dátum: 93.03.       fájl: c-fajlok-2/c04006-1.htm                      C. 04006-4012

MAMINAK LEVÉL KECSKEMÉTRŐL

Be jó, hogy írtál nekem,
Mamikám, igen jókor jött.
Tényleg írtam valaha a naplómba, és hirdettem meg, hogy aki művésztelepre nekem ír, az viszont mindennap. Önző és agresszív gesztus, de én tudom milyen lelkiállapotok vannak mögötte. Ez a szabadon választott börtön, ami emlékében olyan gyönyörű, s előtte az ember a hónapokat visszaszámlálja... az izolált élet minden terhe. Túlérzékenysége. A rabságnak van a művészteleppel szemben egy múlhatatlan előnye: ott az éltet, hogy lám, múlnak a napok. Egy, kettő, tíz. Amit itt nem végzek el, mert nem jön össze, az behozhatatlan. Pedig egész évben dolgozom, s nem vagyok lusta alkat. De a naplóm (ezúttal az ''A'' - a képek opuszjegyzéke) bizonyítja, hogy az évi 30-35 képem nagy része minden évben itt kezdődik, itt indul. Erre a hónapra egy év van ráterhelve.

És persze nem megy a munka. Vagy ha igen, nem veszem észre. Nyolc képet kezdtem eddig, s egy rajzot. Semmi újat, egy lépést se sikerült eddig kitalálni. Ma vállaltam ezt a munkát, az eddig festett, s falnak fordítva száradó képeimet körberaktam, s megnéztem. (Memóriám nulla, a tegnapira sem szoktam emlékezni.) Hát... valami. Továbbfejleszthetőek.

És van itt egy gond, ami gondolatilag megoldhatatlan, sőt teljességében megoldhatatlan, s csak passzív megélője vagyok. Tudniillik nem tudom irányítani. Hogy már most nem kéne-e vajh abbahagyni ezeket a műtermeket, ahogy három év után a zsidó temetőket is abbahagytam.
Mormolom a szempontokat: Morandi egész életében egyetlen témát festett, nem unalmas. Én szégyenkezem már magam előtt, hogy semmi új nem jut eszembe. Ugyanakkor ez a téma elég változatosra sikerült nekem eddig. Szellemi lustaság, netán gyávaság, hogy nem lépek tovább, vagy bölcsesség? Egyik sem, valószínűleg, hiszen akaratlagosan ebben a szakmában nem lehet előre menni. Hiába a szorgalom is, ebben a vonatkozásban-

Ma délelőtt megint belealudtam a festésbe, lecsuklott a fejem, így aztán iszonyú erőfeszítéssel elvánszorogtam az ágyig. Délután is aludtam, nem tudom mi ez. Talán a tegnapi nap nyugtalansága, a megye 2. számú vezetőjénél voltunk fél délelőtt, ő nyitja a Cifra palotai kiállításunkat, tájékoztatni kellett. Meg hát szervezetileg is hozzá tartozik az egész. Ez Pesten fél óra lett volna, itt nem sietnek annyira, elment a délelőttöm, az egész munkanap. Illetve pontosítsunk, délután fölraktam egy jó képet, (de ezt nem vettem tudomásul.) Meglesz a múzeum, bár valószínűleg becsapnak. Úgy indult ugyebár, hogy csak mi, és állandóan kiállítva, az alapító oklevél így is szól. Most mindkét dolog kérdőjeles. Így hát, amikor várhatóan megnyílik a beépített padlástér (96 márc. 1.) akkor lesz még egy lehetőség a képeink sorsáról dönteni, nem megfelelőek a körülmények, ésszerű lesz néhány képemet visszavonni. Most itt hirtelen a tavaly odaadottakkal együtt nagyon sok jó képem van itt. Lehet, hogy ennyi mégiscsak fölösleges itt. Az Avignoni szerelmeseket mindenesetre most visszavonom, lecserélem egy nagy műtermesre. (Most itt főleg műtermes képeim vannak, s az alapítványi anyagba ésszerű homogén, egyszerre is kiállítható anyagot adni.)

Most betoppantak Miklósék, családja, lehozta autóval, a mennek is vissza. A kislányka ünneplőben, március 15-e volt az iskolában. Miklós nélkülözni tudja az autóját, mivel tegnapelőtt én vettem egyet, s itt is van. Fehér Zsiguli, más néven Lada, fönt voltam Pesten, de olyan halálos izgalom volt, hogy nem fért bele téged fölhívni. És a teljes szomorúság, amikor átvettem... Micsoda marhaság. Nehezen kibogozható, miért. 120. ezer volt, Miklós nagyon rábeszélt, jó autó, tud felőle. Én sokkal olcsóbbat szerettem volna, úgy 70 ezer körül, lett volna olyan is.

Másnap este, most folytatom.
Délelőtt váratlanul be kellett szaladni a múzeumba, Miklós tegnap este lehozta a kiállítás meghívókártyáját, 800-at, azt adtam át. Aztán megint elkezdtem egy képet. Eddig semmi eredmény. Hagyjuk.
Lehoztam harminc lealapozott lemezt, vagy 10 év után Kata engedélyével újra egy hónapra jöttem a három hét helyett. A lemezeket hetekig kalkuláltam, vásároltam, szabattam, majd alapoztam, hosszú munkával nehezen találtam ki idei méretemet: 80x80-asak. Lettek volna, de utolsó előtti estén (már le voltak alapozva) levágtam 60x60-ra, mindet. ''Egy olyan érzésem volt''. Elképesztő, hogyan működik (bennem is) ez a szakma. És, biztosan tudom, hogy igazam volt, sőt most még ez a 60 cm-es is kicsit nagynak tűnik. Min múlik egy ilyen döntés? Miből ered?

Lehoztam egy kis franciakulcsot magammal. Nincs szükségem rá, de olyan gyönyörű. Itt van az asztalon, a tollak mellett.
Szrogh volt tanárom fönt járt nálam, szeretett volna egy képet. A legjobbat választotta. Idézett valakit, aki szerint az építészet legjobb meghatározása: ''Minden emberi dolgok értése''. Ez szép, nem? Nekem is ilyen emlékem van róla-

Volt februárban egy megrendítő élményem, azóta se tudtam megfogalmazni, mi volt ez tulajdonképpen, meghatódás, csodálkozás, a szeretet öröme és ijedtség elsősorban...?  Pár barátunkkal vasárnapi séta, családosok, gyerekekkel szintén. Én Mikicával. Ő (is) szeret dicsekedni. Bemutatta a többieknek produkcióját: merev tartással hanyatt esik, s a föld fölött hátulról elkapom. (ÉN nem merném megcsinálni.) Többször egymás után. Majd másra terelődött a szó, arrébb is léptem, s ő ezt számításon kívül hagyva újra hanyatt esett. Odaugrottam, de már alig tudtam valamit az esésből tompítani. Fölállt, hátat fordított a társaságnak s hangtalanul sírt, jól beütötte magát. Bognár Robi kapott észbe először, átölelte, vigasztalta, s egyben szakszerűen meg is nézte, nem történt-e valami baj. Akkor már én is ott voltam. Mondta, nagyon fáj a derekánál a csigolyája. De nem volt baj, csakugyan pár perc múlva elmúlt. Hát ennyi a történet, amitől megrendültem, és ma is, ha rágondolok. Egyébként rá tíz percre még kétszer bemutatta a mutatványt velem, saját ötletére!

Miklóssal tegnap összenéztünk. Volt fiatalkorunknak egy igazi bensőséges, kedvelt slágere, angol: Diana. Sokat dúdoltuk. S most hallottam: a nyugdíjasok műsorában! S kiszámoltam: jogos. 1955-ben, aki 25 évesen hallgatta, az ma 63 éves. Ejha!

Miklós által szereztem egy csodamasinát az autóhoz, neki is van, onnét irigyeltem meg. Kata nagyon fölhördült, mert drága- igyekeztem megmagyarázni, ez az autó fontos tartozéka, kell. Jelzi, ha a rendőrség radarral sebességtúllépést mér. Egy gyufásdoboznyi kis bizgentyü. No most letették a megengedett városi sebességet 50 km-re, van ahol ez jó, ahol kell, de van ahol fölösleges, és folyamatosan lehetetlen betartani. És most nekem egyszerűbb volt kifizetni 8000 forintot, mint alkalmanként 3-5? ezer büntetést... És örökös rettegés, ugyanis az ember hetek - hónapok múlva tudja csak meg, hogy lefényképezték. Ez pedig radar közelben elkezd sípolni. Amerikában már tilos használni... (Eladni, gyártani nem.)

Alkotóházi munkámnak fontos előkészítése, kitalálni esténkénti programomat. Előre állítom be ugyanis, milyen munkát, amit pihenésnek is lehet tekinteni... Sok évig ez angol fordítás volt. Most kissé fáradt vagyok hozzá, pedig ugyanezt találtam ki. Katától megkaptam születésnapomra Sherlock Holmes összest! Gyönyörű könyv. És sarkall a munkára, hogy Mikica várja is a következő történeteket, fogorvoshoz menet- vagy valami hasonló együttprogram- szoktam neki elmesélni, amit éppen lefordítottam. Csak elnyűttebb vagyok mostanában esténként. Pedig már évek óta mondogatom, hogy Kecskeméten az első 9 rossz képen át kell esni valahogyan, aztán már jobb...

Ha mégsem lesz eredmény, majd azt fogom mondogatni, az a 93-as művésztelep elment a múzeumi kiállításra. Csakugyan, a jövő héten elkerülhetetlen lesz bejárni a Cifra Palotába. Bár szerencsére nem én-mi rendezzük (az rengeteg idő lenne), de félő, hogy mégiscsak, nagyon is szükség lesz jelenlétünkre. Aztán pénteken 10-kor a TV Stúdió interjúja, 5-kor pedig a megnyitó. Szerencse, hogy utána lesz még 10 napunk, csendesen, remélhetően. Egyébként, nem tudom meséltem-e, ezt a kiállítást bemutatjuk a Várban, júniusban a Történeti Múzeumban.
Miklós zseniális ötlete volt, így lehetett a budapesti polgármestertől pénzt kérni a katalógusra, egyébként példátlanul sokat, 470 ezer forintot kértem. Marschalltól, akinek amúgy tavaly szívességből a szobáját berendeztem, s három képem lóg a falán. Evvel együtt a dolgot tisztességesnek tartom, egy új gyűjtemény létesítéséhez egy igazi komoly katalógus kell. És Kecskemét a töredékét se tudta volna vállalni.

naplómban valamikor írom: ''az öregek magukat megadó haltekintete... Muszáj?!''
Most Miklósnak mesélem, lassan megfogalmazódott bennem, hogy talán gyerekkoromtól félek az öregségtől. És három mondattal rendbe tette a dolgot. Azt mondja: Nézd meg anyámat, 78 éves, vesztes?! Mindene a budaörsi kertje, most a legnagyobb gondja, hogyan szerezzen fűnyíró kertészt. Nézd meg a te anyádat! Vesztes?! És Te? Te sem vagy vesztesfajta!

S ez csakugyan igaz. Mostanában látom magamon örömmel. Balra szeretnék menni, de jobbra visznek, s azonnal az új helyzet előnyeinek kezdek örülni. Van ebben valami önnevelés is, persze. S Miklós mondja, öreg, mi már nem változunk meg nagyon. Így hát - rendben, de jó!

Megint előjött egy régi álmom, itt, furcsamód. Le tudnám rajzolni a terepet, annyit álmodtam ugyanavval a helyszínnel, ámbár több variációban. A körtéri szobám, előtte több más félig lakatlan szoba, egyedül, bolyongok. S mintegy lassan életre éledve tervezgetni kezdek, a háború utáni, kissé romos szobák egyikében műteremsarkot rendezek be, csak néhány bútort kellene arrébb tolni. Soha ilyenkor partnerrel nem álmodok. Jellemzően. Valami túlvilági bolyongó fészekkeresés, egyedül.

Tudod, mennyi munkám van abban, hogy valamennyire is toleráns legyek. Van ebben egy igazi eredményem. Más bűnénél, hülyeségénél az ellenszenvet vagy haragot evvel fojtom el, sikeresen: Hála Isten, ez legalább nem az én bűnöm! (Máséhoz pedig semmi közöm.)
És még egy gondolat. Néhány másodpercen belül magamban biztosan találok egy paralell-bűnt.

Miklós is úszik, ha nem is minden nap. Állandóan hülyéskedünk, hogy miután átvette tőlem a kötelező 30 percet, hogyan igyekszünk ezt kijátszani. Mondjuk: az ő ötlete a medence egyik végéből a mutatót skurcban látja, evvel lehet nyerni másfél percet...
Én most evvel jöttem neki: ''Tegnap összetört bennem valami. Nem néztem meg pontosan, mikor kezdtem a félórát a Lukácsban...''

Lejegyeztem hamvazószerdán a hajnali mise szövegből: ''hogy az önmegtagadás növelje bennünk a lelki erőt...''
Milyen egyszerű, milyen világos.

Miklóssal évtizede boncoljuk a szeretet fogalmát, sokat segített nekem ebben. Most hoztam neki egy szeretet definíciót, mindketten megdöbbentünk erején: ''a szeretet mindig akaratunk föladása a másik kedvéért.''

Állandóan szól itt a munkaasztalomon a rádió, elég kellemetlen. De a szomszédban televízióznak, s állandóan lövöldözések, meg sikolyok, muszáj elfüggönyözni.

Hallottam egy jezsuita pátertől egy történetet. Egy valamilyenrendi misszió Kínában sikertelenül működött, a pápától kértek segítséget, ő pedig a jezsuita generálisnak szólt. S az magához rendelt néhány atyát: ''Főtisztelendő urak, önöket a lehető legnagyobb kitüntetés éri. Önök ezennel elhagyják a rendet. Melyik rendbe kívánnak belépni, mert elmennek Kínába, s a missziós rend mellett egy háttérimádkozásra alakult telepet létesítenek. S azt nem jezsuitaként kell...
gyönyörű példája a jezsuita szellemnek, gondolkodásnak. Mesélem Miklósnak, visszakérdezi: és miért kellett ahhoz nekik Kínába menni? Az ima átlép időn és téren, nem?
A kérdés jó volt, volt is feltételezésem a válaszra, de épp Pannonhalmán jártunk (Miklós egy kiállítását nyitottam meg) s adódott, megkérdeztem egy pátert. Azt mondja: az emberi tényező... hogy nekik, maguknak kellett érezni ismerni a helyszínt, a missziónak se lehetett mindegy a tudat, s a környékbeliekre is hatással lehetett, lehettek, akkor is ha kontemplatív rend lettek.

Januárban még, egy hideg, havas délután. Utcán várakoztam, Kata egy kollegájától kértem egy szakmai ajánlást a most valószínűen mégiscsak megjelenő zsidó temető könyvünkhöz, a kiadó kérte. A fiú késett, tűnődtem, türelmetlenkedjek-e? Fáztam is. És belém hasított:
minden időnk egyenlő értékű.
vigasztaló

Kitaláltam a Kecskeméti katalógus magamról írt szövegrészébe egy jó, képszerű mondatot, ami sok mindenre rávilágít: hogy ugyanis a gyűjtemény megszervezése közben ''iszonyú volt a telefonszámlám''. Csakugyan nagyon sokat dolgoztam- dolgoztunk vele. Csak egy ilyen apróság: amihez te segítettél hozzá, a négy vakus reprorendszer, aminek aztán hordozható állványt kellett szerkesztenem. Még Óbudán is jártam busszal, egy reggelen, autóbontóban, egy elakadásjelző háromszög kellett volna - illetve az összecsukható lábazat csak. Na, szóval megvolt az állvány, s kiderült nem fér be Miklós csomagtartójába. S minden meghívott minden frissen kiválasztott képet azonnal, a helyszínen fotóztam. Már csak a későbbi viták, huncutkodások elkerülése végett is - ezek voltak az általunk kiállításra kiválasztott képek, ezeket szántad nekünk... Na, szóval, akkor még egy napi munka, az állványt szétszedni, s átalakítani (otthon föllelhető bizgentyük segítségével) félbehajthatóra... Ezek a legjobb játék óráim.

Nem tudom, mennyit meséltem el többhetes tortúrámból, hogy ugyanis HÁTRÁNYBA KERÜLÖK  az én gyönyörű, azonban mindössze 40 centis képeimmel, mert a többiek métereseket adtak be!! Rémes! Több fordulóban sem sikerült gyűjtőktől - illetve egy múzeumot is megkérdeztem - méteres képemet visszaszerezni... nagyon előnyös cserealapot kínáltam egyébként... S váratlanul Bognár Robi két zseniális ötlete egy délelőtti látogatásán egyszerre megoldotta az egész kérdést: csapjam az anyaghoz a legelső 120x120-as műtermes képemet, az is a címe, hogy Első műtermes képem, ez ugyan nem annyira jó, de mint indulópont nagyon érdekes. S  négy, 40x40 centis képeimet rendezzem egy foltnak, összehúzva kettő fölül, kettő alul... Kiváló. Majd meglátjuk a falon is működik-e az ötlet. Remélem.

Megteheted, hogy olykor üzennél a most kapott üzenetrögzítőnkön egyszer-egyszer Mikicának, vagy Zsófinak. Ha Kata otthon van s fölveszi a telefont, még mindig át lehet kapcsolni üzenetre, az egyetlen gombot kell megnyomni, amin nincs sárga fölirat: Felirata: ''2 Véj'', vagyis két út, hogy beszélsz is, elvben valakivel, de azt a készülék közben fölveszi. Kata visszateheti a kagylót, jaj, nem hiszem, tévedés, ez így nem jó, neki nem szabad addig letennie. Akkor ez mégsem annyira jó. Csak akkor ha megvalósult, amit Kata tervezett, hogy némára állítja, és üzenetrögzítőre délelőttönként a készüléket, hogy ne zavarják munka közben...

Képzeld Szütsnek van egy kis fekete műanyag gyufaskatulyája a zsebében. Elkezd itt Kecskeméten ciripelni, mutatja: rajta az ablakban betűk jelennek meg: ''Hívj föl most, Erzsébet.'' A küldés módja pedig a következő: Erzsébet, a felesége Pesten fölhív egy telefonszámot, bediktálja az üzenetet, s megadja Miklós kódszámát. A kezelő a rövid üzenetet valami gépbe begépeli, s az három percen belül, háromszor megismételve rádió üzemmódban sugározza (Miklósnak) az adást. Más nem tudja venni az üzenetet. Fantasztikus, nem?

Zsófi egyik legkedvesebb névadása a számtalan közül kutyájának: ''Na gyere, Soma...''

Ez az elmúlt vasárnap ugyanúgy telt, mint 13 éve mindegyik márciusban itt, Kecskeméten: 1/2 9-es misére a barátoknál, s tíztől ebédig a Képtárban kóvályogtam a Tóth Menyhért képek táján. Most a Farkas István teremre már nem is jutott idő... Holnap vasárnap, Miklósnak családja jön, délelőtt. Nem tudom hogy módosul a programunk.

Hihetetlen destruktív volt a mondatod, bár valószínű, hogy igazad van, miszerint nem kell reggelente kocogni, a séta fontosabb. Első hetemet ez a mondatot dezorganizálta. Ja, ha nem kötelező, a fene csinálja... Aztán sikerült összeszednem magam, tegnap pedig (van autó!) uszodáztam. És újra, keményen tartom, tartjuk a délutáni sétát, ez jó. A legnagyobb terhe amúgy is ennek a kecskeméti életmódnak a teljes beszűkítettség. Egy sétányira legalább, csakugyan ki kell mozdulni a műteremből. Az elmúlt években már ezt elmulasztottuk, alkonyat végéig festettünk, s gyakran vacsora után is, este.

A szexualitással másnaponta kínlódom, vagyis inkább naponta... Nem öregszem ezen a téren...

Még örülhetek, hogy ha nem is megy, de valahogy mégis festek legalább minden nap. Tavaly augusztus elején jöttem föl (boldogan) a nyaralás közepéből, hogy dolgom van, kész a naplóm komputerbe gépelése. Kezdődhet a korrektura... Január - februárban ugyan egy-egy napot már festettem, de a múzeumszervezéssel ment el félig az idő... Mitől menne most olyan nagyon jól, hirtelen...? Nyolc képet kezdtem itt, eddig... ja, meg egy rajzot, azt Miklós dicsérte...

Tudod, van ez a kellemetlen ügyem, hogy a pasaréti kolostorban lefestették az ajándékba kapott keresztutamat. A tartományfőnöknek megírtam még februárban, azóta füle botját se... most itt az első napokban (Dobszay és Jelenits atya megkérdezése után) megírtam az egészet, cikkben, kiegészítve az ajándékozás egyéb anomáliáival, ami gyakori probléma: a giccsek gátlástalan befogadásával. Tisztességből az Új Embernek küldtem, jelezve, hogy szeretném, ha belső lapban jelenne meg, az egyházon belüli ügy. Adtam nekik egy jó hetes határidőt, közlik-e, jelezzék, akár egy telefonnal, ide Kecskemétre. Ma telt le az idő, hamarosan küldöm a Népszabadságnak, ott már tudnak róla, várják. Elég kemény cikk. De hát feladatomnak adatott, úgy gondolom.

Nem tudom voltál-e azóta mifelénk, a fax mellé az előszobába telepítettem az új üzenetrögzítőt is. Előtte egy napig kapcsolási rajzokat csináltam, hogy lehet-e kettőt rákapcsolni a telefonra. Végül egy vagy-vagy (kil-) kapcsoló segítségével... szóval most a fax nem tud automatikusan venni, mert ha nem vagyunk otthon az üzenetrögzítő kapcsol.

Most elandalodtam egy percre, 1955-ös olasz slágerek... Hogy meguntam az elmúlt (másfél?) évtized folyamán a tánczenét, szép lassan, észre se vettem...

Szóval, megkaptam, megjött a pénz, több, mint a felét, 260 ezret azonnal föl is vettem - az ösztöndíj. Ennyi kellett a lyukak betömésére, gyerekek ruhája, Katának valamennyi, alkotóház, meg az autó. Úgy tűnik semmi több luxust nem lehet venni, vagy nagyobb beruházást. (Talán 160 ezer maradt az OTP-ben, egyébként valutában.) Ez, ha valami egyéb nem jön, a következő évem fizetése kb. ehhez nagyon nem lehet nyúlni, Katával átbeszéltük. Ezért terhel nagyon ez a drága autóügy, amibe (előre tudtam, hogy szakértelmem híján) belesodródtam. Mindenkitől mindenféle tanácsot kértem az elmúlt hetekben, ez ügyben - hogy unhatták - de végül úgy döntöttünk, túl drága lenne most egy olcsó autót venni... (illetve olcsóbb). Ez a legalsó szint ahhoz, hogy remélni lehessen, nem kell majd havonta szervizbe járni, mint a tízéves Trabantommal.
Azt végül is nem volt lelkierőm, vagy épp pénzem megjavíttatni, s volt egy alkalmanként előjövő fékhibája, amit pedig tudtam. Reméltem megúszom. Hát.

Miklós többszöri fordulóban ígérte jó néhány újabb határidővel, szerez nekem kölcsön egy kis szövegszerkesztő hordozható komputert. Itt, Kecskeméten megtanulhattam volna tőle a használatát. Kata is szeretne majd a következő munkájához, bár én kétlem át tudna-e rá szokni.
S most úgy tűnik mégsem tudunk, úgysem tudunk ilyet venni... bár van egy halvány ígéretem, hogy képért cserébe...

Apropó képért cserébe: sikerült Mikica fogszabályzó orvosával az ügy, elvitt egy képemet, a 100 ezer forintos kezeléséért cserébe, megállapodtunk, sikerült.

Na irány már az ágy, itt az idő, jó éjszakát, Mamikám!

93.03.12-13

ölel: