dátum: 60.06.18. fájl: c00012-1.htm C. 0012
...igen az embernek olykor muszáj szembenéznie a dolgokkal. És van olyan oldala az igazságnak, melyet ritkán veszünk észre, mert jól el van hétköznapokkal takarva.
Reggel szeretnék becsületesen nekilátni a munkának, s kifogyok az örömből. Ennek két oka lehet:
- nem szoktam meg soha a rendszeres munkát, s most, hogy próbálom, hogy szervezetemet s agyamat teljes mértékben igyekszem igénybe venni - már nem megy.
- vagy hogy tényleg megalkuszom a lustaságommal, és megjátszom a kimerültet, hogy már nem bírok figyelni stb. ...mindkettő egyformán rossz.
A másik dolog, ami bánt, hogy Maminak más-más vélemény kialakulásakor nem tudom már elmondani őszinte véleményemet, s megvédeni álláspontomat, mert félek, hogy a meztelen igazsággal megbántanám. Takargatni, illetve beburkolni a mondanivalót, valahogy - furcsa - emberi méltóságom megsértésének érzem. /persze most tompa aggyal, nyomott hangulattal is vagyok./ (Mindent meg lehet állítólag fogalmazni 62.11)
Az életet /túl a pesszimista korszakomon/ kezdem valami tragikus dolognak felfogni. Szaladó éveim során hol lehet egy perc, amikor teljesen saját akaratom szerint cselekedhetek, s tudom, hogy ebben nem gátolhat meg semmi? Soha nem lehet ilyen. Soha egy percig nincs és nem is lehet biztonságban és békességben... mindig függök fölötteseimtől, a tárgyaktól, az időjárástól (?), vagy akár a napfoltoktól, és saját rosszabbik énemtől. Az ember színészkedik, nagyképűsködik és pózol - ó rettenetes - önmaga előtt is, gondolatban is minden percben. S ezért nem tiszta a lelkiismeretem egy tettem után sem, hátha a pózolás dominált az induláskor. Még ha kifejezetten pozitív beállítottságú dologról van is szó.
Tragikus az élet. Valami tragikusan komikust látok abban is, hogy a szobámért - a régiért - tanulok, ez a cél a szemem előtt. Kezdem érezni, hogy az emberi kiegyensúlyozottság alapja az, ha nincs az embernek semmije az ég világon. Szégyellni való, hogy ilyen körülmények között, ahogy én élek, nem nyújtom a lehető legtöbbet. Íróasztal, külön szoba, könyvtár. Vagy ez is csak póz, ez az érzés is? Bűvös kör ez!
A tanulással kapcsolatban pedig lelkiismeretem nem hagy nyugton, de ezen a ponton meg leállok, nincs tovább.
Az akaraterőmet nem bírtam összeszedni eddig, hogy Tücsivel szemben rendszeresen kedvesen viselkedjek, hogy tisztességesen tanuljak, hogy arcomat és fejemet ne vakarjam állandóan. (ha jól emlékszem ezt a szokást 57 nyarán kezdtem, Gerőnél. 61.11), hogy vallásos lelkülettel éljek, hogy ne durváskodjak kifejezéseimben, sokszor pózból!
Úgy látom egyáltalán nem egyoldalúan jó dolog, ha az embernek erős egyénisége van. Mamit ezért tartom modorában, vicceiben kicsit sablonosnak. Ha beszélek vele, sokszor kiszámítható a válasz.
Mami sokat beszél magáról, telefonban is, otthon is, a maga betegségéről, vagy ha problémám adódik, a maga példájáról. /Szamár, mindenki örül, ha talált egy problémára jó megoldást, s hogy azt át tudja adni, így életét tudat alatt értékesebbnek érzi. 61.11/ Végeredményben ez á l t a l á n o s és természetes, mégsem tetszik. Minden erőmmel igyekszem erre nem rászokni, eddig úgy néz ki, hogy sikerülni fog. Viszont így körülöttem "döbbent némaság", mert magasabbrendű problémákról részben nem tudunk (művészet, esztétika), részben nem akarok beszélni, mert félek, hogy a másikat ez nem érdekli teljes mértékben és irtózom attól, hogy valaki udvariasságból hallgassa beszédemet. Semmiképp sem szeretnék abba a hibába esni, hogy saját beszédem logikája, esetleg szellemessége megrészegítsen - még többet beszéljek.
Így hát nem beszélek magamról, s most belülről feszít a sok probléma, amit meg kellene beszélni - visszafojtom őket. (Ezt a problémát, azt hiszem kevés egyedül élő ember tudja átlépni, aki viszont átlépi, annak nagyon jó. 61.11)