dátum: 84.02.        fájl: c-fajlok-2/c01381-1.htm             C.01381-1386

Hogyan él egy festő?

(Interjú a Képzőművészeti Főiskola lapja, a ''RÁMA'' számára), megjelent 84. IV.

Egy új riportsorozat indul az újságban a főiskolások, főiskola utáni anyagi helyzetéről. Első riportalanyunk Váli Dezső festőművész. A riport 84 február 6-án készült Váli Dezső műtermében. Jelen voltak: Váli Dezső, Ádám Zoltán, Bullás József.

Váli Dezső
Rögtön az elején annyit, hogy a kérdésföltevés módja hibás. Én még nem hallottam festőt megélhetésről beszélni, pláne panaszkodni, AMIKOR ÉS AMÍG igazán hitt abban, amit csinál... Boldog gyermek az a művész, aki a külvilágra haragszik...

Bullás János:
Milyen kilátásaid vagy lehetőségeid voltak a főiskola elvégzésekor, bár tudjuk, hogy az Iparművészeti Főiskolán végeztél?

Váli Dezső:
67-ben diplomáztam belsőépítészt szakon. (csacsi módon ezt egy ideig szégyelltem.) Számunkra akkor természetes volt, hogy minket, - különösen a jobbakat - ajánlottak különböző tervezővállalatokhoz. Tanáraink - maguk is gyakorló építészek - meghívták a vezető építészeket, igazgatókat diploma-kiállításunkra. Még nem végeztem, és volt egy elit munkahelyem a Lakótervnél, Finta csoportjában. Másoknál sem volt elhelyezkedési gond, úgy emlékszem.

Ádám Zoltán:
Hogy kerültél a pályára, és hogy alakult az egzisztenciális helyzeted?

Váli Dezső:
Gyerekkoromban semmi nem akartam lenni, 17 éves koromtól aztán festő. Beadtam kérvényemet a Képzőre, aztán az akkori mesterem - Sugár Gyuszi - tanácsára mindjárt vissza is kértem, és átvittem az Iparra. A Képzőre - gondolom - nem is vettek volna fel, nem tudtam rajzolni. Meg nekem a Domanovszky-Kádár éra nem tetszett, viszont az Iparon az építészek olyan anyagközeli, emberközeli tárgyakkal foglalkoztak, ami tele volt élettel: modern építészet, térszemlélet, színdinamika, műanyag, műhelygyakorlat, statika, világítástervezés. Úgy gondoltam, hogy ez nekem, mint festőnek is nagyon jó lesz. Szerencsém volt.

Bullás János:
Ez a 60-as években történt, amikor erős fellendülés történt a Bauhaus mintájára.

Váli Dezső:
Igen, ezt lehet mondani.

Bullás János:
Ez akkor természetes volt, hogy mindenki az Iparra akart menni.

Váli Dezső:
Lehet, lehet. Az Iparművészeti kiváló iskola volt, az ország legokosabb tanáraival, egyre inkább így látom... egyre jobban örülök, hogy elkerültem a Képzőt... na szóval, diploma után: munkahely, egy idő után mérnöki munkaköröm ellenére sikerült 6 órás munkaidőt kicsikarnom, persze kevesebb fizetésért. Délután festettem, s elkezdtem reklámgrafikát csinálni egy képzeletbeli megrendelő számára. Fejléceket, plakátot, könyvborítókat. Ezeket nagyon szépen bepaszpartúztam, s elkezdtem velük vállalatoknál házalni, hogy én munkát szeretnék, de szabadúszóként. Mindenütt kidobtak. Aztán egyszer Bálint Bandinál összeakadtam egy grafikussal, Muray Robival, aki megnézte az anyagomat - örök hálám - és munkát adott.
Az Autoszervíz '69 kiállítás alkalmából kiléptem utolsó munkahelyemről, dolgoztam vagy 9 napig éjjel - nappal, s abból az ötezer forintból aztán két hónapig csak festettem. Attól kezdve körülbelül ezt csináltam 8 évig. Illusztráció, fotózás, egy cikksorozat a Nők Lapjába lakberendezési problémákról, mikor mi. A szakmámból, bár folytonosan kiállítottam, semmi jövedelmem nem volt gyakorlatilag, 8 éven át - szerencsére.
Hát én ezt az utat találtam, - és túléltem.

Bullás János:
És utána váltás hogy történt...

Váli Dezső:
...anyagilag? 77-ben, már 35 évesen, őszülő fejjel; gondolom az egyetlen belsőépítészként az országban - megkaptam a Derkovits ösztöndíjat.

Bullás János:
Ez volt a váltás, tehát mindenkinek meg kell kapni a Derkovits ösztöndíjat?

Váli Dezső:
Nem, gondolom vígan ment volna tovább, anélkül is. Ahogy öregszik az ember, függetlenül attól, hogy jó festő-e, vagy rossz, azért csak gyakrabban megveszik a képeit, támogatják. Ez így rendben is van. Nagyon fontosak a közepes, sőt a gyenge festők is az ország számára.... Na... a Derkovits-díj nekem nagy könnyebbség volt, aztán, mikor vége lett, iszonyúan megijedtem, mert közben elmaradtak három év alatt a grafika munkák. Azt találtam ki - és el is kezdtem intézni - hogy nekem az Iparon kéne rajzot tanítani az építészeknek, értenék is hozzá, a környéket is szeretem, ott szívesen dolgoznék. Ettől az ötlettől meg végleg megijedtem, hogy ezt a szabadfoglalkozású életformát föladni... hogy ezt se szellemileg, se fizikailag nem fogom bírni. Hogy akkor inkább a másik megoldás; és elkezdtem régebbi képeimet - nonfiguratívak voltak - beadni a Képcsarnokba. Ebből vidáman éltem egy darabig. Hatvanezerért vettünk - adósságra - egy magtárat a Balatonfelvidéken, három évig még autóm is volt. [jav.: 79-től mindig volt] Aztán, azt hiszem, tavaly előtt volt ez a stop, hogy kirúgták az eladhatatlan festőket. Nekem 153 ezer forintnyi képem gyűlt össze, később megérdeklődtem. A két és fél év alatt beadtam nekik 49 képet, állítólag abból egyet adtak el. Jegyzem a dolgaimat, tehát tudom, hogy 4 képet festettem nekik, vagyis annyi volt új, amit beadtam. Az egész egy iszonyú dilemma volt az indulásnál, nyilván ismeritek. Az ember félrehúzta a száját, ha azt hallotta, hogy Képcsarnok, és ha valamire, akkor a munkám minőségére kényes vagyok. De olyan képeket adtam be, hogy mikor - azt hiszem két éve - a műcsarnoki kiállításom volt, szóltam a Vészitsnek, hogy csináljanak a műcsarnokival párhuzamosan egy képcsarnoki kiállítást is a Csontváryban, az elfekvő képeimből. Nekik is kiváló reklám lett volna...
Szerencse az is, hogy kirúgtak a Képcsarnokból, előbb-utóbb elfogytak volna a lassan-festett képeim, és akkor mit csináljak? Kezdjek el mennyiséget termelni?! Azóta megint visszaállt a megbízható anyagi bizonytalanság, és olykor akad valami alkalmi munka. Egy-két napos olcsó munkát már 10 éve se vállaltam el, elvből - csak az időmet viszi el...
Hát valahogy mindig van, tulajdonképpen a szakmámból élek, talán 80%-a jövedelmemnek. Csak kiállításra dolgozom, arra szánom képeimet. Míg a Fiatala Művészek Stúdió-tag voltam, ez évi 15-20 alkalmat jelentett, azóta is évi 10-15, annyira hívnak. Évente 2-3 képet vesz tőlem az állam, főleg ebből élek - darabját tán 20-25 ezerért. Gyűjtő vásárlás műtermemből talán évi 2-3. Igaz, legutóbbi képemért 25 üveg vegyesbefőttet kértem. Mi van még? Most már kerülgetnek német galériások, de ez is problémás. Nem akarom, hogy a jó képeim külföldre kerüljenek. No már most, adjam el a rosszat?! (Ennyi, és nem több a nacionalizmusom) Tavaly is a Nemzeti Galériától csak nagy nehezen sikerült visszaszereznem egy pocsék képemet.

Bullás János:
Tehát lényegében ugyanott állsz majdnem, mint a Derkovits díj előtt? Talán kicsit öregebb vagy és van híred?

Váli Dezső:
Te, nem, nem tudom milyen számot mondtam az előbb, de kb. 80%-ban a festésből meg tudok élni. Ha meg valami nagyobb gond lesz, itt van például most a második gyerek (boldog órák, amikor alattam ecsettel ütögeti a padlót, délelőttönként, amíg festek) ez is pénz, meg mennek föl az árak, a lakásnak is jóval nagyobb lett a rezsije... de én azt hiszem, ha igazán komolyra fordulna a dolog, akkor talán abból a pénzből is meg tudnék élni, amit a szakma ad. Mondjuk 15 fokban festenék, mint régen, és kiiktatnánk a telefont. A múlt hónapban vagy 700 forint volt. Hát... valahogy így, és mindig történik valami. Tavaly életemben először meghívtak egy pályázatra, semmi eredményt nem értem el, de a részvételi díj 8000 forint volt. Vagy tavaly, tavalyelőtt csinálta a Minisztérium, hogy az Országos Kiállítás előtt vázlatpályázatot hirdetett. Az is pénz. Még az utóbbi években is 110-120 ezer forint volt az Alapon keresztül bejövő jövedelmem, esküszöm fogalmam sincs, hogy jött össze. Na, most csökken aztán, de hát... élünk. Nyugodt vagyok.

Bullás János:
És szerinted a mostani végzős pályakezdőknek ugyanazok a lehetőségei, mint neked? Szóval semmit sem változtak?

Váli Dezső:
Egyáltalán nem ismerem a pályakezdők lehetőségeit, de gondolom pár év kínlódás elkerülhetetlen, talán hasznos is, rosta. Én annyival voltam elvben előnyösebb helyzetben, hogy a belsőépítészetet használhattam volna, mondjuk maszek tervezés... de azt elutasítottam, az sem olyan szakma, amit fél fenékkel lehet... tehát maradtam az alkalmi grafikánál. Nem tudom, a ti képzettségetek milyen, hogy tuskihúzót, meg ilyeneket tudtok-e használni. Én az Iparon szerzett képzettségemmel ilyesmihez értettem...

Ádám Zoltán:
Igen, mi tanultunk betűrajzot...

Váli Dezső:
Mondjuk megbíznak egy vállalati levélfejléc megtervezésével, hogy egy ilyen feladatot el tudtok-e vállalni? De talán igen, ha az ízléskultúra megvan, a technikát, csak szorgalom kérdése, azt gyorsan meg lehet tanulni. Tehát a lehetőség megvan, bár úgy tudom, a grafikai feladatok nagyon összeszűkültek a gazdasági depresszióval. És állítólag az Ipari Vásáron is üres színes falakkal dekorálnak, nem úgy, mint 10 éve, amikor ragasztottuk a rengeteg betűt, meg festettük a fölvetített diapozitíveget. Vagyis nem tudom, most milyen munka van, ami alkalmi jellegű, mert nagyon fontos, hogy koncentrálni lehessen a pénzkeresési időszakot. Bár el tudok képzelni olyan alkatú embert, aki képes napi két-három órát, talán többet is, dolgozni, hogy utána fél napot fest. Morandi nyugdíjig tanított. De ahogy látom, mégiscsak gyakoribb az olyan festőtanár, aki nem tudja tartani a minőségét.

Bullás János:
Egy most kezdő a szakmából nem tud megélni?

Váli Dezső:
A szakmából nem. Illetve a Képcsarnok, aki azt a szemléletet kívánja követni, ami most ott van, hát ott zűrök vannak... meg hát vannak ez a társulások. Most látom az újságban, a Gulácsy kört, amiben benne van a Bálint Endre, Szántó Piroska, a Rátkay... el akarok menni megnézni, van egy kiállítótermük. Ja, itt van a hirdetés: Berki Viola, Fejér Csaba, Kántor, Kokas...

Bullás János:
Megnézhetném? Mert mi csak hallottunk róla...

Váli Dezső:
Azt el tudom képzelni, hogy egy alkotóközösség meghív egy fiatalt, akit olyan tehetségesnek tart, vagy megszán - de az csak egy ember, az kevés. Na most a fiatalok alakíthatnának saját alkotócsoportot, de azt hiszem, gyakorlatilag reménytelen. Még ha tőkét kölcsönkapnának is az Alaptól - azt hiszem nem tudnának prosperálni. Az a dilemma, hogy a most végzett mit adjon el?! Kezdjen eladásra festeni? Mi lesz abból?! Én mindig a saját tempómban festettem, általában 30-40 képet kezdtem el egy évben, és aztán néhány évig kapirgáltam rajtuk. Képeim jó része így is gyenge. Két-három évenként aztán ezeket megsemmisítem. No most, ha a képre nincs meg a hozzá szükséges idő, - esetleg évek, ha arra állok be, hogy ennek a hét végére jónak kell lenni, ez olyan deformálódást okoz, ami reménytelen...

Bullás János:
Azt hiszem, itt zárjuk le, köszönjük szépen a riportot.