dátum: 88.03.       fájl: c-fajlok-2/c01926-1.htm                      C. 01926-28

Kritika folyóirat 1988.3.
 

Kellünk-e egyáltalán?

Gondolatok a mai magyar - és persze fiatal -  képzőművészek sorsáról.

Festő barátom megkért, hogy nevét ne írjam ki az újságba. Én meg arra kértem, hogy esetét legalább megörökíthessem. Elképesztett ugyanis. Később jöttem rá: az volt igazán elképesztő, hogy én elképedtem. Íme: -A. B.- története. (hát ez én vagyok. V. D.)

Elismert, magának nevet szerző, a középgenerációba nem üres kézzel betoppandó művész ő. Rendszeresen kiállít, rendszeresen szerepeltetik műveit nemzetközi seregszemléken, rendszeresen jelen van ott, ahol a művészet megalkuvásmentes pozícióit őrzik. Modern? Fene tudja! Attól függ, hogy ki a mérce, és hogy a mérce miként viszonylik ama másik, ama könyörtelenül változó internacionális mércéhez. Szerintem tehetséges és következetes. Úgy történt, hogy a közelmúltban sokadmagával nagy megtiszteltetés érte. Műveivel részt vehetett a világhírű Christie-cég aukcióján. Azon a rendezvényen, amelyről nemzeti büszkeséggel eltelve jelentette tömegkommunikációs intézményhálózatunk: ''szocialista viszonylatban'' mi vagyunk az elsők, a frontáttörés óriási, immár nincs akadálya, hogy mi is értéket hordjunk az értékbefektetők kultúrapiacára. Úgy látszik, akadály mégis maradt. A magyar képek, szobrok és grafikák legtöbbjére nem akadt vevő, licitről pedig szó sem esett. A kalapács csak állt-állt a levegőben, mintha gázzal lenne tele. Pedig de jó művek is voltak úgy általánosságban! Stílusuk is, minőségük is pontosan belevágott abba a ''nemzetközi sztenderdbe'', amelyet emlegetni elég nagy illetlenség, de azért kritikustól galériásig minden érdekelt tudta, hogy ilyen van. Ne firtassuk a sikertelenség okát. Rossz reklámtaktikáról, ügyetlen dokumentációról, ''ki sem talált'' imázsról, a magyar művészet előnytelennek talált helyzetéről beszéltek a találgatók. A szervezők és a menedzserek valószínűleg valamennyi vádpontot elfogadták. Bűntudat gyötörte őket. Olyannyira, hogy a lábon el nem kelt anyagot - végül is szégyen velük visszakullogni - szépen leárazták és olyan ''sale''-t rendeztek, hogy még a munkanélküli-segélyből élő észak-angliai bányász is vásárolhatott volna a maga kedvére valót. És ugyan miért ne lett volna kedve hozzá! Négy fala között legalább elgyönyörködhetne, hogy érdekképviseletének elárulásával nincs egyedül: becsapott proletártestvérei között magyar képzőművészek is vannak.

A. B.- természetesen nem örült a kollektív kudarcnak, de - ilyen különbözőek vagyunk - ő nem emiatt szégyenkezett. Inkább védtelenségének szemérmetlen világgá kürtölése miatt. Mert védtelen ő, ha a Művészeti Alap heti zsűrijét nem célozza meg, és ''nem megy le'' kommerszbe. Védtelen ő, ha nem keres magának egy külföldi galériást, de legalább egy otthoni ''reform-műkereskedőt'', és nem köt vele átalányszerződést. És védtelen ő, ha elfelejtett idejekorán besündörögni annak a csapatnak centrumába, amely monolitikus egységben és félkatonai fegyelemmel szeretné a világ felé mutatni a magyar művészet sokarcúságát és toleranciáját. Talán a védtelenségek külföldön megkoronázott halmazata, talán a művészemberektől mindig elvárható ''váratlan cselekvés'', az action gratuite indította ''A. B.''-t a különös cselekedetre. Műtermében már régen halmozódtak a képek. A képek, amelyekről nem mondható, hogy a kutyának se kellettek, hisz becsük volt az -ideiglenes nyilvánosság- világában, csak éppen kimaradtak a műpiacok csatornahálózatából. A képek, amelyek azért készültek, hogy valahol valakinek állandó gyönyörűséget szerezzenek és ne csak díszt és szempihentetést, hanem a kultúra bizonyosságát.

- Itt van egy tucat. - ''A. B.'' kirakta képeit az íróasztalom körül. - Kell? Ingyen adom.

A tiltakozó mozdulatokhoz nyilván hozzászokott. Ahhoz is, hogy szakmánk íratlan etikai szabályai szerint kritikus és muzeológus - kerülendő a felesleges gyanúsítást, és gondoskodván a jogos önvédelemről - nem fogad el felajánlott művet. Különösen nem ingyen. - Félreértesz - folytatta. Nem, igazán nem te vagy az első. Járom barátaimat és ismerőseimet, a számomra rokonszenves értelmiségieket és mindazokat, akiknek elvben festek. Választhatnak és választanak is. Lassan már üresedik is a műtermem.

De hát ez érték! szűköltem. Ezért pénzt szoktak adni és ezért te pénzt szoktál kapni. Rosszul látod - felelte. Így ez olyan, mint a lascaux-i barlang feltárás előtt. Azokhoz már nem jut el, akik a kultuszon, az én esetemben a verniszázson részt vettek, azokhoz pedig még nem jut el, akik vehetnék az üzenetet a távoli múltból. Esetemben nekem ez az öt esztendőnyi idő éppen tizenötezer év. És hát miért élnék jobban az otthon raktározott képekből, mintha nálad, nála, nálatok, náluk lógna a falon? Akkor legalább már a művészi tevékenység egyik fele beteljesül, a művész-mű-befogadó ideális kapcsolata létrejön. A társadalommal-gazdasággal-kultúrpolitikával pedig pontosan úgy teszek, ahogy azok velem. Keresztülnézek rajtuk.

Választottam festményt. Többszázadmagammal választottam. Egy életmű, legalábbis annak egy szakasza eljutott a rendeltetési helyére. ''A. B.'' barátomnak éppen most lett elege abból a csapdahelyzetből, amelybe pályakezdő kollégái most kerülnek bele.

Most elemezzük kicsit ezt a csapdát. Elvileg odáig kellene visszamenni, mint Fülep Lajosnak, aki kimondta: ''A mi népünkben az új kor szellemével egy azelőtt ismeretlen, hirtelen támadt szükségérzet ütötte fel a fejét: valamink nem volt, aminek a hiányát nem éreztük, amikor ellenségekkel küzdöttünk s önmagunkkal, s földjeink fölött puskapor terjengett a levegőben.'' Idáig visszamenve ugyanis fel lehetne fejteni azt a genetikai kódot, amely valamiképpen mindig megismétlődött, amikor művészettermeléssel és művészetteremtéssel foglalkozó újabb és újabb generációk beléptek adott struktúrákba.

Ennek a struktúrának a lényege a következő pontokba szedhető. 1. Későn polgárosodott nemzetekhez hasonlóan a művészettel való bánni tudás polgári tradíciói rosszul és kevéssé alakulnak ki (kiállítási intézmények, múzeumalakítások, műgyűjtés). 2. Mert rosszul és kevéssé alakulnak ki, a létrejött művészet az értékek presztízshierarchiájában nem ideális szerepet tölt be. (''Civil'' körülmények között, akiknek ízlésük van, azoknak nincs pénzük, és akiknek pénzük van, a műgyűjtés alatti régiókban nem látnak a képzőművészetben tezaurálási lehetőséget.) 3. Az állami szintű reprezentáció lefedi és elfedi a civil-társadalomban rosszul kialakult kulturális mechanizmusokat. (Osztályfeletti demonstráció lett a millennium 1896-ban, a Szent István-év 1938-ban, a felszabadulás másfél évtizedes jubileumát ünneplő vizuális eseménysorozat 1960-ban stb., stb., stb.) 4. És mert az állami reprezentáció műveseként felvállalja a rosszul működő társadalmi reprezentáció spontán működési zavarait is, olyan művésztársadalmat hoz létre, amely nem tud meglenni erős állami mecenatúra nélkül. (Röviden: a társadalomnak sajnálatos módon ''kevesebb'' művészetre van szüksége a kelleténél, az államnak ugyancsak sajnálatos módon ''több'' művészetre van igénye a méretarányosnál. 5. Olyan művésztársadalom jön létre, amely csak ''gépre kötve'' akkora, amekkora, és noha rendszeresen szenved a köz ''műveletlenségétől'', valamint az állami beavatkozás brutális és direkt módszereitől, létéből fakadóan tehetetlen.

Tehetetlen? Egy mai húsz-harminc éves művész helyzetfelismerő képessége nem mindig rekonstruálható. Nincs az a statisztika, amely kimutatná - van-e olyan erős ''felettes énje'', amely képes a művészt pályán tartani és képes a művészt saját elképzeléseinek bűvkörében marasztalni. Olyan statisztika sincs, amely kimutatná, hogy a művész választott műfaja és választott technikája belső parancsra született-e, vagy azért, mert Magyarországon még nem lehet hordozó anyagra nyomtatott komputer-grafikát csinálni, mert itthon még mindig nincs olyan méretű kő, amivel tisztességes litográfiát lehet készíteni, mert a videokamera, ez a jó évtizede polgárjogot nyert vizuális eszköz nekünk még csak és általában ''közületi szinten'' használható.
(Akiknek ugyanis van, azok gyaníthatóan nem a látványművészetben érdekeltek leginkább, hanem tartós külföldi kiküldetésük, a gazdasági életben betöltött speciális helyzetük ''médium-birtokossá'' teszi őket.) És legfőképpen a statisztika hiányzik, amely a műteremhiányokból fakadó szükségmegoldásokról, a rekonstruálhatatlan kényszerpályákról szól.

Valamit azért biztosan lehet tudni. Ha a magyar képzőművészet kódszámaiként felvázolt öt tétel közül bármelyik megváltozik, akkor új szituáció jön létre. Most éppen ennek vagyunk a tanúi. Ideológiai életünkben mindmáig feldolgozatlan egy egyszer kimondott és lényegében soha meg nem kérdőjelezett kapcsolatrendszer. A közösségi és a nem közösségi művészet kritériumai. Árnyalatlan közelítés szerint ugyanis az állandó nyilvánosság számára alkotott mű eleve előnyösebb helyzetből pályázik a ''közösségi'' címre, mint a személyi tulajdonba jutott ''privát'' alkotás. A szocialista, szocialistább, legszocialistább gradáció szerint a felsőfok a köztéri szobrot, a freskót, a mozaikot illette meg, a másik végen szerepeltek a hagyományos polgári műfajok. Ezt a hierarchiát azonban két végén is kikezdte az idő. A demokratizálódásra igényt tartó reform-szocializmus vizuális eszményei közül automatikusan kikopófélbe került az a hagyományos reprezentáció, amely lényegét tekintve még a harmincas évek sztálini eszményeihez kötődött. Ez a változó reprezentáció ikonográfiájában és stilárisan ugyan rácáfolni látszott előképére, de hát egy Galambos Madonnát nélkülözni kényszerülő tiszta szoba - mint azt magyar művészetszociológusok szellemes vizsgálatai kimutatták - a ''szent sarok'' jelleget profán tárgyak kultikus térkijelölésével is meg tudja őrizni. A ''szent sarok''-ra ma kisebb igény mutatkozik, és a kisebb igényhez kevesebb pénz is társul. Másrészt az államiság és a nyilvánosság a vizualitás szintjén is kezd különválni. Szimpóziumok és kisközösségeknek készült művelődési intézmények, városvédelemmel vagy település rehabilitációval kapcsolatos létesítmények és alkotóközösségek produkciói a tanuk rá, hogy léteznek lassan nálunk is olyanfajta képzőművészeti értékek, amelyek együtt élnek potenciális megrendelőikkel, és azokhoz tapintatosan alkalmazkodnak. Lehet, hogy ortodox besorolás szerint ezek az alkotások nem mindig ''autonómak''. Időnként építészeti és iparművészeti eszközökkel, tehát ''alkalmazott'' művészeti  konvenciókkal élnek. De hát időközben a művészet szorosan vett történelme sem meri a határokat biztosan meghúzni, időközben egyre inkább globális vizualitásról, általános látványkultúráról van szó, és nem egy-egy esztétikai felügyeleti szerv helyi végrehajtásáról. Pénz persze erre sincs, és véleményem szerint a konfliktus itt kezdődik igazán.

Miután az állami és társadalmi, azaz régi és új értelemben -közösségi- művészet finanszírozására már és még nincs elegendő pénz, miután a művészképzés, az Alap és a szövetségi rendszer, a Stúdió, a Derkovits-ösztöndíj, a lektorátus, azaz az egész művésztársadalom arra van fölépítve, hogy ilyen szférának lenni kell, belső munkanélküliség, lényegében válság keletkezik. A képzőművészeket egyszeriben oda utalják vissza, ahonnan vétettek, a klasszikus polgári igényeket kielégítő polgári műtárgytermelés vidékére. Anélkül, hogy ennek igazi intézményhálózata, igazi kereslete, igazi hagyománya, azaz igazi minősége lenne. És minél inkább kívülről, azaz ''fiatalon'' érkezik a képzőművész, annál riadtabban észleli helyzetét. A negyedik és az ötödik pont meghibásodása miatt egyre inkább gyarmatárút készít, egyre inkább ''lábon hajtja ki'', áron alul értékesíti művét. Mégpedig ott, ahol az ilyen intézményhálózat legalább kialakult. És ha nem tetszik e rendszer?

''A. B.'' példáját fogja követni. Közben persze azért megélhetéséről valakinek gondoskodnia kell.

P. Szűcs Julianna