dátum: 02.11.       fájl: c-fajlok-2/c07343-1.htm                      C. 07343

Az állandóság varázsa

''...minden nap öt óra huszonhárom perckor kelek, öt ötventől hat ötvenig vagy misén vagyok, vagy itthon imádkozom. Hét tízre a Lukácsban vagyok, úszom egy fél órát, hazafelé kenyeret veszek, reggeli Katával, utána munka. Tizenhárom tizenötkor csenget a karórám, lemegyek az ételhordóval az ebédért. Kettőtől fél ötig alszom. Utána is munka, este tízkor villanyt oltok. 17 éve így telik egy nap... Nagyon kevés élményt tudok befogadni, feldolgozni. Nagyon régóta nem nézek tévét. Nem járok moziba, színházba, társaságba. Egyszerűen nem hiányzik. Elég, ha néhány emberrel találkozom, vasárnap kirándulunk, és lefekvés előtt olvasok egy kis Illyést. Mi kell még?'' (Részlet Hamvay Péter A MŰTEREM BOLDOG FOGLYA című Váli Dezsővel készült, Népszabadságban megjelent interjúból.) Vajon mennyit bírhat el egy ember lelke, mennyi magányt, melankóliát? Hogyan változnak az árnyalatok, a színek az Állandóban? Hol az a határ, amikor a mozdulatlanságban magunk mögött hagyjuk az Állandót, a Rendet? Mindezek és ehhez hasonló kérdések, hangulatok foglalkoztattak, miközben Váli Dezső gyűjteményes életmű-kiállítását jártam körbe.

A világtól szinte a teljes magányba visszavonuló művész idén töltötte be hatvanadik életévét. Ennek apropóján az eddigi korszakait (Absztrakt képek 1969-83; Régi zsidó temetők 1984-87; Műtermes képek 1987-től napjainkig) felölelő gyűjteményes kiállítás a budapesti Ernst Múzeum után, vidéken az elsők közt Kaposváron is megtekinthető december közepéig.

Váli Dezső válogatta képek a maguk puritán módján, minden póz nélkül, naplószerűen mutatják be a művész életútját és ez által mindennapjait, életét. Nem könnyű megérteni a legtöbbször mély tónusú alkotásokat, főleg az én állandóan változó, ide-oda ugráló ifjú lelkemnek.

A műterem másfél évtizede központi és kizárólagos témaként szolgál a művész számára. A képek nem helyezhetők a fejlődést tükröző sorozat láncolatába, sokkal inkább ''körbejárják'' a témát, több nézőpontból és meditatív hangulatokból jelenítik meg azt. A laikus szemlélődőnek ugyanakkor az az érzése támad, hogy a dimenziók közel sincsenek kimerítve mégoly hosszú idő után sem. Az újabb aspektusok még ott rejtőznek valahol az alkotó fejében, lelkében. A műterem minimál berendezése (ágy, sámli, festőállvány) sokszor teljesen beleolvad a háttérként szolgáló belső térbe. Hirtelen nem is lehet észrevenni. Szemünket hosszasan kell szoktatni a látványhoz, mire feltűnnek a szoba berendezései. De vajon mikor merül fel egy új téma iránti igény? Mint ahogy ez bekövetkezett három és fél év után a ''Régi zsidó temetők'' ciklus kimerülésekor. Ekkor az alkotó érezte, hogy változtatnia kell, saját elmondása szerint egyre rosszabbak lettek a képei. Egyáltalán, kell-e új téma? Hiszen a mindennapos monotóniában a bennünket körülvevő tárgyak oly sok titkot, dimenziót rejtegetnek. Ha nem is minden pillanatban, de sokszor jól esik elterülni a szőnyegen és nézni, ahogy az ablakon át beszűrődő fény millióféle módon világítja meg tárgyait, hétköznapjainkat. Így talán felfedezhetjük az Állandóság varázsát.

Bata Zsolt

a szerző megjegyzése:
PALETTA - Múzeumi Híradó
(sajna, nem jelent meg!)