dátum: 84.04.27.        fájl: c-fajlok-2/c01438-1.htm             C.01438

Élet és Irodalom

Nekem is ingem - magamra veszem

Ha személyesen ismerném Földényi F. Lászlót, akkor az Élet és Irodalomban megjelent (1984. március 30.) Egy hiányzó láncszem recenziónak álcázott elmélkedésének elolvasása után azonnal felhívtam volna telefonon, hogy megkérdezzem tőle: ''Az isten szerelmére! kiket és miket becsmérel ön ilyen nekibúsult igékkel? Ön valóban annyira utálkozik az irodalomtól, hogy képes volt leírni ezt a mondatot - önt idézem - ''A klasszikus magyar regényekben megjelenő élet anekdotikussá és irodalmivá degradálódik.'' (A megvető hang öntől, a kiemelés tőlem származik. - H. G.) Hát ön nem élt még át egy irodalmi művet? Hiszen akkor tudná, hogy az élet művészi ábrázolássá emelkedni, magasztosulni, gyönyörűséggé válni szokott, és nem degradálódni?'' (A kiemelés még mindig tőlem. - H. G.)

Ha az ember már harmadszor is elolvasta Földényi F. László műfajközi írását Vajda Jánosné Bartos Róza emlékiratairól, akkor ugyan még mindig nem tudja, kikre is gondol, amikor sommásan marasztalja el az egész magyar irodalmat, azt azonban mégis megsejti az olvasó, hogy Földényi F. László kizárólag a nyomasztó, rossz közérzetet keltő regényeket szereti. No, persze, ehhez önmagában megtámadhatatlan joga van. De ha nem is látom világosan, hogy kikről szól ez az inkább vitairat, mint recenzió, annyi nyilvánvaló, hogy szerzője nem ismeri el: az irodalomnak nemcsak egyetlen funkciója van. Hiszen nyilvánvaló, hogy az élet komorságait is az írásművészetnek kell megragadnia, de hát az életnek derűje is van! Ehhez szigorúan tilos a magára adó írónak hozzányúlnia? Minden művészet - tehát az irodalom is - egyebek közt arra is hivatott, sőt kötelezett -, hogy a fenyegető, nyomasztó, gyakorta igen csúnya valóságból a lelket kiemelje a szépség mennyországába. Mert minden rútban benne rejtőzik a szépség lehetősége és ígérete. Ahogy kihámoztam a pszeudo-recenzióból, Földényi a néhai Vajda János néhai feleségének vallomásait azért tartja nagyobb alkotásnak a hivatásbeli írólángelmék remekműveinél, mert nyers, ide-oda kapkodó, megszerkesztetlen, és kizárólag az élet gyötrelmeiről számol be. Sajnos ezzel a jellemzéssel a kritikus le is beszélt engem - és alighanem a legtöbb olvasót -, hogy kedvem legyen elolvasni ezt az irodalomtörténeti dokumentumnak bizonyára nem is érdektelen emlékiratot.

Persze, én, mint író is, magamra értettem a megrovó szavakat. Szeretem az anekdotisztikus művészi megoldásokat is, szoktam írni anekdotisztikusan is. Szeretem a cselekményes történelmi regényeket is, szoktam írni ilyeneket is. Nos, Földényi szerint a minálunk fejlettebb (!!!) nyugati olvasó egy magyar regény olvastán még csak el sem mosolyodik, még kevésbé rendül meg a sorsharagtól, ha mi ábrázoljuk. Nos hát én nem ismerem írótársaim külföldi fordításainak statisztikáját, de tudom, hogy egyre többünket egyre nagyobb példányszámban olvasnak keletre is, nyugatra is. A saját statisztikámat azonban ismerem: Az írástudó című történelmi regényem németül (nyugatnémetül is) az ötödik, a Milétoszi hajós című regényem a hetedik kiadásnál tart. El tudom képzelni, hogy mégis akadt a sok burkus között egynéhány, akit érdekelt is, amit olvasott, sőt a túl kerek anekdótisztikus mozzanatoknál még ''el is mosolyodék.''

Nagyon kérem Földényi F. Lászlót, hogy tetszése szerint olvasson annyi nyomasztó, sőt unalmas könyvet, amennyit csak lelke kíván, de ne akarjon lebeszélni sem engem, se mást, az igazi, az értő módon formált szépirodalomról, vagyis a szép irodalomról.

Hegedűs Géza

Válasz Hegedűs Gézának

Az irodalomban valóban nem marad érintetlen az élet. Ha a Teremtés árnyékában az író veszi a bátorságot, hogy maga is teremteni kezdjen, valami menthetetlenül megsérül. Az írók természetesen mindent elkövetnek, hogy ezt leplezzék: az anekdotizálás, a látványos megoldások hajszolása vagy a szándékolt könnyedség egyaránt a titkolt hiúságról árulkodik. Hiszen nincsen olyan irodalmi alkotás, amelyben nem degradálódna a létezés. Ha az irodalomban az élet valóban ''emelkedne'' és ''magasztossá'' válna, akkor tolsztoji tehetséggel sem kellene rendelkeznie az íróknak, hogy megelőzzék Jézus Krisztust, akinek köztudottan nem mindig sikerült a ''szépség mennyországába'' emelnie a lelkeket.

Aligha véletlen, hogy a legnagyobb írók kényelmetlenül érezték magukat az írói szerepben: az alkotás (teremtés) született kényszere és a létezéssel szembeni érthető restelkedés feloldhatatlan ellentéte megakadályozta, hogy ''hivatásbeli'' írónak tartsák magukat. S nemcsak Céline-re, Kafkára, Genet-re vagy a művészettel szemben mélységesen gyanakvó Thomas Mannra vonatkozik ez, hanem a derűs Tolsztojra is, aki nem csupán a létezés elrontásának elrettentő módját fedezte fel a művészetnek a jézusi szereppel való hivalkodásában, de - nem véletlenül - a világirodalom legszomorúbb és számomra legnyomasztóbb regénybefejezését írta meg a Háború és békében.

Egy regény mindig többről szól, mint azt cselekménye sejteti, és annál hitelesebb, minél erősebben érzékelteti a feszültséget, amely az írói teremtésből következik. Az írói becsvágy, (amely nélkül nincs alkotás) kénytelen azt xxxtelni, hogy a létezés mérhetetlenségéből alig-alig tud valamit megragadni. Ez egyszerre mulatságos és szomorú, miként Cervantes regényében is a derűs történet mélyén ott lappang a létezésre vonatkozó melankólia.

E feszültség természetesen nyomasztó, de legalább hiteles, az emberi élet alapvető feszültséggel, a teremtői és teremtményi lét feloldhatatlanságával egynemű. Az általam ''becsmérelt'' regényirodalomból ezt hiányolom. A Jókai-Mikszáth típusú regények végső fokon rendkívül hiú alkotások: már-már jézusi önérzetet árasztanak magukból. A félreértés elkerülése végett: nem a korabeli magyar viszonyok iránt érzéketlenek, hanem azáltal, hogy a történelmet a pátosszal, az életet a kalandossággal, a sorssal való szembenézést a zúgolódással cserélik fel, magával az élettel szemben árulnak el felületességet. Egy regény attól jó, ha szavakba foglalható cselekménye összhangban van a másodlagos teremtéssel járó, szavakba nem önthető bizonytalansággal; a magyar regény klasszikus, mai napig tartó vonulata azonban mintha erről nem venne tudomást.

Irodalmunkat természetesen nemcsak ez jellemzi: Kemény Zsigmond, Németh László vagy Ottlik Géza művei is magyar regények, mégsem tévesztik össze a végzetet a mindennapokkal, különbséget tudnak tenni az alkotás és az elegancia között - bár ezt statisztikailag nemigen lehetne bizonyítani. És nem is feltétlenül nyomasztóak: az anekdotizmus és kedélyesség sivatagában számomra legalábbis ők jelentik az oázist.

Földényi F. László

            (F.F. L. jó! 1984)