dátum: 79.02.       fájl: c-fajlok-2/c00803-28.htm                      C. 00803-28

Népszabadság

MIHEZ LEHET KÖZÜNK

A felelősségről, egy kiállítás és az utóhangjai nyomán

Kezdjük a legelején: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója decemberben testületi kiállítást rendezett. Nem nagyszerű kiállítást, még kevésbé megnyugtató kiállítást, mindenesetre terjedelmes és kissé szokatlan tárlatot. A stúdiósok ugyanis ezúttal - ezt figyelte meg a mi akkori kritikánk - egybegyűjtöttek minden olyan félig kísérletet, kísérletet, művet és alig-művet, amit ilyen mennyiségben eddig csak a saját belvárosi kisgalériájukban és a saját külterületi klub- meg iskolatárlataikon bocsátottak a közönség és a munkájukat nem túlságos szorgalommal figyelő műbírálat elé. A nagy kiállítás tehát ezt a szokatlanságát leszámítva olyan lett, mint a különböző nekibuzdulásokból született stúdiótárlatok évtizedek óta: a kritikusok találtak és felmutattak seregnyi üresjáratot és epigonizmust, jó néhány félkezdeményt, kamaszos nagyot akarást, továbbá egy-egy - nem sok - igaz és teljes műalkotást.

Mármint azok a kritikusok, akik odafigyeltek és akik hajlandók voltak szelektálva bírálni is a kiállítás napjaiban.

Mert - folytassuk a legvégén - egy csomó kritikai fórum decemberben hallgatott. Januárban aztán, miután a kiállítás már bezárt, miután kritika, közönség, kiállító lassan napirendre tért a vegyes látnivalók ügyében, egyszerre csak különös hangvételű hírlapi publikációk kezdtek megjelenni az elbontott tárlatról. Amely publikációknak akkor is csekély hitele maradt volna, ha konkrétan érvelnek és válogatva értékelnek, hiszen, említettük, a kiállítást az esztendő végén elbontották. De a késői publikációk nem is érveltek. Inkább kiátkoztak. Közhely villámokat szórtak, tetemre hívtak és rendreutasítottak, ami nem csoda akkor, ha nincsen kritikusi érvrendszer, és nincsen már kiállítás sem, amire alkalmazni kéne.

Nem egy ilyen írás jelent meg az új esztendőben, de figyelmet igazán csak egy követel, Tasnádi Attiláé a három héttel ezelőtti Népszavában. Ez sem az érvrendszere miatt, amire vissza kell térnünk, hanem a vezéreszméje révén, amely túllendül a stúdión, kiállításon, képzőművészeten. A kiállítót, kritikust és zsűrit érő indulatrohamnak a szellemi alapja, ha jól olvassuk, az az axióma, hogy a ''fogyasztói társadalom által kitermelt művészi elképzelések problémáinak nem lehet köze a mi világunkhoz''. Kiemelés Tasnádi Attilától. Egyenlőre erre figyeljünk.

1.

Meglehetősen kétséges sarkigazság, ha meggondoljuk, hogy Budapesttől száznyolcvan kilométerre kezdődik valami olyasféle, amihez állítólag nem lehetne semmi közünk, s különösképp kétséges igazság, ha azt is tudjuk, hogy ezt a száznyolcvan kilométert rendszeresen és programszerűen teszi meg évtizedek óta a magyar művészet is kifelé, a fogyasztói társadalom által kitermelt művészi elképzelések is befelé. A nem programszerű közlekedésről nem is szólva. Mert ha a fogyasztói Nyugat-Németország művészete vállalja a kilométereket, és néhány hétre szabályos államközi cserealapon bevonul a Szépművészeti Múzeumba, ha a magyar kulturális intézmények a stúdiótárlathoz első látásra felettébb hasonlatos mai görög kiállítást megrendezik ugyanazokban a Nemzeti Galéria-termekben, ahol a stúdiósok voltak, ha - csak a legutóbbi hónapok példái ezek - a magyar kulturális kormányzat jó harminc országot invitál (köztük legalább harmadnyi ''fogyasztóit'') a budapesti nemzetközi kisplasztikai tárlatra a Műcsarnokba - nos, ehhez a megfellebbezhetetlen ''nem lehet köze'' kijelentéshez legalábbis fizikai kétségek férnek, első látásra is.

A szellemi kétségekhez, az észen alapuló ellentmondásokhoz pedig már példát sem igen kell felsorolni abból a felsorolhatatlanul sokból, hogy ugyanekkor, és ugyanezeknek a vendégjárásoknak a kompenzációjaként hány magyar kiállítás mehet, s kulturális politikánk, politikánk szándéka szerint megy is, ha úgy tetszik, a fogyasztói társadalmakba, és bizony nem azért megy, hogy ne legyen köze hozzájuk, ami amúgy is képtelenség, hanem azért, mert igenis azt akarja, hogy köze legyen, hogy hasson, hogy a mi gondjainkat és a mi megoldásainkat mutassa, népszerűsítse, terjessze és ajánlja. Azaz hozzászóljon az ott ''kitermelt művészeti elképzelések problémáihoz''. Soroljuk fel az utazásstatisztika közhelyeket, a turistautakra és az ösztöndíjakra vonatkozó adatközhelyeket, a kommunikáció felgyorsulására és felduzzadására illő közhelyes, de letagadhatatlan igazságokat annak bizonyítékaként, hogy a mai, feszítően sokfelé tartó, de együttélő világban ennél távolibbnak látszó dolgoknak is ''lehet köze'' egymáshoz?

Persze nagy igazság, hogy mi még mindig méltányossági alapon és a tájékoztatás korrektségével látjuk vendégül ''a fogyasztói társadalom által kitermelt művészi elképzelések problémáit'', és a legkevésbé sem azért, hogy azt a mi fiatal vagy nem fiatal képzőművészetünk kritikátlanul lemásolja, epigonizálja. Ki vonja kétségbe, hogy az ilyen kritikátlanság és epigonizmus, bár gyakran úgyszólván elkerülhetetlen, elutasítandó? Erre való a kritika. Mármint az érvelő, az esztétikai-szakmai felelőssége tudatában szelekciót vállaló, meggyőző és elkötelezett bírálat.
 

2.

Könnyű egy kiállítást, egy képzőművészeti folyamatot a fogyasztói társadalom folyószámlájára átutalni, sokkal nehezebb felelősen megvizsgálni és elemezni. Ám hagyjuk most már a stúdiókiállítást, elmúlt, a mi kritikusunk időben, árnyaltan értékelte - nézzünk most egyéb példák után, hogy mihez s miként lehet közünk a globális együttélésben.

Vegyünk egy egészen köznapi, de egészen gyakori képzőművészeti témát, mondjuk a környezet védelmét. A fogyasztói társadalmakat nem ok nélkül régóta foglalkoztatja e gond. Van hozzá köze a mi társadalmunknak? Természetesen tessék elolvasni az e heti minisztertanácsi kommünikét. Aztán gondoljuk hozzá, hogy látszólag ugyanazok a környezetvédelmi vészhelyzetek mennyire különbözőek a különböző tőkeerő, állami szabályozás, csoportérdekek és távlatok miatt nálunk meg a fogyasztói társadalomban. És ezután érdemes elemezni azt, hogy a környezetszennyezés, a létpusztítás apokaliptikus képe mily régóta témája, tárgya, oka valóságos művészi megrendüléseknek és riszáló álközéletiségnek, társadalmi tanácstalanságnak és igaz katarzisnak a világ és a mi képzőművészetünkben. Ez a megrendülés és álközéletiség, tanácstalanság és katarzis tehát összegubancolódva sem arra nem ok, hogy egészében elutasítsuk a ''környezetvédő'' képzőművészetet, sem arra, hogy összecsomósodva egyben látva örüljünk neki. Értékelnünk kell.

Vegyünk egy kevésbé köznapi, de ugyancsak mind gyakoribb témát. A művészet úgynevezett létkérdéseit. Ez is régóta foglalkoztatja a Nyugatot, bizony igaza van a művelt kioktatóknak, nem is ma fogalmazták meg először. De művészeti gondjaink nekünk is vannak. A táblaképfestészet jó részének tétova terméketlenségén, a műfajok és műágak cseppfolyós összemosódásán iparművészek és iparművészet katartikus ambíciókra törő szándékain és egykor katartikus alkotói gesztusok díszítmény- jelentőségén tehát nem azért gondolkodik, vitatkozik, vizsgálódik esztéták, művészettörténészek, művészetteoretikusok több csoportja nálunk, mert a fogyasztói társadalom ezt a gondolatot megfogalmazta. Hanem azért folynak nálunk - éppen állami-hivatali és művészetpolitikai felkérésre, évek óta - művészetkutatások, mert a mi egészen más művészetfejlődésünk és művészetideálunk is kitermelte a maga ellentmondásait - a mi saját feszítő ellentmondásainkat. Amelyek a dolog természeténél fogva csak igen nagy fenntartásokkal hasonlíthatók a fogyasztói társadalom művészeti konfliktusaihoz, de ez nem akadálya annak, hogy a mi művészeti kutatásunk figyelembe vegye a ''fogyasztói'' művészetkutatás eredményeit, kudarcait, tapasztalatait a maga munkájában.

Márpedig ha pártos-tudós szakemberek hada keres ma nálunk megoldásokat a művészet megoldatlanságaira és produkál társadalmi megbízásra elméleti tévkövetkeztetéseket, következtetéseket és jó tudományt. - baj-e az, hogy a művészet, maguk a művészek is produkálják a maguk módján az álkísérleteket, a kísérleteket és olykor az eredményeket is az őket hús-vér közelből érintő ügyben? Baj akkor van, ha ezeket a kérdéseket bagatellizálva a fogyasztói társadalom hatáskörébe utaljuk. Az egyedül helyes pedig az, ha - ismét ide érünk - a számunkra álkérdésekről konkrét kritikában konkrétan megállapíthatjuk, hogy álkérdések, a ''fogyasztóira'' felületesen hasonlító, de súlyosan saját kérdéseinkről meg hogy a mi kérdéseink. S aztán a konkrét kérdések és konkrét művek szemügyre vételével mérjük a jó és nem jó művészi válaszokat.

3.

Hogy a konfliktusok megkerülése hova vezet, arra Tasnádi Attila hónap eleji cikke figyelmeztet. A minapi cikk ugyanis nem az idézett alapgondolata jegyében argumentál, vizsgálódik és elmélkedik általános publicisztikai színvonalon, a minapi cikk egyáltalán nem argumentál. Hanem érvek helyett maga fölé emel két könyvet, két esztétikai antológiát, azokat sem ütközteti a tényekkel, csak elősorolja, ellenfeleinek kötelező olvasmányként ajánlja, ''mivel egy rövid újságcikk nem vállalhatja magára a posztmodernista mozgalom tüzetes elemzését és kritikáját''. Hogy tanácsát megfogadva miként s miért forgassa minden kritikus, művész, művészeti  hivatalnok éppen ezt a két könyvet, milyen konkrét válasz reményében, azt a háromhasábos cikk éppoly kevéssé közölte, mint a saját érveit. Ezért azután kikerülhetetlenül eszünkbe juttatta a művészet történetének azokat a nem túl eredménydús korszakait, amikor a konkrét művészet konkrét válságaira egy-egy könyvet kötelező olvasmányként ajánlottak medicina gyanánt - s jó, ha csak ez , és nem az egykönyves emberektől óvó latin mondás hétköznapi bölcsessége jutott az eszünkbe. Azt pedig sajnálatos félrelépésként kell sürgősen elfelejtenünk, hogy a vehemens cikk képtelen végletekbe ragadtatta magát, és fennen követelte (kitől?), hogy vagy a már nem létező kiállítást utasítsák el, vagy az általa választott két könyvet vonják ki a közkönyvtárak polcairól.

Voltak ugyan a cikknek ennél kevesebb humort keltő, kritikusi, zsűrizési és művészi felelősséget általában összekeverő passzusai, voltak a ki tudja honnan szerzett erkölcsi-szakmai fölény pózából, ki tudja, honnan tanult (mert mai kulturális életünkben nem megszokott) modorban fogalmazott kitételei is. Olyan témakörben, amelyben egyébként valóban lenne mit vitatni. Ha vitaképes hangon, vitaképes érvekkel szólna a partner.

Ha tudomásul vette volna, hogy ma ezekről a kérdésekről is érvekkel, tudományosan megalapozott érvekkel megtámogatva vitázunk. Másként nem fejlődhet a művészet sem, a művészeti közélet sem, s így a kritika légköre sem lehet egészséges.

Rózsa Gyula