dátum: 70.       fájl: c-fajlok-2/c02155-1.htm                      C. 02155-2157

1970 Kata levelek / 13  

Katrinca, azt kérdezted a Szüret utca sarkán, mért akarok hirtelen gyereket.
Nem válaszoltam, mondtad, írjam le.
Azért élek, hogy egyszer majd néhány jó képet csináljak. Hangzatos, de kegyetlenül szomorú perspektíva - pedig így van.
Hétköznapjaim halott percek, semmit érők.
Eleget hallgatok ahhoz, hogy legyen időm rutin válaszokat előre kitalálni, - az emberek nem nagyon érdekelnek.
Nem tudja senki, milyen ritka perceimben élek: Te ismered együttlétünk és beszélgetéseink perceit, amikor szavaimmal adni tudok valamit és - ha szívemmel dolgozom.
A többi idő csak gépem életbenntartása, amíg ismét tudok festeni, ezeket az órákat - napokat félálomban töltöm, s szerencsém, ha annyira ébren vagyok, hogy önmagamra néha figyelni tudok.

nem jól fejezem ki magam: ''ha magamra figyelni tudok'' - figyelek én, csak érdeklődésem teljesen más szférájú, mintsem normális volna, olykor magam ijedten veszem észre.
Nem vagyok egészen itthon a világban, nem tehetek róla. Ezért teljesen mulatságos, amikor anyám ''fontosat'' akar rólam megtudni: milyen az ellátásom...

A grafika munka, otthon vagy Robinál, Robival kiállításon - teljesen elhülyít azokra a napokra, tapasztaltad, reménytelen kaviccsá változom, motyogok csak.
Mégis nagy előrehaladás ez az életforma, hogy lehetne másképp ilyen intenzív, mégis harmonikus munkaperiódust teremteni, mint itt - így.
Akárha a Főiskolán ülnék.
Önbizalmam örökké mozgó front, felszínéből valami látszik szóhancúrozásaim által. Hogy végül is mennyire van jogom kitűzött utamat követni (szörnyű szókép) - irtózatos, eldönthetetlen kérdés. Semmi biztosítékom arra, hogy 20 év múlva megfestem azt, ami minden önzést, egyebet hitelesít. Fél kézzel lógok egy kötél végét markolva, kezem zsibbad, de nem engedhetem el, ez köt az élethez. És védem házam ajtaját, mint a farkaskutya, ha közelít valaki.
Féltem magam ezektől a visszatérő reklámgrafikázó periódusoktól is. Hogy ehhez nincs jogom, és nem is vagyok tán igazságos - nem nagyon érdekel.
Most így, ebből meg tudunk élni.
De ha egyszer CSALÁD leszünk -
Teljesen igazad van, hogy racionálisabban lehet gazdálkodni, ha van egy hűtőszekrény.
És én félek, kiskutyám.
És én nem akarok mosógépet, pedig szükség lesz rá, ha lesz gyerekünk, de
én gyereket se akarok, én félek az új melegvíz mosdócsaptól is.
Véremmel érzem, miért jelentett ez művészeknek mindig olyan problémát.
Nem akarok gyerek nyaraltatásról gondoskodni,
és figyelemmel kísérni, hogy megy a földrajz.
Érzem a barlangjába húzódó sebzett állat
gesztusát, ahogy az ismerős öreg festő elvonul
családja elől. Talán megteheti,
de lányai életre megsínylik,
hogy félig lettek csak felnevelve.

És nem akarok nagyobb lakásra gyűjteni,
és rajtad kívül nem tudom hogy viselném el
huzamosabban mondjuk egy Mami -
Margit- Erzsébet- gyerekeink közösségét.
Hogy mennyire megfeszülten élek Pesten -
ilyenkor érzem. Mély fotelben ülök,
hol ceruzához, hol könyvhöz nyúlva,
semmi nem sürget. Szabadidőmben
otthon is megtehetném - elvben.

Féltelek téged elsősorban, gyerekeinket, -
magamtól, adja Isten, hogy ne így legyen,
ahogy félem. Lehet, hogy boldog apa leszek.

És - tudom, hogy mindehhez
nincs jogom. És jobban szeretlek, semhogy
gyerektelenségre ítéljelek.

De: életléggömbömet annyira
féltem, hogy - magam akarom felszúrni,
hogy szétpukkanjon. Ezért mondtam,
hogy csináljunk gyereket. Döntöttem. (?)
Nincs jogom fölrúgni a Rendet - de félek.

Érted, kiscsillag?!
fanyar mosollyal és őszintén integetek:
Deske

másnap reggel

És miért írom le most ezeket?
Tegnap egyvégtében elolvastam Gelléri A. E.
Egy önérzet történetét. (Csodálatos könyv.)
Fejbe rúgott az igazsága (vagy áligazságai), amit Endre mond a gyerekáldásról
(68-85. oldal). Megjegyzem, volt két gyereke
- később, akiket imádott.

És amiért elsősorban csalánfotelben olvastam
ezt a könyvet: felismertem rögtön:
Isten különösen kedves gyereke: zseni.
Irtózatos, mit tud, inkább mit érez.
Szerelmi rohangászása
azonos életkeresésével. Én meg egy
fotelben ülök, lanyhán vakarózva.
Rossz stúdiumokat gyártok. Persze
kell ez is. De rettentő kevés az élményem.
Vagy ez megint alkati dolog:
(A jelen dolgai ritkán hatnak rám.)
Rosseb egye meg, mindig elvesztem a
fejem, ha látom, hogy egy zseni: dolgozik,
és milyen jól csinálja. Ha ennyi
munkaerő lenne bennem...
Igen, hiányoznak az élmények, emberek,
akik között nyikorogva, majd vidáman
beindulva agyam mozgása. Ugye elviszel
majd ahhoz a kanadai barátnőd
öreg szüleihez? Persze ezt is tudom: majdnem
lehetetlen, amit szeretnék - az én alkatommal.
Csodálkozva mondtad egy éve tán, Sárkány följött, hogy
mennyire csak a magam dolgairól
és annak környékéről beszélek. - Ez mindig így lesz. -
Rengeteg dolog nem érdekel, minden,
amiből nem tudok hasznot húzni.
(Ezt meg lehetne udvariasabban is fogalmazni.)

Magamban tarthatnám ezeket,
mint máskor, de te tudd
dolgaim nagy részét. Hejhó!

És még egyszer Gellériről: csoda tündér
módon hasznosította keresés-kínlódásait:
Mert mi egyéb, mint gyötrelem ennyi nővel
próbálkozni - egy se az igazi -
De én mit csinálok a magaméból? Képet?
Mikor?
Persze, majd. - Keservit.
Ahogy élettapasztalatod nő, úgy leszel egyre
alkalmasabb társam, te hűséges kiskutyám!

Tanulom megenni a tejnek a fölét!
(hogy valami lényeges témát is érintsek)

(Ha az ember nem érzi, hogy él, -
hogy jó, amit csinál: egyet tehet - dolgozik.
Kedves kis részeredményekkel táplálom
kongó kobakom, mint a Brassai
szalamandrája, aki ugrott a csipesszel
mozgatott döglött légyre.)