dátum: 76.01.16.       fájl: c-fajlok-2/c0523e-1.htm                      C. 00523e

NÉPSZABADSÁG 1976.1.16.

KATALÓGUS NÉLKÜL
Váli Dezső kiállítás a Stúdió Galériában

Váli Dezső régebbi kiállítási katalógusában volt egy vallomásszerű önéletrajz, lényeges adatokkal. Innen lehetett megtudni, hogy eredetileg nem festőnek, hanem belsőépítésznek készült és diplomát is szerzett ezen a szakon. Ebből derült ki, hogy a mesterséget - mások mellett - Szrogh Györgytől, Antonello da Messinától és Paul Kleetől tanulta: szellemi élményeket - megint csak mások mellett - Senecatól, Déry Tibortól és Thomas Manntól kapott. Ahhoz a tárlathoz kellett: a lírai curriculum vitae. Az építészet iránti vonzalom a feszesen szerkesztett több rekeszes festményeket magyarázta. Az ironikus képcímekhez - mint amilyen a Majd befejezi a hálás utókor - irodalmi hatások adtak megfejtést. Az örök vadászmezők felé aranybarnájához sem ártott tudni valamit a velenceies kora reneszánsz ihlető erejéből; vagy játékos vonalgazdagságát figyelve Klee máig eleven útmutatásairól.

A régi katalógusra csak azért kellett ilyen hosszan emlékezni, mert a Stúdió Galériában rendezett új Váli Dezső-kiállításhoz nem készítettek semmilyet. Adatokat sűrítő vallomásos füzetke helyett egy plakát kapható, arról pedig - a műfaj természetéből következően - éppúgy hiányzik az önéletrajz, mint a műtárgyjegyzék. Lehet, hogy a művész kívánta így, lehet, hogy a véletlen hozta csak, de ezekhez a képekhez mellékelt legfontosabb információ az a poszterré nagyított barna fotó, amely egy műterem közepén mutatja Váli Dezsőt, a ''homo contemplata'', a töprengő ember beállításában, éppen úgy, ahogy önmagát régen láttatni szerette.

Ezúttal értelmetlen megismételni a szerzői vallomást, mert már szétfoszlottak az arányos meleg színek, tűnőfélben a képcímek iróniája és alig van valami az építészmúltat idéző feszes rendből. Maradt a töprengés, és ha ezt olyan erős egyéniség műveli, mint Váli, nem jelent feltétlen megtorpanást. Arra pedig különösen jó, hogy hatáson kívül helyezzen egy korábbi ars poeticát és előkészítsen egy újabbat, amely nyilván nem azért hiányzik még, mert lassú a nyomdai átfutás, hanem mert lassú a ''fiatal művészt'', ''érett művésszé'' alakító folyamat.

Tavaly festett táblaképein ugyanis megfoghatóbb amiben bizonytalan és tünékenyebb, amiben azelőtt feltétel nélkül hitt. Hol van már a zárt kompozíciójú absztrakt táblatípus, amelyek egymás mellett több rekeszes absztrakt oltárképekké álltak össze! Hova tűnt a ''festői festészet'' igénye, és mivé vált a bonyolult formák hangulati tartalma! A töprengések eredménye az lett, hogy megmaradt a felszínen a triptichon vagy a diptichon szerkezet, a szénporral bedörzsölt nyers fakeretbe két-három tábla is összeszorult, de csak azért, hogy nagy nagy foltfelületek és síkokat metsző vonalak ne vehessék tudomásul a fizikai határokat, és úgy áramoljanak szabadon, mint a barokk paloták homlokzatán a különböző szintek között az óriás oszlopok és óriás díszítmények. A színskála addig egyszerűsödött, míg a szurokfekete és szürkésfehér alig hagyott helyet néhány lilának és okkersárgának. A határozott formák annyira felolvadtak, hogy nemcsak a jelentésre váltak alkalmatlanná, hanem többértelmű és titokzatos jelszerűségüket is elveszítették.

Műhelyproblémák és meditációk. És mégsem egészen magánügyek, mert a korábbi stílus tagadása voltaképpen leszűrt tapasztalat eredménye lett. Váli Dezső régebbi képei - igaz, erről nem beszélt önéletrajzában - ahhoz a generációkat átívelő szentendrei művészethez igazodtak, amely egyszer már Vajda Lajossal és Ámos Imrével megteremtette napjainkig érvényes jelképrendszerét, Barcsay Jenővel és Bálint Endrével pedig egyszer már végleges harmóniává érlelte a jelképek artisztikumát. Maradt még ugyan a harmadik nemzedéknek is éppen elég formai probléma, képsíkba beúszó ősi alakzat, ikonos szerkezet, óarany színezés: de a követőknek kellett megbirkózniuk a modern magyar festészet ragyogó félmúltjának óriásaival is. A küzdelemben sokuk pedig nemcsak alulmaradt, hanem kikerülve a szembesítést, mindjárt fegyverhordozóként kezdték, és úgy is folytatták pályájukat. B. E. - azaz Bálint Endre - itt már járt valaha - írta egyik régi műve alá Váli. Újabban ezért indult másfelé, ahová nem követik annyian. A misztikára fogékony múltba révedésnél fontosabb lett számára egy tiszta, jelentéstől függetlenített dekorativitás; az összegubancolt vonalak és szélesen terpeszkedő, vékonyan festett, nagy síkok izgató egymásmellettisége; a fekete és a fehér végletes ellentéteihez közelmerészkedő tört színek tört harmóniája. Sok mindenről lemondott így: érzelmek, emlékek ábrázolhatóságáról, hangulatokról és ősi jelképekről. De Éjjel, ég, víz [A/75/26†]című képében a pontozott meg sima felületekkel, a puha meg erőszakos körvonalakkal olyan új látványösszhangot nyert, amellyel - ha akar - véget vethet a töprengés korszakának.

P. Szűcs Julianna