dátum: 04.06.       fájl: c-fajlok-2/c08138-1.htm                      C. 08138

2004.június 18.

ÉLET ÉS IRODALOM 48. ÉVF. 25. szám.

A másik kánon
Ébli Gábor

Mit tesz egy műgyűjtő, ha érdekli a hazai kortárs művészet, de nem annak a múzeumokban kanonizált irányai? Az Iparterv geometriáját sterilnek érzi, az újfestészet gesztusait túl harsánynak látja, a médiaművészetből az emberi vonatkozást hiányolja. Maradandó értékeket keres, nem vonzza az aktuális téma és technika. Humánumra vágyik gyógyírként könyöklő világunkkal szemben, amely amúgy neki, mint üzletembernek, menekülésként lehetővé teszi a gyűjtést. Németh István tíz éve gyűjt, a kezdeti klasszikusairól lemondva ma már csak kortársat, szilárdan, ugyanattól a tizenöt alkotótól.

Spirituális élményt keres. Ez megjelenhet nyíltan a bibliai témában (Kárpáti Tamás), de ugyanúgy az üres, elhagyott terek ábrázolási módjában (Váli Dezső). Figuratív, illetve absztrakt megkülönböztetésnek nincs is értelme; a mimetikus indíttatás és az absztrahálás, az egyedin túlmutató lényegkeresés egyaránt nyilvánvaló. Inkább alakokat is felvonultató (Kovács Péter), valamint az emberi környezetet alakok nélkül megragadó (Vojnich Erzsébet, Nádor Tibor) művekről lehet beszélni. A két típus között Molnár Péter akvarelljei jelentik a hidat.

Az alakábrázolás drámai léthelyzeteket, szó szerint kifacsart testeket (Gaál József) idéz meg. Ösztönlét és civilizáció feszültségeit oldja festészetbe az emberi és az állati között egyensúlyozó alakjain Földi Péter. Az egzisztencialista közelítés a játékosságot azért nem zárja ki: Földi egyik kétméteres óriásvászna (Majorudvar, 1992) a gyűjtő otthonában a három gyermek nagy örömére a családi ház konyhájának falát fedi. A rurális indíttatást képviseli Bukta Imre egy remek fémapplikációja (Locsol mindenki, 1989). Földi és Bukta műveit évekkel ezelőtt egy nagy Gulácsy-grafikáért cserélte Németh, s ezzel fordult végleg a kortárs felé. E motívumvilághoz a groteszk felől kapcsolhatóak Almásy Aladár, meg az archaikus asszociációk révén Oláh Mátyás művei, továbbá Drabik István és Zsakó István kisplasztikái. A gyűjtő még egy-két művész munkáinak megvételét mérlegeli (El Kazovszkij, Ujházi Péter), figyel egy-egy tehetséges fiatalt, de ezzel kész is a csapata.

A gyűjtemény így egyedi hang a mai magyar műpiacon, a kollekciók többsége más irányokat követ. Egyesével nézve, az alkotók befutottak, s jócskán szerepelnek más gyűjteményekben is, csak más kontextusban. Kárpáti Tamástól az egyik legjelentősebb - Ferenczy Károlytól Kondor Béláig a modern magyar művészet javából merítő - budapesti kollekció életmű válogatást rejt. Húsz évvel ezelőtt Kárpáti felé nyitott Rácz István legendás gyűjteménye is, miközben Kárpáti szakmai elismertsége máig nagyon felemás. Festeni tudása (és technikájának rokonsága a Váli-Vojnich vonulattal) nyilvánvaló, ám a szakralitás közvetlen tematizálását nemigen fogadják el a kritikusok és múzeumi kurátorok. Váli és Vojnich mai népszerűsége, különösen az értelmiség körében, közismert. Gaál Józseftől őt magánygyűjtemény is számos művet birtokol.

Mindezen alkotók együtt képviseli Nagy Miklós győri anyaga, El Kazivszkijra építve a Nádler István felé is nyitva. A kitűnő győri gyűjtő, Kolozsváry Ernő már régen Kazo és Nádler felé kereste az utat a kortárshoz, s Földitől is főművet tett a falára. A debreceni Antal Péter a Váli-Vojnich és Földi-Gaál páros műveit úgy emelte kollekciójába, hogy emellett nagy iparterves anyagot is összeállított. Merics Imre tormási gyűjteménye szintén párhuzamosan fűzte láncra a drámai-archaikus és a neoavantgárd vonulatot.

Németh István gyűjteménye éppen azért egyéni, mert víziójához ''biztonsági'', egyéb vételek nélkül ragaszkodik, alternatívát keresve a mai múzeumi és műkereskedelmi kánonhoz. Nem befektetésként gyűjt, nem kell anyagi megtérülésre spekulálnia: személyes választásait érvényesíti. Titokban természetesen azt reméli, a jövő őt igazolja majd. Meglehet, választásai közül némelyik a személyes tetszésen túl nem nyer majd szélesebb elismerést. De ez a szép a műgyűjtésben: a civil társadalom számára az ízlés pluralitásának olyan kifejezője, amely egyéni és intézményi, anyagi és immateriális szinten szabadon, nyílt kimenetellel zajlik.

Már csak egyetlen, ám döntő elem hiányzik. Amíg ez a nemes vetélkedés a hazai művészet belterjes világán belül zajlik, addig nemzetközileg mozgásképtelen, zárt enklávékat hoz létre. A verseny tehát valójában nem az egyes magyar favoritok között folyik, hanem azért, hogy melyik gyűjtő nyit majd először a külvilág felé. Rövid távon nehéz dolga lesz, hiszen a határon átívelő összefüggéseket csak kiállításokkal, publikációkkal lehet majd elfogadtatni. Ám hosszú távon ez az egyetlen út a lokálpatriotizmus korlátjának leküzdésére. Bármely magyar művészeti kánon csak akkor lesz konvertibilis érték, ha egyetemes összefüggésben mutatja be egy gyűjtemény.

(Német István műgyűjteményének kiállítása 2004. június 25-ig látogatható a Vizivárosi Galériában.)