dátum: 92.02.       fájl: c-fajlok-2/c02249a-1.htm                      C. 02249a-b

Magyar Napló 1992. febr.1.

György Péter

Tér/kép

Ha...

Ha az ember megáll az Astoriánál 1991-ben felépült nemzetközi irodaház gránit-füstüveg tömbjével szemben, s elmereng a házak, ahogy ma mondják Pesten, köszönőviszonyának természetén, végigsétál az érthetetlenül kihagyott lehetőségek: az utca életét átváltoztató kirakatok, élénk boltok hiánya mellett, benéz a New York brókercég lamellákkal takart, biztonsági berendezésekkel óvott ajtaján, betéved a Burger King Tiszta Amerikájába, megbámulja a Manhattant ábrázoló üvegfestmény mondhatni tapintatlanul egyértelmű ócskaságát, szemét kitárja a képernyők villódzása előtt, azaz elhallgatja az MTV mormolását, elrágja a városunkban ez idő tájt csodásnak számító Whoopert, amit amott, az óceán túloldalán junk foodnak, szemétkajának neveznek, továbbténfereg a belső átrium steril, légkondicionált holt terébe, megáll, mély levegőt vesz, mert itt még lehet, talán felnéz az irodákban zajló titkos élet nyomait keresve, aztán ismét kitéved az utcára, s végigtekint az épület igazi jelentését hordozó, az utcasarkot uraló hatalmas üvegkalickán, melyben három üveglift suhan fel-alá némán, elgondolkozik az alkonyatban oly vonzó látványon, az üveg mögött zajló, íme a nyilvánosság előtt folyó, és mégis elzárt életen, ha figyelmesen nyomon követi a felsuhanó liftekben álldogáló hivatalnokokat, kifestett, óvott nőket, belebámul a spotok fényétől elöntött terek megsejthető szerkezetébe, megérti, hogy amit lát, az színház, előadás, amelyben a városlakók, a kívülállók újra és újra beleláthatnak a kiválasztottak mindennapjaiba, elkapja a felfelé emelkedő új nemzedék egy-egy tagjának kicsit zavart, de magabiztos tekintetét, aztán összeszedvén bátorságát, maga is beballag e Földi Paradicsomba, beszáll a liftbe, a fénytől övezve elindul felfelé a nikkel- és márványkalicka néma tökéletességébe zártan, s bentről vet egy pillantást a környékre, elnézi a szálloda koromtól és füstgázoktól szinte elfedett, méltóságteli tömbjét, valamiképp visszaemlékezik a magyar történelem egy-két hajdani eseményére, bebámul a korai hatvanas évek Lottó-házának lerobbant pszeudokonstruktivista modern lakásainak ablakán, felvillan emlékeztében egy-két történet, hogy a forradalom alatt valami ávós bevette magát az egyik toronyba, megpillanthatja az Arissimeoni hiperbutikjában zajló életet, elmormolhat egy-két keresetlen szót holmi legendás korrupcióról, és a gyakorlatilag - erre csak ez az egy kifejezés illik - leszart lakókról, akik aggódtak kicsit, a kiválasztottak levegőjében, a halkan szivárgó zenében kicsit megfürödve elnézi a füstködben fuldokló honfitársait, amint dolguk után loholnak, aztán visszasüllyed a mindnapi életének szintjére, átlátja az össze-vissza tükröződő üvegek, a transzparens-felületek között villódzó élet ironikus mivoltát, lesétál az aluljáróba, amit ez alkalommal is elfelejtettek összekötni a szuperhatalmi ábrándok remek épületével, azaz ismét kihagytak egy kommunikációs lehetőséget, megnyugodva vagy épp szomorkásan konstatálja, hogy innen is sikerült kipucolni a koldusok és könyvárusok e fenti épület életvilágával oly bájos kontrasztot teremtő tömegét, aztán meghallja, hogy a dél-amerikaiak kisebb csoportja azért zenél, közelebb sétál és észreveszi, hogy két igazi, koszos csavargó mint kezd táncolni a különös ritmusokra, mint kezdenek el boldogan csárdást járni, hogyan nem szégyellik magukat, milyen egyértelmű boldogsággal és evidenciával nem veszik tudomásul, hogy ők amúgy már a padlón vannak, megalázottak s megnyomorítottak, hogyan mosolyodik el az, amelyik pár napja még borotválkozott, milyen figyelmesen is lépked az a szakállas, hogyan veszi le kimelegedve a kabátját, hajtja össze és helyezi el zacskóin, hogy aztán visszaálljon a helyére, meglátja, amint a yuppie-k egy kisebb csoportja halálirigyen bámulja a zene és tánc félreérthetetlen ünnepét, a dél-amerikaiak egyre nagyobb örömét, ahogyan alátesznek táncosaiknak, hajtják, űzik őket  magányos produkciójukban,

ha mindezt valamiképp egyszerre látja és érti, ha visszaemlékszik arra, hogy milyen is volt e tér csupán pár éve, ha pontosan tudja, hogy a tér milyen kérlelhetetlen közönnyel változik át újra és újra, s hogy nincs értelmetlenebb a nosztalgiánál, s mégsem lesz jókedve attól, amit átél, akkor talán tudni fogja, hogy milyen idők jönnek, miféle közöny és reménytelenség árad el, akkor maga is megtapasztalhatja, hogy mi is a kapitalizmus, mit is értettek hajdanán a Tőke uralmán, és hogy miként válhat a boldogság forrásává két csavargó, aki nem adta fel, aki megőrizte mindazt, amit ebben az új, posztmodern hightech épületben dolgozók mind elvesztettek.

A függetlenségüket.