dátum: 78.12.       fájl: c-fajlok-2/c00803-29.htm                      C. 00803-29

Népszabdság 1978.12.10.

JÁTSZANI IS ENGEDNEK

JUBILEUMI STÚDIÓKIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN

Megvesztegettek. A nézőkkel és kritikustársaimmal együtt felszólított írásban V. D. festőművész: csináljak új képet elrontott és elemeire vágott tábláiból. Jó ideig babráltam a jubileumi Stúdiókiállítás egyik bokszában, és létrehoztam néhány tízszer tíz centis darabból egy - állítom - kiváló művet: volt benne sejtelmes domb, éjszaka, sőt még sáfrányfényes hajnal is. Egészen addig gyönyörködtem benne, amíg egy nyolcéves kolléga szét nem dobta az egészet, mert ő meg sivatagi vihart komponált a sarokban, és ahhoz hiányzott a sáfrányszínű kocka, de a sikerélmény így is megmaradt. Mint érdekelt fél, lopva körülnéztem: vajon hogy tetszik a többieknek a ''kiállításunk'', ahol - ha időlegesen is - képviselve voltam néhány, csakis személyemre jellemző színakkorddal, összetéveszthetetlen formarenddel, tehát művészetemmel? Egyszerű trükk - mondtam később kijózanodva: csak a kritikusi szenvtelenséget kell szenvedéllyé alakítani, a külső figyelmet belső érdekké tenni, és máris legömbölyödnek a fogyatékosságok, kicsúcsosodnak az erények!

Nem egyszerű trükk - kellett mégis megállapítanom. A Nemzeti Galériában rendezett Stúdió-kivonulás rendhagyó, rendhagyóbb az itthon rendezett tárlatok jó részénél, formájában pedig kiváltképp az. A hagyományos módon és hagyományos műfajokban kiállítókon túl, kívül, sőt azok előtt a termek egy részében körülhatárolt egyszemélyes vállalkozások sorjáznak a vendéglátás szótárából kölcsönözve bokszokban és placcokon. De boksza, placca válogatja, hogy melyik képes elszórakoztatni, megnevettetni, szörnyűséges mini színházban részeltetni vagy ásítást kicsalni. Játszunk - egyeztem bele a Stúdió nonkonformista részét látva -, de néha nem akadt partner. Drozdik Orsolya gyertyamelegtől széttört üveglapjánál például magamra maradtam, nemcsak mert nélkülem, a hátam mögött törte el, hanem mert részvételemmel is csak bambán egyszemélyes csínytevés lett volna. Néha kioktatott a partner. Szabó M. László például ''tudományos alaposságú'' térképezés- és térértelmezés-elméletbe akart sajdító unalommal bevonni, pedig túl józan ábráival legfeljebb csak logikai evidenciákra figyelmeztetett gyermeki fontoskodással. Néha meg olyan ''túl művelt'' partnerbe botlottam, mint Sinkó István, aki Tükör által homályosan játszotta le az amerikai Joseph Kosuth klasszikus konceptuális tételét, függetlenül attól, hogy beugrik-e valakinek az antiművészet szabálya, vagy csak áll és csodálkozik. De egyre megy.

Jásztani is engedték végre ''szép, okos'' fiaikat a szervezők. Farmerba bújtatták a zuhanó Ikaroszt, mert nyílván megunták, hogy évről évre a jólfésültséget és a túlöltözöttséget, a Steinmanságot és a kifinomult alkalmazkodási ösztönt hányta szemükre - hivatalosoktól avantgardokig, kritikusoktól nézőkig - mindenki. Képregényekből emeltek hát szellemes obeliszket, lemásolt, felnagyított fúrógépből jópofa magánemlékművet, mert nyílván megértették: felesleges minden lehető alkalommal képességiek ruganyos izomzatát és ép fogsorát mutogatni vélt jóindulatok elnyerése érdekében. Különösen akkor, ha a kiválasztás és a kiválasztódás mechanizmusa vagy más törvények szerint működik, vagy éppen nem kívánatos, hogy a magakelletés stréberkedő törvényei szerint működjék.

Hogy mit játszanak? Most éppen - Szép Ernő szavaival - ''akarsz-e játszani halált'' az aktuális próba. De csak a felszólítás formája frivol. Csak a látszat: a szeparált dühöngők, a rezervátumnégyzetekké tagolt kiállítási tér ''vicces'', amiről valóban szó van, már kevésbé. A résztvevők - néző és művész - együtt játszunk a gondolattal: mi lenne, ha a művészet meghalt volna? Mi lenne, ha néhány véletlen rendbe rakott száraz kenyérhéjdarab, néhány agyafúrtan összekombinált üveg-tükör-lámpa helyettesítené azt a dolgot, amit évezredekig, de legalábbis a programszerű művészettörténész-írás ötszáz éve alatt képzőművészetnek neveztek? Mi lenne, ha játszanánk azzal, ami ''odaát'', dokumentákon és szalonokban távolról sem játék, amely olyannyira vérre, készpénzre, ön és közmanipulációra fut ki, hogy szinte nevetséges utóvédharcot folytat az, aki az ''uraim, itt van vége, hagyják abba'' szellemében nyilatkozik?

A Stúdió jubileumi kiállításának nagy érdeme - ez most irónia nélkül - hogy nem tett úgy, mintha mi sem történt volna a világ szellemi műpiacain az elmúlt húsz év alatt. De úgy sem tett, mintha a kísértések nálunk is, mindig is kötelező érvényűek lettek volna. Játszadoznak a halállal, nemegyszer infantilis álkomolysággal, nemegyszer cinikusnak is minősíthető könnyelműséggel, de játszanak és gondolkodnak. Amiből épp úgy kijöhet valami, mint a hagyományosnak látszó gyakorlatokból, mint azokból, amelyeknek szintén meg kell harcolniuk a Stúdió korábbi és rossz konvencióival, csak éppen kevésbé látványos módszerekkel. Ez nem mentegetés.

Ki hitte volna például El Kazovszkij technikailag ügyetlenül megoldott rajzában a közhelyekhez tapadó festményei és grafikái után, hogy ''bokszban'' kiváló, azaz vérbeli szcenikus rejtőzik a színes marionettekkel és bizsergető anyagpárosításokkal dolgozó szituációmegjelenítések mögött? És fordítva: ki hitte volna, hogy a másutt, máskor jó szakmai leleményről tanúskodó Kéri Imre grafikus ilyen önreklámízű dicsőségfallá alakítja felvonulási terepét, jókora humortalanságról és a lényeg meg nem értéséről téve így bizonyságot? Jelen körülmények között a ''boksz'' és ''placc'' ugyanis inkább személyiség- és jellempróba, semmint közlésre, kifejtésre alkalmas terep. De mint ilyen, épp annyira árulkodó lehet, mint egy pecsétes öltöny vagy a ''suk-sük'' beszéd.

Legalábbis könnyebben leleplez, mint a személyiséget és jellemet hagyományos kódrendszerbe illesztő kép, grafika, szobor. Mert az ars, a mesterség nagy dolog. Aki elsajátította a főiskolán - és ugyan ki nem tette azt az ittlévők között -, eleve jogot szerzett botránymentes mű lebonyolítására egy bizonyos látványkonvenció szerint. A többi: élmény, szuggesztió, tehát személyiség és jellem dolga. De van-e annyi ''emberismeretünk'', hogy csalhatatlan biztonsággal megmondjuk Mészáros László amúgy hibátlan festményéről, hogy csak nyögvenyelős utánmondása a tizenöt évvel előtt helyi vihart kavaró iránynak, a szűrnaturalizmusnak, és Kovács László amúgy szintén hibátlan stukkóiról azt, hogy képzeletet, érzékeket megmozgató tettek, pedig azok is csak tizenöt évvel ezelőtti helyi vívmányokból indultak ki, történetesen a Kondor- nemzedék felfedezéseiből? A kockázat lényegesen nagyobb, a képzőművészet már ilyen.

Egy mostanában sokat forgatott és divatos nem marxista esztétika szerint ''nincsenek nem ábrázoló művészek. Az ember minden művészi formálásban ábrázol valamit - saját magát.'' Eddig el is jutottunk, eddig szinte mindegy, hogy képben, szoborban, grafikában vagy megfelelően válogatott tárgyegyüttesekkel, poénra kihegyezett gesztusokkal fejezzük-e ki azt az izolált vagy nem izolált ént, aki a kiállítás vásárára vitte a bőrét. A látványban járatos ember számára a figuraképzés mikéntje, a vonal lebegtetni tudása, a festékréteg indokolt vagy indokolatlan vastagsága kézírásszerűen olvasható, hatni tud, tudnia kell, akárcsak a nyers, és ingereinkhez, divatérzékenységünkhöz jobban igazodó eszközöknek.

A probléma akkor kezdődik, amikor a művész vállalkozása szerint már (vagy még vagy legújabban) nemcsak saját magát akarja ábrázolni. Amikor képtelen lemondani a világról, vagy egyenesen ábrázolni akarja azt a világot, amelyből vétetett. De vigyázzunk ezzel az ábrázolás szóval. Könnyen formát, az utánzóképesség formáját érthetjük rajta, régi koncepciókat, amelyek immár csak arra jók, hogy bunkószerűen agyoncsaphassák a másképpen láttatni, de mindenképpen láttatni akarókat. Mert arra nem lehet receptet adni, hogy Kárpáti Tamás képeiben az ábrázolt világának megfelelően a formák aranybarnába ágyazottan illékonyak, puhák, párállóak legyenek, hogy Almásy Aladár rajzaiban az ábrázolt világnak megfelelően az alakzatok viccesekké, esetlegesekké, álomszerűekké váljanak; hogy Lóránt Zsuzsa szobraiban ábrázolt világának megfelelően a figurák esendő, törékeny, hetyke mezben feszítsenek. Csak arra lehet javaslatot tenni - recept hiányában -, hogy az ábrázolás, a világ és a megfelelés egy ponton, a mű sűrített pontjában egymásra találjon. Érzik ugye: tartalom és forma egységéről, részt venni akarásról és mellesleg tehetségről van szó, kötelezővé tenni mindezt éppoly balgaság lenne, mint bizonyos formákat eleve diszkvalifikálni pusztán azért, mert az adott körülmények között és az eddigi tapasztalatok szerint kisebb a valószínűség komplex érték létrehozására, mint a már megismert módszerekkel.

De ha meg is próbáljuk? Ha eleve lemondunk a kísérlet jogáról, és a próbát hagyjuk a félhivatalos, nem hivatalos közegben irreálisan magasra srófolt szellemi árfekvésben cirkulálni? Ha nem bánjuk, hogy - puszta dugáru-pozíciója miatt - jelentést kapjon a jelentéktelen vagy a jelenteni képtelen? Ha el sem játszunk azokkal a gondolatokkal, amikről némelyek hallani sem akarnak, némelyek pedig egyetlen valóságként kezelnek? Akkor állóképpé merevedik a mozgókép, megáll a folyamat, mint ahogy állóképpé, állóvizekké torpant sok korábbi stúdiókiállítás, és ezt elkerülendő a mostani nem akart azzá válni.

 A nagy stúdiókiállításoknak és - le merem írni - nagy kiállításoknak általában az ütköztetés a feladatuk. Nem formális és formai hűségnyilatkozatra, nem véletlenül kisikerült művek rózsaszínűre kozmetikázott összképére van szükség, hanem azokra a szembesített vizuális meggyőződésekre, amelyek után görcs nélkül, természetes módon lehet továbbmenni. Görcsök nélkül, játékosan. Nemcsak azért, mert a játék egyben stilizált harc, hanem mert a játék a világ elsajátításának jó eszköze. Közönségnek, művésznek, kritikusnak, mindenkinek.

P. Szűcs Julianna