dátum: 89.02.       fájl: c-fajlok-2/c01983-1.htm                      C. 01983-1987

Baló interjú

A ''Mozgó Világ'' folyóirat estje a Radnóti Színpadon. Baló újságíró beszélgetett sorra a meghívott (1988 évben publikált) néhány szerzővel.
Az első Bihari politológus volt (a délutáni előzetes megbeszélésen megrökönyödve észlelte a stáb, hogy nem tudom, ő kicsoda.)
Utána én jöttem
Petri költő fia a verseivel,
egy novellista
egy fiatal fontos közéleti jogász, talán Szoc. Dem,
mások még, legvégén P. Szűcs Juli, a főszerkesztő.
Aztán műsorvég, de utána félkörbe föltettek 12 széket a színpadra, hogy aki akar a nézők közül, itt maradhat beszélgetni. Rögtön a politikára terelődött a szó, úgyhogy fölálltam és eljöttem egy negyedóra után
a lejegyzésben (jelzem a nézőtéren nevetés= +)

B.:
Következő vendégünk egy művész. Az az igazság, hogy mostanában céltalannak, időnként nagyon nehéznek tűnik kultúrával, vagy művészettel foglalkozni, a Mozgó Világnál mégis megpróbáljuk. Az a művész, akit most meghívtunk, Váli Dezső, arra kértük fel, hogy olvasson föl egy beszélgetésből, amely vele készült a Mozgó Világban, 1988 szeptemberében jelent meg. Tehát Váli Dezső. (be, taps, leülök a másik székbe.)

V.: Akkor először fölolvasok egy kicsit. Jól hallani?

B.: Nem baj, én fent ülök...

V.: Az interjúból egy részletet olvasok föl...
''- Mi a festészet lényege?
- Két szín találkozása, csodás találkozása...
- És mi a szerepe, az értelme?
- Szerintem? ... Hát a világ, vagyis az ember legfontosabb dolgaira tanít. Mint az anyák vagy a papok. Segít. Egy villám fényénél pillanatra meglátod Isten köpenye szegélyét. Az utolsó ember halála pillanatáig a művészet mindig nagyon fontos dolog lesz, ha ezt nem él is át mindenki...
- Aki nem éli meg, annak is fontos...?
- Igen.
(Most itt ugrok egy kicsit. Hát igen, egy kérdés:)
- Szeretnél tökéletes lenni?
- ''A tökéletességre való törekvés már sok embert tökéletesen elviselhetetlenné tett.'' (Ezt a Ludas Matyiban olvastam vagy húsz éve. +) Engem is. Ma már semmit nem akarok. Csak tisztességesen élni. Élni a szeretetparancsot, amit Szent Pál apostol mellett... (ti. az első Korintusi levél elején) mellett P. Howard fogalmazott meg legszebben ++ : ''Tiszteld embertársad elmebaját!''
- Ennyire hegyről nézed az életedet?
- Ha a bizonyosságot, hogy valamit NEM tudok, valamihez nem értek, annak lehet nevezni... bár ez sem igaz, látod. Nézd, én nyolc és fél évesen egy hónapig skarláttal kórházban feküdtem. Nyomorultul éreztem magam, nagyon hiányzott anyám közelsége. Ott aztán megtaláltam egy gondolatot. Az utolsó napon, vagyis 1951. május 30-án azt mondtam magamnak: egy egész hónap kellett ahhoz, hogy fölfogjam és megértsem végre valahogy, hogy én ide kerültem, én itt vagyok a kórházban, és nyilván egy egész élet kell majd hozzá, hogy megértsem, hogy én - élek... Igazam lett. Életem legnagyobb része ebben a kilátástalan bizonytalanságban telt el... Azért is dolgoztam mindig annyit - gondolom azért lettem festő is... Egy boldog ember sört iszik a lugasban, nem?
- És ma?
- Ma már tudom. Megtaláltam. De erről ne többet.
- Bocsánat, miért?
- Szent Ferenc megkérte a mandulafát, mesélne neki Istenről. A fa egyszerre virágba borult. Hát ennyi.
- Akkor te tulajdonképpen leginkább napi tíz órában imádkozni szeretnél?
- Talán igen. De nekem más a munkám. Az ima sem érdemszerzőbb egyébként, mint például a zsemlesütés. Az ember álljon nyugodtan, ahol van. Illetve menjen, lehetőleg előre - természete szerint. Érdekes, most ez az ország a ''mi lett volna, ha'' és a ''mi minden kéne'' lázában ég. Ahelyett, hogy... nyugodtan tenné a dolgát...
(és itt jön az utolsó kérdés:)
- Ne törődjünk a jövőnkkel?
- Én azt mondom, mindent tegyünk meg érte, és ne törődjünk vele.'' Ez a vége.

B.:
Az a helyzet, hogy egy ilyen beszélgetési részlet után, amit hallottunk, nagyon nehéz elkezdeni egy beszélgetést, mert az ember kikínlódik vagy kiküszködik magából egy ilyen részt, akkor arra válaszolok egy fél mondatban, és akkor arra válaszol egy fél mondatban, és akkor egy fél órát hallgatni kell addig, amíg a következőt megkapjuk... (?) de azért én szeretném, ha elmondanád, hogy érted, hogy mindent  tegyünk meg, de ne törődjünk a jövővel? Ezt hogy kell érteni?

V.:
Igazság szerint teljesen nem tudom, csak érzem ezt a helyzetet. Tavaly egy lelkigyakorlaton voltam a pannonhalmi monostorban és a társaságot egy udvariassági beszélgetésre elvitték a gimnázium igazgatójához. Én ezt untam, és ezért megkérdeztem tőle, mi a legnehezebb dolga ebben a szakmában, mármint hogy ő szerzetes és egyébként a gimnázium igazgatója. Azt válaszolta, hogy természetesen a munkamánia. Azt, hogy a munkájáért rohan, a gimnázium ügyeiért, és ez elviszi az életét, egyszerűen, tehát a kontemplációra nem marad ideje. Kérdeztem tőle, nem tud-e elképzelni egy olyan magatartást, hogy az ember mindent megtesz a célért, de nem törődik az eredménnyel. Hát - nem tudja elképzelni. Én el tudom képzelni, kicsit felemás - belátom - ez a gondolat, de azt hiszem egy helyénvaló magatartás. Tudniillik a jövőről az ember sok mindent mondhat, de nincsen a kezében, és azt nem irányítja. De a jelenben a lehetőségeket megteremti.

B.:
Neked van valami célod, amiért ezek szerint meg szoktad... (?)

D.:
Nincs... nincs... +

B.: Akkor mivel töltöd a napjaidat?

V.:
Hát, festek. + Most hosszabban kellene válaszolni. Mosogatok is, meg takarítok ++. Festek, festek és figyelek - elég furcsa módon - főleg magamra. Mert hát ez a munkám. Ez a szakma az összes lehetséges szakmák közül szerintem a leginkább nevel az önzésre. Mert mindig magamat kell figyelni, hogy ugyan most mihez lenne kedvem... mint egy beteg gyerek ellátása. Most egy kis kompótot vagy egy kis madártejet..? + Nem tréfa ám! Festek egy nagy piros képet és azon gondolkodom, hogy milyen érdekes lenne most egy fehér színt valahova spaklival föltenni, akkor lehetséges, hogy helyénvaló a nagy piros képet félretenni és 10 percig ezzel játszani... (egy másik vásznon ugyanis) - szóval fura dolog. De így van.

B.:
Ez az élet, amit élsz, hogy festesz, ez valamennyire rendezett élet? Megvan, hogy hánykor kelsz föl, hánykor kezdesz el festeni, szóval ez hogy van?

V.:
Ez rendezett élet, mert én ilyen fajta vagyok.
Ez se nem érdem, se nem szégyen, sokáig szégyelltem, aztán egy darabig büszke voltam rá. Én pontos időben kelek. Pontos időben csinálom a testi, - a lelki gyakorlataimat. Azonos időben fekszem le ebéd után pizsamában, - két órára - aludni...

B.:
Ez nagyon bölcs ++

V.:
Ez egy rendezett élet. De ez a formális rend azért szükséges, mert biztosan nagyon hajlanék a rendetlenségre. Bár nem tudom, vagyok-e annyira bátor..., de... nekem így a legegyszerűbb. Nekem magamnak is szimpatikusabb a franciásabb rend, stílus - aki éjfél utánig eldumálgat, mert éppen fontos dolgokról beszélgetnek. Nekem nem olyan fontos rendszerint, nekem fontosabb, hogy 3/4 11-kor leoltsam a villanyt... mert a másnap délelőttöm elúszik.

B.:
Mit csinálsz a képeiddel?

V.:
Mikor? +

B.: Amikor kész van!

V.:
Lefotózom, lediázom, beszámozom, címet adok neki, bekeretezem +, örülök neki + ...

B.:
És akkor, amikor már ezen mind túlvagy...?

V.:
Aztán ezek elkezdenek élni. Sok minden történhet velük ezen a kis körön belül, ami az én életem. Egy darabig otthon vannak. Aztán ha megérnek arra, hogy úgy döntsek, hogy alkalmas a külvilág számára, akkor egy idő után kiállításra kerül vagy elajándékozom, vagy még otthon marad egy darabig, de hát ez egyre kevesebb.

B.:
Valaki akar venni egy Váli Dezső képet, akkor hol talál ilyet?

V.:
Most sehol. Nem nagyon van otthon képem. Néhány van, amit az elkövetkező kiállításokra rezerválok, vagy az a néhány, amitől nem tudtam - vagy nem akarok - vagy a feleségem nem engedi, hogy megváljak.

B.:
Itt van a nézőtéren a feleséged?

V.:
Igen, csak nem látom...

B.:
Mert intettél akkor, amikor mondtad, hogy ''a feleségem''...

V.:
IGEN. Úgy döntöttem két éve,  nem várom meg a halálomat, és hogy elkezdjenek ezek a képek dolgozni - vagyis működni. Mint egy gép. Én a képeimnek körülbelül a kétharmadát mindig fölfűrészelem. Nem szimbolikusan, hanem a szó szoros értelmében. De hát még így is sok összegyűlt az elmúlt húszon-valahány év alatt. És rájöttem, hogy ez így nem jó, és eltávolítottam a műtermemből a meglévőket is...

B.:
Hogy-hogy eltávolítottad?

V.:
Hát, elajándékoztam. Múzeumoknak, meg ismerősöknek. Meg vettek is egy párat. Most például ebből élek, hogy időnként vesznek tőlem képeket.

B.:
Ha jól értem, hogy szétosztogattad egy jelentős részét...

V.:
Igen, ez volt a legokosabb, mert eladni nem lehet, mert nem lehet. Nincs kinek. Én úgy döntöttem, hogy az országon belül tartom a képeimet, mert semmi értelme, hogy... például van egy gabonakutatónál Kanadában egy képem. A magyar kultúra számára ennek semmi értelme sincsen. Én kaptam érte nem-tudom-mennyi dollárt; már nem emlékszem, - azt föléltük - és ezen túl semmi haszna a dolognak.

B.:
És most úgy mennyi képed van vajon?...

V.:
Nálam, otthon?

B.:
Igen, a feleséged nem engedi... + - gonoszkodás...

V.:
A feleségem csak kettő képet nem enged...: Tisztázzuk. Talán negyven, ötven kép van. Abból még tíz bizonytalan, hogy milyen színvonalú, tehát hogy kimehet-e a műteremből, vagy nem.