Találkozásaim Prousttal
Tartalom
A
kezdet
Márai:
Naplók
Interneten
Szemelvények
Publikáció
Dunajcsik
A megtalált idő
A kezdet
Nagy
szám volt 1961-ben Gyergyai
Proust-fordításának kiadása. Megjelenésekor megvettem, erről az 1960-ban
nyitott katalógus is tanúskodik. A P-
betűnél Proust a 7. Honnan tudtam róla? Az óvári gimiben aligha volt tananyag.
Ennyi
a Proust-kollekcióm. Amikor a Jancsó Júlia fordításai kezdtek megjelenni, a
köteteket nem vásároltam meg, hanem a Szabó Ervin könyvtárból vettem ki azokat.
A Márai naplók világirodalmi
portréit 2003-ban, számítógépes korszakom kezdetén kezdtem összeállítani.
|
Proust |
A la recherche…I. |
Du coté de cehez Swann
Gallimard |
1926 |
|
|
|
Az eltűnt idő nyomában |
I. - II. Gyergyai Albert |
Európa |
1961 |
|
André Maurois |
Proust |
Szávai Nándor |
Gondolat |
1976 |
|
Réz Pál |
Proust |
|
Gondolat |
1961 |
|
G. Cattaui |
Marcel Proust |
|
Ed. Universitaires |
1958 |
MÁRAI : NAPLÓK
Proust, M. /1872 – 1922 /
1/222. Elalvás előtt, találomra, hosszú idő
után megint egyszer, Proust. Szórakozottan, figyelmetlenül kezdem olvasni: s
egyszerre megragad ez a titokzatos erő,
mely e művet megalkotta. Mert nemcsak művészete bensőségéhez kellett isteni
erő, hanem a méretekhez is, a nyersanyaghoz, e millió* betűhöz. A gyönge,
beteg test is bírta az iramot, nemcsak a csodálatos, érzékeny lélek. Ilyenkor
mindig elszégyellem magamat. Nincs mentség, nincs kibúvó – betegség,
világháború – minden kevés, mikor a munka kötelessége hív. Proust a
példa: s mind a többiek.
*Márai számolni is tudott. Ha 15 kötetet
veszünk alapul, egyenként 20 ívvel, az 12 millió karakter
1/248. Giraudoux: „Bella”. Hogyan
írta volna meg művét Proust nélkül? S mégsem „plágium”, nem is
„hatás”, amit ír, egyszerűen csak szerves szaporodása egy szellemi
tüneménynek, többlet. De Proust nélkül soha nem született volna meg ez a
többlet.
2/111. Proust, Párizsban, a parafával bélelt
szobában ráért kergetni az eltűnt időt, vagyonos volt…Gidenek birtoka
volt Cuvervilleben. Ezeket a példákat a beavatottak rezignáltan emlegették az
irodalmi kávéházakban, Pesten. Kevesen tudták, hogy a nyugati írók
egzisztenciális körülményei ritkán voltak előnyösebbek, mint a magyar írók
létezési feltételei. De a magyar író, mint az elszegényedett nemes ember,
valahogy mindig röstellt beszélni a szegénységről Nyugaton az írók bátrabban
mutogatták, hogy nincs semmijük.
3/230. Proust regényében a combray-i
polgárság nem érti, hogy a helybeli tőzsdeügynök fia, Swann, hogy járhat
látogatóba Faubourg Saint Germain szalonjaiba, miért ebédel az Élyséeben, miért
vacsorázik a welszi herceggel, - nem értik, mi szüksége van erre, mikor
„igazi polgár”, tehát abba a szigorúan zárt életkörbe tartozik,
amelyből a rangérzékű polgár nem akar kilépni, - sem lefelé, sem felfelé nem
hajlandó kilépni. A polgár szemében igazán „eltévedt fiú”, aki
hercegekkel vacsorázik, s talán még inkább „délassé” az ilyen,
mintha csavargókkal töltené estéit. De ilyen polgárság csak Franciaországban
volt, s talán még nálunk. Őseim, a szász polgárok, akik egy színes, érdekes nép
földjére jöttek, mint pionírok s aztán városokat és városi műveltséget
építettek…
3/243. Mauriac jegyzetei: Du côté de chez Proust, - példa arra,
mit érez egy jó író, mikor fogvicsorgatva kénytelen bevallani, milyen
meglepetés volt számára megtudni, hogy egy Nagy Íróval egy időben élt. Ez a
Nagy Író – Proust – különösen becsapta kortársait: műkedvelőnek
álcázta magát, a Hivatásosak így is tekintették, s ilyen kíméleti állapotban ő,
Proust, csendesen és óvatosan, belenőtt a világirodalomba.
3/298. Lehet, hogy Proustnak volt igaza, aki
azt hitte, a művész, az író igazában mindig
e g y témán dolgozik, mindig
„ugyanazt” a könyvet írja, azt a témát festi. Ő változhat, de a
téma és a műfaj, amely csak az övé, nem változik számára.
4/19o. Proust a Guermantes-rész. S Catullus
klasszikus disznóságai, Devecseri Gábor kitűnő fordításában. A hexameter nem
olyan halott ritmus, mint ma hiszik..
A prousti prózában, ebben a hömpölygésben van
valami a hexameter áradásából. Kötetlen, feloldott, prózává hígított époszi erő
ez, felvizezett hexameterek.
Repríz a Guermantes-részből. A nagymama
halálát olvasom. Kitűnő jelenet, mikor Guermantes herceg a nagymama halódásának
hírére látogatóba jön, nem törődik a családtagok fájdalmával, s a halál körüli
felfordulás közepette elfogulatlanul cseveg arról, - az előszobában! –
hogy ő sokkal előkelőbb ember, mint a Charteresi hercegnő, aki pedig királyi
vérből származik. Proust e gúnyos részletekben teljesen fölényes, ilyenkor valóban
prousti: nem mindig az, mikor bölcselkedik, vagy analizál. De a legkülönb
talán, mikor leír valamit, vagy valakit: egy képet, egy embert. Színei,
rajzolási képessége, mindez utolérhetetlen. Újraolvasni Proustot, különös
élmény! Mint mikor a szerelem első zavara elmúlik, s az ember látni kezdi azt,
akit szeret, orrát, szemölcsét, kéztartását. Csaknem izgalmasabb ez, mint az
első, zavaros, ködös élmény.
4/272. Prousthoz, mint bizonyos zenékhez, idő
kell, amíg az ember idegrendszere átveszi hangját, dallamát: negyven-ötven
oldalt kell olvasni előbb ahhoz, hogy hallani kezdjük a hangját. Akkor aztán
nem enged el.
4/310. Proust. A Du côté de chez Swann vége felé. Milyen káprázatos az írói erő,
hogy ilyen emberekkel, mint a sznob Swann, a ringyó Odette és a vacak
Verdurinék: az életben egyetlen óra hosszat sem volnék hajlandó együtt lenni.
De Proust akaratából hetek óta együtt élek ezekkel az emberekkel, sorsuk,
alpári sznobizmusuk, lényük ordenárésága, minden érdekel, szavaik és
véleményeik visszhangoznak bennem. S amellett valamilyen rovartani hűséggel
írja le a különös bogarakat, csaknem szárazon, szakszerűen. Förtelmes nép, még
csak nem is nagyszerűen bűnös, nem, közönséges és aljas, ez minden, s nem tudom
a könyvet letenni.
5/63-64. Francia folyóiratot küldenek
Párizsból. Gide és Proust levélváltását adja közzé a lap, 1914-ből, az időből,
mikor Proust nagyjából megalkotta már az „Elveszett idő „ /sic!/
legfontosabb köteteit, s Gide bocsánatot kér, mert a Nouvelle Revue Française
fatális tévedéssel – melyben ő, Gide sem volt ártatlan, -
visszautasította a kéziratot. A levelek hangja valóban érdekes: Gide mindvégig
a szakmabeli marad, elismerése is fölényes: Proust a nagy műkedvelő e
levelekben, aki elfogadja Gide szakmai fölényét. De az idő még nem döntött ebben
a perben.
7/12. Proust, Jean Santeuil. Az ifjúkori, vázlatos mű magával ragadó, mint egy
zenei kompozíció. Ezeken az oldalakon először szólalnak meg a „Temps
perdu” / pontosan: A la recherche du temps perdu. B.G. Felesleges, ezt
nyílván Márai is tudja/ fugái, szólamai. Millió szóval csak a szükségeset
mondja, mint később, a teljes műben. De ehhez a mutatványhoz kell az is, hogy
az író ismerje olvasóit, tudja, kihez beszél? Feltétlen intimitás kell ehhez a
stílushoz. Ez hiányzik Amerikában. Itt az író nem látja olvasói arcát, a
sötétbe beszél Henry James, Eliot és még sokan mások, ezért szöktek meg innen.
7/203. A Temps
perdu olvasása közben a csodálatos szimfóniából kihangzik egy kérdés: mi az Idő? Térfogat vagy energia? Az
író nem fogalmazta meg a kérdést, sem a fizikusok. De lehet, hogy ez a kérdés,
aminek perspektívájában az emberi sors értelmet kap
Márai az időről: 11/88. Egyáltalán nem
biztos, hogy van „Idő”. Az ember kínjában feltalálta ezt a fogalmat
– később elnevezte térfogatnak – mert a világ nem fért el az
„abszolút” időnemben. De ez az idő lehet segédfogalom és rögeszme
is. Mert ha van Idő, akkor van Kezdet és Vég is – de semmi bizonyságunk
nincs arra, hogy van Kezdet, amelyet Időben lehet mérni, és mi volt
„elébb”? A Kezdet és az Idő
előtt? Valószínűbb, hogy az evangelista
ezt jobban tudta, amikor bejelentett, hogy „Kezdetben volt az Ige és az
Úr lelke lebegett a vizek felett”. Ez érthetőbb.
8/201. Viszontlátás: Proust. /Sodome et Gomorrhe, harminc év után újra
/. A prousti mű olyan, mint egy tündérmese. De ezt a tündérmesét nem a felnőtt
meséli a gyereknek, hanem egy gyermek meséli a felnőtteknek. Ez a gyerek
/Proust/ rendkívül élelmes, értelmes, kaján fiúcska, aki lelkesen, lázasan
mondja el, amit leselkedés közben megtudott a felnőttekről Hogyan élnek,
hazudnak, kéjelegnek, gonoszkodnak a felnőttek? Benézett a kulcslyukon, elbújt
az ágy alatt, elrejtőzött a hálószoba ablakfüggönye mögött, mindent látott és
hallott és most elmondja - lihegve, lélegzetvétel nélkül, csillogó szemmel –
amit a varázsos és gonosz világban látott. Közbül gyermekesen henceg is,
dicsekszik azzal, amit itt-ott megtudott, felszedett: beszél képekről,
zeneművekről, tájakról, ahogy ezt a felnőttektől – akik nem ügyeltek a
gyerekre, szabadon beszéltek előtte – hallotta. Ez a tündérmese tele van
gyerekes gonoszsággal: elhadarja, ahogyan utánozták ők, a gyerekek a
felnőtteket, amikor az árnyékszéken pajkos játékokat játszottak, ahogy a
kulcslyukon át látta, mit művelnek egymással a felnőttek, amikor pajkosak? Van
valami ezeregyéj-szerű ebben a tündérmesében. A csillogó szemű, értelmes és
ideges gyerek kéretlenül, sebes szóval mesél a felnőtteknek, akik fanyar
elragadtatással hallgatják és van, aki azt gondolja: „Jobban kell
vigyázni”.
8/219. Néhány nagy alak a Proust-tündérmesében:
Guermantes hercegnő, aki nem „nyájasan leereszkedő”, amikor leül
trécselni Párizsban a sarki kofával, hanem őszintén egy szinten érzi magát,
mert mindketten ahhoz a franciasághoz tartoznak, amelyen belül vannak
társadalmi különbségek, - egyik hercegnő, a másik kofa – de nincs emberi
különbség: mindketten részei egy testnek, a franciaságnak. És Françoise, az
öreg cseléd, - kegyetlen, kapzsi, nem bocsátja meg az urak gyöngéit, -
berzenkedés és tiltakozás nélkül tudja, hogy mindig voltak és lesznek urak
– és aztán lesznek mások, akik nem urak, csak úgy tesznek. Elismer egy
hierarchiát, amely felett ő, a paraszt cseléd, a maga módján irgalmatlanul
uralkodik, akkor is, amikor szolgál. A prousti menazséria másik nagy alakja St.
Loup, a monoklis arisztokrata / a múlt századvég arszlánjai, a dandyk még
monoklit viseltek /. Proust leírja a St. Cyrbennevelt, kitenyésztett francia
úrfit, aki a kötelező katonai szolgálatot sportszerű időtöltésnek fogja fel. De
ez az arrogáns, effeminált francia dandy-katonatiszt a két világháborúban nem
viselt monoklit, nem kért felmentést, hanem mindenütt az első élvonalban /van
második élvonal? B.G./ harcolt…
9/101. Proust, Textes retrouvés. Kísérletek a
századvég éveiből, újságokba /Gaulois, Figaro/ írott beszámolók társadalmi,
művészeti jelenségekről. Egy fiatal virtuóz ujjgyakorlatai, de a hangütés már
biztos...egy nagy tehetség területen kívüli privilégiummal ajándékozza meg a
szereplőket. Ezek a hercegnők, sznobok, különc kéjencek nem torzak, mert Proust
függetleníti őket a kortól és a társadalomtól, amelyben élnek. Szuverénül
egzotikusak.
9/128. Proust. A zseniális olyan erővel
lobban fel a majdnem-nyomorék testben, hogy letiporja azt, ami beteges, és a
legnagyobb szellemi erőfeszítésre készteti. Proust halála, mintha egy
beretválatlan angyal halna meg, aki utolsó pillanatig asztmás melléhez szorítja
a hárfát.
12/214. Proust – Maurois könyvének
néhány új levél-adata szerint – ifjú korától rejtegette homoszekszuális
hajlamait és élményeit: először szülei és családja elől, később barátai és
társadalmi ismerősei elől. Gide, aki hivalkodóan volt homoszekszuális, nem
értette ezt az önmegrovó szemérmet, s néha beszéltek erről Prousttal. Ez a
titkosság, rejtőzés megmérgezte életét. Asztmájának,
„légszomjá”-nak egyik oka lehetett ez a rettegő titoktartás.
Maurois könyvének utolsó oldalai meggyőzőek.
A haldokló Proust már tudta, hogy ő Proust: kevéssel elébb a világ is, Proust
is kételkedtek ebben. Halála olyan tökéletes volt, mintha ő írta volna.
Belehalt a regénybe, a proustiasságába, utolsó időben az élete és műve már
teljesen, szervesen eggyé olvadt.
Jeyzeteimből:
07. 07. 23. Amikor Proust megfog, jó Márait
olvasni. Az apropó: a hálón megtaláltam mind a 15 kötet szövegét, eredetiben.
Nem találtam magyar fordítást és Dezsőnek a madelein-jelenetet leírtam
magyarul. Próbáltam beleolvasni a Sodomába.
Hát az bizony keményebb dió.
A Tiszatáj 2001. 10. számában Ördög Ottó paródiákat közöl, köztük
Proustot is:
…bizonytalanságom tükörképe, melyet az
Időbe nézve látok időnként. Néztem a számlapot, hány órát voltam távol, mennyi
maradt ki örökre életemből és hogy milyen hosszú ideig tartott az álom,
amelyről csak akkor tudtam meg, hogy volt, amikor már sehol sem volt…
Albertine nincs többé Atlantisz, 2005.
Ford: Jancsó Júlia
/144/ Minden egyes régi nap letétbe helyeződik
bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van
egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog
kikérni…Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A
hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket…
/159/ Ahogy van térgeometria, van
időpszichológia is, melyben a „síklélektan” számításai már nem
bizonyulnának pontosnak, hiszen nem számolnánk bennük az idővel, azaz az Idő
egyik formájával; a felejtéssel…fokról fokra elpusztítja bennünk a tovább
élő múltat…
/162/…egyik sem egyenes, mert a feledés
csakúgy, mint a szerelem, nem szabályosan halad…
/200/…bár a feledést az idő hozza meg
fokozatosan, a felejtés maga is mélyrehatóan átalakítja az idő fogalmát. Az
időben éppúgy vannak optikai csalódások, mint a térben…az időbeli
távolságok itt összeszűkültek, ott megnyúltak, s emiatt hol jóval távolabb
éreztem magam a dolgoktól, hol jóval közelebb hozzájuk, mint valójában
voltam…
08. 02. 19. Van akit nem fog meg Proust.
Ilyen Lengyel József, aki 1955- 75 noteszeiben ezt írja /216. old./
<< A király meztelen. Azaz Proust.
Proust a sznobizmus enciklopédiája. És
„finom” emberei is vulgárisak. A mélységei laposak,
művészetszemlélete bután – finomkodó. Mikrovilága felfújt és unalmas, és
Gyergyay a fordító méltó hozzá sznobizmusban.>>
Sajnálom Lengyelt. Nem elég, hogy megjárta a
SZU lágereit, még Proustot sem érti.
Máraitól több P-idézet olvasható a
Nalójából a Proust-fejezetemben.
Illyést korábban nem találtam, most pótolnám::
Illyés: Naplók, 1979-1980., Századvég, 1994..9. oldal
"Amikor az emberek fölfedezik a természetet, nemcsak a festészet van tele
tájképekkel, hanem a regény is. Mi unjuk már Walter Scott vége-hosszatlan
tájleírásait, de az embereknek a regényben is újdonság volt.
Átlapozzuk sok helyen Zolát is.
Egysíkúnak találjuk már őt is. Már.már laposnak.
Miért mélyedek bele viszont Proustba?
Mert ő nem egysíkú. Keresztmetszeteket ad.
Fölbontja az időt is."
INTERNETES KORSZAK
Szemelvények
PROSTOUNAUTA Dunajcsik
kifejezése. A Proust-rajongókat nevezik így.
Hibát
találok Gyergyai fordításában: Eltűnt I. Európa 1961. 43. old.
Coefficient social = társasági
együttható –nak fordítja. Az első
jelentést vette, a 2. tényező
Proust-paródia
jelenik meg a Tiszatáj-ban /Az alábbiakban idézem/
A Révai Lexikont fellapozom. 1922. 15. kötet
O – R betűknél semmi
Proustról.
20.
utolsó
STIERLE,
KARLHEINZ:
A világ fabulája.
Nagyvilág,
XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002.
április.
[Tanulmány. Ovidius Átváltozások, Dante Isteni Színjáték és Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában -
a világ fabulái.] Szemle. Schein
Gábor fordítása.
Les citations La prisonnière
/ A
fogoly lány/ Egy francia honlapról
«Si tranquille qu'on se croie quand on aime, on a
toujours l'amour dans son coeur en état d'équilibre instable.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«La jalousie finit ainsi faute d'aliments et n'a tant duré
qu'à cause d'en avoir réclamé sans cesse.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«La possession de ce qu'on aime est une joie plus
grande encore que l'amour.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«On a dit que la beauté est une promesse de bonheur. Inversement
la possibilité du plaisir peut être un commencement de beauté.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«L'accouplement des éléments contraires est la loi de
la vie, le principe de la fécondation, et comme on verra, la cause de bien des
malheurs.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Souvent les femmes ne nous plaisent qu'à cause
du contrepoids d'hommes à qui nous avons à les disputer.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«On déteste ce qui nous est semblable, et nos propres
défauts vus du dehors nous exaspèrent.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Mort à jamais ? Qui peut le dire ?»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«La constance d'une habitude est d'ordinaire en rapport avec son
absurdité.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«La jalousie n'est souvent qu'un inquiet besoin de
tyrannie appliquée aux choses de l'amour.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Autrui nous est indifférent et l'indifférence
n'incline pas à la méchanceté.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Le témoignage des sens est, lui aussi, une opération de l'esprit
où la conviction crée l'évidence.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«L'irresponsabilité aggrave les fautes.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«On n’aime que ce qu’on ne possède
pas tout entier.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«La musique est peut-être l’exemple unique
de ce qu’aurait pu être - s’il n’y avait pas eu
l’invention du langage, la formation des mots, l’analyse des idées
- la communication des âmes.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«L'amour, c'est l'espace et le temps rendus sensibles au coeur. »
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«L'univers est vrai pour nous tous et dissemblable pour
chacun.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Les choses dont on parle le plus souvent en plaisantant sont
généralement celles qui ennuient, mais dont on ne veut pas avoir l'air ennuyé.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«On ne supporte pas toujours bien les larmes qu’on fait
verser.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
«Nous trouvons de tout dans notre mémoire. Elle est une
espèce de pharmacie, de laboratoire de chimie, où on met au
hasard la main tantôt sur une drogue calmante, tantôt sur un poison dangereux.»
[ Marcel Proust ] - Extrait de La prisonnière
Présentation de l'éditeur: /A kiadó ajánlása/
|
Fiches de lecture |
|
|
|
Ördög Ottó: Az eltűnt madeleine nyomában, Tiszatáj,
2001.10
...bizonytalanságom
tükörképe, melyet az Időbe nézve látok időnként…Első teendőm az volt,
hogy az órára néztem.. Néztem a számlapot, hány órát voltam távol, mennyi idő
maradt ki örökre életemből és hogy milyen hosszú ideig tartott az álom,
amelyről csak akkor tudtam meg, hogy volt, amikor már sehol sem volt...A
következő elmúlt pillanatban megremegtem, mert úgy
éreztem valami rendkívüli történik velem, bennem, nekem.
Hiányérzet áradt el rajtam, betöltve egész bensőmet, hogy valami már nincs,
hogy ami volt, az sose volt, ráadásul el is veszett, hogy már
csak…./Rövidítette: B.G./
|
|
Fülöp
Erika Hatvani István Szakkollégium
NÁRCIZMUS ÉS ESZTÉTIKUM MARCEL PROUST AZ
ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN CÍMŰ REGÉNYÉBEN
Proust hétkötetes regényének különös aktualitását
adja, hogy sok évtizedes szünet után végre az eddig lefordítatlanul maradt négy
kötet is lassan hozzáférhetővé válik magyarul, hála az Atlantisz kiadó Veszedelmes
viszonyok című sorozatának.
A 20. századi regényirodalom egyik meghatározó fontosságú műve Proust
regényfolyama, melyben a ,,regényiség'' átértékelődésével találja szembe magát
az olvasó. Az életet többé nem annyira az ,,objektív'' valóság eseményei
határozzák meg, mint a nézés, látás és megértés. A szubjektum többre értékeli
azt, amit az évszázadokon áthagyományozódott műalkotások mondanak neki, mint az
őt körülvevő valós személyek szavait. Minden az esztétikum körül forog,
idevezet az ,,Ismerd meg önmagadat!'' ősi parancsa is: a mű nem önmagában értékes,
csak a személyiség rávetülő képe emelheti ki örök igazságát. A tükör
problematikája sokat foglalkoztatta a múlt század irodalmárait, de a kérdés nem
avul el, sőt, igazsága folytonos újraértékelésre késztet. Az alkotás tükör úgy
az alkotó, mint a szemlélő számára, s a befogadó nem tagadhatja, hogy valójában
önmaga áll minden keresés kezdet- és végpontján.
|
|
||
|
|
||
Karlheinz Stierle A világ fabulája
OVIDIUS, DANTE ÉS PROUST, AVAGY: AZ IDŐBELISÉG ÉS AZ
ÖRÖKKÉVALÓSÁG
Tudományos
bizonyosságaink ingatag alapjáról szóló rövid elmélkedésében Friedrich
Nietzsche arról beszélt, “miként vált a valós világ fabulává”. A
világ fabulája Nietzschénél kétértelmű kifejezés. Egyrészt az emberi öncsalásra
vonatkozik, de Vico és Rousseau nyomán kész arra, hogy elismerje, a fikciónak
is megvan a maga valósága: “Miért ne lenne a világ, amely bennünket
illet, fikció?” De ha világunk fabulává vált, bemutathatjuk-e másképpen,
mint fabulák és fikciók segítségével? Nietzsche gyökeres szkepszissel vezeti be
a világ poétikus megközelítését, ami egyszersmind a filozofálás eseménye is.
Hiszen pontosan annyi fabula van, ahány pillantás vethető a világra. Ennek
ellenére megteremteni a világnak egy olyan fabuláját, amely minden jelenségében
teljesnek bizonyul, ez hallatlan vállalkozás, és a költészet számára a
legnagyobb kihívás.
Európa
irodalmi hagyományában három rendkívüli mű olyan konfigurációjával találkozunk,
amelyeket a szó legszigorúbb értelmében a világ fabuláinak nevezhetnénk:
Ovidius Átváltozások, Dante Isteni Színjáték és Marcel Proust Az
eltűnt idő nyomában című művéről van szó. E különböző irodalmi korszakokban
keletkezett három mű között több a kapcsolat, mint bármelyikük és a saját koruk
egyéb alkotásai között. Mindhárom mintegy mértéke annak, hogy mit érhet el a
költészet, ha a világot fabulává kívánja változtatni.
Az időtlen megjelenése
Mindez
először is azt jelenti, hogy e művek az elbeszélést lehetőségeinek határaiig
kiszélesítették. Az elbeszélés, legyen az mítosz, történet vagy regény, a
világnak mindig csak egy szeletét ragadja meg. A világ fabulájának viszont
radikálisan fel kell tennie a világ időbeliségének és örökkévalóságának
kérdését. E szempontból vizsgálva az elbeszélésnek minden formája elégtelen. A
világ fabulája az elbeszélhetőség válságát idézi fel, hiszen egyaránt fel kell
esküdnie az időre és az örökkévalóságra. Ovidius Átváltozásokja mutatja
az idő dramatizálását, kicsúcsosodását és a történeteknek az időtlenbe való
átváltozását. Az időnek az időtlenbe való átváltozására a legszebb példa
Apollón és Daphné szerelme és a nimfa babérrá való átváltozása. Látjuk a
vágytól lángra lobbanó istent és a menekülő nimfát, aki abban a pillanatban,
amikor Apollón azt hiszi, hogy az övé lesz, a babér időtlen alakját ölti
magára:
Így
csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge
leánykebelét friss kéreg övezte.
Fürtjei
lombokká, fordult két karja faággá;
a
lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát
lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.
(Devecseri
Gábor fordítása)
A
mozgásnak és a mozdulatlanságnak ez az egyidejűsége az átváltozás pillanata.
Dante Isteni Színjátéka a világnak olyan fabulája, amely újra és újra
nyomatékosítja kapcsolatát Ovidius Átváltozások-jával. De az idő
és az időnkívüliség viszonya itt sokkal összetettebb. A pokol elátkozott
lelkeinek legnagyobb büntetése, hogy örökké ismétlődve át kell élniük időbeli
életüket, főként azt a pillanatot, amely a túlvilág reményét elrabolta tőlük.
Megváltatlan rögzítettségük rossz örökkévalósága olyan változó színjáték, amely
Dantét, a világ vándorát, mélyen megindítja. Minden elátkozott időbeliségének
rejtvénye, mielőtt ez az időbeliség elbeszéléssé nem sűrűsödik. Dante továbblép
az örökkévalósággá merevedett időbeliség világából, és a legmagasabb
boldogságnak abba az állapotába emelkedik, amelyben a Paradicsom lapjain
megpillantja Isten arcát, az örökkévalóságnak eme tökéletes megjelenését. Dante
azonban a legnagyobb intenzitásnak ebben a pillanatában elveszíti tudatát, és
visszatér az időbeliség világába, amelyben hallatlan tapasztalatainak csak
határozatlan emlékeit őrizheti meg. Ha a pokolban az időbeliség világa sub
specie aeternitatis jelent meg, akkor most az örökkévalóság sub specie
temporis. Dante az elveszett örökkévalóság keresése közben olyan költővé
válik, aki az elképzelt dolgokban a kihunyt emlékeket keresi.
Ahogyan
az Isteni Színjáték Ovidius Átváltozásokjára felel, úgy felel
Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyama Dante költeményére. Az
örökkévalóság jegyében telő idő és az idő jegyében álló örökkévalóság, a dantei
tapasztalatnak ez a kiazmusa Proustnál az emlékezetben visszanyert idő
örökkévalóság-tapasztalatává alakul. A lineáris idő az emlékezet számára
egyidejűséggé alakul, amely a tudat valóságaként immár nem felel meg a külső
valóságnak.
A mű akarása
A
világ fabulája a világ számára mindenekelőtt mű, legyen az, mint Ovidiusnál és
Danténál, egy teremtő isten mesterműve, vagy, mint Proustnál, az emlékezet
alkotása. Ám a költői mű, amelyben a világ fabulája kifejeződik, nem egyszerűen
a világot igyekszik műként bemutatni, sokkal inkább saját képét akarja
konstruktív módon létrehozni. Ovidiusnál csakúgy, mint Danténál és Proustnál a
mű akarását érzékeljük, ami a műtől a legmagasabbat követeli. A mű Ovidius Átváltozásokjában
ébred először önmaga tudatára. Az első könyvben a költő részesévé tesz
bennünket annak a pillanatnak, amikor egy isten formát ad a világnak a
káoszból, még mielőtt Prométheusz az istenek képére megformálta volna agyagból
az embert.
Ezután
következik az átváltozások, a formáról formára való átmenet hosszú története
Ovidius saját jelenéig. Az átváltozás mindig egyetlen embert ragad meg nevének
egyszeriségében, és az élőlények, a madarak, a virágok, a fák és az állatok
nembeli példájává változtatja. A világ fabulája a szavak korában a nevek korára
emlékeztet. Ehhez költészetre van szüksége. És végül egy újabb átváltozásra.
Hogy a világ fabulájából költői mű legyen, és a tartam örökkévalósága a mű
örökkévalóságává váljék, amely megszünteti magában az átváltozások
időbeliségét. A költészet a legmagasabb fikcióvá válik, amely a teremtő isten
eredeti fikciójára felel. Ovidius “örök dalát” (perpetum carmen)
amaz istennek a hatalmas gesztusával kezdi, aki a káoszt világgá rendezi, és
annak a szerzőnek a győzelmes gesztusával fejezi be, aki megteremtett egy olyan
költői művet, amelynek tartóssága még Jupiter számára is kihívást fog
jelenteni:
Véget
egy isten adott, meg a jobb természet, e harcnak:
elszakított
égtől földet, vizeket meg a földet,
hígabb
égi leget sűrű légtől elkülönített.
Ezt
alkotta, s a vak halmazból ő kiemelte,
s
rakta helyükre, szilárd békével fűzte is össze.
(Devecseri
Gábor fordítása)
A
mű eszménye Danténál is emfatikus jelentőségre tesz szert. A túlvilág három
tere, a pokol, a purgatórium és a paradicsom megfelel a Színjáték három
részének; és e hármasság a legegyszerűbb poétikai mozgásokat is meghatározza a
terzina formájában. A mű itt is fikciónak bizonyul, kettős értelemben: miközben
elbeszéli a világ fabuláját, maga olyan konstrukció, amely a konstrukcióra
irányuló racionális akaratból származik. Ovidius perpetum carmene szent
költeménnyé (sacro poema) válik. Dante, a költő, elveszítette az örökkévalóság
hallatlan tapasztalatának emlékét, poétikai kapcsolatok segítségével kell
megpróbálnia megtalálni.
Így
bizonyos értelemben Dante egész Színjátéka nem más, mint
hivatásának története. A Színjáték utolsó pillanata e hivatás
működésének kezdete. Proust, vagy inkább Marcel, aki az elveszett idő nyomába
indul, de az író hivatásának keresésére is, átveszi Dantétól az örökkévalóság
keresésének modelljét. Ahogyan Danténál, Proust művében is egybeesik a mű és az
előtörténet, a keresés és a keresés tárgya. Hosszú kerülők után az elveszett
idő keresése elérkezik ahhoz a döntő pillanathoz, amikor az újra meglelt idő a
megalkotandó mű tulajdonképpeni feladatának bizonyul, és e mű éppen az, amelyen
az imént keltünk át. A mű az a hely, ahol egy pillanat intuíciója örök formát
nyerhet, ahol az időnkívüliség az önmagára reflektáló emlékezet
tapasztalataként a mű immanens örökkévalóságába fordul át.
Ha
a mű az a hely, ahol a világ fabulája megjelenik, akkor egyszersmind az a hely
is, ahol a művészet láthatóvá teszi önmagát. Ez ennek a bámulatos
konvergenciának a harmadik aspektusa.
Az
Ovidius-kutatás, úgy tűnik, az Átváltozások nagy témáinak egyikét kevés
figyelemben részesítette: e téma a művészetek születése. A nevek korában
születnek meg azok a művészetek, amelyek egyedül képesek még jelenvalóvá tenni
a szavak korában a nevek korát, amelyből származnak. Ovidius ellentétes utat
jár be: a szavak korából visszalép a nevekébe, hogy meglelje azt a pillanatot,
amikor a művészetek megszülettek. Prométheusz, aki az embert megformálta, a szó
elemi értelmében az első művész. Prométheusz megkettőzi magát Pügmaliónban;
Nárcisz és Ékho szerencsétlen párosa pedig két olyan művészet tapasztalatával
szolgál, amelyek a médium redukciójában jönnek létre. Amikor Nárcisz
megpillantja arcát a forrás tiszta vizében, egy önmagától eloldott képet lát,
amely a tovarohanó víz felszínén lebeg. Ez a festészet ősjelenete. Ékho viszont
tiszta hangzás, muzikalitás, amely eloldódott testiségétől. Apollón abban a
pillanatban válik költővé, amikor Daphné eltűnik előle és babérrá változik.
Syrinxből, a nimfából, aki elmenekül Pán elől, nád lesz, a nád pedig sípként
szólal meg. Pán feltalálja a zenét, hogy a síppá változott nád segítségével
jelenvalóvá tegye a náddá változott Syrinxet. A művészet jelenvalóvá teszi, ami
tiszta távollét lett.
Dante
abban is Ovidiustól merítette az ihletet, hogy fabulájának olyan formát adott,
amely művészi ábrázolás minden lehetőségére reflektál. Míg azonban az
Átváltozásokban a művészetek születéséről szóló történetek a
mű egészében szétoszlanak, Danténál a művészet különféle megnyilvánulásaival
való találkozás a purgatóriumra korlátozódik, amely egyaránt ellentétes a pokol
változtathatatlanságával és a paradicsom örökkévalóságával. Dante itt
találkozik a zene emlékeket idéző varázsával, itt tapasztalja meg a látható
beszéd erejét a keresztény alázat jeleneteit ábrázoló reliefen, amelyet maga
Isten faragott, és amelyeken a gőgösök lehorgasztott fejjel vonulnak el.
Találkozik költőkkel is, és a velük való beszélgetésben szó esik arról is, mi
kölcsönöz erőt saját költeményének. Vajon mi az oka annak, hogy Dante a
szépművészeteket, egységüket és különbségeiket, ilyen nyomatékosan éppen a
megtisztulás szigetén gyűjti össze? A megtisztulás szigete az átmenet helye két
olyan világ, a pokol és a paradicsom között, ahol semmi sem változik. És vajon
nem átmenet-e maga a művészet is? És így vajon nem a purgatórium nagy
metaforája-e, ahogyan a purgatórium pedig a művészet metaforája?
Ahogyan
az Átváltozásokban és az Isten Színjátékban, Proust
regényében is hangsúlyosan jelen vannak a művészetek: a zene, a festészet, a
szobrászat, a költészet, az építészet, a színház és a kertépítés. A művészetek
és azok viszonya az emlékezethez a regény középpontjában állnak. Marcelnek,
költői hivatását keresve, először a művészet lényegét kell megértenie, mielőtt
meglelheti saját művészetét. Egyetlen más modern regény sem utal ennyi
irodalmi, festészeti, zenei, építészeti, színpadi, textilművészeti, sőt
tájművészeti alkotásra, mint Az eltűnt idő nyomában. A regény bizonyos
értelemben egy elképzelt múzeum. A világ fabulává lett, amennyiben időn
kívülivé változott, de ez a fabula átváltozása során művé kíván válni. Mit
jelentenek tehát a művészetek és a művek az emlékezet számára, amely, hogy
megvalósuljon, maga is művé változik?
Az emlékezet
A
regény befejező részében, A megtalált időben, Marcel hosszú
távollét után visszatér Párizsba. Guermantes-ék palotájának udvarán, ahová
meghívták, nekiütközik egy járdakőnek, és hirtelen a boldogság erős érzése
keríti hatalmába, aminek eredete rejtve marad előtte, olyan érzés, amely valaha
már átjárta abban a pillanatban, amikor a hársvirágteába mártott
Madeleine-keksz megnyitotta előtte Combray-ban töltött gyermekkorának elveszett
világát. Most, tudatának nagy megerőltetése nyomán, előcsalja emlékezetéből egy
velencei utazás aprócska részletét: a Szent Márk-katedrális keresztelőkápolnája
előtt a járdán volt egy kis gödröcske. A boldogság oka, hogy e két pillanat,
amelyek önmagukban teljesen kontingensek, hirtelen egyidejűvé válik, ami e két
pillanatot kiemeli az idő kontingenciájából. A velencei kő így válik “az
emlékezet roppant épületének” zárókövévé.
Proustnál
mély rokonság áll fenn az emlékezet és a mű időn-kívülisége között. De ez nem
minden. Úgy tűnik, hogy Proustnál azért játszanak különleges szerepet a
műalkotások, mert ezek képesek a megélt pillanatokat az emlékezetként való
újjászületésre előkészíteni. Ha egy kapcsolat megteremtődött, amely valami
elveszett, múltbeli dolgot újra mozgásba hoz, akkor a műalkotás tapasztalata
által elképzelt pillanatok lesznek azok, amelyek az újra megtalált emlékek vagy
“a létnek az időtől eltávolított töredékei” köré gyűlnek. A mű
időnkívülisége idézi fel a megélt pillanatot, és emeli ki a múló jelenségek
sorából. A mű teszi őket átláthatóvá a pillanat számára: de éppen a pillanat, a
mű és a mű időnkívüliségének összekapcsolása menti meg a pillanatot az
emlékezetben való újjászületés számára. Mindez pedig újra csak azt követeli,
hogy a pillanat művé alakuljon.
Az
emlékezet minden világában, amelyeket Proust hatalmas művében egymás után
megteremt, a műalkotások a legkülönbözőbb módokon töltenek be jelentős
szerepet. Az emlékezet első, zárt világában, amelyből minden további kibomlik,
Marcel gyermekkorának Combray-ában, a jó-éjt-puszi pillanatát a művészet két
megjelenése veszi körül, amelyek e kis eseménynek mély jelentést kölcsönöznek.
Az a pillanat, amely a lefekvést megelőzi, minden este a laterna magicáé, Golo
és brabanti Genevieve történetét vetítik. A laterna magica egyszerű modellje a
harmadik dimenziónak, amely művészet és a megélt pillanat egymásra
rétegződéséből megszületik. Annak az estnek az emléke, amikor Marcel anyja első
alkalommal nem a megszokott jó-éjt-puszival köszönt el, eltéphetetlenül
összekapcsolódik azzal az emlékkel, amikor az anya, hogy megnyugtassa
zavarodott fiát, egész éjszaka George Sand François le Champi című
regényéből olvas fel neki, és Marcel így tapasztalja meg először azt a mély
boldogságot, amelyet egy pillanat és egy olvasmány elképzelt valóságának
kapcsolata ébreszt. De Marcelnek a világgal való első ismerkedéseit is a
nagymamától kapott képeslapok közvetítik, amelyeken festett városok és tájak
reprodukciói láthatók, többek között Tiziano egyik velencei képének
reprodukciója is, amely elsőként ébreszt vágyat a gyerekben egy város iránt,
ahová Marcel csak jóval később jut majd el.
Az
emlékezet új dimenziója és a műalkotások világához fűződő mély kapcsolata nyílik
meg abban a pillanatban, amikor a tea és a Madeleine-keksz profán csodája által
egy új Combray születik meg, amely most már az időben lépett elő. Ahogyan a
laterna magica katalizátorként hatott a gyermeki félelmek emlékezetére, úgy
válik most a kisváros fölé magasodó templom az emlékezet időn-kívüliségének és
művé való átváltozásának metaforájává. A templom mint az idő formája az idő
transzcendenciáját jelöli az időn belül. Combray-t Marcel olvasmányai
világítják meg, kivált Bergotte, a költő és regényíró művei, amelyeket először
olvas. Combray világában Marcel, hála azoknak a képeslapoknak, amelyeket Swann
rendszeres látogatásaira magával hoz, megismerkedik Giottónak az erényeket és a
bűnöket ábrázoló allegóriáival, amelyek az Aréna-kápolnában láthatók Tiziano
velencei képével együtt; ezek az allegóriák Marcel Velence utáni vágyának
forrásaivá lesznek, amelynek témája az egész regényen végighúzódik. A Giotto
által megfestett erények és bűnök az első profán leckéjét adják annak, hogy
mindkét dologban mindig jelen van az ellentéte is. A műalkotás és a világ
áthatja egymást, amikor Swann Giotto szeretetéről beszél, és közben a nagyanyja
egyik konyhalányára gondol.
Combray
világa alkotja az emlékezet épületének alapját, és központi szerepet kölcsönöz
az irodalomnak, a festészetnek és a szobrászatnak az elveszett idő életre
keltésében. Swann világának bemutatásával és Odette de Crécy iránti
szerelmével, akit később feleségül vesz, a zene győzelmesen bevonul az
emlékezés világába. A Vinteuil szonátái oly maradandóan összekapcsolódnak
Odette jelenlétével, hogy még akkor is képesek újra meg újra felidézni, amikor
Swann szerelme már régen kihunyt. Ahogyan Danténál Casellas dala, Swann
esetében Vinteuil szonátái ébresztik fel a legmélyebb emlékeket.
Velence - a zárókő
Combray
és Swann világát a nevek világának feloldódása követi, és ami a helyén
megszületik, az már az aurájukat vesztett szavak világa, amelynek
középpontjában Marcel és Odette de Crécy kétszeri találkozása áll, abban a Bois
de Boulogne-ban, amely ezáltal mitikus tájjá mélyül, hogy Akácsorában már-már
megelevenedni látszik az Aeneis mirtuszerdeje. Emez átváltozás során
valószínűtlen fény vetül azokra a szépségekre, amelyek szinte már önmaguk
árnyékai, még mielőtt egy új jelen az árnyékok árnyává változtatja őket. Az
emlékezetnek újabb és újabb világai követik egymást, és az elveszett idő mindig
műalkotások időnkívüliségébe húzódik vissza, hogy bennük nézzen szembe saját
feltámadásával. Balbec világa, ahol Marcel Albertine-nel találkozik, újra a
festészet és különösen Carpaccio, velencei festő jegyében áll, de ugyanígy
jelen van benne a textilművész Fortuny is, aki Carpaccio festett
brokátkárpitjait ismét életre kelti. Az Albertine-nel töltött közös élet, a
fájdalmas, kétségbeesett féltékenység, amellyel Marcel megpróbál behatolni
Albertine rejtett leszbikus hajlamainak titkába, nyitottá teszi őt a művészet
legmélyebb megtapasztalására, ami Vinteuil posztumusz szeptettjében nyilvánul
meg, ahogyan nem sokkal korábban Bergotte, a költő, megpillantva Vermeer van
Delft egyik képét, megérzi az abszolút művészet jelenlétét és ezzel együtt
saját kudarcát, hogy aztán a kiállításon holtan essék össze.
Miután
Albertine elmenekül, és leesvén a lóról meghal, Marcel végre megvalósíthatja
régóta tartogatott álmát, elutazhat Velencébe. Velence az emlékezet utolsó
világa, pontosabban az emlékezet épületének záróköve. E valószínűtlen szépségű
város az emlékezet helyévé válik, minden szintjével és rétegével együtt.
Velence, amely maga is műalkotás, olyan érzést kelt, mintha ki lenne emelve az
időből, és mégis magába zárná azt. A mű és az emlékezet időnkívülisége
megfelelése Velencében jut el csúcspontjára. Velence emlékeztet Combray-re és
Balbecre, és Marcel számára e két hely elképzelt szintézisét alkotja. Velence
azonban egyszersmind elképzelt színház is vagy laterna magica, amely
felébreszti a múlt árnyait. Megnézve Carpaccio A gradói vén, amint egy
megszállottat gyógyít című festményét, Marcel ráismer arra a kabátra,
amelyet Albertine viselt, mielőtt elhagyta. Padovában, az Aréna-kápolnában
végre megláthatja Giottónak az erényeket és a bűnöket ábrázoló képeit,
amelyeket már oly régen ismert. Miközben belép a kápolnába és a festett ég mély
kékjét megpillantja, Albertine-re emlékezik anélkül, hogy tudná. A művészet, az
építészet és a kövek mindenütt az emlékezetről beszélnek. Marcel minderre
végletes választ ad: meg akarja változtatni jelenét, hogy a mű
időnkívüliségének jövőbeli emlékezete legyen. Anyjának, aki elkíséri és aki
bánatában Carpaccio Szent Orsolyájára hasonlít, Marcel a Szent
Márk-székesegyházban “egy neki tartogatott, mozdíthatatlan helyet”
talál, mely olyan, “mint egy mozaik”, hogy megmentse képét a
feledéstől.
Amikor
anyja elhatározza, hogy elutazik, Marcel még Velencében szeretne maradni. De a
szomorúság pillanatában Velence másképpen mutatja meg magát neki, a nevek
korának városa egy tetszőleges hely banalitását ölti magára, ahol a nevek
helyett már csak szavak vannak. “Egész személyisége, neve csalóka
képzelődésnek tűnt nekem, amit nem volt bátorságom a kövekre bízni.”
Ekkor megüti fülét az “O sole mio” banális, csábító melódiája,
amely a két Velence közti küszöböt jelöli. Marcel Velencéjének romjaival
szembesülve elmenekül, és még utoléri az anyját. Vele tér vissza a Padovát és
Veronát érintő vonattal Párizsba.
Guermantes-ék
udvarában egy kő sokkal később váltja ki azt a megrázkódtatást, amire szükség
volt ahhoz, hogy a feledésből kiemelkedjék Velence köve, amely az emlékezet
épületének záróköve lesz, amely anélkül, hogy tudta volna, benne már felépült,
és amelynek egy másik művet kell napvilágra hoznia, azét az íróét, aki végre
megtalálta hivatását. De a megvilágosodást követő pillanat mély sokként éri:
belép a szalonba, ahol régi barátai és barátnői gyűltek össze, és megérzi
“a fejek labdáinak” ijesztő ürességét, az idő által elnyelt idő, az
Ovidius és Dante nyomában járó ironikus és szörnyű átváltozások karneválját. Az
idő győzelme azonban nem az utolsó szó. A világ fabulája, amely egyesíti
magában az emlékezet időnkívüliségét és annak képét, a mű időnkívüliségét,
győzedelmeskedik mindezen. Marcel, az idővel való versenyfutásban, munkához
lát. Írni kezd: sokáig a hajnali órákban feküdtem ágyba - “longtemps je
me suis couché de bonne heure”.
SCHEIN
GÁBOR fordítása
Albert Béguin A
modern francia irodalom
Korunk, 2001
….Megtalált idő utolsó lapjain kifejti
ugyanis, miképpen vállalkozott nagy műve megírására, miután tudatára ébredt
ennek a végső következtetésének, amely regényének lényegét-, valós
értékét alkotja) megmagyarázza ennek az oly
terjedelmes műnek sokszerűségét és megmagyarázza, hogy mindaz, ami
eleinte töredéknek látszott, menynyire az
egységes szerkezet része, amely nem külsőleges, hanem bensőségesen
összefüggő és az olvasót az író minden útján végig kíséri. Így például a
társadalmi miliők leírásai, az utolsó harminc év fejlődésében, magukban is
mélyen igaz képet nyújtanak, de az író emlékezésének elrendező hatalma alatt
állnak, így hozzákapcsolódnak a mű egységes menetéhez és hozzájárulnak a
prousti idő-fogalom meghatározásához. A regény – mondta Stendhal –
tükör, amelyet végig vezetünk egy út egész hosszán – az évek és napok
során – így kellene ezt mondanunk, ha Proust regényét jellemezzük.
Lehetetlen
néhány sor kapcsán érzékeltetni az ilyen gazdag költői mű minden értékét,
behatolni a személyek, a szerelemről vallott elvek, a féltékenység, a világi
élet művészetének, a bűnnek részletes ismertetésére, amint őket ebben a
regényben feltalálhatjuk. De egyáltalában nem merész jóslat az, hogy Proust a mi időnkre épen olyan jellemző marad, mint
Balzac és Stendhal saját korukra, a XIX. századra.
Dr. Kenyeres Zoltán
egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest
KENYERES Zoltán, A Proust-recepció
körül, in Uő, Korok, pályák, művek, Bp., 2004, 293-310.
* * *
1.
Kenyeres
Zoltán: Proust, Nyugat, szellemtörténet
Kenyeres Zoltán. PROUST, NYUGAT,
SZELLEMTÖRTÉNET. I. (A montázs és kollázs) Michel Butor írja egy helyen, hogy
„az egyén műve egyfajta csomó, ...
Kenyeres
Zoltán: Proust, Nyugat….
Értelmezések az ezredvég felé. A Proust-kutatásokban a második világháború után
kezdődött új korszak. Az amerikai Philip Kolb 1949-ben állította össze Proust
levelezésének katalógusát (az anyag maga 1970 és 1993 között huszonegy kötetben
látott napvilágot), 1952-ben jelent meg a korai félbehagyott regény, a Jean
Santeuil. Bár a strukturalizmus csak néhány évvel később, a 60-as években lett
a nyugati irodalomkutatás számottevő irányzata, Hans Robert Jaussnak 1955-ben
megjelent Zeit und Erinnerung in Marcel Proust című könyve már e felé mutatott.
Az időnek és az emlékezetnek, ennek a szubjektum látószöge felől egymástól két
elválaszthatatlan fogalomnak az elemzése révén Jauss arra tette kísérletet,
hogy megvilágítsa a hatezer oldalas regényfolyam szerkezeti felépítését.
Pontosabban szólva arra törekedett, hogy megkeresse azokat a strukturáló
elveket, amelyek működtetik és egységbe foglalják ezt a hatalmas szöveg
együttest. A feladat annál lényegesebb volt, mivel az olvasói tapasztalat
gyakran elveszett a részletekben, feloldódott az asszociatív elágazások roppant
gazdagságában és nem érzékelte a megszerkesztettség hatását, nem érzékelte a
szöveg-előrehaladás teleologikus rendjének szépségét és nagyszerűségét. (Ami
talán, hozzá tehetjük: nem is mindig baj. Az utóbbi években számos bírálat érte
nálunk hasonló szemszögből Ottlik Géza posztumusz regényét, a Budát: nem elég
megszerkesztett, nem elég feszes. Ezekre írta válaszul Tandori Dezső, hogy
éppen ez a jó: lehet benne kotorászni. Az eltűnt időt is szabadon lehet
olvasni, felütni bármelyik kötetét, Tandori szavával, kotorászni benne.
Jauss mindenesetre beleállította Az eltűnt időt abba a
gondolatfolyamatba, amelybe nemcsak a másik két nagy idő-regény, a Varázshegy és az Ulysses tartozott, hanem amely a modern nyugati bölcselet egyik
fontos áramát is jelentette a 20-as években, az 50-es évek perspektívájából
tekintve legfontosabb áramát. Véletlen egybeesés volt, de jelképszerűen is
felfogható, hogy a zárókötet, a Le temps retrouvé ugyanabban az évben, 1927-ben
jelent meg, mint a Sein und Zeit. Az idő és emlékezés fogalmának és regénybeli
megjelenésének elemzése, mégpedig a korábbi, főként Bergsonnal való
összehasonlítások szakaszán messze túlmenő elemzése adott alkalmat és lehetőséget Jaussnak arra,
hogy megpróbáljon kulcsot találni a regényfolyam szerkezetéhez. Feltevése szerint
Az eltűnt idő egy térszerkezeti antinómiának az időszerkezeti feloldódásán
alapul: a két oldal, a du côté de
Guermantes és a du côté de Méséglise
közötti antinómia érvénytelenné válására épül.26 Az elemzés érvei között
szerepel, amit a korábbi kritikusok és elemzők is észrevettek, hogy a regény
végén elkezdődik annak a regénynek írása, amelyet addig több ezer oldalon át
olvastunk. A kulminációs pont a befejező jelenet híres kijelentése: holnap írni
fogok, demain j’écrirais. Ezért
írja Jauss :Az eltűnt idő nem csupán egy esszenciáját kereső
egzisztencia, sem pedig kizárólag az emlékezés regénye. Marcel útjának van még
egy másik, rejtett értelme is. Ez a rejtett értelem a vocation invisible, a
láthatatlan elhivatás, az írás, az írói lét elhivatása.
A korábbi értelmezésekben az olyan szavak, mint
láthatatlan, rejtett, titkos, titokzatos és ezek lehetséges szinonimái (már a
Vermeer-elemzéseknél is) a gondolatmenetek olyan alig kifejtett, de mégis
érzékelhető irányulását fejezte ki, amely áthajolhat transzcendens és
metafizikai instanciákba. Jaussnál szó sincs ilyesmiről. Az ő tanulmánya az
első nagyobb szabású írás, amely határozottan lezárja Prousttal kapcsolatban az
átjárást mindenféle platonista értelemadás felé. Az ő diszkurzusában nincs két
világ, az idő fölött semmi sem létezik. Az idő legyőzésével Marcel nem lép ki
az időből, nem kerül fölébe, nem kerül valamely más birodalom dimenziójába.
Jauss kijelenti: az, ami az Én számára egy olyan pillanatban nyilatkozik meg,
amely kiszabadítja őt az idő rendjéből, paradox módon nem időtlen lét, hanem
magának az időnek a szubsztanciája, amit az Én eddig nem volt képes
érzékelni.28 Jauss az idő lényegiségeként értelmezi az azúr látomást, a vision
d’azur-t is, amit a korábbi értelmezések az időtlenség
jelképének tartottak.
A következő években és évtizedekben a további
értelmezések is többnyire ezen a nyomvonalon haladtak előre. George Poulet a L’espace proustien-ben (1963) nem annyira a
térszerkezetet, mint inkább a regény időszerkezetét boncolja nagy
pontossággal, és szétszálazza az egymás mellett futó idősíkok hálóját, miközben
felhívja a figyelmet arra a gazdag igeidő használatra, amellyel Proust él és amelyet, tegyük hozzá, a magyar fordítások
a magyar nyelv igeidő rendszerének eltérő jellege miatt nem képesek visszaadni.
Gilles Deleuze továbbfejleszti Jaussnak azt a meggyőző gondolatát, hogy odafelé
olvasva Az eltűnt idő véletlenszerű emlékezések szövedéke, visszafelé olvasva
azonban fejlődési regény. A Proust et les signes (1964) című tanulmányában
szembefordul azokkal a korábbi értelmezésekkel, amelyek az emlékezés lélektanát
tekintették a regény alapjának, és azt írja, hogy Proust műve nem az emlékezés
bemutatásán, hanem a jelek titokzatos megtanulásán alapul. Aki elfogadja
Deleuze nézetét, egyfajta Bildungsromanként is olvashatja Az eltűnt időt. Ebben
az értelmezésben az idő-kérdés és az idő legyőzésének kérdése már meglehetősen
háttérbe szorul, s a diszkurzus még egy lépéssel távolabb kerül mindenfajta
metafizikai vagy platonista magyarázat érintésétől. Anne Henry visszatér ugyan
ezekhez a beállítódási kérdésekhez, de határozottan a metafizikai tradíció
felbomlási folyamatában helyezi el Proustot. Áttekintve a Schelling-féle
romantikus filozófiától a XX. század elejéig tartó filozófiai áramokat amelyekben gondolatvilága alapján Proust
helyét keresi arra a megállapításra jut,
hogy a regény nem az idő, hanem a romantikus azonosság-eszme kereséséről szól,
egyszersmind a metafizikus hagyomány felbomlásának lenyomata.
|
Dunajcsik Marcel
Proust regényét Maurice Blanchot irányából közelítem meg. ... A
dolgozat kifejtésében az Eltűnt idő nyomában indítását, valamint a
VII. kötet végéről ... |
Dunajcsik III.évf. ELTE-hallgató e.a. Proustról
Dunajcsik Mátyás (Budapest,
1983. december 9.)
költő, író, műfordító, kritikus. A 2000-es évek elején kezdett rendszeresen
irodalmi folyóiratokban publikálni, azóta versei, prózai munkái, műfordításai
és kritikái többek között a Holmi, az Élet és Irodalom, a Jelenkor,
a Kalligram, a Nagyvilág, az Árgus, a Puskin utca,
a Parnasszus, a Kortárs, a Magyar Narancs folyóiratokban,
illetve a litera.hu és a prae.hu internetes portálokon jelentek
meg. Tagja a fiatal lírikusokat tömörítő Telep
Csoportnak, valamint alapító tagja a Horizont Kutató Intézetnek.
Esszéinek gyakori témája Marcel Proust
2009. Wikipedia
e-mail-váltás
Dunajcsikkal
Másnap válaszol, mini-esszét ír
On
2007.08.09., at 11:34, Berszán Gábor wrote:
Kedves Tamás /vagy Mátyás?/! Körön kívüli Proust-érdeklődő vagyok.
Ha nem számit zaklatásnak: a hiányzó P-regényszöveg kinek a
forditásában és mikor jelenik meg? Elképzelhetö-e, hogy valaki az
egészet, megérhetö idön belül leforditja? Ha nem, mely
forditásokbol rakható össze a teljes P ? Hálás köszönettel: B.G.
|
Feladó |
|
|
Elküldve |
Péntek, Augusztus 10, 2007 4:31 de |
|
Címzett |
|
|
Tárgy |
Re: Proust: A la recherche... |
|
|
|
|
Kedves
Gábor,
|
|
|
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/96-08/gyimesi.pdf Proust és a homosexualitás
http://f.freeblog.hu/p/r/o/proustonaut/files/dm_retrouve.pdf Dunajcsik Mátyás részlet a Megtalált időből,
NAVI 2005. 12.
„Kedves Tamás” honlapjáról:
<<…Krakkó utcáin járva láttam életemben
először olyan hivatalosan kitett, láthatólag államilag jóváhagyott hirdetési
plakátot, melyben nyilvánosan gyalázták a csoportot, melyhez tartozom, s nem
tartották nevetségesnek még Szodoma ősi városának nevét is belekeverni
érvelésükbe…>>
KEDVES OLVASÓ!
Ennek a blognak kettős célja van. Egyrészt már régóta
akartam egy helyet, ahová egybegyűjtöm a Prousttal kapcsolatos írásaimat, és
remélhetőleg majd másokét is, hogy legyen egy oldal, ahol a magányos
Proust-olvasó azt érezheti: nincsen egyedül. Ezt a funkciót főleg a két oldalt
szereplő linkek töltik be. A bal oldalon találsz linkeket az Eltűnt idő
francia szövegéhez és más forrásokhoz, a jobb oldalon pedig a kisebb-nagyobb
tanulmányok, műfordítások, egyetemi jegyzetek kaptak helyet (a dokumentumok
nagy része pdf formátumban került föl, és Adobe Readerrel olvasható, ami ingyen
letölthető az Adobe honlapjáról). Ezekben a feljegyzésekben talán sok az
önismétlés – más-más időpontokban, más-más céllal készültek – és
főleg előfordulhat, hogy egy bizonyos dologról az egyik helyen ezt gondolom, a
másik helyen azt: ez így természetes, hiszen bár jó pár éve elkezdtem már
Prousttal foglalkozni, igazán egységes gondolataim még most sincsenek róla (és
egyre inkább kezdem azt hinni, egy egységes rendszer kialakítása e szerző
esetében nem is lehetséges).
A blog másik célja az önbátorítás: elhatároztam, hogy legkésőbb jövő februártól
– vagyis a vizsgaidőszak végeztével – elkezdem szépen, rendesen
elolvasni az Eltűnt idő szövegét franciául, és feljegyzek ide minden, az
olvasás közben bennem felmerült gondolatot, nem annyira az utókornak, mint
inkább saját magamnak, hogy az olvasással eltöltött idő ne tűnjön el
nyomtalanul.
Ez a blog útinaplónak is tekinthető tehát, egy hosszú, fáradalmas, de
mindenképpen örömteli utazás dokumentációjának, melyet a bolygónyi
Proust-szöveg belsejébe teszek majd. Ha van közöttetek bárki, akinek van kedve
elkísérni ezen az úton, csatlakozzon!
Üdvözlettel, Daedalus Tamás
alias
Dunajcsik Mátyás
…hogy én elkezdtem a fordítást, az Európa kiadó
– ahol nem tudtak az Atlantisz terveiről – megbízást adott Bognár Róbertnek, így egy ideig
párhuzamosan dolgoztunk. Sőt az is szóba jött, hogy esetleg megosztjuk a
köteteket, de nagyon más elképzeléseink voltak. Hogy végül is ő miért hagyta
abba, erről nincsenek pontos információim. Tehát nem volt közvetlen
versenyeztetés. /Jancsó J . interjú
/
Somlyó Bálint /2005/ :Gyergyai nem akart eljutni a Sodomáig. Eddig Walter
Benjamin is eljutott, de közbe jött a háború. Az Atlantisz vette elő, az
utolsó két kötet van hátra. Ezekben van a legtöbb utalás magára a regényre.
Dunajcsik
Mátyás az utolsó kötetből fordított
egy részletet, megjelent a Navi 2005. 12-ben
A MEGTALÁLT
IDŐ
Proust,
Marcel A megtalált idő - Az eltűnt
idő nyomában VII.
Bolti ár:
Internetes ár:
Oldalszám: 464
Atlantisz Könyvkiadó 2009
Fordító: Jancsó Júlia
Sorozat: Veszedelmes viszonyok
AZ UTOLSÓ /és utolsó előtti/ BEKEZDÉS
La date à laquelle j'entendais le bruit de la
sonnette du jardin de Combray si distant et pourtant intérieur, était un point
de repère dans cette dimension énorme que je ne savais pas avoir.
J'avais le vertige de voir au-dessous de moi et en moi pourtant comme si
j'avais des lieues de hauteur, tant d'années.
Je venais de comprendre pourquoi le duc de Guermantes,
dont j'avais admiré, en le regardant [vol II.261] assis
sur une chaise, combien il avait peu vieilli bien qu'il eût tellement
plus d'années que moi au-dessous de lui, dès qu'il s'était levé et avait
voulu se tenir debout avait vacillé sur des jambes flageolantes comme celles de
ces vieux archevêques sur lesquels il n'y a de solide que leur croix
métallique et vers lesquels s'empressent les jeunes séminaristes, et ne s'était
avancé qu'en tremblant comme une feuille, sur le sommet peu praticable de
quatre-vingt-trois années, comme si les hommes étaient juchés sur de vivantes
échasses grandissant sans cesse, parfois plus hautes que des clochers,
finissant par leur rendre la marche difficile et périlleuse, et d'où
tout d'un coup ils tombent. Je m'effrayais que les miennes fussent déjà
si hautes sous mes pas, il ne me semblait pas que j'aurais encore la force de
maintenir longtemps attaché à moi ce passé qui descendait déjà si
loin, et que je portais si douloureusement en moi! [Te
xte ne figurant pas dans le manuscrit]
Si du moins
il m'était laissé assez de temps pour accomplir mon œuvre, je ne
manquerais pas de la marquer au sceau de ce Temps dont l'idée s'imposait
à moi avec tant de force aujourd'hui, et j'y décrirais les hommes, cela
dût-il les faire ressembler à des êtres monstrueux, comme
occupant dans le Temps une place autrement considérable que celle si restreinte
qui leur est réservée dans l'espace, une place, au contraire, prolongée sans
mesure, puisqu'ils touchent simultanément, comme des géants, plongés dans les
années, à des époques vécues par eux, si distantes, - entre lesquelles
tant de jours sont venus se placer - dans le Temps.
FIN
Proust: Le Temps retrouvé Utolsó mondat
Ha marad elég időm befejezni művemet, nem mulasztom el
ennek az Időnek rögzíteni jegyeit, melyek ma élénken foglalkoztatnak és
megírnám az embereket, akik szörnyeteggé váltak, amint maguknak teret nyertek
az Időben, helyet foglaltak, mértéktelenül terjeszkedve, mindent ellepve,
elmerülve az években, korszakokat átívelve – egyre sokasodván a napok
– az Időben. /G/
09. 12. 16. Jancsó
Júlia: Így hát, ha elég időm marad,
hogy művemet befejezzem, nem mulasztom el, mindenekelőtt úgy írni le benne az
embereket – még ha ettől szörnyetegeknek látszanak is – mint akik a
térben oly szűkre szabott helyükhöz képest nagyon is tekintélyes helyet, sőt
mértéktelenül kiterjedt helyet foglalnak el- hiszen mint az évekbe merítkező
óriások, egyszerre érintenek életükben egymástól nagyon távol eső korszakokat,
melyek közé mennyi nap sorakozott – az Időben.
Szerintem
az enyém jobb – ha nem is teljesen pontos -, ezt a gép is igazolja.