dátum: 92.12.       fájl: c-fajlok-2/c03785-1.htm                      C. 03785-3789

Magyar Napó 1992 dec. 25.

VÁLI DEZSŐVEL BESZÉLGET MESTER ILDIKÓ

Műtermek és temetők

- Absztrakt korszaka nyolc évvel ezelőtt lezárult. Miféle belső és külső történések előzték meg a figurális felé való fordulását?

- Hogy ez mennyire volt klasszikus és elegánsan fogalmazott alkotói válság, nem tudom megítélni, mert a képeimmel kapcsolatban mindig sokat nyafogtam, hogy nekem milyen kínlódás a festés, mennyire utálom. Valóban rendkívüli módon szenvedek, kellemetlen és fárasztó munkának érzem.
 

- Egy műalkotás létrehozásának melyik a leggyötrelmesebb periódusa?

- Azt hiszem, a megkezdés. Eleve olyan szörnyű technikával fogok hozzá egy képhez, aminél ostobábbat ki sem lehet találni, de nem tudok rajta

változtatni. Jól-rosszul kigondolom a képrácsot, elkészítek egy párvonalas ceruzarajzot gyufásdoboz nagyságban. Ezt fölrajzolom egy táblára, és villámgyorsan befestem az egészet, hogy ne legyen üres. Ez a gondolkodás nélkül festett festék valami rémes módon néz ki, gusztustalan. De türelmetlen vagyok, szeretnék túl lenne a keletkezés kínjain. Tudniillik az igazi munka akkor kezdődik, amikor kétségbeesve, összeomolva leülök, ránézek erre a szörnyűségre, és elkezdem kijavítani. Ez egy-két alkalmat jelentő festés, aztán egy idő múlva megint előveszem. Mostanában két hónap alatt általában befejezek egy képet, de voltak olyan periódusok, amikor festményeim nagy százaléka több évig készült.

14 éven át nonfiguratív voltam, utána három és fél évig temetős képeket csináltam, 87 ősze óta pedig a műtermemet festem. Az absztrakt festészet borotvaélen való járás annak, aki ilyen gondolkodós fajta. Én nagyon hittem a nonfiguratívban, hiszen úgy találtam rá, mint ahogy az ember a szerelmesét megtalálja egy arcról. Rájöttem: ez nekem nagyon jó. De az utóbbi években a kultúrtörténeti érdeklődésem, a szakmai ismeretem vagy nem is tudom igazán mi miatt, szinte csak rossz absztrakt képeket láttam. Kételyem támadt: alkalmas-e, vagy mikor alkalmas a nonfiguratív a teljes világábrázolásra? Nem eleve egy parcella csupán, egy kis részterületre ítéltetett dolog, ami nem birtokolhatja a teljességet? Fészkelődtem benne, már nem tudtam élvezni, amit csináltam, és egyre több képem nem tetszett.

Akkor egy fél évig lakásfelújítás miatt nem dolgoztam, s közben aggódtam, tudom-e majd folytatni. És valahogy ennek a lefojtottsága s az egész dolognak a dinamikája adott egy ötletet, aminek hatására elkezdtem a figurális képeket. Egy zsidó temetőt ábrázoló fotóm nyomán készítettem néhány festményt, s lassan kiderült: van vagy tíz, engem foglalkoztató dolog, amit ki lehet vele fejezni. Közéjük tartozik például az egyedüllét, a halál, az enteriőr-élmény, s mindez megtalálható ezekben a temetőkben; s a magasművészet is, mert a temetők egy része nagyon magas kultúrát képvisel. Nyolc évvel korábbról volt egy valódi, hiteles élményem, amikor szociofotózás miatt 54 zsidó temetőben jártam, tehát könnyű volt belehelyezkednem. S valljuk meg, egy téma mindig csak egy kis ürügy arra, amit el akarunk mondani. Hogy ki mibe öltözik bele, milyen figura mögé bújik, az valahol majdnem mindegy.

Számomra végtelen variációs lehetőséget jelentett a temető ezzel a teleobjektíves megközelítéssel. Ha akarom, van horizont, s tájképpé válik az egész. De horizont nélküli síkba is felbontható, mert felülről nézve a temetőkövek szinte absztrakt látványt nyújtanak. Messziről sok kis pöttynek látszik az egész, ha viszont közel megyek a kőhöz, akkor már egy moloch áll előttem. Tehát olyan gumiszerkezetnek tűnt, amiben nagyon jól éreztem magam. S tekintve, hogy volt 2400 fotóm, ezek ötleteket adtak, fölidézték az emlékképeket s azt a szellemi izgalmat, amit fényképezés közben éreztem. A festmények azonban három és fél év múlva egyre rosszabbak lettek, kiüresedett számomra a téma, ezért abbahagytam.

Nagyon nehéz volt ez az 1987-es időszak, mert a zsidó temető valahogy csodaként jött, de lesz-e helyette valami más, s mi következik utána, azt nem tudtam. Szerencsére ráakadtam erre a műterem-témára, s azóta azt festem. Máig sem untam meg, pedig noszogatnak: hagyjam már abba. De még mindig nagyon benne vagyok, s most azért megvan a reményem: ha megszűnik ez az érdeklődésem, akkor majd csak találok egy harmadik témát is, ha megérem.
 

- A legnagyobb képmegsemmisítő hírében áll: nem kíméli saját alkotásait. 1987 végén addig elkészült 1350 műve közül csupán 640-et nem pusztított el, ezek közül is 550 elkerült Öntől. Most mi a helyzet ebben a vonatkozásban?

- Akkor az Ernst Múzeum-beli kiállításnál beleírtam a katalógusba ezt a számot, de az új adatokat nem tudom. Bár ezeket is össze lehetne számolni, mert szerepelnek az opuszjegyzékemben.
 

- Nagyon pontosan dátumozza, regisztrálja, fotózza, dokumentálja képeit. Miért fordít erre olyan nagy gondot, ha ugyanakkor pillanatok alatt képes felfűrészelni vagy más módon tönkretenni műveit, s ettől a nyilvántartás szinte halotti anyakönyvi kivonattá válik?

- A megsemmisített művek képi nyomát is megszüntettem. Eltépem a fotóit és diapozitívjait, s még a memóriámból is eltűnik. Az opuszjegyzékben csak azért marad meg, mert az egy húsz éve folyamatosan vezetett füzet, ahonnan nem tudom kiemelni ezeket a bejegyzéseket, csak áthúzom őket.

Nem vagyok én olyan jó művész, hogy minden szavam fontos lenne. Nekem nagyon sok közepes meg rossz képem van, mivel sokat csinálok. De a gyengébb képeimet is meg kell festenem, mert nem tudok előre szelektálni. Körülbelül 60 százalékuk selejt, amelyeket állandóan javítgatok, legyenek azok is jók. Egy bizonyos ponton túl viszont már nem rentábilis velük foglalkozni, ki kell dobni őket. Ezek nem hisztérikus megsemmisítések, nem önpusztító rohamok, hanem átgondolt lépések, munkafázisok, mint amikor a hulladékot, a szemetet kiöntik a kukába. Az utóbbi néhány évben már nem tettem tönkre olyan sok festményt. Érlelődik is bennem egy súlyos gyanú, hogy elalszik az önfegyelmem, lejjebb teszem a mércét. Két éve 25 képből csak ötöt-hatot dobok ki. Gyanakodva figyelem magamat, és tervezem is: lelkiismeretem megnyugtatására egypárat megint felfűrészelek.
 

- Előfordult már pályáján képeinek visszavásárlása is múzeumtól, magánygyűjtőtől. Vagy mert gyengének találta az általuk megszerzett alkotást, vagy félt annak külföldre való kerülésétől. Miért irtózik attól, hogy festménye egy müncheni fogorvos vagy amerikai milliárdos környezetében függjön a falon?

- Én nem tudom, milyen festő vagyok, s életművemből mekkora az a terület, amit a magyar kultúra be fog emelni, mint egyet a sok közül, egy téglát, amire szüksége lesz. De végül is - elég pimaszul - úgy döntöttem: elég fontos vagyok ahhoz, hogy kelljek. Tehát igény van a munkámra. Nyilvánvaló, ha a képeim nyolcvan százaléka külföldre kerülne, miként a kollégáim nagy részének ma, akkor az elveszne a magyar kultúra számára. S úgy gondolom, nekem inkább megéri, ha itt majd fontos ember leszek, mint hogy valamivel jobban éljek. És tudom: a müncheni fogorvos várószobájában lévő képem úgy eltűnik, mintha lángszóróval megsemmisítették volna. Annyira nagy festő nem vagyok, hogy a világon szétszórjam a magvaimat, s azok kikeljenek. Viszont ha ebben a kis kultúrában együtt van a meglévő ötszáz képem, az egyszerűen jobb számarány, intenzívebben hat, s a legjelentősebb gondolataim visszasugároznak belőle.

- Sokáig őrizte életművét, majd mikor elvetette az egyszemélyes múzeum rendszerét, s lemondott arról, hogy képeit és gondolatait csak halála után használják, 1986-ban szétajándékozta 320 művét magánszemélyeknek és múzeumoknak.

- Fiatal koromtól kezdve a múzeumokat céloztam meg. Nem ágy fölé festettem képet eredendően, hanem olyan minőségű festményeket igyekeztem csinálni, amelyek kiállításra valók. Később megérett bennem a gondolat: hiába tartom együtt őket, s majd az utókor úgy ítéli meg, méltó vagyok arra, hogy múzeumot csináljanak a műveimből, ez akkor se jó. Mert szerintem nem váltak be igazán ezek az egyszemélyes múzeumok. Jobb, ha van egy XX. századi keresztmetszet, és ott szerepel két alkotás mindenkitől.

Úgy tűnt, a képeim nem működnek: ezek nullák. Ötszáz darab. Végül is adekvát volt - ha mindenemet kidobom, miért pont a festményeimet őrizzem. Talán az önbizalmam nőtt meg, mindenesetre az volt az érzésem, ezektől is meg tudok válni. Elvégeztem munkáim dokumentálását, majd mindent kiállításra kész állapotba hoztam: bepaszpartúztam, bekereteztem, mindegyik műhöz karakterének megfelelő keretet választva. Külön raktam két jól összekomponált tárlat anyagát, a többit pedig elkezdtem szétajándékozni. Csakhogy radikális alkat vagyok, a dolog eszkalálódott, és belejöttem. A végén már kizárólag az volt fontos, hogy viszonylag jó helyre kerüljön a kép. Olyan embereknek is adtam, akiket soha nem láttam. Éppen hogy egy szűk kiállítási anyag maradt. Nagyon nagy munka volt, de élveztem.
 

- Mit érzett az egyéves fárasztó dokumentáló-, szervező- és elszállító munka után, mikor művei már új tulajdonosaik birtokában voltak, s ön ottmaradt kiürült, sivár műtermében.

- Arra a pillanatra nem tudok visszaemlékezni, de igazság szerint mindig győztesnek érzem magam. Addig és úgy forgatom a világot, a tragédiákat és történéseket, hogy ez bekövetkezzen. Tehát győzelemtudat volt, mert bizonyos fokig leküzdöttem magamat, megint teljesítettem egy feladatot, amit sikerült megoldanom. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy halálos ürességérzet, csömör is jelentkezett.
 

- Utólag visszatekintve helyesnek tartja, hogy megtette ezt a lépést?

- Igen, hogyne. Sőt, furcsa módon átfordult az egész: ma már nem szeretem, ha a képeim itthon maradnak.
 

- Az emberek nagy része ragaszkodik az őt körülvevő tárgyakhoz, amelyeket az évek során felhalmozott. Ön képes megválni festményeitől, könyveitől, fotóitól, magnókazettáitól, erősítőitől, hangfalaitól. Lecsupaszítja maga körül a műtermet, az életet pedig csak erősen szelektálva hagyja betüremkedni. Miből táplálkozik ez a lemondás, aszkézis?

- Tízéves koromban elvittek egy öreg nagynéném hagyatékának felszámolására. Ott tapasztaltam meg először, a dolgok értéke hogyan válik nullává. Tisztában vagyok a tárgyak jelentőségével, mert fontosak számomra. Az én összes istenhiányomat, emberhiányomat, létösszesség- vagy létérzés hiányomat ezek a tárgyak mindig igyekszenek - mint mindenkinél - pótolni és betölteni. De gyerekkoromtól fogva van bennem egy furcsa érzés: a tárgyak összessége nem adja ki a világot. Nem fogadom el a békéjüket, hiteltelennek érzem. Én is vágyom a békére, a boldog mosolyra, hogy végre derűsen üljek egy karosszékben. De ehhez egy karosszék kell meg egy meleg szoba, és tudom: nem igaz a karosszék és nem igaz a meleg szoba. Nem ettől boldog az ember, és nem ettől találja meg az Istent.

Egy sor tényezőt kiiktatok az életből: lehetőségeket, utazásokat, pénzt, embereket, társaságot, magaskultúrát, szép és jó dolgokat, mivel úgy gondolom, nem tudom befogadni. Valahogy ez az életutam: valamilyen szálat, amit vadhajtásnak érzek vagy már túlburjánzott, azt lemetszem, mint ahogy a gyümölcsfánál is teszik. És ezt ilyen patetikusan, radikálisan, fellengzősen, drámaian csinálom, bár talán nem hisztérikusan: elajándékozom, abbahagyom, kidobom. Nem mondom, hogy ilyenkor nincs hiányérzetem, néha majd meghalok az ürességtől, de hát ez a célom. Tudniillik az igazi idea egy üres szerzetesi szoba, egy lópokróccal letakart ággyal és egy feszülettel a falon. Csakhogy én nem vagyok szellemileg annyira erős, hogy ezt a fokú önkiüresítést tartósan elviseljem, illetve megtöltsem tartalommal. Tehát óhatatlanul beburjánzik az ablakon, a küszöb alatt az élet: hol a fotózás révén, hol egy kiállításra kell keretet csinálni, hol pedig megírok valamit. Az én alkatom megkövetel valami újrafölgazdagodást, és amíg nem egészségtelen, addig csinálom is, mert ez játék, öröm. Ha meg túlnő, akkor próbálok egyet ütni.

Nyugtalan alkat vagyok. Természetesen nekem is megadatik az öröm és a boldogság, de csak félórákra. Egy készülő kép közben, egy Ottlik regény olvasása során vagy amikor leginkább elmerülök egy fotóregiszter rendezésében.

Igyekszem szegény maradni, mert ezt fontosnak tartom. Nem is lenne elég fegyelmem és intelligenciám a gazdaság elviselésére. Ma már azt is tudom, nincs szükségem igazán a tárgyakra, megcsömörlöm tőlük, bár néha elandalítanak. Ugyanúgy birtoklom őket, mint ahogy elolvastam, magamba szívtam párszáz, vagy ezer könyvet. Azokat megtanultam. Most itt álljanak? Inkább továbbajándékozom őket, s ha nagyon kell valamelyik, akkor kölcsönkérem.
 

- Még egészen fiatal volt, amikor Seneca eléggé beleszólt az életébe. Hatására először dobta ki teljes könyvtárát. Később felfedezte Thomas Mannt, Strindberget, Déry Tibort, Pilinszkyt. Mit kapott tőlük, s milyen befolyást gyakoroltak gondolkodására, világlátására, szemléletmódjára?

- Nagyon megváltoztam a hatásukra. Előfordul, hogy valamilyen fontos kérdésre válaszolok, és nem tudom, ez az én mondandóm, én találtam-e ki, vagy Pilinszky. A könyvekből Thomas Mann-nak vagy bárkinek a legjobb pillanatait kapja az ember, amikor a lehető legkoncentráltabb énjüket adják. Ez tiszta tanítás. Nem is tudom megmondani, mit nem tanultam tőlük. Azt hiszem, mindent - folyamatosan. Az ember bárhol felüt egy fél oldalt Thomas Manntól, az az egész világot kiteregeti, és még mosolyog is rajta. S olyan végtelenül informatív a szövete. A kortárs irodalmat kevéssé ismerem. Arisztokratikusan azt mondom: nincs időm arra, hogy szelektálatlanul olvassak. Inkább a biztos minőséget választom.
 

- Geológiával való foglalkozás, versenyevezés, jóga, síelés; zenehallgatási mánia, nagy kazettagyűjtemény kialakítása; fotózás, 24 cm-es negatívméretű óriási fényképezőgép építése; fosztott pihetollból a téli hideg égbolt alatti alvásra is alkalmas hálózsák varrása; bernáthegyi kutya felnevelése; négy éven át napi egy óra angolfordítás nyelvtanulás céljából - ezek voltak érdeklődési körének, tevékenységrendszerének szeletkéi bizonyos életperiódusokban, melyek jótékony hatást gyakoroltak szellemére, fizikumára, s békés harmóniában léteztek a fő s csaknem mindennap gyakorolt tevékenységgel: a festéssel.

- Igen, az engem bizonyos fokig elnézően és szeretettel kezelő baráti köröm ezt úgy fogalmazza meg: ezek a pótcselekvéseim, hogy ne kelljen dolgozni. Ebben nagyon sok igazság van. De nem lehet állandóan festeni, meg szörnyű is volna. Valamivel mindig játszom, aztán abbahagyom, mert halálosan vigyázok az időmre. Huszonöt évvel ezelőtt megcsináltam azt: összecsomagoltam egy hátizsákba az asztalosszerszámaimat, és elajándékoztam egy barátnőmnek azért, hogy végre már ne foglalkozzam velük annyit. Tehát az ember kínlódik a saját természetével, mert a munka alól csúsznék ki, amennyire lehet - ösztönösen.
 

- A fotózás sokáig hobbija volt. A temetők mellett tájakat, lepusztult házakat is megörökített, tizenkétezer felvételt készített parasztszobákról egy szociológiai kutatáshoz, s művészeket fotografált. Aztán egyszer csak kidobott nyolc kiló negatívot és egy zsák képet. Hogy szűnik meg egyik napról a másikra egy ilyen nagyfokú szenvedély?

- A fotózás nagy játék. Imádtam a technikai részét is. Összeállítottam egy speciális vakuberendezést, hogy műtárgy reprózásnál egyszerre villanjon a négy vaku. Vettem nagyítót is, s öt évig csak betűket fényképeztem, fotózás útján nagyítottam őket a grafikai munkákhoz. Majd jött a szociofotózás, amivel éveken át pénzt kerestem, s nyugodtan festhettem mellette. Utána következett a padlószemét, ami a legértelmesebb fotózás volt, egy magamra szabott tevékenység, talán az eddigi legeredetibb ötletem. A műterempadlón felgyűlt szemetet úgy lehet fényképezni, hogy az teljesen absztrakttá válik. Ha az ember kivonja a léptékét, konstrukcióként jelenik meg. Ez egyszerűen egy ritmusrendszer, amit használni kezdtem. Éveken át ebből indítottam a nonfiguratív festményeimet. Most is itt hagyom a földön a papírhulladékot. Szeretem, rendkívül érdekes látvány.

De ha valamit csinálok, mint ahogy a fotózást is, akkor csak arra figyelek, semmi másra. Ezt nem akartam. Egy nagy ötvenkilós homokzsák tele lett fotókkal, s egyszerűen kidobtam. A dolog mögött egy olyanfajta csömör is állt, hogy ennek nincs társadalmi hasznossága, legalábbis én így éltem meg. Elkezdhettem volna fotósként működni, de ahhoz több és jobb minőségű képre s tökéletesebb technikai berendezésre lett volna szükség. Ez túlságosan sok idő és energia, s végtére is nem a fényképezés a hivatásom, nem az a dolgom, nem abban vagyok a legjobb.
 

-1986 körül megsemmisítette géppel írott naplóját. Csak mikrofilmen maradt meg. Milyen típusú feljegyzések voltak ezek, milyen időintervallumot fognak át, s mi váltotta ki ezt a pusztító cselekedetét?

Mindig az etikai, morális problémáimat dolgoztam föl benne. Alig-alig szakmai jellegű napló, bár a kiállítási katalógusokat, plakátokat, interjúkat is beletettem öndicsekvés céljából. Meg sok egyéb dolgot, ami akkor jelentéktelennek tűnt, ma viszont rendkívül informatív dokumentáció számomra. De a gerincét mindig az képezte, hogy amit nehezen tudtam morálisan megoldani, kínlódást okozott számomra, azt megpróbáltam írásban rendezni, és sikerült is. 3050 gépelt oldal a terjedelme, egyes sortávval írva. 1958-tól kezdődően huszonvalahány évig vezettem. Akkor fölmerült a kérdés: minek? Csak a legtökéletesebb dolgaimat, a legjobb mondataimat, legsikerültebb képeimet akarom az utókorra hagyni, nem az élettörténetemet. Azért is pusztítottam el a hitem szerint gyengébb festményeimet. Eltéptem a naplót, mikrofilmen őrizte az egyik barátom. Tudtam, ehhez lehetetlen hozzáférni, mert annyira drága és olyan pokoli munka visszanagyítani, hogy nincs ember, aki megcsinálná. De ez érték, és ha mégis kellene az utókornak, akkor megvan. Hát nem az utókornak, hanem nekem lett rá szükségem négy év múlva. S mivel belső kényszerré vált, rendkívül keserves munkával saját magam nagyítottam vissza.

Ez hagyján, de egy barátom elolvasta, éppen egy irodalmár, egy szerkesztő, s azt mondta: ebből most kellene könyvet csinálni, és ő ezt nekem megtenné barátságból. Ilyen kérésnek egy menyasszony se tud ellenállni. Össze is állította, pár napja jelent meg a kötet a Balassi Kiadó gondozásában C. Napló címmel.*

- A Mozgó Világ rendszeresen közli pályatársakra való visszaemlékezéseit. Tömör, kifejező, jó stílusú beszámolók ezek, melyeken átsüt az értő, érző, művészi életünkkel kapcsolatban felelősséget vállaló személyiség. A lap hasábjain öninterjút is készített, a Művészet pedig közölte egy kitűnő Farkas István tanulmányát. Milyen szerepet játszik életében az írás?

- Írok a katalógusaimba, mert azt nem hagyom másra. Annyi szóbeli közlendőm mindig van, hogy ha háromévenként csinálok egy kiállítást, akkor azt az egy oldalt meg tudjam tölteni. Leírtam a norvég utazásomat meg a romániai tanulmányutamat, s ezek megjelentek a szövetség lapjában. De annak, hogy írok, nincs se állandó megszokott menete, se struktúrája.

Most fölkértek a Mozgó Világtól, készítsek egy sorozatot tíz festőről tíz hónap alatt. Életemben először vagyok ilyen értelemben újságíró, illetve 1972-ben a Nők Lapja már közölte egy belsőépítészeti cikksorozatomat. Nem tartom magam számon íróemberként, de kétségtelenül ezek a kis rügyecskék az elmúlt húsz év folyamán kibújtak a földből, szinte szándékom ellenére.
 

- Belsőépítészeti szakmai végzettsége van. Mit tudott ebből profitálni?

- Az Iparművészeti Főiskola nagyon jó oktatási intézmény volt a 60-as években. Jelentősen hatott gondolkodásmódomra. Rengeteget tanultam ott, többek között térszemléletet és színelméletet. Nagyon örülök, hogy ezt végeztem el. Az építészet talán a legmagasabbrendűbb, legkomplexebb tevékenység a világon, hiszen a városok kultúrájába, a lakók teljes életébe döntően beleszól. De én elvből nem vállaltam belsőépítészeti munkát, mert kezdettől fogva tudtam: festő leszek. Számomra a színek a fontosak, s úgy érzem, a festészet lényege két szín találkozása. Két szín csodálatos találkozása, ami az ember legfontosabb dolgairól beszél.
 

- Tevékeny művész. Éveken át tanított a zebegényi nyári szabadiskolában. A Nemzeti Galériában megrendezte a 78-as Stúdió-kiállítást. Fáradozott a Gruber Béla Emlékmúzeum létrehozásán a váci zsinagógában. Nyílt levelével hozzájárult a Tavaszi Tárlat bizonyos szünet utáni újraéledéséhez. A Képzőművészeti Szövetségben a festők vezetőségének tagja volt. Most milyen tervek, elképzelések foglalkoztatják?

- Én ezeket a feladatokat nem kerestem, de mindenkinek, még az ilyenfajta mono-típusú munkát végzőknek az életében is vannak kapcsolódási pontok a társadalommal. Ezek közül nem mindegyiket taszítottam el magamtól. Tavaly jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolán, mert szerettem volna tanítani. Vezettem is egy kurzust, amit rendkívüli módon élveztem, de mivel nagyon felduzzadt létszámú a tanári kar, nem kerülhetett szóba véglegesítésem.

Most barátommal Kecskeméten, a Cifra palota padlásterében egy kortárs múzeumot akarunk létrehozni - alapítvány keretében. Arra törekszünk, hogy ez valóban múzeumi minőségű műtárgyak gyűjteménye legyen, amelynek minden darabját ajándékként kapja meg a város. Jövő és márciusában mutatjuk be a nyitó anyagot.

*A könyv megjelenése alkalmából, december 15-én Váli Dezső kiállítás nyílt a Balassi Könyvesboltban (Bp., Margit u. 1.)