dátum: 85.08.17.        fájl: c-fajlok-2/c01613-1-1.htm                      C. 01613-1 - 1613-17

György Péter interjúja Váli Dezsővel / magnóval
(A finn Taide-ba írt cikk alkalmából
85.8.17. V. műtermében.)

G.: Én azt a kérdést szeretném először föltenni, így magnó előtt, hogy mi indíttatás, hogy az évekig csinált zsidótemető fotókból - festmények és rajzok születtek? Az áttétel indoka?

- Ez két mondatban érdekel vagy tízben?

G.: Tízben.

-: A dolog a következőképpen történt. 83-ban vagy háromnegyed évig nem tudtam festeni. Az új szoba építkezése miatt, meg a régi zsidó temetőkről a Corvinának fotóalbum készítése. Éppen tele voltam a témával, hiszen előtte hónapokig fotóztam, - és amikor télen elkezdtem újra festeni, bejött ez a szokásos iszonyú ijedtségem, hogy lesz-e témám. Én az ilyen pauzákat mindig nagyon nehezen viselem el. És a szakadékba ugrás lendületével elkezdtem egy nagyon vörös, nagy ecsetvonásos lendületes kétméteres képet, aminek egyetlen értelme volt, hogy átszakítsam azt a szűzhártyát, ami... akkor ez a kép tetszett, és jókedvűvé és bátorrá tett, és akkor hogy most bármit, de lendülettel el kell kezdeni. És volt egy délutánom - hála Isten az ilyen pillanatok technikailag mindig teljesen elő vannak készítve - volt megfelelő, lealapozott lemezem, minden egyéb, és fene tudja miből adódóan, nem tudom, mi az ördög emlék hozhatta ezt, hogy elkezdtem ezt a Golgota képet, egy halvány homokszínre lealapozott lemezre fekete tubussal rajzoltam föl - másfél méteres volt -. Ez a lendületesség - életemben vagy négy-ötször vettem elő - ez mindig előjön, de azt hiszem, nem az én utam, de bizonyos periódusokban mintha szükség lenne rá. S akkor ezt megcsináltam egy fél óra alatt - mert egy ilyen rajz egy fél óra, akkor ettől féktelen bátorságot kaptam arra a délutánra, s akkor csináltam még egy rajzot, arra nem is emlékszem, mit, meg még egyet, szóval három másfél méteres képet rajzoltam egyetlen lendülettel. A második után fölhívtam egy barátnőmet (SNK), hogy most azonnal jöjjön ide, mert itt most valami történik, és legyen itt, hát - őrizze az életemet. Nem volt rá ideje, mert azt mondta, hogy dolgozik. Ettől dühös is lettem, meg sajnáltam is magam, és ez még lendületet adott, és akkor a harmadik rajz egy zsidó temető lett. Mert éppen egy fotó - a fene tudja - előttem volt. Akkor rájöttem, hogy a valóságos zsidó temetőkben van nekem egy olyan enteriőrélményem - azt hiszem, ez így van - talán csak tudat alatt - ami mindig halálosan érdekelt. A belsőépítészetben is. Egyszerűen berezeg egy műszer, megszólal egy csengő, mikor olyanfajta enteriőrélményem van... egy szobának egy sarka, egy fotón látok egy épületet, vagy egy temetőben egy olyan részletet, ahol félig zárt tér van. Azt hiszem, mert ilyenben szeretnék mindig élni.

G.: Ez olyan mondjuk, mint a kékkúti udvarotok?

- Azt annyira nem szeretem, de mondjuk mint a kékkúti padlásnak a világosabb fele. Nem körülírható. De valóban úgy, mint a szeizmográf... szóval valami zene megszólal. Azt hiszem, egyébként ez a tehetségnek a lényege, hogy egyszerűen világosan olyan jelek vannak, amik nem kódolhatók. Nem előállíthatóak. Csak megtalálható, és annyi, hogy hallom. Valami történik, szóval én azt nem tudom előállítani, soha. Valami megtörténik, és akkor megkapom a szagot és én csak azt igyekszem befejezni. Tipikusan van egy megtalálás előtti és utáni állapot a kép csinálása közben. A kép elején nekem nincs ötletem.
Na szóval - akkor ez bejött, és mivel szeretem a monotonitást és a rendet, akkor kitaláltam ezt a 60x60-as méretet, és akkor elkezdtem ezt szériában gyártani, mert akkor evvel magamat bátorítottam. Akkor ennek jött egy pokoli lendülete, és - emlékszem - ez volt az elsők jellegzetessége, az első vörös kép zagyva bolondozása bátorságával elkezdtem narancs-vörösöket használni. Ez volt az első jellegzetes egység. Így indult. Tulajdonképpen mostanra érett meg. Hogy megpróbáljam a saját színvilágomat és saját tér- vagy képszerkesztési szokásaimat és rutinomat visszahozni. Félig tudatosan, meg hát errefelé is mozog az egész.

G.: Visszahozni ezen a világon belülre...

-: Ezen a motívumrendszeren belül. Tehát figurális, vagy hogy lehet nevezni - tematikus képeken belül azt a kompozíciós elvet, ami egyszerűen... például nálam az, hogy a motívumok mindig kilógnak a képkeretből, szóval ki vannak centrifugálva a perifériára.

G.: No most van itt egy őrületes különbség, hogy te hosszú éveken keresztül - hogyha témáról van szó, ez a téma mindig absztrakt volt.

-: Igen.

G.: De az is téma volt. Visszamentél vagy átmentél egy határon, és egy nagyon is jól azonosítható témát találtál.

-:Igen.

G.: Ez a határ az absztrakció és nem absztrakció között számodra érzékelhető volt, vagy fontos - szóval lényeges része volt az egésznek?

-: Én szívesebben vettem volna, ha ezt a határt nem lépem át, mert megszoktam a nonfiguratívot, és egy kicsit szándékosan is bekötött szemmel és fülekkel, de nagyon igyekeztem benne hinni.

G.: Miért?

-: A fene tudja. A Rothko, az biztos, hogy zseni. De ezenkívül nonfiguratívban be kell vallanom, hogy elsővonalbeli - legmagasabb képet nem is tudok megjelölni. Mert Klee soha nem nonfiguratív. De a saját képeimnél berezgett néha a műszer, tehát egyszerűen a Rothko és a saját néhány képem alapján én ebben biztosan hittem, ebben az útban - és aztán az ember ezt 14 év alatt megszokja. Egyébként - várjunk csak. Amikor 10 évvel ezelőtt egy nonfiguratív sorozatom elkészült, azokat én a padlószemét fotóimból csináltam. Az végül is tökéletesen tematikus volt, csak rejtve. És az évekig tartott. Valljuk be, most jövök rá, hogy a 80-as évek elején megcsináltam a Hajóút Kréta felé-t...

G.: Igen, emlékszem rá.

-: Hát tulajdonképpen az is az eltépett újságpapíroknak a formavilága. Onnét tisztult le, vagy üresedett ki... És most egyszerűen itt állok alázatosan a két part között lebegve, a szakadék két partja között, és nincs semmiféle elvi döntés. Hála Istennek, hogy nincs. Hogy itt most a tematikus és a nonfiguratív hogy alakul az életemben, vagy...

G.: Na várjunk csak. Nonfiguratív képek voltak hosszú évekig.

-: 14 évig...

G.: ...borzasztó költői címekkel. Erre majd mindjárt visszatérünk. Most vannak figuratív képek, és eltűntek a címek.

-: (nevetve) Igen, hát el...

G.: Hát ez érthető. Akkor visszamenve odáig, hogy mondjuk a Hajóút Kréta felé... szóval hogy neked mindig nagyon artisztikus és elegáns címeid voltak... Hogy ez miért kellett? És hogy nem ugyanolyan téma iránti vágy volt-e, mint amit most végül is megtaláltál a sírkőben?

-: (nevetve) Jaj, de jó!

G.: Érted, szóval ezek végül is egymásnak az inverzei...

-: Jó! Nagyon jó! Fogalmam sincs, hogy itt most pontosan mi van, illetve ezt nem gondoltam végig. Nekem már 10 éve szólt egy ismerősöm, a Mácsai István, hogy itt vannak ezek a rossz nonfiguratív képeim, és ehhez adom azokat a gyönyörű költő címeket, ami teljesen méltatlan szituáció. Én ezt azóta tudom, és gondolkodom rajta. Na most a képcímadásra van nekem egy elegáns gondolatmenetem, ami azt mondja, hogy a festő nem köteles tudni azt az információt, amit átad. Szavakkal és tudatosan. Ez nyilvánvaló így van. Az Egry József satöbbi. De az is nyilvánvaló, hogy egy kép annak ellenére, hogy totális, teljes világ - a világ körülöttünk 360 fokban terül el - a kép mondjuk ebből 5 fokra világít rá reflektorral. Amit a festő nem tud beazonosítani. De a festő körülbelül tudja, hogy egy lírai képe mondjuk nem a forradalom kitöréséről szól, tehát valamit mégiscsak tud. És én azt mondom, hogy azt az 5 fokot nem tudom, de 30 fokot be tudok határolni, és én ezen belül adtam egy parabolát. Ez volt a cím. Tehát lényegében az én -meleg érzelmes lírai- létemről van itt szó, és úgy gondoltam, nem hazudok, mert ezen, a cím által megadott 30 fokos spektrumon belül van az én képem.

G.: Te úgy gondoltad, hogy a cím segíti a nézőt annyiban, hogy az érzelmeidről vall.

-.: Illetve arról a világról, ami én festek, szavakban körülbelül ugyanazt mondja el...

G.: Szóval intencionáltad nagyon erősen a nézőt.

-.: Igen, avval a tudott, vállalt vagy nem vállalt veszéllyel - de végül is soha nem a nézőt néztem a címadásnál, hanem magamat - hogy esetleg fellengzős vagyok, vagy a képből kibújva, amit nem tudok ott kifejezni, azt próbálom itt még mellétenni. Ez egy sánta dolog, amiről úgy gondoltam, hogy összességében még így is működik. Meg hát- őszinte volt.

G.: Várjál, én nem azt mondtam, hogy nem működött? Én azt mondtam, hogy roppant jellegzetes.

-.: Nem tudom. Végül is, szeretek szavakban is gondolkodni. És ezt a területet így kiéltem. Mindig fölmerül a kérdés, hogy méltánytalan volt. Hogy nem volt jogom hozzá. Hogy etikailag nem volt jogom hozzá. Ezekhez a nagyon szép címekhez.

G.: Most nem elképzelhető-e, hogy az a vágy... most pimaszul fogalmazok...

-.: Nyugodtan!

G.: Amit nem sikerült belefesteni a képekbe, csak megnevezni, azt most - elképzelhető - hogy a téma megtalálása által sikerül majd most belefesteni... Most lesz egy kiállításod a Csontváryban. Most ott a képeknek mi lesz a címével?

-.: Na várjál, ez két kérdés. Én nem hiszem, hogy ezek a képek jobbak, én nem hiszem, hogy többet bele tudok tenni az egyéniségemből. És ez a lényege. És ez aztán, hogy címben hogy alakul az tulajdonképpen másodlagos kérdés. Na most a Csontváryban most úgy fog alakulni, hogy Isten tudja miért- eddig nem rúgtam föl ezt a
(magnókapcsolgatás itt)
Ja a címek. Nem tudom, ilyen a gondolkodásom, hogy valamit megtalálok, és elfelejtek rajta  később korrigálni- egyenlőre úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos ezeknek a képeknek azonos címük legyen. Hogy ez jelezze önmagát, hogy ez egy sorozat. És ezért ''Régi zsidó temetők'' minden cím. És alatta már csak egy azonosítási alcím van. Ami sokszor keservesen kitalált, buta, ''narancs'' meg ilyesmi.
Nem tudom. Ennél okosabban nem tudom megoldani, mert lehetne önálló címet adni, de mit adjak, van itt most már vagy 40 kép ugyanerről a témáról. Na most legszívesebben adnám az opuszszámukat, de azt Rothko kapcsán tudom, (rájöttem), hogy nem lehet egy képről úgy beszélni, hogy ''numero tizenöt''. Ez így kiesik a kultúrából. Nem lehet beszélgetni róla. Hogy: ''nekem tetszett a tizennyolcas kép''. A Sugár Gyuszinak volt még egy ötlete kép címadás ügyben, 10-15 évvel ezelőtt beszélgettünk erről, azt mondja, az új Chevrolet márkára azt írják , hogy Impala. Tehát adnak egy fantázianevet. Egy beazonosítási nevet.

G.: Te is tudod, hogy visszajöjjek az autókra, hogy amikor a Fiat egy radikálisan új dolgot indított be, akkor azt egyszerűen elnevezte UNO-nak.

-.: És az mit jelent?

G.: Hát hogy egy

-.: Aha, aha.

G.: Tudod,, hogy ők most teljesen újat kezdtek- ilyen kocsija van a Kendének. És már volt ilyen meg olyan Fiat, a túró se tudja...

-.: Persze. Jó! Szellemes! Jó. Hát mindegy. Félek, hogy negyven képnek nem tudok karakteres címet adni, ha nem ezt az utat választom. Szóval ez a legegyszerűbb.

G.: Én ezt csak arra mondom, hogy elképzelhető, hogy van a kultúrában, a te kultúrádban egy olyan pont, amikor nem kell címet adni, tehát a radikális újrakezdés pillanatában kimondhatod azt, hogy ''egy''

-.: Jó, de ez negyven.

G.: Na jó, de-

-.: Nem tudom, mennyire új ez az egész.

G.: Na most menj vissza egy pontig a kezdetén. Végül is volt a fejedben körülbelül tízezer felvételről emléked.

-: Igen. Kétezer-ötszáz

G.: Őrületes. Szóval egy elmondhatatlan szám. No most ebből elkezdted kiválasztani, hogy megleld a saját monotóniádnak, biztonságodnak az utat...

-.: A fotókat kiválasztani?

G.: A témákat.

-.: A témát én a fotóról vettem.

G.: Melyik fotót választottad, milyen alapon? Konkrét fotónak a földolgozásai, vagy pedig áttevések? Milyen alapon hívtad elő az emlékezetedből, hogy melyik fotóra lesz szükséged..., ahogy megteremtetted azt a tíz alapstruktúrát, ezt hívom én monotóniádnak, csak összehúztad a szemedet és nem értetted... holott te mondtad az előbb, hogy neked arra van szükséged, hogy megleld a...

-.: a monotóniát. Az utamat. Én nagyon egyszerű utat keresek.

G.: Igen. Tehát azt, hogy arról van-e valami emléked, hogy hogyan választottad ki azt a mondjuk tíz alapmotívumot... a kétezer-ötszázból?

-: Te, először is csak úgy száz fotónagyításom van itthon, vagy pár száz, szóval gyorsan átlapozható. Na most ugyanúgy megszólal a Geiger-Müller, szóval csengetést hallok, mikor egy bizonyos elemre ránézek; és ez kétféle helyen szól. Az egyik, hogy egyszerűen olyan a kövek mérete, szóval kompozicionálisan, hogy nagyon könnyen áttehető az én szokványos arányrendszeremre. Egy kompozíciós sémát, egy rácsot lopok el, a másik pedig, az a ritkább, amikor olyan a hangulata, ahol a legmelegebb a szívem közepe, ez a bizonyos enteriőr-érzet. És volt egy két ilyen is, ezekkel gyengébben is jártam, azt hiszem... És így pörgettem, szóval egymás után átnéztem vagy harminc fotót, egy perc alatt kiválasztottam tízet és például tavaly levittem Szigligetre, hogy ezeket fogom rajzolni, - vagy harmincat. Tökmindegy. Ez egyszerűen egy technikai segítség, kalapácsnyél, hogy megfogom: melyik a jobb.

G.: Akkor már a fotót abból a szempontból nézted, hogy a festésnél melyik lesz a jobb?

-.: Persze. Kizárólag.

G.: Tehát, mondjuk ki azt, hogy melyik-melyik kép mit jelentett, hogy csak a festészeti témaként való felhasználás szempontjából volt releváns, hogy ilyen pimaszul... bölcsészeti nyelven fejezzem ki magam.

-.: Nem is értem.

G.: Tehát az, hogy mi volt a képen, mi látható, az téged egyetlen szempontból érdekelt, a festmény szempontjából, függetlenül...

-.: Persze. Tehát nem tematikailag. Persze. Szó sincs itt róla, hogy bármiféle ideológiai... vagy egyéb-

G.: No most azért mellékesen megkérdezem, hogy az ideológia- amiről tudom, hogy szó sincs-...

-.: De van szó...

G.: Hogy te keresztény ember vagy, aki zsidó képeket fest. No most nem arról van szó, hogy a világ megkérdezi tőled, hogy ez micsoda, hanem hogy te megkérdezed-e magadtól, hogy ez micsoda...

-.: Igen, igen. Ez egy szerencsés egybeesés, ami lehet, hogy nem véletlen.

G.: Deske, én olyan szerencsés egybeesést még nem láttam, ami véletlen-

-.: Helyes, helyes. Végül is nekem csak zsidó mecénásom volt az elmúlt 25 évben, de az viszont több. Mindig irigyeltem a zsidók tehetségességét, és ha nem lennék intelligens, akkor filoszemita lennék, egyszerűen. Tehát itt egyfajta szimpátia benne van, ehhez járult az, hogy ahogy ezeket a temetőket néztem: a művészet oldaláról bejött, hogy ez egy tiszta és nagyon értékes kultúra, különösen aztán kontrasztjában a keresztény temetőknek. Kultúra, szóval egy borzasztó szellemi érték, ami megrázó volt, és plusz szakmailag, művészetileg egy olyan érték, olyan plasztikákat láttam, ami megrendített. És ez időben kifejtve, hiszen ez több évig ért. És most jövök rá, hogy ez a harmadik, ez az enteriőrélmény, aminek az egészhez, se a művészethez, se az ideológiához semmi köze, időnként az is bejött. Ehhez, hogy témahiányban szenvedtem, és nagyon féltem, és talán tudatosan is - meg kéne nézni a naplómat, hogy ezt akkor tudtam-e már, vagy csak egy-két hónappal később -, hogy nagyon lefáradtam a nonfiguratív képeimmel, és az ismétlés veszélye nagyon fönnállt. Tehát végül öt motívum idelökött.

G.: Van egy Hasszid legenda arról, amit elmondtál, hogy a nonfiguratív képeid lefáradtak, és mindjárt rájössz, hogy miért mondom. Ez úgy szól, hogy a cár meglátogatja a hadsereget és azt mondja a tábornokának: Na, Movid, lángol még a vér? És erre azt mondja az öreg tábornok: nem Felség, a vér nem lángol, a szolgálat lángol. Érted, hogy mire mondom: Te 14 éven keresztül festetted a nonfiguratív képeket, és az utolsó években a szolgálat lángolt-

-.: Te, az nagyon hamar... vagy... na várjál. Igen, de ugyanakkor tudtam, hogy az utolsó éveim legjobb képei a legjobbak.

G.: Én nem azt mondtam, hogy a szolgálat lángolás...

-.: Te várj! Én most se hiszek jobban a szakmámban. Ettől, hogy tematikus lettem...

G.: Ezt akartam kérdezni, hogy megváltozott valami a festészethez való viszonyodban...

-.: Nem, nem. Tehát az a kicsit... na várj, akkor mi a festészethez való viszonyom: nem érzem nagyobb világi hatalomnak a festészetet és nem érzem magamat tehetségesebbnek. Nem érzem, hogy én most ettől jobb képeket fogok csinálni, nem is hiszem. Tehát semmit nem fordított pozitívra. Pozitívra fordította azt, hogy most nem kell hál' Istennek témán gondolkoznom, és hogy ez a megkezdett sorozat rálökött egy útra, mint egy lendkerék. Egyszerűen most könnyebb továbblépnem, pillanatnyilag. Fogalmam sincs, hogy merre gurul ez, hogy ez zsákutca-e, a nonfiguratív...

G.: Miért is festesz te?

-.: Mert itt vagyok a legtehetségesebb, mert ezt tudom.

G.: Várj, kanyarodjunk vissza. Elvégezted az Iparművészeti Főiskolát...

-.: a belsőépítész szakot. De festőnek indultam, még a főiskola előtt. Én festő akartam lenni. Az Iparra mentem, mert egy szombat délelőtt mesterem (Sugár Gyuszi, 1961.5.) azt mondta, hogy nem fognak fölvenni a képzőre, és nagyon rossz a képző most, kerüld el. És aznap délelőtt átvittem taxin az Iparra a papírokat. Azt mondta, van egy szak, a belsőépítészet, ahol mai anyagokkal foglalkoznak, színelmélettel, anyagtannal - a 60-as években ez modern volt. Egyébként az ország legokosabb emberei tanítottak, állítom. Szóval soha semmi huston-i vagy nem tudom mi képzést én nem irigylek. Egy igazi elitképzés volt. És szándékkal- utóbb be is vallotta egy tanár (Jánossy Gy. ép.) - hogy túlképeztek minket. Nem a feladatunkra csak. Szóval ez zseniális volt. Én előtte is festő akartam lenni, a közepén nem, mert belegabalyodtam, de előre leírtam a naplómba, hogy erre vigyázni kell - és a végén visszacsapódtam. A diplomaévben már újra festettem minden délelőtt. Kaptam egy külön engedélyt, hogy ne kelljen a Főiskolára bejárni, mert a szerelmem ott ült mellettem, akitől elbúcsúztunk. És erre volt külön egy tanári értekezlet, hogy mit csináljanak velünk. Szóval kaptam egy be-nem járási engedélyt, délelőtt festettem, délután csináltam a diplomámat. Nagy ambícióval azt is. Hát ennyi. Ja, válaszoltam a kérdésedre?

G.: Nem, nem. Hogy miért festesz?

-.: Ja igen. Hát... én nem akartam lenni semmi gyerekkoromban, nem találtam semmit, úgy vittek pályaválasztási tanácsadóra érettségi előtt, aztán megtaláltam a festést két nap alatt...

G.: Gimnázium alatt nem festettél, csak sportoltál?

-.: Nem, nem. Igen. Nagyon szellemi érdeklődésű voltam, úgyhogy ez a megközelítés jó volt, hogy sportoltam, bár egyébként aktívan sportoltam, versenyeztem. De kifejezetten szellemi érdeklődésű voltam, szóval ott izzott át az életem, azt hiszem így van. Nem, a festést egyszerre találtam meg, ezt egyszer elmondhatom neked, most, nem tudom, ez nem tartozik ide... ez még öt mondat lenne, hogy hogyan... és akkor fölizzott, hogy ezért érdemes élni, és hát semmi, hogy ez, hogy ezt akkor megtaláltam, ez bennem maradt. Bennem maradt, amikor a diploma után újra el kellett dönteni, amikor a Finta mellett így nagyon elegáns építészmunkahelyre kerültem, ahol egy biztos, tiszta építészkarrier várt rám, hogy, nem- ennek ellenére nekem mégis a festés... és azontúl- hát Isten ments, hogy nekem most évenként dönteni kelljen. Azt hiszem alkatom szerint legszívesebben fotóriporter lennék, mert az a felületes, és gyors, és gyors eredményeket hozó rohangászós munka.

G.: Akkor kérdezek még valamit. Kiket tartasz jó festőnek Magyarországon, ma.

-.: Hú, te arról van egy listám, hogy kiket tartok magamnál jobbnak, két éve...

G.: Azt tudom, emlékszem, egyszer arról beszéltünk, azt megmutattad. Arra emlékszem, hogy 18-ik vagy 14-ik... voltál.

-.: Igen, vagy három éve... Mi a kérdés? Hogy kit tartok most jó festőnek? Legjobbnak Vaszkó Erzsébetet, persze Bálintot, Barcsaynak azt a 60-as évek közepén... élőkről van szó ugye?

G.: Igen. Jó. Ennyi nekem elég is, mert ez... ezektől tanultál valamit? Függetlenül attól, hogy jóba voltál velük, vagy nem.

-.: Biztos, hogy mindenkitől tanultam, akit megfigyeltem, Bálintra mondták is, hogy hasonlítanak a dolgaim, tehát nyilván nagyon hatott rám vagy 15 évvel ezelőtt. A Barcsaynál érdekesebb a dolog, mert a Bálinttól nyilvánvalóan tanultam, én vagyok ezt megítélni nyilvánvalóan a leginkább vak, de biztos nagyon... nagyon szerettem, egy pár képe nagyon mélyen belém ivódott, és nagyon ott volt, amit én a festészet lényegének tartok, azt vetítettem bele. Ma már sokkal kevésbé érzem. Csak nagyon kevés képénél: a Szomorú história négy képben. Az az a kép, amit én valaha mindig meg szerettem volna festeni, az biztos.

G.: Én ezt azért mondom, Apó, mert azt hiszem, hogy a Bálintra feltétlen jellemző az - borzasztó fontos, amit mondtál magadról, vagy a festőről - hogy a festőnek jogában áll olyan dolgokat közvetíteni, amiről valójában kevesebbet tud, mint amit átad nekem, amiről egyszerűen kevesebbet tud, mint én vagy másvalaki... esetleg...

-.: Igen, ő se tudja, hogy mit közvetít...

G.: No most ez a fajta - vak tyúk is talál szemet, szerencse elvű (hogy egészen pimaszul fejezzem ki magam)... és ugyanakkor önironikus festészet, ez a Bandira borzasztóan jellemző...

-.: Jellemző, de ez tévedés, ez a gondolatod lényegében, szerintem, mert itt nem véletlenszerűségről van szó, hisz mindig és mindenki sokkal többet ad át, mint amit tud, tehát ez mindenkire jellemző. Az Altamiráról nekünk ma van új megfigyelésünk, és valóban új. Mert mi mások vagyunk. De azt akkor valahogy beletették, benne van...

G.: Aki igazán festő...

-.: Persze, a magasművészet

G.: Szóval az előbbi mestereknél tartunk, mondjuk a Mácsay semmit nem ad át... Mindent átad abból, amit tud, és semmit nem ad át abból, amit nem tud.

-.: Lehet. Ebbe ne bonyolódjunk bele, mert ebben nem vagyok biztos. Nem tudok erre gondolni most, mert ez egy nehezebb kérdés nekem. Tudniillik a művészet befogadásról van egy elméletem, ami azt mondja, hogy mindenben van igaz információ, és nem érdekel a minősége - engem, speciel, saját magamat, - hanem azok az igaz és fontos információk érdekelnek, ami benne van. És én a Mácsaytól is kapok igaz és fontos információkat. De a festő egyszer a kultúrából, egyszer a saját tudatalattijából - ezt most nem tudom jobban pontosítani -, meg nem is olyan fontos ezek után - az agya, vagyis a tudata megkerülésével letesz információkat. Tehát mindenkor vak tyúk. Lényegében. És ez nem egy egyedi eset, nem a Bálint... tudod?!

G.: A Rothko? Attól tanultál?

-.: Te, biztos!

G.: Azt nagyon megnézted!

-.: Megnéztem! Nagyon korán láttam. 958-ban szerettem meg Rothkot.

G.: Akkor én 4 éves voltam.

-.: 42-ben születtem, akkor én 16 éves voltam. Életem egyik fontos képélménye volt Rothko, meg Klee-nek a Seefahrer képe.

G.: Hol láttad?

-.: Egy vidéki papnál a Knaur lexikonban. Rothko: megnéztem, nyilván tanultam tőle. No most ez a tanulásnak a másik formája, hogy csengetés volt. A Rothkonak olyan élménye volt, mint az anyaméh. Hogy én mindig ott szeretnék lakni. Ez csak az egyik fele a szakmának. De itt ez csengetett. Azért mondtam a Barcsay a 60-as évek közepén egymás mellé tett háromszínű kockát, az is ilyen csengetés volt.

G.: Most akkor kezdünk valamihez megérkezni. Mert amit most mondasz, az anyaméh, tehát egy istállómelegről...

-.: Igen, a Pilinszky szava, igen- ólmeleg...

G.: Hogyha összevesszük azt, amit beszélünk a képcímeidről...

-.: Azt szeretném mindig leírni, azt írom mindig körül...

G.: Ha összevesszük azt hogy, hogy amiket most tudunk... hogy ezek a szürke vagy időnként beszínesedő, de valójában az én vizuális világomban kizárólagosan fekete-fehér zsidó temetők elmondhatatlanul megszínesednek, megtelnek gyümölcsfákkal, amit én mindig ilyen Janus Pannonius élményeknek hívok. Most nem a lila képről beszélek, ami pop art, hanem a posztnagybányainak becézett őszi avaros képről. (A/84/37; A/85/03) Én azt gondolom, hogy abban egészen vicces helyzetben vagyunk, és - és ez furcsa, mert te már most vakarod a fejed, már most előre nem tetszik...

-.: Nem, nem, gondolkodom. Lassan gondolkodom...

G.: Hogy valójában a te festészeted az egy igazi humanista festészet.

-.: Hát?! Ha van más is?! Most ezek az új popok talán...

G.: Annyiban van más, hogy pontosan a Pilinszky korában van az Adorno, aki...

-.: Nem tudom, hogy ki.

G.: Teodor N. Adorno egy német zsidó... aki azt mondja ugye, hogy ebből a művészetből ki kell vonni ezt az istállómeleget, merthogy Auschwitz után ez már nem alkalmas.

-.: Ja?!

G.: Hideg, becsületes, tehát a negativitás révén kell igazságot adni... Ő egy zeneesztéta volt, és hogy értsd, a dolog a Webernre épült, a Schönbergre, a bécsi zenére. No most valószínű- a Schönberget valószínűleg hallottad...

-.: Webernt jobban...

G.: Arra valóban nem jellemző az istállómeleg még annyira sem, mint Bartókra... tehát ez volt ugye a hamis közvetlenségnek, a világgal való megbékélésnek a felmondása. Mondván, hogy egy nagyon meleg és humánus festészet.

-.: Aha, hogy ma már az hazug...

G.: És egész egyszerűen lehetetlen, mert a világban nincs béke.

-.: Igen, igen. De hát bennem béke van.

G.: Én nem azt mondtam, hogy akkor ne fessél humánus... ha benned béke van., akkor békét kell festeni. Kit ismersz még festőt, a Vaszkót? Én azt úgy ismerem, mint egy békés festőt...

-.: Azt nem tudom. Nagyon drámai. Lehet, hogy békés... De hát mi az hogy békés?! Én békés vagyok?! Én nyugtalan vagyok, voltam egész életemben, 40 évig.

G.: Én béke alatt nem az elhülyült nyáladzást értem a padon, a Vaszkó esetében, hanem a Vaszkó kiállításáról én azt gondoltam, hogy világosan egy remény árad belőle, az, hogy a festészet: van.

-.: (nevet) Ez nem lenne nagy dolog, hogyha a festészet lenne... ezt nem érdemes fölírni a falra, hogy van festészet...

G.: Miért?

-.: Mert ez nem fontos dolog.

G.: De! Akkor másképp fogalmazunk. A Vaszkó-kiállításról én avval az érzéssel jöhettem el Szentendréről, hogy ez fontos.

-.: Ja, hogy EZ a festészet van. Mert önmagában a festészet nem fontos.

G.: Hogy a Vaszkó-féle festészet, amit ez a nő tud, az fontos. Szóval egzisztenciális kérdéssé sikerült tennie azt, hogy a fekete, zöld, sötétkék foltok rendje hogyan...

-.: Igen. De várjál. A Vaszkó fontosat mond. Ezt mondod?

G.: Látod, milyen csapda, amit mondasz? Mert az előbb te azt mondtad, hogy neked a Mácsay is mond valamit, és mindegy, hogyha te egy információt kiszedsz...

-.: Igen.

G.: És most a Vaszkóra is azt mondod, hogy én azt mondom, hogy a Vaszkó mond valamit - holott én azt mondom, hogy amit a Vaszkó mond, azt csakis és kizárólag a festészet által mondja, tehát festi. Tehát vannak bizonyos dolgok, amiket már nem lehet a Mácsaytól megtudni...

-.: Persze.

G.: Te hajlasz arra, hogy a festészetet időnként eszköznek tudd be.

-.: Persze.

G.: Most én pedig azt mondom, hogy a Vaszkónál igazából szép, hogy szép

-.: Dehogyis. Olyan nincs. Úgy gondolom, hogy nincs.

G.: Mert mihez eszköz a festészet?

-.: Hát az élethez... Hát ő így él. Ő így üdvözül... Tehát ő így csinálja meg az életét, hogy ebédel, hogy kiszolgálja azt a beteg embert, aki azóta már meg is halt és fest.

G.: De minek az eszköze?

-.: Hát az életnek... Az ő munkája az, hogy ő bizonyos információknak - egyébként tudat alatt - birtokában van, amit átad a többi embernek, és evvel a többi embernek ő használ.

G.: Ezeket az információkat sehogy máshogyan nem lehet átadni, mint festészet által.

-.: Nem tudja Ő átadni, mint festészet által.

G.: Tehát a festészet nem az eszköze ezeknek az információknak, hanem a célja, hogy ezek az információk a világba bejussanak.

-.: A módja. Egy szerszám. Nem kalapács, hanem festmény...

G.: És mit kalapálok vele?

-.: A világot. Magamat. Főleg magamat. És a világot. Az körülbelül ugyanaz. Tehát: egyetlen feladatunk van, hogy éljünk, és aztán ki hogyan irányítja ezt a...

G.: Te biztos vagy benne, hogy a festészetet ugyanúgy lehet használni ideális esetben, mint egy kalapácsot?

-.: Hát persze, egy alternatíva. Van, aki fölnevel öt gyereket, és van aki fest egy jó képet.

G.: De honnan tudom, hogy jó? Figyelj, Deske! Ha valaki csinál egy jó cipőt, amit egy másik ember hord, akkor a cipész a munkája által kijutott a létbe. Egészen biztosan benne van. A cipő hordható. De ha valaki csinál egy rossz képet...

-.: Hát az, sajnos, igen...

G.: Namost, figyelj ide! Akkor az nem jut sehonnan sehova. A világban egyébként az a legveszélyesebb, hogy a világban valaki arra kényszerül, hogy fegyvert gyártson. - egyébként az sem jut sehova. Szóval csak a jó munka az, ami kijuttat egyébként. Például az öt gyerek felnevelése az tutti.

-.: Te... a fegyvergyár is azonos a kalapáccsal, csak sajnos egy kellemetlenebb dolog. Nem lehet a létrendből kivenni. Jó, ebbe ne menjünk bele...

G.: Jó, ezt majd utána, séta közben, vagy...

-.: Te azt kérdezed, hogy mi van a közepes képpel, a rossz képpel...

G.: IGEN

-.: TE, ezt én is meg szoktam kérdezni, már csak azért is, mert a kétharmadát magam is fölfűrészelem mindig. Én azt mondom - főleg gőgből, meg Isten tudja -

G.: Ugye ez 80-ban volt, vagy 79-ben, ez a fölfűrészelés akció - csak emlékezzünk rá, a Stúdió kiállításon...

-.: Azok a táblák már korábban föl voltak fűrészelve, azokat nem erre... Nem esett össze a két alkalom. Azok fél éve itt álltak és gondoltam, mit csináljak belőle, leginkább bútorlábnak kínálkozott, merthogy stószolni lehet. Nem, a fölfűrészelést folyamatosan csinálom. Várjál. Na, mi van a közepes képekkel, mert az a legszomorúbb kategória... Te a Szüts Miklós tudja ezeket borzasztóan, én annyira nem látom... Jó lenne ezt a kérdést megkerülni, mert mit csináljak vele?! Sajnos, a közepes képek egyszerűen: vannak. Fölösleges ítéletet mondani, tudniillik a lét erősebb, mint az ítélet. Mit mondjak róla?! Hogy szomorú, hogy vannak?! Vagy hogy inkább ne lennének?! Ha én tehetnék róla?! De ez fiktív, ennek nincs értelme. Rossz képeim, közepes képeim nekem is vannak, másoknak is. Egyébként akkor kellett ezt a kérdést elvileg eldönteni: diplomaévemben, amikor első félévben Budapestre csináltam egy műteremházat. És ott fölvetődött az, hogy csináljak-e Belgiumból hozatott - akkor ez nagy újdonság volt - nagy tábla üvegeket a műtermekhez. Nagyon szépen lehetett volna látni a Várpalotát. Vagy pedig ilyen kis rácsos ablakokat, ami hagyományos. És azt hittem, hogy a drágább az egyben jobb is. És akkor följött ez az elvi kérdés, hogy ezeknek a statisztikailag várhatóan közepes művészeknek az állam- csak azért, hogy jobban érezzék magukat - tegyen rá még három milliót, vagy ne. És azt mondtam, hogy igen, mert a közepes művész tartja a kulturális életet a vállán. És, szegény még azt a terhet is hordja, hogy ő nem zseni. Ugyanazt a munkát elvégzi, mint a jók. És ezért lehet a művészboltban festéket kapni, és nem azért az öt jó festő kedvéért stb. stb.. Tehát végül is a magyar kultúrát ezek hordozzák a vállukon, és akkor tűrjük el, hogy ezek a közepes festők közepes képeket csinálnak, sőt tiszteljük őket. Én végül is, etikailag, akkor ezt így döntöttem.

G.: Igen, vagy egy elmélet, mely szerint minden magyar festő...(....? ) De mi történik akkor, ha valaki rossz festő volt? Szóval te (most nem rólad van szó) hogyan számolsz el (most ne kelljen pszichológiailag magaddal foglalkoznod) magadban X.Y.-nal, akiről mondjuk olvastad az újságban, hogy most meghalt. És kollégád volt. Egy testületnek voltatok a tagjai. És azt gondolod magadban, hogy ez az ember egész életében egy jó képet sem festett. Tisztességesen végigfestette az életét, nem volt prostituált...

-.: Aha. Ez az úgynevezett középszer...

G.: Egészen egyszerűen egy becsületes rossz festő. Most akkor mit gondolsz?!

-.: Semmit.

G.: Nem úgy. Mert az ő... mert amíg él, addig világos, hogy az ő képeinek ott kell lennie, nem?

-.: Hol?

G.: A térben, ahol él. Ő csinálta, vele lakik. Meghalt. Vagy nem meghalt. Disszidált. Fölszállt a mennyekbe. Eltűnt. Abbahagyta. Kisétált az életéből és - ne öljük meg - most itt maradtak a... képzeletbeli rossz festő. És akkor mit csinálunk ezekkel a képekkel? Van egy ilyen teória, hogyha így szaporodnak a képek, akkor előbb-utóbb az emberiség ki fog szorulni Európából, mert csak kép lesz benne. Ez a Bekének egy nagyon szép fikcióesszéje volt pár évvel ezelőtt, egy ilyen álstatisztikai számítással kiszámolta azt, hogy ha a múzeumban őrzött képmennyiség numerikusan így fog nőni, ahogy nő...

-.: (nevet)

G.: ...akkor 2000 körül az emberek ki fognak szorulni a városaikból. És szobordömpingek fogják elállni az országutakat...

-.: A múlt század közepén kiszámolta egy statisztikus, hogy a lótrágya térdig fog érni az utcán -

G.: Egy ilyen tréfás ötlet, igen. De mi is van például a rossz képek milliárdjaival?! Mit csináljunk velük?!

-.: Te a kérdés megoldásának a lényege az, hogy erről senkit nem fognak megkérdezni. Mert ez ugyanúgy egy élő vagy nem élő organizmusként létezik, mint az elhasznált kalapácsok vagy lakások, amiket renoválnak, meg időnként lebulldózereznek, meg aztán új... mindenféle dolog történik...

G.: Ez jó, amit mondasz

-.: Az élet gazdagabb, mint a teóriák. Nem lehet ilyen fikciót csinálni...

G.: Csak a Bekének egy szempontból igaza van, hogy valójában nem így viselkedünk

-.: Az se baj...

G.: Valójában mindent elteszünk.

-.: Ne... csacsi... várjál. Hát, tíz éve tesznek el mindent, és erről le fognak szokni, mert...

G.: Harminc éve tesznek el mindent, nyugaton

-.: Nem hiszem... Jó, mindegy

G.: Harminc éve.

-.: Jó, harminc éve mindent eltettek és még tíz évig, még mindent el fognak, na.

G.: De egy idő után szerinted ezekkel úgy fogunk bánni, mint egy rossz írógéppel, egy rossz lámpával, rossz kalapáccsal...

-.: Mindegy. Mindegy hogy, hogy fogunk vele bánni. És különösen mindegy erről az én véleményem. Ez ugyanúgy, mint a vályogház. Vagy megőrzik műemléknek, és körülkerítik, vagy visszamegy az anyaföldbe... mindegy...

G.: És mi volt annak a munkának az értelme?

-.: Nem tudom... Hát a jó munkának se sokkal több... az értelme...

G.: Jó, akkor másképp kérdezem. Te honnan tudod, hogy jó képet festettél?

-.: Csenget. (nevet) csenget. Azt érzem. Nem mindig. És vannak tévedéseim, de azt érzem.

G.: De akkor aztán abban biztos is vagy!

-.: Elég következetes. Szóval nem nagyon  szokott módosulni a véleményem. Lehalkul. Lehalkul egy képnek a jelentősége. Megunom a létét. Nem olyan fontos már. De elég határozottan azonos, mit tartok jó képemnek.

G.: Konzekvensen menjünk tovább, makacsul. Hány jó képet festettél életedben?

-.: Mi az hogy jó kép? Mert van erre öt kategóriám...

G.: Most én itt és most azt tartom jó képnek, ami nélkül szegényebb lenne az egyetemes emberiség.

-.: Aha. Az én kategóriarendszeremben ez az a kategória, aminek szükséges, hogy múzeumban legyen. Ez ugyanaz az én fogalmaim szerint, igen. igen.

G.: Szóval, ahogy egy Pilinszky vers, ami nélkül szegényebbek vagyunk. Szóval más a világ, amióta ő benne van. Más a fáknak a színe, minden...

-.: Na várjál. Úgy nagyságrendben... Most itt a pillanatnyi hangulatomtól is függhet ez... nagyságrendben. Hogy most egy vgy két évet előre vagy hátra lépünk, hogy ezt megkérdezed...

G.: Persze...

-.: Tehát itt van egy bizonytalanság, de nagyságrendben ez harminc- negyven kép. Gondolom.

G.: Szóval festettél ilyen képet.

-.: Esetleg, hogy most ilyen szigorúan rám néztél, most már csak azt gondolom, hogy tíz. De mindenképp festettem ilyen képeket. Igen. Igen. Tehát helyénvaló, hogy figyelek arra, hogy a legjobb képeim lehetőleg a Nemzeti Galériában vannak (kerüljenek). Arra magamat méltónak tartom. És a Galériát úgy értelmezem, mint a páncélszekrényét a magyar kultúrának.

G.: Hát az is lenne dolga... No most. Nem lettél építész, holott megvan a csengetés, mondtad, az enteriőr

-.: Ott is megvan, igen.

G.: No most, ha jól értem, ugyanakkor, akkor állandóan építkezel. Amióta ismerlek, a szónak az elemi értelemben vett építészet, tehát a minimál-építészet értelmében állandóan... építészetnek én azt hívom, amikor a szoba egyik végéből áttolja a másikba... Az előbb, amíg telefonáltál, én azon gondolkoztam, hogy én, mióta ismerlek, annak most már vagy öt éve van talán, négy, az Eszter most három éves, akkor négy és fél, ami azért nem olyan rövid idő... azóta hányféleképpen volt ez a tér, amiben most ülünk. Arra emlékszem, hogy először, amikor bejöttem, ez az asztal, aminél most ülünk, szóval a beszélgető asztal, evvel a fotellel: ott volt. Arra biztosan emlékszem, mert ez az első benyomás volt. De hogy azóta hányszor tolódtak át ezek, szóval, érted? Állandóan építkezel...

-.: Igen. Most nagyon lehalkult az utóbbi években. És el is fog tűnni, vagy nagyon elveszti a jelentőségét. Persze. De ez egy ilyen kétségbeesett én-építkezés volt. És amennyiben fönnáll, most is az. Hogy reménykedem, hogy egy kicsit boldogabb leszek, ha itt valamit áttolok. Mindig ez volt, hogy ez az enteriőr keresés... iszonyúan fontosak bizonyos téri konstellációk számomra, arányok, igen. Mindig azt hiszem, hogy akkor boldogabb leszek. Művésztelepen egy hónapot voltam minden évben, és onnét tudtam, hogy kipihentem magam, mikor az első műterem átrendezési ötlet bejött; le is írtam.

G.: Most végül is képeidre is ezt az állapotot keresed, nem?

-.: Hát, szeretnék boldog lenni. Oly módon boldog, hogy ne kelljen áttolni egy bútort se.

G.: Várjál, azt én jól látom, hogy amikor te a festményeden...

-.: Hát mindenki...

G.: Rendezgeted a dolgot

-.: Megint nem jó gondolat, mert mindenki...

G.: Hogy mindenki ugyanazt csinálja, a festészetben és az életében?

-.: Nem, mindenki boldog szeretne lenni.

G.: Az gilt. Én azt vettem észre, hogy a metódusod, ahogy a lakásodat rendezgeted, és a képeken tologatod az egyes elemeket, az ugyanaz a metódus, ugyanazt az enteriőrt keresed...

-.: A képen... ezeken a képeken például: nem. Én enélkül az enteriőr nélkül nagyon jól megvagyok bizonyos képeimben. Semmi enteriőrélmény nincs azon (nyilván mutatom) számomra...

G.: Azon?!

-.: Igen, számomra

G.: Azon a balassagyarmati képen (A/83/1)

-.: Igen

G.: Te, innét jut eszembe?! Érted, hogy...? Amikor bejöttem, ...a szoba...

-.: Igen. Noha az egy asztalnak egy sarka, fölfordítva...

G.: Tudom!

-.: Tehát tematikus kép egyébként. Engem abban kizárólag három lila szín érdekelt, nekem azért csönget az a kép, mert olyan három lila színt tettem egymás mellé, aminél nálam: csenget. Nálam a boldogságnak a heraldikus jele.

G.: Te, énnekem az egy Jé kép. Csak furcsamód nekem annak a megtestesítője, amiről mostanáig beszéltünk, hogy ugyanazt csináltad a jobb alsó sarkon, mint ott a műterem sarkán.

-.: Igen, igen. Erről most itt nem tudok okosabbat mondani, mint hogy rám jellemzőek bizonyos arányok, nyilván ugyanúgy... egy levelemnek a tipográfiája azonos arányrendszert hordoz, mint a gondolataimnak a ritmusa, a lefáradásomnak a ritmusa.

G.: Na, várjál, ez baromi jó! Az iszonyú fontos, amit mondtál. Tényleg most erre is gondoljunk, hogy ahogy fölépítesz egy levelet, már a vizuális struktúrája valóban azonos a gondolatritmusoddal, vagy egyébként ez áll a képekre is és az szobaberendezésre.

-.: ÉN gondolom... Végül is: mi a ritmus?! A ritmus az annyi, hogy valamit nem lehet folytatni vég nélkül, mert a karom összesen egy méteres, tehát ha egy métert elmozdítottam valamit, vissza kell hozni. Tehát csak előre - hátra mozog minden. És nem tudom; reggel fölkelek, este le kell feküdni, mert fáradt vagyok. Tehát minden előre menés egy oda-vissza, egy ritmikus mozgás. És az, hogy én mennyire fáradok ki, milyen hosszú a karom, és mit tartok jó arányrendszernek ezeken belül, vagy inkább, hogy mi a biológiám, ez nyilván adott. Ez mindenkinél adott. Tehát gondolom, hogy egy mosónőnek így ugyanígy egy arányrendszere van, a mosás, a gyerekek és a répaszeletelés mozdulataiban is. Tehát kirajzolható egy karakter.

G.: Igen. Csak ezért hiszem, hogy most találtunk valamit a beszélgetésünknek ezen a pontján, mert akkor most azt mondhatjuk, nem, hogy a te karaktered egy jelentős része visszakereshető a te képeiden?!

-.: Nyílván-

G.: Én nézetem szerint csak úgy lehetséges egyáltalán, hogy jó kép legyen ebben a kurva életben - ami mostanában van - ami biztos, hogy az illetőé; a sajátja.

-.: Hát van más is?

G.: Hát persze Deske, én egy csomó festőt ismerek, aki...

-.: Azt mondod manierista, tehát aránytalanul sokat lop, - azt mondod. De hát az éppúgy az övé.

G.: Nem, nem. Hát van mondjuk, egy probléma, ami tévedhetetlenül valakié. Nem arról van szó, hogy aránytalanul sokat lop...

-.: Ja, értem... jó, jó. De Leonardónál semmi új nincsen. Erre azt szokták mondani.

G.: Azt én nem tudom, most arra nem gondoltam, én most a Kleere gondoltam, a Vajdára, akik pontosan olyan felfedezéseket tettek, sőt brutálisabbakat énszerintem, mint az Amundsen. Az Amundsennek nem volt nehéz dolga, a fázást kellett elviselnie, de le volt csekkelve metafizikailag az egész előre. De hát érted, hogy mondok.

-.: Ja, hogy ezek tehetségesebb emberek voltak...! És fontosabb dolgokat találtak...

G.: Nem, nem. Hogy ezek találnak valamit, és a találás, a kreálás biztos, hogy azonos volt a saját személyiségük leglényegével. Különben nem találhatták volna meg.

-.: Jó! Jó! Igen.

G.: Érted, amit kerestek, a világban keresték, de magukban találták vagy fordítva. Na most, én azt mondom, hogy azt tartom jó képnek, olyan válisnak, ami valóban a szónak ilyen arányszintjén  - ez nagyon pontos, ezt tetőled kaptuk most ebben a beszélgetésben - jellemző. Az a rossz kép, ebben az értelemben - mondjam?! -  amit megfesthetett volna más is?!

-.: Persze, hogy mondhatod így, igen

(utolsó 5 perc - technikai hiba - lemaradt -)

gépeltem V. D.
85.12.29-31.
Zsennye

gyakorlatilag
szószerinti