Szüts megnyitóbeszédéből:
Váli Dezső az itt látható képeit a
katalógus mellé tűzött értesítése szerint nemigen szánja kiállításra. Mit
jelent ez a "nemigen szánás"? Beugrató reklámfogás, hogy a nézőkbe a
beavatottság érzését keltve munkái iránt elnézést, különleges bánásmódot
provokáljon? Hiszem, s tudom, hogy a képek szerzőjének nem ez volt a szándéka,
s a művek láttán bízvást mondhatjuk, erre nincs is szükség. Ha tartalmi,
művészi színvonalbeli kétségei lennének, minden bizonnyal most sem állítaná ki
ezeket a munkákat.
Mi tehát a dilemma? Talán a kollázs
alapanyaga, eszköze: a színes képesújság sugallja a nem tartósságot, az
egyszeri fogyasztásra és aztán eldobásra szántságot?
Az idő, a sebesség lenne baj? Túl
gyorsan elkészíthető egy-egy lap? A huszadik századi képzőművészetet nézve
lassan-lassan leszokhatunk arról, hogy a mű előállítására fordított időt
tekintsük - hozzáértés híján - a legfontosabb értékmérőnek. Technikailag
lennének túl könnyen előállíthatóak ezek a lapok? Nem hiszem, hogy szerzőjüket
ez nyugtalanítaná. Sok töprengés után egyetlen reális okot találtam a
kiállításra "nemigen szánásra". Néhány e lapok közül műhelytanulmánynak
tekinthető, ahol a kép témája, gondolata nem találta még meg a legideálisabb
formáját. Elképzelhető, hogy Váli Dezső számára e kollázsok egyike-másika úgy
hat, mint a Beethoven szimfóniáiból készített zongorakivonatok.
Mindezt egybevetve megnyugtatatom
Váli Dezsőt, ha szüksége van egyáltalán e megnyugtatásra: itt kiállított munkái
saját eddigi életművén belül is figyelemre és kiállításra méltóak.
S végül, miután ma a kollázsok
ünnepe van, én is hoztam ajándékba egy kollázst, egy "szókollázst"
Pablo Picassotól. [...]