dátum: 91.06-07.       fájl: c-fajlok-2/c02082-27-1.htm                      C. 02082/27-31

''JUSS''  vásárhelyi folyóirat

Vásárhelyi műhely

Pogány Gábor

A festő bűne és bűnhődése

Váli Dezső festőművész nevére még emlékezhetnek a jobb memóriájú vásárhelyi művészetkedvelők. Több ízben megfordult a Virág utcai és a mártélyi művésztelepen, és azon kisebbséghez tartozott, aki itt-tartózkodása alatt festett is. A hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején rendszeresen meghívást is kapott a Vásárhelyi Őszi Tárlatra. Hogy az utóbbi néhány évben nem találkozhattunk képeivel a Tárlaton, az szerintem egy végzetes formai tévedés eredménye. Ez a tévedés az volt, hogy a vásárhelyi közönség jó része, de  még a szakmában és a közel állók közül is sokan Váli képeit nonfiguratívnak vélték, s mint ilyet, a vásárhelyi szellemtől idegennek. Pedig a korai Váli-képek is csak felületes megközelítésben tűnnek absztraktnak. Egy nyolc-tíz évvel ezelőtti Művészetben egy méltatója meggyőzően elemezte ki ''Gyermekkor, Harangvölgy'' című, tényleg nonfiguratívnak látszó festményről egy, a hűvösvölgyi Harangvölgyről készült fénykép segítségével, hogy a képen a festő egy reális gyermekkori emlékét jelenítette meg.

Váli Dezső mindig valós élményből dolgozott, még ha ez az élmény éppen Kondor Béla ''A szentek bevonulása'' című festménye: két persziflázst is festett e kép apropójára.

A nyolcvanas években Váli formailag is fokozottabban távolodik az absztraktoid festői megoldásoktól. Néhány festőben és ítészben élt egy várakozás, hogy az Új Szenzibilitáshoz fog Váli közelíteni; bizonyára erősítette volna azt a csoportot egy ilyen tekintélyű festő látványos csatlakozása. Ehelyett azonban Váli Dezső egészen sajátosan egyéni formai és szemléleti váltásba kezdett. Erdélyi és moldvai élmények hatására megfestette az ismert, sok vitát kiváltott sorozatát a zsidó temetőkről, amelyet a budapesti Csontváry-teremben mutatott be. 1990 augusztusában pedig meghökkentő, szívszorító anyaggal jelentkezett a budapesti Ernst Múzeumban. Ezúttal műterem-belsőket láthattunk.

Az Ernst Múzeum első traktusa már kiállításokon részekre van osztva, paravánok határolják be a látóteret, a rendező elképzelése szerint utasítva a tekintet irányát a kiállított objektumokra. Váli kiállításán faltól-falig láthattunk...

Akárcsak a kiállított képeken. A műterem, személyes élmények és a műtermekről valaha készített képek szerint is munkahely, tárgyak halmaza; festői eszközök és rekvizitumok elrendezett vagy esetleges sokasága.

Váli képein az ''alkotás lehetséges helye'' steril tér a gondolkodásra, vagy éppen a gondolatot bezáró tér?

Rekvizitumok? A huszonkét képből ötön van festőállvány (kettőn csak félig látszik), hárman egy-egy üres keret utal a mesterség tetthelyére, egyen pedig valami félig megsemmisült kép-félét láthatunk. A kiállított festményeknek tehát több mint a felén még csak utalás sincs a mesterségre. Éppúgy lehetnek e szűkre zárt terek elhagyott műhelyek, kiürített raktárak, éppen nem lakott szükséglakások, elítéltek nélküli börtöncellák.

Az utóbbi eshetőség tolakodik legerősebben. Ajtó egyiken sincs. A nézőpont néha az ajtón - a börtönajtón -, a foglár számára készült cirkli (amely valamilyen érthetetlen rabtartási megfontolásból nem szemmagasságban, hanem attól mintegy fél méterrel lejjebb van) vagy másokon a zártláncú ellenőrző tévé mennyezetre erősített kamerája. Ezekben a minden tényleges lehetőségtől megfosztott terekben nincs esély valódi vizuális bűntett elkövetésére, itt csak az orwelli gondolat-bűn követhető el, az elkövetéssel egyidejűleg -, dehogy, már azt megelőzőleg megkezdődik a bűnhődés. Előzetes büntetés valamely majd - talán - megszülethető gondolat-bűnért. Már a lehetőségét is meg kell torolni. Itt élsz, itt létezel e gondolat-börtönökben, s nem tudod, el fogod-e követni a gondolat-bűnt, amit gondolkodó éned minden elemi Leibnitz-monasza külön-külön követel; vagy talán már sikerült elkövetned? Netán meg is valósítottad? Valamikor, amikor még lehetőséged volt rá, amikor még el tudtad rejteni a hippis elől stafelájodat, festékedet és gondolataidat? Vagy egy véget nem érő büntetés soha el sem követhető bűnökért?

Egy régi orosz mesében a legnagyobb bűnös, a Halhatatlan Kascsej várja végtelen előzetes letartóztatásban ítéletét. A mesebeli bírák a végtelen idő múlva megtartandó tárgyaláson feloldhatatlan dilemma elé kerülnek: egy halhatatlan bűnöst nem lehet halálra ítélni, az életfogytiglant pedig a végtelen előzetes letartóztatásban már kitöltötte...

Váli képein - végre szólaljon meg bennem a művészettörténész szakmai énje is - a hihetetlenül komor drámaiságból a képek szépsége oldja föl az antinómiát. Bármilyen szívszorítóan komorak is e képek, végül is mégiscsak szépen vannak megfestve, a szakma minden követelménye szerint. Térszerkesztés, kompozíció, kolorit, tónusok, valőrök mind együtt vannak, egy kitűnő képességű festő ragyogó alkalmazásában.

A ''Műterem üres kerettel [A/90/04] című még talán valódi atelier is lehetne. Az üres képkeret egészen valódinak látszik, és a jobboldali fal mögött mintha valami beugró lenne. Egy letámasztott léc is erősíteni látszik a ''civil'' hangulatot.

A ''Műterem piros folttal I.'' [A/90/02] a már említett festmény-szurrogátummal mintha átmenet lenne a ''civil'' szférába a ''büntetés-végrehajtási'' szférába: gondolhatnók, hogy itt házkutatás volt, amely közben brutálisan szétvertek egy műalkotást. És az asztal meg a szék miért piros?!

A ''V. E. műterme'' [A/89/16] címűn is még ott a festőállvány, az ablak is ''valódi'' műteremablaknak látszik, erőteljes fölülnézetből, de a priccs már egészen zord. A majdnem teljesen egyszínű kép szórt megvilágítása csak sejtetve engedi látni azt a keveset, ami a képen van. E képnek párdarabja a ''Műterem, festőállvány[nyal]'' [A/89/10] című. A kompozíció hasonló, csak még ''följebbről'', a kép alján a hátunk mögött lévő, tehát a negyedik falat is látjuk; a világítás pedig határozottan az ablak felül irányul. A ''Műterem kék folttal'' [A/90/07] már valódi börtöncella. Az ablak rácsos, a helyiség teljesen üres, sejtelmesen szürke derengés járja át az egész képet. A kék folt a festmény legalján, a padló legközelebbi részén van, szinte kilóg a képből a néző felé, és semmi értelme nincs. A kép festői kompozíciójához semmi köze, rajzilag is indokolatlan, és tartalmi szerepe sincs. Hacsak az nem, hogy ezen az értelmetlenségen el kell gondolkoznunk: Váli Dezső sosem tűr meg a képein esetlegességeket: haerre a képre úgy került a kék folt, hogy némi festék kiömlött, akkor is volt és van valami oka, hogy a festő otthagyta, nem kromofágozta le. Gondolkoznunk kell rajta. E képnek is van párdarabja: ''Halvány műterem'' [A/89/08] a címe. Valóban halvány szürkés-lilája teljes szellemi és fizikai bezártságot sugall. Felső részén ugyan egy ablak alsó sávja sejlik, de nem ígéri a nyitást a szellemi és valós külvilágra.

Több ízben is hosszan gondolkoztam e műterem-börtön képek keletkezésének motivációján, de e sorok írásáig nem vallattam kiaz alkotót. Támadt ugyanis egy elméletem, amely meglehetősen logikusnak látszik, és nem szeretném, ha Váli Dezső megcáfolna. Majd, ha megjelent, utólag megbeszélem vele.

Az első meghökkentő momentum a képek datálása: 1989-90. Az a két év, amelynek során, ha másutt nem is, de a kulturális területen teljesen megszűnt a pártállami hatalom, irányítása és ideológiája. (Hogy az ideológiai követelményrendszer hirtelen eltűnése bizonyos fejekben milyen űrt támasztott, annak szomorú és mégis mulatságos eredménye volt az 1989. évi Képzőművész Szövetségi kiállítás, amelyre jónéhány szövetségi tag a ''szocreál'' követelmények megszűntére némileg ízléstelen ''kap-reál'' felkínálkozással reagált.

Hogy Váli miért éppen ebben az évben kezdett börtöncella műtermeket festeni? Szerintem ki akarta festeni magából az előző húsz évet. Váli soha, egyetlen pillanatig, egyetlen festményig sem feküdt le a politikai hatalomnak. Volt is emiatt számos kellemetlensége, megélhetési gondoktól kezdve a szőnyeg szélére állításig. Például, amikor a Derkovits ösztöndíj pályázatába azt írta, ahol követelmény volt az ideológiai továbbképzés is, hogy ő a katolikus teológiát akarja tanulmányozni, mert ebben vannak hiányosságai, hiszen a marxizmust-leninizmust alaposan elsajátítatták vele a Főiskolán. Számos művészi elképzelését nem valósíthatta meg, jónéhány képe évekig a műterem-polcon maradt, pedig nem politizált velük. Csak éppen nem politizált velük. Úgy gondolom, Váli Dezső ezzel a sorozattal búcsúztatta el a Pártközpont Agit.-Prop. Osztályát, és egyben kifejtette azt a véleményét, hogy a művészet irányában tanúsított bármiféle politikai ''elvárás'' hova vezethet.

''Műterem'' sorozatát a magyar festészet történetében korszakzáró és egyben korszaknyitó jelenségnek tartom; s bízom benne, hogy képeivel újra találkozhatom a Vásárhelyi Őszi Tárlaton.