dátum: 89.01.       fájl: c-fajlok-2/c01965-1.htm                      C. 01965

Liget 1989/1. szám

HIDVÉGI MÁTÉ

MIT MOND A KAKAS?

Esteledik. Ablakon át nézem, miképpen csendesedik el az Ipoly utca, mely házunk mellett fut le a Dunához. Előttünk itt felejtett házikó. Két öreg lakja, figyelem lassan, az alkonyatban ők is hogy olvadnak fel. Az este: tekintetem elé ő hozza a letűnő napot, a hegyeket, a Margitsziget fáit, a Dunát, egy darabot a Pozsonyi útból, meg a többi keresztutcából, melyeket a századforduló táján ideképzeltek. Hallgatom az estét. Nem a zajait, inkább a szürkülését. Az átmenetek lassú folytonosságát, mely ennek az öreg háznak a második emeletére tisztán megélhető.

Csodaszerű, ahogyan mi ebbe a házba kerültünk. Sokáig tartó hasztalan lakáscsere-próbálkozások után jött, szinte a semmiből, ez a cím, s mi beköltöztünk.

A szomszédos lakásban született hatvannégy évvel ezelőtt az édesapám. Hajában a fehérséget az én rosszaságaim tették, de ő fehér hajjal is emlékezett arra, hogy hány lépcsőfok visz fel a második emeletre. Hozzánk. Most, hogy hallgatom az estét, csak most jövök rá, hogy nekem ide kellett kerülnöm, ide, ezek közé a falak közé, melyek apámat látták olyannak, mint amilyen most a fiam. És nagyanyámat és nagyapámat annak, ami én vagyok: ifjú szülőnek.

Gyermekeim már alszanak. Szuszogásuk az én örömöm, melyet az este hoz. Mikor szüleim a gyerekeket sétálni viszik, egy unoka néz utánuk az ablakból.

Apám édesanyját Beck Margitnak hívták, legyen áldott a neve. Olyan szép, mint az én édesanyám. Hasonlítanak. Apai nagyapám, Hoffman Arnold, legyen áldott az emléke, a phőnix madárról elnevezett életbiztosító társaság ügynöke volt. Szelídarcú, bajuszos ember. Elvitte kettőjüket a holocaust.

Mikor szüleim a gyerekeket sétálni viszik, elnézem őket innét, mint most az estét, ezt az elnyugvót, mely észrevétlen hajlott át az éjszakába. Csend van. Én gondolok csak egy nyári délelőttre, amikor az unokaöcsémmel s az azóta a Himalájában eltűnt unokabátyámmal Varsóban a gettót kerestük.

Egy városrésznyi parkban jártunk. Az emberek napoztak, kutyát sétáltattak, bicikliztek, a fák fiatalok voltak és a bokrok virágos ágain énekesmadarak fütyültek. A varsói gettóban jártunk, Európa legnagyobb zsidó városában. Erős falakkal vették körül, hogy ne lehessen kijönni, amikor felgyújtják. Az SS-nek látcsövön nézték a mutatványt: meggyulladt emberek ugrálnak ki a házak ablakain. Hamuvá égett egy szent város. Gyerekekkel, öregekkel, a Kabbalát ismerő csodarabbikkal együtt. Mi pedig fákat találtunk és virágot.

Dubienkában történt: ''...a németek húsz ortodox zsidót tereltek össze, megparancsolták nekik, vegyék fel imaköpenyüket és rakják fel imaszíjaikat, énekeljenek vallásos dalokat és nyújtsák az ég felé a karjukat.''

Csak aki látott orthodox zsidókat, csak az tudja elképzelni, milyen lehetett Szt. Péter és Szt. Pál, a lévita Szt. Máté, s a többiek. S csak az, aki már látott kendőbe burkolódzó orthodox zsidó nőt, csak az tudja elképzelni, milyen is lehetett Mária, Jézus anyja. Igen - ezt akarom mondani - 1939-ben, Dubienkában az ég felé karjukat ők emelték.

''Azután néhány német tiszt leöntötte őket benzinnel, majd meggyújtotta a benzint, úgyhogy az emberek elevenen elégtek... Egy öregember egy gyereket tartott a karjai között. A németek ráparancsoltak, tegye le a gyereket. Az öregember könyörgött: nem tud járni a gyerek! Erre nyomban lelőtték az öreget. Ma is hallom a gyerek kiáltását: Engem öljetek meg előbb, ne a nagyapát!''¹

Varsóba mentem, hogy a varsói gettót lássam, de csak évek múltán találkoztunk. Amerikaiak forgattak egy filmet, mely részben a varsói gettóban játszódott. A felvételek itt készültek, Pesten, a Kinizsi utcában. Éppen akkor jártam arra.

*

Egy ablaka lesz a szobámnak / És arcomon ezer redő / S száz lépésre a temető. Erre az Ady-versre gondolok most, hogy az ablakra nézek. Kint sötét van, belül lámpa ég. A külvilág elmosódó kontúrja elé az én arcom rajzolódik, s mögötte, fáradt színeivel csendben felsejlik egy chászid zsidó temető. Szobám faláról tükröződik a kép, Váli Dezső festménye. Elhagyott zsidó temető valahonnét Zemplénből, vagy Erdélyből, Bukovinából.

Béth ólamnak, az örökkévalóság házának, vagy béth hachájimnak, az élet házának nevezik a zsidók a temetőiket². Egy magyarországi zsidó temető bejáratánál ma is ez a felirat olvasható: MINDEN ÉLŐ GYÜLEKEZŐHELYE. Középkori okmányok Hortus judaeorumnak, a zsidók kertjének, vagy Mons Judaicusnak, zsidó hegynek említik. Kéver óvosz: ez a régi kifejezés kettős értelmű. Jelenti az ősök sírját, de jelenti a sírlátogatást is. A temetőt fal veszi körül. A sírkövek keletre néznek, az orthodox temetőkben csak héber felirat van. Óhel a bibliai frigysátor héber neve. Annak a frigysátornak, amiről - második könyvében - Mózes ír. Krisztus születése előtt 1494-ben szentelték föl. Ekkor volt Áron főpappá avatása is. A hegyaljai chászid temetőkben (Mádon, Bodrogkeresztúron, Sátoraljaújhelyen, Tokajban, Erdőbényén, Tolcsván, Olaszliszkán, s a többiekben), meg a nagykállóiban is a legelöl lévő sírok némelyike kis házikóban van. Ezek a csodarabbi-sírok. Óhel a neve ezeknek a házacskáknak is. Amerikai pénzen újra fölépülnek a ledőlt vagy lerombolt óhelek. Mint legutóbb a bodrogkeresztúri csodarabbié, Sáje (Jesája) Steineré. Az 1925. év nagy zsidó halottairól szóló gyászbeszédében Löw Immánuel így emlékezett meg róla³: ''Bodrogkeresztúr csodatévőnek hitt, becézve Sájelenek, ismert rabbija, r. Sáje Steiner elhunyt. Legendás alak volt már életében, aki tömegzarándoklás színhelyévé tette lakóhelyét. Az egész falut az ő nimbusa tartotta el. Ő maga vendéglátó, adakozó, szentéletű bölcs embert volt. 73 évet élt.'' Az 1960-as évek végén - egy néprajzgyűjtőnek - többek között ezeket mondták az öreg Bodrogkeresztúriak⁴: ''Hatvanöt éves volt, amikor meghalt, huszonhatban. Három lánya volt és egyetlen fia. Orthodox rabbi volt. A Talmudban nagyon járatos volt. Soha nem aludt ágyban, soha nem feküdt le. Éjszakákon át a karosszékében szundikált és gondolkozott állandóan. Mint ahogy a nagyon vallásos emberek, ő se ment el soha két nő között. Ha ment valamerre, utat adtak neki. Vallásos katolikus asszonyok is jöttek hozzá, régi keresztények. Itt vasárnap autókaraván volt. Szegény, mikor meghalt, tömérdek adóssága volt. Keresztény családok is belőle éltek. Hozzá jártak a pesti emberek is tanácsot kérni.'' ''Úgy a kereszténység, mind a zsidóság, bárki mehetett hozzá tanácsért. Nem kért érte pénzt. Kisegítette bár akármilyen szegénységben... Kis Dávid városa vót ez... Annak a papnak olyan szíve, olyan lelke volt, mint Jézus Krisztusnak a lelke. Ő mindenkinek adott...'' ''Az ország minden zege-zugából, még külföldről is jöttek hozzá. Nem tudott hozzá menne egy olyan szegény ember, hogy azt ne mondta volna: Üljön le, egyen. Vagy nyolc-tíz halász... Azok ebből éltek. Mert privát ember alig vett halat. Ez egy olyan ember vout, hogy közismert vout! Még a mai napig is járnak a sírjához. Ilyen ember vout ez a szent pap...'' ''Jöttek hozzá sokan zsidók, mindenfelől: Galíciából, Franciából... ő meg csak mondta nekik, mindent megmondott... Ő mindig imádkozott, állandóan imádkozott, evvel jósolt a népeknek.'' ''A világ minden területéről jöttek hozzá, ő jósolt és az mind bevált. Beteljesedett mind, amit a szent pap mondott. Nagyon egyszerű embert volt, kimondott ember. A tanácsa mind beteljesült... Úgy házasságba, mint bármibe...'' ''Mikor meghalt, annyian voltak, elgyüttek még külföldről is. Még a veteményt se lehetett látni, annyian voltak. Voltak keresztények is. Mindenki akarta egy kicsit vinni.'' ''Eltemették.... Kivitték fehér lovon. Ha harangoztak, akkor addig letették. Amikor elhagyták, akkor szaladtak vele. De még a feleségének se vót szabad kimenni.... de még a házak tetejin is vótak, annyian vótak a temetésin.'' ''Az apósom halász vót, az öreg Városi, ő mesélte... kellett a hal. Nem akartak menni a halászok, mert nem fogtak. Az mondja a szent pap megbízottja, minden dobásra ad ötven krajcárt, csak fogjatok. Kellett volna a hal.... Dobóhálóval hajigáltak. Elmegy haza és mondja, hogy nem fognak.
Saját szememmel látom! Akkor eljött a szent pap a Bodrog partjára. Hozzáfogott imádkozni. Annyi halat fogtak mindjárt, hogy nem bírták kihúzni...''
''A szent pap sírjához tetszettek jönni?'' - ezt kérdezte a nénike, akinél a bodrogkeresztúri zsidó temető kulcsa van. Pár hónapja jártunk ott néhányan - az azóta meghalt szegény Karsai Elek is velünk volt. (Chászid ősei sírjához indult Olaszliszkára.) A nagytudású fiatal miskolci muzeológus, Kárpáti László kalauzolt minket végig a hegyaljai temetőkön.
Talán egy éve, talán még annyi ideje sem a rabbi Sájele sírkövén a fölső sarkánál keskeny betoncsík van. Összeillesztést jelez. Egy fejszével napjainkban leütött sírkődarab helyreállítása.

*

Mondom, a Váli Dezső zsidó temető képe vetítődött ki ide, az éjszakai Hegedűs Gyula utca fölé, az Új-Lipótváros égboltja alá. Elől egy megdűlt rabbi-sír, oldalt egy síron az Itt van elrejtve kétbetűs héber fölirata. Ősz van, talán egy őszi este, élesen csak a fák és lombnélküli ágaik kontúrjai bontakoznak ki. A sírok közt ki-tudja-mikor-járta út: a halál árnyék-völgye.
Nézem, nézem a temetőt: / Itt van az ablakom előtt - mormolom tovább Ady-verset, s Goldziher Ignác jut eszembe. Naplójában⁵ írja: ''Szobám ablakai a régi zsidó temetőre néztek, ahol Moses Mendelssohn nyugszik. A sírkövek honára meredtem szüntelen.'' Goldziher sírkövén héber felirat van, a 23. zsoltár verse, melyet jelmondatul választott⁶. Huszonkét évvel halála előtt - 1899-ben - magyarul is idézte, Kaufmann Dávid búcsúztatásán, saját fordításában: ''Mégha a halál árnyék-völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert te vagy velem''. Az európai késő-középkor nagy misztikusa, Kempis Tamás Krisztus követéséről című könyvének első mondata - Pázmány Péter fordításában - így hangzik: ''Az ki engem követ, setétségben nem jár, ugy mond az Ur.''⁷
De hol járunk mi és ki van velünk? ''Árnyék a mi napjaink ezen a földön.'' ''De nem a fának, se nem a falnak, hanem a repülő madárnak árnyéka.''⁸
A repülő madárnak árnyéka a falon.

*

A Bibliában, a Makkabeusok Első Könyve második fejezetében olvasható a következő részlet: ''Akkoriban sok igazságot és jogot kereső ember vonult a pusztába, gyermekeivel, feleségével és nyájával együtt, hogy ott letelepedjék, mert a baj rájuk nehezedett. A király tisztviselőinek és a Dávid városában, Jeruzsálemben állomásozó csapatoknak jelentették, hogy néhány olyan ember, aki megszegte a király parancsát, a puszta barlangjaiba húzódott. Számosan nyomukba eredtek és utól is érték őket. Eléjük álltak és szombati napon megtámadták őket. Odaszóltak nekik: »Most aztán elég legyen! Gyertek elő és tegyetek eleget a király parancsának! Akkor életben maradtok.« De azt felelték: »Nem megyünk ki és nem teljesítjük a király parancsát, és a szombatot sem szegjük meg.« Erre nyomban megindították ellenük a támadást. De nem viszonozták, egyetlen követ sem dobtak rájuk, és a barlangokat sem torlaszolták el. Azt mondták: »Mi mindannyian tiszta lelkiismerettel akarunk meghalni! Tanunk az ég s a föld, hogy igazságtalanul öltök meg bennünket.« Szombaton támadták meg őket, s így meghaltak feleségükkel, gyermekeikkel és nyájaikkal együtt, mintegy ezer ember.''

Akikről ez szól, a chászideusok, magyarul, a jámborok. Az ő kései lelki utódaik azok az úgynevezett chászidok, akik Magyarországon az északkeleti részeken, Zemplén- és Szabolcs-megyében és Erdélyben, főleg Bukovinában laktak. A zsidó misztikus tudománynak, a Kabbalának népi megélői voltak. A chászidok élete az örömben való megtisztulás. Anyagi vágyaik nincsenek. Szinte individuális létük sincs. Életük egyetlen értelme a megtisztulás. Ennek eszköze: az Avóda, a szolgálat. Az Avódában végzett minden tevékenység szent. Legszentebb dolog az embertársért végzett munka, a felebaráti szeretet gyakorlása. De minden szent, ha lelki elmélyülés kíséri. Még a szükségletek elvégzése is megszentelődik. Példaképpen a chászidokhoz hasonló lelkiségű erdélyi szombatosok egyik imádságát említem⁹: ''(Ha ki árnyékszékre vagy szükség helyére megyen, négy singgel az hely küvül megállapodván mondja:) Tisztesség legyen a tiszteleteseknek avagy a tisztelendőknek, az szenteknek, az felséges Ur szolgáinak. Adassék mindenektől dicsőség az mü Istenünknek. Őrizzetek engemet, segiljetek engemet, támasszatok engemet, várjatok meg engemet, várjatok meg engemet mig bemegyek és távozom ez helyre és onnan kijövök, mert ez szükséges uta az embernek fiainak.'' A természet a chászidoknak állandó alkalom Isten jelenlétének megélésére. Szerintük minden létezőben - az emberben, virágokban, mindenben - Isten elszórt szikrái működnek. Gyűlölni, vagy megvetni ezért semmit sem szabad. A létezők halála után az istenszikrák - ha hivatásukat beteljesítették, és csak akkor - visszajutnak Istenhez. Ez Istennek jó. Az ember feladata az, hogy egyforma szeretettel törekedjék elősegíteni Isten természetének minden teremtményben való zavartalan működését, hivatásuk beteljesítését - így teljesedik be az ember is. Olyan ez nekem, mintha Aquinói Szt. Tamást olvasnám a boldogságról! A chászidok misztikusok és racionalisták. Misztikusak a hétköznapokban - szemben az őket körülvevő világ racionalizmusával, s a hitetlen világgal ellentétben racionalisták a csodákban. Egy chászidnak a csoda nem misztikum, hanem hétköznap.

A chászid közösségek központja a rabbi, a csodatevő, akit hívei a jiddisból átvett rebbe megszólítással illetnek, vagy cádiknak, szentnek neveznek.¹⁰

Az első és legnagyobbnak tartott cádik Israel ben Eliezer (1700-1760), Mezbizh (Miedzyboz) rebbéje volt. Ő a Baál Sém Tov - röviden, BEST - azaz a Név (Isten neve) Tudója. Járt Magyarországon is: Mádon, Nagykállón és Szerencsen. Legendáit Martin Buber gyűjtötte össze.¹¹ (Az a Martin Buber, aki korunkat ''Istenre vonatkozó sötétség korának'' nevezte.¹²)
A hazai chászidizmus megalapítója Taub Eizikl Izsák¹³ (1751-1821), nagykállói és szabolcsmegyei főpap, a Kállói Cádik, vagy Kálever volt. Nagykállón született. Félárva pásztorgyerekként itt élt 15 éves koráig. Ekkor az éppen Nagykállón járó nikolsburgi rabbi, Léb Szóresz a fiúcskát elkérte édesanyjától és magával vitte Nikolsburgba, a korszak egyik legnagyobb zsidó misztikusának, az ottani főrabbi, Horovitz Smelkének jesivájába (iskolájába). 10 évi tanulás után  Taub Izsák Lengyelországba ment, Lizsenszkbe, a nagy talmudistához, Elimelechhez. Öt évig volt itt. Ezután hazatért Nagykállóba, papnak. Alakja legendás lett. Az ő idejében zajlott a hazugságokból koholt, tragikus kállói vérvád. ''Halála előtt magához hívatta bizalmasait és így szólt: A sírkövemre ne írjatok magasztaló sorokat. Sohasem szerettem a hízelgést. Legfeljebb azt hirdesse a márvány, hogy egyszerű, becsületes zsidó voltam, aki foglalkozott a tannal és aki igazságra és szeretetre tanította a népet.'' 1821. március 11-én, szombati napon halt meg. Héber nyelvű sírfelirata magyar fordításban így hangzik:¹⁴ ''Itt van elrejtve Urunk tanítónk és papunk, a szabolcsi kerület törvényszékének feje, aki bíráskodott Izráelben 40 évig, Jicchák Eisik, Rézl fia, Mose Jechezkél fia, áldás emlékére, élt 70 évet, megöregedett Izsák, meghalt szent szombati napon, a kegyelem idején, csillagok feljöttekor betakarították népéhez, sírbarlangjába. 5581 (1821) Ádár 7. napján. Tudott tanulni a (szent) lapon és becsületes zsidó volt. - Hojó jóchaji lilmajd, vöhojóh ehrlicher Jöhüdi.'' Sírja, mely az öreg temető szélén van, a világ chászidjainak - a mai napig is - egyik legfontosabb zarándokhelye.
Egy, 1831-ben Pesten készült iratban a következő jelentést olvashatjuk:15 ''A sátoraljaújhelyi rabbi orientalis bűbájossággal van teli.'' Ez szó szerint igaz, ugyanis nem másról van szó, mint Teitelbaum Mózesről (1759-1841). Nagyon ősi rabbinemzetség leszármazottja. Lengyelországban született, Prsemisl-ben. Rabbi Jószéfnál, Kolabszovban, majd pedig a mágikus lublini rebbénél, Jaakov Jicchaaknál tanult. Mestere halála után hívei Teitelbaumhoz jártak, akit az ''öreg szent''-nek hívtak. Az 1936. évi kolerajárvány idején csodás gyógyításokat vitt végbe. A legenda szerint ő áldotta meg a gimnazista Kossuth Lajost, aki találkozni akart a legendás látóval. Teitelbaum Mózes minden nap várta a Messiás jöttét. Esténként kikészítette batyuját, botját és meghagyta szolgájának, hogy ha zajt hall a városban, azonnal keltse fel, mert bizonnyal a Messiás érkezett meg. Tudós könyveit a mai napig olvassák. Sírja Sátoraljaújhely egyik legnagyobb kultúrtörténeti értéke. Szinte a város közepén van. Zarándokhely.
Legendás alak volt Hejőcsabán Cadik Pri. 1778-ban halt meg.
Hasonlóan nagy szellem a XVIII. században Kahán Juda Léb, máramarosszigeti rebbe.
Zsidók és keresztények egyaránt szentként tisztelték Nyitrán Reb Baneth Ezekielt (1773-1854). Beszélik, hogy sírjáról tűzoszlop emelkedett az égbe. Műveit halála előtt tűzbe vetette.
A múlt század második felének volt nevezetes rebbéje Weber Mordecháj Eliezer, az adai cádik.
Gyulafehérvár rebbéje volt a bielitzi születésű Panet Ezekiel (1783-1845), erdélyi országos főrabbi. Lengyelországi chászid lányt vett feleségül. Ismerte a Talmudot és a Kabbalát.
Híres csodarabbi volt Reb Mechele Twersky, a kurimai cádik. A Baál Sém unokája. Oroszországi üldözések elől menekült Magyarországra.
Spira Cevi Elimelech (meghalt 1841), Lengyelországból érkezett Munkácsra, hogy az ottani chászidok papja legyen. öregségére visszatért Dinovba. Nagy cádik volt, műveit mai is olvassák.
Csodatevő rebbe volt Mádon Rosenbaum Amram. 1826-ban a Szentföldre települt és ott is halt meg. Szafet városában.
Az ''újhelyi látó'', Teitelbaum Mózes házában a chászid életformában és filozófiában, Heller Cevi Hirsch (Hersele Chárif) - akkor bonyhádi rabbi, később óbudai főrabbi - jesivájában pedig a Talmudban mélyedt el Friedmann Cvi Herschele (Cevi Hirsch) (1808?-1874), a szentéletű liszkai cádik. Aszketizmusa, jósága és bölcsessége miatt Teitelbaum halála után ő lett az ország első cádikja, és faluja, Olaszliszka pedig az első zarándokhely. Ezrével áradtak az emberek Olaszliszkára, hogy láthassák és beszélhessenek vele. Reb Herschele mindvégig szigorúan ragaszkodott a saját szegénységéhez; egy forintos heti fizetését nem engedte fölemelni, minden adományt a nélkülözők közt osztott szét. Zsinagógát is épített, de a zárókövet nem rakatta be a templomfalba, emlékeztetőül a jeruzsálemi Szentély pusztulására. Saját házának falait is fundamentum nélkül rakatta, hogy a földi élet ideiglenességre emlékeztesse. Sírja még ma is zarándokhely.
Mádi rebbe volt Schwartz Ábrahám Juda Léb Hakohén (1824-1883). Hírneves volt jesivája. A gyönyörű klasszicista épület ma is áll a barokk zsinagóga mellett.
Csodarabbi hírében állt a nagy tudós és tanító, Ungár Joél (1802-1885) paksi rabbi is. Mesélik, hogy egyszer kiégett a paksi zsinagóga. De a szent pap asztalát és imakönyvét nem fogta a tűz.
Csodatevőnek tartották a dési rebbét, Panet Menáchem Mendelt is, Panet Ezekiel fiát. 1885-ben halt meg.
Nyirtassi cádik volt rebbe Feivel. 1873-ban halt meg.
Áldásért ezrek keresték fel Jószéf Halévi Rottenberg, tasi, majd nyirmadai, végül mezőkászonyi rebbét. 1911-ben halt meg.
Ásér Ansel Jungreis (1806-1873) Csenger szentéletű cádikja volt. Minden vagyonát a szegények között osztotta el.
Bustyaházán élt rebbe Mardecháj, a jóságáról híres cádik. Sokat vándorolt, hogy keresse a szegényeket, akiken segítsen. 1896-ban halt meg.
Teitelbaum Mózes unokája volt Jekutiél Juda, aki egy időben a vándorló cádikok életformáját is választotta. 1858-ban lett máramarosszigeti rebbe. Híres jesivát alapított. Működése alatt ismét felvirágoztak a gyönyörű kabbalisztikus-chászid rítusok. E nagy szent végső esztendeit - 1883ban halt meg - a tiszaeszlári pör keserítette meg.
Neve kezdőbetűi alapján CHÁJIL-nak, hősnek nevezték Chánánja Jom-tov Lipe (1883-1904), egykor técsői, később máramarosszigeti cádikot. Nagy orthodox tekintély volt. Örökébe fia, Chaim Cevi, majd pedig unokája, Jekutiél Juda léptek. Öccse, Joél, nagykárolyi, majd szatmári rebbe lett.
Hírneves cádik volt Munkácson Spira Salamon (1832-1893). Nagybátyjánál, Spira Elimelechnél tanult. Munkács előtt a strizevi chászidok rebbéje volt.
Raudnitzban született és Balassagyarmaton halt meg Deutsch Áron Dávid (1812-1878), egykori budapesti, majd balassagyarmati rebbe. Nagy orthodox volt.
Elismerés és tisztelet övezte Rosenbaum Gerson Lits Halévi, tállyai cádikot is. 1901-ben halt meg.
Reb Halberstam Jechezkel Sraga (1811-1898) édesapjánál, a világhírű Chaim Halberstam szandeci cádiknál tanult. Lengyelországi (Radzil, Schinova) működés után jött Magyarországra és lett sztropkói cádik. Nagy tudós volt. Járt Palesztinában - Jeruzsálemben - ahol addig ismeretlen kabbalisztikus iratokat fedezett fel. Atyja halála után a lengyel chászidok őt tekintették cádikuknak. Ekkor visszatért Lengyelországba, Schinovára. Ott halt meg.
A zedetsovi rebbe tanítványa volt Weis Joszef Méir, szaploncai cádik. Csodatévő volt, ezrével zarándokoltak hozzá. 1909-ben halt meg. Élete ima volt, adakozás és böjt. Szelídségben, csendben.
Édesapja, Spira Salamon utódja volt Munkácson Spira Cevi Hirsch. Korának legnagyobb talmudistái és kabbalistái közé tartozott. Nagy szent volt, tömegesen zarándokoltak hozzá a hívek az egész országból. Mindig a legszigorúbban orthodox viseletben (pajesz, kaftán stb.) mutatkozott. Csodatételei legendásak. Századelőnk e nagy cádikja 1913-ban halt meg.
Nagyhírű cádik és filozófus volt Teitelbaum Chaim Cevi (1879-1926), máramarosszigeti rebbe is. A közép-európai chászidizmusnak korában legnagyobb egyénisége.
A liszkai cádik, Friedmann Herschele tanítványa és bizalmasa volt Steiner Jesája (Sájele). Zborón született 1851-ben. A büdszentmihályi jesivában nevelkedett, innét került Olaszliszkára. A cádik halála után Bodrogkeresztúrra költözött. Ekkor már országszerte beszéltek róla. A liszkai chászidok a nagy cádik méltó utódjának fogadták el. A tekintélyes szandeci, szigeti és nadvernai rebbék is elismerték. Híre nőttön-nőtt. Jótékonysága legendás volt. Az I. világháború alatt menekültek tömegét etette és ruházta. Keresztények, zsidók egyformán zarándokoltak hozzá. ''A szent paphoz'' - így mondták. Nagy misztikus volt és csodatévő hírében állott. Életszentségét Magyarország első számú főrabbija, Löw Immánuel is elismerte. 1925-ben Szandecről falujába jövet az úton megbetegedett. Ijar hó 3-án halt meg. A legenda róla is azt tartja, hogy imaasztalát és imakönyvét nem fogta a tűz. Koporsóját imapulpitusából készítették.¹⁶ Sírja mindmáig szent hely. Házát - legutóbbi ott jártamkor - még láttam állni Bodrogkeresztúr szívében. Legendás karosszéke pár éve Amerikába került.
Mátészalkán hunyt el 1927-ben Sáje Áron Fisch, a hodászi rebbe.
Tudós rebbe volt Mádon Winkler Mordecháj Jehuda. Jesivájából több száz tanítvány került ki. 1932-ben halt meg. Koporsóját tanulóasztalából ácsolták.
Csodarabbinak tartották Jiszróél Hagert, a volt wischnitzi rebbét is. 1936-ban temették Nagyváradon - a korabeli újságok szerint - 100 rabbi és 50 000 híve jelenlétében.
Spira Chájjim Eleázár munkácsi rebbe 1933-ban halt meg. Nagy tanító volt. Neki is asztalból ácsoltak koporsót: végrendeletében írta: ''Koporsómat készítsétek tanházam szombati asztalából.''

Zecher caddik livróchó
(Áldassék az igazságos emlékezete)
 

''Mi sajátos e látvány!
E zsidó halottak
A szép kikötő-városnak útjai
mellett,
Némulva, partján sohse néma
haboknak...''

Mottója ez egy Longfellow-versnek, melyet itt, a szobám falára rejtezett temető eszembe jutott. Móra Ferenctől tudom, hogy ez a vers létezik.¹⁷ Sok évvel ezelőtt - s azóta, ki tudja, hányszor - olvastam én egy Móra írást, mely most emlékeimben feldereng...

''A jámborok, kik békén itt alusszák, / halál hosszú, hideg exodusszát...'' Ez az idézet egy versből való, amit vagy negyven évvel ezelőtt olvastam először és utoljára. Egyéb nem is maradt meg belőle, mint ez a két sor, meg hogy hosszú vers, Longfellow írta, és Radó Antal fordította. Alighanem megvan az oka annak is, hogy a gyereklélek gyantájában éppen ez a két sor borostyánosodott bele. A különös rím tehette, az exodus szó, amit nem értettem, csak azt éreztem, hogy milyen szépen összecsendül az ismerős szóval.
Egy-két arasztot ahogy nőttem, le bírtam venni a gerendáról a bibliát, és meghitt barátságba keveredvén a pátriárkákkal, tisztába jöttem az exodus értelmével is. Attól kezdve soha temető kapuját úgy át  nem léptem, hogy ne Longfellow és Radó rímével köszöntöttem volna a jámborokat, akik kivonultak az élet rabságából a halál szabad pusztáiba. S olyankor, akár a milánói, akár a csépai temetőben őgyelegtem, mindig megképzett előttem a prágai zsidó temető, amit sose láttam. De tudtam, és vita esetén megesküdtem volna az életemre, és fogadtam volt az üdvösségemben, hogy a kísértő versnek ez a címe: A prágai zsidó temetőben, és láttam az amerikai költő fehér fejét föléhajolni a rabbi Löw mohos sírkövének.
Valószínű, hogy e nélkül a vers nélkül ki sem szálltam volna Prágában, mert patinás palotákra és ódon műkincsekre most nem volt semmi gusztusom. De azt a temetőt mégiscsak meg kellett néznem, amelyikben olyan rég járatos vagyok, anélkül, hogy lettem volna benne valaha. Meg is néztem, meg is lepődtem nagyon. Nem a temetőn, hanem azon, hogy mennyire nem hihet az ember annak, amiben biztosnak érzi magát.
Becsöngettem a prágai zsidó temető rácsajtaján, s abban a percben, ahogy a kapus kulcsa megcsikordult a zárban, belém villámlott a Longfellow-vers igazi ríme: A newporti zsidó temetőben.
Soha életemben nem gondoltam arra, hogy Newport nevű hely is van a világon. Hol lappangott negyven évig az agyam sublótjában, és hogy került felülre ebben a pillanatban, annak legföljebb rabbi Freud a megmondhatója.
Nem tudom, a newporti zsidó temető milyen, de a prágai egészen az, amilyennek én látatlanban tudtam. Mohás kőerdő, kidőlt-bedőlt oszlopok egymás hegyén-hátán, három-négyszáz esztendő kezenyoma rajtuk, s nem kell hozzá chasszidnak lenni az embernek, hogy megelevenítse őket. Elég hozzá a naplemente, a hosszú árnyékot vető sugarak, a küldő alkonyat ingó-lengő fátylai. Még a mai magyar embert is átborzongatja valami futó fázás a halottak gettójában, hanem a mészim végeláthatatlan gyülekezete, a megintézve a zsidókérdést ezekkel a gigantikus kövekkel, amik alól nem lehet kijönni. Ahogy megbotlik valami tarackos gyom szíjas indáiban, vagy utánakap egy-egy vadrózsa-ág, megrezzenve néz körül, és hideg fuvalmat simogat el a halántékáról. Nem sírkövek veszik körül a sűrűsödő homályban...''

Igen, a Váli Dezső képén nem sírkövek vesznek körül engem. Nem a halál árnyékvölgye ez itt a falamon, ez a temető nem az atyák sírjának hona: ez itt egy elhagyott zsidó temető valahonnét Magyarországról, ez itt egy kifosztott és összedűlt zsinagóga, egy már soha el nem olvasható tóratekercs, egy összetépett kotta, egy kibetűzhetetlen porladt imakönyv. Ez a kép itt a falamon nem zsidó temető: mert temetni nincs kit és nem maradt, aki megálljon a sírkövek között.

*

Ki lépked a falakon? - egy cádik mesélte: ''Álmomban egyszer az Édenkertben jártam. Jeruzsálem falait láttam meg onnét. Romokban hevertek. A halomban heverő köveken, falról-falra egy ember járt szüntelen, megállás nélkül. Megkérdeztem: Ki ő? Ezt válaszolta: Ez itt Rabbi Israel Baál Sém Tov, aki esküt tett, hogy addig innét el nem megy, míg a Templom újjá nem épül.''¹⁸

*

Pest belvárosában, a mai Felszabadulás téren áll az egykori ferences templom. Örök forgalom, zaj, autóáradat középen. Vastagok, erősek a templom falai, belül csönd van. Halottak nyugszanak itt, a templom sírboltjába temetve. A Szt. Antal oltáránál, a falon vörösmárvány sírtábla emlékezik egy egri kanonokra, akit 1848-ban temettek ide. Gyakran megállok itt, az öreg kanonok porladó csontjainál - fejemben még a belváros forgataga zúg - s eltűnődöm a sírkövére vésett versikén:

Tsendes a holtak hazája,
Tsendes a moh-lepte sír,
Mély s öröklő éjtszakája,
Nem zavarja föld tsatája,
Földi osztön, földi hír.

Egy utca innét az Egyetemi templom. Barokk szószéke alatt bronzkoszorú simul a falhoz, követve annak ívét. Hirdeti: beszéd közben agyvérzést kapva e szószéken esett össze 1927 április elsejének estéjén Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök. És ebben az épületben halt meg másnap, virágvasárnap előtti napon.

Egyszer egy novemberi estén így beszélt itt¹⁹.
''November hónapja a léleknek hónapja. A hazajáró, a szívünkön kopogtató, minket körülsuhogó lelkeknek hónapja. Ha november tele van köddel, ha tele van fehér párával a levegője, éppenúgy a hitnek távlata, a hitnek szemhatára tele van fényes, kísértetszerű, felséges emlékezetekkel, lelkekkel. Minél inkább gondolkozom a hit szellemében, annál inkább valami telepáthia vesz rajtam erőt, mely félig melankolikus, félig lendítő, bíztató. Telepáthia, amely más világokkal köt engem össze. Telepáthia, mely az én magányomat hangossá, némaságomat beszédessé teszi. Ha csak világiasan érzek, akkor, mint hogyha kihűlt tűzhelyek hamujában kotorgatnék: néha-néha egy csillámló parázs belevirít a szemembe. Nézem, nézem. Csillog, izzik, elhal. Ha világias ember vagyok, az én egész világom egy többé-kevésbé kihűlt, néhol virító parazsakkal teleszórt hamurakás. És ahogy ezek a csillogó, virító parazsak elhalnak, úgy elhervadnak napjaink, lekopnak erőink, megöregszenek akik körülöttünk vannak, vagy meg is halnak. És végre is mindnyájan meghalunk... Én belezárom szívembe mind, akiket szeretek és kegyetek is tegyék ezt. Haló porodnak nem hideg kő és érc, hanem szerető szív legyen virágos koporsója. Nem hideg ércre uram, sem szép emlékre, sírkőre vágatom, faragtatom, vésetem emlékemet, nem hideg kőre, hanem örökké virágos élő koporsóra. A léleknek nem koporsó, hanem szív kell. A lelkeket nem földbe kell temetni, hanem szívbe...''

A szomszédos utcában van a szerbek temploma. Kőfal övezi a kertet, benne a templom, körülötte fák. A kőfalról sárkányölő Szt. György figyel a Veres Pálné utcán közeledőket. A szerb templom kertjében kis temető van. Moh-lepte sírkövek a templom falában, fák lombja alatt. Egyszer a tudós és költő Vujicsics Sztojánt láttam álldogálni itt.
De a memento mori, a halálra való emlékezés, kézzelfoghatóvá a Wesselényi és Dohány utca sarkán válik. A budapesti gettó egykori falánál, a nagy zsinagóga mögötti kertben. A gettó halottai között. Memento mori: kiabálnak falai az összeomlás előtt álló, aládúcolt Rumbach Sebestyén utcai zsinagógának. Nem érdekel és nem akarom tudni, hogy bútorraktárnak vagy minek használják az egykori Aréna úti, ma Dózsa György úti, aládúcolt zsinagógát. De azt tudom, hogy megszentelt hely. Átmenőgettó volt - Birkenau-Auschwitz felé. Memento mori: mit szólna Wellesz Gyula, kit 1915-ben villamos ütött el, vagy a poéta Kiss Arnold, ha látnák a mindenféle televíziós berendezéssel tönkretett belsejű óbudai zsinagógát? Heller Cevi Hirsch, a talmudista óriás óbudai főrabbi előtt ki fog majd magyarázkodni? És ki mondja meg, hova lettek a zsinagógák és temetők?

*

''Itt van elrejtve'' egyikük a falamon. Talán a mádi, mert ott kőfal védi, s a község is vigyáz rá. Mint ahogy áll a mádi dombtetőn a barokk zsinagóga is. Különlegesen szép belső terét most állítja helyre a Goldmark-Alapítvány.
Mádon már csak egy zsidó él, egy öreg néni. A többiek hamvai elsüllyedtek a Visztulában. Kié lesz ez a ''régiúj'' zsinagóga?
A régi mádi zsidók a község orthodox chászid temetőjében fekszenek. Megrabolt halottak egy megfosztott temetőben. Mert az apák porától elrabolták a fiak és az unokák porát. Mert a temetőt megfosztották halottaitól.²⁰ Akikre várt, mert ez a dolga egy temetőnek.
Hogy kié lesz ez a templom, ha újra ég benne a mécses?
A holtak - ott lenn, a mádi ''zsidó-kertben''.

*

''A kolozsvári zsidó templom ajtaján - a régi templomot értem - ütések nyoma látható. Nem ostromolták e nehéz tölgyfaajtókat, mert Kolozsvár szabad királyi városában mindenki szabadon gyakorolhatta a maga vallását, hanem egy nagy kulcs kopogtatásának nyomát lehetett ott látni. Minden reggel hat óra tájban, mikor az igazhívő jámbor zsidó, nem az olyan újfajta, aki szivarozik szombaton, s összevissza eszik akármit, hanem az igazi régi fajtájú hívő, a templomba indul reggeli imához, az egyházfi, mielőtt kinyitná a templom ajtaját, ennek vastag kulcsával hétszer kopogtat. Hangosan, erősen koppan a kulcs ütése az ajtóra és mikor az utolsó ütés is elhallszik, néha úgy tetszik az egyházfinak, mintha belülről suhanást, csöndes zümmögést hallana, ilyenkor habozva  lép be az ajtón, de ok nélkül, csupán az üres padok várnak reá, legföntebb a szent könyveket tartó selyemfüggöny lebben, mintha csak egy pillanattal előbb járt volna valaki benne.
Éjjel, amint a csillagok kigyúlnak az égen, s az ájtatos hívek esti imájukat végezve eltávoznak a templomból, ahogy az ajtókat bezárják, egyszerre megtelnek a padok csöndes, fehér alakokkal. Az elhunytak szellemei gyűlnek össze és imádkoznak csöndesen, áhítatosan. Ha néha, főleg nagyobb ünnepek éjszakáján, a templom felé vetődik valaki, bámulattal látja, hogy a templom ablakai fehéres, szelíd fényben világítanak s ha megáll ilyenkor a templom külső kerítése előtt, fülébe valami halk zsongás vegyül. Nem jó soká ott maradni, titkos félelem száll az emberbe s futva menekül a csöndes helyről, mintha bűnt követett volna el azzal, hogy hallgatózott.
A temető hideg lakói csak nappal pihennek, éjjelenként (más felekezetűeket nem tudom, de az orthodox zsidó temető lakóinak ez kötelességük) rendes istentiszteletet végeznek, felolvasnak egy-egy fejezetet Mózes valamelyik szent könyvéből, s csak kora reggel az első napsugár, mely besurran az ablakon, figyelmezteti őket arra, hogy a nap itt van, térjenek vissza a sötétség birodalmába pihenni.
Másnak, halandó lénynek nem szabad őket meglepni istentiszteletük közben, jaj annak, aki megteszi.
Talán húsz évvel ezelőtt, talán még régebben, hogy egy hajnalban Hers, az egyházfi, miután elvégezte körútját a városban és megkopogtatta az egyházközség mindenik tagjának ablakát, hogy keljen fel és jöjjön a hajnali imára ez ünnepen templomba, nagy álmosan kinyitotta az ajtót.
Valami hideg szél süvöltött vele szemben, kezében kialudt a lámpa, de azért nem maradt a sötétben, megcsapta már az előcsarnokban valami idegen fényesség, félig öntudatlanul támolygott be előre a templomba, amit ott látott, az aztán rögtön rettenetesen magához térítette. A templom egészen tele volt, a legutolsó helyig tömve hívekkel, mindenik a legfényesebb, a legnagyobb ünnepi díszruhában, abban, amelyet minden igazhitű zsidó minden nagyobb ünnepen a templomban felvesz: a hosszú halotti ingben. Ezért nem borzalmas ez a ruhadarab, hozzászokik az ember.
De nemcsak ez a ruha volt rajtuk, mindenik imaleplet, azt a fekete csíkos leplet viselte, melyet a zsidó templomokban az imádkozó férfiak nagy részén látni lehet. Ezenkívül a fejükön és karjukon ott voltak az imaszíjak. Mind csöndben hangtalanul imádkoztak, összetett kezekkel.
Hers szívébe belenyilallt a halálos rémület. Elfeledte kötelességét, elfelejtett kopogtatni az ajtón. Mi lesz most belőle?
Aggodalmasan nézet szét. Többnyire idegen arcokat látott, mindannyit hófehér szakállal.
A pap helyén azonban ismerősre akadt, megrendült a rémülettől, a mostani pap édesapját látta, azt a szelíd, jámbor és bölcs férfiút, kinek temetésén ő is ott volt, kinek testét ő segített vinni könnyek között a nyitott sírhoz, mely előtt az egész község oly keservesen zokogott.
Alig hallható énekszó csendült meg, az előimádkozó felment a szent könyveket tartalmazó szekrény elé. Hers szerette volna szolgálatkészen odavinni a kulcsot, hogyan fogja kinyitni a szekrényt, hiszen kulcsa az ő zsebében van? Lábai odagyökereztek, mozdulni sem mert. A szekrény mindkét ajtaja magától felpattant és az előimádkozó kiemelte a legrégibb kis tórát, azt az egyszerű, kopott, fakó példányt, melyet manapság nem is igen vesznek elő. Ezt aztán méltóságteljesen felvitte a templom közepén lévő emelvényre, oda, ahol felolvasni szoktak belőle, itt minden egyes rész felolvasásához felhívtak egy-egy hívet, a legelsőhöz a legidősebbet, aztán így mind fiatalabbat. Az egyházfi kábultan állott egy helyen, félelmét valami zsibbadtság váltotta fel. Talán harmadiknak egy nevet hívtak, melynek hallatára újból megmozdult minden csepp vére: rég meghalt édesapjának nevét hallotta. És íme, egészen elölről, hol az előkelőbbek szoktak ülni, előlépett az öreg Hers, aki életében mint szegény ember csak a leghátulsó padban ült, előlépett, s ájtatosan, mint ahogy életében szokott, közeledett az emelvényhez.
Az egyházfi erre egy fájdalmas örömkiáltással rohant édesapja elé, ki őt annyira szerette. Nem félt már senkitől s nem is akart egyebet, csak kezet csókolni annak a tiszteltett gerjesztő alaknak, kinek láttára az ő szívében újra felébredt a fiúi szeretet érzése, térdre borult előtte, s keze után nyúlt. Valami hűvös, szelíd simogatást érzett homlokán, erre mintha két kéz egy pillanatra a fejéhez ért volna, úgy, amint ünnepnapon az öreg zsidók meg szokták áldani gyermekeiket, fejükre tévén kezeiket: ekkor aztán Hers előrebukott s ott maradt az emelvény előtt a kőkockán. Reggel eszméletlenül találták. Ágyba fektették, ott pár pillanatra magához tért, elmondott mindent a papnak, az ifjú papnak, aztán elbúcsúzott, ő nem marad itt, elmegy egyházfinak a másik községbe. El is ment.
A vének mindjárt tudták, hogy elfeledte a kopogtatást s azért kellett meghalnia, mert megzavarta a túlvilág ájtatos gyülekezetét.
Azóta az egyházfiak nagyon vigyáznak erre a kötelességükre.
Hangosan, erősen koppannak a kulcs ütései az ajtóra, s mikor az utolsó ütés is elhallszik, néha úgy tetszik, mintha belülről suhanás, csöndes zsongás volna hallható.'' (1899)²¹

*

Egy festő jár a hegyaljai temetőkben.
Pasztell krétával dolgozik. A tokaji művésztelep ifjú vezetője, Zilahy György. Halkan jár, a temető álmát nem zavarja. Képei is - mint az álmok lebegőek, csöndesek, finom költészettel át-átszőttek. Jelképes volt halála: ikrei születtek, s ő feljött Tokajból Pestre. Megnézte a gyerekeit és indult tovább vonattal Szekszárdra. Meghalt útközben. Kiállítása egy hét múlva nyílt meg. Kartonjai Tatára kerültek, meg egy-két barátjához. Este van az egyik hegyaljai zsidó temetőben. Kézenfogva egy fiatal pár nézi a sírokat. Talán lelkek csak, fölöttük angyal. Esti temető angyallal, lelkekkel: én úgy nőttem fel, hogy ezt a képet minden nap láttam.
Egy festő jár a hegyaljai temetőkben.
Jeleket fest, kidőlt sírköveket. A dolgok lelkét. Váli Dezsőnek hívják ezt a fiatal, szent, elhivatott embert. A művészet jeleinek örökösét.
Jönnek halkan. Lépkednek át a szőlős-kerteken a Tiszán...

*

''Egy nap a kállói pap, Rebbe Reb Eizikl Taub odafordult hú kísérőjéhez, Reb Sáje Áron Fischhez:
- Fogass be Sája Áron, és tégy a kocsiba egy heti elemózsiát. Elutazunk.
Ha a Rebbe azt mondja: elutazunk, akkor nincs ellentmondás. A rebecen készítette az elemózsiát, a kis Mayerl, a Rebbe fia, körülugrándozta az apját, miközben huncutkái csakúgy lebegtek ide-oda: hogy őt is vigyék el. De a kocsira nem ült fel más, mint Reb Sáje Áron Fisch, meg a szent. Egy harmadik ülést is csináltak, de az üres maradt.
A Rebbe harsányan szólt le a bakról híveinek:
- Megyünk az új kántorért. B'siszchem.
Hogy micsoda új kántorról volt szó, hová kell érte menni, mirevaló az új kántor, aziránt már nem lehetett érdeklődni.
Mert az utazók már elrobogtak, végig a fő-utcán, el a megyeház előtt, hol a huszár nagy szemeket meresztett a vágtató fogatra, ki a tavaszi mezőkre, hol pipacs és margaréta ütötte fel kíváncsi fejét az arany búzatengerben. Napkor, Apagy, Ibrony fehér tanyái tűntek el mellettük a perzselő napfényben, a nyírbátori tornyok csak messziről integettek, hogy ugyan hová siettek olyan lóhalálban. Demecseren végre megálltak, itatni, meg pihenni. A Rebbe ledőlt a szabad ég alatt a füvön és édesdeden aludt másnap reggelig. A fáradt, beteg vonásaiba megint élet, erő és fiatalság költözött. Hajnalban aztán tovább, a halászi pusztán, Berczel majorságon át. Hanem itt egyszerre útjukban állott valaki, aki azt mondotta: Nem lehet beljebb emberek. Most én következem.
A megáradt Tisza. Nem csekély akadály. Bercelnél már megkezdődik a tenger. Az apró füzek már mind elmerültek benne: a piros hársak még csak derékig állnak a barna árban, melye ott sodor magával házfödeleket, teknőt, katonasipkát, seprőt, ágakat, meg egy felfordított csolnakot. Tavaszi árvíz! A nap ott táncol a zavaros hullámokon és a partokon, a töltés mellett kétségbeesett parasztok lapátolják a homokot. Harangszó szállt át a vízen. Odaát Zemplénben harangoznak árvizet. Csilingel a karádi öregharang; felelget gávai csengettyű hangja, amelyik Rákóczi óta nem szólott: ''Baj van!'' de milyen nagy baj. Mert az áradat egyre nő.
A Rebbe mozdulatlan arccal néz a kétségbeesett Reb Sáje Áron Fischre és azt mondja neki:
- No Áron, itt leülünk és megvárjuk a kántort.
Ha az öreg Fisch meg merne szólalni, akkor bizonyosan megkérdezné: Micsoda kántort? És minek kell az a kántor? És hol van a kántor? - De ő már rég nem mer ellentmondani, hát kipányvázza a lovakat és odaül a Rebbe mellé a zsombékra. Terítőt dobnak a nedves fűre. Hallgatják a víz locsogását. Nőttön-nő a Tisza. Egy szót se szólnak, hanem csak nézik az elöntött tájat. Várnak.
Ha a Rebbe várni akar, akkor ő bizonyára tudja, hogy várni kell.
Hát van is ott mit nézni, amint elüldögélnek reggeltől délig. Mit el nem visz a kapzsi Tisza! Amott egy egész parasztház úszik, valami halásztanya, cölöpjeivel együtt; mögötte kutyaól bukdácsol, de a dühös lakójával együtt; amott egy postakocsit dobálnak a habok. Ott meg... nézze csak Rebbe, egy egész sziget.
Nem ritkaság az ilyen úszó sziget a Tiszán. Az árvíz elkap egy darab földet és viszi magával. Tokajtól akár Szegedig, hacsak útközben meg nem gondolja magát és partra nem teszi valahol. Elvesz egy csipetet egyik megyéből az a szeszélyes Tisza és hozzácsapja másikhoz.
Jön az úszó sziget szép lassan lefelé a Tiszán. Elől néhány fűzfa rajta, azután szép pázsit, meg egy kis lucernásföld. Egész kis tartomány. Azután meg csodák csodája: az úszó sziget énekel.
A Rebbe feláll a déli napsütésben és nézi az úszó szigetet. Ki énekel ott vajjon? Kinek van olyan jó kedve az örvény fölött?
De szépen is énekel valaki azon a szigeten. Nem is magyarul, nem is németül, hanem héberül, szent nyelven.
Hallja csak:

Beni, beni
Ál téléch bederech ittom,
Mená, mená, mená
Raglehő minszivuszom...²²

És hogy cifrázza!
Először mélabúsan énekli, a státer-nignnel (lassú ''hallgató'' dallam); azután hullámzani kezd a dal, érzelmes és bánatos lesz, mert az énekes rátér a wolochra (ez már ''andalgó'', oláh népdalok szomorú üteme), végre erősen és vidáman felharsan a ditke (a ''friss'', ez már valóságos polka), szaporán, humorosan és evvel ki is meríti a chászideus-dallamok összes változatait. Az az ismeretlen ott az úszó szigeten még tapsol is a saját énekéhez.
De jó kedve van! Mintha valami elegáns fogaton utazna, selyempárnán és nem lebegne egy kis földdarabon a zúgó ár fölött.
A Rebbe ott áll a parton és kitárja a karját. Olyan az ő fenséges alakja, mint valami Mózes az egyiptomi nagy tenger hullámai között. És íme, a szigetet a legközelebbi ár már kilódítja eddigi irányából és kezdi sodorni lassan a berceli part felé, ahol a kállói pap vár reá.
Úszik, úszik az idegen sziget, egyre közelebb. Már az énekest is látni. Nagy, hatalmas, fekete szakállú ember. Ott ül az egyik fűz alatt. Kaftánját lebegteti a friss vízi szellő. A szemei csillognak. Énekel, egyre énekel.
Reb Sáje Áron Fisch majdnem megdermed a meglepetéstől. Egy szót sem tud szólni, csak nézi azt a különös tüneményt. A sziget jön, jön, aztán odaütődik és megfeneklik. Az új kántor kikötött Szabolcsmegyében.
A Rebbe integet a kezével:
- Solem-alejchem! - kiáltja az idegen felé.''

*

''Rabbi Yitzhak, skvirai pap, az egykori csernobili cádik, rabbi Nahum unokája mesélte: Egy kisvárosban, nem messze Csernobiltól, a nagyapám chászidjai együtt voltak a szombat kimenetelekor. Ők mindnyájan becsületes, jámbor emberek voltak, s a ''szombat királynőjének elkísérésén'', ezen a szerény vacsorán lelküket Isten felé emelték. Alázatukban is istenfélelmükben az őket ért csapásokra és üldöztetésre gondoltak s megértették azt, hogy nincs remény elkerülni a szenvedéseket. Egyetlen vigaszuk maradt: ha teljesen ráhagyatkoznak a nagy cádikra, rabbi Nahumra. Ő felemelhetné és megszabadíthatná őket. Elhatározták, hogy azonnal fölkeresik a tanítójukat. Rögtön étkezés után elindultak és mentek együtt Csernobilba. De ugyanezen szombatnak végén az én nagyapám a házában ült és lelkét Isten felé emelte. Alázatosságában és istenfélelmében az őt ért csapásokra és üldözésekre gondolt s megértette, hogy csak egyetlen reménység maradt: az ő chászidjai, ők - Isten oly tisztességgel szolgálók, ők - hozzá, rabbijukhoz oly mélyen ragaszkodók, ők, csak ők tudnák megvigasztalni. Felkelt és házának kapujához ment. Vágyakozva nézett a messzeségbe, arra, ahol az ő tanítványai éltek. S egy kis idő múlva meglátta híveit közeledni az úton. Ekkor - fejezte be rabbi Yitzhak a történetet - az égen összezárult a kör.''²³

*

Egy helyen ezt idézi a Talmud a Szentírásból: ''Mert a kövek fognak kiáltani a falból és a fáknak törzsei fognak tanúskodni.'' Az évszázadok során biztosan sokezer lélek tűnődött ezen a traktátuson. A Talmud a közösség gondjai alól kibúvó emberre vonatkoztatja: ''Jaj annak, aki így gondolkozik: Én elhanyagolom a kötelességemet. Ki fogja azt megtudni, vajjon viselem-e a tehernek rámeső részét, avagy nem? Bizony a háznak kövei is, a fáknak törzsei fognak tanúskodni ellene...''²⁴
Elmúlnak a hasonlatok. Elmúlnak és kézzelfoghatókká lesznek napjainkban. Mert ilyen a mi időnk. Megfogható hasonlatait múzeumokba viszi az ember, vagy ott hagyja őket, ahol vannak, a tájban, fedje be föld, falevél. Lassan minden jellé válik, elfogy a csak megírható, a csak elgondolható. Mert mit mondjon az ember: volt egy olyan koncentrációs tábor Krakkóban, amit a németek a zsidó temetőre építettek. Plassov²⁵ - ez volt a neve a sírkövekből csinált KZ-lágernek. Kiabálnak a kövek a falból és tanúskodnak a fák törzsei.

*

Az észak-magyarországi csodarabbik és hívek története, mely, mint egy keleti misztikummal keveredett magyar népmese, olyan, Birkenau-Auschwitzban végződött. A nagykállói zsidókat például 1944. április 14-én deportálták a nyíregyházi gettóba. Innét - embertelen ütlegelések közepette - a harangodi pusztán létesített átmenőgettóba hajtották őket. Fennmaradt egy levél, melyben a pusztára telepítésük ellen könyörögnek:²⁶

''Az emberileg alig elképzelhető mélységű hasadék legmélyebb fenekére taszítottak nevében egy utolsó jajkiáltással fordulunk vármegyénk első polgárához. Mi úgy érezzük, hogy hibáztatandó emberi ösztönökből folyó csekély kivételtől eltekintve - mindnyájan az egész életünkben az emberi tisztesség, a honpolgári hűség és városunk és vármegyénk iránt tartozó kötelességek teljesítésének útján haladtunk. Éppen ezért a legszörnyűbb mértékkel fel sem mérhető az az elpusztító csapás, mely egy irtóztató lavina hirtelen legördülésével reánkzúdult és egyszerre elpusztította mindazt, amit egész életünkben szorgalommal építettünk. Ez a lavina most már mindnyájunk életét is elpusztítással fenyegeti.
A hatóság által tett intézkedésekből következtetjük, hogy mindnyájunk egy messzefekvő tanyára való kitelepítése forog szóban. Nem is tudjuk leírni, hogy az eddig létesített gyűjtőtáborok nehézségeinek ismeretében milyen kimondhatatlan testi és lelki szenvedések várnak reánk, ha ez a kitelepítés valóra válik. Távol minden élelmezési központtól, távol minden egészségügyi intézménytől, teljes testi leromlás, az ezzel járó járványos betegségek és ezek következményeként az elkerülhetetlen halál várnak reánk. Ez a sors vár nemcsak a halállal szembenézni tudó férfiakra, hanem soha senkinek nem vétett ártatlan gyermekinkre, asszonyainkra is. Úgy érezzük, hogy mi nem érdemeltük meg ezt a keserű sorsot. Ezért bátorkodunk könnyel telt szemekkel egy utolsó könyörgéssel jönni és immár kulcsolt kezekkel esedezünk, hogy a reánk lesújtani készülő utolsó nagy csapást rólunk elhárítani kegyeskedjék.
Nagyon szerény lett már a mi igényünk, a fokról-fokra egyre mélyebbre történő letaszítottságunkban. Sokezer léleknek haláltól való szabadulást jelentő hálasóhajtása fog égnek emelkedni, ha abban a kegyelemben részesülünk, hogy a városnak csak 2-3 utcájában, a legszűkebb helyre összeszorulva megmaradhassunk. Esdeklünk érte, legyen a halálos ítélet megkegyelmezés útján ilyen módon megváltoztatva. Hiszen sok helyen, több városban ilyenmódon lett az ottani zsidóság elhelyezve. És ha netalán a sors úgy rendelné, hogy ezt a kegyelmet nem kapjuk meg, a kitelepítéssel kapcsolatban, legalább valami enyhítésért esedezünk. Hadd maradjanak meg az ügyeink intézésre, egészségügyünkről való gondoskodás céljára létesített központi szervezeteink és intézményeink továbbra is eddig helyükön a városban, hogy e szervezeteinknek és intézményeinknek legyen legalább módjukban a bekövetkező szenvedéseket enyhíteni.
A jóságos Istenhez fohászkodunk, hassák meg e könyörgéseink a lelket, melynek gondozására eddig mi is rá voltunk bízva. Talán lehet, hogy többezernyi lélek hálasóhaja áldást fog hozni a könyörülőkre és egész vármegyénkre is.
Nyíregyháza, 1944. V. 5. Mély alázattal: A nyíregyházi Zsidó Tanács.''

Nem segített a levél, az embereket a harangodi pusztákra hajtották. Onnét kerültek Birkenauba.

*

A legenda szerint a kállói pap, Taub Eizikl Izsák a harangodi pusztákon sétált egy tavaszi reggelen...
''Egyszercsak furulyaszó üti meg a fülét, meg egy kedves gyermekhang. Megáll... A dal amilyen egyszerű, olyan lenyűgöző szépségű... A Kálever lehorgasztott fejjel figyel... A szívében valami csodálatos érzés ébred, amely a múltba ragad és a jövőbe szárnyal... Bús emlékezés, bizakodó remény... Révedező szemmel elmúlt századok mélybe lát és babiloni fűzek árnyékában hazátlan léviták hárfáján ugyanez a dal száll a magasba...

Várj rózsám, várj,
Te csak mindig várj...
Ha az Isten néked rendelt,
Tied leszek már...

Az elragadott lélek csakhamar újra itt van és meglátja a pásztorfiút a fa tövében. Közelebb megy hozzá. Rátekint mélytüzű szemével és lankadtan ereszkednek le a fiú kezei, szemei lezárulnak és mély álomba merül... Mire felébredt, elfeledte a dalt...
Rabbi Eizikl Taub szombat délutánjának alkonyatán új dalra tanította meg híveit...

Szól a kakas már...                            Várj, rózsám, várj
Majd megvirrad már...                     Te csak mindig várj,
Zöld erdőben, sík mezőben             Ha az Isten neked rendelt,
Sétál egy madár...                             Tied leszek már.

De micsoda madár...                        De mikor lesz az már!...
De micsoda madár...                        De mikor lesz az már!...
Sárga lába, kék a szárnya,             Jibóne hámikdos ir cijajn tömále²⁷
Engem oda vár...                              Akkor lesz az már...

                            De mikor lesz az már!...''

Erről a dalról, a Kállói Cádik daláról - mely a chászidoknak valamiféle himnusza lett, éneklik a mai napig a világon mindenütt, érteni nem értik, mert magyarul van, de Izraeltől Amerikáig éneklik - nekem erről a dalról egy ősi magyar háromsoros versike jut eszembe mindig: ott van a ''Három veréb hat szemmel'', című gyűjteményben, de ismerte Kosztolányi is:²⁸ ''...Nyugtass meg hajnal és helyeseld, amit az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám mondogatott. Így szól: Csontkürttel kürtölnek, Arany deszkák hasadnak, Földi férgek mozognak. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fűrészeli, a földi férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers...''
Ezért jelenti nekem a ''Szól a kakas már'' az öröklétet, s azt az a kakas is, melyet írásom címéül választottam.
MIT MOND A KAKAS? - kérdést egy XVIII. századi héber kéziratos kakas ábrázoláson olvastam²⁹. Mellette állt a válasz is: a Példabeszédek 6. fejezetének 9. verse:

Oh te rest, meddig fekszel? mikor
kelsz fel a te álmodból?

*

Ahogy a Talmudban a reggeli áldás szövege olvasható: aser natan leszechvi binak, aki adtál értelmet a kakasnak, hogy a nappalt megkülönböztesse az éjszakától, hát úgy jön be most szobámba a hajnal is, hozza a fényt Pest fölé. Az ablakon át ismét az utcán látom, a Margitszigetet, a Dunát. S a Váli Dezső képét reggeli fényben, a rabbisírt, az ''Itt van elrejtve'' kétbetűs-föliratát.
Nagyszüleimre gondolok, arra, hogy miképpen járnak egymás nyomában a generációk. S ott, ahol már nincs idő, hogy mennek együtt az öregek az öregekkel. Örmény nagyapámat látom menni zsidó nagyapám mellett, mennek át felhőkön, gettófalakon, mennek-mennek az égben. S már mozdulok én is, kelek fel álmomból - ahogy a kakas mondja. Indulok fiammal. Megyünk-megyünk a térben.
''Mikor a nagy lélek - Taub Eizikl Izsák - megérezte a halál közelségét, magához hívatta a Chevra elöljáróit. - Édes fiaim, jöjjetek ki velem a temetőbe. Egy kicsit körül akarok ott nézni... Megindult a menet. A kísérők szótlanul ballagtak. Valami fájdalmas sejtelem ült a lelkükre. A Rebbe kissé fáradtnak látszott... De a szeméből az olthatatlan örök élet biztató lángja sugárzott... Drága mosolyával fordult mindenkihez, akivel találkozott... Ez az út a hazatérés útja, szólt csendesen... De vajjon siratni való a gyermek, aki a mostoha idegenből visszatér a szülői házhoz?... Megérkeztek. Amint beléptek a kapun, a Rebbe megállt... Körülhordozta tekintetét... Mennyi sír, mennyi felszabadult élet... Talán már nincs is itt hely a számomra! A mellette álló fán egy madárka kezdett énekelni... Mintha csak válasz lett volna a kérdésre. A Cádik felnéz a kis énekesre... Igen, igen... te benned is ott van az örök élet sugara... Az ágban is, melyen ülsz... A fűszálban is, mely a legkisebb szellőre megremeg... A féregben is, melyet gondtalanul eltapos az ember lába... Tovább indul a Rebbe... A kis madár követi őket, de vissza-vissza repül... Most megint fölöttük csicsereg... A Cádik mosolyogva követi a röptét... Egyszerre megfordul és szapora léptekkel siet a kapu melletti fához... A kis énekes már ott volt. Nyugtalanul szállt ágról-ágra... A Rebbe pár pillanatra eltűnődik... Majd megszólal... Itt mérjük ki a sírhelyemet fiaim... Én legyek itt az utolsó!...''

Jegyzetek

  1  Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. (Ford. Balabán Péter) Bp., 1984. 85 old.
  2  Ujvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon. Bp., 1929.
  3  Löw Immánuel: Kétszáz beszéd. Szeged, 1939. II. 35. old.
  4  Dobos Ilona: A ''csodarabbi'' a magyar népmondában. MIOK Évkönyv 1970. (Szerk.: Scheiber Sándor), Bp., 1970. 211. old.
  5  Goldziher Ignác: Napló. (Közzétette: Scheiber Sándor, ford... Scheiber Sándorné Bernát Lívia), Bp., 1984. 48. old.
  6  Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bp. 1984. III. 549. old.
  7  Kempis Tamás: Krisztus követéséről. (Ford.: Pázmány Péter, közzétette: ifj. Horváth János) Bp., 1943.
  8  Löwinger Adolf szegedi rabbi (Löw Immánuel mellett dolgozott) végrendeletének első mondatai.
  9  Péchi Simon szombatos imádságos könyve. (Közzétette: Guttmann Mihály és Harmos Sándor), Bp., 1914. 319. old.
10  Az életrajzi adatok forrásai: Ujvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Bp., 1929; Utószó - írta Scheiber Sándor (In: Wirth Péter: Itt van elrejtve - Tokaj-Hegyaljai Zsidó Temetők. ''Scheiber Sándor emlékének''. Bp., 1985.) 152. old.; Löw Immánuel: Kétszáz beszéd. Szeged. 1939. II.; Martin Buber - Pfeiffer Izsák. Száz chászid történet. Bp. (é.n.) (A magyarországi rebbék névsora nem teljes. Inkább csak kiindulás egy majdani - valaki által talán megcsinálandó - kutatáshoz.)
11  Martin Buber: Tales of the hasidim. The early masters. New York, 1947., valamint a szerző más könyvei. (Vö. Vermes Pamela: A Buber-Lukács levelezés (1911-1921). MIOK Évkönyv 1981/82. Szerk.: Scheiber Sándor, Bp., 1982. 525. old.)
12  Idézi: Dávid L. Szaniszló: Lelkigyakorlat Röszkén. Kézirat, 1984.
13  Szilágyi-Windt László: A Kállói Cádik - a nagykállói zsidóság története. Jeruzsálem. É.n.; Neumann Albert: Történetek a ''Kállói Cádik''-ról. - Nyíregyháza, 1935.
14  Dr. Friedmann Dénes, mártírhalált halt újpesti főrabbi fordítása.
15  Scheiber Sándor: Folklór és Tárgytörténet, Bp. 1984. III. 315. old.
16  Az asztalból készített koporsókról lásd: Scheiber Sándor: Asztalból koporsó. Egy zsidó szokás történetéhez. (In: ''Mert ezt Isten hagyta...'' Tanulmányok a népi vallásosság köréből - Bálint Sándor emlékének. Szerk: Tüskés Gábor, Bp., 1986.)
17  Móra Ferenc: Legendák temetője. (Lásd: Móra F.: Beszélgetések a ferde toronnyal - Túl a palánkon. c. kötetben, Bp., 1969. 357. old.) Az idézett vers eredeti lelőhelye: Radó Antal: Idegen költők albuma. Bp. 1981. 233. old. A Móra által említett sorok pontosan: Mint széles vásznat, sok poros juharfa / Úgy lengeti lombjait, hol álmok' alusszák, / Megtartva, lomb-sátrakból bétakarva, / A halálnak hosszú, mysticus Exodusszát.
18  Martin Buber: Tales of the hasidim. The early masters. New York. 1947., 85. old. A történet saját fordításomban közlöm. Utólag vettem észre, hogy a Száz chászid történet második bevezető tanulmányában is szerepel, Pfeiffer Izsák fordításában. (Pfeiffer Izsák, monori főrabbi, tudós irodalmár és költő volt. Dachauban halt mártírhalált.) Az idézett történet misztikus. A bezáródó kör a cádik és a tanítványai közötti szeretetközösségre vonatkozik.
19  1919. november 27.
20  Dávid Katalin: Megnyitó beszéd Váli Dezső kiállításán. Bp. 1985. IX. 12.
21  Gyulai Farkas: Éjjel a templomban. (Közzéteszi: Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bp. III., 1984. 316. old.
22  Példabeszédek 1:15. ''Fiam, ne járj együtt a gonoszokkal, tartsd vissza lábaid az ő ösvényüktől.'' (Értelem szerinti ford.) A chászidok jelmondata volt. (Vö.: Szilágyi-Windt L.: A Kállói Cádik. Jeruzsálem, 98.old.)
23  Martin Buber: i.m. 172. old.
24  Hertz J. H.: Zsidó gondolatok. (Ford.: Weisz Sámuel.) Bp. 1927. 27. old.
25  Lásd: Krebs Eta: Mint a patkányok... In: MIOK Évkönyv 1981/82. (Szerk.: Scheiber Sándor), Bp., 1982. 297. old.
26  Szilágyi-Windt László: i.m. 68. old. (A levelet Ungár Miklós, a helyi zsidó tanács mártírhalált halt titkára fogalmazta.)
27  Épüljön fel a szentély, töltsd meg Ciont.
28  Kosztolányi Dezső: Tinta. Gyoma, 1916. 182. old.
29 A Jewish National and University Library, Jerusalem tulajdonában. A kakaszimbólumokhoz lásd még: Dávid Katalin: Chagall, Bp., 1976.: Paneth Gábor: Marc Chagall - En écoutant le coq. In: P.G.: A labirintus járataiban. Bp., 1985. 290. old.

Köszönetet mondok dr. Scheiber Sándorné dr. Bernáth Líviának ritka irodalmi anyagok rendelkezésemre bocsátásáért.