dátum: 04.09.       fájl: c-fajlok-2/c08137-1.htm                      C. 08137

ÚJ MŰVÉSZET

Kortárs gyűjtemény felsőfokon

Németh István gyűjteménye

Belép a néző a remek kis galériába és remek kis kiállítást pillant meg, remek kis művekkel.

Komoly dolgokról lévén szó, váltsunk komolyra; a szép és méltán népszerű Vizivárosi Galéria belső tere szinte sugárzik a benne látható monumentális művektől, melyek nem méretükben, de szakmai hitelükben, minőségükben válnak a szemünkben monumentálissá.

Németh István a műgyűjtők fiatal generációjához tartozik, szinte kizárólag kortárs mesterek munkáit gyűjti. Azon belül is a 70-es, 80-as évek kiemelkedő alkotói közül a figuratív álomszerű képeikkel a neo-neoszürrealizmus irányát képviselő alkotókat.

Így a most látható tárlaton Bukta Imre, Vojnich Erzsébet, Váli Dezső, Almássy Aladár, Gaál József, Kovács Péter, Kárpáti Tamás festményei mellett Oláh Mátyás, Drobik István és Zsakó István munkái is e kiállítás részei.

Az első benyomás, milyen harmonikusan fér meg Kárpáti ragyogó színvilágú, melankolikus kolorizmusa Gaál drámai barbár képei mellett. Kovács nagy ívű figurái, milyen egységesen találják meg helyüket Váli vagy Vojnich munkái között. Azaz, olyan művészek, akik - bár generációsan és tendenciákat tekintve összetartozónak mondhatók - nehezen tűrik más kiállításokon az együtt való falra kerülést, most és itt a kapcsolatok számos elemét mutatva munkáikkal az egyneműséget képviselik.

Miért, hogy Almássy édes-fájdalmas látomásossága és Kárpáti édes-bánatos festőisége ezúttal erősíti, s nem rontja egymást? Miért, hogy Vojnich nem sápad Gaál mellett, Váli és Bukta nem ütik ki egymást?

Ez a gyűjtő érdeme, aki egy Ébli Gáborral folytatott beszélgetésben gyűjtési elvként a szeretetre, a művek élményt adó voltára és közös gyökérként a monokrómiára hivatkozott.

Jó szemű és kvalitásérzékű gyűjtő nemcsak a nevekre, a kedvelni való munkákra, hanem a művek egymással való párbeszédére is figyel. (Boglár Lajos beszélte el egyszer, hogy dél-amerikai gyűjtőútjai egyikén két maszkot hozott el egy törzstől. Mikor azután a csoda folytán egy törzsbeli indián meglátogatta, arra kérte, a maszkokat helyezze egymás mellé a szobában, hiszen azok szellemek, melyek beszélgetni akarnak egymással.)

A gyűjtemény polifóniáját tehát az egyes hangcsoportok párbeszéde, a teljes homogenitást a heterogén anyag egymáshoz rendelése is létrehozhatja. Ez hát Németh érdeme, ez az, ami a fiatal gyűjtőtől megtanulható.

Máskülönben főműveket láthatunk a tárlaton. Számomra a három nagyméretű és felfeszítetlen Vojnich-mű mellett Kovács Péter hátrahanyatló figurája és Gaál olaj és pasztell bálványai ilyenek. Mindenek felett azonban a maga nemében az eddigi életmű legjavát képviselő Kárpáti-festmények. Itt a feketés umbrából elővillanó groteszk figurák (Úr angyala II.), a felsejlő biblikus jelenetek az alkotó legszebb munkái közül valók. A szobrászati anyag inkább kiegészítőnek hat ezúttal, kivételként Gaál fejeit (Maszkok) említeném.

A gyűjtemény törzsanyaga a 90-es évek második felében készült alkotásokból áll. Vajon a kétezres évek hoznak-e ilyen örömöket a gyűjtő számára? Az ígéretes kiállítás alapján úgy vélem Németh megtalálja az elmúlt s majdani évek mestermunkáinak színe-javát.

Sinkó István
(Vizivárosi Galéria 2004. VI. 8-25.)