Bodnár Zsigmond II.

 

h 20 – 59      2013. 02.10.

 

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Ballagi Aladár a munkatársáról, Bodnárról, 1891, 4.

 

Bodnár publikációi az Atheneaum folyóiratban: Renan

                                      1895.4; 1896. 1, 2., 4.

                                     A jezsuiták, 1873. 4.

                                    Classicizmus és romanticizmus 1895.2.

                                     *

                                      -r-r.: Renan és a Renanismus 1. Athenaeum, 1892. 4.

 

                                    Renan a Nyugatban : Bárdos Artur

                                                                           Szabó Dezső

                                                                           Laczkó Géza

 

Bodnár munkái

 

          Az eszmeerő magyarázata

          A jog keletkezése /részlet/

          Szellemi haladásunk /részlet/

          A szabad akaratról

          A realizmus bölcsészete

A szerelem

A bölcsészet

Emléklap, 1895

A sociológiai változás alapjai / részletek/

A tankönyv és elbeszélés író

 

Tanulmányok Bodnárról  

 

 

          Ballagi Aladár a munkatársáról, Bodnárról /Kiemelve a Bevetésbe/

          Földessy Gyula: Spengler alapvető eszméinek kritikája, Korunk, 1926.

          Vende Ernő: Bodnár Zsigmond

          Barabás Ábel / Bodnár tanítványa/ : új Petőfije, 1908.

          Németh G. Béla: Létharc

          Spenót, 1965

          Neospenót, 2007

          Kanyaró Ferenc hagyatékából /elmarasztalja Bodnárt/

          Rácz Lajos: Az erkölcsi törvény. Eszményeink. Irta Bodnár Zsigmond

          Rózsa Miklós: A nagybányaiak, 2012

          Az erkölcsi törvény alkalmazása

         GREZSA FERENC: JUHÁSZ GYULA MÁRAMAROSSZIGETEN 1957.

         Róna Judit: Babits Mihály életének kronológiája 1883–  1908,   2012

         MOHÁCSI JENŐ: UTAZÁSOM ADYHOZ? Nyugat, 1937

 

 

 

Bodnár az irodalomtörténetben

 

/Részletek a fejezet tartalmából/

 

          Bodnár, a piarista diák

          Nemeskürty Irodalomtörténete, 1985

          Bodnár és Németh László, 2008

          Novák: A nyomdászat története, 2004.

          Kardos Pál: Babits Mihály, 1972.

 

Függelék

         Az örök békéig, 1873

          A haladás eszméje a történelemben és a társadalomban, 1873

 

 

 

 

Bevezetés

 

 

Ez a fejezet az előző / h20 – 58/ folytatása. Bodnár az Athenaeum c. folyóiratban több tanulmányt közölt Renanról, ezek többségét itt olvashatjuk. „Eszmeerő- hullám”- elméletét Renanra is igyekszik kiterjeszteni. Hoszabb tanulmányaiból – az előző fejezet folytatásaként – is találunk részleteket. „Bodnár az irodalomtörténetben” c. fejezetben láthatjuk, hogy Bodnárt egyáltalán nem felejtették el. A szakmunkák zöme említi, vagy fejezetet közöl róla. PhD dolgozatban forrásként jelölik, az ELTE-n ajánlott irodalom, doktori értekezés tézisei között találjuk nevét. Tanári munkája mellett megszámlálhatatlan könyvet, tanulmányt, publikációt írt.

Vegyes, szélsőséges megítélését igazolják a rá, illetve munkásságára vonatkozó jellemzések, melyeket Bodnár tanulmányozása során gyűjöttem össze:

 

Pozitív: monumentális; bámulatos; a rend filozófusa; a tudományos élet egyik legérdekesebb alakja; neves professzor; független szellem minden ízében; aki végigolvasta a magyar irodalmat; gazdag és sokoldalú az életműve; munkája úttörő; figyelme mindenre kiterjed; nagy műveltség, eredetiség jellemzi; kellemesen tud elbeszélni.

 

Negatív: hiú, önhitt, kevés benne az eredeti; élete és munkássága elhibázott; a hullámelmélet lovagja; ringlispil-filozófus /Ady/; elfeledett ember; elkeseredett neológus; szaggatott; az eszményiség világában él; agyrémei vannak; megszámlálhatatlan cikkeiben, tanulmányaiban sok az ismétlés; mézbe és egyúttal méregbe mártott tollal ír /Brassairól/; félbolond; szöveg-szerkesztése esetenként nem következetes.

 

 *  *  *

 

Ballagi írását személyes jellege és Bodnár elméletének összefoglalása okán emelem ki. G.

 

Ballagi Aladár a munkatársáról, Bodnárról

 

A magyar irodalom története. Írta Bodnár Zsigmond. I. kötet. Ballagi Aladár. 414.old Irodalomtörténeti Közlemények - 1. évf. (1891.) 4. füzet

 

„Nem szükség előadnom, mennyit dolgoztunk egymás mellett a főváros   három nagy közkönyvtárában.”

 

A magyar irodalom története. Irta Bodnár Zsigmond, egyetemi magántanár. I. kötet. Budapest, Singer és Wolfner, 1891. 8-r. LIV- 510 lap. Ára 4 frt 50 kr.

 

Szerzőnk, ki az eszményiség világában él, jelen nagy művében minket is elkalauzol abba a körbe, melyben a tünemények nem elszigetelten, hanem átalános eszmék uralma alá rendelve, egy-egy magasabb rendű törvény megnyilatkozása gyanánt tűnnek fel. Munkájában, elejétől végéiglen, nagy eruditióval, sok eredetiséggel, több-kevesebb szerencsével hüvelyezi és rendezi egybegyűjtött adatait a végett, hogy egész multunk, nemzeti szellemünk egész fejlődésének hű és eleven képét adja.

… Szerzőnk magasra tör, eredeti szempontokkal czéloz az irodalomtörténeti disciplina látkörének tágítására, mi;magában véve, ritkaságánál fogva is, oly figyelemreméltó jelenség e szakban, hogy részünkről egyenesen kötelességünknek tartjuk hódolni…

Bodnár irodalomtörténete egymást kiegészítő két részből áll. Első az elmélet, melyet az előszóban közöl, második a tulajdonképeni irodalomtörténet, mely ezen első kötetben 1600-ig terjed. Miután a szerző végig ment a nagy gondolkodók idevágó elméletein, a magáét adja elő, mely az eszme mozgató erején alapszik. Az eszme mozgatja az erkölcsi világot és e mozgás rhythmusban történik, a mit egyébként Spencer is hirdet.

A First Principles, mire szerzőnk hivatkozik, s ott látom (p. 338) a spenceri tant: «a gondolatnak szintúgy vannak rángásai, mint a hogy vannak izomrángatódzások». E rhythmicus mozgás egy nagyobb lépést tesz előre, egy kisebbet hátra. Az új eszmét ugyanis visszaszorítja a régi, mely nem egyéb, mint a létező eszmei állapot, a nemzet összes gondolkodás- és érzésmódja, nyelve, művészete, jogi, társadalmi állapotja vagyis más szóval, a nemzeti eszme. Midőn ezt a tant Bodnár az emberiség történetére alkalmazza, szerinte oly világosság ömlik el az események folyamán, minőt nem is sejtettünk. Könnyen megtaláljuk az új eszmét, mely az európai nemzeteknél majd mindenütt egyszerre jelentkezik. A magyar nemzet történetében új eszme volt a X. században a katholicismus, a XIII-ban a renaissance, a XVI-ban a Protestantismus, a XVIII-ban az illuminatismus, a XIX-ben a libera-lismus. Ha már most az új eszmét mint acfoo-t, a nemzeti eszmét mint reactió-t fogjuk fel, az actio és reactio tünetei, Bodnár előszava szerint, a következők lesznek:

 

 

a lap bal oldalán olvasható:

 

Actio.

 

Az új eszme, mely mindig a szabadság magasabb fokával jár.

Idealismus. Nemzetek ölelkezése.

 

Az  összetartozás érzete.

 

Philosemitismus.

Idegen szokások, erkölcsök meg-honositása.

Önzetlen ideális gondolkodás. Az actio szentjei szegényen halnak meg, feláldozzák vagyonukat. Némelyek börtönbe, máglyára kerülnek.

Individualitás.

Nemes önérzet.

A múlt megvetése.

Az előkelő szellemek mind reformátorok, apostolok, doctrinai-rek, rajongók, újítók.

Közvélemény, mely roppant felháborodásra képes

Ünnepélyes ódái lyra. A két eszme összeütközésénél fenséges. Berzsenyi. Petőfi.

Czélzatos dráma és epika. Voltaire, Lessing, Eötvös, Vajda Péter, Rabelais,. Sz tárai Mihály.

Sentimentalismus. Göthe, Eötvös.

Rousseau,

Sarcasmus gyűlölettel és megvetéssel. Éles gúnyköltészet.

A verselés új formái. Erdősi, Székely István, Ronsard, classicus és európai formák.

Körmondatos, ünnepélyes, szónoki styl. Eötvös, Kossuth.

 

Nyelvúj fds: Ronsard, Báif, Rabelais, Kaziczy.

Keresett, idegen nevek: Malvin, Lóránt, Ervin.

Reform.

Ideális szerelem

A reactio hajnalán néha kitör az új eszme forradalma, melyet elnyom a nemzeti eszme. Napoléon

 

 

 

Az előbbi felsorolással szemben a lap jobb oldalán:

 

*

 

Reactio.

 

 

A nemzeti eszme, melybe betör az új; ezt félig visszaszorítja, félig magába olvasztja.

Realismus.

Nemzetek versengése. Nemzetiségi törekvések. Nemzeti gyűlölködés. Nagy nemzeti háborúk a XVII. században, a XIX. elején és 1855,1859,1866, 1870—1878.

Helyi Patriotismus. Osztálykülönbség. Tájnyelv. Keverék nyelv. Nemzeti nyelv keletkezése.

Antisemitismus.

Idegen nyelvek, szokások gyűlölete.

Önzés, családi érdek, gyakorlati felfogás. Nepotismus. Sikkasztás. A vezérférfiak jó módban élnek, gazdagodnak.

 

Testületi szellem.

Servilismus.

A múlt szeretete, tisztelete.

Nemzeti és conservativ politika. Csekély újítás, az új eszme egy részének beolvasztása

Nyomott hangulat, tompa elégedetlenség. Az alsóbb nép kitörése, pórlázadás.

Dalos, elegicus, középfajú lyra. Hangulatos költemények.

 

Igazi dráma és epika. Ballada. Románcz. Dante, Boccaccio, Ari-osto, Chaucer, Tasso, Milton, Zrínyi, Arany, Shakespeare, Corneille, Racine, Katona József.

Humor: Cervantes, Lesage, Thackeray, Twain, Mikszáth.

Jóízű tréfás komikum, csúfolódás: Peleskei nótárius.

Nemzeti verselés. Alexandrin. Az új formák egy részének simulása.

Rövid, tételes mondatok. Mindig háziasabb, pongyolább, igénytelenebb styl. Bensőség, melegség.

Orthologia: Mondolat, Nyelvőr.

 

Népies, egyszerű nevek : Kata, Böske, Mariska. Erzsi, Trézsi stb.

Örthodoxia. A tekintély elve. Aristocratia, clerus befolyása. Mysticismus. Pietismus. Quietismus. Zárdák terjedése; reguláik megszorítása. Port-Royal.

Érzéki szerelem.

Úgynevezett szépirodalmi szalonok nagy befolyása.

 

*

 

…Bodnárnak ezen elmélet szerint kellett volna beosztani a magyar irodalom történetét. Ezt azonban nem tette. Ügy látszik, visszariadt a nehézségektől, mert alapjában hű maradt Toldy felosztásához.

Bodnár két czélt tűzött ki munkájában. Kézi könyvet akart adni az irodalomtörténet művelőinek, olvasóinak, különösen a tanároknak, be akarta mutatni a magyar irodalom ismert és ismeretlen munkásait. Ez a szorgalom munkája, melyet a tudósok számára való munkának nevez.

A másik czélja az volt, hogy az emberiség haladásának törvényét a magyar irodalomban mutassa be…Vegyük fel például az orthologia sokat vitatott kérdését. Szerzőnk szerint «a reactio minden különös szót azzal gyanúsít, hogy új, ennek a töve, a másiknak a képzője új, vagy idegen származású. A visszahatás azonban nem képes mindnyájukat kiirtani. Egy részök már beleolvadt a nemzet eszmekörébe, magyar lett tetőtől talpig. A reactio sokszor elég ostoba elméleteket állít fel, hogy keresztül vigye szándékát ; de nem lehet! erősebb gyökeret vert az új, mint hogy ki lehetne irtani». E sorokat az orthologok igen zokon vették, s keményen megtámadták, mire Bodnár, kit «elkeseredett neologusnak» neveztek, így védte magát: «A reactio korában, az orthologia napjaiban nincs igazi neológus, hiányzanak az actio eszméjének rajongó vitézei. Ma mind orthologusok vagyunk, azzal a különbséggel, hogy egyikünk tovább megy a neologia háttérbe szorításával, mint a másik...»

E válasz, a mennyiben tényekről szól, kifogásolhatatlan s Bodnár theoriájának alkalmazhatóságára kedvező fényt vet. Szerzőnk a bevezető részben az irodalom bölcsészeti fogalmát adja, szól a magyar nép jelleméről, a magyar nemzet eredetéről, ősköltészetéről és vallásáról tudósaink kutatásai nyomán. Ez a bevezető igen vázlatos, sok helyt felületes, s legkevésbé sikerült része az egész műnek, mely átlag jóval alaposabb, s ellen mondásait leszámítva, többnyire helyes ösvényt követ... Óvatossága a sok talán-ban nyilat kőzik. Kevés írónál találni annyi talán-t, valószínűleg, hihetőleg, úgy látszik s hasonló kifejezéseket, melyeket akkor sem mellőz, midőn saját előadásának alapján bizvást mellőzhetné…Szerzőnk egészen ellentéte Toldynak s a vele egyívású, jóval hiszékenyebb íróknak, kiknél a valószínűség könnyen átcsapott a bizonyosságba.

Mivel 1300-ig csak mondáink vannak, ezt az időszakot a mondák korának nevezi, és mivel a XIV. és XV. században majdnem kivétel nélkül vallásos irodalmunk van, ezt a vallásos irodalom korának hívja. Kevésbé tetszetős név, de megjárja. Ebben az időben jellemzi a legendákat…

Alexandriai szent Katalin legendáját összehasonlítva a XII. század legendáival, azt állítja, hogy nem egyszerű, hiszékeny és mesekedvelő emberek szamára készült, hanem műveltebb olvasóknak. A szerző oly vallásvédő olvasmányt akart a hivő és hitetlen népnek adni, mely előtt a tudós hitetlenek is meghajoljanak.

Pannónia megvételét és Csáthi Demetert közel hozza egymáshoz. Ezt az annyiszor vitatott éneket ez utóbbinak tulajdonítja. A mysteriumról szóltában aránytalanul kinyújtja a myste-riumok eredetének elbeszélését, míg másutt nagyon is tartózkodó, és például Pontianus históriájában elhallgatja a világirodalom idevágó kutatásainak annyiszor ismételt eredményeit

Mint Brandes, Bodnár is szereti az idézeteket, hogy a kor eszméinek és vitázó modoruknak képét adja. Brandesnek azonban jobb dolga volt. Ő érdekes adomákkal, történeti adatokkal illustrálhatta alakjait, míg Bodnárnak nem állottak ily történeti adatok rendelkezésére….

De megjelenik előttünk az egész kor, összes erényeivel és bűneivel, megjelenik feneketlen szenvedélyeivel. Ily megrázó rajzát azon idők szörnyű küzdelmeinek, sehol, egyetlen magyar egyháztörténelmi munkában sem leljük. Az a közvetlenség, az a tárgyismeret, az a jártasság a szenvedélyek phy-siologiájában, a tárgy természetének megfelelő szertelen hangon tolmácsolva, — szokatlan jelenség a reformatióról szóló árva irodalmunkban. Eleven vér lüktet e fejezetekben, s részemről úgy vélem, effajta actio és reactio körül szerzett tapasztalatok és nem könyvmoly-tanultság vitték szerzőnket theoriájá-nak megalkotására.

 Bodnár elméletébe vág az az észrevétele is, hogy a XVI. század közepén csak kétféle elbeszélés volt: bibliai és történeti, mindkettő czélzatos, melyben nem fordulnak elő regényes szerelmes históriák, hanem a fődolog a hosszú erkölcsi tanítás. Csak a reactió hajnalán jelennek meg a regék, mondák, balladafélék és más érdekes elbeszélések.

A bibliai és szenttörténeti elbeszélések során ismerteti Nagyfalvi György deákot, ki Bánfi-Hunyadon «Galota székben» 1557-ben írta „Chain és Abel históriáját.” Ez alkalmasint egy személy azzal a Nagyfalvi Gergelylyel (Gregorius lehet sajtóhiba Kovachichnál, Georgius helyett), kinek egy elveszett carm énét jelen füzetünkben hozza szóba Hegedűs István.

Erdélyi Máté deákról, Az szent János Baptistának feje-vételéről való szép ének szerzőjéről kimutatja (411. L), hogy a versfejek nyomán hibásan csináltak belőle katholicus énekszerzőt. Katholicus ember nem mondhatta, hogy «tömlöczö-zik most az Krisztus híveit, mint régen az zsidó prédikátorit», míg a katholicus papoknak jó dolguk van, «csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon, miseüvöltőknek kenyerek vagyon.»

Heltairól kideríti  hogy Chrónicájáhan többnyire Bonfini nyomán halad ugyan, de a szentek csodáit sohasem veszi át, s a hol teheti szívesen sújt egyet a Curián. Könyve végén vigyázatlanúl fordít szórói-szóra, pl. Mátyás királyról azt mondja, hogy «véle voltam mindenütt a táborban és szömemmel megláttam, mint tanyította és oktatta őket». Ezt elmondhatta Bonfini, a ki mindenüvé kisérte a királyt; de a száz esztendővel később élt Heltai ajkán ugyanez, — csak gondatlan fordítás…

A Balassi Menyhárt áruitatásáról czímű komédia szerzőségének kérdésére Bodnár azzal felel, hogy oly férfiú írhatta, a ki megunta a vallási villongásokat, a ki nem szerette a protestáns prédikátorokat, nem becsülte a katholikus papot, gyűlölte a szenteskedést, még jobban a nagy urak és szolgáik gazságát, felháborodott az emberek aljasságán, kegyetlen önzésén, sötét jellemtelenségén, melynek legmerészebb, leghatalmasabb személyesítője Balassi Menyhárt és társai voltak. A reactió hajnalán szoktak az ily Descartes-féle jellemek szórványosan mutatkozni, előfordulnak azonban mindenkor. Úgy látszik, Bodnár nem látja oly sötétnek az actió korát, mint az actió hősei szokták rajzolni. Például nem szabad a XVI. századot Balassi Menyhártról, s.XlX-et a. Falu jegyzöjéről  megítélni stb. Mindenesetre sok volt a visszaélés, de még sem oly sötét a kép, mint a minőre festeni szeretik. Mert az actió szentjeinek jutott osztályrészül az a szerep, hogy megtámadják, megrohanják saját korukat és a közel multat….

Látnivaló, hogy Bodnár a miről csak szól, mindent eddig el nem foglalt álláspontról, az eddigi felfogástól eltérőleg tüntet föl. Mert a mellett, hogy tanult ember, független szellem is minden ízében. Az idő szerinti körülményeket számba nem vevő, feltétlenül szabad kutatás embere, ki ebből folyólag magasztosítja a kételyt, mint «legnagyobb kincsét a gondolkodónak és legnagyobb tényezőjét a tudománynak». Nagy erélylyel hirdeti meggyőződéseként, s e könyvében megvalósítani törekszik a régi igazságot, mely szerint, «a hol többféle a nézet és eltérő a magyarázat, ott mindenesetre közelebb állunk az igazsághoz, mint a hol egyetlen uralkodó vélemény vasmarokkal fojt meg minden más opiniót». Mely eszméhez kiegészítőként tapad előfizetési felhívásának ez a passusa: «Csekély műveltségű népeknél minden kérdésről csak egy vélemény uralkodik, míg a fejlődés, haladás országában egy sereg új nézet jelentkezik, melyek újabb haladás tényezői lesznek». (Lásd e folyóirat 146. lapját.)

Bodnár önállósága annyival jogosultabb, mert nem a tények árnyékát ölelgeti, hanem az önmaga által megvizsgált tényeket veszi számba. Minden egyes müvet autopsia alapján ismertet, miről nem szükség bizonyságot tennem; nem szükség előadnom, mennyit dolgoztunk egymás mellett a főváros három nagy közkönyvtárában, mert a munkában feldolgozott, mind eddig jobbadán ismeretlen anyag, minden szakértő előtt menten elárulja az eredeti kutatást. Minden művet, abból vett bő kivonatokkal jellemez, mi különösen hasznossá teszi e művet vidéki irodalomtörténet-tanárokra nézve, kik ennek révén, a helyzetökben hozzáférhetetlen régi irodalmi anyag ismeretéhez juthatnak. De a fővárosban élő szakemberek is sok oly művet lelnek benne, a mihez nehezen férkőzhetnek, mert itteni könyvtárakban nincsenek meg. Szerzőnk ugyanis vidéki könyvtárak több unicumát hozatta meg, s dolgozta fel nagy könyvtáraink termeiben. Mindenre kiterjedő figyelmét nem kerülte el Ráth György nyűg. kúriai tanácselnök unicumokban gazdag könyvtára sem, melynek használhatásáért a tárgyát szerető, s azt kimerítni igyekvő kutató őszinte, egyszerű szavaival mond köszönetet.

Bodnár stylusa styl coupé, melya «reactió» irályának számos jó tulajdonságával dicsekszik. Numerosus, hangzatos és természetes. Könnyen folyó és rövid, néha nagyon is megnyirbált mondatokban kellemesen tud elbeszélni. Helyenkint, például mikor az actió szentjeiről ír, igazán ódái magaslatra emelkedik.

Azt halljuk, hogy nem sokára német, franczia és angol nyelven is megjelenik az előszó... Írói körökben a legkülönbözőbb véleményeket hallottuk róla, melyek közt kiválóbbnak tartjuk Dr. Kármán Mórét, ki Bodnár elmélete eszmei kapcsolatára Hegel systémáját fontosabbnak tartja mint a Spencerét. Ebbeli nézeteit igen tanulságos lenne apróra megismernünk.

B. A.

 

 

 

Ballagi Aladár (Kecskemét, 1853. október 24. – Budapest, 1928. június 21.) történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1877-től 1879-ig a budapesti tudományegyetem magántanára. 1880-tól ugyanitt újkori egyetemes történelmet tanított 1883-ig helyettes, 1889-ig nyilvános rendkívüli, majd 1924-ig nyilvános rendes tanárként. 1891 és 1892 között az Irodalomtörténeti Közlemények című lapot szerkesztette.

 

Szőllőskislaki  Kármán Mór (1874-ig Kleimann) (Szeged, 1843. december 25. – Budapest, 1915. október 14.) pedagógus, kiemelkedő neveléstudós, egyetemi tanár, közoktatás-politikai szakember.

 

*  *  *

 

 

 

Bodnár publikációi az Athenaeum folyóiratban

 

 

 

AZ ATHENAEUM REPERTÓRIUMA
1892-1915

Philosophiai és államtudományi folyóirat

A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkeszti:
Pauer Imre

 

 

Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt logója

 

 

 

 

 

 

 

Renan és Bodnár

 

Irodalomtörténeti Közlemények 75. évf. 1. sz. (1971) - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00270/pdf/itk00001_1971_01-02..

 

 

NÉMETH G. BÉLA

A MAGYAR KRITIKA TÖRTÉNETE A POZITIVIZMUS KORÁBAN

 

 …A pozitivizmus irodalmi vezérei, Taine és Renan  még voltak  eléggé ismertek hazájuk határain túl, bár a Jézus élete (1863) hullámokat  vert Magyarországon is…

…az 1870 utáni szakasznak szinte valamennyi képviselője alkotott még jelentőset és jellemzőt. Arany László verstani tanulmánya, Beöthy tevékenysége, Péterfy, Riedl Frigyes, Bodnár Zsigmond, Heinrich Gusztáv vagy a Palágyi-testvérek munkássága egyként példázhatja ezt…

A pozitivizmus meghatározására számtalan általános definíciót alkottak. Sok a kitűnő közöttük…Az irányzat irodalomkritikai behatolása az 50-es—60-as

évekre tehető. Taine és Renan nevéhez fűződött ez a behatolás…

A tudomány, a művelődés, az értelmiség feladata immár a haladás

irányát megszabni és előmozdítani — vélték. Azt remélték, az új helyzettel Magyarországon is bekövetkezik az értelmiség, a tudomány világrendező új korszaka. (Pl. Keleti Károly, Thán Károly, Fodor József, Bodnár Zsigmond, Hieronimi Károly, Matelkovics Sándor, König Gyula.

…A pozitivizmus szkeptikusabb, relativáló, atomizáló Taine-, Renan-féle második hullámának hatása érte már őket.  Amit csak erősített Schopenhauernak hatékonnyá emelt filozófiája…

 

 

 

 *  *  *

 

RENAN

 

 

Joseph Ernest Renan (28 February 1823 – 2 October 1892) was a French expert of Middle East ancient languages and civilizations, philosopher and writer, devoted to his native province of Brittany. He is best known for his influential historical works on early Christianity and his political theories, especially concerning nationalism and national identity.

 

 

Renan – Pallas Lexikon 

http://www.kislexikon.hu/renan.html
(ejtsd: rönán) Ernő, francia orientalista és teologiai iró,szül. Treguierban (Côtoes- du-Nord département) 1823. febr. 23., megh. Párisban1892 okt. 2. A párisi ...

 

 

 

 

Ernest Renan by Antoine Samuel Adam-Salomon, circa 1870s

 

 

 

 

Bodnár Zsigmond: Renan Ernő I. 554-564. 1895. 4.

 

Részletek

 

I.

 

Séailles Gábor franczia bölcsészettanár írt egy kitűnő életrajzot Renanról, mely arra bírt, hogy magam is elmondjam nézeteimet a nagyhírű tudósról és gondolkodóról. Jegyzeteim nem alkotnak egy kerek életrajzot. Ez sok

tanulmánynyal járna; noha nagyon érdekes volna Renant egy korkép keretében mutatni be. Én a könnyebb módját s végét fogom meg. Magam elé veszem Séailles művét s az ő munkája fonalán vizsgálom Renan nézeteit s magyarázom

az erkölcsi világ törvénye szerint. Remélem, úgy is elérem czélomat: a ki egy kissé ismeri a törvényt, mindjárt látja,mily könnyű  az alkalmazása a nehezebb erkölcsi, metaphysikai, bölcsészeti, aesthetikai és gazdasági kérdésekre is.

Természetes, hogy a legfőbb kérdéseket, mint Isten, halhatatlanság  ma sem oldhatni meg; az erkölcsi törvény ismeretével új kérdések is merülnek föl, melyek megoldása másoknak van fenntartva. Dolgozatommal nem elégítem ki az alapos tudós komoly és részletező igényeit; de talán elnyerem az összefoglaló elmék őszinte és lelkes elismerését, a kiket bizonyosan meg fog lepni az erkölcsi törvény földerítésének bámulatosan sok következménye, melyek minden erőltetés nélkül folynak a haladás hullámának egyszerű igazságából. A sok franczia író és gondolkodó között kiválóan két férfiú vonzott magához ; az egyik Lamennais, a másik Renan.

 

Gabriel Jean Edmond Séailles (1852-1922) was a French philosopher.

Séailles was born in Paris. He was professor of philosophy at the Sorbonne.

 

Hugues-Félicité Robert de Lamennais (or de la Mennais) (June 19, 1782 -
February 27, 1854), was a French priest, philosopher and political theorist.

 

 

Az első, Lamennais,  az 1820 körüli idealismusnak volt hirdetője, 1817-ben kezdte kiadni nagy művét, az Essai sur Vindifferencein matiére de la religion-t, mely hangosan követelte és ékesszólóan sürgette, hogy vissza kell térnünk a hithez és a pápai tekintélyhez, épen úgy, mint most a derék Brunetiére. Az idealismus gyarapodásával azonban merészebben kezdett gondolkodni, össze akarta egyeztetni a szabadságot az egyházzal, vagyis az idealrealismus hatalmas

központosító, egységes és inquisitiós érzését, gondolkodását óhajtá kiirtani az egyház magatartásából. A pápák gyöngéden elutasíták e törekvést, mindamellett Montalembert,  Lacordaire, Dupanloup és más liberális katholikusok buzgó szolgálatait szívesen fogadták s az idealrealismust tűrték. Az erős gondolkodó és hatalmas szavú Lamennais azonban már a harminczas évek elején hűtelen lett az egyházhoz ….A csodált, ünnepelt gondolkodó  socialis izgató lőn. Idealismusa kérlelhetlenül ragadta magával. Lánglelke átélte az 1848-iki forradalmat.

hogy az idealrealismus centralisatiója törje össze. A bámult ember mindenkitől elhagyatva s magával meghasonolva dőlt sírjába. A húszas évek idealistája nem bírta elviselni az ötvenes évek noha még csekély realismusát, épen úgy mint

Heine, Vörösmarty, Bajza József, Tocqueville és mások számtalanon.

Mindig mélyen meghatott e férfiú tragédiája. íme egy ember, a kit szervezete és az ébredező idealismus erkölcsi érzése a valláshoz, mint az erkölcs támaszához vezet, azonban eszének feszítő ereje lerombolja a szabadság korlátjait,

de csakhamar sehol sem találja magát otthon, csak a sír fenekén. Törvényem fölfedezése után Lamennais sorsa mindjárt eszembe jutott.

A másik franczia gondolkodó, kivel annyira foglalkoztam, Renan volt.

 

Ö már később lépett az élet színpadára. 1823-ban született, abban az évben, melyben Petőfi Sándor, a nagy lantos. A vallásos Bretagne gyermeke volt. Áhítat és jámborság környékezte ifjúságát. Majd pap lőn. De már 1845-ben megérte a rajongó idealismus lassú hanyatlását, üres, tartalmatlan elméleteit, fényes légvárait: realisabb lelke a tudományra áhít, s bár szereti a vallásos érzés jótékony melegét, szívesen megfordul a templomokban, gyönyörködik az egyház fényes szertartásaiban és az egyszerű hivő jámbor áhítatában: sok kínos lelki vajúdás után kilép a papneveldéből, hogy szabadon rajonghasson a történeti és nyelvészeti tudományokért, úgy a mint az idealrealismus alatt szoktak, mikor

tőlük az emberiség nagy kérdéseinek megoldását várják. 1849-ben már elkészült egy munkájával….

Mily érdekes ellenmondások! — mondaná az idealista. A mystikus azonban sejti és érzi, bár azt hiszem, nagyon kevesen olvassák e rejtelmes magyarázatokat. Nekik elég, hogy van egy félhomályos ideáljok, egy megfejthetetlen, a

végtelenségből rájok tekintő mennyei atyjok, a ki szivükhöz tud szólani, boldogítja, az érzelem édes varázsával enyhíti, vigasztalja, megigézi, elbájolja őket. Ha némi fogalmat óhajtunk szerezni az idealista, az idealrealista és az igazi realista vallásos érzéseiről, vegyük kezünkbe egy szent Bernát, egy szent Ágoston és egy Kempis Tamás müveit. Szent Bernát költői és szónoki erővel, olykor sentimentalis hangon nyilatkozik az Istenről; hisz jobbára idealista. Szent Ágoston Soliloquiái az idealrealismus delének termékei. Nemes, férfias hangon, bár keresztyén alázatossággal és epedéssel szól Istenéhez. Érzése még nem tud

elég meleg, közvetlen és benső lenni. Dogmatikus elme…

Renan, úgy a mint az idealrealismus alatt szoktak, mikor tőlük az emberiség nagy kérdéseinek megoldását várják, 1849-ben már elkészült egy  munkájával, megírta a L'Avenir de la science  kötetét, de nem adta ki. Mesterei, közöttük Thierry Ágoston, lebeszélték róla. Negyven évnél tovább őrizte szekrényében, pedig e műben le volt téve az a bölcsészeti világnézet, melyet oly gyönyörűen kifejtett más alkotásaiban. De a mi mégis hiányzott ezekben: az a

túlságos bizalom, a legtúlzóbb hit a tudományos igazság erejében.

A lázas idők mámora magával ragadja és buzgó democratává teszi a fiatal embert, örvend a forradalom mozgalmas napjainak, azt hiszi: az emberiség czélja nem a jólét, a boldogság, hanem az értelmi és erkölcsi tökély: a nagy

válságok mély barázdákat vonnak az emberi szellemben s megtermékenyítik azokat; azt gondolja, hogy a Parthenon és a Propvleumok, Pbidias alkotásai, Plató párbeszédei, Aristophanes vígjátékai oly korszak művei, mely nagyon hasonlít 1793-hoz. Pedig egyik sem az. Plató párbeszédei csak az idealismus napjaiban születhettek a negyedik század elején, Phidias alkotásai, Aristophanes vígjátékai, a Parthenon és a Propyleumok az erősen reális idők szüleményei. De csakhamar kijózanodik a fiatal tudós. A nagy társadalmi forradalmak, minő az 1789-iki, az 1848-iki, az idealisták földönfutásával végződnek, a fényes remények légvárai összedőlnek s egyszerre nagy számmal tűnnek elő a pessimisták, minő maga Renan is lett, a ki még húsz év múlva is azt hitte,

hogy nem gyógyult ki belőle. Pedig azt mondhatnók, hogy csak kevéssé érezte. Összefoglaló erejét mérsékelte a komoly munkás realismus, a mely nála mindig hatalmas volt. Később is könnyen tudott simulni az idők árjához, annyira, hogy

még a legsötétebb realismus napjaiban is, például a nyolczvanas években, sem lett pessimista, hanem finom epicureista és galans optimista. Természetes, hogy nem lehetett megelégedve önmagával. Bizony sokszor érezhette, milyen hitvány, gyarló teremtés lőn, de mint én nem tudtam pessimista lenni,

ő sem volt az. Önmagunkkal elégedetlen epicureisták, nyájas, kellemes udvarlók, léha szórakozók levénk.

 

II.

 

Séailles Renan bölcsészetéről szólva mondja, hogy a század közepén beléfáradtak az ékesszólásba, a hivatalos bölcsészetbe, a szónoki bizonyítékokba, melyek következményeikből czáfolják meg az egyes tanokat és elavult körmondatok zengésével altatják el az ember szellemét. A mint Taine úgy Renan is világosan látta, hogy itt az ideje a nagy hagyományhoz térni vissza, a tudománynyal kapcsolni össze a bölcsészetet, mely nem valhatik el tőle, mint a gondolat a maga tárgyától, számon tartva az új helyzeteket,

melyeket a positiv tudomány haladása teremtett a gondolkodónak. A franczia tudós e megjegyzése helyesen tolmácsolja az akkori viszonyokat. Az idealismus bölcsészete a realismus végén tör ki s az eszmék legmagasb és legragyogóbb delére melkedik. A positiv tudományok sikereit fölhasználva alkotja meg az idealista a bölcsészetet s mivel igen magasan lebeg, az összeséget, az egyetemest, az általánost tekinti, teljes erővel jelentkezik erkölcsi érzése. Tele van morállal, szónoki és ékesszóló hangon és oratorikus bizonyítékokkal lép föl….. Az idealista egyenes és rideg logikája nyers és száraz a realismus

édes melegének. Hidegnek, üresnek, felfujtnak, tartalmatlannak látja. Neki friss, meleg és solid tartalom kell. A régi positiv tudományt kiaknázta, kimerítette az eszményi bölcsészet, hisz rajta épült, a gyakorlati ismeretek halmazán

emelkedett oly magasra. Lassankint érvényesülni kezd a reális, a nemzeti eszme és visszaszorítja az idealismus egy részét, míg a másikat magába olvasztani törekszik. Ekkor fordul az emberiség egy része a tudományhoz, a természeti, történeti, philologiai tudományokhoz s tőle várja megváltását. Emelkedik a tudomány fénye, dicsősége…. Renan és vele Séailles s úgy mások is annak tulajdonítják az egyetemi bölcsészet gyors elfajulását, hogy nem vette számba a

tudomány haladó és élő sajátságát, sivár és üres lőn, úgy hogy el kelle hallgatnia vagy magát ismételnie….. De már nincs igaza Séaillesnek, mikor azért üdvözli Renant, hogy általa örökös zátonyra jutott a metaphysika. Nagyon téved. Nekem

sikerült most az idealismus hajnalán újra felépíteni az új metaphysikát; az erkölcsi világ törvényének fölfedezése a legcsodálatosabb metaphysikai alkotás, melynek azonban távolról sem lesz az a következménye, a mitől Renan fél, hogy

megdermeszti a szellemi életet, mert tömérdek régi és új kérdés merül föl, melyekre nem tudok felelni. "A tudományok tudománya, mely fölöslegessé tenné a többieket, sírja lenne az emberi szellemnek és ugyanazon következményei volnának, mint valamely kinyilatkoztatásnak, feltétlen dogmát

adván nekünk, elmetszené az emberi szellem minden mozgását, minden kutatását. A scholastikusok mennyországának unalmasságát alig hasonlíthatnók az árnyalat nélküli igazság tunya szemlélőinek állapotához, melyet, mivel nem ők találtak meg, nem szeretnének…

Renan szerint Hegel, Hamilton, Cousin felállíták azt a végzetes sorompót, melyen túl már nincs helye a metaphysikának. Séailles is úgy találja, hogy nincs többé létjoga a metaphysikának; elavult tudományos forma, mely nem bírja

megoldani a fölmerülő bölcsészeti kérdéseket. Az egész vonalon— mondja Renan — a történeti és természeti tudományok látszanak arra hivatva, hogy átvegyék a bölcsészet örökségét. Csakhogy Renan még idealrealista, mint Aristoteles, Bacon, Descartes, Kant stb. Ő nem vetheti meg teljesen az

eszménvítést és nem tud lenni eszmétlen részletező, korlátolt realista, s mikor tagadja a metaphysika jogosultságát, mindjárt hozzáteszi: «Ha azt értik a metaphysika alatt, hogy az .embernek joga és tehetsége van a tények fölé emelkedni s bennök látni a törvényeket, az összhangot, a költészetet, a

szépséget, mind lényegesen metaphysikai tulajdonságokat ha azt akarják vele mondani, hogy nem lehet határt vonni az emberi szellemnek…: akkor, megvallom, van metaphysika!»

Ez azonban nem különálló tudomány, hanem csak ismereteink lelke, mely élteti azokat. De minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban fogy, enyészik ez a metaphysika. úgy, hogy a realismus delén csupa empirista, szerény észlelő,

buta adatgyűjtő lesz a művelt emberiség. A reális eszme nyomása alatt senki sem tud általánosítani. Ha pedig valakinek annyira általánosító szervezete van, hogy nem tud uralkodni fölötte az áram, rendesen pessimista lesz. Renan,

Taine tudtak egy kissé simulni a realismushoz, módosították is nézeteiket, de teljesen nem tudták megtagadni magukat, azért a halál martalékai lettek.

De ha nem külön tudomány a bölcsészet, hanem csak

a tények, a tünemények magyarázata, Renan szerint több úton juthatni el hozzá…

 Végig tekintve az emberiség ismert történetén, látjuk, hogy ugyanazon érzés,

gondolkodás ismétlődik. Ez ismétlésekből megállapíthatni a törvényt, az erkölcsi világ törvényét. Valóban nagy hálával tartozunk a mult idők halavány naplóinak, mulattató vagy száraz krónikásainak; az ő följegyzéseik épen oly becsesek a gondolkodók szemében, mint az irodalom legcsodáltabb

remekei. Renannak, mint minden realistának, ezer kifogása volt az idealismus feltétlen igazsága ellen. Tudjuk, hogy az eszményiség bölcsészeti világnézete élő hittel vallja, hirdeti az örök igazságokat, melyek az ő magasabb erkölcsi igazságának felelnek meg…Minél behatóbban tanulmányozzuk a történelmet igazi forrásaiban annál inkább eljutunk odáig, hogy mellőzünk minden általános formulát s csak tisztán ethnographikus tekintetekre szorítkozunk. Főleg

a nyelvészet szolgált erre ezer meg ezer bizonyítékkal. E tudomány hallatlan sikereket tudott felmutatni az idealrealismus alatt. Az egész művelt világon, de kivált a német földön számos tudós foglalkozott a nyelvek elemzésével, a történetelőtti ember életének számtalan részletét tárta fel számunkra, hozzájárultak az archaeologiai ásatások, földrajzi kutatások, ethnographiai vizsgálódások, melyeket a legnagyobb mohósággal olvastunk és tanultunk...

A realista gyönyörködni fog Renan szép szavaiban, mikor az érdeknélküli, tiszta, személytelen, objectiv tudományról beszél, mikor szüntelen a tényeket hangoztatja, a tények változatosságáról az ő homályos, nem egyszer kétértelmű

zengzetes nyelvén szólal meg; de nem hallja szívesen az örökös általánosításokat, nem midőn azt erősíti neki, hogy a bölcsészet a tények lelke, értelme. Azért nem csoda, ha Séailles is Renan ecclecticismusáról. természetének dualitásáról beszél. A következetlenség e vádját azonban kisebbnagyobb mértékben egyetlen bölcsész sem kerülheti ki, ha az idealrealismus napjaiban szívesen olvassák…Az idealismus épen ellentéte az erkölcsi, szellemi és aesthetikai élet terén a realismusnak. Az egyik összefoglaló, egységes eszmére törekszik, az utóbbi nem ismeri el az eszmék

jogosultságát, neki csak ismeretek, adatok kellenek s irtózik minden összefoglalástól.

Bodnár Zsigmond

 

 

 

 

 

RENAN ERNŐ*

 

Első közlemény 1896. 1.

 

 

I.

A sémita lélektana.

 

Ha be akarunk hatni a keresztyénségbe, a judaisinust kell tanulmányoznunk — mondá Renan már a negyvenes években. Ezért az úgynevezett sémi nyelvek tanulásához fogott, melyeket a héberek, phoeniciek, a púnok, a syrok, a babyloniak és az arabok beszéltek. Alaposan belemélyedt e népek történetének, vallásának és nyelvének ismeretébe. Számos kisebb-nagyobb művében finom bonczoló  elmével állítja elénk őket, s úgy találja, hogy a valláson kívül vajmi

keveset köszönhet nekik az emberi művelődés. A sémi népek irodalmát szegénynek tartja, nincs egyetlen hőskölteménvök, nincs egy tragédiájok. A politikában messze mögöttünk maradtak, hisz e téren az árja népek bámulatos sikert arattak, csak ők tudták úgy felfogni az egyén szabadságát, hogy vele együtt az állam eszméjét is fentartsák. Náluk nem látni azt az egységes despotismust, mely megfojt minden egyéniséget, elvont és szívtelen szerepre kárhoztatja az egyes embert, mint az ázsiai, különösen a sémi népeknél találni. A nyugati államokban megvolt az élénk erkölcsi elem, a közjó eszméje, s az egyetemes czélra való áldozatkészség. És ha olykor roppant süllyedés mutatkozott, rövid idő alatt bámulatos eredményt mutatott fel…

Ha némi fogalmat akarunk szerezni az idealista vallásos érzelmeiről, vegyük kezünkbe Szt. Bernát, Szt Ágoston, Kempis Tamás műveit…

 

* V. ö. Athenaeum IV. évf. 4. sz. 

 

 

 

 

RENAN ERNŐ.

Második közlemény. 1896. 2.

 

III.

 

A keresztyénség és az izlam eredete.

 

Már 1849-ben azt írta Renan, hogy a XIX. század legjelentékenyebb

munkája A keresztyénség eredetének kritikai története volna. Életének feladatává tette egy ily nagyszerű munka megírását. Jézus életén kezdette és a hetedik kötettel, Marcus Aurelius császárral, végezte. E művében gyakorlatilag

óhajtá megmutatni, hogy képződik a vallás, hogy teremti meg az emberi szellem spontán működése. Ez az önkénytelen és öntudatlan működése az emberi szellemnek úgy van bemutatva, hogy bámulatra ragadja az olvasót, s habár itt-ott nem egy kifogásunk, kételyünk támadhat: nem győzzük eléggé csodálni a szerző, a prózaíró és gondolkodó fényes tehetségét a ki a hatvanas és hetvenes évek műveltebb közönségének érzését, gondolkodását legtalálóbban tudta kifejezni.

Renannak természetesen sok ellensége is volt. Az elsők közé a pusztuló idealistákat számíthatni, a harminczas, negyvenes évek összefoglaló, eszményi embereit. Az ő szabatos, határozott és egyenes logikájok nem gyönyörködhetett Renan kétértelmű, homályos, kitérő, hajlékony eszejárásán. Bár Hegel épen az idealismus ragyogó napjaiban mutatta be és terjesztette el a fejlődés tanát, melyben a tegnapi igazság holnap már nem az, mely az örökös változást hirdeti az eszmék terén is. De még az oly idealista is, a ki elfogadta, épen összefoglaló gondolkodásánál fogva alig tudta elképzelni azt a sok finom árnyalatot, melylyel minden fejlődés jár. E bölcselő elmék tehát nem tehették magukévá Renan nézeteit.

Noha megengedték az erkölcsi világ törvényszerűségét, egész lényöket felháborította az emberiség hőseinek, félisteneinek mythosi vagy legendái homályba burkolása. Minden idealista hajlandó rá, hogy heroidershipper hősimádó legyen. Nagyjait derült világításba szereti helyezni és leborulni előttük. Renan is ezt teszi, mégpedig keserédes fájdalom hangján, sentimentalis

epedéssel szól Krisztusról és szent vallásáról; de az ő imádásáról a legtöbben szigorúan nyilatkoztak, kétségbevonták őszinteségét és mesterkélt, szenvelgő adoratiónak nevezték.

Renan ellenségeinek másik nagy osztálya a hatalmas egyházi orthodoxia híveiből került ki. Tudjuk, hogy az idealrealismus második felében a nagy nemzeti egység és központosítás jut érvényre az országban, a nagy egyházi centralisatio a vallások életében. Ismeretes, mily hatalmas egység, hajthatlan orthodoxia jött létre a katholikus egyházban is. Ez az orthodox irány szivéből gyűlölte Renan habozó és határozatlan felfogását…. A katholikus és protestáns orthodoxia egyaránt fellázadt ellene. Természetes, hogy a legjobban zúgolódtak a katholikusok, s lelkes czáfolatokat bocsátottak világgá az Isten, az egyház, a történelem, a morál nevében. A nagy közönség azonban más szemmel nézte Renan előadását, kivált a hetvenes évek embereinek nagyon tetszhetett az a határozatlan mystikus vallásos érzés, mely a bölcsész iratain elömlött. Jól esett nekik az a meleg, édes érzés, melyet nem tettek rideggé a merev dogmák, hanem lágyan elringatták benne a bölcsész gyönyörű sorai. Ezekből teljesen hiányzott minden orthodox kifakadás, bántó kárhoztatás. Még a hol könnyű és kedvező alkalma lett volna is reá, óvatosan kerülte a szerző…

Noha megengedték az erkölcsi világ törvényszerűségét, egész lényöket felháborította az emberiség hőseinek, félisteneinek mythosi vagy legendái homályba burkolása. Minden idealista hajlandó rá, hogy heroidershipper hősimádó legyen. Nagyjait derült világításba szereti helyezni és leborulni előttük. Renan is ezt teszi, még pedig keserédes fájdalom hangján, sentimentalis

epedéssel szól Krisztusról és szent vallásáról; de az ő imádásáról a legtöbben szigorúan nyilatkoztak, kétségbevonták őszinteségét és mesterkélt, szenvelgő adoratiónak nevezték…

Az orthodox irány szivéből gyűlölte Renan habozó és határozatlan felfogását. Az idealrealismus minden felekezetnél, még a protestánsoknál is, nem szereti a hitágazatok kétességét, határozatlanságát. Neki szabatosan körülírt dogmák

kellenek, melyek nem tűrik a kétértelmű magyarázatot. Minő szívvel fogadhatta Renan szellemes kétértelműségeit egy ily orthodox lélek, nagyon könnyű elképzelnünk. A katholikus és protestáns orthodoxia egyaránt fellázadt ellene…

De midőn Jézus életében és a keresztyénség megalakulásában szépen mutatja be Renan az emberiség spontaneitásának szerepét, mindjárt fölmerül az izlam kérdése, melyben alig van egy kis jelensége fajunk ez önkénytelen alkotásának.

«Le kell mondani arról a kritikának, hogy biztosat tudhasson a vallásalapítók jelleméről és életrajzáról. Reájok nézve a legenda szövevénye egészen eltakarja a históriáét. Vajon szépek vagy rútak, köznapiak vagy fenségesek voltak-e? Senki sem tudja. A nekik tulajdonított könyvek, az ajkaikra tett beszédek rendesen újabb fogalmazványok és sokkal kevésbé  oktatnak arra bennünket, kik voltak ők, mint a módra, hogyan fogták fel tanítványaik az eszményt… Mahomet körül a legenda munkája gyönge és eredetiség nélküli. Mahomet valóban történeti személyiség:minden oldalról érinthetjük. A neve alatt reánk maradt könyv csaknem szórói-szóra magában foglalja beszédeit. Élete csak

olyan biographia, mint más emberé, csodák és túlzások nélkül…. Az

arab szellem szélső finomsága, nyilt és tiszta modora, az erkölcsök szabadsága nem kedvezett a vallás mythikus fejlődésének. Arábiában teljesen hiányzik azon elem, mely a mysticismust és mythologiát szüli…Arábia különösen vagy elvesztette, vagy talán sohasem volt meg neki a természetfölötti inventio ajándéka. E magyarázatban sok helyes, sok igaz van. A sémi szellem erősen általánosító, összefoglaló; ezért volt lehetséges, hogy a zsidók oly korán eljutottak az egyistenség fogalmára. A mivel például a görögöknél alig félezreddel Krisztus előtt s akkor is csak egyes gondolkodóknál találkozunk: azt a zsidók vallása gyönyörű mondákkal ékesítve másfél ezer év óta hirdette…

Hogy a zsidó vallásban, az izlamban és később a protestantismusban  kevés vagy nincs mythos, ennek magyarázatját főleg az uralkodó eszmében kell keresnünk. E vallások mind az idealismus napjaiban keletkeztek s oly ridegen körül voltak írva, az eszményiség bonczoló gondolkodása annyira lenyesett rólok minden meséset, minden költőit, festőit és bájos vonást, hogy majdnem csupán a száraz igazság maradt meg. Az ébredő s utóbb gyarapodó realismus iparkodott egyet-mást visszahozni az érzékelhető elemekből, de mindez

kevés volt. Némileg mutatja ezt a protestantismus története. A XVI. század második tizedében támad a lutheranismus, pár évtizeddel később a rationalistikusabb calvinismus. Ezek még megtartják a Szentháromságot, Krisztus még az Isten fia; később keletkezik az unitáriusok tana s utoljára a zsidózók, a szombatosok felekezete. Ez a legszélsőbb rationalismus….

 

 

IV.

 

Isten és a természet.

 

Az idealrealismus második felében mindig jobban elterjed a történeti világnézet. Az idealista világos képet, átlátszó igazságot, feltétlen doctrinát keres; de már az idealrealismus hajnalán szembetűnik e merev érzés, gondolkodás egyoldalúsága.

Az idealista sasszeme érzéketlen az élet apróságai, a lét ezer meg ezer árnyalata iránt: a realista pedig épen ezekben leli gyönyörűségét. Gondolkodása az eszme

haladásával mindinkább érvényre jut. A gyakorlati kérdésekben haladásával mindinkább érvényre jut. A gyakorlati kérdésekben nem is nehéz ez a simulás az eszme haladásához. A víz is mindig lefelé foly, a mélyebb helyeket keresi s rendesen megtalálja. Nagyobb nehézség merül fel a legmagasabb kérdések eldöntésénél, minő az Isten és a természet kérdése. Az idealista ezeket is ridegen, lehetőleg körülírva, szabatosan meghatározva szereti átérezni, elgondolni. Az idealrealismus nagy nemzeti, nyelvi, irodalmi, művészeti, erkölcsi és gazdasági egysége még jó ideig szintén gyönyörködik a metaphysicai

kérdések egységes felfogásában. A második fele azonban számos mystikust mutathat fel. A vallásos érzelem nem oly rideg dogmatikus keretekben uralkodik a mystikus ember szívén. Neki az homályos, rejtelmes, sejtelemszerű, lágy, kenetes érzés, melynek Renan készítette el, Renan írta meg a theologiáját. Segítségére jött az újabb bölcsészet ama roppant horderejű fölfedezése és tana, hogy a világ, igen a természeti és erkölcsi világ örökös levésben van s így minden, a mi létezik, a történelem tárgya….

Az idealista egy sereg bizonyítékkal áll elő, hogy van Isten. De ezek gyarlósága szembetűnő. Ha az ész vezetné az embert, előbb-utóbb mindnyájan atheisták

lennénk, mert se a tapasztalás, se a speculativ nem tudja nekünk bebizonyítani, hogy van Isten. «A tudomány nem tárja fel; a természet, távol attól, hogy kijelentené, erkölcstelen, a jó és rossz közönyös neki. A történelem pedig állandó botrány erkölcsi szempontból."

De hát mi bizonyítja nekem, hogy van Isten? Az én realista szívem. A mysticus realistának szüksége van Istenre, föl kell emelkednie az Istenhez: ez az érzelem a legjobb bizonyíték. «Az Isten a lelkiismeret, nem pedig a tudomány

és a metaphysica eredménye. Nem az ész, hanem az érzelem határozza meg az Istent.>> És Renan a leggyöngédebb érzelem hangján szól az Istenről. Csupa kenet és melegség! Imádkozik, alázatos szavakkal könyörög hozzá csak ügy mint bármely jámbor hivő….Mi az Isten? Az idealista mindent körül szeret írni,

szigorúan meghatározni, a fogalom jegyeit pontosan kijelölni, megállapítani. Az idealista tudós és író bármiről szól, tisztába akar jönni tárgyával. Még tanítását is meghatározással szereti kezdeni…Ha Istenről van szó, az idealista mindjárt kész a meghatározással, az isteni sajátságok, attribútumok elszámolásával; lehet, hogy a realista utána mondja, de nem érzi, nem látja oly tisztán a fogalmat, nála az érzés, a szív az uralkodó; szivével gondolkodik. Mi tehát a realistának, a mysticusnak az Isten ? Mivel az érzelemnek köszönhetjük az Istent, csak az érzelem határozhatja meg. Az érzelem azonban nem ismeri az elvont attribútumokat, tehát nem is ezekkel határozzuk meg az Istent, hanem csak szeretjük. A ki szereti, az ismeri. Vele szemben csak egy jelző jogosult, mely

azt állítja, hogy van. Ha teljes bizonyossággal, evidentiával magunk elé állíthatnók őt, olybá vennők mint egy mértani theoremát, melyet megengedünk, de nem szeretünk. E hasonlatban van egy kis igaz….

A mysticusnak, a realistának mire való volna az Isten meghatározása? «Óh mennyei Atyám! nem tudom, mit tartasz fenn számunkra. Vajjon e hit, melyet nem engedsz kitörleni sziveinkből, vigasztalás-e, melyet gyarló végzetünk

elviselésére nyújtottál? Jótékony csalódás-e, melyet irgalmad bölcsen kigondolt, vagy pedig mély ösztön, kinyilatkoztatás, mely elég azoknak, a kik méltók reá ? Igaza van-e a kétségbeesésnek és ily szomorú volna-e az igazság ? Nem akartad,

hogy nyilt választ kapjunk kétségeinkre, hogy ne legyen érdemnélküli a jóban való hit és számítás az erény. Világos isteni kijelentés egyenlővé tette volna a nemes lelket a köznapival; az evidentia hasonló dologban szabadságunk elleni

merénylet volna; azt akartad, hogy belső szervezetünktől függjön a mi hitünk. Áldott légy mysteriumodért; áldott légy, hogy elrejtőztél; áldott légy, hogy fentartottad szivünk teljes szabadságát. >> …A papok nem igen foglalkoznak a hitágazatokkal, nem keresik a dogmák finom megkülönböztetéseit, hanem a jámbor hivők belémerülnek a vallásos érzésbe. Ezért lehetségesek a realismus idején az uniótörekvések, mint a XV. században a keleti és nyugati egyházak között, hasonlóképen a XVII. század végén Leibnitz és mások iparkodásai, melyek megújulnak századunk második tizedében és létrejön a protestáns alliance, napjainkban pedig XIII. Leo a keleti és az angol egyházakat akarja egyesíteni a rómaival…

Van-e Isten? És Renan megfelel reá: «Vájjon a természeten és emberen

kívül van-e még valami ? — kérdezitek tőlem. — Van minden, felelem én. A természet csak látszat, az ember csak tünemény. Ott van az örök alap, ott van a végtelen, a substantia az eszmény; ott van a szép muzulmán kifejezés szerint az,

a ki tart; a zsidó kifejezés szerint, a ki van. Ott van az atya, kinek öléből származik minden, a kinek ölébe tér vissza minden». Belőle származunk, belétérünk vissza. Tulajdonképp csak ő van, ő az örökké élő, az örökkévaló Isten. De mivel minden örökös levésben van, az Isten is szüntelen változik,

azért bár van, mégis csak lesz. «Az Isten akkor lesz teljes ha az Isten szót a teljes lét synonymjává teszik. Ez értelemben Isten inkább lesz, mint van: in fieri van, önmaga megalkotásának útján van. De itt megállva, nagyon tökéletlen

theologiát adnánk. Az Isten több, mint teljes lét, ugyanakkor feltétlen is. Abba a sorba való, melyben a mathematika, a metaphysika, a logika igazak, ő az eszmény helye, a jónak, szépnek és igaznak élő kútfeje…

Mi az Isten? Az idealista mindent körül szeret írni, szigorúan meghatározni, a fogalom jegyeit pontosan kijelölni, megállapítani. Az idealista tudós és író bármiről szól, tisztába akar jönni tárgyával. Még tanítását is meghatározással

szereti kezdeni. Ismeretes, hogy a nyelvtant is fogalmának megállapításával kezdi. Quid est grammatica latina ? Mi a latin nyelvtan ? A realista irtózik minden meghatározástól. Nem tudván összefoglalni, nehéz neki a lényeges és esetleges jegyeket gondosan megkülönböztetni, ez utóbbiakat mellőzni

s így a tárgy fogalmát megállapítani. Ha mégis okvetlenül szüksége van meghatározásra, inductive jár el, csak fejtegetéseinek végén mondja ki.

Ha Istenről van szó, az idealista mindjárt kész a meghatározással, az isteni sajátságok, attribútumok elszámolásával; lehet, hogy a realista utána mondja, de nem érzi, nem látja oly tisztán a fogalmat, nála az érzés, a szív az uralkodó;

szivével gondolkodik….

Mahmud szultán (997—1030) korának leghatalmasabb fejedelme

volt. Uralkodása egyidejű a mi szent Istvánunkéval, a kinek királyságával kezdődik a vallás, az erkölcs, a politika, szóval az egész nemzeti élet reformja.

Ez az idealismus azonban nem kedvezett az eposz nyugodt tárgyias hangjának, felfogásának. Ariosta, ki még jó részt a XV. század realismusának gyermeke, az Orlando furiozo szerzője (1516.) sem tud igazi elbeszélő lenni, annál kevésbé

Voltaire az ő Henriasában, (1728.) ki már készakarva kikerüli az ajánlkozó mythosi elemeket is s allegorikus alakokkal, álmokkal, jóslatokkal pótolja őket; még kevésbbé a mi Vörösmartynk Zalán futásában (1825). Az idealismus

eposzaiban rendesen mély hazafi fájdalom szava nyilvánul égő honszeretet nyilatkozik, nemes patriotismus foglalja el az életkedv helyét, dicső harczok, nagy nemzeti küzdelmek foglalkoztatják szívünket és képzeletünket. Firduszi lelke sokszor a fatalismus rabja. Művén a pusztulás, a halál elégiás hangja ömlik el. Olykor megszakítja elbeszélését s figyelmezteti hallgatóját, hogy gondolja meg, milyen vén ez a világ, mennyi romlás ment és megy ezután is végbe e hegyeken és síkokon! Renan ezt részben az izlamnak tulajdonítja, részben

a perzsa bölcsészetnek…

 

 

Bodnár Zsigmond: RENAN ERNŐ. III. Athenaeum, 1896. 4. 604

 

V.

 

A morál és a politika.

 

„A morál kiválóan komoly és igaz dolog" mondja Renan. Iratai telvék az erkölcs magasztalásával. Ki tudná bebizonyítani, hogy van Isten? Senki. De az öntudat megszólal és egy szebb világról, az igazság, a jóság, az erény világáról beszél, feltárja az eszmény világát. Hacsak a természet volna, méltán kérdezhetnék, hogy van-e szükség Istenre. „De mióta volt egy becsületes ember, be van bizonyítva az Isten léte." Az erkölcs jelenti ki nekünk, hogy van Isten, „az erkölcs föltételezi, hogy az ember nem egy napi lény", az erkölcs nem függ semmiféle bölcsészeti és vallási rendszertől, az élettapasztalás, az egyén és az emberiség tapasztalása tanúsítja ezt. „A történet bebizonyítja azt az igazságot, hogy érzékfölötti ösztön van az emberi természetben, mely fensőbb czél felé hajt bennünket. Az emberiség haladását nem fejthetni meg azon föltevéssel, hogy az ember csak véges lény, hogy az erény az egoismus számítása, a vallás csak chimaera". Tudjuk, hogy Kant a morál kimagyarázása és megmentése végett az a priori érveléshez, az erkölcsi öntudathoz folyamodott transcendens természetének élő bizonyítékai a szentek, a fenkölt szellemek, ők teszik szükségessé a halhatatlanságot, ellenállhatatlanul megczáfolják a skepticismust. Mint mystikus realista, Renan a kötelességben a belső életet látja. Az egész

világ, s benne mi emberek az Istenhez közeledünk, feléje törekszünk. E törekvésünk nemesít meg, ez magasztosít fel, teszi szebbé, becsesebbé az életet. Mily megható, mily megragadó egy szent, egy hős, egy tudós, egy gondolkodó önzetlen tette, lélekemelő cselekedete ! Míg minden nagyszerűsége mellett is csekély erkölcsi jelentőségű egy iparkiállítás! Renan azt hiszi, hogy a hajdankor játékaiban is volt valami erkölcsi. Ma eszményi czél nélkül rendeznek világra szóló vásárokat, melyeken senki sem érzi, hogy hiányoznék valami. Világos jele annak, hogy az emberiség veszített nemességéből. A hasznos lépett a nemes helyébe. Pedig a pénz, a vagyon, a jólét nem emel föl, a pénz sohasem teremt valami igazán nagyot, szaga van, megérzik rajta eredetének alacsonysága. Az ipar ugyan mérhetlen szolgálatot tesz a társadalomnak, de végre is csak olyat, a mit pénzen is meg lehet venni. Vannak dolgok, melyeknek más a mértékök, minő a tudomány, a művészet, az erény, melyek közelebb hoznak bennünket

az Istenhez. Különben mindenkinek meg lesz az ő jutalma: a haszonhajhászó embereknek a gazdagság, a földi jólét, minden földi áldás ; a lángésznek, az erénynek a dicsőség, a nemesség, a szegénység. Az emberi nem czélja lévén a mindenség legfensőbb contemplatiója, vagy más szavakkal az Isten imádásának

legtökéletesebb cselekedete, az egyedül szükséges valami, az erkölcsi és értelmi nemesség. ..

Renan tudta, hogy az eszme vezérel bennünket, hogy az ember spontaneitása, önkénytelen működése az eszme hatása alatt történik és mégsem tudott tovább menni vizsgálódásainak ösvényén. Látta, hogy a történelem ezer meg ezer, önfeláldozó és erkölcsi tettről szól, magasztalja a morális lelkek igazi nagyságát, sejti, hogy az egész morál fensőbb valami, de összezavar mindent. Még a tudományt és lángészt is erkölcsi elemnek tartja, pedig semmi közük sincs hozzá. Különösen szereti a jóságot, úgy látszik ez nála, mint realistánál a legfensőbb erény, a legerkölcsibb valami, holott a realismus idején sokszor a legléhább, a leghitványabb lelkek a legjobbak, leglágyabbak…

Már többször elmondottam, hogy a morál nem egyéb mint magunktartása az egyetemes iránt. Mivel csak társaságban élhetünk, bizonyos magatartást kell követnünk embertársainkkal szemben. E magatartás első forrása minden ember egyéni szervezete. Erre pedig az uralkodó eszme hat, módosítja az ember lelki

tulajdonait. Az idealismus idején összefoglaló érzésre, gondolkodásra

kényszeríti, melyben az egyetemest, a nemest, a fenségest becsüli, az Isten, a világ és emberiség, a nemzet és haza, a közjó és közérdek lelkesíti. Ha szervezete tud hajlani az eszme nyomása alatt, igazi idealista lesz belőle, nemes és fenkölt lélek; ha pedig nem tud simulni, félszeg, gyűlölt, rettegett vagy lenézett és megvetett ember válik belőle…

Az idealista magyar rajongott a magyar hazáért, a magyar nemzetért, de nem a magyaros szokásokért, nyelvért, irodalomért, vallásért, politikáért. Ezeket nemesebbé, jobbá, szebbé akarta tenni ; az ébredező realismus kezdi szépnek találni a magyarost. Ilyenkor már rosszul érzi magát a szélső idealista, a nemzet nagyobb része elfordul ez iránytól, mely előbb tetszésével találkozott. Magunktartása embertársaink iránt lassankint tetemesen

módosul. Ha az idealismus idején a nagy erkölcsi eszme hatott módosítólag, most az idealreal alatt főleg a haza, a nemzet nagyságáért kell lelkesednünk s ilyenkor kissé leszállunk az erkölcsi magaslatról, többet engedünk a magán és családi érdeknek. A realismus alatt már léha individualismus lesz az uralkodó, önző vagy hitvány egyedekre bomlik szét a társadalom, a nagy eszmék

elenyésznek, az egyes ember elveszti minden fensőbb törekvését, nyájas és lágy, gyöngéd és elnéző, részvevő és könyörülő teremtés lesz….

Az erkölcs e felfogásával meg tudjuk fejteni a világtörténelem egy-egy hullámának nagy morális tüneményeit épen úgy, mint az egyes ember egész életét. Ha a gyöngédség, nyájasság, részvét összeesik az erkölcs fogalmával, akkor a realismus idején legjobb, legerkölcsösebb az ember. Az idealrealismus alatt már ridegebbek vagyunk, magasabb szempontból ítéljük meg felebarátaink

viseletét s legridegebbek leszünk az idealismus napjaiban, mikor gyűlölettel kisérjük számos felebarátunk léhaságát, s képesek volnánk őket összetiporni, megsemmisíteni, mint megvetésre méltó hitvány tömeget. A realista felfogása szerint ekkor a legszívtelenebbek, legridegebbek s talán legkegyetlenebbek vagyunk. Sőt a hullám egyes részeiben uralkodó bűnöket és erényeket is kijelölhetjük. Például a fösvénység ismeretlen a realismus napjaiban... Az idealismus idején nagyon sok a takarékos ember, söt mivel nehéz kijelölni a józan takarékosság határait, elmondhatni, hogy számos embertársunk a fösvényig bűnébe esik. Az idealismus megjelenésével kezdjük csúfolni, gúnyolni a fösvénységet, míg csak ki nem vész a fajtája, a mi a realismus idején történik. Az idealismus általánosító és egyenes logikája Renan szerint sokkal gyarlóbb a realismus történeti módszerénél, a mi nagyon kiviláglik a franczia politika csalódásaiból, helytelenségeiből. „Két politikai rendszer osztozik öröktől fogva a világon, az egyik az elvont, a másik az előbbi birtoklás jogán alapszik. Francziaország, a logika és a nemes eszmék hazája, mindig jobban kedvelte az elsőt". Renan azt, hiszi, hogy a franczia szellem

ellenkezik a germán szellemmel, mint az elvont jog a történeti joggal.

A forradalom, az elvont módszer diadala a politikában kiválóan

franczia tény. Panaszkodik, hogy a franczia forradalmat a világtörténelem

általános tényének kiáltják ki; maga Hegel is beléesett e hibába; pedig ez csak „gall (gaulois) tény, annak a hiúságnak következménye, melylyel a gall mindent el tud viselni a társadalmi rang egyenlőségét kivéve, majd meg azé a feltétlen

logikáé, mely elvont mintára törekszik megújítani a társadalmat, a nélkül, hogy számot vetne a történelemmel, a szentesített jogokkal". A franczia történelem titka a gall-római és a germán szellem küzdelmében rejlik ; a gall irtózik a megoszlott suverainitástól, minő a hűbériség és a császárság egyenlőségén alapuló közigazgatására törekszik. A gall-római szellem győzött, győzelme

azonban nagyon pyrrhusi.

 

A francia forradalom

 

A forradalom, melytől néhány bolond a franczia történetet keltezi, oly hiba, melyért bűnhődniük kell; nagy csalódás, mely a nemzet pusztulását vonja maga után, ha nem tudja férfiasan legyűrni. Annyit ér, a mennyit az elvont módszer, melynek nevében teljesült s azt hiszi, hogy megalapított a a szabadságot, pedig romlását okozza. Mikor tabula rasat

csinált a mult idők intézményeiből, mikor eltiporta a részleges, különálló szervezeteket, melyek a nemzet egységét magukba foglalák, egyetemeit, szerzetesrendeit, testületeit, tartományait, csak egy óriást, az államot és a törpék ezreit hagyta fenn. Az egyén erkölcsi kötelék nélkül csak magát szereti és magának szolgál. Az egyéni szabadság e romlásáért a törvény előtti egyenlőség

pompás szavaival akarnak vigasztalni bennünket. Lehetünk-e büszkék oly törvénykönyvre, mely csak semleges, elvont egyéneket ismer, személyi jogok, család, ősök nélkül; oly törvénykönyvre, mely eszményi polgár számára készült, a kit az utczán találtak s nőtelenül halt meg; oly törvénykönyvre, mely mindent

ideiglenessé tesz, hol a gyermek teher az anyának, hol minden együttes és tartós mű el van tiltva; hol az erkölcsi egységek, melyek az igaziak, minden halálozás után szétbomlanak, hol önző lesz az ember, a ki úgy rendezi be dolgait, hogy a lehető legkevesebb teher nyomja vállait…./Kiemelés: G./

 

 

 

A vallástalan és istentelen forradalom ignorálta a társadalmi élet szent jellemét, rideg és sivár lelkű vezetők kormánya nem ismer más erényt mint a fegyelmet. Ilyen a franczia demokratia. Az elvont jog mámorában tagad minden hagyományos alárendeltséget, történeti factumot, minden jelképet, tévedésbe ejtve az álegyenlőség szenvedélye által az állam mindenhatóságától várta a szabadságot; erénynek tekintve az irigy féltékenységet, nem hozta arányba a

jogot, az érdemet s az általános szavazattal lealacsonyította a nemzeti öntudatot. Pedig az ország nem az alkotó egyedek egyszerű összeadása, hanem lélek, lelkiösmeret, személy, élő eredmény. A mai alacsony materialismus, mely a socialis testületben csak az egymás mellé helyezett elemek mesterséges gyülekezetét látja, nem veszi észre a lelket, mely a szellem és élő egységet

alkotja ; ez nemcsak alkonya, vége minden nemességnek, hanem a gyöngeség elve, mely képtelenné teszi a nemzetet, hogy ellenállhasson a szomszéd hatalmaknak. A francziák szerencsétlensége, hogy a gall-római hibába esvén minden germán elemet kiszorítottak a közéletből. Ha újra meg tudnák hálálni az erkölcsi erőt és fegyelmet, lehetne segíteni a bajon. Kell, hogy ismét a németekhez menjen tanulni. Úgy látszik, hogy a gall szellemnek, hogy ha produkálni akarja a benne rejlő erőt, a germán szellem termékenyítő erejét kell igénybe vennie. Renan szerint az emberi természet legszebb nyilvánulásai a két faj kölcsönös egymásra hatásából származnak, ilyenek a mai polgárosultság elve, fensőbbségének oka és tartósságának legjobb garantiája. A germánok

betörése adta meg Francziaországnak a kellő komolyságot, az erkölcsi érzék mélységét, legtöbbel járultak hozzá az egyéni jog, szabadság biztosításához.

Tovább folytathatnók; de a ki ismeri az ekölcsi világ törvényét, mindjárt észreveszi, hogy a franczia gondolkodó a realismus szempontjából beszél. Magyarázata nagyon elmés, indokolása igazán szellemes, melyben sok új van; de mindezek csak arra szolgálnak, hogy a realista politikus felfogását érthetővé tegyék. Tudjuk, hogy az idealista összefoglaló, mindenütt egységre törekszik.

Ez az egység a politikai téren legjobban érvényesül az idealrealismus delén…

 Ahol erős a központi kötelék, mint Franczia-, Orosz- és Magyarországban, ott lassabban következik be a decentralisatio; a hol azonban lazább a kapocs s erősebb a széthúzó elem, mint az óriási angol birodalomban, ott csakhamar beáll a gyarmatok és más alkotó részek nagyobb önállósítása….. De mihelyt beáll az idealismus, háttérbe szorul a nő, megfékezik mai erkölcstelenségét, léhaságát. Már most is hallani számos kifogást a nők magaviselete ellen, pedig csak távolban hajnalodik. Talán azt kívánja a tisztelt olvasó, hogy tárgyias bírálatot

írjak Renan politikai nézeteiről, czáfoljam, vitassam igazságukat vagy helytelenségüket. Ez azonban nagyrészt fölösleges munka, Renannak, mint realistának, a realismus haladásával teljesen igaza van. Ilyenkor a decentralisáló politika a legüdvősebb. Ez kibékíti, megnyugtatja az alkotó elemeket, megszünteti vagy enyhíti a vidék, a faj, az osztály, a nemzetiség, a felekezet elégületlenségét, De igaza van-e Renannak és minden realista politikusnak, mikor tanaikat feltétlen és örök igazságnak tekintik ? Nincs, mert az ébredező idealismus nemsokára megczáfolja őket. Természetes, hogy az egyes érvek, a felállított axiómák jó része sem igaz. A bizonyítékok, Renan szervezetének és az eszme hatásának következményei, némely részökben tévesek; de a mit bizonyítani akarnak, a mi mellett érvelnek, az a realismus napjaiban mindenesetre igaz. Honnét veszi az érvet a realista, nem hamisítja-e

meg a történelmet, nem magyarázza-e balul a faj sajátságait: ezekre és hasonlókra tehetünk számtalan megjegyzést, melyek azonban legtöbbször alig egyebek haszontalan szószaporításnál, mert az olvasó mindjárt látja, hogy az uralkodó iránynak csak egy oka van : az eszme, melynek befolyása alatt járnak el az emberiség, a nemzet  vezérszellemei. Mindenesetre igen fontosak a népek faji sajátságai. A menynyire történetük, vallásuk, művészeti alkotásaik, erkölcsük, gazdaságukból megítélhetjük, legjózanabb a zsidó, utána jön a románfaj, ezt követi a szláv s csak végül érkezik a germán, mely

mindnyájok között legtökéletesebb, legkevésbbé központosító, összefoglaló.

Azért a legmystikusabb, legköltőibb, legbensőbb. A mi a magyart illeti, közel látszik állani a francziához. Tudjuk, hogy talán mi képezzük a legvegyesebb fajt, turáni józanságunkat tetemesen mérsékli a belénk olvadt germán és szláv elem.

A most uralkodó parlamenti kormányzásnak legjobban megfelelni látszik a germán fajok realisabb jelleme. Náluk nem megy annyira a központosítás, lassan, fokozatosan közelednek az idealismus egységéhez; a realismus idején pedig még abból a kevésből is sokat decentralisálnak…. Az angol, a német, a hollandi, a dán, a svéd és norvég parlament és közigazgatás aránylag tisztességesebb, mint az olasz, franczia, spanyol, román és magyar. Nálunk talán legmélyebbre sülyedt; noha még nincs Panamánk, de mindenki látja, hogy a képviselők jórészt egy közkereseti társaság önző tagjainak tűnnek föl, a legtöbb kormánypárti és számos ellenzéki képviselő a konczokon osztozó férfiú, a kinek semmi érzéke sincs a közjó és a morál iránt. Ez azonban még érthető, hisz a realismus idején másutt is hiányzik; de mivel közkereseti társaságot látszanak alkotni, ez az egység akadályozza, hogy a realismus enyhítő, kiegyenlítő s békéltető decentralisatiója, szükséges szétmállása érvényre juthasson.

Hazánkban erős támaszuk a zsidóság, mely mint legjózanabb nép, a legromlottabb is. Mivel jórészt hiányzik belőle a reális idők misyticismusa és pietismusa, a mi kedvesebb, vonzóbb oldala a hullám e szakának s erőt, bátorságot s ösztönt adna a zsidóságnak a decentralisatio követelésére. Most azonban, mivel a nagyipar, a kereskedés, a bankügy, a vállalkozás majdnem kizárólag kezökben van, a hírlapirodalomból pedig kiszorítanak vagy

megvásárolnak másokat, így nálunk félre van vezetve a közönség

s oly központosító nézetek vannak uralkodóknak kikiáltva, melyeknek

igazságát úgyszólván alig érezzük, sőt ellenkezéssel fogadjuk. Még fontosabb oka a hazai központosítás fenmaradásának az udvarhoz, a koronához való viszonyunk. A korona minden lehető áron fenn akarja tartani a kormánypártot, mely a központot támogatja és az osztrák-magyar egyezségen mitsem óhajt

módosítani, nem kívánja megbolygatni a hadsereg és a külügy kérdését. A kormánypárt azonban, hogy fentartsa magát, egész alapjánál fogva a központosítás ösvényén halad előre, csupán a kisebb kérdésekben decentralisál; míg a nagyobbakban a nemzeti egység idealisabb eszméjéből indul ki, részben ezért követeli a polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést, a zsidóreceptiót, a vallásszabadságot, a felekezetnélküliséget. Az ilynemű törvényjavaslatok keresztülhajtása azonban csak hallatlan demoralisatio árán lehetséges. Van azonban Renan ama nézetében, hogy a gall-római fajt

a betörő germán nemesítette meg, egy nagy történeti igazság. A mennyire vizsgálódásaim tanúsítják, a legjózanabb, a hullám szélsőségeire képtelen fajok jutottak el leghamarabb a civilisatio magaslatára. így látjuk Egyptomot, Ninivét, Babylont, majd a zsidókat, punokat, phoenicieket hatalmas műveltségre szert tenni. A valami kevéssel realisabb görögök és rómaiak jöttek utánuk. A nagy római birodalmat pedig a germán törzsek bevándorlása tette realisabbá s létrehozta a keresztyén civilisatiót, mely újra a legnagyobb egységre és központosításra törekszik, s valószínű, hogy el fogja tiporni a szláv és germán, melyekben gyöngébb a központosítás. Úgy látszik, hogy a nagy centralisatio nagy veszélyekkel jár a birodalmakra nézve. Görögország mindjárt tönkre

ment, a mint Macedoni Fülöp és Nagy Sándor megteremtette a nemzeti egységet. Az óriási arab birodalom szintén összeomlott. A középkor nagy országait: Angliát, Galliát, Germaniát, Hispániát, Italiát, Hungáriát stb. látszólag a decentralisatio tartotta fenn. Azért nem hiú beszéd az, mikor nálunk a magyar haza védbástyáinak a vármegyéket mondják. Ebből azonban nem következik,

hogy a mai centralisatióból vissza tudnánk térni a régi független vármegyékre. Bármilyen veszélyt rejt magában a központosítás, nem lehet remélnünk, hogy fajunk valaha decentralizált államot alkosson.

 

 

VI.

 

Renan belső küzdelmei.

 

Renan hitte, hogy az eszme vezeti az emberiség életét. E hite azonban nem a hegeli eszme volt, mely megelőzi a tényeket; ő nem barátja az a priori felfogásnak, a mit nem szabad Séailles szerint megítélnünk, a ki dilettantismusnak tartja, hogy Renan nem ereszkedik az eszmék megvitatásába, hanem félhomályos, kétértelmű kitéréseket, szellemes elhallgatásokat használ, finom tagadásokkal mérsékli állításait, míg a kifejezés fel nem ölti a fátyolozott igazság kivánt árnyalatát, mely szerinte az erkölcsi igazságok tulajdona. „Az erkölcsi és politikai tudományokban, hol az elvek elégtelen és mindig részleges kifejezésök miatt félig igaz, félig hamis alapon állanak, következtetéseink

csak azon föltét alatt jogosultak, ha minden lépten a tapasztalás és a józan ész ellenőrzi őket." Az árnyalat, örökké az árnyalat kisérti nézeteiben. „Ki tudja, nem a következtetéstől való tartózkodásunkban rejlik-e a szellem finomsága?" hisz „a következetlenség minden emberi dolognak eleme". Sőt tovább megy.

Realismusa annyira körültekintő s annyit lát meg egyszerre, hogy

nem tud az igazsághoz fölemelkedni, mert, a mint mondja „A finom és szenvedélytelen lélek önmagának bírálója, saját ügyének gyönge oldalait is látja és néha kísértetbe jön, hogy ellenfeleinek nézetére csapjon át".

A félhomály, az árnyalat e szeretete megvolt fiatalabb éveiben is, de az idő haladtával mindig gyarapodott. Utóbb feltűnően kedveli az iróniát is. A helyett, hogy szabatosan körülírná, meghatározná az igazságot, mosolyog önmaga és mások nézetei fölött. Ez a mester fensőbbségének bizonyítéka. „Nincs biztosabb jele az ember nemességének, mint bizonyos finom, hallgatag mosoly,

mely alapjában a legfensőbb bölcsészet." Mi e jelenség oka ? Nem egyéb, mint a realismus. Az idealista általánosítása mindenekelőtt világosságot keres, gyűlöl minden félhomályt, habozást, megveti az árnyalatot, a kitéréseket. Szembeáll a kérdéssel és tehetsége szerint megfelel reá, minélfogva sokszor egyoldalú

lesz. Fensőbb szempontból tekintvén a jelenségeket, csak a kimagasló

tüneményeket veszi észre s legjobb akarata mellett sem veheti számba a lét apró tényeit. A realista ellenben sok mindent lát. a mi megzavarja okoskodását, keresi az igazságot, és a tények oly halmaza áll előtte, hogy nem tud eligazodni közöttük. Lehet-e a tények roppant tömegében általánosítania?

Nem. De mégis ki kell mondania valamely igazságfélét, ki is mondja sok fentartással, kitéréssel és árnyalattal, s végre finom iróniával ereszti útnak, mert maga is alig hisz benne. Ez a magyarázata annak az iróniának is, melyet a mult század végén megindult romanticismus hangoztatott. Különben mindig előfordul

a haladás hullámának második felében. Az első fél idealismusában

nem szoktunk kétkedni szavaink igazságában. Pathosszal, önérzettel hirdetjük nézeteinket, mámoros odaadással és dogmatikus biztossággal harsány hangon kiáltjuk a világnak, mit hiszünk és vallunk. Ez a declamatorok, a lángeszű szónokok időszaka. De már az idealrealismus megjelentével gerjedezik lelkünkben a kétely, fölserken a skepsis s kezdünk elfordulni az igazságoktól,

a szónoki virágoktól, az újítók sarktételeitől, híres axiómái- és postulatumaitól. Az idealrealismus második felében már csak egyes elkésett összefoglaló elmék képesek élvezni azokat, a nagy közönségnek nem kell semmi eszmei, különösen nem, ha feltétlen  bizonyossággal hozzák elénkbe. Mint sejtelem, mint valószínűség, kissé fel tudja ébreszteni érdeklődésünket; míg ha feltétlen igazságnak mutatják be, gúnyos lenézéssel tekintünk a bemutatóra.

Az iróniával rokonérzés a humor, mely a realismus szemével való tekintése az idealisták zajos actiójának. Az eszményi ember bátor és nyílt, egyenes és hangos újításai mosolyt keltenek bennünk a realismus gyarapodásával, meglátjuk ünnepelt és lenézett embertársainkban a jó és rossz sajátságokat; a nagyság nem

kerülheti ki bonczoló kritikánkat, de a társadalom páriáiban is észre tudjuk venni a jóság egyes tulajdonait. A humor tehát mindjárt jelentkezik az idealismus hajnalán, kivált a realisabb fajoknál, mint pl. a germánok- és szlávoknál. A román-faj józanabb természete miatt csak az erős realismus napjaiban lálkozunk a humorral. Nálunk az ötvenes-hatvanas években voltak tele a humor csodálatával, kezdték próbálgatni íróink. A nyolczvanas években a mi körünkben is teljes mértékben grassált a humorizálás. Mikor elvesztjük meggyőződésünket, nincs hitünk az igazságban, az emberi becsületben, felebarátjaink tisztességében, a nagy hazafiak őszinteségében, mikor a közjó, a közérdek zajongó munkásai nem tudják elrejteni lólábaikat: akkor csak a humof

szemüvegén keresztül jó a világot szemlélni, persze az enyelgő humorén, mert a maró, keserédes humorban hiányzó ez a vigasztaló elem. Az iróniának közvetlen oka magunk és mások ezer csalódása a realismus napjaiban. Szegény Renan is sokat csalódott ? Még 1870 körül is azt tartja, hogy az ember küldetése a tudomány útján szeretni az Isten országát, a kötelesség teljesítése,

az igaz keresése, a szép szemléletével, mondjuk mindazzal, már

a földön megvalósítani, a mi önmaga urává teszi az egyént s függetlenné a szolgai érdekektől. E szép szavak sokszor előfordulnak irataiban, többé-kevésbbé változtatva; de amolyan mélabú, szelídebb pessimismus kiséretében. Mikor az eszme embere érzi, hogy mindjobban eltérnek tőle a társadalom vezetői; mikor látja, hogy embertársai másképen kezdenek gondolkozni: megvetőleg kezd szólani a tömegről. Ugyanezt észlelhetni minden pályán s

legjobban a költők és művészek sorában, kiket sokszor elpusztít

az eszme változása. „A kit fölkent az Isten, mindig különálló lény, bármihez fogjon, nincs helye az emberek között; ráismerhetni egy jelről: nincsenek pajtásai kortársai között, számára nincs mosolyuk a fiatal leányoknak". Természetes, hogy a kit ifjúságában a tudás vágya a könyvek és a gondolatok rabjává tesz, nem szokta idejét pajtásokra és szerelmes leánykákra pazarolni; az idealismus idején azonban ezek is tesznek szert odaadó, benső barátokra, kik egész lelkükkel csüggnek egymáson. A realismus napjaiban, mikor senkinek sincs igaz barátja, mikor csak kedélyes pajtásaink vannak, nem sokat törődünk a gondolat magán álló emberével, kedélytelen töprengése, bomladozó szelleme

untat bennünket. Renan is megérezte az eszme változását, s olykor

egy kis pessimismus fogta el. Ilyenkor szeretett a komolyabb németekre tekinteni, őket magasztalni a francziák rovására. A hol csak alkalma nyílott, ostorozza a franczia léhaságot. A Farce de Patelin-ről szólva, megrója „a gall szellemet, ezt a lapos, positiv, emelkedettség nélküli szellemet, mely nagyon szemes a világ dolgaiban, a maga módján moralizál, de úgy, hogy a morál

alatt a sikert érti". Akárhányszor gyűlölettel szól a francziák felszínes nevetéséről, örök mosolyáról, melynek okát talán a nemzet józanabb szervezetében kell keresnünk. A franczia egyenes logikája, eszményibb gondolkodása nevetéssel, szórakozással fogadja az eszme változását. Más nemzet is sokat nevet a realismus léha napjaiban; a franczia azonban legerősebben átadja magát neki. Örökös élvezetre és szórakozásra, vagy tartós munkára van szüksége. A realisabb nemzetek kőzött, minők a germánok,

jóval több ilyenkor a mystikus, a mi komolyabbá teszi őket. Míg a germán rokonszenves mystikus és így igazán meleg és benső, a francziák között aránylag kevés az ily jellemvonás, csak udvarias, nyájas, mosolygó és léha. A magyar szintén közel jár hozzá, egy kevéssé szilajabb, de másrészt nagyon léha. Az idők léhaságán botránkozó lelke Renant bretagnei eredetére, a régi celtákra figyelmezteti. A szomorú, bánatos breton szellem iránti tisztelet ébred föl bensejében, e népet látja megifjodni emlékezetében, a mint magányában ignorálva remeteéletet él. „Egyszerre büszke és félénk, hatalmas az érzelemben, gyönge a cselekvésben, látszólag megfontoló, de vallásos ösztönében imádni

való gyöngédséget árul el; idealista faj, nem mint Németország

a reflexió mélységével és merészségével, hanem gyermeki képzeletének

megigéző őszinteségével, melynek j á t é k minden valóság.

Költői tehetsége, álmaiban csodálatos leleménye elbájolta a világot

s a középkorban költői motívumokkal látta el az egész keresztyénséget.

Neki köszönhetjük Arthurt, Percevalt, a phantasia e halhatatlanait. Költői életének lényeges eleme a kaland, vagyis az ismeretlennek hajhászása, örökös futás a vágyak elröppenő tárgya után. Nem ismeri a vidámságot, létünk bajainak könnyű felejtését. Víg énekei is elégiákban végződnek. Művészete egészen

benső, az érzelem képzelete rejlik benne. Mind Renan, mind Séailles és utánok, velők nagyon sokan tévednek, mikor például a celta-fajt idealistábbnak tekintik. Nemcsak Renan jellemzése, hanem más olvasmányaim benyomása és

az ir nép története is azt mutatja nekem, hogy a celta meleg, benső természetű ; meséihez, mondáihoz híven ragaszkodó, mélyen mystikus, erősen vallásos faj, szívesen látja a szertartásokat, csüng a külsőségen. Lehet, hogy tévedtem, mikor romlásának, pusztulásának okát épen realismusában kerestem. Csekély az öszszefoglaló tehetsége s nem képes versenyezni a józanabb fajokkal,

minő a franczia, a normann és szász. Ez lehet oka, hogy bár azelőtt egész Európát elözönlötték, ma csak a kis Bretagneban, a walesi és az ir földön laknak. Úgy sejtettem, hogy az emberiség haladásában talán a nagyon idealista és nagyon realista fajok pusztulnak el leghamarabb. Az erősen eszményieket,

mint a punokat, phoenicieket, arabokat, zsidókat a középfajok üldözése vagy kiirtotta, vagy hazátlanokká tette. A keltákat és más reális népeket pedig elnyomta és magába olvasztotta. Az eszményi fajokat épen összefoglaló tehetségöknél fogva gyűlölik a középfajok, mert eszökkel, erélyökkel elnyomják, kijátsszák őket s élet-halálharczot viselnek ellenök. A reális fajokat pedig a hol lehet, beleolvasztják, másutt Ínségbe sülyesztik, koldusbotra juttatják , kiszipolyozzák. Most helytelennek találom e magyarázatot. Azért nem is merem vitatni e felfogás igazságát, bővebb, alaposabb vizsgálódásra volna szükségem; de tetszett e nézet, mert nem áll szemben az erkölcsi világ törvényével, és érthetővé lesz az eszményinek és a realnak végleges összeolvadása.

 

 

VII.

 

Renan csalódásai.

 

A ki hosszabb életet él, az eszme változása miatt nem menekülhet a csalódások árnyától. Ez bizonyosan utói éri őt, Renan korán realista volt már a negyvenes években. A folyton erősödő realismus csak kedvezett neki. Gondolatai, érzelmei

nagyon megfeleltek az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek érzésének, gondolkodásának. A 48-iki forradalom után közvetlenül még kevesen érezték Renan reális tanainak igazságát, de mindennap

új meg új hívek állottak melléje, a kik kételkedtek az idealisták feltétlen igazságában, egyenes logikájában, merev és világos okoskodásában. 1870. körül majdnem általános lön e kétkedés az eszmék világában. A kik az ötvenes években némi meglepetéssel hallgatták a mester szavait, most csodálattal fordultak feléje. De nemcsak a tartalom volt tetszős, hanem Renan irálya

is. Az idealrealismus második fele tulajdonkép a legszebb irály

kora. Az idealista rendesen még nagyon ünnepélyesen, ódai hangon,

szónoki nyelven szeret írni. Fenséges ecsettel, de kevés

színnel dolgozik. Hasonlatait, szóképeit, metaphoráit könnyen

összeszámlálhatni. Az idealismus már szereti a színesebb előadást

de igazán csak a második felében lesz általánosabb a valóban

színes irály. Ekkor minden téren érvényre jutnak a meleg színek.

Fényesek, pompásak ünnepélyeink, szívesen látjuk a szemkápráztatóan

szép jelenségeket. Az irály sem marad bátra, ez is szereti a gyönyörű, a színes előadást. Prózánk szépen csengő, rhytbmusos sorokban halad előre, versünk pedig páratlan tökélyre tesz szert. Való, hogy talán valamivel nagyobb a szinezés, tökéletesebb a verselés a realismus napjaiban; de másrészt eltűnt

belőlük az a csekély ideális elem, mely emelte, megnemesítette

a tartalmat és formát: azért elveszti erejét, nemességét, lejebb

száll igazi becse. Renan az idealreal nagy mesterei közé tartozik.

Az ő fénykorának egy része összeesik Flaubert nagyságának időszakával.

De minden fény és siker daczára csalódnia kelle. Első csalódását a nagy német-franczia háború okozta. Renan ugyanis kiváló tisztelettel emlegette mindig a németeket. Herder, Goethe és Kant hazáját állította fel példányképül a francziáknak. A germán realismus jobban megfelelt érzésének,  gondolkodásának, mint a francziák összefoglaló gondolkodása. A franczia tanárok szónoki előadását kárhoztatva a német egyetemek aprózó, elemző

és kedélyes tanítgatására figyelmeztette hazája fiait. A német tudomány, a német mystikus és vallásos lélek, a német szorgalom és kitartás lebegett reális lelke előtt. És ims ez a nemzet támadja meg hazáját! Gyönyörű két levelet ír tehát Straussnak, a Jézus életrajzírójának. E levelekben érdekes gondolatok fordulnak elő. Ilyen mindjárt, hogy az eddig széttagolt Németország hogyan emelkedett

a nemzeti egység színvonalára? Mint annyian, ő is elmondja, hogy „Dante, Petrarca, a renaissence nagy művészei voltak ltalia egységének megalapítói. Goethe, Schiller, Kant, Herder teremtették meg a német hazát". Mi tudjuk, hogy az idealrealismus a nemzeti egység kora, erre törekszik ekkor a haza minden fia s ha letudják

győzni az akadályokat, létre is hozzák az egyetemesen óhajtott

egységet. Dante és Schiller csak azt fejezték ki, a mi után

minden jóravaló polgár epedett. Egy másik helyen azt állítja,

hogy „a nemzet rendesen idegen nyomás alatt jut teljes öntudatára".

Ebben van egy kis igaz, de vigyázattal kell fogadnunk,

mert a realismus idején való támadások csak annyira képesek,

hogy közös védelemre indítanak bennünket; de nem mozdítják

elő a nemzeti egységet, csak a veszély pillanatában tudnak

bennünket egyesíteni, s nem teremtik meg az erős központi hatalmat,

például Antiochus támadásai (167-ben Kr. e.) a zsidó népet,

a magyaroké a X. században a németeket, az angoloké a XY.

században a francziákat, ugyanakkor a francziák az olaszokat,

a törököké a magyarokat, az araboké a spanyolokat, stb. összehozzák

ugyan a harcz idején; de amint vége van a háborúnak,

vége van az egységnek is. A XVII. század alkonyán és a XVIII.

elején kiverik ugyan hazánkból a törököt, II. Rákóczi Ferencz

összehozza a magyarokat, angolok, németek, osztrákok megverik

XIV. Lajost, az oroszok megfékezik XII. Károlyt; 1688-ban az

angolok saját királyuk ellen lázadnak, de a mint bevégződött a

forradalom, megjelentek a realismus politikai, erkölcsi, aesthetikai

és szellemi jelenségei. 1812 után a németek egyesültek

Napoleon ellen, nem hiányoztak a nagy nemzeti szólamok sem,

sőt Korner eszményi irányú drámát is írt, mint a milyen az ő

Zrinyje, de a mihelyt elenyészett a háború, vele elenyészett az

egység szelleme is. Lehetséges ugyan a realismus idején, hogy valamely összefoglalóbb gondolkodású fejedelem borzasztó eszközökkel egyesít

és központosít a politikai téren, mint XI. Lajos a XV. században.

Ez azonban annyira ellenkezik a társadalom gondolkozásával,

hogy rémséges utakat, módokat kell alkalmaznia s élete

fölött folyton ott lebeg az orgyilkos tőre. Nem csoda; mert ha

egész lényünk reális, ha a vallás, nyelv, irodalom, erkölcs, művészet

igazságszolgáltatás, közigazgatás, ipar és kereskedés stb.

terén decentralizálunk, szétmállunk, nem élhetünk a nagy nemzeti

egységnek, központosításnak sem. Azért nem ismételhetjük Renannal,

hogy Francziaország tette Németországot nemzetté, mert az

idealrealismus delén csak alkalmul szolgáltak a francziák a német

egységnek, de nem voltak szülő okai. Renan különben szivesen látja a német egységet, azt hiszi, hogy a francziákkal és angolokkal egyesülten hatalmas védfalul szolgálhatnak majd az orosz, a nagy szláv támadás ellen. Csakhogy

látnia kelle, hogy a francziák legbensőbb barátjai lőnek az

orosznak. Azt gondolom, hogy a most hajnalodó idealismus után

a rákövetkező idealrealismus napjai roppant bonyodalmakat,

idézhetnek elő az orosz földön. Mintegy 30—40 év múlva rémes

forradalom rengetheti meg az északi colossust: de az idealrealismus

második felében, ha erős fejedelem kezében központosul az állam

hatalom, ha esetleg egy orosz Napoleon támad, könnyen teljesedhetik

az I. Napoleon jóslata, hogy kozák iga alá jut egész Európa.

Renan második levelét a háború végeztével írta Straussnak,

mikor Elszász-Lothringiát elszakították Francziaországtól. Hogy

Németország magatartását ostorozhassa, le kellett mondania alapelveiről,

német elméleteiről, a történeti módszerről, a hagyományos,

dynastikus jogról s a franczia eszmékhez, a forradalom

elvont princípiumaihoz kellett folyamodnia, melyeket oly szívesen

tett a gúny tárgyává — mondja Séailles. Miért elszakítani Elszászt,

ha lakosai nem akarnak Németországhoz csatlakozni ? Az, hogy

németek, nem elég ok. Melyik nemzet áll ma egy fajból? Svájcz

három nyelv, három vagy négy faj, két vallás. A fajok politikája

csak irtóháborúkra, zoologikus harczokra vezethet. Hová jutnánk,

ha túlságig vinnők a történeti módszert? Elszász, mielőtt német

lett volna, celta volt; a celták előtt finn, lapp; a lappok előtt

a barlanglakók hazája volt. Ezzel a történelmi bölcsészettel semmi

sem volna törvényes a világon, csak az orangutangok joga, melyeket

a polgárosultak szorítottak ki tanyájokból. Ne legyünk

annyira feltétlenek; az elhunytak joga mellett engedjünk egy

keveset az élők jogának is. Nem a nyelv, nem a faj, nem a

philologia, nem az ethnographia dönti el a népek sorsát, hanem

a maguk szabadakarata. „A nemzet egy lélek, egy lelki princípium.

Igazábban kettő teszi ezt az egyet, alkotja ezt az egyet,

alkotja ezt a lelket, lelki princípiumot. Az egyik a múltban, a

másik a jelenben gyökerezik. Az egyik az emlékek gazdag hagyományának

közös birtoka; a másik a mostani közérzület, az együttélés

vágya, az akarat megtartani az örökséget, melyet osztatlanul

kaptak."

De ha e leveleiben enged is Renan egy kissé a forradalmi

elveknek, csakhamar teljesen visszaesik az ő reális politikájába

s egész lelkéből gyűlöli a feltétlen logika forradalmi politikáját.

Szerinte Francziaország rémséges hibát követett el, mikor elszakadt

a dynastiától, mely egységet adott neki, s a forradalomnak

engedte oda magát. Innét származik kormányainak állhatatlansága,

a politikai materialismus, a rossz közigazgatás, a katonai

szellem hanyatlása, a fegyelmetlenség, a komolyság hiánya, a

nemzet tehetetlensége, szóval minden gyarlóság, melyeket feltárt

a hirtelen háború. E bajok forrása a demokratia. „Egy demokrata

országot nem lehet kormányozni; rossz a közigazgatása, nem

lehet neki parancsolni" — mondja Renan. Szakítson Francziaország

a demokratiával, állítsa vissza a monarchiát, a nemzeti

dynastiát, a nemességet, tegyük kötelezővé a katonai szolgálatot,

emeljük a közoktatást, tanuljunk meg engedelmeskedni, értsük

meg a főpapságot, legyünk komolyabbak, fogadjuk el győzőink

erényeit, térjünk vissza a régi államrendszerhez. Renan jól tudja,

hogy mindez nem egykönnyen valósítható, azért némi módosítással

ajánl egyet-mást, melyek a demokratia mérgét és az általános

szavazat veszélyét enyhíthetnék. Az elemi oktatásban az egyház

és iskola szövetségét keresi, a középoktatást jónak találja, csak

a szónoki frázisokról kell leszoktatni az ifjúságot, mert így journalistákat

és ügyvédeket képeznek belőlük. A fensőbb oktatásban

sürgetős az újítás. A vidéki karok helyett öt vagy hat egyetemet

kellene állítani, a komolyság, becsületesség, hazafiúság intézeteit,

melyek ne legyenek a rhetorika színházai, hanem a tudomány

műhelyei. Renan nézeteit elsorolva, föl kell említenem, hogy a románfajok

Európában a zsidók után a legjózanabb gondolkodású nemzetek.

Van ugyan közöttük is kisebb-nagyobb eltérés, de alapjában

mind józanabbak, mint a szláv- és german-fajok. Ebből

következik, hogy politikájok is legidealistább, egységre, összefoglalásra,

központosításra törekszik s a realismus tünetei náluk legkésőbb jelentkeznek. Az angoloknál, a brit birodalomban már a hetvenes évek alatt számosan követeltek oly reformokat, melyek a realismus szétmállásának szolgáltak; a francziáknál Renanon kívül nagyon kevesen szólaltak fel decentralizáló irányban. Renan

szavait sem vették komolyan. Csak a nyolczvanas évek végén

találkozunk a decentralizáló politika egyes híveivel. Igaz ugyan,

hogy az egyes osztályok, vidékek, felekezetek érdekeit már 1880

után is méltányosan meghallgatták, a kormány vezéreszméje egészben

mégis központosító vala. A francziák ez összefoglaló tehetségűknek köszönhetik, hogy sok száz év óta a civilisatio élén állanak, ki tudván aknázni

országuk kedvező fekvését, mindig elől haladtak. Másrészt épen

ez az ideális érzés, gondolkodás okozta, hogy az idealismus és

idealrealismus alatt országuk legtöbbször nagy bajoknak, rázkódtatásoknak

volt kitéve. Mint minden népet, a francziát is legkönnyebben

kormányozhatni a realismus napjaiban. Mint erősen

idealista, a franczia, nem igen lesz mystikus, nem kapja meg

lelkét a reális időknek ez a kedves, gyöngéd, kenetes és meleg

sajátsága, hanem többnyire léha és zsebelő, érzéki és élvező

materialista lesz, a kivel könnyen meg lehet élni, csak ne álljuk

útját féktelen individualismusának. Azért a realismus idején legromlottabb

a román-fajok országgyűlése, a képviselők lelkiismeretlenül

kizsákmányolják politikai állásuk minden előnyét; a mi

a germán országgyűléseken épen azért lehetetlen, mert a decentralizálásnál

fogva osztályuk, vidékök és felekezetük hiányait kell

szemök előtt tartaniok. A franczia, az olasz, a román képviselőház

tagjai legtöbbször a haza, a nemzet, a közjó, a közérdek

czíme alatt saját zseböket sietnek megtölteni, hogy élhessék

világukat s betömjék korteseik száját. Habár elég nagy romlottság

uralkodik az angol, a hollandi, a dán, a svéd, a norvég és

a német képviselőházakban, mégis jóval eiősebb az önzetlenség,

kevésbbé általános a kapzsiság, több a látszatos becsületesség,

mert az osztály, a vidék, a felekezet egy kissé ellenőrzi őket.

Igaz, hogy ez sem tart valami szigorú fegyelmet ; de annyiramennyire

mégis felvigyáz. A hol azonban, mint nálunk is, erős

a központosítás, ott folyton a nagy szavak járják s fedezetük

alatt orgiákat ülhet a becstelenség. Az idealisabb népeknél egyegy

befolyásos, ügyes, furfangos és vakmerő képviselő rémítően

kizsákmányolja állását, megjelenik minden közművelődési, jótékony

banketteken, hogy azután könnyen bejuthasson a bankokba, a

gyárak s mindenféle részvénytársaságok igazgató-tanácsába. Mentől

nagyobb a decentralisatio, ez annál nehezebb.

A miket Renan a demokratia szemére vet, oly vádak, melyeken

senki sem enyhíthet; emberi erő nem változtathat. Yagy a

franczia jellem politikai következményei, melyek e nép idealisabb

érzéséből, gondolkodásából erednek s módosítólag hatnak erkölcsi,

aesthetikai és szellemi közéletére, vagy pedig az uralkodó eszmével

járnak nemcsak Galliában, hanem Germania és Britanniában

is. Arról ábrándozni, hogy jobb volt az egykori rendi alkotmány,

igazán hiú dolog; ember nem változtathatja meg a dolgok menetét;

bár úgy látjuk, hogy magunk csináljuk, intézzük, akarjuk

az eseményeket, mi csak eszközei, tényezői vagyunk az eszmeerő

munkásságának. Renan politikai tanai szintén csak az eszme

nyomása alatt születtek, s ha tetszetőseknek találták egyesek,

egyedüli oka a realismus volt, mely Taine és mások politikai

nézeteit is átalakította. Mikor 1889-ben a nagy franczia forradalom

százados emlékünnepét ülték, szánalomra méltó beszédeket

hallottunk, épen úgy mint 1817-ben, mikor a reformatio háromszázados

ünnepe volt. 1889-ben ugyanis a legnagyobb realismus,

demoralisatio és decentralisatio, a legáltalánosabb simaság, lágyság,

részvét és irgalom napjaiban ki tudta volna őszintén magasztalni

a forradalmat összes iszonyataival? Vagy 1817-ben,

mikor Lamennais és mások épen úgy felszólaltak a tekintélyi

vallás érdekében, mint most Brunetiére, Balfour és mások nagyon

sokan, mikép dicsőíthették volna a protestantismust, mely kiirtotta

az érzéki elem nagy részét a vallásból, hirdette a szabadvizsgálódást,

lerontotta a különálló papi osztály gondolatát ? Hisz a mi

Kölcseynk is azt kérdezte, hogy érdemes volt-e annyi millió ember

vérét ontani, jólétét tönkretenni, mikor hisznek itt is, hisznek

ott i s ? Renan jóslatai sem teljesedtek. Mikor például a csalhatatlanság

dogmájának kimondása (1870) után azt hirdette, hogy

szakadás áll be a katholikus egyházban: nagyon tévedett, elzüllöttek

vagy elnémultak a liberális katholikusok, mert alaptanuk,

a vallásosság mindenütt elhanyatlott, az uralkodó eszme kiirtotta

sziveinkből, csak ajkainkon élt. Mikor azt jósolta, hogy a franczia

köztársaság csupán a schweizi decentralisatio mintájára élhet meg:

szintén tévedett, mert az államférfiak nagyjában tudnak simulni

a realismus követeléseihez, s noha nem tiszta kézzel és szívvel,

de ügyesen haladtak a politikai élet ösvényein. Még inkább

tévedett, mikor az egység létrejöttével azt jósolta, hogy Németországban

felolvad, elenyészik Poroszország, mert a realismus

napjaiban szépen és elég önállóan fejlődött a birodalom minden

alkotó része; de legjobban Poroszország és fővárosa, Berlin.

A németektől várta a socialismus megfékezését, elnyomatását;

pedig Séailles szerint Németország adta a francziáknak az illusio,

az eszmény nélküli socialismust. Egy kis igaz van Séailles e

nézetében, mert a realismus idején bizonyosan legmesszebb kellett

menni a korlátlan individualismusnak a realisabb jellemű

népeknél s ennyiben igaz lehet, hogy előljárt a germán socialismus

; nagy volt azonban Renan tévedése, hogy épen a germánfajoktól

remélte a socialismus elfojtását, hol a nép természeténél

fogva erősen ki kellett fejlődnie. De bár sokat tévedett Renan, tévedései is mutatják, hogy erős gondolkodó volt, a ki az ő realista érzéséből, felfogásából

merítette gondolatait, melyek nem állították meg az idő kerekét;

de megdöbbentettek számos gondolkodót, mert az idők árjából

szűrte le nézeteit.

 

 

VIII.

 

Renan bölcsészetének végső alakulása.

 

Az idők árjának egy-egy hulláma oly gyors egymásutánban

következett, hogy minden gondolkodónak érezni kellett a változást.

Renan is érezte, átélte. Mondja is, hogy „mostanában egymásután

áthaladunk minden rendszeren vagy, a mi még helyesebb,

egyszerre felfogjuk mindnyáját". Még 1871-ben megírta

Biologiques  philosophiques czímű munkáját, mely 1876-ban jelent

meg és három részre oszlik : Certitudes, probabilités, reves. Az

első a bizonyos dolgokról szól: két ilyen van: az egyik, hogy

nincs természetfölötti akarat, vagyis nincsenek csodák, nincs

különös gondviselés; a másik, hogy a világnak czélja van és

mystikus munkán dolgozik, benmaradó finalitásnak enged. Renan

hosszasan bizonyítgatja az elsőt, bizonyításait helyeseknek fogják

tartani még a realismus materialistái is, de ellene szól a legtöbb

mystikus, kiknek száma ilyenkor igazán légió a realisabb fajoknál.

Hisz a mystikus minden lépten találkozik létünk csodáival,

melyeket nem tud kimagyarázni s szereti őket az isteni beavatkozásnak

tulajdonítani. A gondviselést sem könnyű tagadni a mystikus

előtt, mert száz meg száz esetet tud felmutatni, melyek különös isteni gondviselés tüneteinek látszanak. Némileg kimagyarázhatok

e tünemények az uralkodó eszméből, mert a kinek szervezete összhangban áll az eszmével, kivált ha különös szolgálatába szegődött, jól folynak dolgai, boldognak érzi magát; míg ha szervezete nem simul az eszméhez, testileg-lelkileg gyötrődik, végre meghasonlik önmagával és másokkal s többnyire

korán elpusztul. A kinek szervezete ellenkezik az eszmével, meghasonlásában

sok bajt okoz másoknak, a kik sokszor megláthatják rajta az igaz Isten kezének súlyát; a kik pedig könnyen simulnak az eszméhez, aránylag boldogok lesznek és nem hiába könyörögnek a gondviseléshez. Renan azt véli, hogy az Isten

rászed bennünket, önfeláldozásra és az erényre csábít, a kategorikus imperativussal ránk parancsolja az önmegtagadást, pedig

csak machiavellistikus játékot üz velünk. Séailles szerint Schopenhauer

is látta a természet machiavellismusát és felforrt a vére. Renan azonban kivánja, hogy az Isten bűntársai legyünk, esküdjünk össze a természettel, mert jó a czélja; akarjuk, amit ő akar. Séailles azt hiszi, hogy mind Renan, mind Schopenhauer idealista; pedig csak ez utóbbi volt igazi összefoglaló tehetség,

a ki mindent egységre akart visszavinni és fensőbb szempontból

ítélni; de mivel a realismus alatt csak hitványságot és

meghasonlást látott, pessimista lön, mint minden idealista a realismus

idején. Renan tulajdonkép sohasem volt idealista, hogy lehetett

volna ilyen az árnyalatok, a finom megkülömböztetések és gyöngéd

szempontok embere ? Renanban, mint az idealrealismus fiában

nem hiányzott egy kis eszményi elem, mely a realismus nyomása

alatt sentimentalis volt; de főjellemvonása a realismus vala.

Egy igazi idealista sohasem mondhatja, hogy az Isten bűntársai

legyünk machiavellistikus munkájában. Az idealistának akarva,

nemakarva, föl kell háborodnia az emberiség sorsán a realismus

alatt s lehetetlen, hogy mosolyogva bohóskodjék, mint Renan

tevé. Azért mondhatta, hogy Schopenhauer lázadása az igazi

erkölcstelenség: le crime par excellence! A ki mint Renan, elég

jól érezte magát a realismus napjaiban, a kinek jól esett a tömeg

ünneplése, a léha fráterek dicsőítése, a bankettek és a jubilaeumok

füllentései, hazudozásai: az nem lehet idealista. Renan

maradt realista, mint ilyen, sohasem hagyta el a mysticismust,

de elveszté csekély idealismusát, az igazságban való hitét ; a

nyolczvanas évek végén mindjobban hiszi, hogy keveset tudunk

arról, a mit leginkább szeretnénk tudni, várjunk, talán semmi sincs

az élet végén vagy ki tudja, nem lesz-e szomorú az igazság.

Ne gyötörjük magunkat annyira, hogy megismerjük. Sőt Renant

a legfinomabb realisták egyikének tekintem. A világirodalomnak

kevés olyan finom alakja van, minő Renan volt. Lelke páratlanul

megérezte az idők változatát és szervezetére való hatását. E

rendkívüli finomságnak és a simulás adományának köszönhetni,

hogy a sírig ünnepelt embere maradt az időknek.

Séailles e fokozatos népszerűséget egészen külső oknak, a

clerus gyűlöletének hajlandó tulajdonítani. Ebben van is egy kis

igaz. Hisz a pártküzdelmekben szívesen látnak egy-egy jeles harczost.

Renan gyönyörű beszédekkel, finoman kifejteit tanulmányokkal hálálta meg tisztelőinek bizalmát és ünneplését. A clerus és a .jámbor hívők gyűlölsége azonban nem magyarázza meg népszerűségét. Renan maga a tömeg ragaszkodásának szeretné tulajdonítani léhább működését. „A közönség nagy oka a romlottságnak.

Csábít a rosszra. Oly hibákba csalogatja az írót. melyeket azután

szigorúan ítél meg.  Főleg hibáinkkal aratunk sikert. Mikor

nagyon meg vagyok elégedve magammal, tíz ember helyeslésével

találkozom. Mikor csapongva veszélyes ösvényekre térek, hol írói

lelkiismeretem habozik, hol reszket a kezem, ezerek kívánják,

hogy folytassam". Mindig csábító a tömeg ujjongása, helyeslő

tapsa; de sohasem annyira, mint a realismus idején, mikor eszmei

meggyőződésünk úgyis cseréplábon áll. Sohasem könnyebb a

tömegnek hízelegni, mint ekkor, mert kisebb-nagyobb változással,

némi eltéréssel az is reálisán érez és gondolkodik. Renannak

tehát nem került nagy lelki küzdelmébe oly dolgokat mondani,

oly tanokat hirdetni, melyekre szívesen tapsolt a tömeg. „A hiúság

— mondja Séailles — könnyen megrészegít s én szívesen mentegetem

a művészt, a ki nem tud ellentállani a siker hatalmas

és piaczi csábításának." Nem is szükséges. A siker legbiztosabb

jele annak, hogy jó úton járunk. Ez a legpártatlanabb kritika,

mely mindnyájunkra illik. De így fölösleges minden bírálat,

mondhatná valaki. Épen nem. Csak oly szükséges a kritika az

íróra, művészre, mint az oktatás és nevelés a gyermeknek, az

igazságszolgáltatás a polgárnak. Mert vagy helyeseljük a bírálatot

vagy nem. Ha tetszésünkkel találkozik, bizonyosan a kor

érzését, gondolkodását fejezi ki s így segíti a művészt, az írót

munkájában; vagy pedig ellenkezik meggyőződésünkkel s akkor

senki sem hallgat rá, olvasásra, sem méltatjuk. Századunk huszasharminczas

éveiben Villemain kritikái tetszettek, a negyvenesötvenes

években Jules Janint, Saint-Marc-Girardint, Planche-t,

Pont-Martint, de kivált Saint-Beuve-öt szerették olvasni; a hatvanas,

hetvenes, nyolczvanas években Sarcey, Taine, Brunetiére,

Lemaitre, Tissot, Faguet és mások kőtik le a franczia közönség

figyelmét. A német kritikusok között az ötvenes, hatvanas és

hetvenes években Schmidt Julián és Gottschall Rudolf tűnnek ki.

Az elsőt nagyobb tekintély és elismerés követi, mert jobban meg

tudott felelni a gyarapodó realismusnak, ezért mélyebb elmének,

alaposabb kritikusnak tartották. Schmidt Julián a fiatal Zolában

is rögtön felismerte a kiváló naturalistát, Gottschall pedig az

összeomló Yictor Hugó, Hegel stb. nagyságát is tudja magasztalni.

Szervezete, úgy látszik, eszményibb, mint versenytársáé. Szóval

minden siker attól függ: mennyire egyezik meg szervezetünk az

uralkodó eszmével.

Séailles kiemeli, hogy az ötvenes években mily magasztalással

említi Renan a híres Lamennais nemes büszkeségét, a

sírig megőrzött komoly önérzetét, egyúttal sajnálatát fejezi ki,

hogy Renan épen nem érdemli meg ezt a dicsőséget s nincs egy

tévedése, vagy hibája életének második felében, melyet ékesszólóan

nem kárhoztatna az elsőben, és ez ellenmondásokat, a helyett,

hogy lehangolták volna, módszere és jelleme logikai következményeinek

tartá. Mindez csak azt mutatja, hogy Renan a legsimulóbb

szervezetek egyike volt. Ennek köszönheti boldog napjait.

Komoly és férfias tudott lenni akkor, midőn nagyra becsültük

a söcikus morált, a nemes büszkeséget, volt érzékünk a kötelesség

iránt, tudtunk akarni, tiszteltük a tudományos meggyőződést,

átéreztük az emberiség és a nemzet magasztos feladatát. Később

pedig, mikor beköszöntöttek a realismus léha napjai, mikor a

jólét, a vagyon, a szépség, a kéj, a simaság, a gyöngédség, a

nyájasság, a részvét, az irgalmasság töltötte be egész valónkat,

mikor szabadelvűek voltunk, hogy annál szabadosabban élhessünk,

élvezhessünk, sikkaszthassunk, lophassunk, kizsákmányolhassuk a

közjót, a közérdeket: Renan tudott szabadelvű, sokszor léha

érzéki és meggyőződés nélkül lenni. Ha majd egykor föl lesz

fedezve az eszme és testi szervezetünk összefüggése, ha erre lesz

alapítva az orvostudomány, meg fogják mondhatni az okát is,

miért kellett Renannak 1892-ben meghalnia. Most csak sejtjük,

hogy finom reális szervezete nem bírta ki az idealismus halvány

megjelenését. A különben is vén, összeaszott realista nem tudott

az idealismus magas erkölcsi színvonalára emelkedni, a ködös,

félhomályos, finoman részletező elme nem bírt annyira általánosító

magaslatra felszállani, minőn az idealisták állanak, inkább

összetört, elpusztult, meghalt. Hogy is vallhatta volna az idealismus

általános eszméit az, a ki egész irodalmi pályályán kárhoztatta,

elítélte azokat ?

Az uralkodó eszme változását nem csupán bölcsészeti müveiben

árulja el vagy jelezi, hanem élte vége felé költői műveket

is alkotott, úgynevezett könyvdrámákat, melyek hősei jelképes

alakjai az uralkodó áramlatnak Caliban volt az első, melyet legjobbnak tart Séailles. Természetesen mindegyik nagyon jó arra, hogy Renan lelkiállapotjának

tolmácsa legyen. Caliban az irigy, féltékeny, baromi demokratia,

ellensége az aristokratiának, melynek erkölcsi, értelmi,

nemzeti életét és a humánus bánásmódot is köszönheti. Prospero,

Milano herczege, oly fensőbb lény, a ki a tudománynak és magasabb

légkörben élve nem törődik a lábainál heverő vad üres

fenyegetésével s hű szolgájának a légies Arielnek finom művészetében

gyönyörködik. A milanói nemesség ünnepélyén, melyen

Imperia maitresse, a finom társaság ez élő világa ragyogott,

Caliban fellázítja a csőcseléket s urává lesz a helyzetnek. S mióta

ura ágyában fekszik, megjavul, humánus lesz, érzi a tudomány

becsét, csodálja Imperia szépségéi, a ki nem tagadja meg neki

mosolyát. Az inquisitio Prospero kiadatását követeli, de Caliban

nem egyezik belé, mert ő maga anticlericalis. Prospero is felkiált : „Igaz. A száműzetésben mindenütt megtalálom a szerzetest.

Hitemre ! Éljen Caliban". A demokratia szabadságot ad a tudománynak;

de meghal Ariel, a vallásos csalódás, a lélek e harmonikus

rezgése, a ki saját tiszta zenéjével bájolta el magát, vele eltűnt számos nemes ábránd, melyekkel nem találkozunk többé.

E könyvdráma gyönyörű képe az emberiség egy-egy hullámának,

mikor az eszményibb napokból a realisabb időkbe

megyünk át. Az idealismus előhaladtával még erős a nemes,

magasztos, vallásos érzés, mint példának okáért 1100, 1560,

1730, 1840 körül. Még nem erős a dogmatismus, gyönge az

orthodoxia, melj 1200, 1600, 1750, 1860 körül jut a legmagasabbra.

A társadalom azután mindinkább az érzékire, az anyagira

veti magát, s mivel szegény iparosok, élelmes kereskedők,

vakmerő pénzemberek, rövid idő alatt roppant vagyonra tehetnek

szert, az arisokratia finom választékos szórakozásait, gyönyöreit

megteremti magának a népből kiemelkedő gazdag polgár, milliói

kedvéért a legnagyobb művészek, a legbájosabb Imperiák és

Aspasiák állanak szolgálatába. Gyönyörű palotákat, nyaralókat

építenek, költséges múzeumokat, gyűjteményeket szereznek be,

szóval a mi idáig csak az előkelő világ sajátja volt, most a

Calibánoké is lesz. Míg a reform idealista magas eszmei felfogásból

a demokratiát, az egyenlőséget, a testvériséget hirdeti, de nem

tudja létrehozni; addig a realismus a szegény polgárok gazdago

dása következtében majdnem eléri azt a reális czélt, csak a

demokrata érzés szűnik meg ; mert mindenki följebb törekszik

és felsőbb osztályba jutni iparkodik. A realismus hatása alatt

azonban elenyészik a nemes vallásos érzés, bár elterjed a mysticismus

és igen sok ember vonzódik a titokszerü, a sejtelmes

felé, a társadalom képe mégis elárulja, liogy csak az anyagi és

az érzéki uralkodik, az eszmétlen történetírás, a gyakorlati tudomány

és hasznos ismeret a becses és lenézünk minden eszmeit.

A Caliban folytatása az Eau de Jouvence. Benne újra találkozunk

Prosperoval, a ki a positiv tudomány hőse s a kinek el

kell hagynia menhelyét, melyet Caliban jóakarata szerzett neki.

Száműzetésében folytatja munkáját, a természet meghódítását, a

tudomány segélyével való haladást. Híre terjed, hogy egy életitalt

sikerült csinálnia. A Sorbonne tanárai azonban följelentik, eretnekségről,

bűvészetről és minden egyház elleni bűnről vádolják.

A pápa, a haláltól remegő pápa, Avignonba idézi és védnöke

lesz. E gyáva, kétkedő s a szenteskedőktől remegő pápa rajzolásában,

úgy látszik, különös kedve telt Renannak: „Óh, a szentek,

ezektől kell félnie leginkább a világon ; j a j azoknak, a kik útjába

vetődnek!" Mikor Prospero maga akar végetvetni életének, saját

szerével, az euthanasiával, mely fájdalom nélkül öl, a bibomok

az egyház vigasztalásait ajánlja fel neki. „Nekünk vannak bájos

ifjú leányaink, a kiket egy apácza-fejedelemnő nevel számunkra.

Mielőtt lemondanál az életről, lásd, nincs-e még valami ismeretlen

gyönyör?" És Celestine e szavakkal ajánlkozik a vén Prosperonak:

„Pihentesd fejedet keblemen; nézd, e fiatal emlők mennyire

epednek utánad!" Prospero szabadkozik, de a szerelemben újra

születik a vallásos érzés, Celestine vigasztalására feltámad Ariel.

Renan a gyönyör és mámor útján kiengeszteli a népet a tudománynyal,

az egyházat pedig a papok vétkeivel és e dallal végzi:

Sur le pont d'Avignon, Cest lá que l'on danse ; Sur le pont

d'Avignon, que Von danse en rond: Avignon hídján tánczolnak,

körben tánczolnak! — A dráma más személyei között szerepelnek

Branissende pápai courtisane. Trossulus az iparos materialismus,

a nyereség, a haszon szelleme, a tudós és művész ellentéte ;

Siffori az új Németország e brutális realismus, Levlin a celtafajok

költészete, a halottak cultusa, breton idealismusa.

E dráma szintén az idealrealismus végét és a realismus

napjait állítja elénk. A gazdagság és a kéj, a gyönyör korszaka

ez, mikor a szerzetes-fegyelem hanyatlik, az eretnek-üldözés

alábbhagy, szabadabb életet folytatnak a papok és az apáczák,

sőt volt idő, mikor egész nőzárdák a kéj edényei voltak. Az

egyház nem üldözi többé, a nép pedig csodálja a tudományt,

melyből kivesz minden eszmei, hanem csupán feltaláló lesz, ezzel

kényelmet és anyagi jólétet szerez az emberiségnek Feltűnő,

hogy a szerelmet és vallásos érzést oly közel hozza egymáshoz

Renan; a ki azonban a realismus tüneményeit vizsgálta, mindjárt

észreveszi, hogy az érzékiség és a mysticisinus édes testvérek,

melyek nem gyűlölik egymást. Mily jól megfigyelte ezt

Renan, későbbi nyilatkozatai bizonyítják; a Figaróban jelzi „a vallás

és a szerelem fundamentális azonosságát". „A szerelem vallásos

tény, szent pillanat, melyben az ember szokásos középszerűsége

fölé emelkedik, élvező és sympathikus tehetségeit délpontjukra

látja felszállani és ugyanazon pillanatban átbocsátja az életet:

ez igazi communio a végtelennel". Érdekes Séailles megjegyzése,

hogy mily messze jutott Renan 18tiO-tól, mikor fél a közönség

kezébe adni az Énekek énekének fordítását; hej akkor még nem

tartja a szerelmet „az emberi erkölcsiség egyik legfensőbb elvének",

lenézi azokat, a kik csak akkor tekintik nagynak az embert,

„ha szenvedélyének engedelmeskedik". A kötelesség és az ész

az ember nemessége; valóban csak akkor nagy, mikor egy szándékos

és érdek nélküli czélnak áldozza fel hajlamait". Szép és

igaz mondás az idealista szemében. 1860 körül is nagyon sokan

mondották, még pedig egész bensejök átérezte szavaik igazságát.

Később is találkozunk vele az erkölcsi, a hazafias és az iskolai

beszédekben, a hivatalos egyházi szónoklatokban; de már nincs

igaza a szónoknak, csak a régi elcsépelt morál szólamaiból élősködik,

sem ő, sem hallgatói nem érzik a mondás igazságát. Ilyen

szólamok a realismus napjaiban a hazaszeretet igéi, az egyetemesnek,

az általánosnak dicsőítései, melyeket, senkisem érezhet.

De habár nem emeli föl Renan 1860 körül a szerelmet

a legnagyobb erkölcsi színvonalra, különösen nem a keletiek és

déliek szerelmét, azért mégis magasztalja és gyönyörű szavakkal

dicsőíti. Az idealista szemében a szerelem nagyrabecsült érzelem,

de nem erkölcsi tény. A költők azonban szeretik úgy bemutatni,

mint az erkölcs tényezőjét, az imádott nő tiszta erkölcse megnemesíti

a férfiét. Az idealrealismus napjaiban már gyakran találkozunk

az érzéki gyönyörök magasztalásával, sőt épen ekkor vad

orgiákat is csap a még erős ember, kivált a korszak második

felében, őrjöngő tombolásban leli örömét; a realismus alatt már

csak a finom érzékiség gyönyörködteti.

Érdekes volna tovább kisérni Séailles fejtegetéseit Renan

életrajzában, beható magyarázatait hőse meggyőződésének átalakulásában;

de bármily tetszetősek e magyarázatok, nem tudják

megtalálni a jelenségek igazi okait. Nem ismervén az erkölcsi

haladás törvényét, kitűnő elmeéllel kutatja a változás okait,

melyek azonban nem okok s legkevésbbé sem elégítenek ki bennünket.

Néha találóan jelzi Renan ellenmondásait, bölcsészeti helytelenségeit, de nem veszi észre, hogy hőse átalakulása, meggyőződésének változása az uralkodó eszme nyomása alatt történt.

 

 

*  *  *

 

 

Bodnár Zsigmond:CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.1895. 2.

 

 

Íme két név, mely száz év óta az irodalom és művészet

ezer meg ezer vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza.

Mi az a classicismus, mi a romanticismus ? kérdezték egymástól

és heves csatákat vívtak egymás ellen, melyek embervérbe

is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugó Victor szomorújátékainak

színrehozatalánál nem egy ember pusztult el. Pedig

e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve

lehet, hogy egy Párisba származott hazánkfia, dr. Nordau

Miksa kiadta a Conventionelle Lügen czímű munkáját,

melyben a többi közt a classicismus és romanticismus hazugságait

is pellengére teszi. Magam is sokszor kíváncsi voltam

a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot

olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de

nem juthattam idáig. Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét

is igénybe vette e kérdés; természetesen ő sem adhatta

magyarázatát.

Ha a kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy

a mult század vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe

és Schiller s mások által classikusnak nevezett irány ellen.

Hangoztatták, hogy a költészet nem egyes müveit lelkek

kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ minden népe

tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis túlbecsülésére,

hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a

nagy Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy

elvont bennök az élet; hiányzik az igazi, az egész ember.

Szerették a középkor tarka világát, a régi német harczokat,

küzdelmeket, phantastico-mystikus és színes képeket festettek

rólok, némelyek a feudális és hierarchikus élet nagy harczait

csodálták, úgy hogy sokan áttértek a katholikus vallásra.

Félreveték Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért,

a ki az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő

alkotó egyéniséget, mely igazolta a romantikusok költői önkényének

teljes szabadságát, mely szabadon mozgott a művészet

és az élet terén s jogosnak tekintett minden szélsőséget,

sőt szörnyűséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen. Eredetinek,

újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés.

Schlegel Frigyes, egyik fővezérük mondotta, hogy a romantikus

költészetet semmiféle elmélet sem mentheti ki s csak

divinatoricus bírálat merheti eszményének jellemzését. Ö maga

végtelen, a mint egyedül szabad és első törvényéül azt ismeri

el. hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet maga fölött

semmi törvényt. Beszéltek bizonyos romantikus iróniáról is,

melvlyel a költő szemébe néz saját alkotásának, képzelete

alakjait újra feloldja és tagadja. Szerették a mesés, rémes,

bűvös mystikus történeteket, a kedves meleg dalokat, keleti

csudálatos históriákat, melyekben képzeletök szabadon csaponghatott.

Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés

erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a

nyelv méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták.

Szerették a régi alliteratiókat, a mássalhangzós betűrímeket,

a költészet czigányos rongyait, dicsőíték a gondolkodás

szertelen dőreségét, magasztalták a régi várurak hősi

életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.

Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában

megtalálni az Ariadne-fonalat, mely kivezessen a

tömkelegből, hogy azután szabad áttekintést nyerve, a kivánt

egységre, az irodalmi élet törvényére eljuthassunk ? Nem

lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi világ

törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az

idealismus, ideal-realismus és realismus három korszakán

kell keresztülvergődni. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a

költők énekének tárgya csak néha elsőrendű fontosságú, a

mód azonban határtalanul fontos, sokszor elmondhatni, hogy

egyedül irányadó, mert az idealismus idején is dicsőíthetik

a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak meséket,

kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban,

a két kor előadása azonban eltér egymástól.

Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás,

a ki megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost;

ha tehát egy középkori lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait

és asszonyait a fenkölt érzés, gondolkodás hőseinek mutatja

be; ha leszállt a pór gunyhajába, az egyszerű paraszt is

csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes magatartás,

dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője.

A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői

magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője.

A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői

tekintélynek, az erénynek és becsületnek kell győzni, különben

nem tetszik. Ennek természetes következménye, hogy

az idealismus költészetében hiányzik az a bensőség, melegség,

közvetlenség, mely annyira jól esik a realista szűkkörű

érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni

nemzetének szokásait, erkölcseit; de nemcsak ezeket,

hanem nyelvét, irodalmát, művészetét, vallását és állami meg

gazdasági életét. Ha megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit

a verselés, a költészet terén, idegen formákkal, eszmékkel

és érzelmekkel óhajtja felemelni, azért látjuk, hogy minden

idealismus a műveltebb népek verselései és költészetéért

rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva

olvasták a görögök remekmüveit, utánozták szólásaikat, meghonosították

verselésüket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az ideal-realismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század idealismusa megkezdi

a római classikusok utánzását. A XVI. század idealismusa

az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoklest,

Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horácot

és másokat. Mindenfelé próbálják meghonosítani a classikus

verselést, még oly nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem

simulnak az időmértékhez. Nálunk Erdősy Sylveszter János

kezdi s az új-szövetség egy-egy könyvének tartalmát magyar

distichonokban teszi közzé. Az 1730-tól kezdődő idealismus

újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok, francziák,

németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok,

svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk

a classikusokért. Nem győzik eléggé bámulni egy Homér, egy

Sophokles, egy Demosthenes, egy Cicero, egy Virgil stb. nagyságát.

mindenütt utánozzák őket, újra felkapják s követik verselésöket,

írják az alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat, betanulják

a classikusok azon helyeit, melyekben magasztos, fenkölt érzés

nyilatkozik, müveikben ezeket variálják a költők: a f'ranczia

idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt latinizálják

még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus

beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser

et defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák

a régi classikusokat, számos könyvet írnak rólok, lelkes

magyarázók szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia,

nagy tiszteletben részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói.

Nálunk Molnár János szepesi kanonok, még akkor

egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróli Szabó Dávid,

Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek. Kazinczy Ferencz

és mások számtalanon rajongnak a classikusok szépségeiért,

Virág Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész

Horatiust lefordította, a németeknél Schiller, Goethe lettek e

classikus irány legnagyobb mestere, ők voltak a classicismus

apostolai; de azért nagyon tévednénk, ha a görög-római

irodalom csodálóinak müveiben csupán a régi classicus ízt.

hangot, szellemet keresnők, mert nagyon keveset találnánk

bennök. Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt

érzést, gondolkodást honosították meg saját irodalmukban,

igaz, hogy sokszor a régi mythologiát és más egyebet is

becsempésztek, de nem lettek görögökké vagy rómaiakká,

sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták müveiket. Klopstock

például még nagyon fenséges, ünnepélyes, méltóságos és hideg.

Schiller az ideal-realismus első felében már melegebb, bensőbb.

Haramiái valamivel idealisabb, a jellemek szertelenebbek,

mint Wallenstein-ja, melyben több, jóval több a

realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak

melegek lenni, noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a

Werther keserveit, későbbi művei a Faust első része idealisabb,

mint a század végén készült Herrmann és Dorothea.

Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a

classicismusnak. Vörösmarty Juhász és bojtár czímü kis

költeménye nem igen tetszik Kisfaludy Károlynak, azt kivánja,

hogy kissé graecisáljon benne, mert különben nem olvassák

a magyar kisasszonyok, Bajza a népdalokat is időmértékes

görög-római versekben szeretné megíratni. Újra előszedik az

antik görög formákat és alcaeusi, sapphói. asclepiadesi ódákat

írnak, rajongva olvassák Cicerót, Virgilt stb., eposzaikban

a latin Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben

írják.

Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk el az

idealismustól, térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés,

aprózás, szétmállás. Míg az idealista összefoglal,

magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg akarja nemesíteni

az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő kicsinységében,

az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot. nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus

elején már látjuk, hogy melegszik fel a költészet.

Hasonlítsuk össze Vörösmarty bármelyik költeményét Petőfi

dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy noha Petőfi még

nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az összefoglalás,

van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud meleg

és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek

követelése az, a mit a németek elneveztek románticismusnak.

Persze a sok aesthetikus, bölcsész és kritikus

nekiállott és csináltak igazán tarka elméleteket ennek az

iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a dolog.

A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek

érvényesítésére törekszik; az ideal-realismus delén még

szélesebb a látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik,

utóbb azonban lejebb száll s a léha individuum, a helyi társadalom

s a saját egyéni mystikus, pietista, pessimista és

egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a realistikus irodalomnak

roppant sokfélesége, tömérdek fajtája, megszámlálbatlan

szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat

akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk

akadva s annyira szétmállottak a fajok, hogy a hány író,

annyi a tárczafaj. Igazán teljes a bomlás. Mikszáth Kálmán

Tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aesthetikai gigerliskedése.

Herczeg Ferencz léha Gvurkovicsiádái, Alexander Bernát fontoskodó

érzelembonczolgatása, Benedek Elek pelenkahistóriái,

Pékár Imre paradicsomi problémái, Kóbor Tamás asphalthölgyei,

Bródy Sándor eszelős asszonyai, Tóth Béla féleszű

mystikusai, Sajó Aladár boszniai hadjáratai, némelyek irodalmi

visszaemlékezései. Mindezek és hasonlók külön

műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a

tömérdek bankett és jubilaeum, a sok pártvezéri és ministeri

dictio, melyeket szintén a tárczafajok közé sorolhatna valamelyik

aesthetikus. Mindezek jellemző sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó észrevétel, finom megjegyzés, subtilis

megkülönböztetés, a lelki állapotok figyelemreméltó elemzése,

valamely erkölcsi helyzet érdekes részletezése, bonczolása,

sokszor akad e különféle tárczákban, de magasabb szempontot,

fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört, vagy

más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott

társadalom erkölcsi bomlása, aesthetikai szétágazása,

az igazságra teljes képtelensége boszantja az olvasót. Ez

azonban nemcsak nálunk van így, hanem az egész világon.

A mennyire irodalmi töredékek vagy egész művek maradtak

reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen

volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az

1710, 1815 körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus

hősei írtak, mind ilyen. Nagyon helyesen mondja

róluk Gottschall, hogy der treffliche Unsinn und die herrliche

Albernheit wurde auf den Thron gehoben; Hegel pedig

szemökre veti az innere Wahrheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy

e megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a

tudat, hogy Hegel az idealismus lázas napjaiban mondhatta e

szavakat, Gottschall pedig az ideal-realismus nagy idején, 1853-

ban szólott így. Ma ha csúfoljuk is a mostani romanticismus

léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az író sem lehet

más, mint kora. Ő csak azt adhatja, a mi eltölti bensejét,

a mitől duzzad a keble.

Az ideal-realismus delén és utána is, mikor követelőleg

lép föl az úgynevezett romanticismus, még nagy alkotásokat

tud felmutatni az irodalom. Kiváló költők lépnek föl s

nagy erővel tudják megénekelni a multat és jelent. Egy

Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Corneille és Racine,

egy Goethe és Schiller és a mi Petőfink és Arany Jánosunk

is erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak. De

mellettük és utánok számosan munkálnak a romanticismus

műhelyében, a kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután

Schleiermacher és Solger romantikus aesthetikáját.

De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus

szembeállításának? — kérdezi a t. olvasó. Nincs, mert a

classicismus csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek

helye, jogosultsága van. Mikor az irályt, a verset, a költészetet

meg akarják nemesíteni, sőt még jó ideig az ideal-realismus

alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg lassankint el nem

pusztítja a realismus.

A mi a romanticismust illeti, az egész helytelen elnevezés,

s ha az irodalomtörténeteket vizsgáljuk, látjuk, hogy

romantikus nevet adnak az 1820-ig terjedő realismusnak,

de új romantikának, majd francziának nevezik a későbbit.

Miért romanticismus a húszas évek költészete? Talán mert

középkori históriákat, a dicső mult történeteit szeretik költeményeik

tárgyává tenni ? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok

szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai

vannak előadva bennök? Nem lehet mást képzelni.

Az előadás azonban egészen új. Amott realista, ebben idealista.

Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé. Abban

az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni,

minden egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat,

irataikban nincsenek se nagyon jó, se nagyon

rossz emberek; minél messzebb halad a realismus, annál

gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az író,

végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét, színdarabját.

Akad ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennvire

egészségesebb realismusnak hódol, mint pl. nálunk a Bánkbán

szerzője, Katona József, de az írók, költők nagy tömege

csupa félszeg, idegen, helytelen jellemeket tud felmutatni.

Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik.

Csak angyali és ördögi jellemeket ismernek, Hugó Victor.

nálunk Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály jellemeiben alig

találunk jellemző vonásokat. E romantikusok nem ismerik

a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az első lapon

ki vannak nagyolva, csakhamar gypsbe vagy érczbe öntve,

azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak.

A mü elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső

ellenmondás, belső összeütközés ekként nem is lehet meg

náluk. Például Kisfaludy Károly Irenéje egy görög leányt

mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről, csakhogy a

szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de

nem éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a

török császár. A realista biráló azt mondja, hogy ez nem

igazi tragédia. Iréné nagyon szenvedőleges, passiv jellem,

nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk; tegyük azt, hogy

a költő belészerettetné Irénét a szultánba, ezzel már könynyebben

elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a

szerelem egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges

ez? Megnézett volna 1820-ban az idealista közönség

oly tragédiát, melyben rokonszenvesen adatik elő egy hősnő,

a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem lehetett

elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen

megy. Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki

belészeret az ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az

egész ország csodálta a költemény szépségét s nem botrány -

kozott meg az áruláson. Igaz, hogy az ellenség vezére is a

magyar ügyet szolgálta, csak királypárti volt; de jól tudjuk,

hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és elégedetlen

volt a bécsi udvarral, mégsem ütköztek meg rajta,

mikor a szerelem győzött a haza, vagy legalább a nemzeti

párt fölött. Mindkét párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.

Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a

drámai küzdelmet? Mivel belsővé nem teheti az ellenmondást

tehát külsővé teszi s így epikus jellemeket használ, a kik

olykor szörnyű harczokat, véres tetteket követnek el. A legborzasztóbb

helyzetekbe sodorja hősét. Például Vörösmarty

Marót bánjában a bán öcscse lesz feleségének csábítója,

a nélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a

ki szeretettel keresteti rég elveszett testvérét. Az idealista

költők nagy szükségükben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel

és hasonló külső eszközökkel s rémes jelenetekkel

dolgoznak a drámai küzdelem és hatás elérésére. Az idealrealismus

alatt, mivel még van eszményiség az emberben,

de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső

ellenmondás megteremtése; ilyenkor még jogosult fogalom

a haza, a nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs,

de mellettük van már értelme a szerelemnek, a magán- és

családi érdeknek, az egyéni nagyravágyásnak és hasonlóknak

; a realismus idején azonban eltűnnek a nagy erkölcsi,

nemzeti, szóval az ideális igazságok; azért nehéz, csaknem

lehetetlen ilyenkor ideális tragédiát írni, a magán- és a családi

érdekeket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában

sem szerepel oly erősen a haza, a nagy nemzeti eszme

csak mint realistikus védelem, hanem a családi érdek, a

szerető feleség meggyalázása, a családi fészek feldúlatása,

a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai ábrándozott,

hogy Bánkbán tragikuma a király helytartójának,

alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő

lovagnak belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban

van meg, de nem játszanak fontos szerepet, nem is

játszhattak a realismus idején, hanem annál többet a családi

és magánérdek, vagyis a féktelen individualismus.

Szóval újra ismételjük s mondjuk Cato után: censeo

delendam esse Carthaginem; mi is azt tartjuk, hogy száz

évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus

nevét is.

Igaz. hogy kár a sok tanulmány-, értekezés-, nagy dolgozatok

és könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak

s tisztába akarják hozni az aesthetika e sphinxi talányát;

de ha sikerült nekünk kimutatni a kérdés helytelenségét,

föltárni a valót, az igazságot: akkor nem veszett kárba

annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása; hisz minden ilyen

fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre

ha ráakadtunk, csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem

tudott rájönni az emberiség.

 

 

Bodnár Zsigmond: A jezsuiták*, 1873. 4.  /Saját folyóirat példányból. G./

 

Athenaeum, Társadalmi, politikai, művészeti és irodalmi hetilap. Szerkeszti: Beöthy Zsolt

 

*Bodnár,  Huber /1873/, Kelle / 1873/ és Toldy István /1873/ jezsuitákról szóló könyveivel foglalkozik.

 

Az idén múlt száz esztendeje, hogy XIV. Kelemen pápa bullája következtében feloszlott a Jézus-társaság s a római egyházi abszolutizmus legtevékenyebb eszköze megsemmisült, az új szellem és az állami abszolutizmus nyomása alatt. Valóban a jezsuitáknak két hatalmas ellenök volt, az új világ szelleme, a felvilágosodás, a műveltség géniusza, másik az önálló állami abszolutizmus….Nem egy jelenség mutatja napjainkban is, hogy az állam mindenre rá akarja tenni kezét…mely a római császárok korára emlékeztet…

Nagy szerencsétlenségnek tartjuk az álllamhatalom e folytonos terjedését, melynek Németországban tanúi vagyunk és éppen nem újjongunk azokkal, kik elragadtatva ünneplik az egyház megfékezését és a jezsuiták kiűzetését, mert előre látjuk, hogy ezt a szabadság keserüli meg…

A jezsuiták határozott egyházi abszolutizmusa, melyet kérlelhetetlen következetességgel hírdetnek, ezer meg ezer baj szülőoka volt a múltban…örömmel üdvözlünk minden oly munkát, mely a nemes és fennkölt liberalizmus becsületes fegyverével mutatja meg a művelt közönségnek, hogy mily károsak és tévesek a jezsuiták tanai és eljárása…

A jezsuiták életét ismerem…ami rosszat tesznek nem gonoszságból, nem kéjvágyból, nem kincsek utáni sóvárgásból, hanem szerencsétlen miszticizmusuk és vak  idealizmusukból teszik…

Kelle elénk tárja a jezsuita gimnáziumok hiányait. Tanáraik tudatlansága, tankönyveik gyarlósága, nevetséges vizsgálataik, üres akadémiáik megmaradtak napjainkig, s nem is lesz másképp, míg a rend tagjai szigorú állami tanképesítő vizsgálatot nem tesznek…

 

 

 

 

-r-r.: Renan és a Renanismus 1. Athenaeum, 1892. 4.417

 

A tizenkilenczedik század legtypikusabb szelleme röppent el, a tudományos kritika egyik legnagyobb nevű tudósa hunyta örök álomra szemeit Renan Ernőben ez év október hó 2-án, reggel 6 órakor, 69 éves korában. Alig ismerünk elmét, kiben a bonczoló, elemző erő, a szó, a gondolat oly bátorságával

párosulva jegeczedett volna tudományos hvpothesissé, mint a Jézus élete hírneves szerzőjében. Kiemelni a dogmák és előítéletek ködéből egy mystikus kor alakjait és eseményeit; megvilágítani a történelem múltját a gondolkodás és phantasia kettős fényénél; apró vonásokból elevenné tenni a hagyományok holt anyagát: ehhez nemcsak kritikai elme, hanem költői inspiratió is szükséges, s e kettő sohasem egyesült szerencsésebben egy alkotó, teremtő organismussá, mint

ebben a nagy tudósban, ki kíméletlen bátorsággal tépte szét a legendák fátylát, hogy az igazság szövétnekével világítson be a dogmák rejtekeibe.

Tréguier, Francziaország Côtes du Nord departementjában, volt a hely, hol a keresztény hagyományok nagy bonczolója a napvilágot megpillantotta 1823. febr. 27-én. Lelke, benső hajlama a papi pályára vonzotta, s még a st. sulpice-i

papnöveldében léte alatt kezdett a zsidó, arab és chaldeai nyelvekben beható ismereteket szerezni. Mivel azonban temperamentumának heve, független, féket nem tűrő egyénisége kevéssé összhangzott a katholikus papi pálya kívánalmaival, tehát 23 éves korában lemondott a papi hivatásról s kizárólag

tudományos buvárlatainak adta át magát…

Renan főműve, Jézus élete csak első kötete volt egy nagy munkának, melyet Renan  A kereszténység eredetéről szándékozott megírni. A többi kötetek következőket tárgyazták: Az apostolok, Szent Pál és küldetése, az Antichristus, Az evangéliumok, A keresztény egyház és végül Marc Aurél és az ó-világ enyészete. Mindezen műveknek, valamint az 1887-ben megjelent «lzrael népe történeté»-nek főtulajdonsága a ragyogó styl, a rendkívül világos és tetszetős előadás, valamint a tudományos kutatások eredményeinek teljes ismerete….

Jézus életének volt még egy előfutárja, a melyre ma már kevesen emlékeznek, bár döntő fordulatot képez Renan tudományos felfogásában. Ez az 1848-iki februáriusi események hatása alatt írt czikksorozata: La liberté de penser   / A gondolkodás szabadsága / az első támadó kritika hangja Renan tollából a kereszténység ellen….

Renan az antisemitismus által újabban különösen hangsúlyozott azon tétellel, száll szembe,  mintha a mai zsidók tiszta és vegyületlen sémita törzs lennének.

Kimutatja, hogy a századok folyamán lassankint nagyon sok nyugati népelem szívódott fel a zsidóságba s annak ethnikai fejlődésére döntő befolyást gyakoroltak. Megjegyzendő, hogy ezt az a Renan állítja, a ki teljes életében a faji individualismus híve volt; a ki Párisban is mindig megőrizte bretagne-i jellegét….

Renan a szó legnemesebb értelmében költői lélek….Reriannak elvitázhatlan

érdeme volt még a katholicismus előtt is, hogy a katholikus theologiát fölrázta szenderéből….Nem kisebb egyéniség, mint XIII. Leo maga állította ki Reuanról azt a bizonyítványt, hogy: «Nem a leggonoszabb fajtájú eretnek az akinek könyvéből a templom áhítatos látogatója ily igéket tanulhat: «Istennek igazi országát, a lélek" országát, mely mindenkit királylyá és pappá tesz, azt az országot, mely mint a mustármag, fává növekedett, mely a világot beárnyékolja s melynek ágai között madarak fészkelnek — ezt értette Jézus, ezt akarta Jézus,

ezt teremtette meg…

De a mi azért Jézust úgy a mohamedanismustól, mint a zsidóságtól megkülönbözteti Renan szerint, az az ő istenhez való viszonyának gyöngéd és szeretetteljes felfogása, mely viszony nála ugyanaz, a mi a fiúé atyjához….

«Nem a tudományok embere vagyok; a nép embere vagyok. Pórok és tengerészek névtelen hosszú sorának vagyok végpontja. Élvezem gondolkodásuk szerény eredményeit s hálás vagyok a szegény emberek iránt azért, hogy intellectualis korlátoltságuk által annyi élvezetet szereztek nekem.

Egészben véve azonban Renanban sokkal elevenebb volt az ítélet dialectikája, semhogy erős meggyőződései lehettek volna bármely kérdésben, annál inkább, hogy irodalmi iskolákhoz szegődött volna. Eszmélődésében a tagadás szelleme

volt az első lánczszem, a kételyé az első kapocs, melylyel a dolgokat és tárgyakat értelme körébe belevonta….

„Senki sem ismeri a világrejtély megoldását s a végtelenséget, mely magába zár; nem lehet megfognunk, nem lehet formulába szorítanunk; de van egy, a mit ismerünk: s ez a szív becsületessége, az igazság iránt való odaadás s az áldozat

öntudata, melyet érte hoztunk. Ez öntudatról szilárd és emelt homlokkal fogok a végítélet napján tanúságot tenni. Ebben Bretagne fia voltam.”

 

                             

 

 

 

Renan /Bodnár/ a Nyugatban

 

 

 

Nyugat ·1910. 3. szám

BÁRDOS ARTUR: GOETHE, A RENDEZŐ

….És, valóban a színpad akkoriban is, mikor Goethe a weimári színház vezetését átvette, nyakig volt a naturalizmusban. Mintha néhai való jó Bodnár Zsigmond ideális és reális hullámainak játékában volna némi igazság... Goethe tudatosan kezdett harcot a naturalizmus ellen…

 

 

Nyugat  1911. 16.

Szabó Dezső: Ernest Renan: Az akropoliszi ima

Zsidó faj, zsidó vallás, Henriett néném. Ford. Laczkó Géza. - Nyugat Könyvtár

Olvassa mindenki ezt a könyvet, Laczkó Géza szép fordítását. Mennyire fejlődött a magyar próza a sokat szidott új irodalomban!

Henriette néném Renan nénjének a lelki rajza. Olvassák a nők és különösen azok, kiknek egy nehéz élet mindennapi csendes heroizmusára van szükségük. Szíverősítő lesz ez a nagy szeretettel megírt portré. Renannak ez a lányos gyöngédség egyik alapvonása. Még szükséges ikonoklaszta munkáját is olyan szelíd szavakkal végezte.

Az akropoliszi ima a Parnasse nemzedékére vall. Leconte de Lisle is aláírhatta volna. (Vö. Hypatieval.) Nem követem el azt a szerénytelenséget, hogy tartalmát elmondjam: olvasni kell. Beteges konvulziók, hipokrita zsonglőrök közül visszavágyás a tiszta ész művészetéhez: "Kitépem szívemből, ami nem értelem és tiszta művészet”“.

A zsidó faj és zsidó vallás-ban a "zsidó csodát”“ magyarázza. Kimutatja, hogy a zsidó nem faji fogalom - hiszen több fajt olvasztott magába -, hanem: vallási. És ez a vallás a fejlődés legmagasabb fokán a legdogmátlanabb egyistenhitet s a legáltalánosabban emberi morált jelentette.

Megteremti a kereszténységet és mikor saját gyermeke ellen támad: visszahatásul a dogmatikus, türelmetlen talmudizmusba hanyatlik. A tanulmányt így végzi: "Az izraelita faj óriási szolgálatokat tett a világnak. Különféle nemzetekbe beleolvadva, különböző nemzeti egységekkel összhangban, azt fogja tenni a jövőben, amit tett a múltban. Európa szabadelvű erőivel összefogva igen nagy mértékben fogja előmozdítani az emberiség társadalmi előhaladását….”

 

 

Nyugat · 1923. 6.

Laczkó Géza: Renan
- Születése századik évfordulóján -

….Renan úgy közeledett a kereszténység kivirágzásához: a katolikus papi pályához, hogy a katolicizmusban vélte az igazságot, az egyszer és mindenkorra elértet, a világnak és jelenségeinek olyan egységbe látását, amelynek gyümölcse a lelki béke. Filológiai és történelmi búvárkodásaiban igazsága eltért attól az elfogadott igazságtól, amelynek minden részletben vallása épp a papi pálya alapja. No igen, voltak XVIII. századi abbék s ma is vannak hit- és Isten-tagadó cinikus reverenda-viselők. De Renan igazsága csak akkor az, ha lelki békét is ad. Kilép tehát a kezdett pályából, de megőrzi szíve nyugalmát s módszerét, hogy a szent szövegeket olyan filológiai kritikával vizsgálhassa, mint bármely egyiptológus a Holtak Könyvét s hogy a világ történelmének más irányba fordulását előkészítő jellemeket oknyomozó történettudós szemével nézhesse. Aminek eredménye az Origines du. Christianisme hét kötete s a historire du. peuple d`Israël öt kötete….

A filológia, ez a száraz bogarászás, az oknyomozó történelem, ez az okvetetlenkedő vizsgálóbíró, Renan szellemes, kedves, bájos, gazdag képzeletű és gondolattermő stílusán szárnyat kapva ugyanoda emelkedik, ahova a Názáreti Jézus, Égi Atyja akaratát s az emberi szívet vizsgálva, jutott: a megváltó szeretethez, megértéshez s a világ mulandó javainak kígyó-fejét széttipró erkölcshöz.

S mi, akik az Úr nagy kertjében a virágokkal bíbelődünk, e tanításon kívül még azt is kaptuk tőle, hogy a tudomány épp oly költői anyag lehet a szeretettel és megértéssel hozzá nyúló kezében, mint az emberi szív bármely rezdülése..

 

Nyugat  1933. 24. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: ARANY JÁNOS ÁRNYÉKA

…Akik a kilencvenes években már éltek és figyelhették az irodalmi életet, azok még nagyrészt személyükben ismerhették Arany ellenzékének főbb tagjait. Vajda János még sétált kemény lépésekkel a Dunaparton, szívében gyógyíthatatlan sértődöttséggel. Tolnai Lajos az egyik reáliskolában tanított és ponyvaregényeket írt. Bodnár Zsigmond akkor csinálta sokat vitatott hullámelméletét…

 

 

 

 

Bodnár munkái

 

 

AZ ESZMEERŐ MAGYARÁZATA

ÍRTA: BODNÁR ZSIGMOND EGYETEMI MAGÁNTANÁR

BUDAPEST EGGENBERGER-FÉLE KÖNYVKERESKEDÉS

HOFFMANN ÉS MOLNÁR 1894

FEKETE JÓZSEF BARÁTOMNAK

 

Kedves barátom!

Mikor három év előtt az erkölcsi világ törvényét fölfedeztem

s pár hónapra rá neked nagy vonásokban magyaráztam:

te mindjárt felfogtad roppant horderejét és lelkesedéssel

üdvözölted….

 

 

I.

 

AZ ERKÖLCSI VILÁG TÖRVÉNYE.

 

Az ember az eszmeerő hatása alatt áll. Ez módosítja, irányítja erkölcsi, szellemi, aesthetikai és gazdasági életét. S mivel ez az erő kétféle: ideális és reális, az emberi haladás egy-egy hallámában meg lehet különböztetni az eszményi

és real irányt és a kétféle eszme küzdelmét: az idealrealismust. A szépet, a jót és igazat máskép fogjuk fel az ideális, az idealrealis és reális idők napjaiban, például mást tartunk szépnek 1830-ban az eszményiség idején, mást 1860-ban

az idealrealismus és mást 1890-ben a realismus korában. De nem csak nézeteink függnek az uralkodó eszmétől, hanem egész jellemünk is. Az ember szervezetének simulnia kell az uralkodó eszméhez. Ha képes, rendesen szerencsés, aránylag boldog és saját körében tisztelt egyén lesz.

Testi-lelki egészsége virágzik. Ellenkező esetben meghasonlik önmagával és körével, elbetegesedik és elhal, néha megörül vagy öngyilkos lesz…

 

AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.

 

Az új eszme.

Kr. u. 1500-1560

1730-1770

1820-1840

idealismus

Összefoglalás

Expansio

 

Az eszmék harcza.

1550-1680

1770-1810

1840-1880

Idealrealismus.

Eszmény és való.

 

Az újjászülött nemzeti eszme.

1680-1730

1810-1820

1880-napjainkig

Realismus.

Részletezés, aprózás.

Intensio…

 

 

II.

 

AZ OLASZ IRODALOM.

(Fenini Caesar: Az olasz irodalom rövid története. A negyedik olasz kiadásból

fordította Zigány Árpád. Franklin-Társulat. 1894.)

 

 

 

III.

 

Az olasz irodalom kezdete II. Frigyes korába (1194-1250.) esik. Idáig csak a nép emberei költöttek, ezután már neves írók léptek föl; idáig megvetetették az olasz verselést, ezután tisztelettel emlegették a jobb költök neveit. Korában

már letűnt az idealismus, 1200 körül erős volt a nemzeti irány, nyomatékkal lépett föl az idealrealismus. II. Frigyes korát az 1570, 1770 és 1840 körüli időhöz lehetne hasonlítani. Erős újítás van a nyelv terén annál inkább, mert

az olasznak még nem volt némileg megállapodott irodalmi nyelve; számos latin kifejezés, franczia szólásmód, népies és tájszólás mutatkozik az írók műveiben, a realista szemében mesterkélt, erőltetett és nem természetes az irályuk,

feszes, ünnepélyes az előadásuk…

 

 

IV.

 

Nekünk azonban Dantéra kell áttérnünk, az idealrealismus legnagyobb költőjére (1265-1321). Dante korát a nagy triumvirátus korszakának szokás nevezni, ami nem tetszik Fenininek, mert a római triumvirátust juttatja eszébe, mikor az ősi tiszta jellem elfajult s az általános erkölcsi sülyedés a nagy köztársaság romlását idézte elő. Eszébe jut a hatalmasok erőszakra, kapzsiságra, megvesztegetésre alapítotturalma; szóval nyomorult polgárok alávaló czimboraságára

emlékezteti, a kiknek egyedüli czélja a zsarolás, dőzsölés meg zsarnokság. Míg Olaszországban akkor jelent meg a költői triumvirátus, mikor a nemzeti szellemnek izmos szárnyai nőttek. Az ókori triumvirátus egy értelmű

volt a rabszolgasággal, Olaszországban pedig a szabadság,

különösen a gondolatszabadság apostola volt….

 

 

V.

 

Fenini azt véli, hogy Dante a középkor utolsó alakja: Petrarca és Boccaccio a modern korszak első bajnokai. Ez is az elavult szplamok egyike…

 

 

VI.

 

Olaszországban, mondja Fenini, kígyót-békát szoktak kiáltani a XV. századra, mint a melyben visszafejlődött a nemzeti eszme. Alfieri azt mondja róla, hogy csak nyelvtani hibákban volt gazdag, mások meg azt tanították,

hogy szerencsétlenség volt a nemzeti szellem fejlődésében.

Fenini tagadja ezt és már 1375-től kezdi e korszakot s

1494-gyel végzi. Azután két részre osztja. 1450-ig terjed

az első, melyben a Nápolyi Alfonz, Sforza Ferencz és

Medici Cosimo voltak a tudományok és művészetek pártfogói.

Szerinte a történelem akarta, hogy e három nagy

férfiú álljon a szellemi mozgalom élén…

 

VII.

 

Az idealismus az actio kora, az ember visszanyeri tetterejét, nem húzódik félre, nem kerüli ki az ellenségeskedést; hanem szembe száll mindazokkal, a kik útjába állanak. A fejedelmi hatalomnak gyengesége azonban századunk

húszas éveinek idealismusa alatt nem ereszkedett,

nem bocsátkozott háborúkba; de nem így volt a XVI. sz.

első felében, mely igazán harczias időszak Italiára nézve….

 

 

VIII.

 

Fenini munkája elhanyagolja a XVI. század eszményi

íróit, költőit. Egy-kettő kivételével nem is említi őket.

Különben természetes ez a tünemény. A mai realismus

idején igen sokan megvetik az idealisták nagy hangú

declamatióit, lármás kifakadásait. Ma kiállhatatlan az a

szónoki hang, ódái kitörés, erkölcsi prédikáczió, mit az

idealistáknál találunk. Fenini is mint a legtöbben nem

látják a XVI. század idealismusát csak ott, hol a Protestantismus

kitörésében,, Luther hitújításában nyilatkozott.

Azt hiszi, hogy a hitújító mozgalom Olaszországot készületlenül

találta, akár azért, mert szárnyai még nem voltak

elég izmosak arra, hogy e merész röpülést megtehesse;

akár azért, mert Olaszország túltette magát a vallási viták

meddőségén és skeptikus epicureismusba merülve gondtalan

mulatott a vallásfelekezetek ellenkező véleményein.

A jezsuiták nevelési rendszere sem hódított máskép,

mint hogy egyezett a kor szellemével. Tudjuk, hogy az

idealismus napjaiban reformálni kezdik a közoktatást, az

emberiség rajong a nagyobb erkölcsi és tudományos műveltségért.

Ilyenkor bizony szigorúan veszik a tanítást,

vas kézzel vezették az ifjúságot, keményen büntették a

hanyagokat. Az idealrealismus alatt hangoztatják a módszert,

az okosabb, gyöngédebb bánásmódot, sürgetik a

szemléltetést, behozzák a játékokat, színi előadásokat,

kárhoztatják a túlterhelést, emlegetik a szív nevelését, az

ifjúság egészségének ápolását. Később mindez uralkodóvá

lesz a realismus idején. A jezsuiták iskoláiban mindenütt

megtaláljuk ezt a változást s mint jó realisták siettek

elég korán érvényre juttatni. A szülök most is szívesen

adják gyermekeiket a jezsuiták iskoláiba, mert tudják,

hogy erkölcsi tekintetben meg vannak óva a világi élet

veszélyeitől, akkor pedig annak is örültek, hogy katholikus

szellemben neveltetnek…

 

 

IX.

 

A jó Fenini közelebbről is be akar mutatni egy jezsuita áldozatot, a legszerencsétlenebbet: Torquato Tassót (1544-1595). Erről úgy a történelem, mint az elmegyógyászat tanai kétségtelenül bizonyítják, hogy elméjének

zavarodottságát a vallási monomania okozta, melyet főleg

a jezsuiták iskolájának köszönhetett. Elméje ott tele szítta

magát babonával, lelke félelmekkel…

 

X.

 

1555-ben Nápoly és Milano spanyol uralom alá került és majdnem másfél századig neki szolgált. Gyűlölettel szólanak ez időszakról az olasz írók, szédületesnek mondják az irodalom sülyedését, a Tasso után következő nemzedék hanyatt-homlok rohant az ízléstelenségbe. Okait ott

keresik, a hol szerintök minden irodalmi mozgalom okai rejlenek: a félsziget politikai helyzetében. Spanyolország uralkodott a félszigeten nem annyira a fegyverek hatalmával, mint inkább a corruptio, a cselszövény, a mindennapi

új szentekkel bővített naptár, az üres pompa varázsánál fogva, mindenekfölött pedig a trón és oltár között fennálló szövetséggel;….

 

 

XI.

 

1871-ig Olaszország darabokra tördelve kisebb fejedelemségekből

állott, a spanyol befolyás azonban 1714-től kezdve az osztrák hatalomra szállott…És most kis tanulmányunk végén azt várná az olvasó,

hogy mutassuk be az olasz irodalmat 1820-tól napjainkig. De minek? Az irodalom jelenségei megegyeznek a többi művelt irodalmak tüneményeivel, az idealrealismus kiváló lantosokat, elbeszélőket és drámaírókat szült; 1880 körül

pedig az olasz földön is uralkodóvá lett a realismus, egyetemes

lőn az érzékiség, féktelen a romlottság, osztályokra, törzsekre, vidékekre, tartományokra akar szétmállani a nagy nemzeti egység, önző egyedekre a társadalom, léha és jellemtelen a politikai és irodalmi világ, mindenütt

pimasz realistákkal, érzelmes pietistákkal, életunt pessimistákkal

találkozunk…

Az olasz lapok telvék az öngyilkosság, sikkasztás, rablás, nyomor, zendülés meg anarchia híreivel, mindamellett épülnek a díszes paloták, a hatalmas

középületek, virágzanak a színházak és orpheumok, örökösen jubilálnak és banketteznek, mintha áldás és szerencse lebegne az új királyság felett. Él és grassál a realismus csak úgy mint nálunk!

 

 

 

AZ ESZMEERŐ MAGYARÁZATA c. fejezetnek itt vége. A Bodnár füzete még  az alábbi tanulmányokat tartalmazza. Ezek közül Jókait már közöltük. G.

 

Az anarchia

 Sante Caserio

 Az erkölcsi fogalmak

 A szabad akaratról

 A realismus bölcsészete

 Jókai

 

*  *  *

 

 

 

Bodnár: A jog keletkezése címlap

 

 

 

A jog keletkezése és fejlődése S néhány apróság

Bodnár Zsigmond

Eggenberger Könyvkiadó (1898)

 

A tartalomból

 

Lehetséges-e most katolikus autonómia

A mezőgazdasági munkás törvényjavaslatai

A parlament jövője

Az egyetem szocialista hallgatói

Az őrültség terjedése

A magyar drámairodalom története

A politikai élet csalódásai

A színek törvény

A tőzsde reformja

 

 

 

 

 

 

 

 

Bodnár Zsigmond: Szellemi haladásunk törvénye utolsó oldala ahol elmondja, hogy A magyar irodalom története megjelenése ügyében mennyit kellett talpalnia. 

 

 

 

 

Belépés:

PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK 2007 50.

http://www.c3.hu/~prophil/profi072/profil50.pdf

 

PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK

TÖRTÉNET- ÉS KULTÚRBÖLCSELETI  ALMANAH, 2007.

FŐSZERKESZTŐ :Kalmár Zoltán

FELELŐS SZEKESZTŐ: Garaczi Imre**

Veszprémi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék

 

 

Válogatás Bodnár Zsigmond műveiből *

 

A szabad akaratról

 

* Bodnár Zsigmond írásait a korabeli helyesírás alapján közöljük.

** Garaczi tanulmányát a Bodnár I. fejezetben közöltük

 

Van-e szabad akaratunk? Idáig azt tanították, hogy van szabad akaratunk,

ez az erkölcsiség első feltétele, nélküle nincs is erkölcs, mert a szabadság az

erkölcs lehetőségének legfontosabb kelléke. Mások már annyit engedtek e merész nézetből, hogy csak a hitet hangoztatták, vagyis mi hisszük, hogy szabadok vagyunk. Azt mondták, hogy kérdezzük meg lelkiismeretünket, s azt fogja kijelenteni, hogy szabad. A szabad akarat elleni sem merik tagadni a szabadság ez öntudatát. Mikor én valamit megfontolok, a mellette és ellene szóló okokat meghányom, s az egyik vagy másik javára magamat elhatározom, öntudatom azt súgja, hogy én vagyok, aki cselekszik. s módomban volt másképp is cselekedni.

A választás e szabadsága nem tagadja, hogy indokok vezetnek bennünket,

csupán annyit mond, hogy ez indokok nem kényszerítő okok, csak felébresztik

tevékenységemet. Az akarat szabadságára látszik  mutatni a tanakodás, a meggondolás. Bármily nagy jó lebegjen előttem, bármily erős indítóokok sürgessenek, azt mondják,

tőlem függ, engedni vagy nem engedni. Ha követnem kellene az okokat,

már szükségképp el volna határozva cselekvésem, nekem tennem kellene, s nem

hagyhatnám abba a dolgot.

Ez azonban tévedés. Cselekvésem saját szervezetemtől és az eszme hatásától

függ. Tegyük föl, hogy szervezetem túlnyomóan eszményi. Azon sajátosságok

vannak bennem erősen kifejeződve, melyeket ideálisoknak nevezünk, s

ráhat az idealizmus. Most előfordul valamely kérdés, melyben szólanom vagy

tennem kell. Talán anyagi érdekem, családom és enyéim java azt kívánná, hogy

ellene dolgozzam, s én hosszas tanakodás, meggondolás és töprengés után eszményi irányban határozom el magamat, az eszményi oknak engedelmeskednem, lemondok a saját és családom javáról, esetleg súlyos helyzetbe juttatom őket; de nem tehetek róla, mert lelkem előtt az eszményi ok a döntő, szervezetem és az uralkodó eszme nem engedik, hogy másképp tegyek.

De a szervezetemben egyenlő színvonalon állanak az eszményi és reális

sajátságok, éppen annyira tudok idealista, mint realista lenni, az egyik fél

sem túlnyomó: az uralkodó eszme pedig az idealizmus. Mi történik most, ha oly

kérdés merül fel, melyben magam és családom súlyos veszedelméről van szó,

ha ellene nyilatkozom? Az idealizmus például azt követeli, hogy mellette cselekedjen.

Mit teszek ilyenkor? Valószínű, hogy ideális irányban döntök, hacsak

szörnyű oly nem a veszély, melyben lelkiismeretemet igazolva nem látom. Ha

azonban az ideálrealizmus uralkodik, mikor minden lépten találkozom a két

irány képviselőivel, mikor látom, hogy magasztalják némely esetben az idealistát; de azt is látom, miképp boldogul a realista, mily bizalommal fordulnak elismert józanságához, higgadt bölcsességéhez: akkor könnyen és aggodalom nélkül a reális irányhoz szegődöm. Szóval, sem az öntudatból, sem a meggondolásból nem lehet fegyvert kovácsolni az akarat szabadsága mellett. Előttem indító okok állnak, melyeket részint szervezetem, részint az uralkodó eszme juttat felszínre, s nekem követnem kell a legerősebbet.

De azt mondják, hogy az akarat szabadságának legerősebb bizonyítéka a

bűnbánat, a lelkiismeret furdalás, másrészről a megnyugvás. Ha nincs szabadságunk, nincs értelme a lelkiismeret furdalásnak sem. Miért tennék magamnak szemrehányást, miért pirulnék el magam előtt, s fájlalnám, hogy megfeledkeztem magamról, ha nincs szabad akaratom? Vagy pedig hányszor jutunk oly helyzetbe, hogy cselekvésünk a legnagyobb megnyugvással tölt el; örvendünk, hogy úgy, és nem másképp jártunk el; pedig haboztunk és nehéz volt elhatározni magunkat. Erre is ugyanazt mondhatni. A szervezet és az uralkodó eszme együtthatásától függ eljárásom. A lelkiismeret furdalás rendesen akkor áll be, ha nem az eszme okának, hanem a szervezetének fogadtam szót. Ilyenkor a legnagyobb diszharmónia állhat be lelkemben, mely pusztulásommal jár. Az idealista szervezetű a realizmus idején minden nyomon ellenkezésbe jut önmagával, s ez az örökös diszharmónia rendesen a legromlottabb emberré teszi. Mert aki a realizmus idején összefoglalni, általánosítani tud, csak erkölcstelenséget, hitványságot, léhaságot, színlelést lát embertársai közt, akik bolondságnak, hazugságnak tekintik az ő eszményi gondolkodását, s lassanként kiáltó aljasságokra képesítik.

Ilyen volt XI. Lajos francia király és mások nagyon sokan.

Előfordulhat az is, hogy megbánjuk tettünket, mely az eszme nyomása

alatt jött létre, például valakinek, egyik oldalról sem jellemzetes egyéniségnek,

alkalma nyílt a hetvenes évek idején bő vagyont szerezni. Gazdag ember lehetett

volna, ha megragadja a kínálkozó alkalmat; de akkor még volt annyi idealizmus

a társadalomban, hogy nem tartotta tisztességesnek a kényes helyzet kiaknázását, noha társai már két kézzel markoltak bele a szerencse üstökébe. Tegyük föl, hogy neki hivatalosan tudomására jutott, hogy ezt vagy azt a házat, telket nemsokára megveszi a kormány vagy a város, tegyük, hogy mint főszolgabírónak száz meg száz alkalma lett volna a gazdag fiúk katonaszabadítójának lenni, és így tovább; de nem tette, mert a társadalom meglévő idealizmusa még visszatartotta.

Később elveszti hivatalát, és mélyen fájlalja, hogy szegénységgel küzd

családja, nyomorban sínylenek mindnyájan; míg társainak szervezete reálisabb

volt, és nem csak urasan éltek, hanem vagyont is szereztek, úgyhogy a nyolcvanas években közbecsülésben részesültek, neki pedig családja örökös szemrehányását kellett hallgatnia. Általában elmondhatni, hogy megbánásunk, lelkiismeret furdalásunk az uralkodó eszme és szervezetünk összeütközéséből származik. Természetes, hogy ennek ezer meg ezer fajtája lehet, de szervezetünk és az uralkodó eszme ismerete mindegyiket megmagyarázza.

Majd a szándék és a cél fogalmával akarják istápolni az akarat szabadságát.

Ha nincs szabad akaratunk, nem tűzhetünk ki valamely célt, nem lehet

valamely szándékunk, mely előre meg volna határozva. Az a cél és szándék nincs az én hatalmamban, felőle nem rendelkezhetem, ha nincs szabad akaratom. Termeszétes rendje követeli, hogy életünk tele van szándékkal, célokkal, melyeket el akarunk érni. Ez az útja-módja életünk pályájának. Nem segíthetünk, változtathatunk rajta. E célok és szándékok azonban szervezetünktől és az eszme hatásától származnak, s nem bizonyítanak akaratunk szabadsága mellett.

Sokan a közérzetre hivatkoznak. Szerintük az akarat szabadsága mellett

tanúskodik az emberiség közmegegyezése. A világ egyik végétől a másikig, Londontól Tokióig, innen New York-ig nincs nemzet, mely ne hinne az akarat szabadságában. Csakhogy ez olyan bizonyíték, mint a napkelte és nyugta. Akinek be nem bizonyította, nem hirdette a tudomány, bátran megesküszik rá, hogy reggel felkel, és este lenyugszik a nap.

De az akarat szabadságát hirdetik a törvények és bíróságok, melyek keményen

sújtják azokat, akik áthágják, megszegik a törvényt. Minő joggal büntetnék

a szegény törvényszegőt, ha jó ember csak szervezetének és uralkodó eszmének

engedelmeskedik? Ha nem szabhatom cselekvésemet a törvényhez, ha el kell

követnem a bűnt, mert szervezetem és az eszme parancsolja, van-e joguk embertársaimnak engem sújtani? Nincs. Pedig látjuk, hogy évezredek óta borzasztóbbnál borzasztóbb büntetéseket gondolt ki az ember, hogy szerencsétlen társaink törvényt látva kegyetlenkedjék! A bírák rémes hóhérai az emberiségnek, akik iszonyú kötelességet teljesítenek.

Való, hogy szörnyű állat az ember, még akkor is, midőn igazságos akar

lenni. Vérlázítók a népek, nemcsak a vad népek, hanem a műveltek ítéletei is.

Mily rémes eljárást követtek az inkvizítorok, noha vádlottjaik sokszor a legnemesebb és legmagasztosabb egyének valának! Miképp hurcoltatja ma is Oroszország Szibériába nihilista rajongóit, teszi földönfutókká ínséges zsidait csak azért, mert más fajhoz tartoznak, s a realizmus decentralizációja nehezen tűri az eltérő elemeket!?  A törvény és bíróság tehát nem bizonyíték az akarat szabadsága mellett. Ez a természet kétségbeejtő sora, a társadalom életének és fejlődésének rendje, hogy aki törvényeit megszegi, lakoljon. Itt nagyon keveset számít az egyes ember.

Ma már emberiesebb eljárást követünk a szegény bűnösök iránt, hihető, hogy

még humánusabbak leszünk velük; az erkölcsi világ törvényének ismerete után,

büntetésünk talán még enyhébbé válik és sok esetben jobbára korlátozásnak

nevezhetni. A társadalom rendje azonban megmarad még akkor is, ha általánosan elfogadják, hogy nincs szabad akaratunk, s e rend követeli, hogy megszegői megfenyítessenek, mert cselekvésünket szervezetünk is szabályozza, és ebben nem hiányzik a bűntől visszariasztó félelem, melyre az enyhítés akar hatni.De ha nincs szabad akarat, minek a nevelés? Minden nevelés a gyermekre

való hatás a szülők és tanítók részéről. Márpedig semmi helye, jogossága sincs

e hatásnak, ha hiányzik a gyermekek szabad akarata. Ez a felfogás azonban

nagyon téves, mert az látjuk, hogy az uralkodó eszme hat ugyan szervezetünkre,

általában megtermékenyíti bensőnket, de a társadalmi egyöntetűséget mégis

embertársaink kölcsönös egymásra hatásával szerezzük meg. Az emberi szervezet ezerfélesége, roppant változatossága kölcsönösen hat egymásra, ami nagy tényezője lesz a haladásnak. Már a gyermek szervezetét nyomja az uralkodó eszme, rendesen e nyomást támogatja a szülő, tanító, a testvér, a társ, a tapasztalás,az olvasmány befolyása, s hogy szükséges ez a hatás, mutatja az emberiség egész múltja, mely szükségét érzi a nevelésének; mutatja az a tünemény, hogy van hatásunk egymásra, hogy hipnotizálhatjuk a gyöngébb idegűeket, és e hipnotikus álomban sok mindent sugallhatunk nekik, előmozdíthatjuk testi-lelki javulásukat. Valószínű, hogy a legtöbb gyermek idegrendszere is simulékony, mint a fiatal fa, mely enged az egyenes és hajlíthatatlan karóknak, simul hozzá, követi növésében. Rendesen a szülők szervezete rokon a gyermekével, amiért ezé könnyen elfogadja a szülők hatását.

Megjegyzendő, hogy nekünk csak fejtegetnünk és magyaráznunk kell a

tüneményeket, s nem lehet azt mondanunk, hogy valami helyes vagy helytelen,

mert minden, ami létezik, helyes és ésszerű addig, míg észre nem veszzük helytelenségét és megváltoztatására vagy eltörlésére nem törekedünk. A nevelés, az igazságszolgáltatás azonban örök tényezői a társadalmi rendnek és haladásnak, melyeknek csak módosíthatunk, de teljesen el nem törölhetjük őket.

Legáltalánosabb ellenvetések és bizonyítékok egyike az erkölcsi életre

való hivatkozás. Szabad akarat nélkül lehetetlen az erkölcsiség. Éppen az teszi

erkölcsössé tetteinket, hogy szabad akaratból folynak. Szabadság nélkül nincs

érdem, nincs kötelesség, nincs erény, szóval nincs erkölcsi törvény. Mit tesz

érdemelni? Kerülni a rosszat, tenni a jót; ha nincs szabad akaratom, rabszolga

vagyok, aki azt teszem, amit az okok rám parancsolnak, én tehát nem szerezhetek semmiféle érdemet. Való, hogy régi magyarázata megszűnik az érdemnek; de azért nem szűnik meg az érdem; mert érdemelni annyit tesz, mint az uralkodó eszme hatását követve cselekedni. Eljárásunk dicséretet fog aratni, elismerésre fogunk szert tenni. Azután, az is benne van szervezetünkben, hogy ezért tegyük meg a jót, hogy érdemet szerezzünk vele. Ennélfogva a nevelés, a társadalmi élet egyik eszköze marad a versenyzés, a jutalmazás, a kitüntetés vagy más szóval az érdemszerzés. Az idealizmus napjaiban, ha közügyekkel foglalkozunk, megelégszünk az erkölcsi érdemekkel, míg az ideál-realizmus és realizmus idején a közérdek előmozdítása mellett nem feledkezünk meg saját zsebünkről sem, s mégis mindenki azt mondja róluk, hogy nagyon érdemes emberek vagyunk. De szabad akarat nélkül nincs erkölcsileg jó vagy rossz, ismétlik számtalanszor. A szabadság és erkölcs feltételezik egymást, halljuk minden lépten. Pedig nem úgy van. Csak az a jó, ami az emberiség ideáljának megfelel. Fejlődésünk törvénye ugyanis, hogy műveltségünkhöz képest, mindig valamely erkölcsi eszményt tűzünk ki magunknak, melyet rendesen a vallás formájában állítunk magunk elé. Amióta él az emberiség, mindig volt valaminő hite, mely világosan vagy burkoltan ideálját állította eléje.

Ez ideál felé törekedni volt a jó, ellene tenni, a gonosz szellemnek, az

ördögnek szolgálni volt a rossz. Minél tovább haladt fejlődésében az ember,

annál fensőbb erkölcsi ideált tűzött maga elé. A paganismust felváltotta a

christianismus, keleten az izlam és más religiók. E vallások formájában megkötött eszmény felé tör az ember az idealizmus, ideálrealizmus és realizmus

nyomása alatt. Az idealizmus napjaiban fennköltebbek, nemesebbek, önzetlenebbek vagyunk, a realizmus idején ideálunk némileg háttérbe szorul az érzéki, az anyagi mellett. De úgynevezett erkölcsileg jó vagy rossz, mely a szabadakarat szüleménye volna, soha sincsen. Most bomladozóban van a christianismus, és mi fog utána következni, nem tudom. Lehet, hogy ezután nem lesz szükségünk az ideált valamely vallás formájában állítani elénk, s addig kiszolgál még a kereszténység, amikor a haladás egy-egy hulláma olya rövid lesz, hogy összeolvad az idealizmus és a realizmus, hogy örökös egyformaságban folynak le napjaink, ami hihetőleg az emberi nem pusztulását vonná maga után….

 

Forrás: Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1894.73-80.o.

 

 

A realismus bölcsészete

 

I.

Az emberiség a realismus napjaiban éli legmutatósabb világát. Ha az idők

árjának egy hullámát megfelezzük, az első félnek fő jellemvonása eszményi,

a második félé realis irányú lesz. Például vegyük az 1000-töl 1500-ig terjedő

hullámot. 1250-töl már szembetűnően jelentkezik a realismus. Már akkor, mutatkozik az anyagi jólét lassú emelkedése, látszik az erkölcsi élet hanyatlása, az önzés szereplése, számos embernek pessimista gondolkodása, a lágy pietismus és mysticismus terjedése. Utóbb léha bensőség, fülledt, bágyasztó meleg mutatkozik az ember érzésén, gondolkodásán, mely igen sok felebarátunk előtt kiállhatatlan lesz. A mi a külső életet illeti, nagyobb figyelmet fordítanak az épületek díszítésére, a lakás és bútorok csinos¬ságára, fényére. Kezdik az ünnepeket, mulatságokat szeretni, szaporodnak a jótékony egyesületek, több gondot fordítanak a korházakra s az ember testi jólétére, az egészségügyre.

Ez a realismus növekszik a XIV. században; az összes realis tüneményekkel

azonban csak a XV. század folytán találkozunk. Hogy följebb ne menjünk, és

ne botorkáljunk a sötétben, csak a világos történeti időket tekintsük, és azonnal

látjuk, hogy a realismus legmutatósabb korszakai a Krisztus előtti V. század,

különösen Pericles kora, azután 200-150, majd a Krisztus utáni II. század, az

úgynevezett jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; továbbá a VI.

század, Justinián napjai, a X. és a XV. század, továbbá 1680-1730-ig, 1810-

1820, 1880-napjainkig. Ez időszakok jellemvonásai többé-kevésbé ugyanazok.

Az ember elhanyagolja az erkölcsi elemeket, mindenütt az érzékit, az anyagit

hajhássza, képtelen nagy összefoglaló egységes ideákra, mindenfelé csak a részletet; az aprót, a kicsinyt látja, ezek érdekeit és a magáét tartja szem előtt. Az egész csak annyiban érdekli, amennyiben a saját fészke is veszélyben forog.

Ekkor azonban rendkívül erős s bámulatos sikereket tud felmutatni. Sokszor

csekély sereggel roppant ellenséges hatalmat képes kiverni. Másrészt szereti

a nyugalmat, melyben féktelenül érzéki. Nincs határa a demoralisatiónak. A

férfi bolondul a szép asszony után, ez meg a férfi után. Ez az érzékiség mutatkozik az ember cselekedetein, beszédjén, társalgásán; ezt leheli költészete és más művészete. Míg az idealismus az ész uralma és az emberiség ifjúkora, az

idealrealismus pedig férfikora, addig a realismus a szív világa, nemünk öregkora. A megvénhedt ember fészke azután meggyullad, mint a phoenix madáré s hamvaiból feltámad az eszményi, az ifjú phoenix, az új ember.

Ezt a realismust akarom bemutatni gondolkozásunkban, a bölcsészet történetében. Rajzom természetesen nagyon általános, csak röviden jelezem az eszme irányait, s nem szállhatok le a részletekig. Cikkem csupán áttekintés óhajt

lenni. A tisztelt olvasónak kell pótolni a többit.

Mivel a realismus a részletezés, az aprózás, a kutatás, a boncolás munkájában

nyilvánul, nem tud összefoglalni, az egymástól messze eső tünemények

közös jegyeit összeállítani, vagyis az eszmékig emelkedni. Bölcselkedik ugyan,

de bölcsészete túlnyomóan az alakhoz ragaszkodik, csak azt ismeri el valónak,

ami érzékei alá esik, amit észrevesz s mivel a fensőbb, az idealis erkölcsiség

alapját ezekben nem tudja megtalálni, nem ad rá semmit. A realismus idején is

van erkölcsünk, csakhogy önzőbbek, léhábbak leszünk. Nem magasabb eszme

vezeti erkölcsiségünket, hanem környezetünk, kis világunk és saját szívünk;

ezért vagyunk lágyak, simák, kegyesek, elnézők mások hibái iránt, de ugyanazt

kérjük másoktól a mi gyarlóságunkra nézve. Csupán ideges állapotunkban

vagyunk türelmetlenek és kegyetlenek; míg az idealista fensőbb álláspontjáról

nézvén: a világot, zsarnoka önmagának, de embertársainak is.

Kitűnő képviselői a realismus bölcsészetének az V. században Krisztus

előtt a sophisták, akik nem mint az igazi bölcsészek, az otthon magányában

elmélkednek az élet nagy igazságairól, hanem bejárták a görög világot, és bölcselkedtek a mindennapi gyakorlati és physicai kérdésekröl, jó pénzért könnyedén és fölszínesen szavalva. Aristophanes mondja róluk: „Ezeknél mind a két beszéd megvan, tudniillik az igaz és a hamis, valóban Protagoras egyik főképviselőjük tanította, hogy szép beszéddel a rossz ügyet is jóvá lehet változtatni, csakhogy Aristophanes ezt az erkölcstelen doctrinát Socratesre fogja 423-ban, mikor színre került a „Felhők” című darabja és megbukott. A vígjáték nagy mestere átdolgozta ugyan, de többé nem adták elő. Pedig legismertebb műve a mesternek, s a legtöbb vita tárgyát képezte. Nagyon sokan megütköztek rajta, hogy Aristophanes a nagy Socratest csúfolja ki benne, torzít, toloz és ráfog. Akik a comediairót nemcsak remek költőnek, hanem még inkább nagy hazafinak, a politikai, okosság emberének, minden jó és szép védőjének, minden rosszaság és elfajultság kérlelhetetlen ellenségének szeretik tekinteni (Arany János), többi közt azzal akarják menteni, .hogy Socrates akkoriban még a sophistikában leledzett s tény, hogy Socrates egy ideig maga is sophista volt, de vigyázzunk, ha a vígjátékírót mentegetni akarjuk, mert ők habár kicsúfolják koruk hibáit, osztozni szoktak bennük. Rendesen a realismus napjaiban virágzanak, mint Plautus, Terentius, némileg Moliére, s nem igen állnak magasabb erkölcsi színvonalon, mint kortársaik. Aristophanesnél nehezebb az ítélet, mert működése a realismus végére és az idealismus hajnalára esik, 427 és 387 között virágzott. Benne már jelentkezhetett az idealismus. Hogy megbukott a darab, talán éppen annak tulajdoníthatni, hogy ébredezni kezdett az idealismus, mely már becsülni tudta Sokratest, az erkölcs philosophusát, kinek rajongó tanítványa lőn a nagy idealista Plato. E magyarázat különben csak olyan odavetett sejtés, nem bizonyíték. Megbukhatott, mint a szegedi Új szellem, mely 1824-ben, tehát már az idealismus erős jelentkezésekor akarta kicsúfolni a nyelvújítókat. Egyébiránt a sophisták a mai publicistákhoz hasonlítottak. A per

excellentiam hírlapírók egészen e fajta emberek. Bármily politikai, jogi, erkölcsi, társadalmi és közgazdasági kérdésről szellemesen tudnak írni, hogy mily irányban, az mindig a fizető vállalattól vagy szerkesztőtől függ. Hiú, haszontalan, könnyűvérű és erkölcstelen népség, mely valódi cigány-életet él. Igazi képviselői a kor erkölcstelenségének. Alig akad közöttük olyan, aki bérbe nem adja tollát. Hazudni, füllenteni bármikor tudnak. Kivált fiatal korukban csupa léhaság és könnyelműség az életük. Vannak azonban számítók is közöttük, akik nem pazarolják el könnyű vérrel pénzüket, hanem nagy vagyonra, fényes politikai állásra tesznek szert. Amit Lilius, ferrarai tanár kortársairól a XV. század humanista tudósairól ír, nagyjából ugyanazt ismételhetjük, mi a_ sophistákról s a mai hírlapokról: „Nincs ennél haragosabb emberi faj, hiúsággal elteltebb, fennhéjázóbb, szemtelenebb, elbizakodottabb, tunyább gondolkozású, következetlenebb, elfogultabb, állhatatlanabb, makacsabb; némelyek készek a leghihetetlenebb ostobaságoknak hitelt adni, mások kételkednek a legelismertebb igazságokban, némelyek gyanakvással, s kételyekkel telvék, mások szűkölködnek észszerű óvatosság nélkül. Senki sem kevésbé szabadelvű és pedig éppen az említettem okból: mivel annyival eszesebbeknek tartják magukat másoknál. Mindannyian csakugyan mindentudást igényelnek; különbeknek képzelik magukat minden másnál, isteneknek vélik magukat; míg mi szegény, tudatlan emberek agyagból és sárból vagyunk gyúrva.”

II.

 Az idealismus elsöpörte a sophistákat, és megalapította a görög bölcsészet

ragyogó napjait. Socrates (467-399) kezdette, s főleg az erkölcstant művelte.

Az ébredező idealismus nagy hévvel karolja fel az erkölcsi kérdéseket, felháborodik a realismus becstelenségén, s megvetéssel, undorral tekint az elenyésző hitványságra. A görög idealismus legnagyobb bölcsésze, az isteni Plato (429-347) volt, utána Aristoteles (sz. 385), Nagy Sándor tanítója az

idealreal irány legnagyobb mestere következék. E három névhez, Socrates, Plato és Aristoteles nevéhez kapcsolják a görög bölcsészet fénykorát. A hanyatlás, vagyis a realisabb irány tanítói között első Epicuros (sz. 342), aki már az élet szépségére, boldogságára törekszik. Az élvezet, a gyönyör kiváló helyet foglal bölcsészetében. Ugyanakkor lépett fel Zenó (sz. 340), ki az ideal-real idők férfias moralját akarta fentartani, de úgy látszik, nem birta el a realismus nyomását, s maga vetett véget életének. Az idealismus napjaiban rajongunk a nemesebb, tisztább erkölcsökért, a bölcsészek kiváló gondot fordítanak az erkölcsi kérdések megoldására; de amint jelentkezik és gyarapszik a real irány, a moral megmentése, biztosítása lesz számos bölcsész feladata. Az emberiség ugyanis lejjebb száll eszményi magaslatáról, bomladozni kezd a moral, elveszti alapját; ilyenkor lépnek föl a Zenók, akik a férfias, büszke és nemes magatartást sürgetik, melynek önérzete sem engedi meg, hogy a bűn, s különösen az érzékiség pocsolyájába sülyedjen.

…. Különben Zeno bölcsészete erősen gyakorlati s még jobban azzá lön tanítványai körében. Az erkölcsi ingadozásának kedvezett

az ideal-realismus pyrrhoni skepticismusa is, s mindezen bölcsészeti irányok a

Krisztus előtti harmadik század folytán jobban és jobban sülyedtek a realismus

nyomása alatt úgy, hogy például Carneades (218 119), a harmadik Akadémia

alapítója, a sophistákéhoz hasonló szerepet játszott. Egyforma valószínűséggel

szólott a dolog mellett és ellene, nála az igazságos és igazságtalan egyértelmű

volt a hasznossal és károssal. Lactantius így említi fel tanait : „Az emberek csupa haszonból alkottak törvényeket, melyek szokások szerint különböznek, s idő folytán változáson mentek át; természeti jog nem létezik, s az emberek hasonlóan a többi állatokhoz, a természet által saját javuk keresésére ösztönöztetnek; nincs tehát igazság: vagy pedig az oly őrültség, mikor valaki árt magának, hogy használjon másoknak.” ….

III.

 A Krisztus utáni második század szintoly ragyogó kora a realismusnak,

mint a minő Pericles időszaka volt. A római birodalom óriási területén mindenütt fény, pompa, jólét, de annál terméketlenebb időszak a bölcsészetre nézve. Pedig az egész világ bölcselkedett, különösen az Antoninusok alatt. Minden nagyobb városban tanították a bölcsészetet, szenvedéllyel űzték a vitatkozást és szőrszálhasogatást

Talán leghíresebb közöttük laodicaeai Polemon, kinek Smyrnában

tömérdek tanítványa volt, s mikor Herodes Atticus nagy összeg pénzt küldött

neki, csak úgy fogadta el, ha tetemesen megtoldják.

A genialis Lucián úgy ír róluk, mint fentebb Lilius a XV. század humanistáiról.

Icarus Meníppusban Jupiter az istenek tanácsülésén így szól a második

század bölcsészeiről:

„Nem régóta mutatkoznak ezek az emberek a világon; tunya, veszekedő,

hivalkodó, bosszúálló, féltékeny, irigy, ostoba, gőgös, rosszlelkű nép, szóval terhe a földnek. Felekezetekre oszlanak, s az okoskodás különféle módját gondolták ki: egy része stoicus, másik akademicus, a harmadik epicureus vagy peripateticus, s még nevetségesebb nevet adnak maguknak. Az erénynek magasztos nevével takarózva, szemöldeiket magasra húzva, s hosszú szakállt viselve, színlelt komolyság alatt gonosz erkölcsöket rejtenek éppen úgy, mint a színészek, kik ha eltávolítjuk álarcukat, megmarad a nyomorult emberke, ki két drachmáért késznek nyilatkozott a tőrt játszani. Képtelen dolgokat beszélnek az istenekről, könnyen csábítható ifjakat gyűjtenek maguk köré, mindent összefecsegnek nekik az erényről, s kételyekre tanítják őket. Szüntelen az erőt, s mérsékletet ajánlják tanítványaiknak, kárhoztatják a gazdagságot és gyönyöröket; de midőn egyedül, tanuk nélkül vannak, mire nem vetemednek, mily módon nyújtják ki kezeiket egy pár obulus után! Ami legrosszabb, hogy ők sem a magán, sem a nyilvános életben nem dolgoznak semmit. Békében haszonvehetetlenek, harcra nem alkalmasak, s mégis másokat vádolnak, és némi vakmerőséggel, goromba, aljas kifejezésekkel korholják, gyalázzák felebarátjokat, s azt tartják köztük a legnagyobb bölcsnek, aki legnagyobb zajt üt s a legvakmerőbb, a legszemtelenebb rágalmazó stb.” Luciánus, korának Voltaireje, Swiftje és Byronja, csupa gúny és korbács, aki mindent ostoroz, életének vége felé azonban már érinti az idealismus éppen úgy, mint Swiftet és Byront. …

IV.

 A hatodik század ismét a realismusé. Ugyanazon bomlott erkölcsök,

a legnagyobb szétmállás. Justinián császár egy szörnyű és fajtalan színésznőt,

Theodorát teszi feleségévé, aki uralkodik rajta és birodalmán. A hazaszeretet és

bátorság csaknem egészen eltűnt, pedig Belisar és Narses jó példát mutattak.

Léha érzékiség uralkodott mindenfelé. Igaz, hogy eltörölték a Vénus tisztelete

címén grassáló prostitutiót; a szemtelen érzéki képek, buja díszítések, minőket

Pompeji kapuin láthatni, eltűntek, a gazdag patriciusok lakomáin sem szolgáltak

fel mezítelen leányok, némely pogány császár természetellenes kéjelgésére sem

akadunk: de azért rendkívül nagy volt az erkölcsi romlottság, dúlt a bujaság, a

ruházatban és a lakásokban uralkodott a fény és pompa. A III., IV. és V. század

ideális, és ideal-real szelleme azonban összetiporta a pogány érzést, gondolkodást, összeomlott Julián császár visszaállító kísérlete, antireformatiója; már anynyira befészkelte magát a szívekbe a keresztyénség, annyira erős volt külső politikai szervezete is, hogy nem tudta visszaszorítani a nemzeti eszme, éppen úgy, mint Angliában, Észak-Németországban, a skandináv félszigeten s Hollandiában, a protestantismust nem tudta kiirtani a katholikus ellenreformátió.

Keresztyén lön a nyugati és keleti római császárság és kevesen foglalkoztak a

bölcsészettel. Nem mintha hiányzottak volna az emberi lélekből a realismus

bölcsészeti jellemvonásai: a pietismus, mysticismus, pessimismus s kivált a

sensualismus, hanem mivel a hivatalos keresztyénség nem engedte nyilvánosan

fejtegetni e kérdéseket, szóval nem engedte meg a bölcsészetet. Justinián

császár két évvel trónra lépte után 529-ben bezáratta a bölcsészek iskoláit, s

közülük többen Perzsiába vándoroltak, hogy ott műveljék tudományukat.

V.

A X. század realismusa sem igen mutathatta fel bölcsészetét. A keresztyén

Európa az összetört Italia nem igen bölcselkedett, csupán az araboknál

virágzott a bölcsészet. Míg a keresztyén Európa realis műveltsége kevés haladást mutat, bámulattal tölt el bennünket az arab civilisatió. Amit a IX. és X. században akár keleten, akár a spanyol nyugaton tudott teremteni az arabok szelleme, mély hódolatra készteti a történetírót és a tudomány minden tisztelőjét. Nem a mi célunk ez alkotásokat részletezni, csak figyelmeztetni reá az olvasót. Mennyi tudás, gyűjtés, szervezés a tudományok terén! Különösen az orvosi, gazdasági, természettudományi és mathematikai ismeretek hallatlanul növekedtek. Mily fény, mily bámulatos pompa, mennyi kincs és vagyon, kényelem és jólét mutatkozott városaikban, a kalifák udvaraiban! Majdnem azt mondhatnók, hogy elérték a második század fényét és jólétét; a gyakorlati, a gazdasági, csillagászati stb. tudományokban pedig messze túlhaladták. A realismus kábító mámoros műveltségéhez

képest ugyan bölcsészetük sem lehetett más, mint realista. Ők sem

becsülték az erkölcsi, az idealista, az összefoglaló bölcsészetet, a valóra szegzett

gondolkodásuk nem tudott az eszményihez emelkedni. De amint hajnalodik,

amint feltűnik az idealismus, lelkesedéssel művelik a philosophiát….

 Bennünket most a XV. század realismusa érdekel. Gazdag

élete a realis bölcsészet számos tünetével jelentkezik. A tudósok érzése,

gondolkozása, magaviselete csupa, sensualismus, vaskos realismus. Keresztény

világban élő pogányok valának, magukviseletéröl, féktelen érzékiségük- s haszonlesésükről annyit írtak, hogy nem tartom szükségesnek bővebben szólani

róluk. Ez a sensualismus azonban mint bölcsészeti rendszer nem foglal helyet

irataikban, ezt nem engedte az egyház és állam szervezete, hiányzott még a bölcselkedés szabadsága. Azt azonban sokan kimondják, hogy csupán az érzékeink alá eső dolgokat tekintik igaznak, mint például a híres Leonardo da Vinci (1452.sz.) is vallotta. E nagy művész, tudós, mérnök, mathematicus, kinek tudományáról tisztelettel emlékszik a történetírás, tanította, hogy tudományos gondolkodásuk alapja csak a kísérlet, a vizsgálódás lehet. Csupán kísérlet útján juthatni el a természet törvényeinek, a tünemények okainak magyarázatára. De amit ő tudományosan vallott és hirdetett, azt akár tudatosan, akár öntudatlanul vallja a realismus egész világa. A középkorban mindenütt uralkodóvá lett Aristoteles bölcsészete, s eleinte azt tanították, hogy a keresztyénség és Aristoteles összhangzatbanvannak egymással. Pomponazzi (1462) kijelenti, hogy mint keresztény, hisz a vallásban, de mint bölcsész nem hihet, így a bölcsészet nem bizonyíthatja a lélek halhatatlanságát. Megengedi ugyan, de elvész a lélek személyisége, s csupán lényege marad meg. A lélek halhatatlan, de csak mint tiszta értelmiség, melyneknincs személyisége, öntudata, érzése, emlékező tehetsége. Egyébiránt a vallás és bölcsészet igazságainak megkülönböztetése mindig jelentkezik a realismus

gyarapodásával. Hihetőleg így volt ez a VI. és X. században is, csakhogy nem

fejlődött tudományos elméletté. Hisz még most is, a gondolkodás szabadságának

napjaiban, látni, hogy a társaság nem tűri a vallás tanainak feszegetését, azokat

kímélni kell, míg bármely velük ellenkező tudományos nézetet fejtegethetünk,

csak ne emlegessük az egyházakat. Remusat K. ugyanezt mondja a tízes évekről.

Pomponazzi a végzetről, a szabad akaratról, a gondviselésről, meg a bűvölésről

szóló művében talán még merészebb. Szerinte nincsenek angyalok és

ördögök, kik minden pillanatban az ember segítségére siessenek, s megbontsák

a természeti rendet. Az ész meg az érzékek természetes őrei az embernek.

Feltűnő, hogy egyszerre számos bámulója akad Platónak a XV. században.

Marsilius Ficinus hálát ad az istennek, hogy őt választotta ki Pluto és Plotin fordítójának s a peripateticusok ostorozójának, akik tagadják a lélek halhatatlanságát, és kevésbe veszik a gondviselést. A XV. század platonicusai azonban jobbára mysticusok valának, ami a realismusnak felel meg…

Ekkor lesz a keresztyénség legdrágább, legolvasottabb könyve Kempis Tamás Krisztus követése. A realismus szétmállása, alacsonysága, elszigetelő hatása megbénítja az erkölcsi embert, nem szereti feszegetni a vallás igazságát, nem kérdi tanainak kétséges voltát, hanem szívesen belemerül az édes, megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. A realistának érzés meg nyugalom kell, nem tűri az eszmék háborgatását, az ész rideg boncolását, elfogadja a fensőbb dolgokat, amint vannak, és vallja, ameddig útjába nem állanak. Ezért van a realismus idején annyi pietista ésmysticus. Ezért lehet oly közel egymáshoz az érzékiség és az ájtatosság, az örömleány és az imádságos nénike. A XV. században különösen össze tudták egyeztetni e kettőt, s kivált az olasz nőknek szerették szemükre vetni, hogy kedvesük karjaiból

mily könnyen röpülnek az oltár lépcsőjéhez. Innét magyarázhatni meg, hogy a

, XV. században és 1700 körül egész női zárdák a kéj edényei voltak, noha eléggé teljesíték imádságaikat, elvégezték ájtatosságaikat.

Mind nagyon érzéki, mind mélyen mysticus lesz a reálismus idején az

ember. Mindkettőre nyomatékos szüksége van ilyenkor. Sokféleképp szokták

magyarázni a mysticismus megjelenésének okait, különösen a második századét.

Legjobban tetszett a keleti vallások befolyására való hivatkozás. A sok

keleti rabszolga honosította volna meg a vallásos hajlamot, a mysticus irányt.

Napkelet vallásos symbolicája és Plato mystico-poeticus formája és eszményi

dagálya szülték volna ezt a szellemi mozgalmat. Pedig nem ezek teremtették

meg, hanem az emberi természet a realismus idején elemzi, boncolja a lelki

tüneményeket, s számos mysticus jelenséget vesz észre, melyek kikerülik az

összefoglaló ideálista figyelmét, s mivel lelke hangulatának megfeleltek a keleti

religiók, megfelelt Plató eszményi rajongása, szívesen felkarolta őket. Érdekes

az is, amiről a Krisztus követésének elterjedését akarták kimagyarázni. A megromlott hivatalos egyház nem tudván kielégíteni a nép vallásos szükségét, egy olyan könyvre akart szert tenni, mely nélkülözhetővé tegye a papot úgy, hogy ha e könyv napjainkban jelennék meg, legtalálóbb címe volna: Mindenki a maga papja, mert e könyv a magyarázók szerint a papok erkölcsisége és tudománya iránti bizalmatlanság jele. Nekünk nincs szükségünk az ily keresett és erőltetett magyarázatokra. A mysticismus mindig erős a realismus idején, tehát napjainkban is és a kor boncoló, szétszedő, elemző vizsgálódásának szükségszerű következménye.

VI.

 A XVII. század második felétől ismét erős, ismét uralkodik a realismus

körülbelül 1730-ig. E kor legtekintélyesebb bölcsésze Locke (1632-1704.), aki

egészen realista, s csak egyes tények, az érzékek igazságát vallotta, az eszméket

pedig egyéni ábrándoknak tartotta. Erkölcsi és politikai nézeteiben is a

realismus nyilatkozik. Még Hobbes az idealrealismus vége felé úgy fogta fel a

természeti állapotot, mint bellum omnium contra omnes, vagyis a küzdelem állapotát.

Locke szerint természeti állapotában is békében é1 az ember társaival, míg

nem bántják. A tulajdonjogot a munkára alapította, mit annyira hangoztatunk és

megbecsülünk a realismus idején. Most is nem régiben Dumas, Zola a munkát

ajánlották vigasztalásul, századunk tízes éveiről is említi Charles de Remusat,

hogy örökké a munkát emlegették. Nagyon természetes, hogy mikor az ember az

érzékire és anyagira veti magát, nagyra becsüljük a szerzés eszközét, a munkát;

de tudjuk, hogy sokan űzik a szerencsejátékot is. Az élelmesek pedig a munka

azon fajtájára adják magukat, mely jövedelmezőbb. Általában a szerzés bármily

tisztességtelen fajtáját sem szoktuk megvetni. Őrülten játszanak felebarátaink a

börzén, a lóversenyeken és másutt. Soha sincs elég pénzünk a realismus napjaiban.

Locke az atyai hatalomról szólva, a realismus józanságával mondja, hogy az

csak azért adatott az apának, hogy őrködjék gyermeke fölött, hogy nevelje, nem

pedig uralkodjék rajta. Az atya és férj hatalma gyermekei és neje fölött mindig

gyöngül a realismus idején, míg erősödik az idealismus és idealrealismus napjaiban.

Az atyai hatalomnak alig van határa ilyenkor, a realismus idején gyakran

beavatkoznak az idegenek is a szülök kegyetlen bánásmódjába. Újabban sokszor

találunk a lapokban jelentéseket ily beavatkozásokról. Általában a realismus

idején megenyhül az iskolai és házi nevelés szigora, eltörlik a büntetéseket,

szelídebben bánnak az ifjúsággal. Látjuk, hogy a katonaságnál is lágyul, enyhül

a tisztek bánásmódja, sürgetik a katonai büntetőtörvény revisióját, s ha köztudomásra jut valamely kegyetlenség, felszólalnak a hírlapok, országgyűlési képviselők.

Szerinte a polgári társadalom célja az élet, a szabadság, a javak fenntartása,

s nem látja, hogy az ideal-realismus harcias napjaiban a polgári társadalom

hódításra, hatalomra törekszik, tehát ekkor más célja is van. Általában politikai

tanaiban a realismus democraticus irányára találunk. A hatalom forrása a nép,

mely a kormányra ruházza ugyan a hatalmat, de ha rosszul kormányozzák, visszaveheti azt, és maga bírája lehet. Egészen realistikus az a nézet is, hogy a nép készebb megfeledkezni jogáról, mint azzal visszaélni. Tudjuk ugyanis, hogy a realismus idején sokat tűrünk, s nem könnyen szállunk a harc útjára, de ismét az is igaz, hogy éppen a realismus napjaiban lépünk fel erélyesen a vidék, az

osztály, a faj, a nemzetiség érdekeiért a központ ellenében, mely ilyenkor engedékeny az alkotó részek iránt, s ha mereven központosít, a lázadásig juttat bennünket.

Realis az a nyilatkozata is, hogy a polgári kormányzat minden hatalma

csak a polgárok érdekeire, csupán a földi dolgokra szorítkozik, és semmi köze a

túlvilági dolgokhoz. Bezzeg nem így gondolkozik az idealrealismus központosítása, mely nemzeti, vagyis vallási, erkölcsi, nyelvi s politikai egységre törekszik, s nyomja az idegen nyelvet, vallást, erkölcsöket. Locke realistikus türelmének 1660 után hazánkban is több hirdetője volt. Pósaházi és mások felsóhajtottak, hogy minek üldözi a magyar a magyart csak azért, hogy másképp tiszteli az istent; külföldről pedig egy sereg írót lehetne idézni, kik a realismus nyomása alatt a vallási türelem apostolai valának. Az ily nyilatkozatok 1700 körül nem valami idealis felfogásból, a nagy emberi egység ideájából származnak, hanem a realismus anyagiságából, a nyugalom és jólét szeretetéből, a vallásinak, az erkölcsinek elhanyagolásából. De Locke-ot mégis a vallásos türelem nagy apostolának tartották, s rája, mint első rangú tekintélyre hivatkoztak a későbbi liberális tan apostolai. Locke nevelési tanai szintén a realismus követelései, például a classicus nyelvek tanulásának kifogása.

Ugyanez időben virágzott a pietismus és mysticismus. Sir Newton Izsák, a

nagy természettudós ily mysticus volt. A pietismus, mely lenézte a dogmák rideg vitáját, mindenfelé mutatkozott. Nemcsak a németeknél lépett föl, hol Francke és számos híve szerepelt, hanem nálunk és másutt is. A franciáknál már rég megírta Philotheáját Szalezi Sz. Ferenc, de igazán sok olvasója a század realismusa alatt volt. E pietisták közé számíthatni a költői lelkű geniális Fenelon cambrayi érseket, akit pietismusa kellemetlen összeütközésekbe sodort. Mint igazi realista nem szerette a verset, nyűgnek tartotta a kötött beszéd bilincseit, prózában írta híres elbeszélését, a Telemachot, mely utóbb nem egy fordítást ért meg nyelvünkön.

VII.

A realis bölcsészet számos képviselőjéről szólhatnánk még ez időszakban;

de át kell térnünk a XIX. század elejére, különösen második tizedébe.

Az előbbi század nagy mozgalmai kiválóan eszményiek valának. Kant legnagyobb tehetségű képviselőjük, bár ő iparkodik megmenteni a való jogát is. Ezt a feladatot Herbart tűzte ki magának (1776-1841). Eleinte Kanthoz látszék ragaszkodni, mindig tisztelettel szólott a nagy mesterről, de elvetette a térről, az

időről, a kategóriákról, az ítélő tehetség bírálatáról szóló eszményi tanait. Amint

gyarapodott a nemzeti eszme, és fellépett az úgynevezett német romantika, az

irodalomban legyőzte az eszményi classicismust, Goethe és Schiller irányát: a

bölcsészetben, kivált az esthetikában is meg kelle szűnni az idealis áramlatnak,

és a realismus foglalta el a helyét. Bölcsészetének megalkotása a század elejére

esik. 1806-ban adta ki Általános neveléstanát; 1808-ban Általános gyakorlati

bölcsészetét, lassan a több részét. Az uralkodó eszme hatása alatt csakhamar

elterjedt az ő philosophiája; de megzavarta az 1820 körül kitört idealismus,

melyben Hegel hódította meg a gondolkodó világot. Csak e hatalmas iskola bukása tudott ismét tekintélyre jutni az oktatás és az aesthetica művelői között.

Különben a húszas évek idealísmusának nyomása alatt úgy látszik Herbart is

eszményibb lőn, mint a hogy 1802-ben contemplálta.

Az idők árjának változása azonban egyetlen bölcsészen se mutatkozott

annyira mint Schellingen. Igazán ritka példája az eszme befolyásának. 1775-

ben született, először Kant és Fichte idealismusának bámulója volt, 1798-ban

Genuába ment, hol néhány év alatt rendkívüli tevékenységet fejtett ki, s csakhamar elhagyta mestereit és természetphilosophiai irányban indult, majd egy harmadik térre lépett, s theosophiai bölcsészetét alkotta meg, negyedik átalakulása már az idealismus korába esik, és hatástalanul enyészett el. Mind e változásokat idáig az érettség, az eredetiség, az önállóság hiányának tulajdonították, szemére vetették, hogy meggondolatlanul, ifjú tűzzel kapkodott minden újság után, hogy lelkesedéssel veté magát új gondolatára a helyett, hogy fokonként és higgadtan felépítette volna bölcsészetét. Pedig nincs igazuk. Schelling az eszme nyomása alatt változott, ezért akadt annyi híve és csodálója, míg a tízes évek második felében már elnémul, s többé nem tud írni; hiába ígéri rendszeres munkáit, az ébredő idealismus kivette kezéből a tollat. 1834-ben úgy látszik ismét magához kezdett térni, Cousinröl irt bírálatában Hegelt ostorozza, s új irányt hirdet, 1841-ben meghívták Berlinbe, hogy lerombolja Hegel idealis Babeltornyát, hozzá is fogott, nagy ígéretei azonban hiúknak bizonyultak, s ő maga csalódva hamar félrevonult, hogy magányban töltse napjait. 1854-ben hunyt el. Mint egykori idealista bármily változásokon ment át a realismus idején, nem lett sensualista,hanem theosoph, mysticus.

Sokan olvasóim közül a bölcsészet történetét lapozgatva, megütköznek

rajta, hogy például Hegel épen a legnagyobb realismus idején 1812-ben adja

ki logikáját. Ez a legszélsőbb idealista ilyenkor dolgozik hatalmas rendszerén.

Ne zavarjon bennünket. Mindent megmagyaráz az illető bölcsész élete. Hegel

tudniillik már a kilencvenes években, bár csak halványan, megalkotá úgyneve

zett dialectius módszerét, bölcsészetének vezérgondolatait s tagozatát. A század

első éveiben még Schellinggel tartott, de már 1806-ban megjelent rendszerének

alapvető munkája: Phänomenologia. Az idők azonban nem kedveztek neki.

1807-ben hírlapíró, 1808-ban nürnbergi gymnasiumi igazgató lesz. Csak 1816-

ban térhet vissza az egyetemi tanszékre. 1818-ban a berlini egyetem nagyhírű

tanára lesz. Főleg Altenstein miniszternek köszönhette. De ha nem volna ezer

meg ezer bizonyítékunk a tízes évek realismusáról, csak olvassuk Hegel Logikájának előszavát, melyben többi közt elmondja, hogy a közvetlen szükségre irányozza tekintetét a kor, hogy az ismeretre nézve a tapasztalás, s a nyilvános és magánéletben az ügyesség a fő, az elméleti belátás pedig káros, hogy általában a gyakorlat és a praktikus képzettség a lényeges és az egyedül hasznos.

Nagyon sokat kellene írnunk a kor realismusáról, különösen

mysticismusáról, a mostani spiritismus és hypnotismushoz hasonló Mesmerféle

állati delejességről; a nagy tekintélyű theosophicus bölcsészről, Baaderről,

és másokról, de mindezeket keresse fel az olvasó az illető szakmunkákban és

monographiákban; nagyon megérdemelné a bővebb fejtegetést Schleiermacher,

aki korának vallás-bölcsészeti mozgalmában első szerepet játszott, s mint erős

realista tisztán az érzelemre alapította a religiót. Legyen szabad azonban egy

híres nőt röviden bemutatni, aki az eszme gyors változása alatt lehető gyorsan

alakult át, s helyzetéhez képest bámulatos szerepet játszott. E híres nő báró

Krüdenerné Vietinghoff Juliánna 1764-ben született, s Dániában majd Franciaés

Németországban léha életet élt; utóbb író lett és Werther-féle sentimentalis

regényt irt: Valernít, melyet szívesen olvastak, mert nemcsak finoman elemezte

benne Stakien követségi titkárnak iránta való szerelmét, hanem a realismus hatása alatt vallásos melegség is volt benne. 1805-ben imádói egyikét saját szeme láttára szélhüdés érte. Ez volt az alkalom igazi megtéréséhez. Az eszme nyomása alatt változunk ugyan meg, e változás azonban rendesen egyes alkalommal szokott nyilatkozni vagy kitörni. Ez alkalmak néha egészen csekély jelenségek.

Olykor egy sor valamelyik olvasmányunkban, melyet máskor észre sem vettünk

volna. Krüdenerné cipésze bejön hozzá mértéket venni. Közben rápillant, s meglepi a mester arca, és azt kérdezi, tőle, hogy boldog-e? A mester a rajongó morva testvérek községének tagja, nagyon boldognak mondja magát. Krüdeverné lelkét szintén magával ragadja a vallásos rajongás, s összeköttetései útján nagy szerepet kezd játszani a kor mysticus irányának segélyével. Megismerkedik Lujza porosz, azután Hortense királynéval, később a híres vallásos lélekkel Jung-Stillinggel, majd Kummrin Mária extaticus parasztleányhoz csatlakozik, ez megjövendöli

isteni küldetését. Utóbb hittérítői körútra indul, Bazelben véleménye szerint

megtérítette a helyőrség felét. Rajongásában maga is jövendöl, megjósolja XVIII. Lajos futását Napóleon elől, aminek híre megy mindenfelé, s csodálatra ragadja a mysticus Sándor cárt, aki azután e nő szavára megalkotja a szent szövetséget, hogy örökre elnémítsák a forradalmat. Az okiratot maga Sándor cár írta elejétől végig s Krüdenerné jegyzette belé a szent-szövetség nevét. Az asszony neve betölté egész Európát, s nagy tisztelettel szólottak szentségéről. De csakhamar jelentkezett az idealismus, s az eszme nyomása alatt a nő is változik,

socialisticus nézetei miatt eljátssza Sándor cár kegyét, mindenfelé kigúnyolják,

majd üldözik a hatóságok, papok s kivált mikor a görögök szabadságharca mellett  apostolkodik, visszavonulnak tőle pártfogói, leginkább a cár, szegénység, nyomor, néha éhség gyötri, míg 1824-ben egyik hittérítői útján Krimben meg nem hal. Az erkölcsi törvény ismeretével könnyen megértjük a szegény asszony hullámos, kalandos történetét. A jó Brandes ez asszonyról szólva mondja, hogy a reactió idején a nő definitiója papok zsákmánya. Ez persze egyoldalú ítélet; hanem igazítsuk ki, és mondjuk, hogy mindnyájan az eszme rabjai vagyunk, mely kiben így, kiben amúgy nyilatkozik az illető szervezetének megfelelőleg. Vannak azonban hajthatatlan kemény szervezetek, melyek nem akarnak engedni az eszme nyomásának. Ilyenek a pessimisták. A realismus napjaiban igen sok a pessimista. A realismus önzése, érzékisége, korlátoltsága, aprózása, részletezése nyomasztólag hat olyanokra, akiknek van tehetségük az általánosra, az egyetemesre, az összefoglalásra. Az ilyenek azután elégedetlenek, könnyen meghasonlanak s megőrülnek. Míg mások simulnak s vagy érzékiek, vagy pietisták és mysticusok, vagy lapos gondolkozású léha relisták lesznek: ezek lelkét a pessimismus tölti el. Századunk tizes éveiben ily bölcsész volt Schopenhauer,kit a mai kétségbeejtő realismus égig emel, magasztal, s a legnagyobb gondolkodók és jeles írók egyikének vall. Pedig meghasonlott lelkű pessimista volt, aki mindenkivel összetűzve 1818-ban kiadta pessimista bölcsészetét, csakhogy az idealismus hajnalán. nem kelt a munkája, s csomagoló papirnak használta fel Schopenhauer, a 28 esztendeig magántanárkodó philosophus hitvány szédelgőnek

nevezett. A forradalom után azonban erősödött a realismus, s sok idealista

bensejét a pessimismus kezdé betölteni, mint nálunk Madáchét, az Ember tragédiája szerzőjét, s csodálni kezdék a tant, mely annyira lelkükből szólott.A

vén Schopenhauer élte alkonyán még láthatta a Hegelismus bukását és saját

bölcsészetének emelkedését. És a mai realismus napjaiban minő lábon áll a bölcsészet? Sehogy. Ilyenkor tetemesen apad a bölcselkedők száma, most is úgy van. Kevesen foglalkoznak a philosophiával. Akárhányan tagadják léte jogosultságát. Húsz év óta nem hallunk mást, mint örökös panaszt a bölcsészek ajkairól a philosophia megvetése miatt. „A tudományos szellem hanyatlásának jele, mondja Ulrici már 1873-ban, hogy napjainkban nemcsak az úgynevezett műveltek, hanem a tudományok képviselői is megelégszenek a tudományos kutatás egyes sikereivel, melyek pedig csak tények, anélkül, hogy kérdeznék, vajon van-e valami becsök, vajon összhangzásba hozhatók-e egymással. Azért megvetik a bölcsészetet.” Nagyon természetes, mert éppen a részletezésben, az aprózásban, az intensiv munkában áll a realismus, míg a philosophiában mindig van egy kis expansio; az egyes tények, adatok kellenek a realistának, nem pedig a tényeknek benső, eszmei kapcsolatuk. Azért soha sem szoktak bölcsészeti műveket olvasni a realismus idején. Az idealismus napjaiban ellenkezőleg, rajonganak a bölcsészetért. Akkor szívesen olvasnak bölcselkedő munkákat. Az egyetemeken is nagy buzgalommal hallgatják a bölcsészet tanárát. Most csupán a vizsgálandók veszik maguknak ezt a fáradságot. A középiskolából is kitörölték. De azért mégis vannak bölcsészek, akik realisták, deterministák, sensualisták, positivisták. Ezeket se nagyon olvassák. Mikor 1870-ben a nagy Hegel százados születésnapját akarták megünnepelni,

még akadt egy-két Hegelianus, a nyolcvanas években már egyetemes

gúny tárgya volt a lángeszű construáló, a legnagyobb rendszercsináló.

Mikor az ötvenes években erősebben jelentkezett a realismus, mikor mindenfelé

Comte positiv tana jutott uralomra, a megrémült philosophusok útonútfélen

hangoztatták, hogy Kanthoz kell visszatérni; mikor ez se használt, azzal

állottak elő, hogy a philosophia történetét kell tanulmányozni, s valóban sok

bölcsészettörténeti munka jelent meg. A nyolcvanas években ezek sem kellettek,

mert a hivatalos bölcsészeken kívül kevesen foglalkoztak philosophiával. Az

idealismus halvány jelentkezésének vehetjük, hogy néhány év óta némi föllendülést vehetni észre a bölcselkedés terén. Többen próbálkoznak belészólani a philosophia kérdéseibe. Azonban egynek sincs termékeny eszméje, mely hódítani tudna. Mikor az erkölcsi világ törvényét fölfedeztem, és az idők árjának képét összeállítottam, azt hittem, hogy e kép rövid idő alatt magával ragadja a világot, s pár év alatt megindul a roppant bölcsészeti mozgalom, mely e törvény alapján újra építi a bölcsészeti, politikai, közgazdasági és történeti tudományokat. Azt hittem, hogy bölcselőink el lesznek ragadtatva, s boldog lelkesedéssel fognak az építkezéshez; pedig tudomást sem akarnak róla venni, s haladnak az ő realista bogaraik után.

 

Forrás: Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1894. 81-102.o.

 

 

 

A szerelem

 

           A tanulmányból néhány sor megjelent a Bodnár I. fejezetben, G.

 

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség

mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik, s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja célját elérni; mely nem ismer gátat, s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonképp a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fenntartása, s midőn célját éri, nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza el őket, akik sok örömet és bánatot szerezhetnek, akik támaszai lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennük, a sírba is szállíthatják őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő méltatásban részesül. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy idealista Plato tunya lelkek kóros állapotának, Votlaire néhány napi szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek, üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen csak rossz kedvében tehette.

A szerelem azonban csal: úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének,

mint az emberi élet más tüneménye.

Itt is van hatásuk az idealis és realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának. Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, akihez csak félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem ilyenkor javítólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei szempontok vezérlik. A házasság kevésbé a gyönyörök tanyája, mint inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésükben kerülik mindazt, ami ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat, leszorítják keblüket. Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak. Lassankint érvényesül az érzéki elem is, habár még mindig szerény és tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a nőegyletek, hazafias és emberbaráti célokkal. Gyakrabban emlegetik a nők jogait, szerepelni kezd a női befolyás.

Az idealismus alatt ritkán avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes

kiváló kegyencek engedik meg ezt maguknak, gyönge lelkü férjeknek van rájuk

szükségük; a realismus gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre

jut a nő. Az idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor

aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az idealismus végén

és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a nő, szenvedése azonban

méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás, bánatos elfonnyadás. Később az

idealrealismus alatt harcol a nő is, mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből, s midőn lelkesül a hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk a magyar nő, amilyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt, s gúnnyal szólnak a pártában maradt leányokról, akik nem működnek közre a nemzeti erő gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen Csokonai Dorottyájában.

Az idealrealismus második felében az erkölcsbírák kárhoztatják a nők

fényűzését, törvényeket hoznak korlátozására; de csakhamar senki sem tartja

meg e szabályokat, mert lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel

az idealismus összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb

gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a családot, az ész

fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás, részletezés, szétmállás levén,

a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert,

azért csak az anyagi jólét, az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz

bennünket. Ilyenkor az ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és

lekötelező. Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört

és boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a férfi,

a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a finom élveket

és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a központja.

Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a féket,

a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk elmerülni és

élvezni. Azért a szép és kacér nő sokszor mindenható lesz. A költők, regény- és

drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj mámorát regélik el, s mivel a

nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a

nő kísérői, mulattatói, végre például annyira süllyed a társadalom, hogy együtt

neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná megmondani,

hogy melyik nem az.

Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy drámaíró.

Bűnhődése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus sors vár

reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az életben is, például

1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják feleségeiket és kedveseiket.

A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk tiszta és nemes hölgyeket, az

ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs történetük. Mivel kis körre szorul az

ember cselekvése, s minél jobban növekszik a realismus, annál összébb szorul

a korlát, a sorompó, hiába vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül

háborog fészkében, s ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső

napjaiban, s legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon,

cselekvésük kis köre talán éppen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és szabadságot követelnek a nőknek, s míg nálunk megelégednének az orvosi pályával s szívesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik. Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy ha a nő vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre.

Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő

tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.

Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének eszményisége

nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát. Például szokták ez

időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az idealrealismus alatt már szabadabban

mozgott a nővilág. Lazultak az erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok,

Pompejus eltaszító nejét Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi

összeköttetésbe, elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől, és áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát,

de azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius Caesar,

egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése, tömérdek adat áll

rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy nemzeti egység eszméje arra

bírta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők pazarlása, színpadra lépése ellen,

száműzetéssel sújtsa a házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje

a házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg törvényeit, s

a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor szellemének a jó császár és

bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenceit, irataiban egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az istenek közé soroztatta, s oltárt emeltetett neki, melyen, az új házasok áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek.

…A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a nő,

eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud csábítani a

testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a VIII. században

gyarapszik a realismus, s vele érzékibb lesz a szerelem, míg a X. században a

legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa ünnep és élvezet a társadalmi

élet, megbomlott a családi kapcsolat, féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a

XI. század idealismusa alatt ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse

a lovagvilágot; a lovagokat, akik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői….

De mindez később az idealrealismus második felében még érzékibb színt kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű borulása volt az

erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió fészkei voltak, az apácák

kacér, testhez álló ruhákban jártak ki és be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek

be. Általában nem ismert határt a fényűzés. Többször megkísértették fékezni e

szenvedélyt, hoztak törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város

szabályai, melyekről maga a jelentésttevő Villani írja: Hogyha kellemetlen érzés

fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy ez épen

úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény. Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio Decameron-ját olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a költők a kicsapongások durva fajtáit finom alakba öltöztetik….

A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket,

megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó Megszabadított Jeruzsálemét, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek Marssal társalkodó Venusa is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az egész ország Széchy Mária árulását…

A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a társadalomban.

Újra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet és zene, irodalom

és moral magasabb színvonalra emelkednek. Az ember megint át kezd alakulni,

némelyek rohamosan, mások lassan idealizálódnak…

Egy-egy Pompadour ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet. Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot elárasztotta a sentimentalis irodalom. A híres Pamela, Rousseau Új Heloise-e, Goethe Werther keservei, a mi Kármánunk Fanni Hagyományai és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus hirdetői…

A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand Renéje, Senancour

Obermannja, Benjamin Constant Adolpheja  ennek az idealista csalódásnak

és blazirtságnak kifejezői. 1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos

lénnyé válik a nő. Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:

 

Nem mondom, mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez, a ki érez

Szavakkal mondhatót.

 

Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában kijelenti,

hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla mondani, aminőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri célját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba, melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leírásaik után alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kíséri, követi a szerelmet, ha különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor, mint a szépen nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté (Vörösmarty).

Az idealrealismus alatt valamivel lejjebb száll a nő az eszményi oltár magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni Garay, mikor a

nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat,

mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni. A szerelem e melege, édes

heve azután növekszik, míg az eszményi hideg vonások fogynak, ritkulnak. A

hetvenes évek alatt már erősen uralomra jut a realismus, a szerelem elveszti

magasztosabb vonásait, a nő édes, meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem

hatalma feltétlenül uralkodik a szerető férfiún, aki engedelmesebb, alázatosabb

lesz a; nő erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban

is érvényesül az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a külső

hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott járás melyek

mind eltűnnek, s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel őket. A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség, melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen olvasták;

a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a fnomabb és szellemes

érzékiségben gyönyörködik.

 

Forrás: Bodnár Zsigmond: Az erkölcsi világ. Singer és Wolfner Könyvkereskedése, Budapest, 1896. 113-123

 

 

 

A bölcsészet

 

Ha az emberi érzés, gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az

uralkodó eszme befolyása, legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e hatást

a bölcsészetben, mely az érzés, gondolkodás legfensőbb kifejezése. Már eddig is

számtalanszor be kellett mutatnom, hogy és miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most azonban repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön, s a haladás minden egyes hullámában tüntessük fel a bölcsészet fejlődését. Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták eszmeköre, rendesen egy fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség alkotójává vagy szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna célja a világnak, tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és erkölcsért, az ,egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásáért; a világ és emberiség lelkesíti őket, s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is főleg a vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink fő forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni. Amint szűkül az emberiség eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus kezdetleges árama. Még csak, mint szelíd scepticismus és rationalismus, tiltakoznak a tekintély, a vallás és a moral egyoldalú uralma ellen, ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a józan belátást, az emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblük ugyan feldobog a vallásos érzésre, felmagasztosulnak az isteni láttára; de néha erősebben ostorozzák a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait, eltávolítják némely sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló emberi észnek, hangoztatják a lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás szabadságát Az idő haladtával gyengül az erkölcsi és vallásos érzés; vannak olyanok, akik tagadják az érzékfelettiek megismerhetését; tudásunk: egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket teszik. Az erkölcs alapja; forrása, célja már nem az isten, nem az erény, hanem az ember jóléte, gyönyörűsége; kezdik igazolni az erősödő realismus erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól: Az idealrealismus első felében rendkívül éles harcot vívnak az uralkodó egyházak ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a bölcsészek üldözésére. Az idealrealismus delén és második felében, a nagy nemzeti egység napjaiban erősen bomlik a moral, halványodik a vallás, külsőség, formaiság és szertartás lesz, másrészről szaporodnak a mysticusok, akik az ismeret forrásának az isteni szemléletet vallják.

 Előkelő bölcsészek, gondolkodók a sensualismus, empirismus, atomismus, panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem szeretnek, és nem tudnak összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis minden bölcsészet többé-kevésbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és más gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék a realismus idején, akik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen pessimisták lesznek.

Ez rövid vonásokban rajzolva, a bölcsészet képe a haladás egy-egy hullámában….

Most lássuk az egyes hullámok bölcsészetét…A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és: Democritus (460-370) aki dúsgazdag ifjú létére sok utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus alapítója. Nála már semmi sem lehet a semmiből, s minden változás a részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem mindennek megvan a maga szükségképi oka, ami kizárja a teleologiát. Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek keletkeznek és elmúlnak…. Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak Görögországban a sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember, a dolgok mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá az ellentétes vélemények egyformán igazak, ami természetesen következik az előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom igaznak, másik azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik, szertebomlik a társadalom és a féktelen individualismus uralkodik az erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az emberek. E sophismus képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai sajtó munkásai, akik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy másik párt szolgálatába állanak, s ilyenek jórészt maguk a politikusok is, akik lesik a hatalom koncait, ilyen végül maga az egész társadalom, melyet kevés kivétellel az anyagi, érzéki javak vezetnek.

De mikor ennyire szétmállik a társadalom, tör ki az idealismus, s az egyetemest

tűzi ki magas céljául az emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az isten, a vallás,

a tekintély, a hagyomány ügye. Az emberben fölébred a vallásos buzgóság,

eréllyel nyomják el a hitetlenséget, sujtják a vallásos közönyt, ostorozzák az

egyéni érdek hajhászait. Ilyen változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan sürgették a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő idealismus új lelket öntött a görög vallásba, egyes papok nagy odaadással

teljesíték szent hivatásukat.

A sophista Socratest is meghatotta az új szellem, elfordult régi társaitól,

akik ellenségei lettek. Eszményi bölcsésszé változott. Mint ilyen nagy tisztelettel

viseltetett az istenség iránt; de nem valószínű, hogy a görög mythos tanaiba

kétkedés nélkül tudott volna hinni. Bár teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az

erkölcsre veté magát, a lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a

szép, igaz és jó eszméjét, hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy a legfelsőbb jó, nem a szerencse, hanem az erény, mint a boldogság megalapítója. A legfelső intéző hatalom az ész, mely az istenekkel célszerűen kormányozza a nagy kosmost. Mivel nem írt, könyveket nem hagyott maga után.

…Nagynevű tanítványa volt a mesternek Plato (427-347), akit magasztos

eszméiért és elragadó előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes foglalta le

érzését, gondolkodását, a dolgok lényegét a fajfogalmakban találja, melyeket,

mint ideákat önálló gondolati lényeknek tart, az egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb eszme a jó, mely azonos az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld királyával. A legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni. Tanítványai nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredezö idealrealismus nem türhette tovább az eszményi rajongást, melyet Aristoteles (384-322) új bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte, Aristoteles a tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit az ész abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a tények igazolják. Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a természeti adatokra, ismeretekre irányult….

Az idealreal delén azonban már annyira szétmállik az érzés, gondolkodás,

hogy többféle bölcsészeti irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy mestere

Zeno volt (talán 350-258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke, önérzetes,

aristocrata moral, mely önmagáért teszi az erényt. Logicája lényegében nyelvtan

és tapasztalati ismerettan. Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két principium, az anyag és erő rendszerét.

De már ekkor annyira hatalmas a realismus, hogy igen sok ember szervezete

féktelenül hódol az érzékiségnek és az anyagi jólétnek, ami magával hozza,

hogy bölcsészeti rendszerbe kell önteni…Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti, történeti ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban, Pergamumban rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok állanak a tudósok rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat merítenek belőlük; érzésük, gondolkodásuk teljesen skeptikus minden iránt, világnézetük naturalisticus.

…A római társadalom története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az emberiség a 160 táján kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó realismusba. 70 körül Kr. e. Lucretius Carus De rerum natura szóló

tankölteményében Epicurus bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50

körül) tiszteli az isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó híve a nemesebb

stoicismusnak. A Kr. utáni I. és II. században a realismushoz simuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre méltó hirdetője Epictetus, továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel, mely már Krisztus előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere, mint maga Krisztus, apostolai pedig az ő tanítványai…

A hatodik század vége felé újra ébred az idealismus, az emberek ismét

rajonganak a vallásért és moralért, roppant bomlás áll be az anyagi téren, az

irodalom jóformán megsemmisül, az ipar és kereskedés alig tengődik. Annyira

uralkodóvá lesz az eszményi, hogy a hetedik századot a szentekének is nevezik.

A vallásbölcsészet egy jelensége a mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik (622), azért kevés a dogmája, s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien fogta fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes, Beda Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi formákban rendszerbe akarja önteni a keresztény theologiát, 800 körül Alcuin, Nagy Károly udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus Maurus fuldai apát és mainzi püspök…A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik, mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja magával az embereket, a bölcsészet is idealista lesz…A XI. század közepétől már kezd mutatkozni a rationalisabb elem. 1050

körül Psellos Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek

Aristoteles iránt érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina †1036), bár még

annyira eszményi, hogy az 1495-iki velencei kiadó így nevezi: Opera philosophi

facile prirni. Már sokkal rationalisticusabb Algazel (Al Ghazza-li †-1111), aki

nagyon skepticus, továbbá Aristoteles feltétlen tisztelője az idealreal delén:

Avêrroes (Ibn Rosd †1198). A szentháromságot rationalisabban magyarázta

Roscellin (1092), némi függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121),

ő mondotta: Dubitando… ad inquisitionem venimus, inquirendo veritatem

percipimus. Nem említve a sok kisebb-nagyobb bölcsészt, akik egyúttal vagy még inkább theologusok voltak, az idealreal delén 1250 körül Aquinoi sz. Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata között. A Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (†1308) platonisáló védője a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus gyarapodására mutat Roger Bacon a doctor mirabilis (1214-1292), aki a természeti tudományokat is műveli és kísérleteivel magára haragítja kortársainak egy részét….

Valamint az egész középkor, úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet

szabadságának. Noha a realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége töltötte

be az egész világot, mindamellett ezt nem szedhették philosophiai rendszerbe;

mert az egyházi és világi hatalom kegyetlenül büntette volna az illető bölcsészt.

az Talán a platonizáló mysticismus írhatott legszabadabban, míg uralkodó

naturalismusnak hallgatnia kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.

1490 körül kitört megint az idealismus, a vallás és moral kezdi betölteni az

ember keblét. E széles látkörű idealismusnak lángeszű képviselője Savonarola,

florenczi dömés szerzetes, kit 1498-ban mint eretneket máglyán égettek meg.

Ezen idealismus jele a számos pórlázadás, melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak…

A XVII. század jelesebb bölcsészei között kiváló helyet foglal el Spinoza

(1632-1677), aki csak egy substantiát fogad el, mit istennek nevez, csakhogy

ez istenről nem lehet mondani, hogy értelme és akarata van. Tagadja a szabad

akaratot, az erény alapja az önfenntartás ösztöne…1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik már a scepticismus és rationalismus, melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire (1694-1778), Bolingbroke. Hume, (1711-1776) mint skepticus kétségbe vonja a tapasztalati és az észigazságot; szerinte az okviszony fogalma csak a szokástól származik…a tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal foglalkozhatnak. Isten, halhatatlanság, szabadság bebizonyítatlanok, de erkölcsi szükségből gyakorlati tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi törvény, mint categoricus imperativus parancsol nekünk. Ha Kant a fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az igazságot, Fichte (1762-1814) már producálóvá teszi az emberi észt, csakhogy 1800 után a realismus nyomása alatt mysticus történet-philosophiát hirdet és a nemzeti politikával foglalkozik. Schelling (1775-1854) folyton változik az uralkodó eszme hatása alatt, 1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus tette glaubens philosophvá Jacobit (1743-1819), aki mint a mysticusok intuitio útján jut el az igazsághoz E kitűnő bölcsészeken és híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete a sensualismus, naturalismus, uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség, léhaság, féktelen individualismus, erkölcstelenség uralkodott, melyet az 1815 után ébredező idealismusnak kelle kiirtani.

Valóban mutatkozott az eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett kiemelkedni a realismus szennyéből, a vallás, a tekintély, az erkölcs után sóhajtozott. A királyok szent szövetséget alkottak, az egyes országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség, az individualismus megfékezésére, unió-törekvések mutatkoztak a felekezetek között, hogy vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdte megszeretni az elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért, mindenfelé szívesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi,vallási műveket. A gazdag bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt, Hegelt (1770-1831) említjük, aki már a század elején megalkotta bölcsészetének alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az összefoglaló gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme speculativ tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a szellem (ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlödése, a második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az erkölcs, az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű rendszerbe öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, ameddig erős volt az idealismus; de mihelyt gyengült, a mester philosophiája is elhomályosult. Mint szélső idealista a tiszta, a feltétlen ész áll bölcsészete élén, mely nem vetett számot a jelentkező realismussal, azért sok tanítványa vagy hűetlen lett hozzá, vagy realisabb iránynak hódolt. Különben minden művelt országban akadt néhány lelkes híve mint Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux, Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi Károly, Greguss Ágost.

…Tiszteletre méltó nevet vívtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802-1872),

akinek realidealismusa Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798-1854), aki több

tekintetben Herbart realismusához közeledett, lélektanát a belső tapasztaláson

építi fel. Ueberweg szintén erős realista. Századunk második felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak a természettudományokért s bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren a tudomány, de annál realisabb, naturalistább lett a bölcsészet. A hatvanas években különösen felkarolták Comte positivismusát, ki már 1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok idealis elem volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, ahelyett az őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a francia Littré, Taine, az angol Stuart Mill, Lewes és mások. A naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert. Ugyancsak a hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd Hartmann pessimismusáért.

Mikor harminc-negyven év előtt a természettudományokat általános lelkesedéssel üdvözölték, számtalan materialista bölcsész lépett föl, a kik bejárták a művelt világot, többnyire fényes közönség előtt szellemes felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal ünnepelt a hírlapirodalom.

Elmondhatni, hogy 1870 óta mindenfelé fokozatosan győzött a naturalismus,

sensualismus, pessimismus és mysticismus. E bölcsészeti irányok uralkodtak az

emberi szívekben, s csak most észleljük az idealismus ragyogó hajnalának feltűntét, mely arra lesz hivatva, hogy megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai a néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok vallásos író, az angol conservativ államférfi Balfour, a francia irodalomtörténet-író Brunetiére és mások. Ez idealismusnak harsonája vagyok én is, aki az isteni eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és örök, mindenható és kérlelhetetlen mozgatójának, in quo vivimus, movemur et sumus.

 

Forrás: Bodnár Zsigmond: Az erkölcsi világ. Singer és Wolfner Könyvkereskedése, Budapest, 1896. 200-217.o.

 

 

 

Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. (Grimm és Horovicz. 8-r. IV, 179 l. ára 1 frt 50 kr.)

 

 

Bodnár Zsigmond. A kozmopolita és a nemzeti irodalom. Egyetértés 323. sz.1895.

 

 

 

 

EMLÉKLAP

AZ EMKÉ-NEK SZÉKELYFÖLD ANYAVÁROSÁBAN

SZÉKELY-UDVARHELYT

189 5. JUNIUS HÓ 4-ÉN TARTOTT Jubiláris dísz-közgyűlése

ALKALMABÓL

 

Krisztus születése óta nemünk haladásának hetedik hullámát végezzük

be korunk reálizmusával. Néhány rövid év múlva csak emlékezetünkben

élnek a szép aranjuezi napok, melyek husz-harmincz év óta megaranyozták,

boldogították az emberiség életét. Mennyi élvezet, gyönyör és

milyen jólét emléke van e harmincz év legördüléséhez kötve! Fiatalnak,

szépnek, gazdagnak lenni s a nyilvános élet, a művészetek és a női bájak

édes mámorában végig élvezni napjainkat, gyönyörködni mindenben, a mi

nemzeti, a mi érzéki, a mi bájos, a mi jól esik a szemnek, a fülnek, az ízlésnek

és más érzéknek, volt az emberiség legfőbb vágya. Ez a Periclesek

meg-megujuló kora. 1860 óta csodát müvelünk a magyarosodás, a nemzeti

szellem elterjesztése körül. Ujabban nem csekély az Emke érdeme a

magyaros érzés, a nemzeti gondolkodás meghonosításában. Az emberiség

e gyönyörű éjszakáját azonban nem sokára az erkölcsi érzés hajnala

váltja fel, ugy mint 1000., 1500., 1730., 1820 körül. Fenkölt érzés, magasztos

gondolkodás, nemesebb erkölcs hangja nyilatkozik a költők, szónokok

ajkain, a művészek ecsetével, az államférfiak tetteiben, társas érintkezéseinkben.

Ma a nemzeti és egyéni jólét; akkor a nemzeti és egyéni becsület

és tisztesség lesz az emberiség jelszava s hallatára mindnyájan e dicsőbb

útra térünk, melyen megnemesedve egy nemzeti actió hatalmas

munkájához fogunk.

1895. május 21. Bodnár Zsigmond.

 

A sok-sok amatőr vers közé bekerült: Ábrányi Emil, Heltai Jenő /csatolva/, Szabolcska Mihály, Radó antal.

 

Mikor az ember elfelejti,

Mit szenvedett sok év alatt,

Van minden ember életében

Egy napsugáros pillanat.

 

Egy napsugáros, boldogító,

Egy tovailló röpke perez.

Csak addig tart, míg ezt kimondjuk:

„Nagyon szeretlek. . . mondd szeretsz ?

 

 

A sociológiai változás alapja, Pécs. 1911. címlap

 

A nyomda: A Mosonvármegye könyvnyomdája, Magyaróvarott.

 

 

 

A sociológiai változás alapja

 

A socialitás jelszavával megindult s pár évtized óta folyton fokozódó erővel megnyilatkozó társadalmi törekvés oly intézmények, törvények, szabályrendeletek és szokások megvalósulását tette lehetővé, melyek az

egyén szabadságának korlátozásával, az összesség érdekeit szolgálják. És nemcsak azok a társadalmi csoportok fejtettek ki különösen erős és buzgó tevékenységet eme irány győzelmes előrehaladása érdekében, melyek a közösség által való uralom programmjával vették fel a harcot a régi liberális alapon létesült társadalmi rend ellen, hanem azok a pártok és osztályok is, melyek az ostromolt intézmények fentartása, társadalmi rend védelme

érdekében egyesültek…A közegészségügyi, közbiztonsági, közgazdasági,

politikai stb. törvényeink és rendeleteink a cselekvés szabadságát bénítják. A közjó jelszavával mindenütt a társadalmi vagy állami gyámkodás utján látjuk megvalósíthatónak az emberiség boldogulását. Értelmet meghaladó

jelszavak támadnak, melyeknek nevében folytonos áldozatokat követelünk az egyéntől…

Az egyén gyengülése és a tömeg erejébe vetett hit, mindama kérdéseket,

melyeket eddig az egyén életének fejlődéséhez fűztek, most az egész emberiségéhez kapcsoljuk. Ismerni szeretnők azokat a fázisokat, melyeken a tömegnek, ennek a nagy énnek fejlődése fonalán át kell haladnia. Tudni

akarjuk, hogy oda halad a társadalom az ő növekedésében, hová a mi képzeletünk helyezi. Erőket tételezünk fel, melyek nem engedik meg, hogy más irányba tereltessék az a fejlődés, mint amily irányt a mi eszményeink

jelölnek ki számára. Ki akarjuk mutatni, hogy ama összesség, melynek feláldozzuk magunkat, meg fogja hozni gyermekeinknek azt, amit mi hiába kívántunk magunk számára: a boldog életet…

Érezzük, látjuk, hogy ez eszmény energiát tartalmaz, mellyel megvalósulásra

törekszik általunk, melynek hivatása győzni s oly állapotokat teremteni, melyeket ez eszmény formál ki…A történelem meggyőzhet mindenkit arról, hogy a tömeg gondolkozása és érzése mindig eltér a tömeget alkotó egyesek gondolkozásától és érzésétől, pedig ezek az egyesek is teljesen áthatottak bizonyos mértékig a köz tendenciájával. Az egyesek és a tömeg érzésbeli

távolságának megállapítására meddő kísérlet volna a mechanikai erők eredőjének meghatározását létrehozó módszer alkalmazása s csakis egy új tapasztalati elem behozásával tehetem érthetőbbé a sociális tényeket:

magával a socialitás érzésével, mely a psychologiai folyamatokat

olykép befolyásolja, ahogy annak hatása alatt az ember mint specifikus tény előttünk áll. Ez alapelemet sem a célszerűség felvételével pótolni

nem tudom, mely tulajdonképen nem reális tényezője a valóságnak, hanem egy formális szempont s mint reális magyarázó elv csakis az erkölcsi disciplinák

körében tudta magát annyira-mennyire fentartani éppen ama sajátságánál fogva, hogy subjectiv rendezési szempont. Éppen így a belátás sem nyújthat támpontot a sociális érdeknek az egyéni érdekből való levezetéséhez, mert amennyiben mint öntudatos tervszerű folyamatot tekinteni, ugy tarthatatlanságát a sociális tények igazolják, amennyiben pedig, mint sponteneitást tételezem

fel, ugy megérthetését illetőleg éppen a socialitás érzésére vagyunk utalva…

 

 

Bodnár,  mint tankönyv- és elbeszélés-író

 

A magyar irodalom 1882-ben.

Első közlemény. Összeállítja Horváth Ignácz.

 

Bodnár Zsigmond. Magyar nyelvtan. 6-ik kiadás. (Aigner Lajos. n. 8-r. V, 167 1. ára 1 frt.)

Bodnár Zs. és Iványi I. Magyar olvasókönyv a középiskolák I. és II. osztálya számára. 9-ik jav. kiadás. (Aigner Lajos. n. 8-r. XIII, 260 1. ára 1 frt 40 k

 

Bodnár Zsigmond és Iványi István. Magyar olvasókönyv a középiskolák I. és II. osztálya számára. Tizenharmadik kiadás. (Eggenberger-féle könyvkereskedés. 8r. V. 295 1. ára 1 frt 40 kr.)

 

Bogdanovics György, Bodnár Zsigmond. Két elbeszélés A diva. Lilly. (Révai testvérek. 8r. 206 1.)

 

Bodnár Zsigmond. Palágyi Lajos. Régi írók. M. Hirl . 81. sz.

 

 

Magyarázat az idealismushoz- BODNÁR ZSIGMOND, Keresztény Magvető, 1905. XL kötet

 

 

MTDA Magyar Társadalomtudományok digitális Archívuma ...

http://mtdaportal.extra.hu/Bokk_filozofia.html

Bodnár Zsigmond (1839-1907). A tudomány csődjéről. Bp. 1897. ... Vezérfonal  egyetemi előadásaihoz és tanárjelöltek számára. Bp. 1912. A logika alaptanai.

A fenti kódsegítségével Bodnár több műve elérhető.

 

A tudomány csődjéről. Bp. 1897.

Az eszmeerő magyarázata. Bp. 1894.

Erkölcsi kérdések. Bp. 1897.

 

 

Tanulmányok Bodnárról 

 

 

Földessy Gyula: Spengler alapvető eszméinek kritikája, Korunk, 1926. aug.

 

…Taine az ő híressé és népszerűvé nőtt miliőteóriájával, a faj, a környezet és az időpont együttes kultúra- és individuum-formáló hatásának törvényével; szerinte, ha meg lehetne mérni ezeket az erőket, pontosan s a tévedés kockázata nélkül jósolhatnók meg előre a jövő történelmét. Ennek a természettudományos jellegű filozófiai iránynak a múlt század vége felé Magyarországon is akadt követője: Bodnár Zsigmond, a „szellemi”, majd „erkölcsi világ törvényének” önmaga kinevezte „felfedezője”, aki folyton változtatott tartalmú technikus terminusokban s mind megbízhatatlanabbá és laposabbá silányult felületességgel hirdette eleinte figyelemreméltónak tetszett elméletét az „emberi nem haladásának” útjáról, amely az idealizmus és realizmus egymást felváltó ritmusos korszakain át vezet a — pusztulásig. Buckle, de különösen Taine eszméi mélyen és általánosan vésődtek bele a köztudatba, ami értékes és megtermékenyítő volt elméletükben, az az egész európai emberiség közkincsévé lett, Bodnár működése azonban nem hagyott kimutatható nyomot a magyar közéletben sem, bár igazságtalanság volna róla el nem ismerni, hogy volt érzéke az egységes filozófiai koncepcióhoz s ha mérhetetlen hiúsága és önhitsége nem áll útjában, európai mértékkel mérve is kitűnőt alkothatott volna. Jelentékeny érdeme volt, hogy erősen hitte és meggyőző erővel magyarázgatta a szellemi élet összes jelenségeinek egy egységes okból eredt centripetális kiágazását s halom könyveinek szellemtelenül egyhangú összevisszaságában a részletkérdésekben is volt itt-ott egy-egy a szeget fején találó észrevétele, mely bevilágított a szociális élet egyik-másik homályos zugába…

 

 

 

IRODALOM, TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET.
Irta Vende Ernő

 

Bodnár Zsigmond, középisk. tanár és egyetemi magántanár, irodalom-történetíró és filozófus, a Petőfi-társaság tagja, szül. Nagykárolyban, 1839. febr. 9. A papi pályára lépett és 1861-ben pappá szenteltetett. Ezután 1865-ig több helyen káplán volt, a mikor a nagyszombati ginmáziumban tanár lett. 1870-ben tanári vizsgálatott tett és a szegedi, majd 1872-ben a pesti áll. főreáliskolához nevezték ki rendes tanárnak. 1875-ben kilépett az egyházi rendből; ugyanezen évben a budapesti egyetemen a magyar irodalomtörténet magántanára lett. Meghalt 1907-ben. Bodnár igen gazdag és sokoldalu irodalmi munkásságot fejtett ki. Mint pap, eleinte az egyházi irodalmat művelte és lefordította angolból "Wiseman bibornok visszaemlékezéseit a négy utolsó pápára" czímű munkát (1861). Fáber Frigyes művét: Mindent Jézusért (1863) és francziából fordította Poujoulat: Renan Jézus életének czáfolata czímű művét (1864). Önálló tanulmánya ez időből Chateaubriand és kora (1867). Mint tanár irodalmi tanulmányokkal kezdett foglalkozni, a melyeknek egy része Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai czímen jelent meg. Kritikáiban megvolt a maga sajátos egyéni szempontja, melyből mindent megitélt. Ilyen szempontból bírálta Kármán Uraniáját, Katona Bánk-Bánját, Arany Toldi szerelmét stb. nagy feltünést, néha megütközést is keltve bírálataival és nézeteivel. Ez időben több tankönyvet is írt. Szépirodalmi művei: Egy modern szent, (1883) és Lilly (1888).  Életének utolsó éveiben nagy filozófiai rendszert épített ki, a melylyel a történelem nagy problemáját akarta megoldani és melynek alapján az emberiség egész szellemi életét és történetét meglehet magyarázni. "Szellemi haladásunk törvényének", erkölcsi törvénynek nevezte elméletét, mely - szerinte - hivatva van arra, hogy a történeti tudományok vizsgálatára új alapot teremtsen. E filozófiának világos kidolgozására és alkalmazására fordította ezentúl egész életét. Ez elmélete alapján, mely szerint a szellemi világban minden fejlődés az eszmeerő mozgásának következménye, mely mozgás ritmikus, (az ideálizmus és reálizmus hullámzása: actio - reactio) írta meg nagy művét: A magyar irodalom történetét, 2 köt. (1891-93). A polemikus iratok egész tömegét adta ki ezután tétele helyességének bizonyítására; ilyenek: Szellemi haladásunk törvénye (1892), Példák (1893 és 1894), A magyar nemzet politikája (1894), Az eszmeerő magyarázata (1894), Az erkölcsi világ (1896), Az erkölcsi törvény alkalmazása (1897), Erkölcsi kérdések (1897), A jog keletkezése és fejlődése és néhány apróság (1898). Bodnár mint szerkesztő is nagy munkásságot fejtett ki. Nagyszombatban a Katholikus Közlönyt szerkesztette 1868-ban, mely 1869-ben Hatala Péter, Egyházi Lapok czímű tud. folyóiratával egyesülve, Havi Szemle czímen jelent meg 1870-ig. Ugyancsak szerkesztette a Havi Szemlét 1878-80-ig. 1881-ben új tudományos folyóiratot alapított, melyet 1881 deczemberig szerkesztett.

Irodalom, tudomány és művészet - MEK

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0020/16.htm

 

 

MAI MAGYAR IRODALOM A NÉMETEK ELŐTT. Itk.1893. 3.

(Meyer's Konversations-Lexikon. XIX-ter Band. Jahres-Supplement 1891 — 1892. Leipzig und Wien. 1892 )

Talán szokatlan vállalkozás, hogy ebben a folyóiratban a Meyer-féle

Konversationslexikon legújabb kötetéről akarunk szólani; de czikkünk

felírása megadja a felvilágosítást, mert az a kötet a mai magyar irodalmat ismerteti…Íme, a mai magyar irodalom bemutatása merő felszinesség vagy

merő elfogultság az ismertető egyéni szeszélye és ízlése szerint. S még

ennél is mennyivel hiányosabb és megbízhatatlanabb a tudományos irodalom

vázlata ! Szerző előtt a magyar irodalomtörténetet és aesthetikát Beöthy

Zsolt és Bodnár Zsigmond képviseli, az csak akadémiai stylben, ez modern

szellemben; holott a magyar irodalom története épp az utolsó századnegyed

alatt annyi jeles tehetséget foglalkoztatott, kik vagy a művészibb

feldolgozás vagy a sikeresebb anyag-gyűjtés terén szereztek nevet.

 

 

Dr. LÁZÁR BÉLA: A gesta romanorum hatása a magyar műköltészetre. Itk. 1891.3.

Ami a Gestákban is költőibb, megkapóbb, névtelen verselőnk igen halavány színekkel adja vissza, újabb költői motívumokkal pedig az elmulasztottat, a kihagyottat nem birja pótolni! Nem osztozunk tehát Bodnár Zsigmond azon nézetében (Irodalomtörténet I. 323.), mintha verselőnk irálya «helylyel-közzel szép is tudna lenni»….Nincs tehát szükségünk annak a feltevésére, hogy névtelenünk «egy előttünk ismeretlen forrást használt s abból írta vonzó

elbeszélését», mint Bodnár Zsigmond véli. (írod. tört. l. 334.).

(Toldy Ferencz :A magyar költ. tört. p. 115.l)

 

 

 

 

Barabás Ábel új Petőfije - EPA

http://epa.oszk.hu/02100/02190/00430/pdf/KM_1908_02_096.pdf

 

Barabás Ábel új Petőfije.

Petőfi. Irta : Barabás Ábel. Budapest, Franklin-Társulat. 1907.

Ára: 4 és 6 korona.

 

…Második művével Radákovics regényírót vasgerebenezte ki bécsi sírjából. Úgy megbámulta ennek semmitmondó, mégis szószapora, üresen fecsegő magyar jellemeit, mint az akkor nagynak képzelt Ugrón Gábort. Bodnár Zsigmond tanítványának szegődött e művében, bár mesteréről mindig mélyen hallgat. Bodnártól tanulta „Vas Gereben"-jében közreadott ez agyrémei is:

„A korszellem minden száz évben szabályszerűen szokott változni”.Mivel okolja meg ezt? Persze arra sem Bodnár, sem Barabás nem gondolt, hogy az idő emberi találmány s a természet mit sem tud róla. Hogy szabhatná magát a művelődés s a korszellem, mint Barabás mondja, az ember alkotta kétes bölcsességű időmértékhez…

 

 

 

NÉMETH G. BÉLA LÉTHARC ÉS NEMZETISÉG

(Az „irodalmi" értelmiség felső rétegének ideológiájához, 1867 után)

Létharc és nemzetiség. (Az „irodalmi" értelmiség felső rétegének - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00269/pdf/itk_EPA00001 1970

 

Az új helyzet érzékelésének első következménye az értelmiség jelentőségének és jövőjének szinte abnormis fölértékelése volt. Az ország boldogulásának kulcsa, úgy vélték, most immár itt is végleg ennek a rétegnek a kezében van. „Les gens d'esprit sont la vrai noblesse de notre histoire" — idézte a fiatal, igen tehetséges és öntudatos Bodnár Zsigmond mély egyetértéssel Renant, a tudomány jövőjének prófétáját, a Szemlében. Pedig ez a fölértékelés az Értesítő

természettudományos és nemzetgazdasági szerzőinél még határozottabban mutatkozott meg.

 

 

 

Századok. IV. füzet. Történeti Irodalom. Bodnár Zsigmond: Dr. Váczy János

bírálatai. Vegyes közlések. Történeti könyvtár.

 

 

 

Szathmári István: Megjegyzések Ady stílusforradalmához. Itk. 1978.

 

b) szóösszetétel:

Csontváz-légiók az én álmaim (Kiszakadt bús nóta)

Szép pokol-útja lesz, de megéri (Eladó a hajó)

 

„A ringlispil-filozófus, Bodnár Zsigmond úr . .." (Növekvő idealizmus. Szabadság, 1900. szept. 15.)

„Bizony igen, Mikszáth író úr, mindig-író és mindig-képviselő úr . .." (Irodalmi háborgás és szocializmus)

 

 

 

SPENÓT  /Sőtér, 1965/

90. BODNÁR ZSIGMOND (1839–1907)

FEJEZETEK

A kiegyezéskori liberális kispolgárság egyik legjellegzetesebb elmélet-teremtője. Önálló filozófiai rendszert, történetbölcseletet igyekezett létrehozni, s kritikusi, irodalomtörténetírói munkásságát is kezdettől bölcseleti alapra kívánta' építeni. Jóllehet elméletének lényege a kompromisszumos haladás védelme és biztosítása volt, azaz lényegében egybeesett rétege törekvéseivel: a kezdeti szórványos viták után visszhangtalan maradt, majd pedig gúny tárgya lett. A korszak lélektorzító jellegének, a magyar kispolgárság gyöngeségének, készületlenségének és éretlenségének áldozata s bizonyítéka az ő életútja is. Kiváló elme volt, nagy gondolati energia és elszánás jellemezte. Még monomániás utolsó korszakának kusza írásaiban is gyakran fölvillan egy-egy olyan gondolat, mely a kortárs polgári filozófusok eszmerendszerében is megtalálható s jelentékeny szerepet tölt be. A korszak képviselői közül, jellemző módon, egyedül Péterfy iránt érzett becsülést és vonzalmat, s szerencsésebb körülmények között talán társa, szövetségese és segítője lehetett volna.

Történelembölcselete

…A váltakozás mögött az eszme-erő differenciálódó (antitézises) kiterjeszkedése a mozgató energia. Ennek állapota és iránya határozza meg az egyes korszakok jellegét, s e jelleg determinálja a korszak minden egyes emberi cselekvését. Átmeneti szakasz ugyan van a korszakok között – s ekkor, közvetlen a váltás előtt és után, együtt élnek, fogyó, illetőleg növekvő arányban, akciós és reakciós tendenciák –, de minden szakasz eljut a kizárólagosságig, ami az akciós korszakok alkonyán gyakran vezet robbanáshoz, forradalomhoz.

Bodnár tehát a pozitivizmus biologikus, földrajzi s más, általában ahisztorikus determinizmusa helyett történetit teremtett. Mégis: bár materialista színezetű monista tételeket is hangoztatott az eszme-erőt illetőleg – tulajdonképpen objektív idealista álláspontot foglalt el. Elméletével nemcsak az evolúció bizonyosságát, hanem – közvetve – a forradalom s a radikális társadalmi tett hiábavalóságát is igazolni kívánja. Saját korát és a közeljövőt jellemezve, ezért mondja: "Most a reakció napjait éljük, a nemzeti eszme árasztja el a világot, zsarnokilag uralkodik minden téren." Majd fejtegeti, hogy a nálunk is tapasztalható korrupció a nepotizmus, a törtetés, a szélhámosság, a korlátolt eszményítés és provincializmus, az ortodoxia, a fajgyűlölet stb. "elmaradhatatlan következményei minden tartós reakciónak. Meg kell tehát nyugodnunk bennök ... a szabadság egy része (az előző akció-korszakok következtében) annyira vérünkbe van már oltva, hogy csendesen megélhetünk az árnyékában." Valószínű, folytatja, hogy ez a mostani reakció "egy borzasztó háborút idéz a világ nyakára" s még utána is uralmon marad, noha következményeképp a népek meggyűlölik a nemzeti eszmét. Persze, fűzi hozzá: "biztat ... a remény, hogy nem tart sokáig e szörnyű háború s tartós béke boldogítja utána a művelt világot." A forradalom tehát nem akadályozhatja meg a – bár folyton gyengülő – reakció törvényszerű ismételt uralomrajutását. Társadalmi forradalom sohasem győzhet, "mert ha nem valamely idegen, akkor a saját köréből támadó zsarnok igázza le. Minden forradalomnak megvan a maga Napóleonja". S ez – úgymond – természetes, hisz a reakció korszakának is megvan a maga történeti szerepe, feladata: mindenekelőtt az, hogy az akció korának általános emberi s elvont eszme- s ideálvilágát összeolvassza a nemzetivel, illetve, hogy az absztrakt egyetemesség jegyében teremtett célokat szembesítse, s részben összecsiszolja a konkrét egyedekből összehalmozódó valósággal: a lehetőségekkel.

Irodalomszemlélete

…Ha Bodnár előbb "érteni akart", ha már korábban is felhívásokat, körleveleket küldött az európai tudomány vezető egyéniségeinek (például Lombrosonak, Taine-nek), hogy megismertesse velük eszméit, s hogy csatlakozásra szólítsa fel őket, most egyetlen célja, hogy igazolja magát – gondolkodói fölényét, elsőbbségét, nemcsak hazai, de külföldi kortársaival szemben is. – Majdnem úgy tehát, mint ahogy ezt az elborulás küszöbén álló Nietzsche is tette, felhívással fordulván a pápához és a császárhoz – s ha könyveit már előbbit az európai filozófia eminenseinek ajánlotta, hogy hangsúlyozza a velük való egyenrangúságát s a hazaiakkal szemben érett fölényét és ellenszenvét, most egyik utolsó könyvét (Az erkölcsi törvény alkalmazása, 1896) szánni való, tragikomikus, magát mitizáló gesztussal és pátosszal már mint egyedül megmaradt, "társának'' és "értőjének": az Úristennek dedikálja. Terminológiáját utolsó munkáiban átalakítja: amit előbb a reakció korának mond, azt most az idealizmusénak, az akcióét meg a realizmusénak, a változás szabályszerűségét pedig "az emberiség erkölcsi törvényének". Ha rendszerének szokatlan s nem eléggé megvilágított szóhasználata előbb csak félreértésekre vezetett: következetlensége és önkényessége a terminológiában most már bosszantó. Szinte ugyanez mondható el koncepciójáról is: az első változat csak kidolgozatlan volt, de nem kidolgozhatatlan – ellentmondásos, de nem értelmetlen: ez a második menthetetlenül zűrzavarba fullad.

Ez a koncepció a történelmet, az irodalomtörténetet önkényesen s alkalomszerűen ezer apró darabra szabdalja, hogy igazolja a maga, most már antagonisztikusan szemben álló, átmenet nélküli ellentétpárját. E felfogásban – az első változathoz képest – a legfőbb különbség és visszalépés épp abban rejlik, hogy a váltakozást már többnyire csak körforgásnak mondja, Friedrich Nietzschének az "örök körforgás"-ra vonatkozó tételét fogadva el. Jellemző továbbá e koncepcióra, hogy a legridegebb pozitivista determinizmust alkalmazza, s az egyéniség, az erkölcsi akarat minden közreható történelem- és sorsformáló lehetőségét tagadja.

Bodnár felfogásának e változásával együtt járt tudósi, gondolkodói magatartásának riasztó erkölcsi átváltozása, értékvesztése. Egyrészt belátja: a szocializmus segítségével "ötven vagy száz év alatt elérnők, hogy nem lenne éhező és lakásnélküli felebarátunk ... talán létrejönne maga a szocialista állam is ... Csakhogy – fűzi tovább a szót – egy baj van. Nem mehetünk tovább a realizmusba." Másrészt: bár monomániákusan, de kitűnő intuícióval, szinte félelmes biztossággal megjósolja a "mostani realizmust" felváltó "idealizmus" barbárságát, világháborúját, vásári irracionalizmusát, útszéli soviniszta demagógiáját, korrupcióját, erkölcstelenségét és zsarnokságát – tehát mindazt, amit később el is hozott a fasizmus.

Mégis, ami az ő magatartását illeti: nemcsak a szocializmusba vezető "ötven vagy száz év" biztosításáért nem állt sorompóba, hanem az újabb "idealizmus" korának beköszöntése ellen sem lépett fel. Sőt, valami bomlott, démoni mohósággal várta annak eljövetelét, hogy igazolódjék elmélete, hogy ez által győzedelmeskedjék ellenfelein. Sértődöttségében, magányában és nagyzásában elvadulva így lett akarva-akaratlan is előhírnöke egy barbár kornak, s lett volna, ha ugyan figyeltek volna még rá, lefegyverzője a barbárság elleni harcnak. Holott szerencsésebb körülmények között mindennnek az ellenkezője: a filozófiai szempontú, az egyetemes társadalmi és szellemi fejlődésre alapozó irodalom-szemléletnek és irodalomtörténeti felfogásnak, Erdélyi János hagyományához és Péterfy Jenő kísérletéhez kapcsolódó jeles képviselője lehetett volna

 

NEOSPENÓT | Géza Orlovszky - Academia.edu

http://www.academia.edu/970852/NEOSPENOT
neospenót A magyar irodalom történetei Fôszerkesztô: Szegedy-Maszák Mihály Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. A KEZDETEKTÔL 1800-IG ÖTVÖS PÉTER 

 

A magyar irodalom történetei. A neospenót  Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

…Az ideológiai cenzúra legszívesebben letiltotta volna a régebbi irodalomtörténeti összefoglalásokat, egy-egy vizsgára készülve nem volt

nagyon sem idő, sem mód átolvasni őket, így Toldy Ferenc, Beöthy Zsolt, Pintér Jenô, netán Bodnár Zsigmond vagy Ferenczi Zoltán összefoglalásait legfeljebb

egy recepciótörténettel mélyebben foglalkozó tudományos diákköri dolgozat írásakor forgatták az érdeklôdôbbek…

 

 *  *  *

 

Villanyspenót (csökkentett mód)

http://www.villanyspenot.hu/

1922, Szili József, A magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezése, Horváth
János: Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelvei. 1923, Seregi Tamás

 

Google-ban olvasható az összes ún. irodalomtörténet fejezet. Átlapozva a nagyon sok szerzős szöveget, Bodnárral nem találkoztam. G

 

 

Melius Ihász Péter legutolsó költői munkája

(Kanyaró Ferenc hagyatékából.)

 

KERESZTÉNY MAGVETŐ - 47. évf. 6. füzet. (1912. november- - EDA

Bodnár Zsigmond, ki mindent elolvasott előbb, amit irodalomtörténetébe beiktatott, „bámulatos" tévedéssel az énekbe magába toldja be a költőnek a gyilkolásra való fölhívását. Cherintust is Gatianussá bérmálja. Ismertetése végén „szintén Debrecenben lát napvilágot" az ének „Komlós András nyom-dájában", holott előbb Kolozsvárt adatta ki. A tartalomhoz azt is hozzá toldja, hogy a „szentlélek jehovaságáról" is van egy rész az énekben és a zsidók ellen is szólt Melius abban.

Álmosan írhatta Bodnár mindezeket. E sok tévedés megrontja az író hitelét s a tekintély, melyet Bodnár utolsó éveiben állításainak (nem mondhatók ítéleteknek!) mindenkitől megkövetelt, szükségessé teszik a józan felvilágosítást. Az unikumhoz való nehéz hozzájutás is szükségessé tette a helyreigazítást. Annál inkább, mert a mintaképp közlött két sorban 5 íráshibát tett közzé maga Bodnár is, ki a régi betűkkel nem élt nagy barátságban. Az ily gondatlanság másokat is tévedésbe visz. Láthatók még ezek bőven Bodnár I. kötetének 299. (Argirus szerzői), 465—473. lapjain, hol a XVI. sz. magyar drámái igen gyakori ráfogásokkal tévesen vannak ismertetve.

Brassai Sámuel

 

 

Az erkölcsi törvény. Rácz Lajos: Eszményeink. Irta Bodnár Zsigmond egyetemi magántanár. Budapíat, 1902. Eggenberger kiadása 239 lap, ára 3 kor.

 

Bodnár Zsigmond nem új ember az irodalom terén : több mint 30 év óta ismerjük, mint mozgékony, önálló gondolkozású irodalomtörténet

írót, aesthetikust és essaystát. Mintegy 10 évvel ezelőtt fölfedezte szellemi haladásunk törvényét, a tőle úgynevezett erkölcsi törvényt, s azóta — abbahagyva nagyobbszabásúnak tervezett Magyar Irodalomtörténetét — kizárólag a philosophia művelésére adta magát…

A történelem tanúsága szerint az emberiség egyszer egységben látja a szép, jó, igaz eszméjét, úgy hogy a szép egyúttal jó is, igaz is; majd ismét az egység folytonos lazulásában…Törvényének bővebb illustrálására, kifejezésére szolgál nemrég megjelent Eszményeink czímű műve is. Ebben azt igyekszik kimutatni,

hogy az egyes hullámokban minő eszmények uralkodnak, Bodnár fejtegetései oly meggyőzők, hogy lehetetlen azoknak ellenállnunk, lehetetlen azok hatása alól magunkat kivonnunk, lehetetlen be nem látnunk, hogy az ő erkölcsi törvénye csakugyan egy kulcs a szellemi és erkölcsi élet tüneményeinek megértéséhez, — nem az egyetlen, de egyik kulcs ahhoz!...Bodnár philosophiai művei föltétlenül gazdagodását jelentik a magyar bölcseleti irodalomnak s Eseményeink czímű műve is ép oly érdekes, mint tanulságos olvasmány.

 

 

2012. június 1., péntek

Rózsa Miklós: A nagybányaiak – A magyar művészet-történet egyik legszebb fejezete 

 

…Bodnár Zsigmond egyetemi tanár, 1900-ban még keményen nekem támadt, mikor a nagybányaiak bevonulása után ezeket a szecessziós elveket hangoztattam, s írásaimban azzal akartam megnyugtatni a megbotránkozott konzervatív tábort, hogy a szecessziót (az akkori Bastien-Lepage-féle naturalizmust!) természetes művészi fejlődésnek ítéltem.

Ki merné hinni! – vitatkozott Bodnár, – hogy egy Benczúr, egy Munkácsy művészetéből fejlődhetnék egy Ferenczy Károly vagy éppen egy Rippl-Rónai művészete? Ez szakasztott olyan állítás, mintha azt mondanók, hogy Platóból fejlődött Lukrecius költeményeinek bölcsészete; vagy Descartes és Leibnicből a Lamettrie, Holbach, Helvécius filozófiája; vagy Kantból, Fichteből alakult ki Taine, Spencer doktrínája. A szecesszió úgy nem fejlődés, mint az említett bölcsészet tana, hanem szigorú ellentét ellenmondás, mert a szecesszió idealizmus a művészet terén, éppen úgy, mint Socrates és Plató, Descartes és Leibnic, Kant és Ficbte doktrínája idealizmus a bölcsészet világában és tiltakozás az előttük uralkodott realizmus ellen.

Amit a tudós professzor írt, annak persze éppen az ellenkezője volt igaz. Kifejtettük ugyanis már, hogy a szecesszió éppen ellenhatása volt a 19. század idealizmusának…

 

 

 

Az erkölcsi törvény alkalmazása. írta Bodnár Zsigmond

egyetemi m. tanár Budapest, 1897. Singer és Wolfner könyvkereskedése,

229 lap, ára 1 frt 50 kr. Protestáns Szemle. 1900.

 

Bodnár Zsigmondot napjaink hanyatló realismusa rajongónak,

egyik-másika félbolondnak tartja, ő idealistának mondja magát.

« Erkölcsi világ» czímű mult évben kiadott müvében azt vitatja, hogy

a szellemi haladásnak általa felfedezett törvénye az erkölcsi világban

is érvényes. Itt is az idealismus és realismus ellentétes eszmeáramai

váltakoznak s nyomják rá a maguk bélyegét a korra, az emberekre, a tudományokra, az egyházakra, a művészetekre, a családra, az államra, szóval az egész köz- és magánéletre. «Az idealismus — mondja szerző — a szép, jó és igaz egysége; az egyetemes uralma; az összefoglaló gondolkodás; az isten országa; a tekintélyi vallás és ideális morál győzelme; a családban az atya és férj, az országban az egyházi és világi felsőség hatalmának emelkedése; a theocraticus világnézlet gyarapodása; a bölcsészetnek eszmei iránya, immaterialis nézetre való hajlama». Vele szemben áll a reálismus, mely az «alkotó részek uralma; az elemző, szétszedő gondolkodás s a dolgokban az eltérő sajátságok keresése; a családban a feleség és a gyermekek, az országban az alattvalók, a szegény emberek, a munkások, a vidékek, tartományok érvényre jutása, szóval

a decentralizálásra való törekvés a társadalom minden részében. Ez

a szétmállás, ez az individualismus teszi érthetővé a realismus vallási,

bölcsészeti, politikai, jogi, társadalmi és művészeti jelenségeit,

s ez magyarázza meg a természeti, orvosi s más reális tudományok

hatalmas virágzását; belőle értjük meg a családi élet bomlását, az

érzékiség féktelen csapongását, szóval minden realisticus tünetet>>. Az

idealismus idejében «az emberiség az erkölcsire veti magát; érzése,

gondolkodása és cselekvése az egyetemes szempontjából indul ki.

Ilyenkor a moralisták az Istenre, a vallásra, a tekintélyre alapítják

a morált, ezekre visszük vissza erkölcsiségünket…>>

 

 

GREZSA FERENC: JUHÁSZ GYULA MÁRAMAROSSZIGETEN, Itk, 1957. 4.

 

A fiatal Juhász Gyula világnézetének alaprétege —a gyermekkort leszámítva —

kétségkívül egy modern természettudományos filozófia, amelyet egyetemi évei alatt ismert meg. Baráti körében divatos volt Bodnár Zsigmond hírhedt idealista hullámelméletének bíralgatása, mely egybehangzott Ady véleményevei is.78

 

78 Ady, Növekvő idealizmus. Szabadság (1900) szept. 15. / lásd az előző fejezetben/

 

 

 

 

 

 

Róna Judit: Nap nap után – Babits Mihály életének kronológiája 1883–1908

Rónay László 2012. március

 

…Ám komoly költői tervek is foglalkoztatták: Baudelaire Tableaux Parisiens-jeinek mintájára ciklust tervezett budapesti élményeiből, ekkor született Lichthof című verse (később A világosság udvara). Meglehet, ekkoriban különbözött össze Bodnár Zsigmonddal, Beöthy Zsolt mellett azonban kitartott (aki a 19. századi magyar költészetről adott elő)…

 

Sikeres szakvizsgája után Babits a bajai ciszter gimnáziumban töltötte gyakorló évét.

 

 

 

 

Nyugat  1937. 4. szám

MOHÁCSI JENŐ: UTAZÁSOM ADYHOZ

 

 

 

….E soha-meg-nem-elégedés vont ide-oda bennünket száz eszmeáramlat között. Egyik napon megrészegedtünk Nietzsche Übermensch-étől, másik nap egy kávéház különszobájában a prófétás arcú Schmitt Jenő ideálisan anarkisztikus, de egyúttal teozófus prédikációt szíttuk magunkba, vagy Alexander Bernát panteisztikus Spinoza-magyarázatait hallgattuk, Bodnár Zsigmond hullámelméletét mosolyogtuk meg, de eltűnődtünk rajta ép úgy, mint Kant kategóriáin…

 

 

 

 

 

 

Bodnár az irodalomtörténetben

 

 

AZ ATHENAEUM REPERTÓRIUMA
1892-1915

Philosophiai és államtudományi folyóirat

A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkeszti:
Pauer Imre

 

171. Bodnár Zsigmond: Classicismus és romanticismus 242-252.  1895. 2.

197. Bodnár Zsigmond: Renan Ernő 554-564. 1895. 4.

221. Bodnár Zsigmond: Renan Ernő II. 221-235. 1896. 2.

241. Bodnár Zsigmond: Renan Ernő III. 604-632.  1896. 4.

371. Bodnár Zsigmond: Mi a romanticismus I. 280-286. 1899.    és 2.II. kötet 1899. 3.

 

 *  *  *

 

Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára

Rendtörténet  Adattárak  Neves piarista diákok (1943-ig)

Bodnár Zsigmond (†1907) író, irodalomtörténet-író

 

 

Piarista jelvény

 

 

­­*

Bodnár Zsigmond. Petőfiről. Magy. Pestalozzi 2. 3. — 5. 7. 8. sz  Itk 1900. 3

Magyar Szemle, Bp., 1881. jan. 1.-1882. jan. 1.: katolikus folyóirat. - Megj. havonta. Szerk. Bodnár Zsigmond, 1882. I. 1: Rudnyánszky Gyula. Kiadó Mehner Vilmos. Ny: Rudnyánszky A., 1882. I. 1: Neuvald I. 88

*

Bergson, Henri. Bevezetés a metafizikába. Bp. 1910. Bodnár Zsigmond     (1839-1907)

 

 Bodnár Zsigmond. A kozmopolita és a nemzeti irodalom. Egyetértés 323. sz.

ITK 1895 4. 492-496.pdf

Bodnár Zsigmond ifj. Madách és a forradalom. Magy. Pestalozzi 15. sz. Itk. 1903.3.

Bodnár Zsigmond. Jókai idealizmusa. Egyetértés 128. sz. 1904. 2.

 

 

 

IRODALMI ÉRTESÍTŐ. KERESZTÉNY MAGVETŐ 27. évf. 4. sz. (1892.)

A magyar irodalom története. Irta Bodnár Zsigmond egyet. m. tanár.

Budapest. XI. füzet. Szerző e füzetet is azzal a tollal irta, a melylyel előzőit.

Minden tekintetben méltán sorakozik azokhoz. E füzetet különben Nógrádi

Mátyással (1672.) kezdi meg és az elbeszélő költészettel, nevezetesen a Zrinyiászszal végzi be.

 

 

Előrebocsátva Bodnár Zsigmond irodalomtörténetének megállapítását, miszerint a korabeli antitrinitáriusok irodalma a kálvinista egyházi iro­dalommal szemben igen szegény(28), lássuk most azo­kat az Enyedi-féle munkákat, amelyek a fenti megállapítás igazságát tá­masztják alá…

 

28. Enyedi György élete. Ker. Magv. 1890. 3. 4. füzet.

 

 

 

Benedek Marcell: Irodalmi lexikon,1927.

Bodnár Zsigmond középiskolai tanár és egyetemi magántanár volt. Legfontosabb műve: A magyar ir. tört. A történelmet, irodalmat és a politikát sajátságos szempontból nézte: szerinte mindenben ugyanaz a ritmikus hullámzás mutatkozik, az eszmeerő mozgása. Akciót reakció követ. Tanát a vallásalapítók búzgóságával hírdette és minden szociális, irodalmi és művészeti jelenséget delméletével magyarázott.

 

Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története, I., II., 1930

Bodnár Zsigmond eredeti irodalomtörténeti elgondolással kísérelte meg irodalomtörténetünk szintézisét, de csak Katona Józsefig jutott el.

 

 

Klaniczay Tibor: A magyar irodalom története, 1982.

256. oldal...Bodnár Zsigmond / 1839 – 1907/ a kolozsvári egyetem magántanára, a pozitivizmus elleni lázadás egyik első képviselője. Ideál-reál, forradalom-forradalom-ellenes korszakok változásával fogta föl a történelmet, melyet az Eszme-erő hajt / A magyar irodalom története, 1891/

 

 

Nemeskürty István: A magyar irodalom története, I., II. 1985

653. oldal...Az irodalomtörténész Toldy Ferenc Vörösmartyékkal együtt kűzdött a korszerű irodalomért. Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes, Négyessi László, Bodnár Zsigmond neve és tevékenysége jellemzi ezt a korszakot...Bodnár Zsigmond jószerivel elfeledett ember. Egyetemi magámtanárként közreadott irodalomtörténete / 1891/ a fejlődéselmélet alapján tekinti át a magyar irodalom fejlődését.

...Az ok, az erő, a törvény azonos fogalmak.../Néhány soros idézet Bodnártól. G/

Bodnár akkor új és szokatlan szempontjai sok írónkat és irodalmunk sok jelenségét mutatta más megvilágításban: a milennium idején ezt a puszta tényt eredménynek kell számítanunk...

942. oldal. Bodnár Zsigmond a múlt század elejéig tárgyalja irodalmunk történetét, ritkaságszámba menő munkájában. A magyar irodalom története. 1891-1893.

 

 

 

...Mellé másfél év múlva társult id. Ábrányi Kornél (1822–1903) zenekritikai írásaival. Vele egy időben jelentkezett itt Bodnár Zsigmond (1839–1907), ki szintén már a korábbi évtizedből ismert esztéta és irodalomtudós volt.

A magyar sajtó története 1705-1892 /

 

 

*

 

Perecz László:  A Magyar Filozófiai Társaság indulása, Magyar Tudomány, 1995.

...Az előadások sorában -- a visszeemlékezés szerint -- Bánóczi az elméről, Lechner Spencerről és a világ célszerűségének kérdéséről, Kármán a "tudományok beosztásáról", Bodnár Zsigmond Lange Geschichte der Materialismusáról és Vaihinger Dühring, Hartmann és Lange című művéről, Bihari Eduard Hartmannról, Böhm az emlékezet pszichológiájáról, Alexander a filozófia történetének eszméjéről, Torkos László a tragikumról, Harrach pedig a halhatatlanság tanának történeti fejlődéséről beszél...

 

 

 

Nagy Edit egy. docens kutatási területe. Szegedi Tudományegyetem

Mit jelenthet Bodnár Zsigmond a magyar filozófia történetében? In: Megidézett reneszánsz. Hanák Tibor emlékkötet. Miskolc, 2006. 185-195. o.
[ http://www.mft-hps.hu/szovegek/nagy_edit/bodnar_zs.rtf ]

 

 

Szegedi Tudományegyetem  Devescai Balázs PhD  értekezése, 2006

Eötvös József 1848 előtti regénye

Irodalom: Bodnár Zsigmond: Báró Eötvös József, in: B. Zs. Irodalmi dolgozatai,      Grimm és Horovicz

BodnárZsigmond: Eötvös és Kemény, Eggenberger, Budapest, 1905

 

 *  *  *

 

Laczkó András:„…a hisztoria non plus ultrája…”

tézisek, Pécs, 2006.

Irodalom: Bodnár Zsigmond: Eötvös és Kemény, Bp., 1905

 

 

 

 

Akadémiai doktori értekezés tézisei

Hajdu Péter: Tudás és elbeszélés A Mikszáth-kispróza rejtelmei

Budapest, 2011

...Sikerült kimutatni, hogy a rendszerszerű szemlélet a mikszáthi megközelítés olyan jelentős elméleti teljesítménye, amelyhez hasonlót az akkori irodalomtörténészek (Beöthy Zsolt vagy Bodnár Zsigmond) nem értek el, és amelynek eredetiségét és jelentőségét csak a legutóbbi évtizedek irodalomtudományának eredményei alapján tudjuk igazán értékelni...

 

 

 

 

 Dr. Juhász Erika: A hazai felnőttképzés kialakulásának fejlődése és főbb állomásai I. PhD- értekezés

Megjelent: A szak- és felnőttképzés-szervezés gyakorlata II/20 (1) 1-22 (2010)

 

…A XX. század első évtizedeiben tevékenykedő tudományos társaságok közül a legjelentősebb az 1901 januárjában létrejött Társadalomtudományi Társaság volt. Tagságában neves professzorokat (Concha Győző, Bodnár Zsigmond, Balogh Jenő), publicistákat (Vészi József, Rákosi Jenő), nagytőkéseket (Neuschlosz Marcell, Hatvany Deutsch Sándor), földbirtokosokat (gróf Majláth József) találhattunk…

 

 

Békés Márton: Németh László heroikus realizmusa

Kortárs on line 2008. február

Othmar Spann és az ő nyomán Bácskay Bencsik Béla (Rend vagy káosz? 1940), valamint a spengleriánus építész, Ligeti Pál (Der Weg aus dem Khaos, 1931), a történeti hullámelmélet túlkoncepcionalizálása látható Bodnár Zsigmond századfordulón írott és Péchy Henrik őt aktualizáló, ’40-es évekbeli műveiben. E három történetfilozófiai paradigmával szakít Németh, de bizonyos elemeket át is vesz belőlük…

Kelemen Miklós: HELTAI GÁSPÁR

Magyarországi Unitárius Egyház Budapest, 1999

Bodnár Zsigmond Heltai protestantizmust erősítő szándékát és sokol­dalúságát emelte ki.

 

 

Magyar Filozófiai Társaság Közleményei1901-1914

Repertórium. Összeállította Balog Éva és Laczkó Sándor

8. évfolyam 1908. 1. szám

193.   Bodnár Zsigmond és az ő törvénye. /Rácz Lajos 7-24./

*

Róna Judit: Nap nap után – Babits Mihály életének kronológiája 1883–1908

2012. március

 

 *  *  *

Hungarian Authors by Albert Tezla

http://www.elib.hu/00000/00017/html/nev-1.htm
Bodnár István 1084. Bodnár Zsigmond 876, 1757; p. 712. Bodolay Géza 4631.

... Busa Margit 1889. Busbecq, Ogier Ghislain de (Busbequius) 4283, 4284. Bustya Endre 20, 27

Bodnár Zsigmond. Eötvös és Kemény. Budapest: Eggenberger, 1905. 262p.

Separate critical studies of the writings of Eötvös and Zsigmond Kemény concerned with their literary and world outlook. Discussion by individual works or types. MnU NNC

 

Bodnár Zsigmond. Uránia. Kármán és Pajor. Irodalomtörténeti értekezés. Budapest: Aigner Lajos, 1880. 86p.

Discussion of the periodical Uránia, its history and content, and the lives and contributions of its two editors, Kármán and Gáspár Pajor. Attention to problems of the times. CtY GyBDS

 *  *  *

BUSA MARGIT: ADALÉK GVADÁNYI MÜVEINEK BIBLIOGRÁFIÁJÁHOZ. Itk. 1955. 1.

…Nem méltatják a X I X . és X X . század írói és irodalomtörténészei sem a

 Pöstényi Förödést. Nem keresik kiadásának történetét . Arany János címét sem írja le. Petőfi Sándor Uti leveleiben elragdtatással ír Kerényi Frigyesnek

Gvadányiról : »Meg vagyok elégedve ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznének másoknak, mint nekem szerzett már Gvadanyi.« De csak a Peleskei Nótáriust említi. Greguss Ágost nem szól róla . Bodnár Zsigmond csak a címét írja le a Pöstényi Förödésnek.2 7

 

 Gróf Gvadányi József. Pesti Napló. 1876. 132. sz

 

 

BÁRDOS ARTUR: GOETHE, A RENDEZŐ

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00049/01281.htm

Azok közül, melyek az élet nevében sújtanak le a művészetre, a művészet
irányoktól .... Mintha néhai való jó Bodnár Zsigmond ideális és reális hullámainak ... Fülöp Zsigmond - Wikipédia

Novák László: A nyomdászat története IV. könyv XVIII. század

Tikkasztó mozdulatlanság s gondolkozásbeli renyheség ülte meg a tizennyolcadik század első felét. Céltalanul, szellemi iránytű nélkül őgyelgett a világban az emberiség. A szimpla állati, animális szükségletek kielégítésén túl nem vágyott semmire senki. A reformációs idők izgató, tanulásra, elmélkedésre sarkalló fermentuma kiveszett az emberek lelkéből.
 
Ha igaz Bodnár Zsigmond történelem-filozófiai meghatározása, hogy az emberiség haladása hullámvonalas görbével fejezhető ki: elmondhatjuk, hogy a tizennyolcadik század első felében e hullámvonalnak a legmélyebb pontján senyvedt az emberek lelki kultúrája. Tehát irodalom, könyvnyomtatás, művészet is és minden, ami elsődleges tényezője ennek a kultúrának. Még a technika is megkövesedett mozdulatlanságban várta eljövendő messiásait: jelentősebb találmányt, mesterségbeli újítást nem jegyezhetett föl ebből az időből semmiféle krónikás….


 NOVÁK LÁSZLÓ: A NYOMDÁSZAT TÖRTÉNETE - MEK

http://mek.oszk.hu/01600/01645/html/
Novák László. A nyomdászat története. TARTALOM  I. könyv. XV. század · Előszó · Bevezetés · A nyomdászat föltalálása · A nyomdászat diadalútja ...

 

http://archive.org/stream/magyarirodalomt00bodnuoft/magyarir...

... BISZTRAY MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE ' IRTA BODNÁR ZSIGMOND II.


RONAY AGNES BABITS MIHALY ANGOL FORDITASAI 2007

Irodalomtudományi doktori iskola

 

Babits ezeket a Nietzsche-verseket 1903 végén, Bodnar Zsigmond számára

irt L’art pour l’art cimű dolgozata illusztrációjául forditotta.13

 

Web results. Definition of Bodnár Zsigmond: Renan Ernő by TheFreeDictionary.

 

 *  *  *

 

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Magyar Irodalomtörténeti Intézet

 

TÁJÉKOZTATÓ

A magyar irodalom szakos vizsgakövetelmények (Tételek és szakirodalom)

Nappali tagozat 1995. szeptember

 

Ajánlott szakirodalom:

 

NÉMETH G. Béla, Bevezetés = PÉTERFY Jenő Válogatott művei, Bp., 1962,

7—135.

Uő., Beöthy Zsolt, Bodnár Zsigmond, Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, Heinrich

Gusztáv, Katona Lajos = KÉZIKÖNYV, IV, 1965, 929—940, 944—

950, 957—980, 982—996, 996—1006, 1010—1013, 1013—1019.

 

 

 *  *  *

 

Bognár József: A rend filozófusa, 2003

Bodnár Zsigmond(1839-1907), Dékány István(1886-1965), Kibédi Varga Sándor(1902-1986), Jánosi József(1896-1965) vagy Kornis Gyula(1885-1958) szintén alkotott figyelemre méltót. Őket is elő kell venni a feledés homályából

                                                                antidogma.hu, cs, 2003/05/22 - 01:00

 

 

 

A titokzatos Esti Kornél Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Rónay László   Kortárs on line. 2011. december

…Az új évezred első évtizedében íródott tanulmányok azt bizonyítják, hogy Kosztolányi prózájából napjainkban is az Esti Kornél a legnépszerűbb. Persze egyetlen életművön belül is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek – Bodnár Zsigmond ezzel a metaforával érzékeltette korszakok irodalmi változásait –, bizonyos azonban, hogy ez a ciklus talán épp sokoldalúsága, talányos létfelfogása miatt egy ideig még a csúcson marad. Ezt segíti a kritikai kiadás és Veres András példamutatóan alapos tevékenysége is, mely e kötetben is megnyilvánul. (Kalligram, 2011)

 

Kardos Pál: Babits Mihály, 1972. 20. oldal….Babits, az elsőéves

bölcsész az orosz irodalommal is foglalkozott, sőt egy erről szóló

étekezést „nagys, Bodnár Zsigmond egyet. magántanár úr közzé is tette valamelyik hetilapban”. Egyetemi pályája kezdedtén kapcsolatba került Bodnár Zsigmonddal, az akkori magyar irodalomtudomány legnyugtalanabb

szellemével…ösztönzést kaphatott tőle…

 

 

 

Definition of bodnár zsigmond dolgozatai by TheFreeDictionary.

A szép hűtlenek

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=00000011...

Babits a Nietzsche-verseket 1903 végén, Bodnár Zsigmond számára írt L'art pour
l'art c. dolgozata illusztrációjául fordította

 

POLITIKAI SZECESSZIÓ – A KIVONULÁS POLITIKÁJA

G. Fodor Gábor, Magyar Szemle, Új folyam XXI. 11-12. szám

A politika tudományossá tétele politikai célokat szolgál: a radikális társadalomátalakító politika ebben találja meg legitimációs alapját. Végső soron ez a szándék érhető tetten Pikler belátásos elméletétől kezdve, Bodnár Zsigmond hullám-elméletén keresztül, a dialektikus materializmus elméletének különféle alkalmazásáig. Sőt nem csak Hajós Lajos alapozza társadalomtudományát biológiai alapokra, de még Teleki Pált is megkísérti egy lehetséges társadalomtudomány – biológiai alapon.

 

Lásd: Bodnár Zsigmond: Hullámos haladásunk a végső realizmus felé. Huszadik Század, Budapest, 1903) VIII. 1009–1013. l.

 

 

Irodalomtörténeti Repertorium - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00033/pdf/ITK_1895_4_492-496.pdf

Irodalmi dolgozatok. Ism. Váczy János. ... A magyar irodalom elzüllése. Élet V. évf. öl. ... Bodnár Zsigmond. A kozmopolita és a nemzeti irodalom. Egyetértés 323.

 

 

Pákovics Enikő: A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium ...

http://www.tanszertar.hu/eken/2008_03/pe_0803.htm

A folyóiratok között említésre méltó a Havi Szemle. Egyházi Lapok (szerk. Bodnár Zsigmond), amelynek 1869-es 3. évfolyama nem kevesebbről tudósít Darwin elmélete című cikkében, hogy magát az elméletet a bencés Rónay Jácint révén ismerheti meg magyarul az érdeklődő közönség. (Rónay: Fajkeletkezés, 1864). Vö.: Darwin: A fajok eredete 1859-ben jelent meg!

 

Magyari István (? – Sárvár, 1605) evangélikus prédikátor, a hitvitázó irodalom jelentős alakja….Bodnár Zsigmond mély erkölcsi érzésű, de egyben gyűlölködő íróként jellemezte: művében, úgymond, a katolikusok gyűlölete mellett ugyanaz a korlátolt felfogás uralkodik, mely az egyháziakat gyakran arra indította, hogy az ország bajait az eretnek tanításoknak tulajdonítsák. Wiki

 

 

ERDÉLYI TUDOMÁNYOS FÜZETEK SZERKESZTI: DR. GYÖRGY LAJOS. 1927. „ERDÉLYI IRODALMI SZEMLE" KIADÁSA ' 10. SZ.

Gál Kelemen: BRASSAI KÜZDELMEI A  MAGYARTALANSÁGOK ELLEN

 

…Egyedül Bodnár Zsigmond volt az, aki Brassai kezdeményezését egy mézbe és egyúttal méregbe mártott tollal írt jellemzéssel diskreditálni akarta. Toldy Ferencről írván az orthologia és neologia küzdelmeit vázolja s közben Brassairól

ilyen képet fest:

 

„Napkeleten támadt egy férfiú, ki nyugat felé gravitált és bátran hirdette az új tan igéit. E próféta Brassai S. volt. Úgylátszik, a magyar irodalom e polyhistora, e széles tudományú, alapos képzettségű, de bizarr ízlésű és pikáns tollú professzor unta meg először az újítást. Talán senkin sem észlelni annyira a kor változó nézeteinek kinyomatát, mint épen ő rajta, de azért sohasem veszti el

egyediségét. Nemcsak nevét nem kellene cikkei alá írnia, még jegyeit is kár volna használnia, mert mindnyájan ráismerünk az első tíz sor után. Kies elmével majd csúfolódva, majd gúnyolódva szokott írni. Sorain nem épülünk, nem

egyszer bosszankodunk, de mindenesetre tanulunk belőlük. Szeretni nem fogjuk, mert ő sem tud szeretni. Független annyira, hogy semmiféle clique-hez nem tartozik, anélkül azonban, hogy e jeles tulajdonságát erényből bírná. Ez inkább

ösztönszerű nála. A kímélet és mérséklet virtusa annál távolabb áll tőle, minél többet harcol. Már pedig harc az ő igazi eleme."

 

Elejétől végig idéztem ezt a jellemrajzot, melyben igaz és ráfogott vonások, elismerés és gúny, tisztelet és erkölcsi meggyanusítás tarka összevisszaságban váltakoznak. A támadás és a szóváltás további sorsa most nem tartozik ránk

(különben Brassainak Bodnárhoz intézett hét kérdésén kívül nem ismerem folytatását.). Brassai védelmezésével sem foglalkozunk. Csak annak bizonyítására hoztuk fel, hogy Brassainak elismerés mellett volt bőven része gúnyban és gáncsoskodásban. Akkor, mikor nem viszketegből, nem egyéni

érvényesülésért, hanem a legszentebb közügyért, a nyelv védelméért szállott síkra.

 

 

A SZEGEDI FŐREÁLISKOLA.

…Az 1871-72. tanévben megnyílt az V. osztály s a II. osztályt a 157 tanuló létszámánál fogva párhuzamosítani kellett. Az új osztályokhoz és Pórszász tanár távozása következtében megürült tanszékekre Bodnár Zsigmond, Korencsi Viktor, Szabó Cyrill, Görög Gyula neveztettek ki. Bodnár rövid idő múlva a pesti főreáliskolához lett áthelyezve.

http://www.bibl.u-szeged.hu/reizner/03/3325.ht

 

 

 

Borovszky - Magyarország vármegyéi és városai

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0020/8.html

Ugyanabban az évben az első nagy vásár tartását engedélyezte Zsigmond ......
Hét osztálya volt és azokat a tantárgyakat adták elő benne, noha rövidebben,
a nemrég elhúnyt Bodnár Zsigmond neves tudósunk; 1845-ben Acsádi Ignácz…

Nagykárlyban  született 1811-ben Gaál József is, a "Peleskei nótárius" czímű népszínmű nagy hírű szerzője; 1839-ben pedig a nemrég elhúnyt Bodnár Zsigmond neves tudósunk; 1845-ben Acsádi Ignácz történetíró és publiczista, a M. Tud. Akadémia levelezőtagja stb.

 

Vida György facetíáí /tréfái/. 

Irta. Dr. Dömötör Sándor.

Bodnár Zsigmond a kor hangulatával magyarázza Vidának a mai ember szemében valószínűtlenül durva szellemeskedését. ,,Vida üres

kópéságai tetszhettek a helyi patroitismus korában, mikor a jólét, az eszem-iszom jókedvű napjai folytak, mikor a csalás mosolyt idéz ajkaikra” /36/

36 Bcdnár Zsigmond: A m. írod. tört. 1891. II. 474. lap

 

Népnemzeti irányzatok, realizmus. - Magyar költészet ...

http://www.kpluna.hu/magyar-realizmus

A realista tendenciákat a XIX. század végén az elméletírók és kritikusok is támogatják, pl. Gyulai Pál, Péterfy Jenő (1850 - 899), Bodnár Zsigmond (1839 - 1907) és Palágyi Menyhért (1859 - 1924). Évtizedeken át erős marad Magyarországon Balzac és Turgenyev közvetlen hatása.

 

Bankár dédnagyapám, Krausz Simon örökségeként arra tanítottak a szüleim, hogy a név kötelez. Emberségre, tanulásra, méltó viselkedésre. Beöthy Zsolt, Alexander Bernát, Bodnár Zsigmond, Várady Antal, Beke Manó voltak tanárai. /Népszabadság/

 

Iskolai filozófia Felső-Magyarországon a 19 - RECEPCIÓ ÉS ...

http://www.phil-inst.hu/recepcio/htm/205_belso.htm

A protestáns és katolikus iskolák tanrendje, a tantárgyak egymásra épülése, .....
is: Erdélyi János, Greguss Ágost, Bodnár Zsigmond, Apáczai, Böhm Károly

 

 

 

Penyige Kulturális élete I.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Pe...

Kis József és Bodnár Zsigmond jórészt a gyülekezeti énekeskönyvből, másrészt a kézírásban ránk ..... Újabb tantárgyak születtek, de ugyanannyi óraszámban.

 

 

 

 

A MAGYAR NEMZETI MŰZEUM KÖNYVTÁRA AZ 1891/92. MUNKAÉVBEN

…A könyvtárt nagybecsű adományaikkal gyarapították: Adler Guido, Apponyi Lajos gróf, Baracs Géza, Baurgion Alajos, Bella Lajos. Béldi István, Bodnár Zsigmond, Bognár Márk, Bőké Gyula…..idősb Szinnyei József…

 

 

A Huszadik Század körének rövid története

…A liberalizmus közös platformot jelentettek az 1901 januárjában megalakult Társadalomtudományi Társaság tagjainak számára is. Ez a 80-100 főnyi tagság szélesebb kört ölelt fel, mint a Huszadik Század.

Voltak köztük neves professzorok, (Concha Győző, Bodnár Zsigmond, Balogh Jenő), publicisták (Vészi József, Rákosi Jenő),

 

 

 

A magyar irodalom története / Horváth János szintézise

http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/25.html

... bírálja: Bodnár Zsigmond vállalkozását is azért tartja sikertelennek, mert az a ... János joggal kapcsolja össze Horváth elképzelését Bergson módszerével, .

 

 

 

Függelék

 

 

Az örök békéig* Athenaeum, 1873. 44.

 

*par Emile de Laveleye

Az örök béke! Az emberszeretetnek, a humanizmusnak általános érvényesülése….valósággal nagyon messze van még. Költői kedélyű bölcsek a háború ellen a nemzetközi, választott bíróság csodaszerét találták fel.

A béke barátait e nyáron nagyon elragadta a vívmány, hogy az angol parlament tíz szó többséggel elfogadta Richard Henrik örök békére vonatkozó javaslatát. A királyné szólítsa fel a külügyminisztert, lépjen öszeköttetésbe az idegen hatalmakkal, a nemzetközi jog megvitatása s az általános és állandó választott bíróság rendszerének behozatala céljából…

Nekünk úgy látszik, hogy a háború épp oly mellőzhetetlen, mint a rossz vagy a halál. Persze minél messzebb terjed a műveltség, annál ritkább lesz a háború…Az általános béke, fájdalom mág csak az istenek honában létezik. Nemzetközi bíróság felállítása bár lehetséges, de gyakorlati hasznot alig fog nyújtani…

 

 

A haladás eszméje a történelemben és a társadalomban, Athenaeum, 1873, 46 és 48*

                    *Caro essay-je után a Revue des deux Monde-ban

 

Halad-e a világ?...Hartmann szerint az élet illúzió. Az első stádiumban, mely a régi korszaknak felel meg, az egyes egyén a földön kereste a boldogságát. A második korszak a középkor, midőn az ember a jövő élet vallásos illuziójának élt. Jelenleg: újra a földön keresi a boldogságot; de nem egyes, hanem az egész emberiség számára, a meghatározatlan jövőben. E pesszimizmus az emberiség által elért eredményekkel és annak folytonos haladásával szemben, egész indokolatlan…a haladás eszméje csak a XVIII. század végéről ered… azért keletkezett későn, mert hosszú időre volt szükség, hogy annak folytonosságát,a sok háború és katasztrófa dacára, észre lehessen venni…Pascal: „mi, az új korszak emberei, magasabban állunk, minta régiek, ert azok vállára emelkedve, tovább látunk”

Vita keletkezett, hogy a régi költők és művészek érnek-e többet vagy az újak. A meddő vita eredménye, hogy Voltaire, Diderot, Rousseau, Montesquieu műveiben a haladás eszméinek semmi nyoma, sőt Rousseau éppen az erdőbe való visszatérésre szólította fel az emberiséget…

Az újabb szocialisták, az ezer felé ágazó iskolák híveit a haladás eszméinek túlzásait és nem fejlesztését mutatják fel…A pozitív filozófiában a haladás általánosodik,az egész mindenségre kiterjesztik…

Buckle a pozitivistákhoz csatlakozik,kiküszöböli a véletlent, épp úgy, mint a természetfeletti erőket és a szabad akaratot. E nézeteket először Kant fejti ki Egy egyetemes történelem eszméje c. művében…

Spencer / 1850/ a pozitivisták evolucióját fogadta el, kiterjeszti a társadalomról az egész mindenségre. A kozmikus fejlődést a társadalméval együtt uyanazon törvény magyarzata alá vonta és ez az erő maradandósága…Renan is a dolgok fokozatos haladását írja le…az atomtól kezdve kíséri a létfejlődést az élet, sőt az egyetemes öntudat titkáig, melyekben isten valósul meg…A kozmikus fejlődésben az emberi haladás, mint egy csepp jelenik meg a tengerben…egy élet, egy állandó erő van…

A katolikus papság egy része azt tartja, hogy a pogány tudományok fejlődése nem haladás, hanem visszaesés. Ezzel szemben az egész világ elismeri és élvezi a tudományok fejlődését és az értelmi haladás folytonosságát…

A költészet és a művészet halad-e?...A tárgy, a forma, a nyelv általános haladást nutat, mert a tárgy szaporodik, a felfogás nemesül, az eszközök tökéletesebbek lesznek, a nyelvek gazdagodnak és mindez haladás a költészet és a művészet tekintetében is…A művészetnek van egy eleme: a genie és ez nem a haladástól függ…El kell jönnie a nyugodtabb értelmi fejlődésnek és a biztosabb élet nek…az általános haladás akadály nem lehet csak segédeszköz.

Meddig? Hova? Ezt most épp oly kevéssé tudjuk, mint évezredek előtt, de tudjuk, hogy haladunk és e tudás szükséges azért, hogy bízzunk abban.