dátum: 90.09.18.       fájl: c-fajlok-2/c02080-1.htm                      C. 02080

Népszabadság

Atelié - kérdések

Váli Dezső kiállítása az Ernst Múzeumban

Évtizede, a stúdiókiállítások körüli izgatottságok kellős közepén, Váli Dezső egy halom képtöredéket dobott a bemutatóterembe, írásban szólítván fel a kritikusokat, hogy ki-ki állítson össze kedvére való művet a fragmentumokból. A képdarabok szépen megmunkáltak, a felszólítások névre (monogramra) szólóak voltak, mintegy jelezvén, hogy a fiatal művészeknek végképp elegük van tiltásokból, direktívákból és a műítészi kötözködések kiszámíthatatlanságából. Atelié-humor volt ez a javából, nagyon sokan tudták, hogy a monogramok kit fednek, azt is, kiket nem fednek, s mindnyájan értettük, hogy egy generációnak a hetvenes évek művészetpolitikájával van baja. Arra a csíny pillanatában nem gondoltunk, amit pedig előtte is, utána is tudtunk, le is írtunk, hogy a hetvenes évek fiataljai a hivatalok hazai világán túl az igazi világgal s a világ művészetével is konfliktusos, ingerült és feszült viszonyba keveredtek. Hogy a fragmentumokat senki másnak, Váli Dezsőnek kell majd keservesen összeraknia.

Váli azóta többször elvégezte a munkáját, műfajokat, műformákat és korszakokat komponált egybe magának, s az előzményekre épp azért érdemes emlékeztetni, mert az Ernst Múzeumban most látható egységes és hiteles műteremciklusának látszólag nincsen köze az előzményekhez. A kihívásokat, azokat a mind agresszívebb útmutatásokat és mind zavarbaejtőbb alternatívatömeget, amelyeket a hivatalnál nagyobb erők róttak rá a most negyven körüliek generációjára, ő sem kerülte meg és hagyta észrevétlen. S ha nehéz volt - mert nehéz volt - a hetvenes években fiatal művésznek és a nyolcvanas évtizedben dolgát tudónak lenni, önmaga megőrzésében bizonyára segítette és kötelezte etikáján kívül a sokoldalúsága: a fotó, az értekező próza és a képregény, a seregnyi pályakanyar és átmeneti pályaelhagyás.

Váli Dezső most, három éve műtermet fest, majdnem üres műterembelsőket, kötelezően szegényes motívummaradékokkal és tudatosan csupasz eszköztárral. Az esetleges példamesterek és kortársi hatások felsorolásától eltekinthetünk, részint azért, mert a hatáselemzést elvégezte maga Váli írásos öninterpretációiban, részint azért, mert ezen a kiállításon nincsen az aktusnak jelentősége. A kiállítás, mint említettem, egységes és hiteles. Ugyancsak mellőzendő a felettébb takarékos téma, a műterem mint tárgy áttekintése Rembrandttól napjainkig. Mert a festő stúdiója valóban volt a művészetek történetében a mesterség műhelye, képek kereskedelmi kirakata és a magányos géniusz szanktuáriuma (egyéb funkcióira most nem térve ki) - de ennek tudása az Ernst Múzeumban megint csak felesleges. Válinak a műterem csupasz, ámde gyanús felületű falak és általában szembevilágító, mégis csak furcsán derengő ablakok doboza, amelyben mindig egy bizonytalan szék, többnyire egy törékeny fekvőhely és csak meglehetősen ritkán egy festőállvány magányoskodik. Ehhez képest feltűnően gyakran tűnik fel egy falhoz támasztott hengeres (lécszerű?) forma, amelyet ki-ki világképe és társadalmi közérzete szerint értelmezhet összetekert vászonképnek vagy ottfelejtett husángnak.

A figuratív Váli ugyanis mind színeiben, mind plasztikus megformálásban óvatosan finom és bizonytalan, azaz szándékosan zavarba ejtő és kétértelmű. Aktuális közéleti kincsszóval élve: csúsztat. Pőre, üres műterme első találkozásra maga az egzisztenciális szomorúság, huszonkét műteremképe pedig - egy légtérben, egyazon méterszer méteres léptékben és azonos fekete keretben - első látásra ugyancsak maga a csüggesztő monotónia. További helyben tartózkodás esetén először az egyhangúság felületi benyomása oszlik el. Már csak azért is, mert a felettébb óvatos színskála felettébb változatos, rafinált és gazdag. A csupa beborult kolorit határai között a fáradtan derengő, kevert, horzsolt és tompa vörös műterem fájdalmasan eleven élettér lesz, s benne a mélyebb árnyalatú, noha szakadozott és befejezetlen képkeret vérrögös. A feketével elkomorított zöld még így is, sőt talán csak így fluoreszkál vészjóslóan, s lidérces labirintusokba nyílik. A rosszkedvszínű alapokra felrakott kormos-zsíros feketék több táblán is már-már zolai tetthellyé változtatják a stúdiót. Csoda-e, ha mellettük a fehér ezüstösen felragyogóvá, de még az egyenletesen és fényesen festett csukaszürke műterem is vigasztalóvá válik?

Csúszik a perspektíva is. Váli óvatosan formál meg majdnemrészleteket és hámlóan visz fel talánárnyalatokat, így megengedheti magának a távlattani riogatást. Több, felülről ábrázolt műterme óhatatlanul börtönperspektívába záródik, de ezt a fájdalmas szigort a legváratlanabb pillanatban - és szinte észrevétlenül - emeli az embertekintet magasságába. Dikója, isten tudja, milyen bútortípusba sorolható fekvőhelye a négy pálcikalábával széttart, mint az egyiptomi és az óvodáskori perspektívamegoldások. Ha a színvilág komorsága vagy óvatos derűje össze nem tartaná, ha csak a statikán múlna, fekvőhely, szék, festőállvány magától szét is esne.

Befejezhetjük, már ennyi is elegendő lenne a kritikusi csattanóhoz. Váli egy jelzős szerkezetbe nehezen fogható, de igen egyértelmű világérzést, helyzetet, s ezen belül végtelen sok inzultust, drámát és némi óvatos harmóniát fest meg. Tehát korántsem atelié-problémákat. Következésképp Váli mai munkásságában a műterem - ugye - csak ürügy, a műterem tehát elhanyagolható.

Csakhogy a kritikusi elmésségek iránti fenntartásokon kívül óvatosságra int a makacsság, amely csak e teremben huszonkétszer nyilvánul meg. Váli műtermet akar festeni. Csak műtermet, s ennek feltételezhetően van valami, óvatosan kezelendő, nehezen értékesíthető, de logikus jelentősége. Abban a világban, amelyben a művészetek immár évtizedek óta oly agresszív tudatossággal lökik el magunktól az artisztikumot, s markolják fel a valóság natúr darabjait, s abban a szűkebb világban, amely mind kevésbé artisztikumhoz illő kézzel közelít a művészet felé, sőt fütyül az artisztikumra, művészetre, ennek a tárgyválasztásnak akkor is jelentése van, ha senki nem szánt neki ilyen jelentést. Ez a jelentés pedig láttuk, a végletekig árnyalt és sokágú.

Az élet betört a műterembe? Ilyen durván korántsem igaz. De ha ragaszkodunk az energikus hajdani közhelyhez: az élet betört a műterembe, és lelketlenül kifosztotta. Majd ott hagyta az ürességet és egy gyanús husángot.

Rózsa Gyula