsébet közötti kiegyezést megvalósította, czélja volt az európai kereszténységnek a mindjobban fenyegető ozmán uralom ellen védgátat emelni. E feladat végrehajtására IV. Jenő pápa már rég Magyarországot és Lengyelországot szemelte ki. Ulászló kész volt a pápa sürgetésére megindítani a háborút, előbb azonban Frigyes császárhoz fordult támogatásért, de sem Frigyes, sem a német rend lovagjai nem adhattak segélyt s Ulászló csupán a magyarok és lengyelek közreműködésével volt kénytelen a háborút megkezdeni.

Ám Hunyadi hősiessége és hadvezéri tehetsége ennek daczára diadalt diadalra aratott. 1443 jul. 22-én Budáról kiindulva, Zimonynál átkelt a Dunán 12 600 lovas élén, s behatolva Szerbiába, Nis faláig nyomult előre. Nyomában Ulászló és Cesarini követték két napi járó távolságra, 20 000 emberrel. Murád szultánnak három hadoszlopa ütközött meg egymásután a keresztény hadakkal, de a törökök minden vitézsége megtört Hunyadi ügyességén. Murád kilencz zászló, 4000 fogoly és 2000 halott hátrahagyásával volt kénytelen visszavonulni. De Hunyadi nyomon követte, bevette Szófiát és a Balkán hófedett szakadékain át Filippopolnak vette útját.

A Traján kapujának nevezett hegyszoroson, mikor a törökök észrevették Hunyadi közeledését, egész éjen át vizet folyattak alá a hegyoldalon, úgy, hogy reggelre kelve egész jégfal állotta útját a magyar lovasságnak. De Hunyadi vitéz katonái játszva győztek le minden veszélyt. Mindamellett a Traján kapuja elé érve, azt teljesen eltorlaszolva találták a törökök által, úgy, hogy vissza kellett fordulniok, hogy a Slaticza nevű másik átjárót kisértsék meg. Itt aztán deczember 24-én véres ütközet fejlett ki, melynél a magyaroknak az ellenségen kivül a hógörge-tegekkel és a hegycsúcsról folytonosan alázuhanó óriási szikla- és jégtömegekkel is küzdeniök kellett. De végre elfoglalták a hegyszorost s a magyar sereg a Balkán tetejéről üdvözölhette az eléje táruló mosolygó virányokat.

Ulászló a fényes győzelmek daczára, hiába várva a szövetségesek által megígért segédcsapatokra, Hunyadi és Brankovics György tanácsára hajlandónak mutatkozott békét kötni. A béke meg is köttetett Szegeden 1444 jul. 15-én tiz évre, oly föltétellel, hogy Oláhország Magyarországhoz csatoltatik, s a szultán 70 ezer arany váltságdijat fizet elfogott vejéért, Mahmud Cselebiért. Az ünnepélyes szerződést mindkét fél esküvel erősítette meg.

Mennyi keserű csapástól, mennyi vérontástól menekedett volna meg az ország, ha a szegedi szerződés érvényben marad! De tíz nap sem telt bele s már Ulászló a pápa ösztönzésére újólag a Szentháromság, szent István és szent László nevére esküdött meg, hogy a törökökkel kötött szerződés érvénytelen, s hogy szeptember 1-én újra megkezdik Orsova ostromát. A példátlan hitszegés rettentően boszulta meg magát. Várna az örökre intő tanulság, hogy az erkölcsi rend nem sérthető meg anélkül, hogy a megtorlás szellemeit ki ne hivná. Az érvelés, mellyel Cesarini pápai követ az esküszegést támogatta, az volt, hogy Magyarország nem köthet békét a törökkel a Vatikán és a keresztény hatalmak hozzájárulása nélkül. Hosszas és szenvedélyes vita után végre Hunyadi is rá hagyta vétetni magát.

Az uj egyesült magyar-lengyel had 10 ezer emberrel indult a török ellen, s kétezer szekér követte nyomon. Nikápolyban Drákul oláh vajda csatlakozott még a ereghez ötezer emberrel, bár alig küzdhette le gyászos előérzeteit, melyeket egy bolgár nő jóslatából merített s melyeket megerősíteni látszott egy egdöbbentő természeti tünemény is: t. i. közvetlen a szerződés megszegése után egész Magyarországot irtózatos földrengés reszkettette meg. Az uj keresztesek végig vonultak Bulgária síkjain, élén Hunyadi háromezer magyar lovassal, utána Ulászló s végül a keresztesek, kik mindenütt utjokban feldúlták és kifosztották a görög és bolgár templomokat. Éppen Várnánál táborozott a lengyel-magyar sereg, mikor a rémítő újság jött, hogy Murád felkerekedett Ázsiából és 40 ezer emberrel már Európába tört be. Szemben az egri és váradi püspökök tanácsával, kik sürgették, hogy szekérsánczokkal vegyék körül a tábort, Hunyadi előnyösebbnek vélte nyilt harczmezőn ütközni meg. A magyarok a jobb szárnyat képezték Magyarország nagy fekete lobogója alatt, míg a lengyelek Szent László lobogóját emelték magasra. A királyt magát a Báthory István által hordozott Szent-György zászlója alatt ötven főnemes vette körül. Murád janicsárjaival a czentrumban foglalt helyet, előtte karókkal védett árok, melynek szélén kopjára tűzve a megszegett szerződés emelkedett magasra. Ugyanabban a perczben oly erős szélvihar kerekedett, hogy a magyar sereg zászlóit foszlányokká tépte a királyén kivül. Babonás félelem vett erőt ennek láttára a magyarokon, s kinos sejtelmek közt várták a harcz megkezdésére adandó jelt.

1444 nov. 11-én, Szent Márton napján, a próféta futását követő 848-ik Bedzseb hava 9-ik napján történt az emlékezetes csata, melynek emlékét örökre fogja hirdetni a magyar és lengyel történelem, mint elrettentő példát. A harczot az íjászok kezdték meg, kiknek nyilai alatt elsötétedett az ég, majd meztelen fegyverrel rohantak egymásra. Karadsa beglerbég megöletett s csapatai nemsokára futva szóródtak szét. De Murád fohászt intézett az éghez, hogy engedje neki a győzelmet, s rendíthetlenül kitartott helyén. Ám Ulászló is, Hunyadi tanácsa ellenére, mind közelebb férkőzött lengyeleivel a vezér sátrához. Látva ezt Murád, rákiáltott janicsárjaira : «Szakítsátok el az átkozottat kísérőitől, s akkor támadása vesztére válik. Ha közelünkbe ér, mint megsebzett vad fog ránk rohanni, akkor aztán vágjátok szét s egy szempillantás alatt fogjátok körül, öljétek meg, s Isten és a próféta előtt kedves dolgot fogtok cselekedni.*

Eközben Ulászló vakon rohant előre; de lovát egy kardcsapás megsebezte s lefordult róla. Most egy Khodsa Khazer nevű öreg janicsár leszelte fejét s kopjára tűzve felmutatta. A magyarokon páni rémület vett erőt e látványra; eszeveszett futásnak eredtek; Hunyadi hiába próbálta visszatartani a szaladókat, végre kétségbeesve a csata elvesztése miatt, maga is futásban keresett menedéket. Az elesettek közt volt az egri és nagyváradi püspök, Báthory István, s maga Cesarini pápai követ. Mikor a véres győzelem után Murád Azeb bej kíséretében végig lovagolt a holttetemekkel borított csatatéren, így szólt: «Nem különös-e, hogy az egész sereg csupa ifjakból áll, egyetlen öreget sem látni köztük?» Mire Azeb bej így felelt: «Ha csak egy öreg lett volna is köztük, nem kísérelték volna meg ez őrült vállalkozást.

» Kétszázötven, drágaságokkal megterhelt szekér lett a győző zsákmánya. Lengyelország pedig pótolhatlan kárt szenvedett, örökre elvesztvén a korona levéltárát, mely Ulászló kocsiján volt elhelyezve. Murád azonnal hírül adta diadalát Egyiptom szultánjának, s hogy jobban megértse, milyen vasembereket győzött le, 25 óriás termetű huszárt és pánczélost küldött, tetőtől talpig fegyverben, vállaik felett megerősített szárnyakkal, kiknek csudájára Ázsia és Afrika minden részéből összesereglettek a népek. Azonkívül Murád a király fejét is mézben kikészítve elküldte a brussai kormányzónak. Ez miután megmosatta a főt a Nilufer vizében, lándsa tetejére szúrva diadallal hordoztatta végig az utczákon, mint egykor a parthusok Crassusét. így lett vége az alig 21 éves, szerény és komoly, népszerű és nagytehetségű királynak, kitől sokat várhattak volna népei, ha nem hallgatva a pápa tanácsára, adott szavát meg nem szegi. Várna gyásztere az isteni gondviselés intő ujja, hogy a politika tényei is a közmorál, és a történelem örök logikája megingatathatatlan törvényei alatt állanak, melyeknek megsértése önmagában találja kegyetlen bűnhödését.

(Folyt, követk.)

VI.

Idyll a trónon. 1888. 31. 506.

Ami Oroszországnak Katalin czárnő, ugyanaz Lengyelországnak Badzivill Borbála. Mint amaz, ő is szépsége, de még inkább jelleme és lelki tehetségei által emelkedett egyszerű polgárnőből a királyi trónra. Ez a jellem, az erő és gyöngédség különös vegyüléke volt az, mely a legállhatatlanabb fejedelmet, Zsigmond Ágostot állandóan le birta kötni, amire szépsége egyedül aligha lett volna képes. Nem nagyravágyás volt e csodálatos női lélek igazi rugója, mint ahogy annyiszor látjuk az alacsony sorsból magas polezra jutott kegyencznök élettörténetében. Az igaz szerelem önzetlensége az, amely rokonszenvessé teszi alakját s megnyerte számára a trónt. A Radzivill család Litvániában már a pogány uralom alatt is hatalmas volt, de a kereszténység fölvétele után még nőttön-nőtt befolyása. Badzivill Miklós már I. Zsigmond alatt birodalmi herczeggé neveztetett ki Miksa császár által, mely czímet a lengyel király különös engedély alapján ismerte el. A család látva a Borbála és az ifjú herczeg közt fejlődő vonzalmat, rögtön felismerte, mennyit nyerne azáltal, ha Borbála valódi szenvedélyt tudna kelteni a herczeg szivében, s azóta minden igyekezetét erre irányozta. Borbála atyja Badzivill György, wilnai várúr, anyja Wolska Borbála volt, s anyja ügyessége olyképp tudta irányozni az ifjú nő magaviseletét, hogy a herczeg hamar belátta azt, hogy csak házasság utján juthat czéljához. Badzivill Borbála már Gasztold, yorki helytartó özvegye volt, amikor megjelent az udvarnál. Fény, ragyogás, hódolat vette mindjárt köröskörül, de őt hidegen hagyta az udvari ünnepségek annyi ezer csábja, lelkében egy titkolt szerelemnek áldozott, ennek csöndes ápolásával nem ért föl előtte a nagyvilág léha csillogása; megvetve fordult el hízelgőitől.

A fiatal trónörökös, Zsigmond Ágost korán áttombolta az ifjúság zajos kéjeit s csalódottan, kiélten fordult el a gyönyörök serlegétől, hogy vágy és remény nélkül temetkezzék önmagába. Első neje, Erzsébet osztrák főherczegnő 1545-ben halt el, két évi házasság után. Ekkor látta meg Borbálát, s szíve egyszerre uj életre serkent. Az élet uj örömök ragyogásába látszott öltözni előtte; tévelygő lelke czélt talált, mely az eszmény örök honába ragadta. A nő, ki ily változásra tudta hangolni, nem lehetett közönséges jellem, s valóban Badzivill Borbálát semmi sem jellemzi hívebben, mint az a tiszta láng, melyet egy kéjencz szivében tudott gyújtani.

Az ifjú herczeg, ki újra kezdte érezni az élet és az uralkodás becsét, már örömmel gondolt arra a pillanatra, melyben imádottját magához fogja emelni, ha minden akadály elhárul. És akadály sok volt. Először is atyja, I. Zsigmond soha sem egyezett volna bele egy ily viszonyba. De még ha atyja ellenzését sikerült volna is legyőznie, hátramaradt a szenátus jóváhagyása. Csakhogy éppen a nehézségek fokozták a szerelmesek szenvedélyét oly fokig, mely viszonyukat feloldhatatlan erejűvé tette. Minden átélt óra ahelyett hogy gyöngítette volna ez érzelem kapcsait, csak drágábbá tette Borbálát az ifjú előtt, aki mig addig az udvari élet zajában, múló örömei árjában fürdött kéjelgve, most a magány óráit áhította imádott kedvese társaságában.

Csak egy vágya volt: örökre magához fűzni választottját; s 1548-ban, atyja, I. Zsigmond halálával beteljesült e rég ápolt vágya is. Zsigmond szerelmi gyöngédségtől indíttatva, elrejté a futárt, ki a gyászhírt hozta és házasságát még atyja halála híre előtt tette közzé s parancsot adott főembereinek, hogy Borbálát ünnepélyesen ismerjék el királynéjuknak. Csak ennek megtörténte után, három nap múlva, jelentette be atyja halálát, s egyszersmind Krakkóba indult a temetésre, mely után közvetlenül Varsóba az országgyűlést is egybehívta.

A lengyel oligarkhia ez időbeli elhatalmasodását semmi sem illusztrálja fényesebben, mint azok a hangok, melyek az országgyűlésen Zsigmond Ágost házassága ellen emelkedtek. A büszke nemes, Gorka fenyegetően dörögte a király fülébe: „Jagelló ősödnek idejében látták, amint szemei láttára vagdaltak szét kardjaink egy királyi rendeletet, melyet sérelmesnek tartottunk jogainkra. Ne adja isten, hogy most is a végletekig menjünk.” Hiába védte Maciciowszky a király álláspontját, hiába fejtette ki, hogy Ulászló Jagelló is Pilecka Erzsébetet, s I. Zsigmond Zápolya Borbálát vette nőül. Kmita, krakkói nemest erős invektiváival lehurrogatta a türelmét vesztett király, de felállt Leszczynszky Rafael és nyugodt hangon, halotti csöndben harsogta kemény szavait. «Sire ! elfeledte ön, kiknek akar parancsolni? Mi lengyelek vagyunk és a lengyelek, tudja meg ön, ép ugy tisztelik a törvényeket szem előtt tartó királyt, mint ahogy megalázzák azok gőgjét, kik azokat lábbal tapodják. Ügyeljen Sire, nehogy esküje megtörésével minket is feloldjon eskünk alól. Boldogult atyja meghallgatta tanácsainkat, hallgasson ön is annak a köztársaságnak a szavára, melynek, mint látszik, elfeledte már, hogy ön csak első polgára!»

A rendek tehát vonakodtak az uj király házasságának törvényességét elismerni, s mindenfelől zúgolódás támadt, amiért a rendek beleegyezésének kikérése nélkül történt meg az egybekelés. Leszczynski azt mondta, inkább látna egy megkoronázott törököt a palotában, mint Borbálát. De Ágost el volt készülve az ellenvetésekre, s világért sem akart tágítani; fölismerte, hogy mindezen demonstrácziók be nem vallott czélja az, hogy őt lemondásra birják a koronáról, mely bizonyos főnemesek nagyravágyásának volt rejtett czélja. Végre is kénytelenek voltak a rendek engedni, de egyszersmind bizonyos gyámkodás alá helyezték a királyt, ki sokáig és hasztalan igyekezett visszanyerni jogos önállóságát. A nyugalom csak nagy sokára állt helyre, de végre a házasság leghevesebb ellenzői is önként meghódoltak a királynénak, s nem kívánták tovább halasztani a koronázás szertartását. A király kitűzte a koronázás napját, melyen az összes főnemesség megjelent Leszczinsky, sandomiri helytartó és Gorka kivételével.

Ágost elérte vágyai tetőpontját; nemcsak egyenrangú hitvestársa gyanánt látta oldala mellett rajongásig szeretett Borbáláját, de megérte azt is, hogy nemzete szivéből a félreértés utolsó nyoma is elenyészett, s megtanulta ismerni királynéjának nemes szivét és tündöklő erényeit. Fájdalom — későn, mert hat hónapra a koronázás után Badzivill Borbála meghalt, 1551. május 12-én; de emlékét tisztelten adta át az utókornak s a lengyel nemzetnek, melyet jóságával, szerénységével s királyi erényeivel a legnagyobb ellenszenvből hódított át a maga részére.

Azok között, kik az elhalt királynét látszólag legjobban gyászolták, volt az özvegy anya-királynő, Bona is, ki eleinte fia házasságának legelkeseredettebb ellenzői közé tartozott. Ezt az ördögi nőt már Zsigmond Ágost első neje, I. Ferdinánd császár leánya, Erzsébet megmérgezésével is vádolta a fáma, s most hogy Badzivill Borbála is a sírba szállt, még határozottabban kezdték rebesgetni, hogy a nemeslelkü királyné iszonyú bűnténynek esett áldozatul. A hivatalos jelentés rákot konstatált a halál okául, s igaz is, hogy a szörnyű tett mindvégig homályban maradt, de a vizsgálat méreg nyomait fedezte föl az élettelen hullán, s tudva volt az is, hogy Bona királyné saját olasz orvosát küldte a beteg királyné ápolására.

Bixa, Ágnes, Bona és Mária-Kazimira! Milyen rémletes négy nőalakja ez a lengyel történelemnek! De ne feledjük, hogy mindannyi, vagy legtöbbje idegen volt a szerencsétlen hazában, s az akkori német, olasz és osztrák diplomáczia pokoli cselszövényeinek eszköze. A gyilok és méreg: ezek voltak az akkori politika gyászos szimbólumai s neje halála után Zsigmond Ágost királynak a legnagyobb óvatosságot kellett a maga személyére nézve is tanúsítania, s anyja leveleit csak indokolt bizalmatlansággal törheté fel attól való féltében, hogy mérget tartalmazhatnak.

A király fájdalma mély volt, alig tudott elszakadni neje élettelen holttestétől, maga akarta lovon kisérni Borbála koporsóját Krakkótól Vilnáig, hol fényes temetést rendezett számára, s a holttest a Szent Szaniszló templomába helyeztetett eL De Zsigmond-Ágost élete megtörött ettől fogva; megsemmisülve, lemondva keresett enyhülést az államügyekben.

De nemsokára a gonosz királynét is utolérte a nemezis. Hogy roppant vagyonát megmentse, melyet férje életében az állami hivatalokkal való gyalázatos üzérkedés útján szerzett, s mely halála után a kincstárt illette volna, két nápolyi kegyencze, Papagoda és Brancaccio által rá hagyta magát vétetni, hogy Olaszországba szökjék. A terv kitudódott, s az alkanczellár Izabella magyar királynő befolyását is felhasználta, hogy Bona szándékát meghiúsítsa. De hiába jelent meg Izabella személyesen és küldöttség élén nála, hiába beszéltek lelkére a lengyel főpapok, hiába hivatkoztak gyermekeire, a romlott asszony nem hajtott szavukra, útnak indította kincseit huszonnégy hatlovas szekerén, rakva arannyal, ezüsttel és drágaságokkal. Oly nagy volt a méltatlankodás, hogy maga az osztrolenkai starosta, kire bizva volt a drága szállítmány fedezete, bizalmasan kijelentette, hogy egy ujját se fogná mozdítani ha valaki rajta törne a társzekereken. De a lengyel nemzeti önérzet fellázadt erre a gondolatra, s Bona királynét sértetlenül engedték kivonulni az országból.

Bona Bécsen, Velenczén, Florenczen, Rómán, Nápolyon át Bariba ment, atyja örökébe, s ott telepedett le. Pénzéből 433 000 hollandi aranyat — abban az időben roppant összeg — II. Fülöp spanyol királynak kölcsönzött és sohasem kapta vissza. Majd tökéletesen Papagoda kedvese hatalmába adva magát, kicsapongásokba merült, s ennek keze által méregtől veszett el, 1557. nov. 20-án.

(Folytatása következik.)

Folytatás: Rajzok Lengyelország történetéből 1888. 32; 33; 34; 35; 37; 39.

Veress Endre: FÜRDŐI LEVELEK ROMÁNIÁBÓL. 1888. 33. 545.

I. Szlanik, július hó.

Az idei forró nyári heteket romániai fürdőkön óhajtván tölteni, július elsején elindultam Bukarestből, hogy meglátogatva néhány nevezetesebb fürdőhelyet, megismerhessem egyszersmind a beutazott országrészt is. És minthogy sem e gyógyhelyek, sem az érintett vidékek nem ismeretesek eléggé nálunk: talán nem lesz e lap olvasóira nézve érdektelen a fürdők többé-kevésbé részletes ismertetése mellett, ennek keretében az átutazott vonal és látnivaló nevezetességei képét is adnom.

A román fővárosból hamar eljutunk Plojestre, az első, utunkba eső városba, mely központi fekvésénél fogva vasúti összeköttetést közvetít részint Predeálon át Magyarországgal, részint Moldvával és közvetve Galaczczal a Duna felé. Innen gyenge északi elhajlással keletnek fordulunk, mindenütt gazdag buzavetések közt haladva. Néhol már le van aratva, máshol meg alig birják a hullámzó szalmaszálak terhüket. Amerre csak tekintünk, szép aranysárga kalásztengert látunk, itt-ott kis szigetekhez hasonló kék buzavirágfoltokkal és csak imitt-amott kukoricza-földekkel tarkázva. Az idei termés a gazdák általános véleménye szerint nagyon bő, és az 1867-ikivel hasonlítgatják össze.

Elhagyjuk Mizil kis mezővárost, majd Monteor kis állomását, nagy petroleumfinomító gyárával, és Buzóra, érünk. A városon kívül felállított sok sátor, tömérdek szekér és bódé azonnal elárulja, hogy országos vásár van, mely gazdag szokott lenni. Búzó 15 000 ezer lakóju megyeváros, élénk kereskedelmi hely és vasúti kiindulópont Braila felé. Van egy 300 éves óhitű temploma és a külföld előtt ritka szépségű fekete borostyán kövéről ismeretes, melyet hasonnevű folyója (magyarul Bodza) homokjában még most is találnak.

Vasutunk itt kissé balra kanyarodik, mert Moldva felé tartunk és alkalmazkodnunk kell Románia lehajtott kar alakú földrajzi fekvéséhez. Az első nagyobb állomás Bimnik-Szárát, egy kis fákkal körül ültetett város. A megszokott beláthatatlan síkságot most egy nagyobb erdő váltja fel, hogy aztán kijutva belőle, rövid idő múlva Foksánra érjünk. De előbb egy kis sáros folyó hídján robogunk át. Neve Milkov és azért említeni való, hogy ez alkotta a határt régebben Moldva és Oláhország fejedelemségek közt és alkotja most is, ha külön-külön akarunk róluk beszélni.

Foksán nagy város, mintegy húsz ezer lakossal. Azért mondom így, mert itt még olyan bizonytalanok a népszámlálás adatai, hogy pl. egy ilyen statisztikai könyvben 15 és 23 ezret látok e városra egy és ugyanazon időből bejegyezve! E számban hat ezerrel vannak képviselve a zsidók és már csak erről, meg az állomások és vagonok kinézéséről is észrevehetjük, hogy átléptünk Moldvába, hol falu és város számra laknak és szaporodnak az izraeliták. A város környékén van egy terjedelmes mező, melyet hadgyakorlatokra használnak, fölszerelési épületeivel együtt.

De vonatunk csak halad útjában és nem is vesszük észre, hogy újra irányt váltott északnak. Délután 3 órakor Marasesten vagyunk, mely góczpontja a bukaresti, galaczi és jassii vasutaknak. Mi is átszálltunk a Moldvába vezető vonatra, de alig melegedtünk fel uj helyünkön, mikor egy rövid fél óra múlva Adzsudnél ismét kocsit cserélünk. Itt és már az előbbi állomásnál változik a vidék; mert a nagy oláh síkságnak, az u. n. Havaselvének vége szakad, és kezdődik a hegyvidék, az ő valódi havasalji nyilvánulásában, kivált itt a Kárpátok tövében.

A kocsik előálltak és akik beszállunk, szinte mindnyájan Szlanikra, szándékozunk, mit azonkívül, hogy ez az 50 kilométeres adzsudoknai szárnyvonal arra felé közelít, a sok női bagázs, kalapskatulya, bőrönd, kötelék is gyaníttat. Vonatunk mindenütt a köves medrü Trotus balpartján halad felfelé, itt-ott még zöld búzaföldek közt; de később ez is elmarad és helyét apró kukoriczások és gyümölcskertek foglalják el. A vidék mindegyre hegyesebb képet ölt magára, és az erdők is sűrűbben tűnnek fel; balról távol a Kárpátok határgerincze kéklik és felette esőt rejtő barna felhők kóvályognak. De már nem sokat megyünk. Áthaladunk egy (Romániában páratlan) kettős vashídon, melynek egyik oldalán a vonat robog tova, másik felén meg az ökörszekér ezammog lassan előre, és esti félhétkor a vonal végállomásán, Oknán vagyunk.

Az egész napi utazás után jól esett volna egy kertiszéken megpihenni; de Oknának nincs sétatere, mert csak egy kis mezőváros. Még pedig olyan, hogy egy és ugyanazon boltban együtt van czukrászat, korcsma, fűszer- és könyvkereskedés. A város egy szoros völgyben épült, hosszú, rossz kövezetü utczáival; de van néhány nevezetessége, melyeket sorban meg is látogattam.

Másnap reggel a sóbányához gyalogoltam ki, mely egy magas dombon fekszik mintegy 3 kilométernyire a városi piacztól északkeletre. A sóréteg felszínén vannak a csinos igazgatósági épületek, a gépház és sóraktárak; alattuk a föld mélyében pedig a sót rejtő tárnák. Magamra vetve egy régi kopott kabátot, fejembe nyomva egy fülemig érő kalapot (hogy a sóbánya csepegővize ne piszkolja ruhámat) és kezembe véve a gyertyát, elindultam egy kalauz kíséretében a földalatti munka megtekintésére.

Egy ört álló zsandár felnyitja a csapóajtót és azon át lemegyünk a keskeny, nedves falépcsőkön, majd végig a sóbavágott hűvös folyosókon. Innen már kísértetiesen hallszott a kalapácsütések tompán visszhangzó kongása és néhány perez múlva benn voltunk a sóbánya területén. Ahova csak nézünk, mindenütt sötétség, mintha csak a pokol fenekén lennénk. Csak elszórtan fénylik egy-egy nadrágig levetkezett munkás gyenge mécsvilága, de mintha ezt is elsötétítené a rabok, az emberiség e legszerencsétlenebbjeinek látása. Románia tudvalevőleg nem halálra, hanem e helyett kényszermunkára itéli bűnöseit, kik aztán az állami sóbányákban dolgozzák le büntetésük idejét, néha egész életüket!

Itt is valami ötvenen voltak, mindnyájan teljesen leborotválva, egy részük lánczra vert lábakkal; kényszermunkájuk azonban nem szigorú. Mindegyik annyit dolgozik, amennyit akar, mert munkájukért a szabad emberekével egyenlő bért kapnak, melyet az állam (leütve belőle bizonyos tartási százalékot) számukra kamatoztat. Van aki naponként 2—3 frankot is megkeres. Ami hangulatukat illeti, közönyösek, mindegyik megbánta már tettét, és epedő reménnyel várja a kegyelmes király látogatását. Mondta is egyik, hogy 1867-ben volt az akkor még csak fejedelmi uralkodó a bányában és ki tudja, mikor vezérli ismét erre a mindenható Isten.

A bánya különben 90 méter mély, tágas, hosszú kiágazásokkal, de turisti szempontból nincsenek olyan szép helyei, mint a marosujvári vagy épen a tordai sóbányáknak. Az állami négy fontosabb sóbánya közt is az utolsó helyen van, ámbár évi termelése mintegy 10 millió kgr. A kivágott sókoczkákat apró kocsikkal tolják a bánya egy pontjáig, honnan kötélen húzzák fel a raktárba. Innen pedig az érdekes és czélszerű, u. n. légpályán küldik tovább mintegy 350 kilogrammos sodronykötelén függő vaggonettekben (tartályban) a távoli vasútállomásig: a minek olcsósága mellett más nagy előnyei is vannak. Só átalában annyi van e vidéken (és kisebb-nagyobb mérvben Moldva egész nyugati hegyoldalán), hogy mindenütt fehérlik tőle a föld egy-egy kis csurgó vagy patak mellett.

Kocsit fogadtam Szlanikra. Oknán (az itteni csángó-magyarok Aknának hívják) áthajtva, szembetűnik egy oláh kőtemplom, melynek magas, lőrésekkel ellátott kőkerítése és megközelíthetetlen meredek oldala a Trotus fize felett a régi harczias világra emlékeztet. Áthajtunk a hidon és bekanyarodva egy völgyszorosba, utunk ezentúl a Tatros mellékfolyója, a Szlanik másik partján vezet. A kilátás gyönyörű. A régen készített kocsiút egy hosszú terméskőhegy oldalán visz előre; helyenkint fejünk felett csüngve, mintha le akarna szakadni. Mellettünk a zuhogó kis víz folydogál, a hegyről legördült óriási kőkoczkákkal medrében, itt-ott egy-egy ügyes olasz kőfaragóval találkozunk, amint fütyörészve darabolja a köveket. A túlsó parton erdők látszanak, vagy ahol csak a hely megengedi, parányi kukoricza-földek. Előttünk mintha bezáródnék az út, de egyik hegy a másik elől tér ki, aszerint, ahogy a folyó kígyózik. Néhol kiszélesedik a völgye, hogy a szarvasmarhák is legelhessenek valamit és hol könnyen hozzáférhetnek, parasztok emelgetnek nehéz kőtömegeket. szekerükre, hogy építsenek vagy a városba vigyék. Mert itt ingyen kaphatja bárki, csak legyen a ki feldolgozza.

Imitt-amott egyes házak láthatók a víz mindkét partján elszórva és a kocsi mellett mezitlábas gyerekek szaladgálnak, mezei virágot kínálgatva. Néha fölfelé nagy hidakon megyünk. Egyszerre csak feltűnik egy szép, karcsú épület, majd befordulva, több is a hegyen. Észrevesszük az ut jobb oldalán most újonnan és szépen épült falut; megpillantjuk a 20 kilométert jelző követ és vége a két órai hegyi útnak. Szlanikon vagyunk.

Szlanik Románia legszebb, legmodernebb gyógyhelye. Fekszik Moldvában, Bukaresttől északkeletre, 314 küométernyire a hasonnevű kis folyó mellett, 550 méter magasságban a Fekete-tenger felett, szép hegykoszoruzta völgyben, alig 20 pereznyire a határtól, az ojtozi szoros irányában. Gyógyvizeit, mint az itt lakó s a falut alkotó csángó magyarok elnevezése mutatja, már rég ismerte a nép. De a legrégibb forrásnak és gyógyhatásának felismerője az egykori moldvai földbirtokos: Szerdár Mihájluka Szpiridon volt, ki mint szenvedélyes vadász e vidéken járva, anno 1800-ban e forrásra bukkant. És érezve, hogy vize nem közönséges, sőt első pillanatra kellemetlen ízű, felhívta reá társai, ismerősei figyelmét.

Ezek aztán tovább kutatva, még több különböző izű forrást is leltek, és mivel gyanították értéküket, apró deszkabódékat állítottak fel, és hozták ide a vendégeket az országból. Évtizedekig ismerték ily módon gyógyfürdőit, de a felfedező halálával mindent elfeledtek. Hogy aztán valahogy mégis fellendüljön, a jószág birtokosa, Ghika. ezelőtt mintegy 40 évvel a jassi-i gazdag Szt.-Szpiridon templomnak ajándékozta az egész fürdőt és területét. Ez azonban csak az utóbbi években tette meg roppant költséggel a szükséges berendezéseket: fürdőt, szállodát épitve, utakat, hidakat építve, nem is gyanítva, hogy Románia legelső fürdőjévé varázsolja e vadont, hova még nemrégiben is csak ugy jöhetett a beteg, ha egész házát, konyháját magával czipelte.

Most az ember minden kényelmet megtalál Szlanikon. Az igaz, hogy drága, azaz olyan, mint a külföldi gyógyhelyek. A fürdő északi oldalán van a birtokos jassii ephoria nagy szállodája, melyben a szobák havibére 2—300 frank közt váltakozik; de ha egynél több ágyra van szükségünk, az ár azonnal felszökik az ágyak száma arányában. Előtte van a lejtős park, meg néhány lakás-sor, egy kis templom és a zene-pavillon, melyben katonabanda muzsikál napközben. Jobbra vannak különféle vendéglők és „Szlanik” feliratú emléktárgyakat áruló boltok; míg ha tovább megyünk a nyugati irányba vivő szép, széles sétatéren, a forrásokhoz érünk.

A FORRÁSVIZNÉL.

Átsétálunk egy csinos hidon és a felfedezőjéről röviden Mihálynak nevezett, vagy «első számú» forrásnál vagyunk. Ez az úgynevezett Borvíz-hegy alján csorog elő egy kis kőkút nyilasán. Mellette sokan ülnek a padokon, melyek egy kopasz hegyfal lábánál vannak felállítva; ami azért nevezetes, mert a hegy kiálló kőkoczkáin, sima, barna kőlapjain, száz meg száz név van évtizedek óta bevésve, festve vagy kar-czolva. Minden név után az évszám is ott van, a mi legvilágosabb története lehet a fürdőnek' Elvétve látunk olyanokat is, kik még a húszas években jártak erre, másokról 10—12 évszám tanúskodik és a legtöbb név után 3 egymásután következő év olvasható, mint a vízkura szokásos tartama. Általában itt minden kő, még a patak vízmosta partja, vagy a járhatatlan hegy fala is annyira tele van irva-vésve, hogy az ember inkább sírköveknek nézné, mint turisták kedvtelés tárgyainak.

Mikor megkóstoltam e forrás hideg vizét, íze-szaga egykori iskolai vegytani gyakorlataimra emlékeztetett, ahol kifutottunk a kénhydrogén szagától. Csakhogy ez még sós és a sok szénsav következtében csipős is; de az ember annyira hozzászokik egy-két nap alatt, hogy úgy issza, mint a közönséges vizet, csak orrán érzi mindig a gyógyvíz u. n. füstjét. Ez nem is hashajtó, hanem inkább luxusvíz, melyet borral is isznak, mint például a giesshüblit és a vegyelemzés szerint olyan kitűnő, hogy elnevezték kettős selters»-inek. E forrástól balra van egy vasas, jobbra pedig a 2-dik számú sósforrás; a folyó másik partján pedig egy kis régi kioszkban fakad a 6-ik számú, mely a legsósabb a források közt. Olyan, hogy alig lehet lenyelni.

Végigmegyünk egy magasabb hidon, majd a szép svájezi stílű, színes üvegekkel kirakott tágas gyógyterem előtt, innen lépcsőkön egy alsóbb terraszra és a «harmadik számú» forrás előtt állunk, melyet legáltalánosabban használnak. És hasznosságáról azt mondják, hogy nem egyéb a hideg karlsbadinál. E vízbői mindenki 3—4 pohárral iszik egy-egy negyedórai séta közben, na aztán nehezebb gyomra van, visszamegy és iszik még egy hatost is hozzá. Ennek a 3-ik számú forrásnak (bár vize több ként tartalmaz az elsőnél) nincs olyan kellemetlen ize, mert állott káposztaléhez hasonló szaga talán tűrhetőbb a másikénál!

Ugyané sorban van kissé arrább a 4-dik és 5-dik számú két vasas forrás, melyek összehúzó tantaizükkel (orvosi vélemény szerint) nem állnak mögötte a belgiumi hires Spaa vizének. Reggel jókor a kúra idején, tele van az egész kis tér fürdövendégekkel. Mindenki issza a gyógyvizet, mint a gödény, csak kényesebb asszonyságok szívják üvegcsövön, hogy ne rontsa fogaikat, vagy vegyítik tejjel, hogy ne érezzék a szagát. A nők ugy itt, mint este a parkban, roppant luxust fejtenek ki; ez a fődolog és ámbár rendes heti bálok is tartatnak, azért még sincs meg az a bizalmas társadalmi élet, mint hazai fürdőinkben. Mindenfelé a legszebb selyemtoiletteket látni.

Mint láttuk, Szlaniknak összesen tiz forrása van. Ezek közt ivásra használnak 4 sósvizet és 2 vasast; a többit pedig (valamint ezeket is) ugy meleg, mint hideg fürdőknek. A források természettől mind hidegek és hőmérsékletük 7—12 C° közt váltakozik. Bőségükre nézve nagyobbára mind csak ujjnyi vastagon csurognak és ezért gyakran felhallszott a kétely hangja, vajon lehet-e jövője a fürdőnek: de a mérések szerint még a legkisebb forrásnál is 111 liter viz folyik óránkint, ami bőven fedezi a szükségletet.

A szlaniki vendégek legnagyobb része gyomorbajos, vese- és májbeteg, vérszegény, rheumás, és női beteg. Vannak aztán, kik nehéz lélekzésük, kövérségük miatt jöttek ide, vagy podagrások. Vizei általában híresek Romániában, s exportálásukkal a jassii híres gyógyszerész, Dr. Kónya S. foglalkozik, ki e fürdőről egy közönségnek szánt, de nem nagyon érdekes könyvet is irt románul, melyből néhány számadatomat vettem.

És most, ismerve már a gyógyforrásokat, lássuk a fürdő szépségeit. Első sorban említendők a szépen fenntartott sétányok, hol a betegek üdülést nyernek az árnyékos lombos fák és a balzsamillatu fenyők alatt. Ha a széles, lejtős fősétányon végigmegyünk, egy kis pavillonhoz és ehhez közel a vízeséshez érünk, mely felé szép czikk-czakkos kirúgó híd van építve. A Szlanik patakja összeszorul és vize megtorlódik tiszta kőágyában úgy, hogy kénytelen többszörösen egy-egy méter magasságról leesni. Ezért viseli a büszke cascade nevet. De a tájkép az egymásra gyüremlö víztömeggel, s a háttérben emelkedő magas fákkal és hegyoldallal csakugyan szép.

A vízesés előtti tisztáson kioszk van, hol kávét, édességet lehet kapni és ha még öt perczet lefelé sétálunk, a magyar határon vagyunk. A románok őrségével szemben, túl a patakon egy magyar erdőőr lakik, mert a vámház beljebb fekszik Erdélyben. Mikor magyarul szólítottam meg, nagyon megörült, mert — mint monda — «látta» a szavamon, hogy nem oláh fajtával, hanem földijével van beszéde. Aztán elmondta, hogy ő sepsi-sztentgyörgyi, felesége azonban idevaló csángó-magyar és mindnyájan jól beszéltek anyanyelvünkön. Van tekézője, kávéja a határon és magyar sörére, túrójára sokan lesétálnak a fürdőből, hisz csak 2 kilométerre van ide és a sétatéren észre sem vesszük a járást.

Ide egy kisebb, rövidebb úton is jöhetünk az erdőn keresztül, számtalan karcsú, fehér nyírfa-hidacskákon át és ott, hol ez ut a leirt fősétánnyal találkozik, szintén szép kirándulási hely kínálkozik. Nem is láttam soha olyan kies, vadregényes utat, mint amilyen a Puf-patak mentén a hasonnevű hegy tetejére visz.

A keskeny, járatlan gyalogösvény a patak mellett halad, mely rakonczátlanul folyik lefelé arról a hegyről, amely felé tartunk. Szűk medre tele van kövekkel, s a számtalan könnyű híd legnagyobb része mind leszakadva; jobbra-balra ledőlt százados fenyők, vagy a széltől kifacsart parti mogyorófák hevernek természetes rendetlenségben. Néha embermagas csalán és egyéb kúszónövény közt haladtam, vagy a patakot gázoltam át szárazon egyik kőről a másikra lépve. De nem sietnek az ut rendezésével, mert csak a határörök járják, mikor társaikat mennek felváltani a hegytetőn. Fele utján elhagyom a határt képző folyocskát és mászom a sűrű erdővel benőtt begyet, mintha soha sem lenne vége. Néhol ritkásabb és az éltető nap sugarai zöld, virágos pázsitot teremtenek a kis térségre; de ismét a régi kép jön, romantikus kinézésével.

Helyenként alig kapaszkodhatunk a meredek, csuszamlós hegyháton, máshol vastag törzsek állják el utunkat, de harmadfél órai gyaloglás után kiérünk egy (a mint mondják) ligetszemre és a hetenként váltakozó négy határőr kis házánál, az u. n. «104. Pichet»-nél vagyunk. E magaslatról nem lát le az ember az erdő, s a távolság miatt, de látja a «Szélkapu» nevű hegycsúcsot Erdélyben, szívja a páratlan friss levegőt és hallgatja a szél süvöltését, amint hullámként terjed tova a fák levelei közt. Ide ugyszólva senki sem fárad fel a fürdőből, pedig vadregényességében Szlaniknak ez a legszebb helye.

További érdekessége a fürdőnek a Borvízhegy, melyre rendes, lépcsőfokokkal és karfával ellátott csigaut vezet. A felmászás fél órát vesz igénybe (kövéreknek, kiknek ez ut ajánlva van, persze többet), de felérve a tetején épült s áfonyabokrokkal körülvett kis filagóriához, csak a fél fürdő madártávlati képében gyönyörködhetünk, mert ennyi látszik csupán. Égy másik rövid, de szép ut az édesvízi forráshoz vezet, mely a fürdő falu felőli végénél van egy kis patak völgy-ölében.

De tagadhatatlanul legérdekesebb a kirándulás Sósmezöre. Lovat bérelve a határszéli erdőőrtől, elindultam fel a Szlanik vizén, majd balra fordultam a hegyre. Az erdő, melybe jutottam, egyike azoknak, melyek, minél mélyebben megyünk belejök, annál jobb benyomást tesznek ránk. Az ösvény meredeken kígyózik fölfelé, a ló alig bír kapaszkodni és pihenése gyakori; minden lépése tízzel ér fel olyannal, amit a puszta sikon tehet. A karcsú, magas nyírfa, a lombos bükk és sötét fenyő csendes, mint az erdő maga, pedig van élet benne. Néha-néha a fülemüle hangja váltja fel a csíz dalát, s a rigó fütyülését: máskor a bogarászó fakopáncs, a harkály recsegteti meg a sudarakat vagy egy unatkozó varjú krákogja el magát. Kanyarodásoknál egy-egy fatörzsbe égetett nyil mutatja a legközelebbi oláh határőrség számát, irányát és nemsokára felérünk mi is oda egy kis ritkásra, hogy aztán leereszkedjünk a hegy túlsó oldalán.

A tetőről már látjuk Háromszék havasait, de egy órába kerül, míg levezetjük a lovat a meredek, csuszamlós lejtőn. Sok helyen vasas és sósforrások csörgedeznek, melyeket ha rendszeresen levezetnének, talán szintén hasznosaknak bizonyulnának. Három órai lovaglás után (gyalog sem tart tovább) végre beértem Sósmezőre, mely leginkább oláhoktól lakott nagy határszéli község, posta- és távirda-állomással. Rendes utczái, csinos, élénken kipingált tornáczu házai vannak és az ojtozi szoros felé vivő útjával élénk forgalmi pont.

Megebédelve egy jó magyar vendéglősnél, kászolódtam visszafelé, csakhogy más irányban. Végigmentem az országúton, a magyar pénzügyőri és vámépületek előtt; majd előmutatva útlevelemet a románoké mellett, Uerzsa nevű, részben szintén csángó-magyarok által lakott oláh faluba értem, mely egy kis folyó széles völgyében fekszik. Egy magyar asszony útmutatására aztán felhágtam egy nagy kopasz dombhátra és leereszkedtem egy erdőbe. De innen újra felfelé megyünk, hogy majd a Kecskés nevű hegyen ereszkedjünk le ismét a szlaniki völgybe.

Utam közepén azonban szinte eltévedtem az erdőben, és ezt annyival is inkább hittem, mert egy sáros, nedves lápba jutottam bele. Az ösvényt ugyanis elmosta az eső és betakarta a falevél, úgy hogy nem láthattam. Le kellett szállnom a lóról, a hegy meredeksége miatt, elnéztem a derekukban megcsavart, de még tengődő fákat és már kezdtem gondolkozni a beállandó éj kellemetlenségei felöl. De minden jelre figyelve, nagy örömömre ló- és juhnyomokat vettem észre a vizes földön és félórai barangolás után csakugyan ki is jutottam egy tisztásra.

Énnek közepén az erdőben egy fenyőgerendákból csinosan épült fedett juhakol volt, benne két csángó-magyar pásztor, kik megerősítettek, hogy jó helyt járok. «Én személtem (így!) ugyan magát — úgymond az egyik — és azt tudtam, továrosom (társam), pedig hát bojér (ur) jött.» Ruházatuk hasonló az oláhokéhoz, de még sok magyar vonást találhatunk köztük és nyelvünket is (néhány asszimilálódott szó kivételével) feltűnő jól beszélik. Három óráig tartott visszatérésem e kirándulásból, mely által megismerkedtünk úgy Szlanikkal, mint egész regényes, hegyes vidékével.

Veress Endre : FÜRDÖI LEVELEK ROMÁNIÁBÓL. 1888. 37. 610.

II.

Násztászátyi, július közepén.

Visszatérve Oknára, kisétáltam Násztászátyira, mely fürdő egy negyedórányira fekszik a fentebbi hely egyik külvárosával szemben, a Trotus jobb partján. Az egész, kis kiterjedésű és néhány négyszögletbe épült házával, vendéglőjével és fürdőjével egy nagy sima füves kert közepén fekszik. Hátterét szép sűrű erdős hegy foglalja el. Ebből erednek sós-kénes forrásai, melyekért egyszerűségében is nevezetes szerepet játszik a fürdő, különösen a moldvai részben; mert Oláhországban szebb és jobb hasonló természetű fürdők vannak.

A fürdő egy magánember tulajdona és talán ez az oka, hogy sem az az öt-hat hasznos forrás nincs kellően levezetve és kiépítve, Bem a fürdőszobák nincsenek jól berendezve. A két sor fürdőházban egy csomó szoba van, de itt még olyan primitív módon járja a fürdés, hogy a melegített gyógyvizet edényekkel hordják a legegyszerűbb fakádakba. Pedig amint a kinyomatott tarifából látom, drágaságban alig marad a pompás Szlanik mögött; de hát jóhatású sós és erősszagú kénes vizei vannak, s az egészség helyreállítása reményében mit nem áldoz a beteg.

Mivel az esti kilencz órakor induló vonatig még elég időm volt, meglátogattam egyúttal az itteni állami fogházat is, mely a város északi részén fekvő nagy kőépület. Sajnálatomra azonban nem eszközölhettem ki a megtekintési engedélyt. Csak a rabokat láthattam, kik egy korlátig jönnek önkészítette csecsebecséikkel; olcsón árulva csinos esztergályozott tojástartókat, pálczákat, faragott kanalakat, alabástrom- és sótárgyakat, lószőrből készült gyűrűket, festett kenyérbélből gyúrt virágokat stb., miket az ember inkább irántuk való szánakozásából, mint szükségből vásárol. A belső berendezésből csak egy szűk vasrácsos czellát pillanthattam meg és láttam egy keskeny, szoros tölgyfadeszka-skatulyát, melybe a fegyelmezetlen bűnösöket zárják. Csak egy félkör alakú nyilás van mindegyiken hagyva, de készítésüknél tekintetbe vétetett a rabok testi aránya is, mert van külön-külön kövérek, magas vagy alacsony termetűek számára.

III.

Léku-Szárát, július.

Utam délkeletnek tart. Az éjjeli utazás kellemetlen és fárasztó. A már ismert Marascst-nél, hol sok várakozás után beszállunk a Galacz-Brailára vivő vonatra — virradni kezd. A következő állomás Tekucs, egy tízezer lakosságú város. Ezután termékeny mezőkön haladunk órákig, majd szembetűnik jobbra a Szeret lassú folyásával, alacsony füzes partjaival. Egy óra hosszáig kisérjük, hol messzebb, hol közelebb látva, kanyarodásai szerint. Partjai veteményes kertekké vannak alakítva, melyeket hozzáértő szerbek, bulgárok mivelnek, kiknek ez legkedvesebb és legjövedelmezőbb foglalkozása. A folyón (mely nagyságra a mi Marosunkhoz hasonló) elvétve látunk csak egy-egy vitorlás csónakot, halászbárkát vagy tutajt; aminthogy Romániában a Dunán kívül egyedül a Pruton közlekednek gőzhajók, bár egyéb hajózható vizei is vannak.

Bárbos nagy központi állomás, honnan külön vasút vezet Galaczra és a másik irányban Brailára. Mi ez utóbbin folytatjuk utunkat délnyugatnak. Átrobogunk a Szeret folyó szépkötésü íves vashidján és folyton egy erős kőtöltésen megyünk; mert a Duna közelsége és partjának alacsony volta miatt itt nagy, náddal benőtt tó gyűl meg és szaporodik a tavaszi áradások következtében. Látni is mindenütt a sipogva repkedő sirályt és hosszúnyakú gémet; jobbra pedig, hol kevesebb a víztömeg, néhol serényen halászó asszonyokat. A húsz kilométernyi távolságot roppant hamar befutottuk és féltízkor végre megérkezünk Brailára, mely utolsó állomása a fürdőnek, hova tartunk.

Braila (egykori török nevén lbraila) a hasonnevű oláhországi megye székhelye, szép nagy város; lakossága 40— 50 ezer és van számos temploma, iskolája. Fekszik 228 kilométernyire a fővárostól, melynél általában sokkal szebb, megnyerőbb képe van. Az utasra igen jó benyomást tesznek Bomániában szokatlan széles utczáí, melyek szinte mind sétatérszerüen vannak berendezve. Az utczák közepén ugyanis páros fasor által árnyékolt szép sétány vonul végig; e mellett két oldalt kocsiút, azonfelül pedig széles járda vezet. Utczáí gránittal vannak kövezve és tiszták, egyenesek, miáltal modern, európai kinézésüek. Legszebb a hosszú «Cuza-Boulevard», mely gyenge hajlással mindkét végén érinti a Dunát és lombos fáival, kerti padjaival kellemes sétatere a város lakosságának. Ezt átszeli az úgynevezett nagy, vagy bukaresti utcza, mely a kereskedelem legélénkebb helye. Itt vannak a legszebb boltok, az emeletes házak, szállodák ós ez az út visz a kikötőhez is. Előbb azonban egy a szt-Mihály téren fekvő nyüvános kerten megyünk át, melyet nagy lakó- és kávéházak vesznek körül.

Van egy szép templom is mellette; de lássuk a fürdőt. Beülök egy omnibus-féle kocsiba, mely személyenként 30—40 krért visz ki. A város szélén mély nagy sáncz és magas földhányás van, melyet a dugárukereskedés megnehezítésére ástak köröskörül néhány évvel ezelőtt, midőn Braila megszűnt szabad kikötő lenni. A sik alföldön tovább kukoricza- és dinnye-földek vannak; mert itt terem a legjobb görögdinnye, melyet mindenfelé széthordanak az országba. Balra az itt szennyes Duna, tul rajta Dobrudzsa látszik, mocsáros partjaival és távoli hegyeivel. Jobbra az úttól egy nagy nyilvános kert van, melyet Monument-nek hivnak, a közepén álló csinos emlékkőről, mely alatt az 1828-ban itt elesett néhai Pávlovics orosz tábornok pihen. A meleg s a nagy por, mit kocsink felver, kiállhatatlan; de a láthatáron feltűnik egy fényes sima víztükör, néhány fellobogózott épület és csakhamar elérjük czélunkat. Ez Láku-Szárát, mi annyit jelent, hogy Sóstó!

A Sóstó hat küométerre van nyugatra a várostól, és eredetiségében puszta fürdői telep a puszta sivatag közepén! Az egész négy egyenes utczából áll, melynek mindegyikében 40—50 kisebb-nagyobb faépület van. Rendes kőházat alig láttam benne, de azért ezek is méregdrágák. Egyedüli csinosabb háza az egy emeletes, könnyű svájczi stilban épült kaszinó, mel.lette egy fiatal ákáczfa-iskolával. Előtte áll egy kis téren a zenészek pavillonja; arrábbboltok, köröskörül pedig nemzeti vendéglők (birt national) vannak, hol jól és mégis olcsón lehet enni-inni. Az utakat apró fák szegélyezik de még nem sok árnyékot adnak.

A fürdő fiatal, mert csak két évvel ezelőtt nyilt meg; de annyival is inkább építkezhetnének, mivel az állam tulajdona. Az azonban bérbe adta vállalkozóknak és így valóságos nyomorúság uralkodik benne. Leszámítva az apró házakban való kényelmetlen lakást, a sok kellemetlen mindenféle férget, a hőség is olyan nagy és tartós, hogy szinte csak este lehet kissé kijönni az utczára. Nappal nem is lát az ember egyebet, mint nyitott ajtónál, ablaknál neglizsében heverésző hölgyeket, körülvéve egy féltuczat legyezővel. A szobák legfőbb asztaldísze a légyfogó üvegharang; ha pedig eljön a jóságos est, előkerül a szúnyogháló és bolhapor.

Ezen az állapoton a sokszor a várva-várt eső sem igen segít. Lehűti ugyan rövid időre a levegőt, de viszont olyan sarat ver, hogy bokáig lubiczkolunk benne, mint jó alföldi községeinkben. Mikor én kiérkeztem, akkor is olyan csattogó fergeteges jégeső jött, hogy kitört gyökerestül néhány fát; a fürdő-épületnek meg levitte a fél fedelét, miáltal — a rossz építkezés következtében — csak úgy csorgott be a termekbe a víz! Mindezekért nem is igen találhatni itt olyanokat, kik mulatságból, nyaralni jönnek ide, mert azok elmennek Szlanikra vagy Balczatestre. Sokan azonban a közeli városban laknak és csak a veendő fürdő végett járnak ki naponta, ha ugyan köszvényük miatt nem hordszéken kénytelenek magukat vitetni!

A tó partján van a minden igényt kielégítő fürdő-épület, benn a tóban pedig a hideg fürdőkre berendezett ház. E fürdőt leginkább csúzos köszvénybetegek, látogatják, mert sós fürdői nagyon hasznosak. A nem nagy tó alakja hasonlít egy halhólyaghoz és vize olyan sós, hogy egyedül csak egy kis vizi bogár él benne. A viz e tulajdonságát részint a tó fenekén fakadó, s valószínűleg a Kárpátok távoli hegyoldalaiból eredő földalatti forrásoktól, részint a sarában található nagy sódaraboktól nyeri. A múlt nyár vége felé — a tavalyi szárazság miatt — annyira kiapadt a tó vize, hogy már azt hitték, soha sem telik meg újra; de azután ismét előbuggyant a sós víz (szaporítva a sok esőzés által is) úgy, hogy az idén újra számosan használják.

A meleg fürdők számára a tóból tolják síneken a gyógyító iszapot, mely szurokfekete és olyan ragadós, hogy külön kádban kell lemosni a testről. Különben olyan az ember, mikor kimászik belőle, mint akár egy zulukaffer, s egy néger-kiállításon díjat nyerne fényes fekete színéért! Kiknek hidegfürdők vannak rendelve, azok csinos kabinokban használják, térdig belemászva a sós tó sarába. Régebben pedig, mikor itt még semmi ház nem volt, mindenki kiment kocsijával; levetkezett a parton és úgy fürödtek a tóban, mint ahogy faluhelyen a folyóban szokás.

Az elmondottak daczára itt mégis vígan folyik az élet, s ha néha bálokat vagy hangversenyt rendeznek, ott van az egész Láku-Szárát.

Másnap kirándultam Galaczra.

A kikötő árboczai, hová egy lejtős utczán megyünk le, már látszanak a népkertből, melyben, úgy tetszik, többen kívánnának sétálni, mint amennyien elférnek. Errefelé mind nagykereskedők laknak és keleti édesség-gyárak vannak; nagyobb részük görög és ezért az üzleteknek rendesen görög feliratú czégjük is van. A kikötő egyaránt elbűvöl és meglep; nem hiába ez Románia legélénkebb tengeri kikötője. Azért így (daczára, hogy furcsának tetszik a kifejezés), mert mindent, mi hajóval érkezik a tengerről, Galaczon és főleg itt rakodnak ki és be. Mert Szulina és a Duna alsó csatornája sokkal kisebb és messzebb fekszik a kereskedelmi forgalomtól, mintsem kettős költségekkel ott rakodnának.

A rakpart nagy teret foglal el. Elől vannak a különféle nemzetiségű hajózási társulatok ügynökségei, felváltva bankházak, török káfenék czímű angol csapszékek által,a gabonaraktárak megszámlálhatlan tömege. Négy-öt párhuzamos utczán folyik közlekedés, melyek közt az államvasutak sínéi futnak. A rakodás közvetlenül történhetik, itt-ott kukoriczát szellőztetnek és mindenütt élénk sürgés-forgás van; csak a sártenger borzasztó, mit az örökös szekérjárás még jobban dagaszt.

A vízen egymást érik a szebbnél-szebb gőzhajók, tengeri kolosszusok; apró török vitorlásokkal, sleppekkel vagy könnyű propellerekkel váltakozva. Itt egy angol, liverpooli hajóból rakodják ki a roppant nagyságú építkezési nehéz vassíneket, csöveket és vasbádogot, mit csodálatraméltó könnyűséggel emelnek a nagy gőzdaruk és csigák. Amott egy karcsú görögországi hajót töltenek meg kukoriczával oly gyorsan és ütemszerüen, hogy bámulnunk kell. Senki sem ül összedugott kezekkel; egyik zsákkal, kassal, másik talyigával vagy parancsszóval segíti elő a munkát. A legkülönfélébb népségtől hemzseg a kikötő, s az ember megirigyli azt a szegény, napestig fáradozó hordárt, mikor hol görögül, angolul, törökül, hol olaszul, francziául, szászul hallja beszélni.

A két testvérváros közt naponta többször közlekedő csinos gőzhajó előállt. Említenem sem kell, hogy a «Duna gőzhajózási társulat gőzöse, mely úgyszólva monopolizálja a dunai hajózást; bár itt erős versenytársra akad az orosz társulatokban. Az út egy órát vesz igénybe. Kibontakoztunk a hajótömkelegből és teljes erővel szeljük a hatalmas folyam habjait. Elhaladunk egy útrakész orosz korvett mellett, majd elhagyunk egy keletre forduló dunai ágat. Alig tűnik el a brailai kikötő, utána a Szent-Mihály székesegyház fényes kupolája tünik fel, és már kivehetjük Galacz körvonalait. Imitt-amott kecses vitorlás hajók járnak le s fel, felhasználva a kedvező szellőt; balra a Szeret széles torkolata látszik, mely Galacz felett ömlik a Dunába. Még rövid ideig megyünk; elsietünk a város nyugati magas partjain épült kaszárnyák és fegyvergyár előtt. Megkerülünk egy útban álló hajót; egy-egy tompa fütty váltja fel egymást és befordulunk a kikötőbe.

Galacz (az egykori román Hamburg, amint sokan mondani szokták) ma már hanyatlott Braila előnyére, daczára hogy az két mérfölddel messzebb van a tengertől. Különben nagyságra megegyezik vele; lakosságának egy harmada zsidó, kik egész külön városrészben laknak. Kikötője, kőrakpartja kisebb és keskenyebb, mint a brailai; de szebb és tökéletesen tiszta. Van egy csinos kikötő-utczája is, hol a hajókapitányság, más hivatalos helyiségek és a hajóügynökségek vannak. A város maga magasabban fekszik Brailánál, de túl rajta legalacsonyabbak a Duna partjai és iszapos, egészségtelen nádasokkal borítottak.

Brailát általában szebbnek tartják Galacznál, de nekem emez részben jobban tetszett; ámbár szépsége csak viszonylagos. Mert házai, boltjai szebbek, nagyobbak, utczái, lehet, egyenesebbek ugyan, de annál sárosabbak. Jóformán csak a Strada Domneasca (uri, fejedelmi utcza) fele van kikövezve, a többiben csak kavics van szórva; nem is láttam sehol annyi czipőtisztítót és kávéházat, mint itt. Különben ez a város is úgy van vele, mint a mieink, hogy drága a kő, és legközelebbről is a Brailával egy irányban, Dobrudzsában fekvő Macsinból hozzák, hol kitűnő gránitkőbányák vannak.

Legélénkebb és legszebb a kereskedelmi negyed, aztán a már említett széles utcza, melyben a sok csinos ház és kert mellett a külföldi ügynökségek épületei láthatók. Ez utcza vége felé — ott, ahol a házak ritkulni kezdenek — van egy árnyékos, de meglehetős üres nyilvános kert A séta mégis kellemes benne, mert magasan fekszik és keleti oldalán szép kilátás nyílik a szinte beláthatatlan, halban gazdag Brátesra, s a vasúti vonalra, néhány gyárra, meg a város egy részére. Galacznak van ezenkívül közepén is egy kies kertje, melyben katonazene muzsikál versenyt a mellette fekvő «Orpheum»-fele terem café chantant-ja művészei kornyikálásával.

Folytassuk utunkat fel északi Moldvába!

Veress Endre : BARANGOLÁSOK ROMÁNIÁBAN. 1888. 33. 705. *

IV. Balczatest.

Ismét a döczögős vasúton vagyok.

Reggel indultam Galaczról. Szombat lévén, nem igen sokan voltunk a kocsikban. Itt Moldvában tudvalevőleg nagyon vallásosak az izraelita lakók: Szabbath napján persze rossz volna utazni és nem is látunk, csak a túlsó szegletben egy magánosan ülő modern fiatalembert, ki ugylátszik, már nem ragaszkodik atyái megrögzött szokásaihoz.

Az ut ugyanaz, melyen jöttünk volt, s ezért az egyformaság unalmát beszélgetéssel űzzük el; de nagyobbára alig értem társam beszédjét, pedig egy müvelt fiatal tiszttel ülök szemben. A moldvaiaknak t. i. tájszólásuk van, mely lényegesen elüt az alföldi, s általában irodalmi nyelvtől. A hegyilakók természete szerint ők is vastagabb, elnyújtott hangon beszélnek. Nyelvüknek sok torokhangja van, miáltal érdessé válik a jóhangzás; de fősajátsága e tájszólásnak (mely

az egyedüli fontosabb Romániában) a gyakori magyar szó benne és hogy sok jó oláhországi kifejezést használ épp ellenkező vagy egészen más értelemben.

Az ,első, előttünk még ismeretlen állomás Arzsud után Szászhut, csángómagyar falu, néhány ref. családjával, filiája bukaresti egyház-községünknek. Környékén szép répaültetvényeket látunk, mert itt egy nagy czukorfinomító gyár van; de termelésének minősége sehogy sem kielégítő, versenyezni pedig képtelen egyéb külföldi, vagy a mi magyar czukorszállítmányainkkal. Ezután mind magyarlakta vidéken járunk. A következő helyek egyike is Bogdánfalva (oláhosan Valea seaca) népes magyar község és Bacdu (magyar neve Bakó), mi szintén csak e tekintetből fontos reánk nézve. Heti-és napivásáraira tömegesen jönnek be a magyarok a közel levő falvakból és mindenfelé anyanyelvünk szavai ütik meg fülünket. Különben nem szép város és egyedüli nevezetessége a XIV. század vége felé épült katholikus templom. Lakóinak több mint fele zsidó, kik még mind régi viseletükben járnak: hosszú talárban, fejükön prémes föveggel, meghagyott hosszú vuklikkal, mint a lengyelországiak. Moldvában is mindenütt feles számban laknak. A kereskedelem nagy része az ő kezükben van, az iparosok belőlük telnek ki.

Bakón innen terjedelmes papírgyár van, mely tavaly tűzvész áldozata lett, de most újra felépült. Utunkban még egy szép posztógyárat is láttunk és ugy tetszik, hogy Románia helyesen számított a vámháborura, mert e gyár is jól tartja magát és nagyban igyekszik segíteni a nemzeti ipar fellendülésén.

Az innen hét órai távolságra eső Piátrára északnyugati irányba visz tovább az ország egyedüli keskenyvágányu vasútja. Ezt — mint hallottam — az egykori miniszterelnök, Bratiánu a piátrai polgárok megbosszulására építteté ilyenre, kik, mint dühös ellenzékiek, ellenfelei voltak! A kis kávémasina vonattal elkésve érünk be egy este Piátrára, mely ugyan nem igen különbözik a kisebb Bakótól, de néhány utczájával nekem még legjobban tetszett a moldvai apróbb városok közt. A 14 000 lakosságú megyeszékhely három hegysor tövében fekszik a Besztercze és egy mellékfolyója mellett. Van nyilvános kertje, néhány csinos háza és egy dombon épült régi, kopott falaival is érdekes temploma, kivül ódon, szép színes cserépdiszítésekkel czifrázva.

Piátra forgalmi szempontból fontos, mert közvetlen összeköttetést közvetít a tölgyesi szoroson át Borszékkel éppugy, mint Akna a gyimesin át Csíkkal és Árzsud az ojtozi szoroson a Barczasággal. Legújabban vasút is van tervezve, mely egyelőre Tarkőig vezetne. Mint az ásványvízhelyek kíváncsi vizsgálója, megnéztem a piátrai gyógyvizeket is, melyek a város északi oldalán fakadnak a hegyből. Hét forrás van itt közvetlen egymás mellett.

*A gyógyfürdőkről szóló közlemények a «V. U.» f. évi 33. és 37. számában jelentek meg.

Valamennyi gyógyvíznek más ize van, de mind feltűnően keserű, sokkal inkább, mint a budai víz. Már hat éve ismeretesek, de alig vannak elemezve, s a város mit sem tett még czélszerü kihasználásukra. Egy öreg paraszt őrzi a bekerített területet és végzi, ugy szólván, az orvos dolgát, amennyiben körülötte gyomor-, májbajosok, fejfájósak ülnek a padokon és használják a vizet. Iddogálás közben fel-felmásznak a források feletti lépcsőkön a hegymagaslatra, honnan kilátás nyiiik az egész városra. Másnap kocsit béreltem Balczatestre, mely ide 27 kmre, azaz 2—3 órányira van északra. A beszédéről felismerhető zsidó kocsis kora reggel daczára, víg kedvében van, mert gyorsan haladunk a különben jó országúton. A vidék nem nyújt semmi érdekeset. Termékeny fennsíkon vagyunk; körülvéve magas dombhátakkal, erdős hegyekkel, kukoricza- és rozsföldekkel, néhol kender- és len-, s burgonya-ültetvényekkel. Egy erdőn hajtunk át, majd leereszkedünk a völgybe, átgázolunk egy széles medrü száraz folyón és az út felénél kissé arrább, megállunk rövid pihenőre egy szerény korcsma előtt. Jót kell nevetnem, mert a kurta csárda nagy büszkén A függetlenség védőjéhez van czimezve. Mi, ha a muszka-szomszéd katonáit ismerjük, talán mond is valamit!

Utunk néhány falun vezet keresztül, hol hágva, hol ereszkedve. Oldalra fordulva egy kanyarodásnál, lejtősen megyünk tovább, balra egy kis völgy képében gyönyörködve. Oldalt s a távolban fenyves hegyek veszik körül; alant a fürész-malmokat hajtó folyó csörgedez erőtlenül, viz hiányában. Jobbra és előttünk is ágazik még egy pár füves, bokros völgy; mindenik saját kis patakja medrét jelentvén. Most feltűnik néhány elszórt ház, meg kert és a falu; arrább egy csomóban több városi kinézésű épület és Balczatest fürdőn vagyunk.

Balczatest sósvizei hiresek és mint fürdő is az elsőrendüek közt áll Romániában. Pedig a fővárostól jó távol, 387 km-re van és fekvése sem megnyerő. Benn a faluban terül el, hegy, dombok tövében; száraz és vize is csak egy kis folyóból áll. Sokkal messzebb van a Kárpátok határgerinczétől, hogy sem olyan regényes fekvése volna, mint Szlaniknak, és a sürü erdők is távol esnek tőle. De fő hátránya, hogy a poros országút éppen ketté szeli és hogy a szűk völgyben már csak azért sem terjeszkedhetik, mivel maga az egész fürdő nem nagyobb hat holdnál. A fürdő egy orvos tulajdona, ki ezelőtt tiz évvel vásárolta meg a forrásokat a jószág birtokosától, D. Stirbey herczegtől. Azelőtt is régóta használták a betegek és apróbb helyiségek is voltak benne. Az ut egyik oldalán van vele párhuzamosan egy tornáczos emeletes szálló, valamint még néhány nagyobb lakóház és épület; előtte egy nagyon szép virágoskert, feljebb a háttérben elterülő fiatal fenyvessel. Másik felén újra egy svájcziasan épült házat látunk, melyben tánczterem is van.

Látjuk ezenkívül a 24 kabinos, kényelmetlen berendezésű fürdőházat és egymástól néhány lépésnyire a négy egyforma magas pavillont, melyek alatt a források fakadnak. De ezek nem csorognak a hegyből magából, hanem alulról szivattyúzzák fel vizüket. Hármat közülök fürdésre használnak és csak a Kuza Vajda nevű vizét isszák, mert ez kevésbé sós, mint a többieké. Meleg fürdőkre ezeket még közönséges vízzel hígítják (inkább hiszem, hogy szaporítják!) melybe nagyobb hatás végett diófalevelet is főznek. Ezt a fürdőt főleg köszvény, s női betegségek ellen használják; e mellett gyomor- és vesebajosok is felkeresik, bár ezeknek sokkal alkalmasabbak a szlaniki vizek.

Láttam egy táblázatot, melyben a balczatesti gyógyvizek a külföldi hasonló forrásokkal voltak összehasonlítva, és Ischl, Reichenhall vizeivel egyenlőknek találva. Itt párologtatás utján sót is készít a fürdötulajdonos, mely, azt mondják, sokkal könnyebb és kisebb adagban is hathatósabb a karlsbadi Sprudelénál. Mi, ha mind való s az idő és tapasztalás által igazolható, nagy jövőt jósol az ásványvizekben gazdag és még nem mindenütt tanulmányozott Románia fürdőinek. Ami a szórakozást, időtöltést illeti, egy német utazó szellemesen azt jegyzi meg e fürdőről, hogy «ki nyugalom és unatkozás által akarja magát meggyógyítani, legjobban elérheti czélját Balczatesten.» Ami, ha némileg igaz is, de még sem állhat meg teljesen. A gyakori forró napokat a nők csoportosan összeülve kötéssel, varrással vagy olvasással töltik el, a férfiak pedig a kávéházban. A parkban élénk gyermeksereg játszik és mindenfelé láttunk sápadt vagy sebes arczukat: mert ez kivált a gyermekek, a a nővilág fürdője. Az egykedvübb, öreges urak egész nap kártyáznak. Este rendesen bál van a tánczkedvelök örömére, czigány-zene mellett, vagy néha hangverseny s a birtokos fürdő-orvos általában igyekszik a vendégek igényeit kielégíteni.

Folytatjuk.

Veress Endre: Barangolások Romániában 1888. 705, 753, 769, 806

OROSZORSZÁG II.

AZ OROSZ CZÁR PARISBAN. 1896. 43. 701.

Nagy ünnepük volt a francziáknak, fényes ünnep, amilyet még a «világ szive», Paris is alig látott eddig. Az orosz barátság megszemélyesítője, a francziáktól szinte a szertelenségig bálványozott hatalmas czár érkezett meg hozzájuk. Csak látogatóban járt ott a feleségével és kisdedével, a politikai vonatkozásokat feltűnően kerülve. A czár és az elnök, valamint az orosz és franczia államférfiak szavai és tettei Elzász visszahódítására nem is czéloztak, mindamellett a francziák valóságos ünnepi mámorban fejezték ki örömüket és hódolatukat. Köteteket kellene összeírnunk, ha e pár napi látogatás előkészületeit és lefolyásának részleteit híven föl akarnók jegyezni. Milliókba került a nagyszerű vendéglátás az államnak és Paris városának, de még sokkal többet költöttek a magánosok. Egész Francziaország megmozdult, minden vidékről seregestől tódultak a «czárt nézni». Mondják, hogy egy vagy talán két milliót is meghaladott az idegenek száma, s mikor Chalonsban a hadgyakorlatok voltak, kegyelmes és méltóságos urak özöne esőben és sárban órákig bukdácsolt, sőt éjjeli nyugalmát is teljesen feláldozta, csakhogy a bálvány közelében lehessen.

Európa művelt népei, bár előre látták, hogy a czár fogadásának fénye minden képzeletet meghaladó lesz, csodálkozva szemlélték a francziák rajongását. Pártállás szerint byzanti hizelgésnek, fanatikus németgyűlöletnek, vagy őszinte rajongásnak tulajdonították ezt, de abban a nagy többség egyetértett, hogy a szabad köztársaság és az Európában legmerevebb önkényuralmú Oroszország fejeinek ilyen érintkezése legalább is feltűnően érdekes volt. Akadtak oly hangok is, melyek a demokráczia diadalát látták abban, hogy a leghatalmasabb czár ellátogat a szoczialisták fészkébe s egy volt timár karonfogva vezeti az orosz czárnét.

A czári pár különben a zajos tüntetések között is tapintatosan megőrizte méltóságát. Szíves és előzékeny volt a nép iránt, azonban nem fraternizált sehol s nyilatkozataiban mindenkor kimért maradt, kimértebb, mint a legtöbb franczia óhajtotta; még a „szövetséges” szó sem volt tőlük hallható. Ez a kimértség látható volt külsőleg is. Házigazdáinak tüntető szívességét csak részben fogadta el. Saját hajóján és vasúti vonatán utazott. A fogadtatás viszonzásául kiosztott ajándékaik értékének összege több százezer forintra ment.

Angliából is saját hajóján érkezett a czári pár, a „Sarkcsillag” nevű yachton, mely pompában versenyez bármely más fejedelmi hajóval.. Legérdekesebb volt azonban a czár különvonata, mely Cherbourgban várakozott reá. Az egész 202 méter hosszú és 450 tonna súlyú. A legnagyobb kocsi 19 méter hosszú, étterem és szalon is egyúttal. Ezenkívül még 10 más kocsi tartozik hozzá. A czári páron kívül 27 szolgálattevő udvari személy volt a vonaton, köztök a czár komornyikja és négy mérnök. Ezek a szolgák naponként 8 frank fizetést húztak s állandóan a vonaton laktak. A legsajátságosabb volt, hogy a czári vonaton három fejős tehenet is szállítottak, hogy a czár kis leányának állandóan friss, megszokott teje legyen. A czári vonaton természetesen minden kényelem megvan; ezenkívül tömérdek díszítés is, azok közt mindenek fölött a czár czímere, az az ismert kétfejű sas, melyet még III. Iván nagyfejedelem választott országos és házi czímerűl, mikor 1472-ben Zsófia görög császári herczegnőt nőül vette, ezzel akarván fenntartani emlékét a már akkor megszűnt keleti görög császárság egykori híres sasczímerének.

AZ OROSZ CZÁRI ZÁSZLÓ

Paris városában kilencz franczia udvari kocsi állott a czár szolgálatára; ezeken kívül a czár alig fogadott el valamit. Szállásán saját emberei szolgálták ki. Jártában-keltében folyvást katonaság és titkos rendőrök ezrei vették körül. Sokan féltek is, hogy az anarkhisták, kik a nagy mámor közepette is bátran kimutatták a czár ünneplése iránti ellenszenvüket, merényletet követnek el ellene; azonban ez szerencsére elmaradt; csupán egy rejtélyes eredménytelen tüntetés volt, melyet a francziák suhanczcsínynek tulajdonítanak. Mindenütt, amerre a czári pár elhaladt, mindenféle kigondolható díszítések voltak az utczákon és a házakon. A czár és neje arczképeit és szobrait ízlésesen díszítették fel s a kirakatokban mindenütt egyedül az orosz népre s különösen a czári családra vonatkozó fényképeket, árúczikkeket raktak ki; még a legközönségesebb árúknak is alkalmi nevet adtak.

A megérkezéstől kezdve az elutazásig szakadatlan sora folyt az ünnepeknek. Maga a beteges czár lelkiismeretesen teljesítette kötelességét, bár kimerült volt s állítólag kétszer el is ájult. Talán ennek a betegeskedésének következménye lehetett, hogy mindenütt hideg és kimért volt s egész francziaföldi tartózkodása alatt csak az előbbi elnöknek, a meggyilkolt Carnotnak sírjánál és özvegye iránt mutatott gyöngédebb emberi érzelmet. A francziák azonban ezzel is megelégedtek s lelkesedéssel beszélnek a nagy napokról.

Grubov A: AZ OROSZ RÉMURALOM IDEJÉBŐL. 1894. 44. 725.

(1881. Márczius 13.) Történelmi adatok. Irta Grubov A. Oroszból ford. S. V.

1881 márczius 13-ika után Oroszországban, nevezetesen pedig Szent-Pétervárott majdnem három hétig valóságos ember-hajtóvadászat tartatott. A czár kézrekerült gyilkosai a legborzasztóbb kínzásra sem nevezték meg bűntársaikat, valószínűleg azért, mivel bűntársaik nem voltak. Ezt azonban az e czélra különösen kirendelt katonai rögtönitélő törvényszék sehogy sem akarta elhinni. Az ország határai szárazon és vízen úgyszólván légmentesen elzárattak, mindennemű polgári vagy katonai hatóság által kiállított útlevelek, igazolványok és nyílt rendeletek érvényüket vesztették, a vasutakon való közlekedést pedig április 11-jéig teljesen megszüntették. A külföldi követségek futárjai csak Eydkuhnen porosz határszéli állomás felé, a rendőrminiszter sajátkezüleg kiállított rendeletének előmutatása mellett juthattak ki az országból.

Ámde mindezen szigorú intézkedések mellett is a levelek, sürgönyök és utazók csempészete javában folyt. Jó pénzért, fényes imperiálokért az ember a katonaság által képezett őrszemlánczon még fényes nappal is átmehetett. Hogy aztán a megvesztegetett katonák az átszökött utasok közül néhányat futás közben véletlenül agyonlőttek, azon nincs mit csodálni, mert végre a borravaló csak úgy ér valamit, ha az ember nyugodtan költheti el.

A czárgyilkosok kivégeztetése előtt a haditörvényszék egyik ülnöke Neidhardt ezredes, lakásán a nihilista bizottság rettegett feketeszegélyű levelét találta, melyben tudtára adatott, hogy őt a teljesen ártatlan, s a merénylet titkaiba be nem avatott Perovszkája Zsófia kisasszony iránt tanúsított vad embertelensége miatt, a végrehajtó bizottság halálra ítélte, s ezen ítélet néhány nap múlva végre is fog rajta hajtatni. Neidhardt ezredes volt az, kinek indítványa folytán Perovszkája Zsófiát vallatás közben fegyelmi utón 50 kancsuka-ütésre ítélték. Ezt a kegyetlen ítéletet utóbb azzal indokolták, hogy a vádlott hölgy az elnök kérdéseire a választ egyszerűen megtagadta.

A gonosz lelkű Neidhardt a végzetes levél kézhez vétele után legott betegnek jelentkezvén, arra kérte Pahlen gróf tábornokot, a törvényszék elnökét, hogy ülnökül helyette egy más törzstisztet rendeljen be. Ámde mindez nem hátráltatta az ítélet végrehajtását, mert Neidhardtot, ki lakását többé el nem hagyta, séta közben tulajdon kertjében a szomszéd ház kerítése faláról lelőtték, anélkül, hogy a tettesnek nyomára jöhettek volna. A véres merénylet a rögtönítélő bíróság tevékenységét még inkább fokozta, habár minden jel oda mutatott, hogy a czár meggyilkoltatását nem a nihilisták hajtották végre, kik utóbb ezen foltevés ellen ünnepélyesen tiltakoztak s mai napig is tiltakoznak. Most azon kérdés merült fel, hogy hol keresendők a czitadellában elzárt gyilkosok társai, ha a Neidhardt-elleni merényletet csakugyan más kezek hajtották végre? Néhány nap múlva Richter tábornok, valamint Pahlen gróf Berlinből keletezett leveleket kaptak, melyekben tudtukra adatott, hogy minden további üldözés és kegyetlenkedés hasztalan, mivel Seljabinon és társain kívül, kik anélkül is kézrekerültek, egyik sem maradt az országban. Ami pedig Neidhardtot illeti, jobb lenne azok boszúját ki nem hívni, kik az örök igazságos ítéleteit Szent-Pétervárott végrehajtják. A két levél megtette hatását, amennyiben az éjjel-nappal folytatott tömeges elfogatások megszűntek és csakis gyanús idegenek, vagy pedig ismert izgatók maradtak a szentpétervári czitadella börtöneiben. Végre elérkezett a nap, melyen a halálra itélt czárgyilkosok kivégeztettek. Perovszkája Zsófia megkegyelmeztetését nemcsak az államtanács, hanem valamennyi nagyherczegnők is kérelmezték. A megölt czár második felesége, Jurjevszkája Katalin herczegnő kezességet vállalt az elitélt leány ártatlanságáért, kiről egyébként a vádlottak egyhangúlag azt vallották, hogy a merénylet tervezésében vagy végrehajtásában egyáltalán részt nem vett. A fiatal uralkodó tán hajlandó is lett volna a megkegyelmeztetést elrendelni, ha véletlenül egy eset nem fordul elő, mely azt lehetetlenné tette. Ugyanis Perovszky tábornok, a szerencsétlen Perovszkája Zsófia édes atyja, leánya sorsáról értesülve, kijelentette, hogy kegyelemért soha sem fog esedezni, hol csakis igazságot kellene szolgáltatni. Ha a czár ártatlan leányát a hóhérnak kiszolgáltatja, vére az ő lelkére fog száradni.

A szerencsétlen atya kifakadását az udvari párt azon tagjai, kiknek könnyelműsége részben a czár halálát okozta, makacs felségsértésnek nyilvánították és Perovszkája Zsófiának a bitófán kellett meghalnia. A teljes három óráig tartott kivégeztetések a népre iszonyú hatást tettek. Mikor a hosszú fekete ingbe öltözött Perovszkája hátra kötött kezekkel, mezítláb a vérpadra lépett, nemcsak a katonaság soraiból, de a tömegből is távoli dörgéshez hasonlítható tompa moraj hallatszott. Sokan zokogva sírtak és imádkoztak, mások ismét a mellettük állók nyakába borulva, iszonyú átkokat szórtak azokra, kik ártatlanok vérét ontják.

Este Szent-Pétervár utczáin síri csend uralkodott, melyet csak a lovas és gyalog őrjáratok zaja szakított félbe. A rendőrminiszter parancsára két színházban ingyenes előadások tartattak. Millionkája fényes éttermeiben katonai zenekarok játszottak, de néhány részeges csavargón kivül egyéb látogatók és vendégek egyik helyre sem akadtak. Éjfél után a testőrtüzérség laktanyájában tűz ütött ki, mely alkalommal Donszki ezredest, ki a kivégeztetéshez kivonult három üteget vezényelte, egy égő gerenda agyonütötte anélkül, hogy a legénység a megmentését megkisérlette volna. A többi vádlottak elleni eljárás a nyár derekáig tartott, mikor aztán 283 egyén részint a különféle várakba záratott el, részint pedig Szibériába küldetett, honnan tudtunkkal a mostani trónörökös nagykorúsitásának alkalmával adott kegyelem alapján mindössze tíz ember került vissza. III. Sándor czár határozott parancsára a véres merényletre vonatkozó összes iratok a czitadella udvarában elégettettek, hogy a szomorú időnek még nyoma se maradjon. Mindezek daczára a merénylet főbb mozzanatainak felderítése nem fog elmaradni, s habár egy bizonyos párt minden áron azon van, hogy a valóság napfényre ne kerüljön, az örök igazság elnyomása alig fog sikerülni.

Tomcsányi János.: A két Oroszország 1921. 2. 20.

Az egyiket ismerjük. A siralom völgye, a szenvedés és kétségbeesés hazája. A táviratok, utazók elbeszélései alapján tudjuk, hogy itt ennyi embert akasztottak fel, ott annyit lőttek agyon. Moszkvában 10 000 házat tüzeltek fel, 60 000 ember éhen halt, a lakosság száma félmillióval csökkent. No meg: Trockij 80 millió rubelt helyezett el aranyban egy amerikai bankban a saját nevére, ő nem fog nyomorogni.

A kétségbeesés az egész vonalon akkora, hogy a nép, a munkások tízezer számra verődnek össze mindenkinél, aki szabadulást igér ebből a «paradicsom» -ból, legyen neve Kolcsak, Denikin, Wrangel, Petljura vagy BuIak Balachovics. És a bolseviki uralom mégis fennáll. Fennáll és sikereket ér el, daczára, hogy tudósításaink általános éhségről, kimerülésről, nincsetlenségről szólanak.

Hát ez az! Honnan meríti a kommün az erőt, az eszközöket uralma fenntartásához, ha minden elpusztult? Egy idő óta alkalmam van naponkint 6—8 lengyel lapot olvasni. Azok szerkesztőségéig eljut egy-egy hír mélyebbről, Oroszország belsőbb részeiből. Egyszer egyszer megjelenik ott volt hadifogoly, elmond egyet-mást tapasztalataiból, s mindezekből új kép alakul ki, mely azt szemlélteti velünk, hogy két Oroszország van. Az egyik az a szerencsétlen, melyikről fentebb szó volt, s az a városokból s az ezeket környező közelebbi falukból áll. Ez szenvedi az erőszakosságokat, rablásokat, a legvadabb elnyomást, amilyenre a történelem nem emlékszik. A másik, a boldog Oroszország, s ebből meríti a bolsevizmus erejét. S ez ma az orosz birodalom 7/10 része.

Néhány évvel ezelőtt lefordítottam Korolenko Wladimir egyik munkáját, s abban Makár muzsik azon kesereg, miért is nem jut a «hegyre», ahol nem kellene dolgozni, adót fizetni, sztarosztát fuvarozni, csak lelküdvén munkálni. Van egy másik legenda is az orosz muzsikok közt a «fehér víz»-ről, ahová el lehet szökni a tisztviselő, az adó, a rendőri elnyomás, a pravoszláv pópa kizsákmányolása elől, s ahol föld van tőviben, terem minden elegendőképpen, a finom zablisztből készült málé partjai közt «tejes, mézes folyók hullámai hömpölyögnek, s ahol mindenkire a «kenyér bősége» vár!

Ezek az álmok valósultak meg az ország belsejében, vagy távol szélein, a vasúttól messze lévő faluk népe előtt, ezekhez a fehér vizekhez jutottak el a közlekedéstől távol eső muzsikok, amely fehér vizeket ezelőtt hiába igyekeztek megközelíteni még a távol Szibéria lakatlan térségeit is. Ha ezelőtt rájuk is akadtak az elbúsult kivándorlók, csakhamar eltűntek szemük, elől s a part kővé vált, rajta pedig az orosz katona, csendőr, hivatalnok és a szakállas pópa jelent meg.

Örökké ezen táj felé vágyott a muzsik. S most maga a tájék jött hozzá. A szökevény katona hozta el. «Nincs kormány! Nem kell adót fizetni. Senkinek sem kell szót fogadni.. A földet egyenlően fel lehet osztani az öreg «mir» gyűlése egyszerre régi hatalmához jutott, mint egyetlen törvényhozó és végrehajtó szerv.

Kezdetben valahogy kényelmetlen volt. «A hatóság nélkül nem tudni, mi történhetik. Ráadásul el is fogyott sok dolog, amihez az emberek már hozzászoktak. De mindennek van módja. Kifogyott a gyújtó, visszatértek a tűzkőhöz és taplóhoz, amire az öreg emberek még jól emlékeztek. Nem volt petróleum, önteni vagy mártani kezdték a faggyugyertyát, vagy ami még jobb és olcsóbb — forgáccsal világították ki a kunyhókat. Elkopott a csizma, kötöttek az asszonyok rostból bocskort és szőttek durva házi vásznat. Gyapjúból és egyéb háziállatok szőréből vertek nemezt s habár így visszatért Rettenetes Iván és Mihajlovics Elek ideje, habár csonttű jött divatba, az élet csak folydogált. A fő, hogy adót nem fizettek s gabona, tojás, hal, bőr, len, kender volt elegendő mennyiségben, a zsidó nem jött értük, annak most a magas kormányzásnál akadt dolga, de csak valahol messze, a falun kívül. A falu jóllakott. A kereskedés a szomszédos falukkal való termény és árú kicserélésére korlátozódott. Egyesek jobban értettek a bögre és fazék készítéséhez, mások varrtak sapkát és ködmönt, sőt egyes falukon még kovács is akadt. Ezt aztán meg is becsülték. így volt ez hajdan is.

A háziipar még meg is növekedett és tökéletesedett, midőn a kiéhezett városokból egy egy iparos és szakmunkás is vetődött a vidékre. Ezek csakhamar beleilleszkedtek az új viszonyokba, kis műhelyeket nyitottak s csináltak mindent, amire a muzsiknak szűksége volt. Sőt, némely okos emberek ősi módon fából betűket is metszettek és apró nyomdákat állítottak. Eszükbe sem jutott, hogy nyolez órai munkaidő megállapítását és a sztrájkjog törvénybe iktatását követeljék. És a tompa, mély álmát alvó orosz falunak megvolt mindene, amire szüksége van. Csak az nyugtalanítja, mi lesz, ha egyszer a kormány visszatér és elrendeli az úri és állami földek visszaadását, sőt keményen meg is bünteti őket. De hát erről egyelőre szó nincs! Néha ugyan bolond emberek hoznak híreket arról, hogy valami «fehérek» verekednek a «vörösök»=kel, de miféle szerzet legyenek azok, tudja az ördög. Bizonyosan valami «új urak»! Hát csak verekedjenek! Addig mi szegény muzsikok kissé eszünk és erőhöz kapunk. Akkor aztán nem adjuk a földet, meg aztán ki is halnak, el is vesznek régi uraink. Nem lesz kinek visszaadni! Tehát ne is búsuljunk rajta idő előtt. Fő, hogy rendben tartsuk a birtokot és hallgassunk. Az orosz falu tehát vár és hallgat.

Egy tombovszki kormányzóságbeli menekült, ki gazdag birtokos, amolyan ezerholdas bőrkabátos meséli, hogy a föld felosztásánál neki is adtak 10 gyeszatinát (15 kat. holdat), mert «azelőtt jó úr volt». Végszükségből megfogta az eke szarvát, a kapa nyelét, a cséphadarót és dolgozott paraszti sorban család jával együtt. A városba félt menni, akárcsak a többi falubelijei. Különféle hirek keringtek, de ők nyugodtan éltek, majdnem egy évig. Egy nap fegyveresek jöttek, összehívták a mirt s kérdik :

- Ki rendelkezik itt ?

— Ki rendelkeznék ? A sztaroszta, meg a segédje!

— Micsoda?! Hát ti nem tudjátok, hogy forradalom volt? Rögtön válasszátok meg a szovjetet és a népbiztost!

— Rendben van! Választunk! — És megválasztották ugyanazt a «tanácsot», elnevezték szovjetnek és népbiztosnak.

Az idegenek vittek kevés gabonát, marhát, ruhát és elmentek.

Rendben van! Tudvalevő, hogy a «szabadítók» mindig visznek. Mindig így volt. No és ha szovjet, legyen szovjet, a fő, hogy a földet el ne vegyék.

Ismét elmúlt pár hónap. Halljuk, hogy ismét verekednek valahol a fehérek a vörösökkel. És ismét jönnek fegyveresek. Összehívják a mirt.

— Ki rendelkezik nálatok?

— Ki rendelkeznék más, mint a népbiztos és a szovjet, amint parancsolták.

— Micsoda! Ti lázadók! Büntetést fizettek! Aztán meg azonnal választani fogtok sztarosztát, képviselőtestületet!

Összeszedték a gabonát, a marhát; kicsit szórakoztak a leányokkal és elmentek. Természetes, hisz «felsbbség».

Ismét múlt az idő, de már rövidebb. Ismét jöttek «háborús emberek». Értem jönnek a muzsikok:

— Siess, a burzsujokat kérik elővezetni. Nálunk te vagy az egyedüli.

— Hogyan, hát nem dolgozom, mint ti?

— Az semmi! Minden esetre inkább vagy burzsuj, mint mi. Igaz, hogy most szegényebb vagy, de régen úr voltál. Gyere!

Fegyveres emberekkel nem jó tréfálni, mentem. Kegyes szemmel mérte végig a biztos úr rongyaimat s kémény hangon parancsolta: Azonnal meg kell választani a biztost és a szovjetet! Engedetlenségért árulásért, a reakciós burzsoáziának való engedelmességért 10 ezer rubel bírságot szabok ki. Gabona, marha a maga rendjén, mert ez a nép iránti kötelességtek!

Elmentek. A pénzt nekem kellett kifizetnem.

Az esetek mind gyakrabban ismétlődtek, mind gyakrabban voltam «burzsuj». Szép csendesen elküldtem családomat s elszöktem.

Ilyen az alvó orosz falu, ahová csak most kezd átszivárogni a szovjetek hatalma. Iszonyú tere a szétszórt kincsnek, a gazdagságnak ; a gabona, szarvasmarha és emberi energia kimeríthetetlen bányája. Ebbe a bányába mind mélyebben nyúl be a mostani orosz kormány. A városok, mint régebben, csak a bürokrácia és katonai meg rendőri erő székhelyei. A faluk szétestek.

Aki azokat összeszedi, mint a rurikok, vagy tatárok, avagy ezek tanítványai: a szuzdali és moszkvai fejedelmek, lesz ismét ura az orosz birodalomnak.

Az orosz könyvkereskedő. 1879. 13. 206.

Grenville-Murray, kinek Oroszország jelen társadalmi állapotáról közlött rajzai közül néhányat már megismertettünk olvasóinkkal, igen érdekesen szól többek közt a könyvárusokról is. Egy vidéki könyvárus és könyvkiadó működését rajzolja ugyan, de látszik szavaiból, hogy ezen alak több tekintetben typikus, s Oroszországban sok hozzá hasonló található.

„Triknieff, Libraire et Publieur" igy szól az illető könyvkereskedő czége, mely Jakaterinoszlawban világos sárgára festett bolt felett olvasható a Szavin-téren s orosz francziásságával már magában is jellemzi a tulajdonost. Triknieff különben müvelt embernek mondható; franczia, angol s német könyveket árul, orosz könyveket, sőt egy orvosi, havi folyóiratot is ad ki, s bizonnyal hetilapot is adna, ha lakásán volna sajtó-czenzurai hatóság. De az orosz birodalomban összesen csak kilencz ily hatóság van s Triknieffnek minden kéziratot Odesszába kell küldeni s tapasztalásból tudja, hogy a munkával elhalmazott czenzor a többé-kevésbé megcsonkított kéziratot rendesen csak hónapok múlva küldi vissza, s Trieknieff még akkor sem lehet biztos felöle, hogy a művet később nem konfiskálják-e el. Ha nagyobb munkát küld be, az rendesen a fő czenzura-hatósághoz küldetik Szentpétervárra melynek határozata néha évekig késik.

Ily körülmények között Triknieffnek, amennyire lehet, más úton kell magán segíteni, s ezen más ut nem lehet más, mint a rendeletek kijátszása. Titkos nyomdája s számos ügynöke van, kiknek segélyével s a megvesztegetett rendőrség hallgatag beleegyezése mellett nagy számmal terjeszti a meg nem engedett müveket. Voltaire, Thiers, Macaulay, Hugó Viktor s mások müvei nincsenek meg raktárában, épp oly kevéssé más klasszikusok, ha csak a czenzura által megcsonkított s néha érthetetlen kiadásokban nem; de ha előkelő vásárló jön boltjába, kiben teljesen megbízhat, az éj sötétjében egész sereg könyvvel szolgál neki, nemcsak olyanokkal, aminöket kér, hanem olyanokkal is, melyeknek nevét sem volna szabad kiejteni.

Az oroszok sokat olvasnak, de mivel jó idegen műveket igen nehezen kaphatnak, s nyíltan egyátalán nem rendelhetnek meg, arra vannak kárhoztatva, hogy titkos úton s ennélfogva igen drágán szerezzék be azt a könyvárustól. A czenzura még nem is itélt némely uj müvek felől, minő például Hugó Viktor „Egy bűn története" czimü munkája, már elolvasta azt minden orosz, ki a csempészett vagy Oroszországban titokban utánnyomott példányok magas árát megfizetheti. A nagy árak miatt természetesen a kevésbé vagyonos tudósok, földbirtokosok, kereskedők, stb., az értéktelenebb s olcsóbb irodalomra vannak utalva s az orosz társadalom romlottsága részben onnan is ered, hogy ily úton az obscén irányú müvek könnyebben terjedhetnek. Az orosz könyvkereskedő valóban kártékonyán hat az erkölcsre, de kénytelen azt tenni, mert különben be kellene zárnia boltját, ha csak a czenzor által megengedett unalmas könyveket árulhatná. Triknieff is, ha nem volna megkötve keze a könyvek árulásában, bizonnyal abbahagyná az ily mocskos üzletet, mert alapjában véve tisztességes ur, s nejével, ki valószínűleg nem is ismeri azon titkos munkákat, gyakran jár a templomba.

Trikinieff üzleti kiadásai igen nagyok. Háromféle szedésről kell gondoskodnia: oroszról, francziáról és németről, s oly szedőket kell tartania, kik e nyelvekben jártasak. Az ügyes szedők Oroszországban igen nagy bért kapnak, nemrég naponként három rubelre is fölmentek. E költségek fedezése végett igen sok könyvet kell eladnia s valóban alig érthető, hogyan ejti szerét, ha meggondolja az ember, hogy legalább hat rendőrtisztet meg kell vesztegetnie, évenként egyszer-kétszer. Odesszába a czenzorhoz kell fölmennie s a vámhivatalokon át egész láda idegen művet kell becsempésznie, s még emellett unalmas havi folyóiratából annyi példányt ajándékoz el, hogy az eladott példányok a nyomtatási költségeket is alig fedezik. Valószínű, hogy üzletét csak azért tartja fenn, hogy ez által bizonyos tekintélyre tegyen szert. A vidéken több akadémiának tiszteleti tagja, tanfelügyelői rangja van, és mint ilyen, világoskék egyenruhát visel három csillaggal, tagja a városi tanácsnak, az esküdtszéknek s általában igen okos embernek tartják.

Folyóirata természettudományi s földművelési értekezéseket tartalmaz, de vannak benne francia és angol hatásvadászó regények fordításai, és mindenekfelett, igen természetesen, a legalázatosabb loyalis irány jellemzi. A munkatársak rendesen állami hivatalnokok, kik szeretik, ha nevük nyomtatásban megjelenik; segédszerkesztője egy a különböző nyelvekben járatos lengyel, ki azon esetben, ha nincs elég kézirat, a lapot külföldi folyóiratokból fordításokkal tölti meg. Igen ügyes Triknieff az idegen munkák ellopásában. Ha valamely külföldi regény engedélyezve van a czenzor által s előre látható, hogy jó jövedelem lesz belőle, inkább utánnyomatja azt, mintsem hogy külföldről hozasson be eredeti példányokat. Néha ezen utánnyomások igen sajátságosan alakulnak át, mert mindaz, ami nem tartozik a „mesé"-hez, minők a fejtegetések, leírások stb., egyszerűen ki van hagyva belőle. A nyelvtudós lengyelnek ugyanis különös tehetsége van arra, hogy három kötetet egybe olvasszon s az egészet kikerekítse, amennyiben hatásos vagy nézete szerint hiányzó részleteket told belé. Az utánnyomott müvek nagy része azonban olyan, melyet a czenzor nem engedélyezett; a lengyel ezen esetben orosz alakot ad nekik, s a szereplő személyek jellemét és nevét is átalakítja

III. Sándor czár. SZEBASZTOPOLI EMLÉKEK 1894 34. 557.

III. Napóleon példájára a «minden oroszok uralkodóján, IIl. Sándor czár ő felsége is a történelmi írók sorába lépett. Ugyanis ezelőtt néhány héttel Szent-Pétervárott a fentebbi czim alatt egy vaskos könyv jelent meg, melyet a felséges szerző engedelméből — vagy a mi sokkal valószínűbb — annak parancsára, Noto-vics Miklós volt államtanácsos franczia nyelvre fordított le.

„A Szebasztopoli Emlékek”-ben Sándor czár leginkább a hadsereg hangulatára kivan hatni, amennyiben a krimiai hadjáratból számtalan érdekes epizódot mond el, melyekben a főszerep majdnem kivétel nélkül egyszerű közkatonáknak vagy három kapitulácziót kiszolgált altiszteknek jut. Maga a könyv tehát az orosz laktanyákban kedélyes olvasmány gyanánt fog szolgálni, habár köztudomás szerint az orosz ezredek legénységének több mint 82 százaléka az irás és olvasás elemi titkaiba nincsen beavatva.

Míg Verescsagin világhírű csata- és harcztéri képeivel azt bizonyítgatta, hogy a jelenkor háborúinak iszonyai a mostani czivilizáczió gyalázatára válnak, III. Sándor czár szerint a Szent-György keresztjének elnyerése és végül egy pompás katonai temetés dísze még a legvéresebb harczok árán sincsenek elég drágán megfizetve. III. Sándor czár katonáinak lelkesedését nem a haza és a szabadság szent nevére való hivatkozással kívánja lölébreszteni, ilyesmi a deszpotizmus elveinek nem felelne meg, ő tulajdon szent személyére mutat, s ezenkívül még a pálinka, a rubel s a babonaság közbenjárását is igénybe veszi. Magától értetődik, hogy így az orosz egyház feje egyúttal a vallási fanatizmust is előtérbe tolja, miért is például a törököket folyton «Hagar fiai»-nak nevezi.

Ámde a könyv valódi czélja és politikai fontossága abban rejlik, hogy a czár a francziák-kal való rokonszenvét nyíltan és lehető lelkesült modorban kinyilatkoztatja, miért is a munka egy tirodalmi Kronstadt» jellegével bir.

A könyv czímlapján Saussier franczia tábornok mondata: „Szebasztopol alatt sem győztesek, sem pedig legyőzöttek nem voltak” a Notovics Miklós híres pánszláv agitátor által szerkesztett előszót érthetővé teszi. Notovics a többek közt azt mondja: «A franczia seregnek 1870/71-ben történt «váratlan» balesetei a szebasztopoli napok emlékét újból felébresztették. Az orosz sereg, mely annak idején a franczia katonák vitézségének szemtanuja volt, özek legyőzését nem akarta elhinni, mert ez katonai önérzetüket megsértette. «Hogyan, a francziá-kat, kik győzelmünket meghiúsították, a poroszok verték volna meg, ugyanazon poroszok, kiknek fővárosát mi 1760-ban oly könnyű szerrel elfoglaltuk ! Nem, ezt alig lehetett elhinni.»

Azon veszedelem, melyet egy aránytalanul megnagyobbodott Poroszország idéz elő, a czár előrelátó hazafiságának figyelmét nem kerülte el. Már trónra lépte előtt megértette, hogy népe érdekében a legyőzöttekkel, nem pedig a győzővel kellene szövetkeznie. Kronstadt és Toulon Szebasztopol szükséges következményei. Valamint a svájcziak Marignanónál, úgy az oroszok és francziák is hallgatva örökkévaló békét és barátságot kötöttek. A katonák sziveit semmi sem fűzi inkább egymáshoz, mint a csatatéren történt közös megbecsülés. Két sereg, mely egy^ mást szereti, becsüli és vállvetve harczol, legyőzhetetlennek mondható.

Az ily módon hangoztatott szövetségi szerződés értékének megbirálásával figyelembe veendő, hogy ezt egyelőre ugyancsak Notovics úr írta alá, de értelmi szerkesztője III, Sándor czár! A könyvben Anglia a leggaládabb támadásoknak van kitéve, s a czár, mint a munka szerkesztője nem találta magát arra indítva, hogy néhány különösen sértő és gyűlöletes hangon írt kitételt kihagyott volna.

Ily módon a munka, mint a czár nézeteinek, személyes politikájának kifejezése, nagy jelentőséggel bir. Mint politikai író III. Sándor czár azon határozott hitvallásának adott kifejezést, hogy rokonszenvét csakis Francziaország birja, míg ellenben Németországra neheztel, Angliát pedig gyűlöli. Ezekre csakugyan azt lehet mondani, hogy a czár mint politikus szerepéből kiesett s a tért a franczia barátság, valamint az angol gyűlölet apostolának engedte át.

Napóleon Caesar életéről írt könyvében annak idején azt akarta bizonyítgatni, hogy a római köztársaság megfőjtása a világ javára szolgált, ŰI. Sándor czár pedig a Múzsákkal enyelegvén, seregét s tán a- világot is eredeti terveinek közelgő keresztülvitelére készíti elő. Eddigelé sem az angol, sem a franczia vagy német irodalmi kritika a hatalmas szerző munkájával nem foglalkozott. Nagyon feltűnő, hogy a sajtóban kisebb-nagyobb terjedelmű ismertetések a könyvvel majdnem egyidejűleg jelentek meg, de a munka irányának és belső értékének megbirálásara még senki sem vállalkozott.

III. Sándor (oroszul: Александр III; teljes neve Alekszandr Alekszandrovics Romanov Александр Александрович Романов; Szentpétervár, 1845. március 10./február 26. – Livádia, 1894. november 1./október 20.) Oroszország cárja 1881. március 13-ától egészen haláláig. Uralkodása alatt rendeződött Oroszország pénzügyi helyzete; kortársai szerint megnövelte a monarchia erejét. Hat gyereke volt.

1882-ben megszigorították a cenzúrát; két évvel később az állam ellenőrzése alá vonták a felsőoktatást. A cár támogatta az Ohrana (a politikai rendőrség) felállítását. Ezekkel az intézkedésekkel Sándor az ellenzéket akarta megsemmisíteni, és az édesapja sorsát elkerülni, aki ellen ugyanis több merényletet is elkövettek, mígnem végül 1881. március 13-án felrobbantották.

google

Vajda János: A PÉTERVÁRI MERÉNYLET. 1881. 12. 177

Regényekben, tragédiákban az erkölcsi igazságszolgáltatás olykor oly takarosan van kikerekítve, hogy a karzaton ülő szegény ember, akit a nyomor keserűvé, sötéten látóvá vagy éppen hitetlenné hangol — keserveset sóhajtva gondolja magában: hajh! hiszen ha igy volna ezen a világon!

Nevezetesen: nagyzásuk elragadtatásában magukat istennek képzelő Nabucok hogyan mennek legelni a mezőre; bősz szeszélyü zsarnok szultánok milyen álmatlan éjeket töltenek a rózsákon vetett bíboros ágyon; és egyátalán, hogy a nagy, de sőt a határtalan hatalom, gazdagság és dicsőség nemcsak nem föltétele

a földi boldogságnak, de sőt olykor annak éppen megsemmisítője. Hogy egy, a föld hetedrészén uralkodó földi viczeisten, mint ember, boldogtalanabb lehet az egyszerű napszámosnál és irigyelheti annak békés, csöndes kunyhóját, jóizüen elköltött száraz kenyerét? Minő hatásvadász szónoki czikornyának, költői eszményítés túlzásának tűnik ez föl, kivált olyan ember előtt, aki életében örökké csak a nyomorral küzdött és amellett a felsőbb rétegektől folyton csak megvetést, elnyomatást szenvedett és sokszor elkeseredve volt kénytelen fölkiáltani: — nincs igazság e földön, nincs biró a felhők fölött!

Pedig ime történnek dolgok szemeink előtt, melyek nem csupán a komoly, de a vidor, sőt a bohózatos, a torzító múzsa alkotásaiban nyilvánuló igazságszolgáltatás iránt is hitet ébreszthetnek bennünk. Hiszen csak nemrég volt, hogy a költő igy verselt egy honi élezlap élén az orosz czárról: Nem tudsz megenni egy ebédet. És nemde igaza volt?

A száz millió alattvaló felséges urát négy millió fegyveres szolga nem képes megvédeni annyira sem, hogy ebédjét nyugodtan költhesse el. Aláássák palotáját és kevésbe múlt, hogy vendégeivel együtt légbe nem röpült.

De ami halad, nem marad el. A felséges ur érzi, mivel tartozik méltóságának. A félelem gyötri, idegei már-már fölmondják a szolgálatot, de ő nem enged; valóban nehéz is az. A kerek világ néz rá, mert ő áll az emberi hatalom legfelső csúcsán. A kerek világ gunykaczaja követhetné, ha engedne, gyávaságra magyarázva engedékenységét. Előbb kellett, előbb lehetett volna tennie. De nem tette, mert azt hitte, hogy nem lesz vele kénytelen. Pedig hát ez gonosz dilemma; mert ekként a fejedelmek soha önként nem léphetnének az alkotmányosság útjára. Tudniillik: egyszer azért, mert nem muszáj; másszor azért, mert muszáj. II. Sándorban pedig meg lehetett erre a hajlam. Megmutatta trónra léptekor: a jobbágyok fölszabadításával. Milyen jól kezdte! És e jó kezdet is kárba veszett! Elkésett. És már talán szívesen le is lépett volna a trónról. Még mindig nagyon is fényes leende az az «idyll», melyet a szép Dolgorucky herczegnö oldalán élhetett volna. De már ez az ut is el volt előle zárva. Ezt is gyávaságra magyarázták volna.

III. SÁNDOR CZÁR.

Nem tette. És ez becsületére válik — hősiességének. Okoskodása valószínűleg a következő volt: «Ha az uralkodó csak addig marad trónján, mig ezt kockázás nélkül teheti, de azonnal ott hagyja azt, amint életét veszély fenyegeti, hát akkor — vége az uralkodói nimbusznak. «Ha vallod az isten kegyelméről szóló tant, és büszkén hirdeted, hogy nem a népek, de az isten akarata emelt a trónra, akkor cselekedjél is a szerint. Ha meghátrálsz a nép előtt, akkor megtagadtad az alapelvet, melyen a trónt örökölted és elfoglaltad. Ahova isten maga emelt, onnan csak maga az isten szállíthat le. Ha te ez állomást elhagyod félelemből, mert a nép, a te szolgád, akinek te ura vagy, igy parancsolja, — akkor olyasmit követtél el, mint a katona, aki ott hagyja őrállomását; olyasmit, mint a képviselő, aki ellenkezőleg szavaz, mint a hogy megbízóinak igérte.

«És még uralkodó társaid ellen is vétséget követtél el, mert rontottad az uralkodói dicskört, ami közös vagyonotok.» így gondolkozhatott Sándor czár, és valljuk meg, hogy a maga — császári — szempontjából, ez okoskodásában volt értelem. De helyzete éppen ezért volt annál tragikusabb.

Mert a dilemmának, mely elé állítva volt, mindkét végétől egyaránt irtózhatott. Gyilok ellen gyilokkal, halál ellen halállal kellé küzdenie. Rettenetes volt reá nézve a nihilista forradalmárok rémuralma; és ő neki még nagyobb rémuralommal kellé az ellen magát védenie — csaknem reménytelenül. Nem volt Nero, nem volt kegyetlen Iván; neki nem volt gyönyör a gyilkolás. Nem volt czél, csak kényszerű eszköz, fájó kényszerűség. Nem hasonlított ama nápolyi királyhoz, aki, midőn fővezére jelentette neki, hogy az utczai lázadás el van nyomva, és a további vérontás fölösleges, arra kérte vérszomjas ajakkal a főparancsnokot: no csak még egy kicsit!

Lehetetlen, hogy ne fájt volna neki a kegyetlenség, melyre önvédelme kényszeritette. Egy legutóbbi fényképe hiven tükrözi le a rombolást, melyet a furdalásoktól gyötrött lélek vitt végbe a maga külső hüvelyén. Arcza, a kedély e csalhatlan mutató táblája, olyan volt, mint a szakadozott szikla, melynek belsejében apránkint romboló akna működik. Nincs rettenetesebb sors, mint midőn valaki szeretne jobb útra térni, de az már el van zárva előtte.

Józan eszű ember épp fogat nem huzat ki, egészséges lábat nem amputáltat. Mikor valaki halálos műtétre szánja el magát, akkor már a fájdalom és kétségbeesés oly fokot ért el, hogy legyőzte mint kisebbet, a halál félelmét. Ez a forradalmak lélektana.

Az orosz társadalom kiállhatlannak érezte már a hivatalnoki zsarnok önkényét, és e kiállhatatlan fájdalom kergette a nihilizmus karjaiba. A halálnak — s ami sokkal több — a vallató kínzásoknak ama megvetése, melyet a nihilista merénylők légiója tanusita, — bámulatos, és még soha elő nem fordult tünete a világtörténelemnek. Sándor czár elég okos és eléggé szelid lelkületű ember volt, hogy belássa uralkodása ez utolsó napjaiban, miszerint amely ügynek ennyi és ilyen vértanuja támad — annak az ügynek csak kell mégis bírnia valami erkölcsi jogosultsággal!

Hogy ő ezt előbb, még idején nem látta be? Az uralkodói állás nagyságának átka, hogy a trón felhőmagaslatából csak a lángész sasszeme lát le a völgyek mélyén hempergő féregvilág nyomorába. És Sándor czár nem volt lángész. A czári palota olympi gyönyörei közt nem látta, hogy serkedez a vér népe testéből, az elfajult abszolút rendszer vaskapcsainak szorításai alatt. És igy egyszer csak azt vette észre, hogy — elkésett, helyrehozhatlanul! De nem! Egy parányi reménysugár belopózkodik még a siralomház fekete gerendái közé is. Valami kis reménye éledezhetett már neki is.

Lorisz-Melikoffnak sikerült egy évig ámitgatni, csalfa vak reményekkel tartani a nihilistákat. A világ azt kezdte hinni, hogy a nihilizmus volt — nincs. Miért ne remélte volna ezt a czár is? Bátorsága letette az aranypróbát. Most már a megpahultság gyanúja nélkül engedhet majd a közóhajnak — és hir szerint már alá is irta volna valaminémü alkotmány-féle tervezet megkísérlésére kidolgozott előmunkálat megvitatása végett összeállítandó skupstina khartáját — midőn, éppen mint a hatásos drámákban, közbe szól a fátum az utolsó pillanatban, és a hatalmas czár szétroncsolt teteme fölött leereszkedik megrázó élettragédiájának gyászt suhogó függönye !... Mert:

Lento gradu ad vindictam divina procedit ira, tarditatemque supplicii gravitate com-pensatb *

És:„A mindenható véghetetlen akaratának tetszett Oroszországot súlyos csapással sújtani!...» Nem más, és nem kevesebb, mint az elesett áldozat nyomába lépő trónörökös mondja és ismeri el e szavakban a végbement nagy szomorújáték erkölcsi tanulságát. «Tudjátok meg népek, hogy isten van velünk !» dörgé az egykor ugyaninnen telivér dölyfében, a letiport Magyarország mellére téve lábát, az északi kolosszus valóban hű személyesitője, a kolosszális Miklós czár az elsápadt világnak. És 3:2 év múlva felel rá vissza a felhőkön túli biró:

«Tudjátok meg czárok, hogy isten van a népekkel is!»

* Körülbelül : «Lassan következik el az isteni harag bosszúállása, és a büntetés késedelmét annak súlyával pótolja.

FÜGGELÉK

Markó Miklós: KÜHNE E. GAZDASÁGI GÉPGYÁRA MOSONBAN. 1896. 42. 705.

Hazánknak az ipar és kereskedelem terén az utóbbi évtizedekben észlelhető rohamos haladása alatt gépiparunk is örvendetes fejlődésnek indult, és ha körültekintünk ezredéves kiállításunk nagy gépcsarnokában, úgy látjuk, hogy felvirágzó ipartelepeink, valamint gazdaságaink szükségletüket mindennemű gépekben mai nap már teljes bizalommal belföldi czégeknél fedezhetik.

Azon nagy igények hatása alatt, melyek a gépgyárak munkaképessége iránt támasztattak és melyek szükségessé tették a telepek lényeges kibővítését, a jelesebb fővárosi czégek nagy részben részvénytársaságokká alakultak át; azon czégek közül, melyek magánkézben maradtak, ez alkalommal behatóbban Kühne E. ismert mezőgazdasági gépgyárával kívánunk foglalkozni, mely telep egy szerény javító műhelyből 40 esztendő lefolyása alatt egy nagy kiterjedésű és országos nevű vállalattá fejlődött.

1856-ban Pabst W. Henrik (a magyaróvári gazd. akadémia akkori igazgatója) és veje Krauss Frigyes, a Magyaróvárral szomszédos Moson városában alapítottak egy állandó gépkiállítást, mely gazdáinkkal megismertette az akkoriban alig ismert és kizárólag a külföldön készülő gazdasági gépeket. Ezen kiállítással kapcsolatban csakhamar egy javító műhely is létesült, mely később egyes eszközök gyártását is felkarolta; e műhely vezetésével bízatott meg az akkoriban (1862-ben) a Bajna vidékéről bevándorolt 23 éves Kühne Ede, ki csakhamar teljesen megbarátkozott ezen előtte eddigelé ismeretlen szakmával.

Mikor Pabst és Krauss 1864-ben félbe hagyták vállalatukat, ezt Kühne, egy Ludwig nevű társával átvette. Néhány műhelynek szerelt magtárban kezdték ekkor kezdetleges módon ekék és többféle apróbb eszközök gyártását, s csak miután a sok tőkét lefoglaló idegen gépraktárt lényegesen megkisebbítették, és egész buzgósággal nekifogtak a sorvetőgépek gyártásának, akkor kezdett a fiatal vállalat állandóbb virágzásnak indulni.

1869-ben Kühne maga átvette az akkor már nagyobb ismeretségnek örvendő vállalatot s ezen fejlődő iparágra nézve rendkívül kedvező viszonyok hatása alatt egyre bővíthette telepét és fokozhatta gyártmányainak kelendőségét. 1874-ben ezután vétel útján megszerezte Albrecht főherczeg magyaróvári uradalmának üzemen kívül álló mosoni czukorgyárát, melynek tágas helyiségeiben már most olyan műhelyek berendezése eszközöltetett, melyek akkori fogalmak szerint csakugyan versenyképesek voltak. Ujabb tágas műhelyek építése és a legmodernebb alapon való berendezése, egy vas-, fém-öntőde létesítése, mely a lágyított kovácsolható öntvény gyártását is felkarolta, villamos világítás és erőátvitelek bevezetése, stb. nagyban fokozták a gyár termelőképességét; most már a gyártmányok eladásának fokozásáról is kellett gondoskodni, és miután a 70-es évek végén az üzleti és kereskedelmi élet mindinkább a fővárosban kezdett összpontosulni, Kühne elhatározta, hogy Budapesten főraktárát alapít.

A bérelt helyiségek azonban a növekvő forgalomhoz képest szűknek bizonyultak és így 1894-ben Kühne fölépítette a Váczi-köruton 57. szám alatt saját házát. Ezen új házában, mely mintegy felkeresve a versenyt, a legelső rangú czégek raktárai közvetlen közelében épült, — a czég gyártmányai ízléses és impozáns elrendezésben tárulnak a gazda szemei elé; bátran mondhatjuk, hogy ezen új gépraktár beosztás és elrendezés tekintetében a legmagasabb követelményeknek is megfelel és külföldön is ritkítja párját.

KÜHNE E. GAZDASÁGI GÉPGYÁRA MOSONBAN

Kühnénél gőzcséplő-készletek kivételével az összes gazdasági gépek és eszközök legjobb kivitelben — csaknem kizárólagosan saját gyártmányban — mind beszerezhetők. A czégnek összeköttetései egész Magyarországra kiterjednek és több nagyobb vidéki városban képviselete van ; egyes czikkekben pedig élénk kivitelt folytat Ausztriába (különösen Galicziába) és a Balkán-államokba.

Ekék, boronák és egyéb talajmívelő eszközök, sor- és szórvavetőgépek, trágyaszórók, szénagereblyék, cséplőgépek és járgányok, rosták és konkolyozók, takarmánykészítő gépek: ezek a csoportok, melyekre a gyártás felosztatott. A gyárnak országos hírnevét a vetőgép alapította meg; az első műszakilag tökéletes és könnyű, a magyar viszonyoknak legjobban megfelelő vetőgép Kühne E. «Hungária Drill» sorvetőgépe, mely eddig már 17 000 példányban van széles Magyarországon elterjedve, s ma is a legkedveltebb vetőgépnek mondható. A czégnek egyéb gyártmányai is kitűnnek tökéletes szerkezetük és szép kivitelük által. Kühne megszerezte több külföldi szabadalomnak, pl. a Laacke-féle boronának, Ventzki-féle füllesztőnek, stb. gyártási jogát és ezen eszközöket a honi viszonyokhoz átalakítva, olcsó árban hozzáférhetővé tette gazdaközönségünknek.

Kühnét fiai és régi hivatalnoki kara támogatják vállalatának vezetésében (igy pl. a budapesti főraktárt Liptay Pál e lapok régi munkatársa és volt amerikai levelezője már 16 év óta vezeti).

A gyár honlapjáról. KÜHNE Mezőgazdasági Gépgyár zártkörű Részvénytársaságot, hazánk egyetlen nagyüzemi vetőgépgyártó cégét Wilhelm Henrik Pabst és Krauss Frigyes alapította 1856-ban. Az általuk létrehozott manufakturális üzemet Kühne Ede fejlesztette az iparág legismertebb hazai gyárává. Az 1997 óta magántulajdonban lévő, zártkörűen működő Részvénytársaság.

Gyártmányválasztékunkban közép- és mélylazítók, ágy- és váltvaforgató ekék, nehéz kultivátor, nehéztárcsás boronák, kompaktorok, szemenkénti és gabonavetőgépek szerepelnek. Üzemünk 10 éve a Credo típusnevű autóbuszok vázgyártásának is helyet ad.

(Az 1950-es években a gyár főmérnöke Berszán Antal volt. G.)

GOOGLE 2014-ben folytatódott az Euro 6 motorral szerelt prototípus autóbuszok kialakítása, és a termelékenység növelése érdekében új technológiai folyamatok bevezetése. Új mezőgazdasági berendezésekkel jelentünk meg, melyek közül a 4 m-es Nehézkultivátort AGROmashEXPO hazai termékfejlesztési különdíjjal ismerték el. 2015-ben kapacitásnövelés beruházás keretében az autóbusz gyártócsarnok 5600 m2 es gyártóterülettel való bővítése valósult meg.

2016 év elején GINOP pályázat keretében CREDO könnyűszerkezetű 10 m-es autóbuszcsalád termékvonal fejlesztése kezdődött, Magyarországon elsőként megépített fejlett vészfékező rendszer beépítésével.

Bemutattuk legújabb fejlesztésű berendezésünket, a 6 m- es precíziós talajelőkészítőt, melyet az AGROmashEXPO különdíjával jutalmaztak A vállalat 160. évfordulója alkalmából múzeumbővítés mellett jelentős arculatváltás a cég megjelenésében.