dátum: 92.05.30       fájl: c-fajlok-2/c02301-1.htm                      C. 02301-2307

J-10 

Szia J!

Beszámoltam a közinek Párizsról, s felőled egy alternatív hírrel: Judit meghalt, vagy nagyon elfoglalt, vagy nagyon lusta. Kiegészítették, hogy kiküldetésben is lbehettél...

Az ígért 15 helyett 17 percet üldögéltem az üvegpiramis mellett. Borongósan, részben, hogy nem jössz, részben hogy mégsem foncsorozott az üvegfelülete, mint a fotók mutatják. ''Látszik benne a szerkezet'' - ami minden harmadéves építész álma. Csakhogy azt az 1960-as római olimpiai Nervi-csarnok óta nagyon megszoktuk. S az ágas-bogas szerkezet miatt a szemközti barokk homlokzat nem úszik át zavartalanul az üvegszerkezet mögött. Hanem ha foncsorozva, s a felhők látszanának benne! Eltolták.

A másik, amit eltoltak, a Gare d'Orsay (így írják? Nem tudom megnézni, kerti székben egy eperágyás mellett, gép az ölemben, házigazda Ildikóék diszkréten borozgatnak a ház másik oldalán. Alattu(n)k a Szentendrei sziget, Fótot és Gödöt is látni innét. Mikica egy barátjával csodamotoros filmet néz a zárt verandán vagy micsodán, színesben, nagyon izgulnak, mindig dudálnak és lőnek. Melléjük ültem egy időre, Miki bátorítóan magyarázta, hogy nagyon jó színészek - ezek. Közben nem rágta a körmét.) Ezért a múzeumért mentem ki elsősorban, merthogy ezt én még nem. (Az üvegpiramis volt a másik). Hát - pályaudvar maradt. Üveg, márvány, rézkorlát, kutyafasza hodály, egyébként gyönyörű és megalomániás és léptékvesztéses. Végül is nem baj. Elég jó ízlésűek ahhoz és elég gazdagok is, hogy húsz-ötven év múlva kipucolják belőle a harmadrendűt, vagyis az anyag kétharmadát, ami csak arra való, hogy a nagyérdemű ájultan hulljon a jegyszedő karjába. Beavatottan azonnal a második (negyedik?) emelet hátuljára mentem - egy zavarosan komplikált térképen ezt a kék szín jelzi - a Bonnardokhoz és Van Goghokhoz. Volt ismerősöm, aki ezt egyszerűen nem találta meg. S én is (aki tanultam alaprajzot olvasni) eltévesztettem és elvesztettem az utat, másodjára beleuntam a Van Gogh terem újra megkeresésébe, s legyintve lemozgólépcsőztem a kijárathoz. Hullafáradtan.

Ezentúl (is) megnéztem minden múzeumot és még egyet. Voltam a Musée Guimetben, összesen négyen voltunk a három emeleten. Csoda.

Most közben vacsora, Ildikó bablevese csülökkel, utána kolbász meg pici, (kertből van!) friss paradicsom. Kissé már vidám férje igyekezett velem vitába keveredni meggyőzendő, hogy a művész nem jó ember, ha alkotás közben nem gondol a közönségre. Az az érvem, hogy ''ha te gyereket csinálsz, te sem a Magyar Köztársaság jövőjére gondolsz'' - nem hatott rá. Eljutottunk odáig, hogy ez a művön (sajna) nem mérhető. Nem megítélhető abból sem, hogy a művész mit mond, vagy mit hazudik, és hogy akkor ez hol jelenik meg egyáltalán. De aztán közben bekapcsolódott az Egyes Híradó, a szoba kékre váltott, s én egy hálófülkébe faroltam az írógépemmel. Ez a gép egyébként az egyik valahai legemlékezetesebb honoráriumom, százszor többet ér, mintha pénzt kaptam volna, nagyon szeretem.

Az ember ne mozduljon ki, hétvége okából sem. Nem tudom megnézni, írtam-e neked, hogy jutottam ki Párizsba. Hát az úgy kezdődött, ...hogy S. Nagy Kata évekkel ezelőtt írt egy gyenge könyvet Farkas Istvánról. Most egy teljes ouvre katalógust - nagymonográfiát ír, ennek kapcsán két Farkas fiú, Paolo és Golo (Francia- ill. Olaszországból) iderepültek. Innét már csak egy lépés, hogy meglepő módon Paolo tőlem képeket akart venni. A százezer forintos áron meglepődött, de második javaslatomat, hogy: (akkor két retúr repülőjegy Párizsba és a szálloda kifizetve öt napra - akceptálta). Hősiesen Katára is gondoltam, holott annyira nehéz ilyen rohammunka periódusban bárkihez alkalmazkodnom, hogy. Kata pedig egy idő gondolkodás után hősiesen visszalépett (két éve volt Párizsban), hogy akkor inkább Kékkúton építsünk valamit, vagy - és ez volt a vége: adósságainkhoz ő most így egy kicsit hozzá tud járulni. Ez történt.

Párizs. Meghaltam, túléltem. Második naptól kezdett értelmes étkezés hiányában a gyomrom elmozdulni. Két frank az utcai WC automata igénye, gyűjtöttem. Krómacél, hengeres, nagyon szép és nagyon messze van.

Párizs. A Pompidouban a Reggelizőasztal, az a kis piros-narancs-fehér Bonnard kép, ami már majdnem tiszta absztrakció.
A legszebb. Kompozíciója: őrület. Tudom róla, hogy rendszeresen utólag komponált. Tehát kivágott egy jópofa részletet a vásznon, azt keretezte. De ezt, megnéztem, nem!

És egy másik elandalodás, már 22 éve is, akkor még a Musée d' art Moderne-ben: Brancusi: A csók. Az a kis kőtömb. S azóta tán még  reprón se láttam. Valami módon emlékeztet egyébként arra a Mária kőszoborra, aminek fotóját a Bibliámba beragasztottam, s talán épp nálatok(?) van a közösség kertjében(?), mintha Dini annakidején valami ilyet mondott volna.

Sorsom percenként bonyolódik. Most valami Barbara Streisand (?) portréműsor van a TV-ben, ha vége, költöznöm kell a géppel a hallba. Este kilenc, Mikica még a kertben fejel.
Párizs. Az utolsó éjjel régi szerelmemmel álmodtam, s utána volt még egy második túlhangsúlyos élményem is. De az jóra fordult. Belekeveredtem egy háromemeletes művész-áruház közepébe, nem ámultam- nem bámultam, de láttam egy olyan keretezőfűrészt, ami húsz éve nagyon, - tényleg nagyon kellene. Nagyon sok pénz volt a zsebemben. Nem erre. Mármost mi a teendő. Magyarországon ilyet nem kapni. Satöbbi. Ijedtemben az árat is félrenéztem, s mikor végül összeszorított fogakkal és izzadt tenyérrel visszamentem megvenni, kiderült, hogy még sokkal drágább. Satöbbi. Aztán hétvégén mégis felhajtottam egyet Pesten. Addigra már egy mecénásomtól kaptam is rá előleget. Erős testi felindulásban azonnal csináltam három, majd még kilenc keretet, álom. Ami eddig napokig tartott volna, és nekem húsz év alatt a derékszög még soha nem sikerült...

Párizs. Kimentem (május elseje, még a St. Denis katedrális is zárva!!) át a Defance-ba. Hát ezt is eltolták, finoman. A nőtt város spontaneitása (New York) hiányzik belőle, de igazából összekomponálva sincs. Igyekeztek nem egyformák lenni, ennyi... Hogy egy felhőkarcoló-kapuval a Diadalívet megismételték, engem arra a régi Ludas Matyi-viccre emlékeztet, ahogy egy meztelen kislány a tükör előtt a mama melltartóját próbálgatja - a fenekén.

Párizs. Vasárnap másodszor is kimentem a katedrálishoz, már misére. Mise a gótikában. Az építészet hatalma. Utána török- arab-néger piac, óriási, ugyanott. Négyezer forintért (!) majdnem vettem egy négyméteres szőnyeget, ezüstös szürke-homokszínekkel, gyönyörű volt. Egy lépcsőház árnyékában tucatjával kiterítve a piactér sarkán. Vitték, mint a cukrot. Katának vettem két méter arab bugyigumit. Azon itthon mindig veszekszünk, én a fotógép különféle szerelésekor sokat használok, s ezt tradicionálisan és szertartásosan nehezményezi. Meg vettem két banánt, s égetett cukrot, az aznapi ebédem...

Visszatérve a keretezéshez. Elég olcsó vicc, de mégiscsak-
Képet csinálni könnyű, de keretet... Na most ez más. Vagy tíz tavaszi- kecskeméti képemet továbbfestettem (Van keret!) sőt, többől kisebb képet szabtam, egyébként megfesthetetlen lett volna. És semmi probléma, egy óra alatt csinálok neki SAJÁT keretet! Ilyenformán lassan megint egy halom kép áll a műtermemben, vagy harminc talán. Mindenféle vakuállvány szerkesztések és spekulálások eredményeként lényegesen egyszerűbb most a műtárgyfotózásom is. Kisdia, nagydia és fekete-fehér repró a katalógusok számára. Ehhez ma már három gép (meg egy tartalék) áll készenlétben, csak erre. Szüts rábeszélésére vettem két automata vakut is, de a részletekbe nem merülök bele... egy egyetemes exponálási táblázatot is csináltam, tizenöt év tapasztalata, stb.

(Véletlen éppen) huszonöt éves (diploma) találkozó nálam, ugyan ajánlottam Csomay négyszintes, maga tervezte, télikertes palotáját, de ő nagyon racionálisan azt mondta, hogy ha ő háziasszony, akkor semmire nem tud másra figyelni, és az neki nem jó...
Kettő szörnyethalt, egy megbolondult az évek folyamán, a többi itt volt. A fiúk egy üveg italt, lányok szendvicseket hoztak. Kiscsoportos és páros baráti csevegések, szeretjük egymást. Egy fotóművész, egy vezető díszlettervező, egy MÁV-főépítész, és a nagy Reimholz, aki idén éppen nem kapta meg a Kossuth (ill. ma: Széchenyi) díjat. Igaz, én tavaly nem kaptam meg, előbb. Összes székeinken körbeültünk, Kata megfigyelése szerint volt egy konstelláció, amikor mindenki éppen a volt szerelmével beszélt. Mikica hozzám hajolt, hogy is fogalmazta?, hogy nem lenne-e helyes az egymással beszélgetők rendjét meglazítani, olymódon, hogy az egyiket megkérné - most arra a szőke nénire gondol épp - hogy jönne vele a másik szobába, zongoravizsgájára fölkészülésének eredményét bemutatni. Utóbb egyeztetve, sorra mindenkinek mindent lejátszott. Elég öregek vagyunk: a férfiak megadóan bólogattak mellette a kisszéken.

Hanem letört volna a karod, ha egy lapon válaszolsz, hogy ugyan, dehogy jössz te Párizsba? ...nyavalyás.

Azon tűnődöm, hogy jön össze a festés az örökélettel.
Hogy ez az egész majd odaát teljes pocsékba menjen... Az ember úgy gondolná (gondolja), Isten nem ilyen logikával működik. Meg kéne nézni az ''előkészület'' mintákat. Az embrió állítólag átmegy a disznó stádiumon, és a dinoszauruszok kihaltak. Igaz, ma a TV-ben a gyerekek sztárjai, tehát élnek. Teremthet az Isten ilyen fontos ügyben, mint az ember, zsákutcát? Nem hiszem. Akkor viszont alighanem mégiscsak lesz a mennyben Talens- festékbolt lerakat.

Szüts-Váli locsogásunkat, magnóról lejegyezve, György Peti barátunk locsogásnak minősítette, s az olvasott 40 oldal naplórészletem alapján nem nagy hajlandóságot mutatott segíteni kiadót találni. Erre Szüts dühös lett, nagyon hasznos módon, mert most már sajátjának érzi az ügyet. Azt mondja - és ebben mintha igaza lenne -, hogy: ne menjünk messzibbre, mit adnánk azért, ha egy Vajda Lajos-Bálint Endre egyórás beszélgetést egyszer meghallgathatnánk. A hülyéskedésekkel, gondolatismétlésekkel együtt, a vajaskenyér körüli mondatokat is beleértve. Így tudtom nélkül az ő iratfűzőjében őrzött leveleim és a beszélgetés-lejegyzéseket odaadta olvasásra egy becsült irodalmár barátunknak, lapszerkesztő is egyébként. [Margócsy István. 2008.12.] Szálltak a hírek, hogy igen szívesen közölne belőlem a lapjában. Én őt alig ösmertem, de rövidre zárva a dolgot, fölhívtam magamhoz.
Belépőként mindenesetre rögtön adtam neki egy képet, erre szerencsére szemmel láthatóan föl volt készülve, vagy föl volt készítve, evvel nem telt így sok idő. S aztán a kezébe nyomtam a négy iratfűző dossziét, ugyan nézne bele, s föltettem elöljáróban két kérdést. Másfél óra után fölállt, hogy ő csütörtökön visszajönne, de hosszabb időre. Adtam neki lakáskulcsot. A végén megdicsért. A legenyhébb kifejezése, hogy nemzeti kincs, és a kéziratot most (miért most?) át kéne adni a Széchényi Könyvtárnak. Ettől mindenféle lelkesedéseket kaptam, s kegyetlenül töröm a fejem egy idő óta, mit csináljak. Egy ismerősöm fölajánlotta, hogy százezer forintért megvenné az (utolsó enyém) - zsidótemető képemet, abból a komputerbe átgépelés ára kitelne, sőt utána megszervezné az egész kiadást, nyomdát stb. Csak ettől a képemtől nem szívesen válnék meg, Mikica is nagyon szereti, asztala fölött lóg.

És itt már a végkifejlet következik. Mire való, ha az ember klubba jár?! Az egyik uszodás mellettem vetkőző, szintén hét óra tízes, kiderült, egy főkönyvtár főnöke. A Széchényiben állagmegőrzési osztály vezető. Ők legálisan és bagóért, xerox áron mikrofilmről xeroxot nagyítanak, lakosság számára is. ''Bérgyilkosságon kívül pénzért mindent vállalunk.'' Tízezer forintból egy komplett kópia. Megszerzem valahogy a pénzt. Úgy értem, azonnal.

Közben B[ognár] Robi barátom holnap, júni elsején remélhetően elkezdi a kötetet szerkeszteni. Kértem, ha lehet, 1990-nel zárja le, mert a másik oldalról jövő dicsérettel és egy mondattal indulóan vérszemet kaptam. Hogy ti. az 1991-es részt akár szinte húzás nélkül, önállóan érdemes lenne megjelentetni. Tehát arra spekulálok, hogy netán egy idő után majd második kötet. Mint a Márainál. Most jelennek meg a Naplói. Az enyémet C. Naplónak fogják jegyezni. Erről eszembe jut, hogy Mikica is kapott opusszámot, és ez a saját választása szerint a következő: M/82/0. Hogy miért nullát kívánt, rejtély. Kata se akart lemaradni, bár kevésbé önálló opuszom, így ő K 100. Ez tetszik is neki. Zsófi nem vett részt ezen a vacsorán, Regnum programok között olykor hazajár ruhát váltani- így ő most kimaradt.

Közben itt eltelt egy éjjel, családi vendégágyban közösen Mikicával, Szentendrén. Vendéglátóink is jöttek misére, diákmise, gitár és ismert nóták. Oldalt egy padon az Iparművészeti Főiskola volt igazgatóhelyettese, művészettörténész. Sokat dicsért sajtókritikáiban. Mindenkit dicsér egyébként, és ízlése tökéletesen bizonytalan. A szakmai rosszkívánságok csúcsa: ''Dicsérjen téged a Losonci Miklós!''
Tíz éve találkoztunk, éppen Hinczről írt valami monográfiát. Mondom neki, csak úgy szolidan, hogy hát azért izé, és az a mozaik a Kertészeti Egyetemen, hogy az.... Mire ő, hogy az nem úgy van, és hogy. Erre másnap elmentem, kértem engedélyt, és nagygéppel lefotóztam azt a húszméteres mozaikot. A készült fotót mezőkre osztottam, beszámoztam, hogy pontos helyre tudjak hivatkozni. S írtam róla egy pár oldalas képelemzést, ahol számomra is megfogalmazódtak a belső ellentmondások. Elküldtem neki...

Most a kert felső zugában ülök, Ildikó hetven fölötti papája idesétált kicsit szidni a lányát, hogy nem becsülik a kertjét, ő már februártól kint lakik, ezen dolgozik reggeltől-estig, kiülni sincs ideje... És hogy én éppen a kora nyári borízű almafa alatt ülök, a múlt héten ritkította a gyümölcsöket, és ne haragudjak, hogy megzavart. Munkamániás, a dolog ismerős. Most hallom van erre egy (rám mondták) angol szociológiai terminológia: work-alcoholism (nem tudom a szó végét hogy írják). Ezt múlt heti kirándulásunkon mesélte nekem valaki Bognár Robi társaságából, mire elmeséltem neki egy huszonkét éves történetemet. Aznap nagyon tehetséges voltam (évente két-három nap), s fél óra alatt meg tudtam oldani egy sok hónapja kapirgált képemet. Fölismerve a rendkívüli napot, sora vettem elő félkész dolgaimat, aznap délelőtt még ötöt befejeztem. Majd délben délben megpróbáltam a sorsfordító képre visszaemlékezni. Nem ment.

Most Mikica kiabál az alsókertben: ''Ményör, megyünk?!'' A Pépör analógiájára ezt a megszólítást találta meg anyjára. Kissé kárörvendve hallgatom, ez nem annyira telitalálat, ez a szó. Mennek le a városba, gyereknapra. Ez a szülőknek igen fontos program.

Kata holnap megint kórházba vonul, szegény. Marik Jóska kivágja az epeköveit. Szerdán. A júni 13 kezdődő pannonhalmi lelkigyakorlatunkra már lejöhet, de félárbocon lesz még. Utána talán beutalóval ő meg Mikica Mátrafüredre pihenni, úgy nem kell főzni, s M. magaslati levegőn van. Kata nagyon reméli folytonos náthája ettől jobbra fordulását. A gyerekorvos evvel biztatja. Bár csak alternatíva. Komoly része valószínűleg az ügynek a Mártírok úti levegőszennyeződés, bár ez most meg fog szűnni, mert többfordulós fölbuzdulásom következtében visszakeresztelik Margit körútra. Még egy éjjel 150 plakátot is kiragasztottunk ez ügyben.

Ja igen, a lelkigyakorlat. Hogy én a többórás egyhelyben ülést nem bírom, és elalszom, ha nekem valaki hosszan beszél, s az egészet meglehetősen unom általában, az nem olyan fontos. Én szervezem másoknak. De képződött egy halvány gyanúm. Idén a Fiorettiben nemcsak a javasolandó témákra kérdeztem rá, hanem az egész konstrukcióra. Kata az elején élénken ellenezte az egészet. Kialakult, hogy leginkább családi együttélésre vágynának, nem annyira tanításra. Jobbára egyedüllévő emberek, Paula mondta ki nagyon markánsan. Tehát: éljünk, mint egy család, pár napot. Közös imák és étkezések, és közben spontán, és nem spontán szerveződő programok. Gábor egyedül akar lenni a gondolataival, mondja, erre máskor nincs módja. Anzelm is respektálta ezt a kérést. Reggelente (javasoltam az időt:) 20 perces eligazítást kérünk a napi lelki témájára vonatkozóan, s este egy órás megbeszélés ez ügyben, de akár a szalonnasütésről. Kata aggodalma nem alaptalan, civil programjaink nem igen sikerültek, eddig, nemigen tudunk egymással mit kezdeni. (Szilveszteri buli)
Majd meglátjuk. Kértem, hozzanak ötleteket. Kata társasjátékot hoz. Én egy Csontváryt fogok velük elemezni, alighanem.
Mányi Ildikót ösmered, vagy akkor már nem voltál itthon? (kertjében ülök). Két éve Esztergomban a pápai megbízott engem is kihallgatott ügyében, s most végleges: érvénytelenítette a Szentszék első házasságát! S épp terhes egyébként, az apa, akivel 10 éve együtt él, építész ismerősünk. Lánya is egyidejű terhes vele.

Párizs. A pályaudvar-múzeumban találtam egy festőt: Caillebotte (1848-1894). Párizsi havas háztetők, a Van Gogh terem környékén. Nagyon jó.

Szegény kiskutyáim a Louvre főbejáratot is eltolták. Az is pályaudvari váróterem. Egyetlen szempont szerint tervezték, hogy az a marha sok turista minél hamarább elpucoljon innen, a négy épületszárny felé. Hideg sárgás márvány burkolattal, véletlenül se egy ülőhely, rossz akusztika. Amikor diplomamunkának Kelet-Ázsia Múzeumot terveztem a föld alá, a Városligetbe, kitaláltam egy hosszú sötét földalatti folyosót, hogy legyen ideje a léleknek ráhangolódni a szakrálisra. A végén fénykapu várta, hívta őket. Volna. Majd átépítik, van rá pénzük.

Párizsban azon tűnődtem, mikor történik meg valójában egy ilyen utazás?! Közben biztosan nem, amikor az orrod hozzáér, és így csak néhány mozaikkockát látsz. Amikor hátralépsz, láthatóvá válik az ábrázolat, de te nem vagy ott. Akkor nem érzel lángos szagot, nem látod azt a felhőt, nem löknek meg, és nem fáj a bal bokád a gyaloglástól.
A másik, ami eszembe jutott, hogy szinte semmi igaz állítást nem fogok tudni mondani Párizsról, az utamról, az engem kérdezőknek. Jó volt? Mi volt?! Mi volt fontos?!
A szegény kisgyermek panaszai.
Kaptam ott ajándékba egy csodálatos passzító-fűrészt,  Wittgenstein-kutató házigazdámtól. Iszonyú szegények, hétvégi portás állást vállal, hogy függetlenségét megőrizze, és megpróbált a sajtevés szabályaiba beavatni. Harmadik nap fölcsillanó szemmel mondta, hogy látom, megkedvelte a Buvoár (mittudomén) sajtot... mondom neki, az volt a tálon a legközelebb...

Minap uszodából hazafelé kirakatban láttam egy konyhai tésztaszaggatót, vagy mit. Emlékszel, gyerekkorunk konyhai sarkantyúja, hullámvonal élű, korongkést futtat az ember a nyelét fogva.
Azon gondolkodom, ettől a hullámvonaltól kevésbé tapad rá a tészta? És ha igen, mely statikai törvény okából?

Szüts művésztelepen vett egy kiló almát, sorba rakta az ablakpárkányra, s ha vágyott rá, megevett egyet. Ha megéhezett, elment a boltba, vett egy darab sajtot és megette. Meg lehet ezt tanulni? Én leginkább olyan kapcsolatban vagyok a külvilággal, ahogy a síléc csőre lehet a hóval, lesiklóverseny közben.
Pár napig azt találtam ki, nem hozom föl reggel a napilapot, csak délben, az ebéd hazahozatalkor. Mennyi energia az abból áradó iszonyt, izgalmat, ellenszenvet lecsendesíteni. Ahogy végigdübörög rajtam reggelente a világtörténelem...
És még csak nem is a szánalom a megoldás, mint tudjuk. Hálát kell adni. Bár, amíg nem saját húsomat éri, nem olyan nehéz. Gyakran még akkor se.
Hanem életemben először vettem ezer darab indigót. Rögtön vissza is vittem, gyanúsan olcsó is volt. A piktogramból kiderült, valami másra szolgál. Így hát a teljes áron, talán 1600 forint, fantasztikus. Felnőtt lettem. Egy egész csomag. És most ez a Széchenyi Könyvtár is... mindent három példányban írok.

Találkoztam egy öregedő barátommal. Rezignált, lányai után ő mosogat, magában sokat zsörtölődik. ''A három nő'' meg akarja velem vetetni a lakást. De  minek? Adjam el a Kassákomat, abból... Azt mondja: tudod mit szeretnék még? Vitorlázni. Ül az ember a hajó végén, napsütés, nem baj, ha nincs szél, napoznék, nem csinálnék semmit... és te mit szeretnél csinálni?

Eltűnődtem. Mondom: hirtelen csak egyet tudok, lánykákról ruhát lehámozni, de hát ugyebár. Nem tudom.  Pihenni? Isten ments! Utazni? Nem könnyen szánom rá magam. Tényleg, és ez igaz, egyáltalán, hogy jó lenne szerelmesnek lenni?!
Egy volt egyetemi tanárom pár éve meglátogatott a műteremben. Nagy csajozó volt világéletében. Kérdésére világnézetemre hivatkoztam. Mire kajánul megjegyezte, önáltatás az egész, Dezsőke, maga mindig is az idejét féltette a nőktől... Hát még ez is lehet. Mellesleg.

Jó volna valakit nagyon szeretni? Mikica létébe örömömben olykor belesajdul a szívem, főleg ha nincs otthon.
Nem sokat játszom vele, pedig szeretné.-

Na, délfelé járhat, lassan ezen a feladaton is túljutok. Hetek óta tervezem, de voltak sürgősebbek is. Igyekszem neked úgy fogalmazni, mint Mikes Kelemen az ''Édes nénémnek'', nem várva választ. Pedig ebben érdekelne a véleményed: Dobszay prof, Barsi Balázs OFM és Jávor is privilegizálja a gregoriánt a misezenék között. Persze nem értek hozzá, de elvi okból tagadom. A kultúra mozgás. (Az amerikai hadügyminiszter mindig civil.)

Jaj, fontos. Dicsekvés. 500 telefonnal és sürgetéssel és végül is sikerült. A múlt héten a főpolgármester helyettes irodájába beállítottak egy most rendbe hozott gyönyörű - szerintem késő barokk - sárga homokkő szent - szobrot, másfél méteres talán. Egy tízméteres, bolthajtásos tér. Gyönyörű. Ez csak nekem köszönheti. Meg is köszönte. Evvel befejeztem az irodája berendezését.

A tanítványaim kérvényezték, de ettől persze nem sikerült bejutnom a Főiskolára - állandóra tanítani. Nem nagyon bánom. Eszembe jutott, ha tantervet kérnének tőlem, ezt és ennyit lehetne írni: szeretni fogom őket...

Most pedig következik egy előhalászott Capek novelláskötet,
éppen vége is a lapnak, szia:

Deske