dátum: 02.10.08.       fájl: c-fajlok-2/c07073-1.htm                      C. 07073

NÉPSZABADSÁG, KULTÚRA

Műterem, kint esik

Váli Dezső gyűjteményes kiállítása az Ernst Múzeumban

Ez a szoba fölülről látszik, skurcban. Szereplők: egy sámli balközépen, a festmény szíve helyén, teljes pompában, takarás nélkül. Mellette paraván, harmada levágva. Lent asztal, a négyből másfelet takar a kompozíció. Fönt egy behajló festőállványból talán éppen csak annyi maradt, amennyi a többi mobiliából hiányzik. További szereplők: padlóvonal, szobasarok, szőnyegszél. Világítás: alig. Minden szürke. Azaz szürke lenne minden, ha egy idő után a szem - hozzászokva a homályhoz - nem fedezné föl az aranyossárgát az egyik, a rőtvöröset a másik, az ibolyát a harmadik oldalon megbújva. Belőlük sem sokat. Éppencsak annyit, amennyire egy ketyegő vekker a teljes csöndet még tovább tudná mélyíteni.

Megfigyeltem, hogy festők sokszor frissen festett képpel ünneplik meg régen várt vernisszázsukat. Ezzel jelzik, hogy valami fontos történt életükben. Az a gyanúm, hogy Váli a Műterem, kint esik című és 2002-ben festett képpel jutalmazhatta meg saját magát a hatvanadik születésnap alkalmából. Ő, aki legendásan pontos önbürokrata, különben aligha felejtette volna ki a művet abból a katalógusból, amelynek tételei mellől egyszer sem hiányoznak a CD-romjáról is visszakereshető opusszámok, a technikák, a méretek, a dátumok, a tulajdonosok. Ha ő kiakaszt egy még ''adminisztrálatlan'' új festményt, akkor azzal tervei vannak, azzal üzenni akar. (Nem mintha amúgy verbálisan gátolt lenne: azon kevés számú magyar képzőművész közé tartozik, akinek írott és mondott szövegei egyaránt élvezetet okoznak.) De azért képpel mégis csak más.

Mert mit is fejez ki a Műterem, kint esik? A konkrét - és nem utolsó sorban konkrétan gyönyörű - festménységén túl egy művészi attitűdöt. Azt a magatartást, amelynek érvényességéért Váli - mintegy negyven éven keresztül - keményen megdolgozott. Eleinte talán kompenzálásképpen, mert hogy diplomája belsőépítészetre jogosította. Végül is meg kellett mutatni a világnak, hogy ő nem dilettáns, nem amatőr, ő festő a legmélyebbek és legműveltebbek fajtájából. Kereső korszaka hosszabbra sikeredett az átlagosnál, és nem is vág föl velük az Ernst Múzeumban. (Ő, aki önéletrajzának tanúsága szerint  a rendszeres imádságpenzumtól a módszeres jógáig, a külföldön meglátogatott múzeumok számától a komputervirtuozitásáig mindenére büszke, és aki azért úszik naponta csak fél órát a Lukácsban, mert ''ennyi ideig bírja ki hencegés nélkül'', szokatlanul szemérmes, ha zsengéit firtatják.)

Váli önmagát attól kezdve datálja (tehát a 60-as évek végétől), amikor ráérez a saját sorsával némiképpen szimmetrikus művészettörténeti hagyományra. A margón imbolygó legnagyobbakra. Nem az avantgárdokra. Nem az avantgárdok tagadóira. Nem a ''népben, nemzetben gondolkodókra''. Nem az ''eurokonformokra''. (Külföldi magánvásárlóknak például nem hajlandó művet eladni.) Egyáltalán: senkire, aki bandához tartozik.

Első ideálja a disszidensként elmagányosodott és hazaszomorodó Bálint Endre lett. (Ezeket a műveket már vállalja, akkor is, ha kicsit érzelmesebbek, színesebbek, terjengősebbek, látványosabbak is mai ízlésénél.) Második ideálja a máig nem eléggé méltányolt eszelős patikus, Csontváry lett. Kicsiny virágzó mandulafákkal, őserőtől duzzadó zsidó sírkövekkel hódolt e szerelemnek, ha már cédrusig, siratófalig mégsem merte elkísérni a nagy motívumvadászatban. A harmadikok már sokan voltak, és őket már nem is érdemes egészen komolyan venni. Legtöbbjükről Váli nagyszerű miniesszéket írt és némelyiktől továbbtanulta a szakmát, de ekkorra már (kilencvenes évek eleje) tudta, amit tudott, tette, amit kellett. Giorgio Moranditól azért még elleste, hogy a tárgyak is emberszerűen viselkednek, ha kellő tapintattal variálják, kombinálják, permutálják őket, Czimra Gyulától meg elirigyelte a fényátjárta, ember nem lakta cellaszerű szoba látványát. Bár ki tudja, az a szoba akkor már a levegőben volt, legjobb barátai (Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet) varázsütésre, vele szinte egy időben váltak ''szobafestőkké''. Közös értelmezésükben a szoba: a szakma. A szoba: a személyiség. A szoba: az egyszemélyes sors. Olykor látogatja Isten. Olykor csak várja. Ember nincs benne. Nem is lehetne, mert az tautológia. A szoba itt maga az ember. Attól lett ember, hogy olyan sokat, sokszor, sokféleképpen ismételték. Akaratlanul is szimbólummá alakították.

Kint esik, írja Váli a kép címében, de nem olyan bánatos iróniával, mint Rippl Rónainál, ahol közeledik a vihar és ''Schlézingeréknél már esik'' (noha persze azt sem látni). Ez valószínűleg ''filozófiai eső'', és jelentése nem lehet más, mint minden, ami a léten kívüli. Ez olyan eső, ami ellen egyetlen fedezék  hatvanszor hatvanas műterembelső. Akkor is, ha komor, akkor is, ha szegény, akkor is, ha sötét, akkor is, ha hűvös.

A sok tucat változathoz hasonlóan ez is vékony lazúrt, a fa rostjait szinte látható színréteget, derengő körvonalú motívumokat használ. De valamiben azért mégis más. Ez például olyan szoba-ember, amelyben akkora harmónia honol, amelyet társaiban hiába keresnénk. Szürkén átsütő alapszínek, torzó testektől körbevett alapidom: festőnk szótárában olyan ez, mintha tortát ábrázolna égő gyertyákkal.

Válinak már egy ideje mondják: váltson témát. A műterembelsőben nincsen több. Eddig nem hagyta magát, és nem hagyta, hogy megzavarják a fixa idea gyakorlásának örömében. Jól tette. Majd ő eldönti, hogy mit csinál később, egy gyűjteményes kiállítás végül is nemcsak a közönségnek, nem csak a szakmának, nem csak a gyűjtőnek, de a művésznek is szól. Ez a legközvetlenebb haszna.

P. Szűcs Julianna

[illusztráció: Fehér műtermek I - A/00/17 olaj, farost]