JAPÁN VÁROSAI             NÉPE                  UTAZÁS

 

 

h14–98.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   01. 25.   - 02. 21.

 

Tartalom

 

BEVEZETÉS

 

VÁROSOK

 

Gróf Vay Péter A HÁROM CSÁSZÁRVÁROS:  NARA. — KYOTO. — JOSHINO, 1908. 29. 285

Reményi Fercncz KÉPEK A FELKELŐ     NAP ORSZÁGÁBÓL Tokió. 1894. 126.

Faltay Luczien: TOKIÓBÓL JOKOHÁMÁBA. 1909. 33. 689.

SZINHÁZ UTCZA YOKOHAMÁBAN.  1898. 8. 126.

 

 

ORSZÁGOK

 

Néhány szó Japánról. 1858. 592.

S. L.: Japán lakói. 1867. 159

III.  Szemfényvesztők, erőművészek 1875. 781.

IV. KÉPEK JAPÁNBÓL.Daimio miniszter  1895. 20. 322.

BARANG: A JAPÁNOK 1904. 157.

SZUK GÉZA. A JAPÁNOKRÓL. 1905. 589.

Japán hajdan és most.

IV Társasjátékok (Róka) 1875. 38. 599.

A japán nők. 1869.  20. 258.

 Csudáky Bertalan.A HÁREM. 1907. 302.

 

 

UTAZÁS

 

S. L.: Képek Japánból. 1869. 18. 240.

Gr Vay Péter. ÚTON A VILÁG KÖRÜL JAPÁN 1914. 29. 568.

Hajótörés egy japáni kikötőben. 1871. 43. 536.

 

 

 

FÜGGELÉK

 

Japán a hazai felsőoktatásban

   Károli Gáspár Református Egyetem

   Az ELTE Japán Tanszéke

 

 

 

BEVEZETÉS

 

Ennek  fejezetnek minden írása Japánról szól, egy témáról több is. A városok sorában Tókio és Jokohama vezet. Gyakori téma a japán nő és a  templomok. Hazánkban japán nyelvet többek között az Eltén és a Károlyi Gáspár Egytemen oktatnak. Részletek az intézmények honlapján találhatók.

 

 

VÁROSOK

 

 

gróf Vay Péter A HÁROM CSÁSZÁRVÁROS:  NARA. — KYOTO. — JOSHINO, 1908. 29. 285,   

A Mikádóknak három híres székvárosa volt Japánban. A hosszú századok lefolyása alatt, amióta az ország fennáll, Narában, Kyotó-ban és rövid ideig Joshinóban székeltek az uralkodók.

Ma kihalt mind a három udvar. Üres Kyoto palotája, elpusztult a narai vár, elnémult Joshino tája.

Nara a legősibb. Fénykora a nyolczadik századra esik. Lakóinak száma meghaladta az egy milliót. Palotái, szentélyei a legnagyszerűbbek voltak, melyeket e nép valaha emelt.. A császárok hivatalosan csupán 710-től 784-ig székeltek falai között. Jemmai császárnét tekinthetjük megalapítójának. Utódai, szakítva a régi szokással, trónra lépve nem emeltek új palotát, és nem alapítottak új várost, hanem Nara maradt meg továbbra is a nemzet fővárosa. Számra nézve nyolcz uralkodó követte egymást 784-ig a hatalomban. Kwammu áthelyezte székhelyét Kyotóba. — 710-től 784-ig, tehát mindössze hetvennégy rövid évre terjedt Nara fénykora — és mégis kifejezésre hozta mindazt, ami e nép történelmében dicső, és mindazt, ami művészetében kiváló. A narai iskoláról úgy beszélnek e nép régészei, mint ahogy nálunk emlékeznek meg a toscanai, vagy umbriai irányról. Narában, és Yamato többi városaiban emelték koreai és kinai minták után első műemlékeiket a japánok.

A  műtörténelemben Nara kimeríthetlen kincstár. A japán nemzet művészetét csak úgy érthetjük meg, ha az első iskola alakulásával, fejlődésével tisztában vagyunk. Ugyanaz a korszak bölcsője a nép művészetének, s egyszermind aranykora is..

A mesterek Khina és Korea nagy művészei voltak. Nippon úgyszólván készen vette át Kelet-Ázsia művészetét és egész művelődését. A VL században, tehát száz évvel Nara alapítása előtt hatolt Yamatóba keletről a buddhizmus, és azzal az egész indokhinai czivilizáczió. Mindent megtanulták, amit Ázsia népei évezredeken át fejlesztettek. Irodalom és művészet, tudomány vagy erkölcstan mind Kínából van átültetve. Még ős vallását is megváltoztatta a nemzet, és Buddha követője lett

Elsősorban oly művészekre volt szükség, kik a lehető hűen, a legnagyobb pontossággal másolják az idegen földről jött mintákat. Jobb mintákat és mestereket nem is kaphattak volna; mert ekkor még a sárga császárság művészete fénykorát élte. Nippon ősidőktől fogva ha nem is nagy művész, de a világ legügyesebb művésze volt

Nara-no-Mya lett az új czivilizáczió központja. Ide sereglett az ország szine-java. Itt működött minden kiválóbb munkaerő. Nara fő nevezetessége, igazi büszkesége mai napig Kasuga-no-Mya.. Kasuga-no-Mya a Fujiwarák őseinek szentélye volt. A büszke nemzetség a Mikadókkal egy eredetet vallott. Hosszú időn át ők voltak az ország valódi urai.

Ami volt Hellasnak Perikies kora,  az Japánnak a Fujiwara-korszak. A hosszú századok lefolyása alatt, amióta az ország fennáll, Naarában, Kyotóban és rövid ideig Joshinóban székeltek az uralkodók.

 

II.

 

Kwammu császár követeket küldött országa minden irányába, hogy keressenek alkalmas helyet az új fővárosnk . Választások Yamashiro egyik viruló völgyére esett. Itt alapították meg Kyotót. Szebb helyet nem találhattak volna. Több mint ezer éven át maradt a nemzet fővárosa, alapításától, 782-től 1868-ig.

A város tervrajza khinai. Szabályos koczkákra van felosztva. Házai alacsony deszka-épületek, és minduntalan újra épülnek. Ezért a város maga távol van minden festői hatástól. Lapos, poros, köznapi. Még híres császári palotája, a Goja se tesz kivételt. Silány, földszintes faépület. Még csak nem is régi. Berendezése minden jelleget nélkülöz. Hogy azt vonzóbbá tegyék, ujabban két öntöttvas utczai lámpát helyeztek a bejárata elé.

Mindaz, ami Kyoto falain belül van, nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele. És mégis Kyoto mai napig Japán legérdekesebb  és legkedvesebb városa. Csakhogy, ami benne vonzó, az a környék, ami érdekes, az, ami a múlté. Mint gyűrű övezi a várost a legpompásabb növényzettel benőtt hegység. Minden kisebb-nagyobb csúcsán, és mindenik szűk völgyében egy-egy hajdanában hires történelmi emlék rejtőzik.

A Hiazan csúcsa a tájék koronája. A régi időben ezrekre tették a lejtőin elszórt buddhista kolostorok számát. Az Ashikagák voltak Japán Mediciei. És a milyen szorosan össze volt fűzve az Arnoparti kényurak sorsa Firenzével, csak olyan közel állottak az Ashikagák Kyoto sorsához.

Hatalomra vágyók, pompaszeretők és egyszersmind kiváló Maecenások, finomult ízlésű emberek voltak. Vitéz katonák, elpuhult inyenczek, kegyetlen kényurak, töredelmes aszkéták. Hosszabb vagy rövidebb pályafutásuk alatt az emberi természet skálájának összes hangjai megszólalnak.

A család legnevezetesebb alakjai Ashikaga Joshimitsu és Ashikaga Joshimasa voltak. Az ő nevük maradt fenn legélénkebben máig. Az ő életük hagyta a legmélyebb emléket Kyoto történetében. Az előbbi emelte nemcsak a város, de az ország egyik fő nevezetességét, az aranyházat. Az utóbbi pedig a finomkodásban egy fokkal még meghaladta ősét is, és a holdas éj tónusait ellesve, ezüst pagodát építtetett.

Kinkakugi az aranypalota  a híresebb. Ott áll egy lotusz-tó partján. És bájolóan szép berkek környezik. A csúcsos tomáczos nyári lak megvolt aranyozva teljesen. És a mint a tó tükrében sokszorosan visszatükröződött, a hatás nagyon megragadó lehetett. Ez volt Japánnak a Ca-doró-ja. Az ezüst-lakot a harmadik Ashikaga Joshimitsu emelte magának a XIV. század végén, midőn fia javára lemondva, a világtól visszavonult. Baráttá lett. Fejét leberetváltatta. A meditáczióba mélyedve töltötte napjait.

Joshimitsu a hires Zen-szerzetesrend legkiválóbb tagjait maga köré gyűjtve töltötte napjait, tudományos vitákba mélyedve, és küzdelmekben, háborúkban gazdag életét mint a Zen-rend tagja fejezte be.

Ginkakuji — az ezüst ház — a Joshimasa Tusculuma volt. Joshimasa a hatalmat utódjára átruházva, már életének derekán visszavonult a magányba. Ekkor alkotta meg álmainak vágyát, a holdvilágos várat. És ekkor létesítette azt a keresett, valószínűtlen képzelt világot, melyben a való lét sértő durvaságai közepett kárpótlást keresett. E csodálatos kis világ lényei megannyi kiváltságos egyénekből toborzódtak össze. Az első kellék volt a szellem, művészi hajlam, finomultság.

Születés, hivatás, foglalkozás, mint merőn külső körülmények nem jöttek tekintetbe. Voltak művészek, tudósok, barátok, így össze kerültek mindazok, kiknél rokon vonások jöttek kifejezésre. Mint a Plató cenaculumának, kapcsát a rokonszenv képezte. Így alakult meg a Ginkakuji Olympusa.

Kyoto nem császári székhely többé, fénykora letűnt régen, de itt-ott még megőrizte kegyelettel fénykorának egy-egy emlékét. Még elrejtve a hegységben emelkedik néhány páratlanul hangulatos hajlék és mikor nyári estéken a hold ragyogva kel fel a Hiezan megett — a város népe kegyelettel vándorol a szent ligetek felé és elmerengve nézi az alant elterülő, és a holdvilág fényében úszó hires, kedves városát.

 

 

III.

A harmadik császárváros, Yoshino élte, virágzása rövid volt. Virágzása nem is volt soha. Mikor Go-Daigo császárt a sogun megfosztotta hatalmától, a menekvő uralkodó ide rejtőzött. A város szédítő magasságban emelkedik Yamato egyik hegylánczának taraján. Fekvése páratlanul szép. A kilátás felöleli japán leghíresebb részét. E táj játszotta a honfoglalás napjaitól kezdve a nép történetében a legdöntőbb szerepet. Mikor a XVI. században az uralkodó-családban szakadás történt, akkor lett Yoshino császári szókhellyé. Mai napig büszkén mutogatja a helység népe a régi császári udvart.

Hűen őriznek pár régi emléket, fegyverzetet és okmányt abból az időből. Több kézirata is maradt hátra a szerencsétlen császárnak, ki annyi balszerencse közepett küzdött a sogunok kényuralma ellen. És otthagyta emlékét Yoshino tájékán a legtöbb nemzeti hős. Állítólag három évig rejtőzött falai között Yoshitsune japán chevalier sans peur et sans reprocheja,(félelem nélküli lovag) és itten vert az egyik sziklába szeget az óriási Benkei a Nippon Kinizsije — hogy erejét megmutassa. Egy-egy monda fűződik minden házhoz, a legkisebb tárgyhoz.

A mai városnak kevés nevezetessége van. De a hajdani fekvése festői. Ott koronázza a mai napig a hegy csúcsát, és ott virul köröskörül az ország leghíresebb cseresznye-erdeje.

 

 

JOSHINO VIZEIN.

 

Emberemlékezet óta minden vándor, valamennyi zarándok ültetett emlékül egy kis fát. Tavasszal aztán, amidőn az ágak újra kihajtanak, rózsaszín szirmok borítják az egész hegylánczot. A cseresznye bibiros virága koszorúzza az egész tájat. És olyankor uj életre ébred az egyébkor szunnyadó kihalt császárváros. Újra feléled a régi nemzeti eszmény, amelyet a cseresznye virága jelképez, a Yamato-damashii.»

 

 

 

 Reményi Fercncz cs. és kir. sorhajó-zászlós. KÉPEK A FELKELŐ     NAP ORSZÁGÁBÓL Tokió, Nipon fővárosa. 1894. 126.

Augusztus 15-én az egész napra szabaddá tudtam magamat tenni, hogy megtekintsem a közelben fekvő Tokiót, Nipon (Japán) fővárosát. Tokió egykor Jecldo névvel, egy feudális szervezetű katonai állam székhelye; ma egy alkotmányos szervezetű császárságnak fő- és székvárosa, melynek életében az egykort a mától, vagyis a középkort az újkortól csak egy év — 1868 — választja el.

Mily változatos történelmi korszakokra tekinthet vissza ez a város! S múltjának minden mozzanata meghagyta nyomát a városon, bár ugyancsak sokat eltörülhetett e nyomokból az idő és a tűz.

Azon a terjedelmes lapályon, mely a Szumida-gáva folyónak a tokiói öbölbe szakadó torkolatát környezi, s melyen később Jeddo-Tokio épült, 1590-ig csak egy nagy erőd és körülötte szórványosan néhány szegényes falu állott. Mocsarak, lagúnák borították a vidéket. A középkori háborús időkben e vár többször változtatott urat; egyik bitorló család kezéből a másikéba került. Végre 1590-ben az akkor hatalomra jutott Jéjászu, a Tokugáva sogún dinasztiának megalapítója, indíttatva a hely kedvező fekvése által, elhatározá, hogy ide teszi át katonai székhelyét.

Ettől kezdve Jeddo, mint hatalmi központ gyorsan növekedett. Majdnem háromszáz éven át — 1590-től 1868-ig — tartják itt udvarukat a Tokugávák. Növeli a város fényét és terjedelmét, hogy az összes daimiók (országnagyok, hűbéres urak), kényszerítve a sogunok által, 1642-től kezdve, az év egy részét itt töltötték. 1868-ban megtört a sogunok hatalma. Az elégedetlen daimiók, ürügyül használván a sogun által az ország megnyitását követelő külhatalmaknak kényszerűségből tett engedményeket, a mikádóhoz pártoltak át, aki szent nimbusztól környezve, de a tényleges uralkodói hatalomtól a sogun által megfosztva, élt Kiotóban. A fiatal mikádó, a még jelenleg is uralkodó Mutszuhito császár, legyőzvén a bitorlót, kezébe ragadta az uralkodás gyeplőit és székhelyét egyidejűleg Kiotóból Jeddóba tette át, melynek nevét az 1868 szeptember 13-iki rendelettel Tokió-ra. (keleti főváros.) változtatta át.

 

* Kiotó a másik főhely, ugyanakkor Szaikió azaz nyugat fővárosa nevet nyert.

 

A császár (ez a mostani czíme a hajdani mikádónak) nem állapodott meg e ténynél. Felbontotta a feudális államszervezetet, helyébe alkotmányos parlamenti szervezetet állított, és meghonosította országában az európai műveltség minden vívmányát. A nagy számú hivatalok szervezése, a parlament és számos gyár felállítása, mind oly újítás volt, melyek természetesen új lendületet adtak Tokiónak, úgy, hogy ma már 1 400 000 lakost számlál.

Még kora reggel volt, mikor a jokohámai pályaházhoz értem. Ott már nagy számú utazó közönség hemzsegett; de zajongást, futkozást nem tapasztaltam. Mindenki csendes, nyugodt és udvarias volt. Tudta a legutolsó kuli is, hogy mihez tartsa magát. A pénztár előtt rendőr és sorompó nélkül is sor képződött, nemkülönben a málhafeladásnál, ahol pedig mindenki feladta nagyobb kézimálháját is. Ezért itt külön díj nem jár. A feladó írott vevény helyett egy pléhdarabot kap vevényűl, melyre egy szám van bevésve; e pléhszámnak párját ráakasztják a málhára és evvel a dolog el van végezve. Az érkezés helyén a feladó előmutatja a málhaszámot és megkapja az avval jelölt darabot.

A hordárok épp úgy a vasúti személyzethez tartoznak, mint a pénztárosok, kocsivezetők, stb., tehát külön díjazásban nem részesülnek; mindazonáltal minden zaklatás nélkül is gyorsan szolgálnak. A várótermek európaiasan vannak berendezve. Az asztalokon újságok és a tokiói központi meteorológiai állomás napi időjóslásai vannak a váró közönség használatára kirakva, biztos jeléül annak, hogy azokat senki onnan el nem hordja.

Ha tehát mégis tetemes és kellemetlen zaj hangzott a pályaudvaron, azt nem a váróközönség magaviselete, hanem — lábbelije okozta. A japáni lábbeli (géta) t. i. nem egy az egész lábat beburkoló bőrczipőből áll, hanem egy fatalpból, mely két faléczen áll, vagy pedig egy darab vastagabb, alsó fele elején rézsút lemetszett, közepén pedig kivájt fatalpból. Tehetősebbek szépen lakkozott, és finom fából készült, de szintoly alakú faczipőket viselnek, ha ugyan nem európai ruhában jelennek meg, amihez európai czipőt viselnek. A géta feje szép szalmafonatból van, elől két egybefutó szalaggal, mely a láb hüvelyk- és második újjá közé véve, megerősítőül szolgál. A rövid és kivétel nélkül mindig tiszta, fehér vászonharisnyáknak (tábi) ennek megfelelőleg külön hüvelykujjai vannak. Ily czipőkkel természetesen csak lassan, tipegve és nagy kopogással lehet  járni, minélfogva olyan szolgálattevők, akik lábaik gyorsaságával szerzik kenyerüket, szalmafonatú szandálokat használnak.

Mikor a vonat berobogott és a sorompókat  megnyitották, valóságos puskaporropogás zajjá fokozódott az aszfaltos perronra kiözönlő utazók klipp-klappja. Érdekes és a japán öltözéknek férfiaknál és nőknél nagyjában egységes jellege mellett is, változatos képet nyújtott e nyüzsgő sokaság. A fő ruhadarab mind a két nemnél a kimonó, egy bő s majdnem bokáig érő kaftánszerű felöltő, bő és rövid újjakkal, melyekről hosszú lebernyegek csüngnek alá, e lebernyegek zsebként szolgálnak a papiros keszkenők és egyebek számára. Az elől nyitott kimonót a csípők körül csavart öv tartja össze, az obi, mely a férfiaknál egyszerű és keskeny, a nőknél arasznyi széles, szépen hímzett selyemből van készítve és hátul egy óriási, felülről lefelé kötött csokorba hajlítva.

Az ilyen női óbik sokszor valóságos remekmunkái a selyemszövészetnek és nagy értékűek. A kimonók kevésbé adnak alkalmat fényűzésre; többnyire egyszerű mintával díszített, kék vagy szürkés vászonból vannak készítve. Mennél fiatalabb a nő, annál elevenebb színű és mintájú kimonót visel, de sohasem rikító színűt, mert ez illetlen. Tekintetbe véve, hogy e nemzeti népviselet szabása évszázadok, sőt évezredek óta csak kevéssé változott s a dísz-óbik nélkülözhetetlenek; a legmagasabb társasághoz tartozóknak nyilvános alkalmakkor akarva nem akarva a párisi palais de printemps (áruház) szörnytalálmányaiba kell bujniok. Ez ugyanis az udvari és különben is hivatalos ruházat.

A tiszt és hivatalnok tehát házon és szolgálaton kivül többnyire európai polgári ruhában jár. Az utazók között is nem egy niponi (japán) férfi volt, aki bár elegáns, de rosszul álló európai mezt viselt; mások legalább avval akartak európai műveltségük mellett tüntetni, hogy szűk nadrágot viseltek a kimonóhoz, melyet magasan feltűrtek, hogy európaias ruhájuk kellő módon látható legyen. A legtöbben európai kalapféléket viseltek, az angol utazó-sipkától kezdve a tropikus para-sisakig, így aztán igen mulatságos egyveleg öltözékeket láthattam.

Elindultunk félórai késéssel ugyan, de minden bevezető és előkészítő füttyentések, haranghangversenyek és kalauz-szónoklatok nélkül, egészen amerikaiasan. A vonatszemélyzet a kalauzoktól kezdve a mozdonyvezetőig kizárólag japánokból állott.

Csak egy óráig tartó út percznyi gyorsasággal látszott elmúlni, az utazó társaság és a tájkép folytonosan foglalkoztatván a figyelmet. A vasút nagyrészt a tengerpart közelében halad; jobbra a tókioi-öbölre s az azon tova sikamló négyszegletes vitorlájú dsunkékre nyílt kilátás, balra kies halomvidék volt fenyves kúpokkal, a völgyekben rizsföldek gyönyörködtették a szemet; majd kisebb városkák mellett haladt el a vonat, vagy pedig folyókon kelt át. Siiuujáva állomásnál már Tokió széléhez értünk; a város előtt néhány kis sziget látszott, elhagyott erődökkel. Simbasi, a végállomás már a város határán belül van a tengerpart mentén tova futó utolsó vonalszakasztól balra, itt tehát már a keleti fővárosra, azaz ezer meg ezer szürke pala-zsindelyes házfedélre tekinthettünk ki.

Simbasiban ismét felhangzott a géták kopogása. A sokaság vagy riksákra, vagy az innét induló lovonatú-vasútra szállva csakhamar eloszlott minden irányban. Én egy riksát választottam ki magamnak, e könnyed és gyors szekeret találván a legalkalmatosabbnak széttekintő körútamra. Mert erre akartam az egész napot szánni. A kocsivonó kuli az egész napon át rekkenő hőségben lankadatlan gyorsasággal vonta kocsimat, igaz.hogy többször pihentünk is. Mikor megindultunk, szokása szerint az idegenektől leglátogatottabb fogadó, az Imperial hotel felé vette útját, s amint én Siba felé utasitám, megállt és bambán tekintett rám; csak mikor ismétlém czélomat, tért át egy más utczába olyas kifejezéssel csóválva fejét, melyből világosan kirítt a gondolat, hogy: «Furcsa egy ánglus, aki nem a Imperial hotel breakfastján kezdi meg Tokió látnivalóit.  Mielőtt azon helyeket néztem volna meg, ahol Uj-Nipon él, azon helyekhez akartam ellátogatni, ahol Ó-Nipon utolsó legfényesebb korszaka van eltemetve: a Tokugáva-sogúnok sírjaihoz.

A hatalmas országlók azon város földében nyugszanak, melyet ők emeltek a semmiből, melyben rettegett uralkodókként éltek két és fél századon át. Csak kettő tesz kivételt: a Tokugáva dinasztia alapítója, Jejászu és ennek unokája, Jemitszu. E két istenített Tokugáva nem emberek hajlékai közt van eltemetve, hanem a nikkói szent hegység isteni magányában. A Tokióban nyugvó 12 Tokugáva közül hat az Ujeno-halmon, másik hat pedig a Síba-halmon van sírba téve. Emez a halom közelebb fekszik a Simbati állomáshoz és az ottani sírok híresebbek az Ujenában lévőknél; e két okból választottam Sibát látogatásom első czéljául.

Egy hosszú, keskeny utcza vezetett oda, mely számtalan, a japán ipar és műipar mindennemű termékeivel telt boltjaival Tokió bazárjának látszék. Az alacsony Síba halom a város déli részén fekszik, végtelenül tova húzódni látszó háztömegek közepette. Lejtőit és hátát évszázados, óriási fenyők födik, melyek nagy számmal láthatók s igen vonzóvá teszik e szép országot a mérsékelt égöv szülötte előtt. A meleg földöv buja növényzete, sajátos alakzataival soha meg nem szűnő újjászületésével bámulatba ejt bár bennünket, de el is fáraszt. Igazán jól csak ott érezzük magunkat, ahol, mint Japánban az évszakok változása majd dús tenyészettel, majd a hó fehér leple alatt meddő nyugalommal jár, ahol ismerős fák és virágok köszöntenek.

Egy tág kapun át egy széles, jól ápolt útra jutunk, mely a fenyők sűrű sudarainak árnyékában vezet föl a lejtőn. Elmarad mögöttünk a város zaja, mozgalma, el az egész emberi élet.

Itt a halottak birodalmában vagyunk; örök nyugalom közt, örökzöld fényűk alatt. a sogunok sírjainál. Egy magas, vörös fakerítés tűnik fel, elválasztva a nagy halottak porai által szentelt helyeket a külvilágtól. A kerítest több helyen faragott fakapuzatok szakítják meg. Belépünk az egyiken, mely előtt faóriás áll őrt, a két «Déva király, ahogy a kapu nevéből következtetjük. Azegyik királyi kapuőr rikító vörösre, a másik mérges zöldre van festve.

Egy tágas négyszögletes udvar tárul fel előttünk, melyet több mint embermagasságú hatalmas kőlámpák sűrű többszörös sora fut körül. Mindegyik lámpa nyúlánk alapzaton áll, amelybe az adományozó neve van bevésve. E lámpák ugyanis az elhalt sogunok tiszteletére emelvék a daimiók által, a kik ily mérvadó alakban akarták kifejezni elhunyt föllebbvalójuk emléke iránti hódolatukat.

Az udvarnak az első kapuval szemközti oldalán egy második kapuzat emelkedik, melyek faragott sárkányokkal díszített tetőzetét aranyozott oszlopok emelik; az oszlopok körül is hatalmas sárkányok tekergőznek. E kapu, melynek neve Chokugaku Mon, (a «császári tábla kapuja»), így nevezve egy tábla után, mely homlokgerendáján függ és a 7-dik sogun Jetszugu (meghalt 1751.) nevét viseli az akkori mikádó kézírásában, egy második udvarra vezet. Itt is lámpások futnak körül, a lámpák bronzból vannak és elhalt sogún rokonainak ajándékai, akik hozzájuk való tartozásuknak ez értékesebb anyaggal adtak kifejezést.

A rokonok emelte lámpák tetemes száma: — 212 — arra enged következtetni, hogy a magyar sógorságot a japáni sógorság jóval felülmúlja tágas terjengősségében, amit csak abból magyarázhatunk ki hogy Japánban az örökbefogadás igen gyakori. Hogy az uralkodó mikádó, a császári dinasztia harmadfél ezer éveu át meg tudta tartani Japán "trónját, a többnejűségen kivül szintén csak az örökbefogadás által vált lehetővé. A Tokugávák is több ízben folyamodtak ez intézményhez, hogy családjukban tovább örökölhessék a sogúni méltóságot.

Jobbra egy harangtorony, balra egy óriási kőtömbből faragott medencze vonja magára figyelmünket; ebben a medenczében szenteltvíz áll. Azután egy harmadik kapuzaton lépünk át, mely még gazdagabb faragvány díszítésekkel van ellátva, mint az előbbi kettő. A kaputól kiindulva, jobbra balra nyitott folyosók futnak szét, a harmadik templomudvar kerítését alkotva; gyönyörű dombormű faragványok födik a folyosó falazatának mezőit, élethűen alakított és befestett madár- és virágalakok, melyeknek gazdag színezete és változatos egyvelege ellentétben áll a csúnya vörös gerendázattal.

Egy japán templom áll előttünk: a 7-ik és 9-ik sogún szellemeinek tiszteletére emelt templom. Bizarr, fantasztikus, mint a kelet eszmevilága, melyből szülemlett. Sokkal egyszerűbb, de részleteiben sokkal gazdagabb alakzatú és színezetű, hogysem a magasztosság azon jellegével bírhatna, mely a keresztény templom tulajdona. (Folytatása következik.)

 

 

Faltay Luczien: TOKIÓBÓL JOKOHÁMÁBA. 1909. 33. 689.

A jelző telegráf még egyszer erősen csengetett, aztán végleg megállt a büszke csatahajó, és mi alig vártuk a pillanatot, hogy a hadihajókon dívó hosszas üdvözlő czeremóniák végeztével kimehessünk a felkelő nap országának fővárosába, a mesés Tokióba.

Parancsnokunk megértvén a «fiatálság lelkesedését, megígérte, hogy beszélni fog nagykövetségünk fiatal titkárával, sir Hay-Grey Willams-szel, és megkéri, hogy nyújtson alkalmat az ő fiainak a japán élet megismerésére.

Sir Grey szívesen fogadta kérésünket és kijelentette, hogy vigyázni fog ránk, hogy el ne veszítsük a sziveinket, valahol a kis gésák között. Erre a parancsnok is «megnyugodott» és mi siettünk ki a partra. Első utunk a tokiói tengerészeti kaszinóba vitt. A kaszinó pompás európai fénnyel berendezett helyiségeiben a japán tisztek «five o clock tea»-t rendeztek tiszteletünkre. Részt vett ebben parancsnokunk is, de mi Sir Grey-jel már a toastok elején megszöktünk két, Angliában nevelkedett japán tengerésztiszt, Jató Kamuraki és Ito Kuroki márki sorhajóhadnagyok társaságában. Ito Kuroki, a híres Kuroki tábornok legkisebbik fia, midőn meghallotta, hogy mi a japán életet akarjuk megismerni, kedves programot talált ki számunkra.

Először megnézitek Tokiót, a mi székvárosunkat, aztán holnap átmegyünk Jokohámába, megnézzük az Enoshimai barlang-templomot, látni fogjátok Otometoge tűzhányó hóval fedett csúcsait, és végezetül elvezetlek benneteket egy japán műlatóhelyre, a Nectarine-ba. Jó lesz? Neki indultunk tehát Tokiónak.

Első utunk természetesen a mikádó városrészébe vezetett Ez a negyed a legszebb része Tokiónak. A várpalotához, az «Itsi» vizén keresztül hajló remek régi híd vezet — még abból az időből, mikor a mostani dinasztia még csak egyszerű nemes család volt.

Csodálkoztunk az építkezés szilárdságán és a teljesen vasszerkezet nélkül épült tömör, szilárd iveken. A kapu előtt a japán III. hadtest I. vadász ezredének szolgálatra kirendelt legényei álltak őrt egészen európai mintára; a tisztek közeledtére fegyverbe lépett az őrség, és nú viszonozva a tisztelgést, áthaladtunk a kapun.

Ezután megnéztük a szinházat, vámpalotát, villanyfejlesztő telepet; és végre betértünk egy hamisítatlan japán vendéglőbe vacsorázni.

A japán étkezés sok tekintetben jó és határozottan egészségesebb, mint az európai megszokott örökös hús-étel. A rizst sokféleképpen főzik meg, erősen fűszerezve és roppant mennyiségű teát tudnak reá meginni. A város estefelé igazán tündéries képet mutatott, a lampion-világítást a japánok még mindig nem hagyták el, de sok helyen villamos izzólámpák és ívlámpák vannak elhelyezve a lampion színes gömbjébe. Végig mentünk Asakusán, a kereskedő-negyeden és élveztük az igazi pajzán tarkaságú város festői jeleneteit. Aztán kimentünk a vasúthoz.

Két év óta már vasútja is van Japánnak Tokió és Jokoháma között és az angol mintára berendezett vasúti kocsikat nyolczvan kilométer óránkénti sebességgel vezetik a japán mozdonyvezetők. Kimentünk az állomásra. A jokohámai vasút egy első osztályú kocsijában foglaltunk helyet, aztán dübörögve indult el a nyolcz vaggonból és hálókocsiból álló vonat és belenyargalt az éjszakába.

Reggel hat óra tájban robogtunk keresztül Hiramuna és Takasimacho állomásokon  és a nagy töltésen, aztán jobbra hagytuk Nogejamat, az erődöt és benyargalt vonatunk a Jokoháma közepén lévő pályaudvarra.

Jokoháma. nagy kiterjedésű város ; hatalmas kikötőjében a világ összes nemzeteinek lobogóit lengeti a tenger felől fújó szél. A város ligetek, erdők között fekszik és a körülötte lévő magaslatokról remek kilátás nyílik az egész városra. A Hakonai-téren beszálltunk jinviksawjainkba és a kulik nyargalva iramodtak tova a könnyű kocsikkal. Jokoháma legszebb utczája a Chimanito, itt van az angol és az amerikai konzulátus.

Nem messze tőle van a schitatona-kristi — keresztény templom — ahol japán keresztény pap, japán keresztény hallgatóságnak igyekszik magyarázni isten igéit.

 

 

ŐSRÉGI BARLANGTEMPLOM BEJÁRATA JOKOHÁMA KÖZELÉBEN.

 

Délután kirándultunk a barlang-templomot megtekinteni. A monda azt tartja, hogy itt született volna Buddha. Tekintve azonban, hogy az ősrégi templomba évszázadok óta lejár a tenger vize, ez a monda legalább is kétséges. Átmentünk még délután az Enoshimárá szigetre és megtekintettünk egy kedves kis halász-falut, melynek lakói japán módon fűszerezett és füstölt hallal kedveskedtek nekünk.

Midőn visszatértünk Jokohámába, kedves meglepetésben volt részünk. Jati Kamuraki, aki nem jöhetett át velünk Enoshimára, már várt reánk a parton, egy csomó jokohámai japán tiszttel, és a Jokohámában állomásozó angol hajók tengerésztisztjeivel. Este színházban voltunk, aztán elmentünk a japán paradicsomkert-mulatóba, a «Nectarinébe», ahol százhúsz gyönyörű japán kislány igyekezett "elcsavarni fejünket.

Parancsnokunk másnap azzal vigasztalt meg, hogy Jokohámában elvesztett «szivünket» Nagasakiban fogjuk majd megtalálni.

 

 

 

SZINHÁZ UTCZA YOKOHAMÁBAN.  1898. 8. 126.

Kelet-Ázsia népeinél, különösen a khinaiaknál és japánoknál, jóval előbb felvirágzott a színműirodalom, mint nálunk.; Egyes ritkább kivételeket leszámítva, a keleti színművészet nem sokkal emelkedett feljebb annál a színvonalnál, melyet az európai nagy városok népies mulató helyein tapasztalunk. A nép ott rendkívül szereti ezt a mulatságot s színműírók és színészek egyaránt csak azon igyekeznek, hogy műveiket s művészetüket a nép szellemi szükségleteihez szabják. A színház kora reggeltől késő estig nyitva van; az éppen dolog nélkül levő khinai vagy japán család az egész napot ott tölti a gyermekekkel együtt s ott is étkezik. Mások ellenben érkezésük szerint csak egy pár órát töltenek a színházban, tekintet nélkül a darabra, mely különben sem lélektanilag szerkesztett egész, hanem csak események és változatok tetszés szerint nyújtható halmaza. Vannak darabok, melyek több napig eltartanak, és szintén vannak esetek, midőn az előadások megkezdése előtt maga a közönség választja ki a darabot, melyet látni akar.

Igen természetes, hogy a nyugati művetséget oly gyorsan elsajátított japánoknál már az európaiakéhoz hasonló színházak és színielőadások is vannak, de legszámosabbak a népies színházak. Egyes nagy városokban külön utczák is találhatók csupa színházakból, minthogy régi divat szerint, melynek nyomai nálunk is megvannak, az egyenlő iparággal foglalkozó egyének szeretnek külön utczában vagy egy és ugyanazon városrészben lakni.

Egy ily utczát mutat be képünk Yokahama japán kikötővárosban, mely Tokió fővárostól nem messze esik, s a leglátogatottabb nagy japáni városok közé tartozik. Már messziről meg lehet ismerni ott az utczát azokról a 8 méter hosszú bambuszrudakról, melyek az utcza felé hajolva, csakugyan hasonlók a halászó rudakhoz, mintha a színigazgatók az útczán járókat akarnák velük összefogdosni. A rudakon tarka szinű, többnyíre kék vagy piros vásznakon vannak felírva óriási betűkkel a színházi hirek. Maguk a  szinház épületek rendesen hatalmas kiterjedésű fabódék, melyekben 2—3000 ember elfér. Csaknem mindenik mellett vannak csinos theaházak, vagy más mulatóhelyek félig fedett papirlámpákkal. gazdagon megrakva versekkel.

A színházak belépti dija rendesen igen csekély, s a tulajdonos az elfogyasztott ételekből és italokból kapja nyereségét. Az ilyen utczákon rendesen oly nagy a tolongás, hogy többnyire nem is szabad kocsikkal, vagy emberek által vont taligákkal járni bennök ; ezért a színházlátogatóknak a legroszabb időben is gyalog kell a színházba menniük.

Az előadások sokban hasonlítanak a mi vásári bódéink mutatványaihoz. De azért a játszók közt igen sok jó színész van; különösen híresek az akrobaták, bűvészek és az arczjátékot nagy tökélyre vitt mimikusok, kiket a japániak nagyan megbecsülnek. Főkép az arczjátékosok között van Yokohamában néhány olyan művész, kiket az ott tartózkodó, vagy átutazó európaiak is szívesen megnéznek.

 

 

 

ORSZÁGOK

 

 

Néhány szó Japánról. 1858. 592.

                                             

China és a közelében fekvő Japán, megnyilt az európai kereskedés előtt. E tény nemcsak a kereskedés, de még az emberi mivelődés történetében is nevezetes pont. Az európai mivelődésnek, s polgárisodásnak út tárult e két, eddig elzárkózott országba, s viszont az ott honos miveltség jótéteményei kiáradhatnak mireánk is; mert bár e két ország a szellemi téren tetemesen hátrább áll az európaiaknál; de anyagilag, az ipar sok ágában túltesznek azokon.

E két ország közöl Japán még Chinánál is ismeretlenebb előttünk; érdekes lesz azért onnét néha egy-egy képet felmutatni.

Hokotade város Japánban egy 3000 láb magas hegy lábánál fekszik. Simoda hasonlóan egy hegy tövénél terül el. Mindkettő kikötő város, s igen látogatják az amerikai kereskedők. Mindkettő hasonlít egy európai terjedelmes faluhoz. Kikötőjétől nagy fakapun át juthatni a városba, hol legelőször is az ebek nagy száma tűnik fel az európai szemének. Van számos kereskedő bolt és templom. Ez utolsók nagy fényben pompáznak, gazdag faragványokkal s aranyozással diszitve, bálványszobrokkal körülvéve.

Az utczák szabályosak, a házak mind fából épülnek, s a legkülönczebb alakokat tüntetik föl. Az ablakokon olajjal beeresztett papirt láthatni; mert Japánban még nem ismerik az ablaküveget. Tűzeset vagy szélvihar alatt a város mindig ki van téve a megsemmisülés veszélyének. Feltűnő az is, hogy a piaczon sem baromfit, sem husárust nem látni; miután Japánban az állatok közül egyedül a halat eszik, ezt aztán nagy mennyiségben kaphatni is, hasonlóan a zöldséget és gyümölcsöt.

Minden ház mögött van kert, melyben szép gyümölcs, többek közt akkora körte terem, mint nálunk a nagy kerekrépa. Apró lovat és szintén apró szarvasmarhát is láthatni itt, ez utolsót azonban csak teherhordásra s szántásra használják; juhot, kecskét nem láthatni.

A piaczon a gyümölcs-, zöldség- és halon kivül nagy mennyiségű mázos és porczelánáru van kirakva. Ezekben itt nagy fényűzést láthatni és csakugyan a japán porczelán, mázos edény és acéláru legjobb és legolcsóbb az egész világon; nemcsak az európait, de a chinait is messze fölülmúlja. Kitűnő még az esőköpenyeg is, mely nem más, mint bambuszból készült, és növényolajjal beeresztett papir. E papir erős, mint a legjobb karton. A fa-faragványok is nagy keletben vannak; de ezek már nem oly művésziek; közönségesen szent helyeket, vagy az életből vett jeleneteket ábrázolnak, meglehetős ügyetlen kivitelben.

Az európai arany s ezüst pénzt itt csak értékének egy harmadában veszik el; mert a császár ezeket beszedeti, japán pénzzé vereti, s ebből fizetteti vissza annak egy harmadát, mit a kereskedő beadott.

A japániak testalkatra sokat hasonlitnak a chinaiakhoz, csakhogy náluk is alacsonyabbak, s többnyire fitos vagy lapos orral bírnak. A japán csak fejebubját nyiratja le, s haját hátul összefonva fölhajtja, hogy vele a kopasz részt befedje.

A hajadon nők szép fehérek, pirosak, magasak és termetük teljes, gyakran kövér. Az asszonyok feketére festik fogaikat, s kecseiket különféle mesterkéltség által eltorzitják. öltözetük sokban hasonlít a chinai nőkéhez.. A férjnek, mihelyt alapos okot talál, hatalmában áll nejét azonnal haza küldeni, vagy házából kitiltani. Emiatt ott ritkábbak a válások, mint Európában; mert a nő előttünk ismeretlen és hihetetlen ragaszkodással, előzékenységgel és példátlan hűséggel viseltetik férje iránt. Különös szokás, hogy az államhivatalnok, alárendeltje nejét akármikor magához veheti.

 

 

 

S. L.: Japán lakói. 1867. 159.

Úgy hisszük, nem lesz érdektelen, ha most e csodás birodalom lakóinak nyilvános és családi életére vetünk nehány futó pillantást. Japán mostanában felette fontos lett a világkereskedelemre nézve. Csak ezelőtt 15 évvel is magányos távolhan feküdt a napkelet szigetbirodalma, szinte egészen elkülönítve a többi világtól. Csakis Chinával, Koreával s a hollandokkal álltak némi korlátolt kereskedelmi összeköttetésben. Az ország elég volt magának, a maga módja szerint boldog és efégült volt, a földmivelés és az ipar virágzott.

A tudományokat szorgalmasan ápolták, s a nép átalános jólétnek örvendett. De ez az elszigeteltség nem állhatott fenn sokáig. Miután China feltárult, a szigetország is kénytelen volt lebocsátani sorompóit. Most már Japán az egész világ hajóinak nyitva áll, s azáltal egészen új életnek néz elébe.

Japán a föld legérdekesebb tartományai közé tartozik, s magas műveltségének igen sok vonzó oldala van. E szigetországban minden sajátságos. A legfőbb hatalom egyházira és világira oszlik fel. Amannak élén a Mikado áll, aki törvényes és örökös császár, de politikai hatalommal éppen nem bir, mert a főhatalom a Taíkun kezeiben van. A Mikado állása sokkal magasztosabb és személye szent. A nép a nap utódjának tartja őt; istenektől, félistenektől és hősöktől származtatják, és azon uralkodóktól, kik 2000 évnél hosszabban kormányozták a „nyolcz nagy szigetet." A Taikun a szerencsés bitorlók utóda, kik egykor a Mikado szolgái voltak, de lassankint a főhatalmat magokhoz ragadták.

Napkelet szigetországa, Nippon, melyet mi Japánnak nevezünk, valóban művelt állam a szó legszorosabb értelmében. A japánok nézetei, szokásai és intézményei sokban különböznek az európaiakétól, s az egész nagyon különösnek tűnik fel előttünk; de hiszen az megfordítva is ugy van: a japán is nagyon sok csodálni és kivetni valót talál a keresztény európai műveltségben.  

Egyetlen ázsiai nép se mérkőzhetik a japániakkal műveltség tekintetében. Japánban mindig rendezett jogállapotok s olyan nyilvános jótékony intézetek léteztek, milyenekről hajdan Európában a legkitűnőbb embereknek sem volt sejtelmük. Japán nyilvános életében sok minden emlékeztet a mi középkori állapotunkra, a hűbéridők intézményeire, de mégis olyan különbséggel, mely Japánra nézve gyakran előnyösebb.

A japániak átalában vidám természetűek, s az idegenekkel való barátságos közlekedésre hajlandók, és mindenképpen igyekeznek előmozdltani azok jólétét és kényelmét, ha az egyesek jogait s az ország szokásait ők is tiszteletben tartják. Eletnézetük nem igen egyezik a nyngotiakéval. Ők igyekeznek az életet a lehető legkellemesebbé tenni; örömeikben naiv élénkség uralkodik; a balsors nem nyomja földig őket óriás terhével, a nélkülözéseket önmegadással és zúgolódás nélkül tűrik; a haláltól nem irtóznak. Különösen a gyermekek igen vidámak, sőt némely utazók azt állítják, hogy Japánban a gyermekek soha sem sírnak. A nevelés nagyon jó lábon áll. így a szülőnek sem jut eszébe, hogy gyermekeit az iskolába járástól visszatartsa; azt ők  igen természetesnek találják.
Innen van az, hogy minden japáni férfi és nő tud legalább olvasni, írni és számolni.

A japániak háztartását illetőleg minden, még a legszegényebb külsejű házban is a legnagyobb tisztaság uralkodik. Falak, szőnyegek, bútorok, minden oly tisztán van tartva s oly csinos és vonzó, hogy valódi gyönyörűség látni őket. A japán soha sem lép sáros papuccsal be a házba; papucsait mindig künn hagyja. A székek és divánok használata a japániak előtt egészen ismeretlen.

A japániak családi élete igen kedélyes és vonzó; tréfa és nevetés fűszerez minden mulatságot. Természetüknél fogva hajlandók levén  vidámságra, minden alkalmat megragadnak, mely mulatságot és tréfát igér nekik. Az idegenekkel szemben előzékenyek és udvariasak, noha egy bizonyos nemét a komoly méltóságnak, mely az előkelő japáninak minden körülmények között sajátja szokott lenni, soha sem tévesztik szemeik elől. Maga a nép is tiszteletteljes, barátságos és kíváncsi arccal nézi az idegeneket mindig. Nem ritkán történik, hogy jól öltözött férfiak csatlakoznak udvarias üdvözléssel az idegen sétálókhoz és mellettük menve, a tolakodó népet visszatartani törekszenek s mind ezt kéretlenül, csakis velők született vendégszeretetből teszik.

 

 

Előkelő japánok.

 

Az előkelőbb férfiak öltözéke nagyon sajátságos szabású, mely sokban különbözik az európai divattól. Rendesen bő és kényelmes ruhákat viselnek. Fegyvereiket soha sem hagyják el magoktól. A nők öltözete csinos, tarka szinü, de arczaik a sokféle kenőcs által nagyon el vannak rútitva. Különösen a növendék leányok arczait a japáni szépség-ideál szerint ugy be szokták mázolni, hogy a csúnya álarcz alatt a természetes vonások egészen eltűnnek. Csak a szemek tartják meg szokott élénkségüket. A gyermekek és leányok ruhái és hajékei igen csinosak és czifrák s nagyon sok időbe és fáradságba kerülhetnek. Az úri nők igen gazdag selyemruhákat viselnek.

 

 

Japán hajdan és most. 1875. 781

III.  Szemfényvesztők, erőművészek és utczai komédiások.

Kétségtelen, hogy Japán fővárosának, „0-Yeddo"-nak, vagyis a „nagy Yeddó"-nak másfél milliónál is több lakosa van, és a város nagyobb területet foglal el, mint maga London, majdnem három millió lakójával. Yeddót észak-nyugatról délkelet felé az „O-Gawa" (nagy folyó) szeli keresztül, mely a várost két egyenlőtlen részre osztja. Északkeleti felét Hondso városrészt, számos csatorna hálózza be, s a többi városrészek is gazdagon el vannak látva természetes és mesterséges csatornákkal.

Az európait, aki először lép Yeddóba, mindjárt első tekintetre nagyon meglepheti az a szerfölött élénk tarka-barka népsokaság, s az a folytonos sürgés-forgás, mely ez érdekes város csatoniáin és utczáin uralkodik; amit lát és hall, minden oly idegennek, sajátságosnak tűnik föl előtte. Látja, hogy egy magas fokú, egészen sajátos polgárosultság közepette áll itt, egy oly nép között, mely ritka értelmi fejlettséggel és termékeny, élénk szellemmel dicsekhetik, s szorgalma és ügyessége által Ázsia többi népeit utolérhetetlenül megelőzte. Japán lakói megérdemlik a „kultúrnép" elnevezést. Eletük mozgalmas és munkás; nem az a sivár egyhangúság jellemzi azt, mely a Kelet többi nemzetét ugy szólva örökös tespedésre kárhoztatá. Az ország története is, mely napjainkban teljesen uj korszakba kezd lépni, változatos s eseménydús, mondhatnók: viharos.

"Yeddó utczái élénk látványt nyújtanak, ugy hogy a város e tekintetben is versenyezhet bármely nyugati fővárossal. A japáni bármily szorgalmas és tevékeny is máskülönben, szereti a mulatságot és időtöltést; számtalan ünnepe van, melyek többnyire a vallásos élet mozzanataira vonatkoznak, de másféle mulatságokban sem látnak hiányt sem nappal, sem éjjel. A japáni mulatságot és időtöltést talál a köztereken, a templomokban és azok körül, bódékban, színkörökben és szinházakban, s mindez nagyon kevésbe kerül, ami a nagy tömegre nézve lényeges körülmény.

 

 

Az ilyen piaczi és utczai mulatságok közt, melyek a népet olcsó díjért gyönyörködtetik, az első helyet mindenesetre a vándorbüvészek, szemfényvesztők és erőművészek mutatványai érdemlik. Pár év előtt Európának is volt alkalma megbámulni a japáni szemfényvesztők és erőművészek valóban rendkívüli művészetét, pedig azok a társaságok, melyek néha hozzánk vetődnek, csakis harmad-, legfeljebb másodranguaknak mondhatók. E művészek olyanok azokhoz képest, kik a Szibajában (Yeddó legnagyobb színháza) bámultatják ügyességöket, mint milyenek a mi vidéki színtársulataink tagjai a nemzeti szinház tagjaihoz hasonlitva. Mind e kötéltánczosok, bűvészek, vándor komédiások, szemfényvesztők — s ki tudja, hogy még mennyi mindenféle nevük van! — száz- meg százféle módon tudnak „művészkedni" ugy trapézen, mint abroncson. Kis büvészpálcza vagy hosszú pózna segélyével, rövidebb vagy hosszabb létrán, kötélen, vagy golyókkal, karikákkal, theás csészékkel stb. Szemfényvesztő fogásaik eredeti japáni fogások, melyeket ők nem külföldiektől sajátítottak el, s a gyorsaságnak és ügyességnek, amellyel azokat véghez viszik, az egész földkerekségén hiába keresnők párját.

A legkitűnőbb művészek. többnyire csak Yeddoban lépnek föl. A közönség főleg azokat szereti, akik a legkülönbözőbb természetű mutatványokat ügyesen készített hamis orr segélyével viszik véghez, mely hamis orr alkalmanként bámulatosan meghosszabbodhat. Hasonló müfogásokat csinálnak bambusz-botok segélyével is, melyeket igen ügyesen tudjak ábrázatuk közepén fölállítani. Egy férfi hanyatt fekszik a földre; egy gyermek az egyik lábával orra hegyére áll s egyensúlyban tartja magát, mig saját orrán egy napernyőt állit föl. Ugyanekkor a férfi egyik lábát fölfelé nyújtja, egy másik gyermek orra hegyével a talpára áll s lassanként a magasba emelkedik, miközben mindkét lábát a levegőben lóbázza. E helyzetben több perczig képesek megmaradni. Az a bűvészet pedig, melynél a hamis orrt bambuszpózna helyettesíti, oly megfoghatatlan, mesés valami, hogy Humbert, svájczi nagykövet, az egészet hihetetlennek tartaná, ha saját szemeivel nem látta volna.

A szemfényvesztő társaságok Tengut tartják védszentjöknek; főismertető jelük: mesterséges hosszú orr, két szárny, kard és hirnök-(herold-) öltözet

Nem kevésbé érdekesek azok a bűvészek, kiket ami szemfényvesztőinkhez, úgynevezett „changeirozó művészeinkhez" hasonlíthatunk. A legkitűnőbb e fajta művészek főleg a Jamaszta-téren mutogatják magukat. Néha-néha művészi kirándulásokat tesznek a nevezetesebb vidéki városokba is. Van Polsbroek, hollandi követ, egy ily társaságot egyszer magához rendelt lakába, hogy nagyobbára újonnan érkezett európai vendégeit valami meglepő mulatságban részesíthesse.

Humbert dolgozószobája közvetlenül ama nagy terem mellett volt, melyet ideiglenes színpaddá alakítottak át. Mindkét helyiségből ajtó nyílt az erkélyre, mely utóbbi öltözőül szolgált a művészek számára, kik nem sokat törődtek azzal, hogy előkészületeiket idegenek is láthatják.

A társaság hat férfiből, négy zenészből s néhány szolgából állott. Egész művészi készletük magas három lábú székekből, csinos, igen alacsony és vörösre fénymázolt asztalkákból, nagy porczellán vázákból, több kisebb-nagyobb réz-szekrényből s feketére vagy fehérre festett faládákból állt, mely utóbbiak fiókokkal s titkos kihuzókkal voltak ellátva. Ezeken kivül volt nálok néhány viaszgyertya, gyertyatartó, egy kis laterna magica (bűvös lámpa), több porczellán csésze, mindenféle bábu, szalag, turbán, kötél, papir, legyező, sip, kard s egy rakás keringő korong. Ezek közül több levesestál nagyságú, néhány pedig csak akkora volt, mint egy dió.

A zenekar igen egyszerű volt s valami nagyobb művészetre, ugy látszik, maga sem tartott igényt; föladata csupán abban állt, hogy adott jelre a nézők figyelmét elfoglalja, vagy a közönséget értesitse, hogy mikor lép ki a legkitűnőbb művész, hogy beszédet tartson és tudtul adja, miszerint most már a meglepő műdaraboknak egy ujabb szakasza kezdődik.

E müfogásokat Humbert a legmulatságosabb szemfényvesztések sorozatának nevezi, melyeket ő a legnagyobb élvezettel nézett végig. Az erőmutatványokat  és szemfényvesztő átváltoztatásokat kivéve melyekben a művészek valóban bámulatos ügyességet tanúsítottak, az egész előadás elejétől végig nem volt egyéb, mint annak kigunyolása és nevetségessé tétele szóban és tettben, ami a nézők előtt annyira csodálatosnak és meglepőnek tűnik föl. E művészek a maguk nemében utolérhetetlenül tökéletesek; mindent a legelmésebb módon tudnak előadni és minden mutatványuk a legtökéletesebb ízlésről tanúskodik; áll ez főleg a jelmezekről és diszitményekről, a bútorok és gépek elrendezéséről.

Mig a művészek számaikat ünnepélyes komolysággal végzik, mozdulataikból a kellem s a meglepő komikum soha sem hiányzik. Különösen feltűnő és nevezetes az a mód, mellyel az egyes műmutatványokat észrevétlenül vezetik át a másikba, s ezáltal mintegy összekötik egymással; az átmenet oly ügyesen van keresztülvive, hogy a nézők egészen természetesnek találják.

Például egy férfi oda ül egy vasgyertyatartó elé; egyik kezével nélkülözhetetlen legyezőjét mozgatja, mig a másíkba égő gyertyát vesz; ez utóbbit földobja a magasba és újból kifogja, anélkül, hogy a gyertya lángja elaludnék. Azután egy dal ütemeire ugráltatni kezdi kezében mint valami golyót, s a gyertya még mindig ég. Ekkor a gyertyát ismét helyére teszi s azalatt, mig azt elfújta, ismét megmozditja legyezőjét, s az eloltott gyertyából hatalmas vizsugár lövell ki, melyet a bűvész egy porczellán csészében fog fel.

Két bábuból észrevétlenül négy lesz anélkül, hogy a bűvész csak meg is mozdult volna helyéről. Mikor e mutatványnak vége van, a bábukat egy más férfinak adja át, ki szokat egy szekrénybe rakja, ó maga pedig aközben igen ügyes átöltözködési jelenetet visz végbe. Addig játszik öltönye bő s hosszan lenyúló ujjaival, mig azok egészen szárnyakká alakulnak át, s ekkor egy perez alatt egyik papirlámpára ugrik; ezen aztán lábujjhegyen több perczig áll mozdulatlanul. Mig ez történik, segédje ismét kinyitja a szekrényt, melybe a bábukat helyezte, de azok helyett pompás ebédet szed ki abból!

A keringő korongokkal szintén bámulatos ügyességet tudnak kifejteni. Pálczák gömbölyű oldalán, kardélen, késhegyen, ujjhegyen, orrukon, fejük tetején meg tudják tánczoltatni az egyszer forgásnak indított  csészét, előadás alatt folytonosan keringő korongokat. Egy vizzel telt tálba lotuszlevelet tesznek, s a bűvész felragad egy korongot, mely bámulatos sebességgel forog, rá teszi a lotuszlevélre, s a korong azon is addig forog, mig egyszer pompás vizsugár lövell ki felső csúcsából. A legtöbb és meglepőbb műfogást legyezőjök segélyével mutatják be, mellyel oly ügyesen tudnak bánni, hogy az ember a szó valódi értelmében bámulattal telik el mutatványaik láttára.

A művész lehajlik s legyezőjét, melyet kezében tart, összevonja. Eközben a feje teljesen eltűnik s amikor ismét láthatóvá lesz, óriási alakot ölt magára; pár perez után a fő újra visszakapja eredeti alakját, de akkor három, négy példányban jelenik meg. Akkor nagy korsót tesznek elébe s a fő annak keskeny nyakából emelkedik föl s a szoba felső részén fólállitott felhők között csakhamar eltűnik.

A japán rendőrség igen türelmes, ugy hogy idegen művészeknek is engedélyt ad művészétök bemutatására, nemcsak vidéken, hanem a fővárosban is. Az alsóbbrendű piaczi komédiások főleg Korea félszigetéről vetődnek Japánba. Alsórendüeknek mondottuk őket, noha nem közönséges művészet és türelem kívántatik ahhoz is, hogy valaki vagy tiz-tizenkét kisebb-nagyobb tekenős békát kellően fegyelmezni és betanitni tudjon, mint a képünkön látható öreg bűvész tette.

A tekenősbéka-büvölő az egész mesterséghez csupán az érez tam-am (dob) hangjával kisért ütemszerü éneklést használja; holmi kényszeritő eszközzel itt ugy sem sokra mehetett volna. Ügyes tanitványai kötelén mászkálnak és tánczolnak s különböző mozdulatokat tesznek és utoljára minden emberi segítség nélkül egy alacsony asztalra másznak föl, olyanformán, hogy e jámbor állatok közül a nagyobbak hidként szolgálnak a kisebbeknek, s utoljára mindnyájan három-négy halommá bújnak össze, mintha megannyi kavicsdomb képződött volna belőlük.

 

 

Teknősbéka-bűvülö.

 

Hogy a japániak mindenféle testi ügyességben és szemfényvesztésben annyira otthonosak, nem csupán az úgynevezett művészek, hanem a közönséges emberek is, abból magyarázható, hogy már gyermekkorukban rendesen tanulják a testgyakorlást és tornászatot, s a gyermekek már korán megszokják az ügyes fogásokat igénylő komédiázást. Róka álarezot öltenek magukra, s mindenféle bűvészmutatványokat igyekeznek utánozni, ugy hogy utoljára maguk is félbüvészekké lesznek.

 

 

 

KÉPEK JAPÁNBÓL. 1895. 20. 322.

IV.

A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól.

Jokoháma, 1893. szeptember 20.

Néhány napja, hogy visszatértünk a közeli Jokoszkából, Japán egyik hadikikötőjéből, a melynek egyik dokkjában a kormány előzékeny beleegyezésével hajónk vízalatti burkolatát megtisztítottuk és újra beföstöttük.

Még néhány nap, és ismét az oczeánon úszunk, nyugati irányban, Korea és ezután haza felé. El kell hagynunk a napkeleti országot, melynek másfél hónapi időzésünk alatt legalább a kies partjait és partmellékeit eléggé megismertük s lakossága iránt tiszteletre és szeretetre indíttattunk.

Az indulás közeledtével megkezdtük a búcsúz-gatást.

Ma Tokiótól, a fővárostól búcsúztunk el. De milyen búcsú volt az ! Emlékezni fogok rá sokáig ! Mint vendégei egy régi daimio-család előkelő sarjának, a ki jelenleg tengerészeti miniszter, vonultunk át a keleti fővároson. Még egyszer láthattuk az óriási város minden szépségét, nevezetességét, ismét meggyőződhettünk azokról a hihetetlen vívmányokról, melyeket e nép rövid néhány évtized alatt a műveltség minden terén elért, s végül részt vehettünk egy japáni szokás szerint tartott lakomán Tokió legelőkelőbb nemzeti klubjában, a hová — mint mondják — néha az istenektől származott mikádó is el-eljár.

A vendéglátó miniszter, a kinek a mai nap élvezeteit köszönjük, gróf Szaigo. Az ország európaiasítása óta viseli a grófi czímet. Azóta léptek ugyanis a régi nemzeti nemesi czímek helyébe az európai gróf, báró és egyéb czímek. A Szaigo-család egyike az ország legrégibb főnemesi családjainak. A legrégibb korszak hatalmas átalakulásaival, melyekben kiváló részt vettek, nevük többszörösen és igen sokféleképen egybe van kötve. Az 1868-ban a mikádó és a sogún közt kiütött harczban a Szaigók a jogos uralkodó, t. i. a mikádó pártjára álltak. Míg azonban az egyik Szaigo az alkotmányos irányt és az európaiasítás elveit is magáévá tette és elfogadta a hadügyminiszteri tárczát, addig fivére az európaiasítás ellen 1877-ben Szatszumában kitört mozgalom élére állott és fegyverrel is harczolt az új kormány ellen, melynek egyik fő támasza a fivére volt. A lázadó nemes legyőzetett, seregei, elvtársai szívós ellenállás után megadták magukat, ő azonban — a régi japáni hősök módjára — harakirivel vetett véget életének.

Gróf Szaigo évekkel ezelőtt hosszabb utazást tett Európában és ez alkalommal monarkhiánk tengerészeti intézményeit is tanulmányozta. Akkor a mi mostani parancsnokunk volt mellérendelve. A gróf most, visszaemlékezvén az osztrák-magyar monarkhiában töltött időre, mint tengerész-miniszter nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy monarkhiánknak az ő hazája vizében időző hadihajóját, az "Erzsébet császárnő»-t, vendégszeretetében ne részesítse.

Hivatalos meghívását elfogadva, parancsnokunk és a törzskar egy része ma korán reggel a partra szállott, hogy a számára kijelölt vonattal Tokio-ba, induljon.

A tokiói Simbasi-állomáson már várt reánk egy tengerész törzstiszt és két főtiszt, emezek közt a miniszter segédtisztje is. Ezeknek a vezetése alatt kényelmesebben és alaposabban megtekinthettük a város nevezetességeit, mint a hogy egy magán-utazó teheti. A pályaház előtt négy diszes európai hintó várakozott ránk, melyeket a miniszter küldött oda értünk. A hintókban elhelyezkedve, megindultunk.

Szép, verőfényes őszi idő volt. Az ébredező város még reggeli pongyolájában volt, de a házakat éjjel elzáró toló deszkafalak már el voltak szedve. Minden tárva-nyitva állt a szemlélő előtt; a házakban sürögtek-forogtak a nősze-mélyek, az útczákon nyüzsgött-mozgott a dolgára siető nép, hangzott a mindenféle házalók kiáltozása. Minden oly kedves, szinte ismerős volt előttünk.

Eleinte a Szumida-gáva (Gáva-folyó) melletti legnépesebb városrészek főútczáin haladtunk végig. Itt csoportosul Tokió kereskedelmi tevékenysége, mely a folyamon nyüzsög legélékeb-ben; a part mentén kikötött régies dztunkék (bárkák) és új szerkezetű folyami hajók rakodnak ki s be. Örökös a lárma; a teherhordó kulik ütemszerű énekléssel kisérik munkájukat; a hajósok hangos kiáltással közlekednek a parttal, a gőzösök füttyentgetnek. Négyszögletes vitor-lájú csónakok adnak némi festői jelleget a prózai képnek.

A házak közt itt-ott karcsú hegyes tornyok emelkednek, agyaggal vastagon betapasztva. Ezekben őrizik a lakosok értékesebb holmijaikat a tűzvész ellen, mely Tokióban igen gyakori és néha egy harmadát is elhamvasztja a gyúlékony fa- és papiros-házaknak.

Először a Sífea-halmokon állunk meg, a hol a már leírt templomon és sírtelepeken kivül egy nagy bazárt tekintettünk meg, melyben igen csinos ipartárgyakat árultak. Ujeno-ban, melyet ezután látogattunk meg, épen iparkiállítás volt, telve gyönyörű bronz-, elefántcsont-, lak- és békateknő-művekkel.

Dél felé járt már az idő, mikor egy másik kitűzött helyre, a Koisikáva fegyvergyárba érkeztünk. A hol most Tokiónak e legújabb intézménye emelkedik, ott egykor a hatalmas Mito daimiók székhelye volt. A gyárvezetőség kétemeletes téglaépülete az egykori főúri palota helyét foglalja el.

Itt maga a miniszter fogadott bennünket. Nyájasságával mindjárt megnyerte szivünket. Napbarnította, tipikus arczát deresedő haj és szakáll környezi; szemeiből szívjóság sugárzik. A bemutatások után azonnal a gyár megtekintésére indultunk. Az egészen európaiasan be-, rendezett épület elfogadó - termében theát és czigarettát szolgáltak föl, melyek a japáni ven- j déglátás elmaradhatlan kellékei, még hivatalos helyiségekben is. Csakhamar élénk társalgás; indult meg. Természetesen Japán földén szerzett élményeink voltak a beszélgetés tárgyai, melyek iránt az udvarias miniszter nagy érdeklődést tanúsított. A gróf nem beszélvén európai nyelvet, egy pár tisztje volt a tolmács beszélgetésünk alatt.

Az elfogadó-teremből a fegyvergyár helyiségeibe mentünk. Ha már Jokoszkában, a hol kizárólag japáni mérnökök vezetése alatt épülnek a legújabb szerkezetű hadihajók, meg nem győződtünk volna a japáni tekhnika csodálatosan gyors föllendüléséről, itt volt erre elég alkalmunk. E fegyvergyár ismétlő fegyvereket készít, melyeknek rendszere nem utánzása valamely európai rendszernek, hanem egy japáni, Muráta nevű tábornok találmánya. S nemcsak a munkások, hanem a vezető mérnökök is mind egytől-egyig japániak, a kik Európában szerezték kiképzésüket, és ismereteiket most hazájuk javára fordítják. S épen az a bámulandó dolog Japánban, hogy átvévén a helyesnek tapasztalt európai kultúrát, különösen annak tekhnikai részét, nem engedte a nép az európait ennek révén hazájában elhatalmasodni, hanem rövid idő alatt eltanulta tőle tudományát és azt immár mestere segedelme nélkül gyakorolja, sőt fejleszti. A gyár a legleleményesebb szerkezetű gépekkel van ellátva. A fegyver maga hasonlít a mi régibb, Kropacsek-féle ismétlőnkhöz s ily-kép az újabb keletű Mannlicher mögött áll gyakorlati értékre nézve.

Habár a daimiók palotája az újkori szellem győzelmes bevonulásával eltűnt e helyről, valami még emlékeztet azon zordon, de költői időkre : a palota-kert. A gépkorszakban született japáni nem veszté el érzékét a természet és a művészet iránt, és a mit ősei szépet teremtettek, azt kegyelettel gondozza. így e kert is a közeli gyár prózai zaja daczára megtartá poétikus báját, melyet talán még növel szembetűnő ellentéte a megváltozott környezettel és a múlt emlékezete.

Valamint az ősi japáni kultúra minden ágát khinai eredete daczára sajátszerű jelleg tünteti ki, úgy a japáni kert is egészen eredeti berendezéssel bir. A japáni, bármily parányi legyen kertje, abban a nagy természetnek vagy legalább hazájának lehetőleg sok szépségét és nevezetességét kicsinyítve maga előtt akarja látni. A szegény ember két négyszögölnyi kertecské-jéből egy apró tavacska, parányi templomocska, iczi-piczi vízesések és törpe fácskák alkalmazásával egy liliput-világbeli vidéket teremt. A gazdag, a ki nagyobb tér és több pénz felett rendelkezik, mindezt nagyobb mérvben viszi ki és hozzá még az irodalomban vagy egyébként hírneves épületek és helyek kicsinyített utánzatait is elkészíteti. Ily jellegű volt az ősi M/o-kert, melynek szépségeit a miniszter vezetése alatt tekin-tők meg. Az európai kerteket jellemző szép fa-csoportozatok, tarka virágos ágyak hiányát itt mesterséges díszletek és utánzatok pótolják. Egy tó a híres khinai Szei-ko tó alakját másolja. A közeli halom fenyvesborította tetején, mely talán valamely ismeretes japáni hegy szerint van idomítva, a Kiotóban lévő híres Kijomizu templom miniatűr képmása áll. A domb lábánál egy bevezetett patak folyik; felette híd domborul, mely valamelyik híres japáni híd képét eleveníti fel. Azután két történelmi szerepet játszott hős utánzott sírja mellett haladunk el; ha a kert japáni birtokosa vagy látogatója e sírok mellett elhalad, eszébe jut az eredetijéhez fűződő történet és szelleme felüdül az ősi erény harczosain. Egy más híd és sírépület alakjában klasszikus khinai filozóf-eszmék vannak kifejezve. E klasz-szikusok ismerete nélkül is gyönyörködhetünk azonban egy mesterségesen előidézett vízesésben, mely egy nevezetes japáni vízesés módjára, bárha rakonczátlan jellegéből művészi kéz által kivetkőztetve, habzik a mesterségesen alakított sziklákon; felette azonban természetes fák ábrándoznak. Egy tó közepében, környezve ló-tosz virágoktól valamelyik sziget sikerült utánzatát látjuk. A kertben ültetett fák oly módon vannak kiválasztva, hogy minden évszakban, tél közepét kivéve, virágzik valami; a cseresnye-, jávor- és szilvafa, a chrysanthemum és azalea virágai egymást váltják fel a kert díszítésében. S ha nem virágzik épen semmi sem, a kryptome-riák örökzöldje még télen is gyönyörködteti a szemet.

A kerti séta után egy emelkedett ponton épült kioszkban pihentünk meg, a honnan szép kilátás nyílt egy fáktól szegélyzett tavacskára. A fák gályáin villamos ívlámpák függtek, ekkép éji, holdfényszerű világításban is lehetővé tévén a természet élvezetét.

Ily kilátással, s egy különös, egzotikus természet és művészet szépségeitől környezve, s e mellett nyugati míveltségű japánok társaságában költöttük el az ebédet. Az asztal európai módon volt fölterítve, az ételek franczia ízlés szerint voltak elkészítve, a borok hírneves európai czé-gek etiquettejeit viselték (a japáni szőlő némád jó bort). Akár csak Európában vélhettük volna magunkat. A Nyugaton szokásos toasztok sem hiányoztak, éltetvén a két állam uralkodóit, tengerészeiéit és ezeknek jelenlévő legfőbb képviselőit.

A feketekávé után elbúcsúztunk szeretetreméltó házigazdánktól, hogy folytassuk tanulmányúinkat. Hogy e búcsú csak rövid időre szólt, később tudtuk meg.

 

 

 BARANG: A JAPÁNOK 1904. 157.

Az európai emberek legnagyobb része, még akiknek országa diplomácziailag orosz-barát is, nyíltan, vagy titokban a japánokkal érez együtt s a japánok diadalát óhajtja. Ez a sajátságos részrehajlás részben onnan származik, hogy az oroszokat kevesen szeretik. S a sajtó is gondoskodott róla, hogy az oroszokat mindig lehetőleg, kedvezőtlen színben tüntesse fel Európa népei előtt. Hogy mennyiben van igaza, azzal most nem foglalkozom, talán majd lesz még rá alkalom.

A részrehajlás másik oka az, hogy a japánok nagyon kedvező színben tűnnek fel előttünk, amióta oly sietve, oly csodálatos ügyességgel vették át az európai czivilizáczió vívmányait. Annyi bizonyos, hogy a világtörténelemben még alig volt rá eset, hogy két ilyen lényegesen különböző kultúrájú, gondolkozásmódú nép, mint a japán és az európai olyan viszonyba kerüljenek egymáshoz, hogy egyik a másiknak minden vívmányát átveszi és saját kultúrájának színezetét megőrizve, abba beleolvassza azt, amit a másik nép műveltségében jónak és követendőnek tart.

A japánok régi kultúrája a khinaiaktól származik. A japán nyelv ugyan ural-altáji, de azért khinai jelekkel írják le, hisz a khinaiaknak ezzel a csodálatos írásmódjával minden nyelvet egyaránt le lehet irni s aki ismeri a khinai jegyeket, megérti, akármilyen nyelvű ember irta is. A khinai jeleket aztán egyszerűsítették olyan gyorsírás-féle módon, de úgy, hogy a jelek többé nem szavakat, hanem csakis szótagokat, sőt betűket jelentenek. Valóságos átmeneti állapot keletkezett a khinai jelírásból a fonetikus betűírás felé.

A Khinában elterjedt Buddha-vallás a Kr. u. hatodik században jutott át Japánba, de az érintkezésnek egyébként is sűrűnek kellett lennie, mert a japánok művészete is khinai eredetű s olyanformán áll a khinaihoz, mint a barokk izlés a renesszánszhoz.

Sok eredeti japán vonás is megmaradt azonban, különösen az állam szervezetében, amelyet feudálisnak nevezhetünk egész 1868-ig, amikor az utolsó daimiót, vagy «hadvezért» a mikádó leverte s nemsokára európai mintára berendezett alkotmányt hirdetett ki. A mostani császár 122-ik a saját dinasztiájából s a japán történelemnek egyik legérdekesebb vonása, hogy amióta az ország történelmét ismerjük, mindig ez az egyetlen dinasztia uralkodott.

A japánok tehát átvették tőlünk a parlamentáris alkotmányformát, a kötelező iskolázást, az egyetemi képesítés rendszerét, a hadsereg szervezését, különösen pedig a technikai eredényeket. Európai mintára építenek utakat, vasutakat, hidakat, rendezik városaikat stb. Nem vették azonban át a keresztény vallást s a közigazgatás szervezete is körűlbelül a régi. Nem majmolják az európaiakat külső színben, különösen pedig a köznép egészen megtartotta eredeti japán viseletét, építését, szokásait és ízlését.

Mi európaiak mindig úgy gondolkozunk, hogy csak az lehet tökéletes, ami európai, sőt rögtön készen vagyunk a gúnyos, kicsinylő mosollyal, amint a miénktől elütő szokásokat és erkölcsöket látunk. Minél kevesebb az ember intelligencziája, annál könnyebben nevet ki előtte ismeretlen szokásokat. A mi alföldi magyarunk épp úgy ólczelődik a tót bocskora, vagy a török bugyogója felett, mint a frakkon és klakkon. A művelt európai sem menekülliet meg attól, hogy gúny tárgyává ne tegye a khinai ezopfot, vagy a néger ékszereit. Azonnal megnő azonban az idegen nép tekintélye, amint az európai szokások felé hajlik. Az ilyen népet «kulturára fogékony, tehetséges" népnek tartjuk. Ezért magasztalják a japánokat s ezért gyártanak olyan sok rossz élcet a khinaiakra.

Ha azonban a két nép igazi jellemét hasonlítjuk össze, a koczka azonnal a khinai felé dől, s a japánokat sokkal tökéletlenebbeknek fogjuk tartani. Az igazi, európai kultúrától nem érintett khinai csodálatosan erkölcsös, kitűnő hazafi, vendégszerető, barátságos és rokonszenves ember, aki nagy mértékben megérdemli becsülésünket.

A japánokról ugyanezt nem mondhatjuk el. A férfiak általában nagyon önzők, haszonlesők, a nők pedig nagyobbára laza erkölcsüek. Csakhogy a japán sokkal szemfülesebb, gyorsabb tevékenységű, mozgékony. Ebben a tekintetben inkább az az európaihoz hasonlít, mint a lassú khinaihoz.

Művészete szintén éppen ilyen tekintetben különbözik a khinaitól. Amíg a khinai nagy gonddal, óriási türelemmel dolgozza ki még közepes értékű iparművészeti tárgyait is, addig a japán rendkívül gyorsan, végtelen ügyességgel, ezerszámra gyártja apróságait, s azokat hihetetlen olcsón viszi piacra. A khinai nő a ruháját éveken át készült hímzésekkel díszíti. A japán nők öltözékét nem ékesíti kézimunka, hanem a selyemszövet már magában tarka, rendesen nagy virágos brokát. A khinainak asztala, széke, ágya. vagy falazott padkája van, amelyen hál. A japán szobában nincs bútor, a földön guggolva esznek valami kerek skatulya-féléről s a földön hálnak, egyszerűen takarók között. A khinai minden talpalatnyi földjót művelésre használja, legfeljebb őseinek sírját keríti körül s ülteti be cziprus fákkal. A japánok rendkívül szeretik a tarka virágot, s minden parasztháznak van virágos kertje, apró kis virágágyakkal, hidacskákkal, sziklacsoportokkal stb.

Érdekes az az ügyesség, ahogyan terjesztik az európai műveltséget maguk között a khinaiak és a japánok. A khinai meghonosította a távírót, mindenütt zakatol a Singer varrógép, ott ég a petróleum lámpa s a petroleumos, olajjal itatott deszkaládákat gyerek-koporsóknak használják. Az egész országban mindenütt látni a temetőkben ilyen amerikai felírású, petroleumos ládákat. A zsebóra, álló óra, a gyufa és még néhány hasznos dolog egész Khinában elterjedt, de a nép jellegén, mondjuk a «néprajzon» mitsem változtatott. Mindez csendesen, alig észrevehetően, az európaiaknak egyébként teljes kizárásával terjedt el. Minő más a japán! Először is az államformát forgatta fel, aztán hadsereget létesített, majd csodálatos mohósággal sajátította el az európai természettudományokat: részben behívott mesterek, részben tanulmányútra küldött fiatal japán férfiak révén.

 

 

 

SZUK GÉZA. A JAPÁNOKRÓL. 1905. 589.

Egy magyar utazó megfigyelései. —

(Folytatás és vége)

Az előkelő japán közönség L osztályon utazik s egy utas három-négy ülőhelyet is elfoglal; lábait felrakja, sőt volt alkalmam látni, hogy egy gyémántfüggős, jól öltözött hölgy nemcsak fapapucsait, hanem harisnyáit is levetette és mezítelen talpát óraszámra vakargatta. A vasúti állomásokon csinos kis dobozokban főtt rizst, halat árulnak olcsó pénzért, s még a két kis evőpálczikát is vele adják.

Van Japánnak egy gyönyörű hegye, a Fujijama, alakja csonka kup, s formája oly tökéletes, hogy szebbet festeni sem lehetne. Magassága 4000 méter. Ezelőtt 200 évvel még működő vulkán volt, csúcsa örökös hóval és jéggel van borítva. A hagyomány azt mondja, hogy K. e. mintegy 300 évvel a földből emelkedett ki hirtelen és ugyanakkor egy időben a tőle 230 kilométerre lévő hegységben a talaj sülyedt, s a

süllyedés helyén képződött a Biva-tó, mely ami Balatonunknál jóval nagyobb.

A Fuji-t, amint ott nevezik, szent hegynek tartják, egyik istenségük lakozik ott, s ezért sokan zarándokolnak fel a nyári hónapokban. Sokszor 20 000 főre rúg az ájtatosok száma. Az a hit van elterjedve, hogy a zarándokok czipőivel nappal lehordott por és hamu éjjel magától újra felvándorol a csúcsra. A hegy az egész környéken uralkodik és tiszta időben még 170 kilométer távolságból is látható.  Japán költők számtalanszor megénekelték, a festők pedig minden apró tárgyon megörökítik. A Fujit a föld egyik legszebb hegyének tartom magam is.

Japánban, akármerre járva, sok amerikait, angolt, francziát, németet láthat, csak a magyar ember ritka, s a japán szállodákban mégis tudnak Magyarországról és Budapestről is.

A nép rendkívül szereti a látványosságot s színházat, s van is ott elég színház. Bizonyos napokon nagy, nyilvános birkózó versenyeket tartanak s a japán erőművészek nem az utolsók ezen a téren.

A színházak, látványos bódék rendesen tömve vannak néppel. A színház többnyire hosszúkás négyszög alakú, hátul a színpad, jobbról egy pár olyforma elfüggönyözött hely, hol egy férfi énekel, mellette meg egy zenész czinczog. A színpad baloldalán van a zenekar. A földszint négyszögekbe van beosztva; szék sehol sincs, a gyékénynyel fedett padozaton ülnek. A baloldalon az egész színház hoszszában egy deszka, ezen mennek a színészek a színpadra. Itt polczok vannak, melyekre mindenki lerakja a czipőit. Tokióban nagy volt a riadalom, amikor én a jegyszedő protekcziójával czipőben mentem be ; az egész közönség engem bámult.

Az előadásokon rendesen sok nő van jelen, akik folyton futkosnak, teáznak, nevetnek, fecsegnek; némelyik elhozza a hátára kötözve a kisgyermekét, továbbá a teásfazekát, sőt a kézmelegítő szenes edényt is. A női szerepeket is férfiak játsszák. A színpadon a díszleteket a közönség szemeláttára cserélgetik, a színpadot egyszerűen elforgatják. A függönyt félre szokták húzni, a mennyiben egy ember kereplővel kijön a színpad elé, jelt ad azután végig szalad és félre tolja a függönyt.

A darabok, amelyeket láttam, a népéletből vett jelenetek voltak, és daczára annak, hogy a japán nyelvből csak a legszükségesebbeket sajátítottam el, mégis megértettem mindent, olyan élethűséggel adják elő. Különösen Tokióban, a Kabukiza-szinházban, amely Japán legjobb színháza.

Azelőtt — állítólag a gyenge világításra való tekintettel — minden színész mellett volt egy ember, aki botra tűzött lámpával az arczába világított, hogy a közönség lássa az arczkifejezést. Most már ez megszűnt, s villamos ívlámpák világítják meg a nézőteret. Az előadás délelőtt, vagy délután kezdődik s másnap reggelig tart.

Japánnak egyik különlegessége a gésák. Oly sokat és különös dolgokat írnak és beszélnek róluk, hogy utoljára magam is érdeklődtem irántuk. A gésák énekes leányok, akik pénzért énekükkel és tánczukkal mulattatják a társaságot. Nem mindig szépek, de vannak közöttük igen csinosak. A gésákat külön erre a czélra berendezett iskolákban oktatják ki a zene, ének és táncz művészetében. A legelőkelőbb ilynemű intézet Kiotóban van, melynek tavaly 700 leánynövendóke volt. A leányok szegény szülők gyermekei és már 7 éves korukban kerülnek az iskolába, ahol kötelezik magukat bizonyos számú éven át az iskolát látogatni, és ha ki vannak képezve, az iskolát szolgálni. Ha a tandíjat leszolgálták, vagy ki tudják magukat váltani, teaházakban lépnek fel, és szórakoztatják a közönséget.

A gésa éneke és a zene egyhangú, zümmögő, a táncz plasztikus ritmikus mozdulatokból áll, mi meg sem tudjuk érteni, a japánok azonban élvezik. Április és november havában amolyan vizsgafélét tartanak külön e czélra épült színházban; Kiotóban láttam egy ilyen előadást. A színház a rendes japán berendezésű, az előadás délután 3 órától esti 11-ig tartott. Először egyes kiváló tanítványok mutatják be ének- és tánczművészetüket, később, estefelé azután csoportokban vonulnak föl, valamennyien drága selyem ruhákban, kifestett arczczal; a színpadon néhány öregebb asszony, a tanárnők, nagy figyelemmel kísérik a mutatványokat és ügyelnek, nehogy hibás mozdulatokat tegyenek. A színház villannyal volt világítva, a színpad azonban ősi szokás szerint vastag faggyú-, illetve viaszgyertyákkal ; a díszletek fényesek.

Az előadás után az ismerős közönség közé vegyülnek és bírálgatják pályatársnőiket. Nekünk, az európaiaknak mindez üres mimika és hidegen hagy bennünket. Nem így az igazi japánt, aki lelkesülve fejezi ki elragadtatását. A színházhoz vezető utcza — szintén ősi szokás szerint — égő máglyákkal volt világítva.

A gésák büszkék művészetükre és legnagyobb részük igen erényes életet él, s gyakran megtörténik, hogy egyik vagy másik japán gésát vesz feleségül. Akárhány gésa került így a legelőkelőbb japán családokba, s játszik most a társadalomban előkelő szerepet. Ennek az a magyarázata, hogy ezeket a leányokat a nyilvánosság számára nevelik, tudnak a férfiakkal bánni, nem ugy, mint a többi japán nőcske, akik kedvesek ugyan, de határtalanul együgyűek és igénytelenek. Japánnak most élő egyik legnagyobb színésznője, akit mi is láttunk Budapesten, Szada-Yakko, szintén gésa volt.

Japánnak egy másik különlegessége a «jin-riki-sha» röviden riksó. Ez egy kétkerekű könnyü kis kocsi, mely elé ló helyett ember van fogva. Ez helyettesíti Japánban 35 év óta a hordszéket. Azelőtt csak lóháton, vagy egy rúdra függesztett hordszéken utaztak, ez utóbbinak egy faját, a «kagó»-t még most is használják hegyes vidékeken.

A riksót egész Japánban megtaláljuk, magában Tokióban van vagy

40 000. Az alkalmatosság ezen módja Khinában és Indiában is egyre hódít. Hihetetlen, hogy milyen munkát képesek ezek a riksós emberek végezni. Óraszámra szaladnak, izzadnak, húzzák a kis szekeret. Mikor legelőször láttam, nem ültem fel reá, mert mégis lealacsonyítónak találtam, hogy ember végezze ezt az állati munkát. Idővel hozzá kell szokni, mivel ló és általában lófogat alig van Japánban. A japán apró termetű és könnyű, azért egy ember is elhúzza, az európai azonban rendesen nehezebb, és ezért két emberre van szüksége, akik közül az egyik húzza, a másik meg tolja a kocsit.

 

 

 

 Japán hajdan és most. 1875. 38. 599.

 IV Társasjátékok. Rókajáték

Gyermeknevelés. — Tornászat. —

A gyermekek czélszerü nevelésére Japánban már ősidőktől fogva nagy gondot fordítottak, s ezt az ott uralkodó rendezett családi élet nemcsak lehetővé tette, hanem hathatósan elő is mozdította. Humbert svájci nagykövet érdekesen irja le a japániak nevelési rendszerét. Azóta természetesen, mint sok minden, ugy a közoktatás is lényeges változásokon ment át Japánban, ugy hogy ma már az sem sokat különbözik a legmiveltebb nyugati államok tanrendszerétől. Humbert a szomszédságában levő gyermekiskolát gyakran meglátogatta. A gyermekek vidáman ültek a tanteremben, és a tanitó egyes mondatokat olvasott föl előttük, melyeket ők hűségesen utána mondtak.

Minden gyermeknek legelőször is az Irovát kell Japánban megtanulnia, éppen ugy, mint nálunk az ABC-t. Az Irova négy sorból áll, s nem magán- és mássalhangzókat foglal magában, hanem a japáni nyelv alaphangzóit, melyeknek száma 48-ra tehető, s egy kis költeményt képeznek, melynek kezdő szava Irova; innen kapta nevét is. A kis költemény értelme magyarul körülbelől ez:

„A szin és élet múlékonyak. De mi is lehetne ezen a világon állandó? A mai nap a semminek mély örvényében enyészett el. Egy álom töredékeny képe volt az; legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozhat nekünk."

Ez az életnézet a nyugatiakéval nem igen egyezik meg; ámde a japániak szeretik az életet a könnyebb oldaláról fölfogni; örömeiket, mulatságaikat gyermeteg élénkség jellemzi; a balsors nem nehezedik ólomsullyal reájok, s a nélkülözéseket önmegadással és zúgolódás nélkül tudják eltűrni; a haláltól nem irtóznak. Főleg a gyermekek közt uralkodik nagy életvidámság, s a szülők nem szokták elrontani ártatlan örömeiket.

Vannak utazók, akik azt állítják, hogy a gyermekek Japánban sohasem sírnak. Ez kissé túlzott állítás, mert a gyermek Japánban is csak ugy érzi a fájdalmat, mint másutt akárhol; de annyi tagadhatatlan, hogy nagyon ritkán sirnak. Pedig a gyermeknevelés nem mondható kíméletesnek, vagy éppen kényeztetőnek.

A kicsinyeket már korán megbarátkoztatják az időjárás viszontagságaival; széltől és esőtől nem nagyon kímélik őket; a szegény kis teremtéseket, miután simává nyirták, az égető nap hevéhez is jó eleve hozzá szoktatják. Az anya csecsemőjét, mint valami batyut, a hátán czipeli, még pedig oly czélszerü módon, mely az anyára nézve legkevésbé sem fárasztó, ugy hogy például a parasztnők minden akadály nélkül végezhetik mezei munkájokat gyermekükkel a hátukon. A házban és folyosókon a gyermekek kényök-kedvök szerint futkározhatnak és játszhatnak, mert a szobák és tornácok négy hüvelyk vastag gyékényezőnyeggel vannak bevonva; székekhez és asztalokhoz pedig  azért nem üthetik meg magukat, mert Japánban efféle házi bútorok nincsenek használatban. „A gyermekeket ugy engedik élni, ahogy a természét kívánja" — irja Humbert; — .,többnyire mindig a szabad levegőn vannak és a szobákban is teljesen szabadjukra engedik őket.

A szülők gondoskodnak számukra játékokról s gyermekünnepekről, az iskolába járást  a legszigorúbban megkövetelik tőlök. De azért az oktatást nem hamarkodják el, s a kora érettséget vagy mesterkéltséget gondosan kerülik. Egyetlen japáninak sem jut eszébe, hogy gyermekeit az iskolától visszatartsa; az iskolalátogatás ott elannyira magától értődik, hogy e tekintetben semmiféle kényszerrendszabályra szükség nincs, s nem is volt talán soha. Minden japáni férfi ugy, mint nő legalább írni, olvasni és számolni jól tud!"  Melyik nyugoti müveit állam mondhatná el azt összes polgárairól?

Eulenburg gróf, ki a 60-as évek közepe táján a japán porosz követség főnöke volt, a közoktatás-ügyre vonatkozó kérdéseire már akkor azt nyerte feleletül, hogy Japánban mind magán- mind állami nevelőintézetek nagy számmal vannak; az utóbbiaknál nem fizetnek tandijat, hanem az azokba való felvételhez külön engedély eszközlendő ki. Aki ott kitünteti magát, a tanfolyam bevégzése után azonnal állást és tisztességes fizetést kap. Iskolakényszer nincs és nincsen is rá semmi szükség; minden rendű és rangú szülők saját jószántukból örömest gondoskodnak gyermekeik neveltetéséről. Az ország törvényeinek, főleg a régibbeknek, ismeretére már az iskolában megtanitják a gyermekeket.

Játékkereskedés annyi van Yeddóban, hogy talán egyetlen európai városban sincs több. A japániak ritka szeretettel gondoskodnak gyermekeikről e tekintetben, s a fiatalok mulattatásában rendkivül találékonyak. Számtalan bolt csupa bábukkal van tele, melyek a legtarkább módon, de mindig ügyesen és ízléssel vannak felöltöztetve.  A lánykák ott is oly szívesen játszadoznak ezekkel, mint nálunk, s a fiúgyermekeknek is megvan a maguk falova, korbácsa, kardja és puskája; van ott játékszer minden kor és hajlam számára elég.

Csupán forgójáték van legalább harmincz féle s azok közt a legtöbb valóságos művészi találékonysággal van készitve. Fölfelé szaladnak, kötélen tánczolnak, szétválnak több darabra, melyek szintén tovább forognak stb. Sárkányaik a legfantasztikusabb alakokat mutatják, s mikor föleresztik, a levegőben zenélnek is. Forgókkal és papírsárkányokkal még a felnőttek is gyakran elmulatnak, minthogy a japániak máskülönben is nagy barátjai a tréfának és játéknak.

A fiúgyermek már jó eleve hozzászokik testének gyakorlásához, erősítéséhez és az élet fáradalmainak megbirásához. Minden japáni született tornász. A porosz követség több tagjának párszor alkalma nyílt a japán gyermekek tornászati ügyességét csodálai. A birkózás a nép minden osztályánál kedvelt mulatság, s a japáni főúr saját és hozzátartozói mulattatására külön birkózókat is tart, kik éppen ugy, mint többi cselédei, az udvartartáshoz tartoznak és nagy tiszteletben állanak.

 

 

 

RÓKAJÁTÉK JAPÁNBAN

 

Japánban nem csupán a gyermekek, hanem a felnőttek is szeretik a játékot, mikor az élet gondjai arra időt engednek. A japániak társasjátékai közt legkedveltebb az úgynevezett rókajáték, mellyel a játszók Kiesne urat, t. i. Róka komát akarják kigúnyolni, de amely többnyire az ő vereségükkel szokott végződni. A játék igen ártatlanul kezdődik, s az Európa déli részén divatozó ujj-játéknak felel meg.

A játékot többnyire énekkel és tapsokkal szokták kisérni. A játék három egymásután következő kézmozdulattal kezdődik; az első abban áll, hogy a játszó kezeit fölemeli s félig bezárva, mintegy kürtöt vagy tölcsért képezve tartja fülei mögött. A másodiknál kezeit ökölre szorítja és karjait gyorsan előre nyújtja. Végre a harmadiknál mindkét kezét fölnyitja és a térdkalácsára helyezi.

E különböző kézmozdulatokat a róka, puska és yakunin szerepeinek nevezik. A játék folyamata ez: a róka veszit a puska ellen, mert a puska meglövi. A puska vészit a yakunin (polgári vagy katonai tisztviselő) ellen, mert a yakuninnak kell annyi eszének lenni, hogy magát védelmezni tudja. Végre a yakunin vészit a róka ellen, mert Kiesne úr a föld kerekségén a legravaszabb teremtés. A vesztő felet egy pohár szakinak kiivására itélik.

Elképzelhetjük, hogy az ilyen büntetés hatása következtében a játék mind élénkebbé, tüzesebbé válik. Akkor egy-két játszó ugy találja, hogy a játék hosszas ülést kiván, és az kissé unalmas. Egyikök felkel s a társaság helyeslő zúgása között hosszú kötelet kerít valahonnan és arra, miként e játékot feltüntető s japáni festmény után készült rajzunkon látnató, laza bogozással összevonható s kiterjeszthető karikát köt.

A kötél egyik végét ő, a másikat egyik társa fogja kezébe oly gyöngén, hogy a karika ne húzódjék össze. Az utóbbi mögé kis állványt helyeznek, melyen az úgynevezett patkány van fölállítva. Ez utóbbi rendesen sapka, csésze vagy bármi egyéb tárgy, melyet a rókának oly ügyesen kell a kis székről elkapni, hogy lábát a kötélkarikával oda ne foghassák. Ha a patkány-őrök a kötelet hamarább vagy később rántják meg, mint kellett volna, ők fizetik meg a büntetést. Ha pedig a rókát csípik meg, habár csak kis ujja hegyénél fogva is, a társaság férfi és nőtagjai az ő költségén mindaddig dőzsölnek és isznak diadalmasan, míg nekik a megcsípett róka fogságában gyönyörködni tetszik.  

Ily eseteknél a zenekar pokoli lármája és a társaság tagjai által produkált éktelen arcz-fintorgatások nem elégségesek a gyülekezet féktelen örömének méltó kifejezésére. Egy-két szamszint (brugó- vagy gitár-alaku japán hangszer) a hölgyek kezébe adnak, néhányat pedig a padlóra helyeznek, s ott verik azokat kegyetlenül, hogy öblös üregük minél nagyobb hangot adjon.

A kezük ügyébe eső csészéket és poharakat is összeütögetik, hogy csak ugy csengnek, bongnak belé. Az énekesnők rikácsoló hangjai közé mindenféle állatok hangjait utánozó kiáltásokat vegyitenek. A legfürgébb vendégek féllábon kergetik a szerencsétlen rókát, míg mások elébe kerülnek s gáncsot vetnek neki, hogy orrára bukjék. Kiesne uram pedig a japániak Róka komája, titokban ott van közöttük, meglesi őket és annál inkább örül, minél magasabb fokra hág az eszeveszett mulatság. Jól tudja, hogy ilyenkor az egész társaság holtrészeggé issza magát, s ezáltal ő is meg lesz boszulva minden rajta elkövetett sérelemért.

 

 

A japán nők. 1869.  20. 258.

Humbert, ki a helvét szövetség megbízásából Japánt az utóbbi években beutazta, következőleg irja le néhány japán előkelő hivatalnok nejének és gyermekeinek látogatását, melyben őt azok részesíteni kegyesek voltak.

„Egy délután jelenti szolgám, hogy szállásom kapuja előtt egy csoport hivatalnokné van gyermekeivel együtt, és velem szeretnének beszélni. Ezeket a nőket férjeik felhatalmazták, hogy nekem hálálkodjanak, aztán meg arra is régóta kíváncsiak voltak, hogy miként néz ki egy európai ház berendezése?

Az előcsarnokban csakhamar egy vidám arczu kedves csoportozat jelent meg: négy nő, két eladó leány s egy rakás gyermek. A nők egyszerűen, de tisztán voltak öltözve; ugy látszik, hogy ez alkalommal nem mázolták ki arczukat s fogaikat, miként az egy japáni férjes nőhöz illik.

Az ifjú leánykák ajkaikat kármin-vörösre pingálták, hogy fogaik vakító fehérsége annál jobban kitűnhessek. Arcuk vörösre volt festve s fürtjeik közé skarlát vöröskreppet fontak; a széles öv virító szinü kelmékből állott. A gyermekek mindig hajadon fővel járnak, s hajukat le szokták borotválni s csak néhány tincset hagynak meg nekik, már aszerint, hogy melyik nemhez tartoznak, s milyen idősek.

„A nők nekem sok szépet, össze-vissza beszéltek, s én bevezettem őket a szobákba, miután saruikat az előcsarnokban lehúzták. Azok felett, amiket láttak, kezdetben őszinte, naiv csodálkozást mutattak, de csakhamar átalános derültség állott be, mikor az egész csoport a nagy tükörben magát megpillantotta.

Azután a falakon függő képeket vették szemügyre; különösen Hollandia királyát és királynőjét bámulták meg nagyon. De sehogy sem akart fejükbe férni, hogy a hollandi „Taikun" lova mellett áll, mint egy japáni beto (lovász). A székek használata iránt hamar tisztába jöttek; de hogy a kerevetek mire valók, azt már csakugyan nem tudták elképzelni.

Kérdezték, hogy arra is keresztbe vetett lábakkal szoktak ülni, ha a mellette álló asztalról enni akarnak. Felette kényelmetlennek találták, hogy egy ilyen finom bútoron lecsüngő lábakkal üljön az ember. Az egyenruhák gombjain is nagyon elbámultak, mert Japánban gombokat sohasem használnak, hanem öltönyeiket zsinórokkal kötik össze. Néhány illatszeres üveg átalános tetszésre talált; a kölnivizet nem sokra becsülték, mivel a japán nők nem hordoznak battiszt-zsobkendőket.

Mutattam nekik néhányat, melyek csipkékkel voltak beszegve; a nők ugy vélekedtek, hogy a csipkék inkább csak arra valók, hogy az uri asszonyok ruháit ékítsék. Zsebkendőt abból a czélból, melyből az európai nők hordják, a világért sem hordanának, s bizonyosan a legegyszerűbb leány is nagyon szégyelné azt kezében vagy a zsebében tartani, miután azt az ember európai módon használta. E czélra ők bizonyos növény-papirt használnak, melyet apró négyszögletű és összehajtogatott darabokban köntösük valamelyik redőjében rejtegetnek; a használat után a papirdarabkát eldobják.

Mutogattam nekik többféle tűt, czérnát s több effélét; rögtön megegyeztek abban, hogy Európában az ilyen eszközök használatához mégis csak jobban értenek, mint Japánban. Varrógépet ezelőtt sohasem láttak. Nagy részvéttel s némi megindulással nézegették a fényképezett arczképeket családi albumomban. A gyermekek közt, nagy örömükre, nohány svájezi tájképet osztogattam szét."

 

 

Csudáky Bertalan.A HÁREM. 1907. 302.

A hires Avret bazárban minden csendes. A fiatal nők útvesztőjében ma a kelet szines rongyait árulják. A csengő aranyak ingerlő zenéjét álmosképű, ópiumos kereskedők hallgatják. Az emberi méltóság meggyalázóit elsöpörte a czivilizáczió. Olyan ez a hely, mint a gazdátlan, begyepesedett udvar. Valaha ez volt a legélénkebb és legérdekesebb pontja az egész keletnek. Itt ültek sorjában, puha szmirna szőnyegeken  kelet legszebb virágai,  a fantasztikus kényelemmel berendezett háremek jelöltjei. Eladnak és vesznek itt most is, de nem azt, ami az elsenyvedi muzulmán vérét forrásba hozná. Élettelen, ostoba tárgyak, tarka csecsebecsék felett folyik az alku.

Rideg, számító kereskedők a sok lim-lom között nem hajtják többé

a vért, nem izgatják a kedélyeket és nem markolnak a szerelmetes mohamedán szivekbe. Ezerszer megátkozott csapás érte a keleti városok piaczait, bazárjait. A nevezetes Avret bazárban sem árulják többé a teremtés legszebb virágait: a nőt. A czudar kufárokat eltüntette a humanizmus tisztességes szelleme. Az egzaltált keleti jellemet korrigálta a művelt nyugat. Nincs többé nővásár! A rabszolgakereskedők a vesztett játékosok sorsára jutottak. Az erkölcsi érzés nemes lelkű prófétái diadalt arattak. Szétmennykövezték azokat a zajos piaczokat, hol megdöbbentő szemérmetlenséggel nyilvános áruba bocsátották a teremtés koronáját, az embert.

E nagy és eredményesnek látszó munkából egyformán vette ki a részét

a föld minden czivilizált nemzete. A tragédiák véres nyomai azonban

legtöbbször eltörülhetetlenek. Az erős gyökeret vert hagyományok

továbbra is élnek, s az erkölcsőrök munkája csak ragyogó máz a

mohamedánizmus beteges kultúráján.

Az áruló kezek továbbra is éppen úgy árulják az ártatlan rózsaszínű lelkeket, mint valaha! A nagy haladás mindössze az, hogy nem nyilvános bazárokon történik az üzlet. Nos hát — háremek vannak, virágoznak s mig a Korán szurái sértetlenek — továbbra is lesznek.

Hisz még ma is boldognak érzi magát az az anya, kinek leányát a Kadir-gedsesz nagy mohamedán ünnepen egy előkelő hárem részére szemelik ki (habár titokban is). Töprengő lelkű emberek ne sajnáljátok ezeket a teremtéseket. Ez a keleti nőnek — keleti értelemben vett uralomra jutásának a legigazabb fokmérője.

Ragyogó, jótékony fény az, amely Mekka felől jön. Belopózik a szines üvegtáblákon, megtörik, beszűrődik a tarka mozaik prizmákon, rásüt a diszes arabeszkekre, a foglyok bársonyos arczára, s a muzulmán családi szentélyek lakója pazar szinű keretből, megelégedett mosollyal áldja azt, aki létrehozta a kelet legragyogóbb női börtönét: a háremet. A tüzes szemű foglyok vására egykor nyilvános volt, de maga a háremi élet mélyen titokzatos.

Mi boldogtalan gyaurok, ahogyan a bölcs korán követői neveznek bennünket, a bűbájos kelet izlámizmusával szemben minden erkölcsös ezivilizácziónk ellenére, le nem tagadhatjuk soha, hogy évszázadokon keresztül valahányszor csak együvé kerültünk a nagy próféta híveivel,

mindenkor a titokzatos keleti életet rejtegető háremére voltunk a legszomjasahhak, és legkiváncsiabbak.

Szenvedélyes, tüzes lelkű poéták, a színek ezermesterei, művészek és ügyes tollforgatók, misztikus ködben kóvályogva, sokszor az erkölcsi törvényeket veszélyeztető romanticzizmussal festették a gyaurok szeme elől gondosan elrejtett háremek ingerlően varázsos életét.

A mohamedán családi élet szentélyéről nagyon elágazók a vélemények. Vannak, akik jelentős művekben kelnek védelmére. Lewis Farley* elragadtatással beszél Mohamed híveiről. És vannak, akik a kultúra szégyenfoltjának tartják a háremi életet.

 

*James Lewis Farley (9 September 1823 – 12 November 1885), was an Irish banker, diplomat and writer on Eastern affairs

 

Milyen hát az igazi hárem? Titokzatos, misztikus, éppen úgy, mint az Avret bazár virágzása korában. De nevetséges vélemény az, mely a mohamedán ember családi szentélyét a világtól elrejtett bűntanyának tartja. A hárem a nők lakosztályát jelenti,  azonos a nyugati nő boudoirjával. Keleten még a legszegényebb polgárember házában is megtaláljuk a gondosan elkülönített férfi és női lakosztályt. A háremben a nők, szelamlikban a férfiak tartózkodnak. A kettőt egymástól a gyöngén világított mabein (folyosó) választja el.

A háremből egy kisebb folyosón át a humamba. (fürdő) juthatni. Úgy a hárembe, mint a szelamlikba külön bejárás vezet. A hárem berendezésében mindig a rang és az anyagi viszonyok az irányadók. Mohamed különben szigorúan gondoskodott arról, hogy a hinnával és masztikszezal kicsinosított mohamedán nő ne lásson hiányt semmiben. A közismert pompát, kényelmet, fényűzést az iszlám hitei nem az utrzán, hanem a hárem falai között szokták kifejteni, helyről gondoskodni a férj kötelessége.

Mohamed fellépéséig a gazdag arabok kétszáz feleséget is tarthattak. A nagy próféta ezt azonban kissé sokallta, s számukat mindössze négyben állapította meg. «A négy törvényes feleséget egyformán kell szeretni. Azokat, akik feleségeik egyikét a többi felett valamivel kitüntetik, azzal fenyegeti Mohamed, hogy a feltámadás napján felemás lábakkal fognak megjelenni az itélő biró előtt.»

Becsülni kell a háremben különösen azt a nőt, akinek gyermeke van, mert a Korán szurái szerint: «A paradicsom az anyák lábánál van.» A házasság törvényei elég szigorúak. A Korán (II. fej. 5.) paragrafusaiban nincs szó a nő rabszolgaságáról. Csak arról, hogy engedelmeskedjék a férjének, de a férj bánjék vele igazságosan. De jaj a házasságtörőknek, amely bűn a Korán hívei között különben elég ritkán fordul elő. A botlás ára valaha halálbüntetés volt.

A hárem megtévedt lakóját, különösen a Kaukázus déli vidékein élő mohamedán törzseknél először is rendkívül megkínozták, s aztán kivégezték. Némely hagyományok szerint a sok faji keveredés folytán az egész keleten a druzok háremeiben fordult elő a legtöbb házasságtörés. Ezeknél a lefejezést rendszerint a halálra itélt nő legidősebb férfirokona volt köteles véghezvinni.

A hárem megtévedt csillagát drága ruhába öltöztették, fejére tették utoljára a női becsület szimbólumát: a ragyogó tantoor-t (ezüst fejdíszt) s miután a kivégzés megtörtént, a tantoort a vonagló fej vérébe mártva — elküldték a férjnek, bizonyságául annak, hogy neki és egész háremének az erkölcsi elégtétel megadatott. A megtévelyedést az izlam azoknak a nomád mohamedán törzseknek tulajdonítja, ahol a nők nem viselnek sem jashmakot, sem feridjit.

A háremek fénye, pompája, ragyogása mára  erősen kezd fakulni,  s a keleti erkölcsök imbolygó lángja ma már éppen olyan halovány egy nemes effendi házában, mint akár a kóbor kurdoknál vagy druzoknáL Mohamed prófétai géniuszát megcsúfolta a felvilágosodás. Zene, dal és táncz a korán szigorú törvényei ellenére a bazárokból szépen bevonult a háremekbe is. A tamburi, a kemani, a rubab és a deire, hivogatólag zendülnek, pengnek és csörögnek a háremek ragyogó termeiben éppen úgy, mint odakünn a szennyes bazárokban. A zenét a cimligidzsik, a tánczot a formás és fürge bajádérok; szolgáltatják.

A hires Avret bazárban minden csendes. Az ártatlan lelkek útvesztőjében a kelet szines rongyait árulják. És mégis bazári árakon folyik a lelkek vására továbbra is. Nem álomkép, nem illúzió,  háremek vannak, háremek virágoznak, s a gyaur még igen sokáig csak a fantázia szines sugarain keresztül fogja látni és megfigyelni a mohamedán szentélyek ragyogó csillagait.

 

 

 

UTAZÁS

 

 

S. L.: Képek Japánból. 1869. 18. 240.

A Csöndes-óczeán, megmérhetetlen terjedelmű földkerületével, s édeni szépségű sziget-csoportjaival egy uj, nagyszerű átalakulás küszöbén áll. Az eddigelé földrajzi, művelődés-történeti, politikai és kereskodelmi tekintetben egészen elszigetelten élt hatalmas, népes és termékeny országok kezdenek lassanként belépni a világtörténelem zajos, élénk tömkelegébe. Mennyire megváltozott, menynyire átalakult minden e roppant nagy területen, mely még e század elején sem igen volt egyéb terra incognitánál. Most már ott minden ki van fürkészve és a nyugati műveltség befogadására előkészitvo. Önkéntelenül is eszébe jut az embernek, hogy az Atlanti- és Csöndes-óczeán s az azokat környező s imitt-amott szigetként belopózó vidékek között párhuzamot állítson fel.

Melyiknek van a kettő közül nagyobb, szebb jövője? Ugy fogjuk találni, hogy egy minden tekintetben a jól szervezett és rendszerezett kereskedelmi forgalom alapfeltételeinek az utóbbi sokkal inkább megfelel, mint az előbbi. Mert az Atlanti-tenger partvidékeinél azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a műveltségre kevés képességet mutató Afrika talán mindig csak alárendelt szerepet fog játszani, ellenben a Csöndes-tenger részint jól művelt, részint hihetetlen gyorsasággal és könnyűséggel műveltté tehető földek által van környezve.

Japán, habár akarata ellenére, mindjobban megnyílik a nemzetközi forgalomnak, a „mennyei birodalom," Khima, sajnálatra méltó belső ziláltsága következtében, teljesen megadta magát az idegen befolyásnak s végre Uj-Holland és a kelet-ázsiai szigetek oly nagyszerű jövőt készitnek elő maguknak, mely legalább is annyit mindenesetre igér, mint Közép- és Dél-Amerikáé. S ami legfőbb, e vidékek egyszersmind a gyarmatosításra is nagyon képesek, s mindnyája gazdag, sajátos, s különféleségénél fogva egymást kiegészítő termékekben.

A párhuzam legelőbb is arra a legközelebb eső összehasonlításra vezet minket, hogy a Csöndes-óczeánban Japánnak éppen az a szerep van fenntartva, mely az Atlanti-tengeren Angliának jutott. Sőt már a japániakat sokan el is nevezték Kelet angoljainak, éppen ugy mint a Khinaiakat Kelet zsidóinak. Mindkét hasonlat sántít, sőt az első sokkal inkább, mint a második.

Vgyük szemügyre legelébb is a japáni nép sajátságait és a következtetés egy nagyszerű jövőre aligha lesz nagyon kedvező. Kereskedelmi tekintetben Japán még ma is csak gyermekkorát éli. Sziget-hazájának kikötőkben gazdag partvidékei daczára sem tudta megtanulni, hogy a tenger hullámain idogen országok és nemzetek természeti és ipartermékei után menjen, s azokat az övéivel becserélje. Soha még nemzet országának sajátságai és fekvése által kimutatott és feltételezett feladatát annyira félre nem ismerte, mint a japániak. Már akár az állam belviszonyai vagy intézményei, akár egyéb körülmények okozták légyen is az ország és nemzet hivatásának e félreismerését, minden csak oda mutat, hogy a japániak nincsenek tengerész nemzetnek teremtve. Az alap ok itt a nép jellemében keresendő.

Inkább hasonlit Japán Olaszországhoz, nemcsak földrajzi helyzeténél, vulkanikus hegy vonala és hegycsúcsainál fogva, hanem politikai tekintetben is. Nem sok évvel ezelőtt Olaszország felett is apró királyocskák és horczegecskék uralkodtak, s az egész felett egy világi és egy egyházi fö állott, melyek közül jelenleg a világi hatalmasabb. Éppen mint Japánban.

A Mikado Róma pápájának felel meg; ő a hivő lelkek birodalmában uralkodik. De ugy látszik, hogy a lelki uralom hatalma Japánban is hanyatlóban van, mert a Mikado hiába bocsátja ki mindegyre tételeit és bulláit a Taikum személye és politikája ellen; bizony nem hederít arra már senki többé.

Kelet-Ázsia angoljai tehát soha nem lehetnek a japániak. Sőt inkább e szerep — bármily különösen hangozzék is egyelőre — Ausztrália népeinek van fenntartva. A szigetbirodalom mindig egyike lesz a világkereskedelem legfontosabb állomásainak. Legyünk elkészülve rá, hogy Kelet-Ázsiának e valódi drágagyöngye, melyet csak nomrég halásztak ki a homály és feledés tengeréből, még igen sokáig fogja foglalkoztatni a művelt világ figyelmét ugy is mint régiség, ugy is mint újdonság.

Megérjük nemsokára azt is, hogy ez érdekes országot nemcsak idegen utazók leírásaiból fogjuk ismerni, hanem saját honunk szülöttjeitől is. A „kelet-ázsiai expediczió," melyben hazánknak is tetemes része van mind költségeit, mind az utazókat illetőleg, egyik vizsgálati és nyugpontjául minden bizonnyal a Csöndes-óczeán szigetbirodalmát fogja választani.

A japániak gondolkozásmódját és egész lelkületét vallásos érzelem lengi át. Hitregészetük semmiféle más nemzetével összefüggésben, vagy rokonságban nem állott soha. Mondáik mind japáni helyiségekre, az ország természeti különösségeire, sajátszerűségeire vonatkoznak. Ösi hitüknek, a .Kawu-vallásnak, eredete és alapítása a sejtelmek és regék sötét homályában vész el. A világ teremtéséről s a természet fokozatos átalakulásairól a legcsodásabb fogalmaik voltak. E fogalmak az idők folytában természetesen sokféle változáson mentek át, aszerint, amint majd a Kon-fu-tse vallás Khinából, majd meg a Buddha-hit a távol Indiából tört utat magának a szigetországba.

Az ősi vallás részint a természet, részint a hősök tiszteletében állott, nem az egy isten hitére volt alapítva.

Mikor aztán a Kon-fu-tse vallása a mennyei birodalomból Japánba is átszivárgott, e magasabb értelmi szinvonalon álló új tan kivált a műveltebb körökben, hamar elterjedt. Később ugyanez történt a Buddha-hittel is, mivel az az előbbinél is jóval tisztább és határozottabb elveket állit fel. A Buddha-vallás több század óta államvallássá küzdötte fel magát, s külsőleg minden japáni azt követi, de titokban mind az ősrégi vallásnak, mind pedig Kon-fu tse-nak sok pártolója van.

Japánban sok minden emlékeztet arra, hogy a Buddha-hit valami távoleső, idegen országból származott oda. Csak egy futó pillantást kell vetnünk a Buddha-tomplomok belsejébe, s azonnal meggyőződhetünk afelől, hogy e távol fokvő, idegen ország a szép, a gazdag India.

A templom építésére mindig a legszebb fekvésű és környezetű helyeket választják ki. A nagyobb templomok rendesen gyönyörű parkokkal diszitett halmokon foküsznek, hova több rendbeli árnyas lépcsősoron jut fel az ember. A templomokat szép kertek és barátságos papi lakok környezik. Á benyomás, melyet a díszes és terjedelmes udvarok gyakorolnak a szemléiőre, nagyszerű és komoly, mégis oly kedves, behizelgő. A templomok tömör nehéz tetőzetét hatalmas oszlopgerendák tartják, melyeknek fáit az idő keze sötétes színnel festette be. A belső diszitményok csak az oszlopfőkre, a bemélyedésekre és fülkékre szorítkoznak, melyek széles, erőteljes faragványokban majd szeszélyes alakú szörnyeket, majd csinosan kidolgozott növény-vagy néha hullám- és felhő-csoportozatokat ábrázolnak.                             

 

  

 

A yedói nagy Buddha-templom belseje.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            

Képünk a yedoi nagy Buddha-tomplom belsejét mutatja, mely a Taikuné, s egyike a sziget-birodalom legszebb, legterjedelmesebb és leggazdagabb imaházainak. A boltozat egyszerű, de igen csinos és izléses oszlopokon nyugszik s a meglepően szép főoltárt virágedények diszitik. A yedói nagy Buddha-templomban elefántfők, pálmafák és lotuazvirágok üdvözlik a látogatót, az indusok szent állatai és növényei.

 

II.  A japániak fegyverei. A hős Yashitzone. 1869. 241.

 

The Samurai Hero Yashitzone In Combat is a drawing by Mary Evans

Samurai  were the military nobility and officer caste of medieval and early-modern Japan

*

Ámbár a japániak, mint minden egyébben, úgy a fegyvernemekben, tornászaiban és hadviselésben is nagy mérvű újitásokat eszközöltek, mindazáltal a hajdankor esetlen, alkalmatlan és nehéz fegyverzetétől máig sem tudtak megszabadulni. A sisak, a pánczéling, az alabárd, a két kézre való nehéz kard, mind nélkülözhetetlenek a szemléknél, s nagyobb hadigyakorlatoknál. Az európaiasan felszerelt gyalogság mellett otromba öltözetű íjászok tipegnek, s az újmódi tüzérség nyomában olyan lovasok ügetnek, akik a keresztes háborúk idejébe is méltán beillenének.

A modern tüzifegyverek, nem szoríthatták ki a nyilakat egészen. Az íjászatot minden korú és nemű japáni nagy szenvedéllyel és bámulatos ügyességgel űzi. Íjakat és nyilakat mindenféle, kisebb és nagyobb alakban találhatunk náluk; sőt vannak miniatűr-nyilaik is. Az utóbbiakat szét lehet szedni négy darabba, s igy a zsebében is kényelmesen hordozhatja mindenki. A fiatal leányok e nyilakat czéllövésre használják szobáikban. Igen sok japáni ugy tudja iját és nyilvesszőit kezelni, hogy csak leggyakorlottabb pisztolylövőink versenyezhetnek velük.

Van a japániaknak egy sajátságos fegyverük, melyet nálunk csak a nők tudnak oly ügycsen kezelni, mint ők, de akkor sem holmi embergyilkoló szándékból. A férfiaknak soha sem jutott eszökbe, hogy az még az ő kezükben is fegyver lehetne. Ertjük a legyezőt, az úgynevezett harczi legyezőt, melynek erős vasfogantyuja van, s az összekapásnál valóságos ütő szerszámnak lehet használni. Hogy veszedelmesebb hasznát is vehetni ennek a furcsa eszköznek, azt kézzelfoghatólag bebizonyította a hős Yashitzoné, ki a legyező-harczot a legbámulatosabb tökélyre tudta fejleszteni.

Yashitzoné, a Mikadók hajdani birodalmának egyik hőse, kicsiny, alacsony termetű volt és nem viselt se pajzsot, se sisakot, se alabárdot soha. Mégsem félt a legerősebb és legügyesebb lovagoktól sem, sőt inkább, ha párbajra került a dolog, mindig rútul megverte őket. Győzelmét pedig harczi legyezőjének köszönheti, melyet oly ügyes gyakorlottsággal tudott kezelni, hogy ellenét egészen elvakitá, és szórakozottá tette vele.

Néha egy-egy erős ütést is intézett legyezőjével ellenfele szemei közé, s igy mindig biztos volt afelől, hogy az el fogja hibázni csapásait, s csakhamar az ő kardja kegyelmére jut. A japáni művészek Yashitzonét különös helyzetben szokták festeni. Magas, korláttal ellátott fakarzaton áll, melyre olyankor szokott felugrani, ha ellenfelének egy-egy dühös csapását akarja kikerülni. Ott lábaival egyensúlyban tartja magát, s bal kezében legyezőjével hadonázva, jobbjában levő kardjával biztos végcsapást mér a tetőtől talpig vassal borított bajnok vaskos fejére.

 

 

 

Gróf Vay Péter. ÚTON ÖTÖDSZÖR A VILÁG KÖRÜL JAPÁN 1914. 29. 568.

Újabb változások. — Kormányválság. — Nemzeti gyász.

Japánt a folytonos átalakulások országának nevezhetnénk. Bármikor térjek vissza, pedig itt voltam több izben az utolsó két évtized alatt, mindig új helyzetet találok. És változik folytonosan az ország képe is. Az egykor szines, festői jelenetek teljesen elenyésznek. Helyükbe a nagyon .színtelen és mogorva ipartelepek, prózai hétköznapi léte tárul elénk.

Nippon túl gyorsan vetette le csillogó nemzeti viseletét, és éppen ilyen gyorsan igyekszik félredobni hajdani szokásait, egész régi, ősi kultúráját, mely ha primitív is volt, de a társadalmat bámulatos egyensúlyban tartotta. A confutius tanaiból átvett határtalan szülői tisztelet, és feltétlen engedelem az idősbbek iránt a fegyelmet gyermekkortól fejlesztette. Mint legnagyobb erényt, a felsőbb akaratának vakon való elfogadását, az engedelmességet tekintették. Az új mentorok e régi eszmékkel éppn ellenkező tanokat hirdetnek. Az Egyesült Államokból a legvéresebb szoczialista röpiratok kezdenek országszerte elterjedni. Sőt San Franciscóban és New-Yorkban japán bizottságok működnek és amit a Nippon czenzura nem engedne kinyomtatni, Amerikában kerül sajtó alá.

Az utóbbi utczai zavargások, folyton megújuló  sztrájkok, és egyéb tüntetések fonalai rendesen a tengereken túlra ágaznak. A fő anarchista vezetők szoros összeköttetésben állnak a külföldi elvtársakkal. A forradalmat, mint látszik messziről szitják.

Mert hangozzék bár különösen a japán császárság helyzete ma, minden látszólagos sikereinek daczára, felette válságos napokat él át. Azonkívül anyagi viszonyai is szomorúak. Az utolsó háborúk költségei nyomasztólag terhelik a népet. Ha a régi időkben a munkásosztály alig fizetett adót, ma a világon alig van ország, ahol magasabb lenne az, eléri a kereset több mint egyharmadát.

Hogy a munkásosztály kezd elégedetlenségének hangos kifejezést adni, előre látható volt, a mai adókörök hivatalos optimizmusa daczára. Nem szeretek jövendő eshetőségekkel foglalkozni, az okvetlen bekövetkező társadalmi veszélyt, mely immár a küszöbön áll, egy hosszabb tanulmányban még 1907-ben tettem közzé a Revue des Deux Mondes» füzeteibon „L'evoluüon du Japon Moderné” ( A modern Japán fejlődése) czím alatt.

Az ország a felette válságos pillanatban a veterán, közel nyolczvan éves Okuma grófhoz fordult úgy tanácsért, mint támaszért, és a Waseda-egyetem érdemes elnöke elhagyva könyveit és tanulóit, a politikai harez terére lépve, elfogadta a miniszterelnökséget.

Okuma grófnál nem ismernek hivatottabb egyéniséget a nehéz szerep betöltésére. Hogy működését fogja-e siker koronázni más kérdés. Politika terén nem mindig az erények a döntők. De kétségkívül a jelen kitűnő elemekből álló kabinet mindent el fog követni, a kormányzatot az eddigi iránynál szerencsésebb mederbe terelni.

A mai Japán, belső meghasonlásán kívül egy felette nehéz külügyi helyzetbe került. Az oroszokon, kínaiakon, Korea népén aratott győzelmei és folytonos terjeszkedése a Csendes-oczeán partvidékein, figyelmessé kezdik tenni hódító politikájára az e tájon érdekelt hatalmakat, elsősorban Amerikát.

Ma nyilt titok, a színleges barátság daczára, hogy a jövendő harczaiban a Pacific vizein Japán az Egyesült Államok flottájával fog szembeállani. És jóllehet, hogy Anglia ez idő szerint szövetségese a Mikádónak — de ez nem zárja ki, hogy az Angol British-Columbia, Neiv-Zeeland vagy Ausztrália, mint leggyűlöltebb és legveszedelmesebb ellenségét tekinti a japánt. De hagyjuk a jövőt és tekintsük azt amit a jelen nyújt, vagy ami a múltból maradt. Nippon régi emlékei vonzzák a legtöbb idegent. Az elmúlt századok művészete nyújtja a legosztatlanabb élvezetet.

Kelet-Ázsia művészete Európában csak az utolsó időkben kezdett kellő elismerést találni. Paris, London, New-York és mindenekelőtt Boston múzeumai igyekeztek Japán tárgyakat beszerezni. Ma, végre a fogalmak is kezdenek kissé tisztulni, sőt a nagyközönség is igyekszik megismerni és mindjobban megszeretni kelet népeinek művészetét, mely annyira eltérő a nyugatitól.

Hosszú ideig, fájdalom, e művészetnek termékei egyszerűen mint kuriózumok, mint felette bizarr dolgok kerültek az európai piaczra, anélkül, hogy komolyabban foglalkoztak volna magával e népek aesthelikájával, mely jóllehet teljesen eltérő a miénktől, de nem kevésbé komoly. Amit megismerni pedig elsősorban fontos, az magának e művészetnek alapszabályai.

E népeknél a fő az eszme, melyet a pár hüvelyk nagyságú kép vagy szobor kifejez, a tárgy mint olyan csak másodsorban jő tekintetbe. A művészet mindenek felett e népeknél inkább szubjektiv érzület, mint objektív alkotás.

A budapesti Japán-gyűjteményt elsősorban ezen szempontból alkottam. A kétezernyi tárgy, mezeknek nagy része grafikai mű, czélja elsősorban a japán művészeti felfogást ismertetni meg. Ha nem is volt módunkban, mint Amerikának vagy Angliának, ezreket és százezreket fizetni egy-egy ritka műtárgyért, de gyűjteményünk minden egyes darabja ritka világot vet magára e művészet felfogására.

Kelet psychologiája elvégre is az, mi első sorban fontos úgy művészet, kultur, társadalmi avagy politikai szempontból is. Kelet népeinek  gondolkozása, egész világnézete a tanulmány kiaknázhatatlan mezeje. Mig ezt jobban meg nem ismerjük, meddő marad minden kísérlet a közeledéshez. Kelet és nyugat mindaddig bizalmatlanul fog egymással szemben állni.

E nép csodálatos gondolkozásmódját semmi jobban ki nem fejezhette volna, mint a nemrégiben lejátszódott csodálatos jelenetek. Az anyacsászárné Numazuban fekvő villájában április 9-én hajnalban halt meg. De a régi etiquette megtiltja, hogy a mikado és neje palotájukat bármikor is elhagyhassák, így nem is halhatnak meg másutt.

Ami a legszomorúbb, hogy a szerencsétlen hullának, mint élőlénynek kellett a Tokióból odasietett császárt, a családját és az udvaronczokat fogadni. Végre 40 órával később, mire az előkészületeket a tovautazásra megtették, a szerencsétlen tetemet a fővárosba utaztatták. De még mindig, mintha élne. Ugyanazon udvari fogaton, melyen érkezett, vitték az állomásra és a rendes császári szalonkocsiba helyezték el, az élettelen testet.

A kisérteties vonat éjfél körül érkezett Tokióba. Az állomáson minden aszerint volt elrendezve, mint rendes udvari bevonulásoknál. Az összes méltóságok szokott helyeiket foglalták el. Emberek, mint Oyama herczeg, Juuye őrgróf vagy Okuma miniszterelnök, kik a mai világpolitikában olyan fontos szerepet visznek, a legnagyobb komolysággal töltötték be szerepűket, és mintha csak azt várták volna, mint egyéb alkalmakkor, mikor fogja őket a felséges asszony megszólítani.

Mi még csodálatosabb, hogy így viselkedett maga a nép is. Az utczák mentén tolongó tömeg sűrű sorfalat képezett a járdák mentén, türelmesen várva, míg az udvari fogatok áthaladnak. A rendes batárok voltak a szokott harisnyás cselédséggel, mi a kis japán sárgabőrű lakájoknak felette komikusan áll. A főudvarmester érkezett elsőnek, aztán pár más udvari személyiség, mindez hűségesen van az európai udvartartások mintájára utánozva. Végre egy csapat lovas katonától megelőzve, bontakozott ki sebes ügetésben a jól ismert aranyozott kerekű hintó. Az egyedüli szokatlan jelenség, hogy rózsaszín selyem függönyei le voltak eresztve.

Hogy a bent ülő császárné nem él, azt jól tudta mindenki. De hiszen éppen ezen jelenség olyan jellemző psychologiai szempontból, hogy annak daczára egy lény nem árulta ezt el. Nem volt senki, ki csak annyit mert volna mondani: Szegény megboldogult császárné. (Ugyanezt tették Szigetvárnál Szulejmán török szultánnal. G.)

A parancsszó úgy hangzott, hogy a nép fogadja a fővárosba visszatérő uralkodónőt, mindössze annyi kis megjegyzés fűződött a rendes szöveghez, hogy további udvari jelentésig kívánják, hogy «illemet sértő» megjegyzés ne történjék. A sajátságos cortége végre egy óra után érte el rendeltetési helyét. A palota fényesen ki volt világítva. A széles feljárat előtt várták úrnőjüket az udvari dámák és kamarások, a viszontlátás örömét kifejezni. Mert örvendeni kellett, hogy a szeretett úrnő ismét visszatért.

Midőn a kihűlt tetemet a belső lakosztályban kiterítették, esett csak le az álarcz és hirdette ki a főudvarmesteri hivatal, hogy ő felsége szerencsés visszatérése után a fővárosba, szívszélhűdés következtében kimúllott.

Hogyan értsük meg ez emberek gondolkozását, lelkületét, kiknél a forma és szabály meg tudja bénítani a leghevesebb érzéseket, és hogyan magyarázzuk előítéleteiket, melyek szabályaik alá vetik magát a halált.

 

 

 

Hajótörés egy japán kikötőben. 1871. 43. 536.

Keletázsia tengerpartjain rémisztő orkán dúlt e nyár folyamán. Július hó 6-án a vihar oly erőre nőtt, hogy az u. n. Csendes-oczeánt az egekig fölverte nyugalmából, magasra csapkodván föl tajtékzó hullámait.

Ez orkánról egy levelező a többi közt a következőket irta a hiogói kikötőből:

A jul. 5. és 6 közti éjjel olyan természeti tüneménynek volt tanuja, mely itt a legnagyobb ritkaságok köze tartozik. E hó 4-jén sebes esőnk volt, mely másnapig folyvást tartott. Délben erős szél támadt, mely esti 10 óráig viharrá nőtt, s mely keletről intézte rohamát, s oda csapkodta a tengert a part falához. Keletről szokott indulni a typhon, de most ahelyett, hogy mint rendesen észak felé csapjon, délről fordult s képzelhetetlen hatalommal hajtá maga előtt a vizet az Osaka-öböl északi partja felé.

Egy emberem berohant az ajtón, jelentvén, hogy a viz a tengertől 300 lépésre fekvő házam udvarába tört át. Az utczán tömérdek embert találtam.Ezeknek házai három lábbal feküsznek alantabban az enyémnél, a házaikból a behömpölygő hullámok öntötték ki az embereket. Mindenüket odahagyták s úszva, vagy hónaljig vizbeu gázolva menekültek ki az omladozó épületekből. A földagadt viz magával sodorta a hajókat és egyéb vízi jármüveket egyenesen a házak felé. E helyen tömérdek az áruraktár, gazdag, drága áruczikkokkel tömve. Ezeket mind elboritá a v.iz a a feléjük sodort hajók ledöntéssel fenyegettek.

Mikor már az aggály, rettegés a legmagasb fokra emelkedett, akkor kezdett a hőmérő kissé feljebb hágni s ezzel együtt a viz is, oly gyorsan amint jött, visszacsapott.

Ekkor 1 óra volt éjfél után, s a szegény lakosok tulajdonaik után nézhettek. A szél lecaendeaült s a teli hold halványan szűrte alá sugarait a szakadozott felhők mögül. Mily pusztulás! Az utczák egész hosszában összetört fadarabok, kisebb hajók roncsai úszkáltak a visszamaradt vizén, s egész máglyákat képeztek a házak előtt.

A kikötő partjain a romok még nagyobb mértékben jelentkeztek s a tengertől 150—200 lépésnyire roppant gályákat lehetett látnia partra kivetve, miket a typhon által kitolt tenger árja dobott oda.

 

 

FÜGGELÉK

 

 

Japán a hazai felsőoktatásban

Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Japanológia Tanszék.  A honlapról letöltött szövegek.

Pályázati kiírás japán csereprogramokra:

Az alábbi programokra várjuk hallgatóink jelentkezését:   N4-es nyelvvizsgabizonyítvány és angol, valamint japán  nyelvtudás szükséges

Diplomamunkák:

317. Szabó Noémi. Japán témák a Vasárnapi Újságban, témavezető: Farkas Ildikó.

318. Torma Ágnes. A jövevényszavakra irányuló japán nyelvpolitika hatása, ...

A japán nők négy novella tükrében, témavezető: Varrók Ilona

Japán magyar szemmel a századfordulón, témavezető: Senga Toru

A Japán Oktatásügyi Minisztérium és a Japán Alapítvány ösztöndíjai révén, valamint az Oszaka Egyetem Idegennyelvi Karával és az Oita Egyetemmel kötött tudományos és együttműködési csereprogram keretében hallgatóinknak lehetőségük van rá, hogy japán egyetemeken részképzésben vegyenek részt, illetve a szak elvégzése után japáni posztgraduális képzés keretében szerezzenek doktori fokozatot.

*  *  *

 

Részlet az egyetem honlapjáról

Japán izoláltságának 1853-as hivatalos megszűnésével e távoli ország kultúrája az érdeklődés középpontjába került, általános európai kortünetként. Nyugat-Európában ez az érdeklődés a világkiállítások japán pavilonjainak közönségsikerében és a műgyűjtésben, valamint a korszakban alkotó művészek munkáiban felfedezhető stílusjegyekben nyilvánult meg, mely jegyek a klasszikus japán ábrázolás megismeréséből származtak. Franciaországban főként az impresszionista és posztimpresszionista festők munkáiban, hazánkban pedig Németországhoz hasonlóan főként a szecesszióval együtt jelentkezett a japán művészet hatása, s jelentős szerepe volt a modern képzőművészeti „izmusok” kialakulásában. E műalkotásokban a művészettörténet a régi klasszikus japán ábrázolás hatását véli felfedezni, s a jelenséget japonizmusnak nevezi.

 

A 19. század végén és a 20. század elején bemutatott japán témájú darabok nagyrészt a fantázia szüleményei voltak ugyan, bizonyos fokú hitelesség érdekében mégis kihasználták a japán színház kevés közvetlen és közvetett forrását, mely száz évvel ezelőtt Nyugatra eljuthatott. E rövid színházi körkép példaként szolgál arra, hogy láthatóvá váljon, Japán kultúrája milyen mértékben befolyásolta a nyugati művészet egy olyan szegmensét a 19. század második felétől, mellyel addig közvetlenül nem is találkozhatott. Japán művészetének bizonyos tradicionális elemei ezáltal úgy lopakodtak be kultúránkba, hogy szinte magunkénak valljuk azokat, s figyelemfelkeltés híján észre sem vesszük, mekkora távolságot tettek meg térben és időben ahhoz, hogy Nyugat művészetét színesebbé, frissebbé és modernebbé tegye.

 

*  *  *

 

Az ELTE Japán Tanszéke az ország legrégebbi, 1986 óta japán szakos képzést nyújtó felsőoktatási műhelye, amely egyedülálló abban a tekintetben is, hogy a képzés teljes spektrumában, alap (BA)-, mester (MA)- és doktori (PhD) szinten folytatja oktatási tevékenységét.

Alapképzésünk  hangsúlya a japán nyelv oktatása, amely anyanyelvi lektoraink irányításával folyik, ezen túl hallgatóinkat megismertetjük a japanológia fő tudományterületeivel, általános, megbízható ismereteket nyújtva számukra a japán kultúráról, történelemről, irodalomról és nyelvészetről egyaránt.
Mesterszakos hallgatóink az egyes kutatási területekre fókuszálva kis létszámú szemináriumokon mélyíthetik el tudásukat, doktori hallgatóink pedig önálló tudományos munkájukhoz kapnak segítséget a doktori iskola oktatóitól.

Főállású oktatóink szakterületük szerint a történelem, irodalom, eszme- és hadtörténet, kulturális antropológia és néprajz területén végeznek kutatásokat, rajtuk kívül a tanszék nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően minden évben számos vendégprofesszor járul hozzá intenzív kurzusaival és előadásaival oktatómunkánk magas szintű megvalósításához.

Az ELTE japán szakos hallgatói hagyományosan jól szerepelnek a különböző japán ösztöndíjak megszerzéséért rendezett vizsgákon, az OTDK versenyein is, doktori hallgatóink pedig rendszeresen nyernek japán intézmények kutatói pályázatain.