dátum: 95.05.       fájl: c-fajlok-2/c04499-1.htm                      C. 04499

KIÁLLÍTÁSI 
K Ö R K É P

Műterem-cella

Váli Dezső
új képei

Végigtekintve Váli Dezső legutóbbi munkáin az EveArt Galériában, a bezártság-, cellaélmény elhatalmasodása tűnik föl, a szűk celláé, amely a festő két évvel ezelőtti kiállítása óta a jelek szerint túlsúlyra jutott a korábbi műterem-élménnyel szemben. A kép a sor végén, az utolsó, de időben a legkorábbi mű a címével is nyugtázza a fokozatos változást: Műterem-cella [A/93/30, későbbi címe: Alig látható műterem. 2009.vd.]

Nem egyszerű témaváltásról van szó; sőt témaváltásról egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen címeik szerint is, meg motívumaikban is (műteremablak, festőállvány) a festmények őrzik korábbi attribútumaikat. És azt sem gondolom, hogy tudatos változtatásról lenne szó. Váli öntudatlan belső fejlődése során - amit felületesen úgy is jelölhetnénk: elmélyültebb lett - egy jelentős lépéssel került közelebb ahhoz a metafizikai tartományhoz, amelyben egyébként közönséges tárgyak, anyagok és cselekvések a hétköznapi életben betöltött szerepükön túllépnek, egy más dimenzióba emelkednek, más rend szerint, más értelem és jelentés szerint nyilvánulnak meg. A szellem és az akarat igen komoly erőfeszítést igénylő kondicionálása rejlik emögött.

A korábbi műterem-tematika már eleve behúzódást, bezárkózást sugallt. A művész elreteszelte magától, kizárta a művészi munkát zavaró mozzanatokat. Tudjuk, még az ablakot is bemeszelte, hogy a külvilág látványa se befolyásolja. A fölöslegesnek ítélt tárgyaktól, könyvektől megszabadult; a régi képeit is visszahúzó, súlyos ballasztként érzékelte, szétajándékozta.
Műterem-belsői legelőbb a lecsupaszított enteriőrnek csak a látványát adták vissza. Ez az artisztikus leképezés fokozatosan telítődött festői tartalommal; a műterem fizikai értelemben vett terét lassan plasztikai-szellemi szubsztrátum töltötte meg.

Ám ekkor még mindig műterem volt a képeken, ha nem is egy bizonyos Margit körúti stúdió, de nem is valamely jelkép; ám mindenképpen szüzsé, egy kiindulási vagy viszonyítási alap, ismerős térforma, amely nélkül a festészet matériájának előhívása nem volt lehetséges.

Most viszont egy olyan folyamat állomásainak lehetünk tanúi, amikor a ''négy fal között'' helyzete, a kiinduló festői motívum atelier-interieurje képletessé válik. Ami eleinte részben önmaga, részben bársonyosan derengő, mélységet sejtető, a magyar festészet nagybányai tradíciójára is visszautaló pittoreszk felületek hordozója volt, az az utóbbi év fejleményei tükrében jelképes jelentésűvé tágult. Ahogyan az ábrázolt tér falai egyre összébb és összébb, cellaméretűvé zsugorodtak, úgy alakult át az önként vállalt szerzetesi cella kényszerű börtönzárkává, s akként tágult a képek jelentésköre. A festő gyakorlati okokból vállalt kezdeti bezárkózása, elvonulása a világtól mostanra az atomizálódásnak, a személyiség magára maradásának, az elmagányosodásnak érzékletes kifejezésévé nőtt.

''A rosszabbik változat az igaz változat'' - mondja dramaturgiai megállapításként Dürrenmatt; úgy gondolom, ez nemcsak a színházra áll. Váli most eddigi legigazabb változatánál tart. A képeken nincs figura, mégis, a cellában, a műterem-cellában ott ül és tesz-vesz egy hajlott hátú, magas alak, a festő. De bízvást ott tudhatjuk magunkat mi is. Váli méltatói ritkán kerülik ki, hogy megemlítsék művészete rokonságát Vojnich Erzsébetével. Most friss az ő kiállításának az emléke, könnyű az összehasonlítás. Vojnich nincs jelen a képein, nincs ott üresen kongó üzemcsarnokaiban. Bizonyos távolságtartással képes a látlelet megfogalmazására, szemben Válival, aki, úgy tetszik, személyes drámájának is előadója, amikor a ''rosszabbik változatot'' mutatja meg.

Mindezen túl azonban, a műterem-cella még tágabb jelentésű is, úgy érzem, hogy Váli interpretálásában a régiónkbeli művészet jelképévé nőtt. A művészet őrzi még mifelénk egzisztenciális súlyát, és azt a képességét, hogy finoman érzékelje a létezés általános elmozdulását, miközben társadalmi szerepe összezsugorodik, eseményei egyre inkább szakmai belügyekké válnak. A műterem-cella: az önmaga köreibe bekényszerült, betokosodott művészet cellája, melyből mind kevésbé szűrődik ki életjel, kopogtatás.

A jelenlegi kiállítás két élesen elváló út lehetőségét rejti. Az egyik az igényes optikai örömök, az ''eladható képek'', a Műterem rózsaszín útja, amely távlatilag bizonnyal az ''igaz változat'' elveszejtéséhez visz.

A másik út az Alig látható műteremé, amelyről azt hiszem, hogy a ''rosszabbik változat'' prominens képviselője, magyarán a tárlat legjobb képe. Emez út folytatása, konzekvens végigjárása a szenvedélyes igazságkeresés jegyében, könnyen lehet, hogy az egyre kevésbé látható, egyre sötétebb képek, ad abszurdum a teljesen láthatatlan (például fekete) képek paradox és végletes kifejletébe torkollik. A falak tökéletesen összezáródnak, egymásba csukódnak, a cellába már egyetlen fénypászma sem tűz be többé. Nagy kérdés, hogy elkötelezi-e magát valamelyik lehetőség mellett Váli Dezső, s hogy melyik mellett, vagy pedig gyökeresen új utat választ.

(EveArt Galéria, 1995.I.27-II.27.)

Kováts Albert

a kiállítás