dátum: 60.03.15.       fájl: c0008-1.htm       C. 0008               

A világot egyre jobban megismerem, egyre közelebb kerülök az élethez. állandó pesszimizmusom eltűnik, helyébe inkább szomorú-vidám "nem érdekes" került. nem érdekes, hogyan lesz, csak jól kialudhassam magam az éjjel, nem érdekes, hogy milyen pályát választ nekem az élet, éhen ebben az országban nem lehet halni. gyötrő hazafiság nem kínoz. "Már nincs kedvem harcolni csatában... dicső nevekért..."

Most olvasom Capek "Betörők-bírák" - kal foglalkozó novelláskötetét. egészen furcsa életszemlélet, és mély életfilozófia árad ebből a könyvből. A mű kapcsán újra előtérbe került nálam az a gondolat, hogy bármilyen is legyen az életem, n e m érdemes szürke, kispolgári módon leélni. Capek felosztása szerint vannak adófizető szolid hivatalnokok, akiknek soha semmi dolguk a rendőrséggel. Családjuknak élnek, emelkednek a szamárlétrán, szeretnek, esznek, meghalnak anélkül, hogy a világ savát-borsát megismernék. A becsvány - még gondolatban is - csak  megengedett, szolid formában jelentkezik náluk. Nem rosszak, nem is akarnak rosszat.

Persze az ember hajlamos arra, hogy teljes egészében elfogadja szimpatikus rétegnek a tolvaj - gyilkos embereket, melyek érző, csupa szeretetreméltó, szerető-szenvedő, szinte ártatlanlelkű emberekből állnak. Kétségkívül szimpatikusabbnak vannak beállítva az előzőknél.

Mindezekből jövő életem problémájára bukkantam. Valamit tenni kell - utazni, különcködni - nagy embernek lenni - vagy bármi. Nem szabad mindig józan- megfontoltnak lenni. Nem szabad mindig szabad - nem szabad, megengedett - tiltott meggondolások alapján dönteni.

Ha az ember szürke, kispolgári, eseménytelen életre gondol, mindig elfogja a csendes melankólia. Vajon ez vár énrám is? Csakugyan: azt az utat fogom én is taposni?! Tehetségem van. Lelkesedni, őrjöngeni, dühöngeni, ütni, talán még ölni is tudok úgy, mint akárki. Nem indulok túl nagy hátránnyal az életben. Hogy mi leszek, azt nem én döntöm el.

Legfontosabb kérdések:

Ne kelljen egyhangúan leélni a munkaidőt.

Ne kelljen 8 órát ülni. (De tudom értékelni ezt a lehetőséget, hogy ülhetek naponta 8 órát! (62.5). Épp lábfájásom miatt áttettek az antikvárius - eladó posztomról a dekor részlegbe - hát így 91.8))

A magas fizetés legfeljebb kellemes plusz, de nem cél. Bár derűt, boldogságot, még ha pillanatnyilag is (könyvvásárlás), életörömöt lehet vele szerezni. Akkor talán mégiscsak ez lenne a legfontosabb?

Mégis, nem teszem meg azt az áldozatot izgalmas jövőm érdekében, hogy - mint állat - tanulok? Több lenne a lehetőség.

De cél nincs, csak homályos, naponta torpanok meg: jó? rossz? Tetszik a fekete ing, szeretnék olyat. Cigarettázva lányokkal tereferélni... De éppannyira tetszenék cserkészek között lenni, a feketeingeseket kidobálni a tánchelységből...

Egyetlen, ami az idő multával állítólag rendbejön, törvényszerűen: hogy ítélőképességem jellemem a kamasz - ifjúkor után megszilárdul, s ha akaraterőm nem is válik tökéletessé, de elvi tisztázatlan kérésekkel nem fogok találkozni a lelkemben. Vagy legalábbis ritkán...?