dátum: 93.11.26.       fájl: c-fajlok/c04107-1.htm                      C. 04107

NÉPSZABADSÁG
 

Az állandóság jelképe. Harminc (de lehet, hogy sokkal több) éve nem változott itt semmi. A hatvanas évek elején, amikor egyetemistaként, az Eötvös-kollégiumból jövet a Himfy-lépcső végére értünk, nagyjából ugyanez a kép tárult elénk.
Meglehet, hogy az a lepusztult, alkoholista utcaseprő nő, aki a hatvanegyes villamos végállomásánál hólapátja nyelére támaszkodik, még ugyanaz, akihez a gyermekversek költője járt be néhanapján a kollégiumból. S akihez egy delíriumos éjszaka után írta máig legismertebb művét: ''Hipp-hopp / Itt vagyok, / Trippert kaptam, / Meghalok.''
Mindez persze nem a hatvanegyes végállomásán történt, hanem a Lordok Házában, vagyis a körtéri büfében, amelyben megint csak minden változatlan. Nem tudom, hányszor alakították már át, de egy centivel nem kevésbé lepra hely ez, mint valaha.
Persze, nem a hatvanegyes villamos itt a főszereplő, hanem a negyvenkilences, meg a hetes busz. Ezekre hajdan felkapaszkodni ugyancsak nagy mutatvány volt. S mert annak idején a Lágymányoson még éltek régivágású úriemberek, néha különös jeleneteknek lehettünk tanúi. Egyszer például egy szemmel láthatóan echte úriasszony ezt vágta az iszonyú tülekedés közben egy szintén echtének tűnő úriember arcába: ''Ön egy tahó!'' Mire az érintett: ''Kegyed pedig egy repedt sarkú.'' Ezzel az ügy el volt intézve és tulajdonképpen átutalva egy másik osztály világába.
No, valljuk csak be, épp e kérdésekben vannak azért változások. Ma már az autók okozzák a galibát. De az emberek, mint egykor, most sem a viszonyokat kárhoztatják. Hogy tehát itten azért nem lehet hajtani, mert nincs hol. Hanem egymást korholják. Finoman szólva. Mert eltűntek már a hajdani echte úriemberek. Annyi bizonyos, hogy a Karinthy Frigyes útról és a Fehérvári útról a Körtérre tóduló autók találkozásánál kiderül: rendkívül sok honfitársunkról tételezhető fel, hogy az egyneműek párkapcsolatának híve, továbbá, hogy édesanyja a legősibb mesterséget űzi.
A koszlott épületektől övezett, benzingőzben és ocsmányságban fuldokló tér közepén pedig ott áll Szent Imre herceg lehorgasztott fővel, és nyilván tűnt időkre emlékezik. Az 1931-es esztendőre például, amikor őt ideállították, s amikor még új, tiszta és üde volt itt minden. A mai állapotokat látva pedig feltehetően arra gondol: jobb is, hogy valamely túlbuzgó városatya nem harcolta ki a rendszerváltozáskor, hogy róla nevezzék el a teret. Viselje csak tovább Móricz Zsigmond nevét. Az jobban illik hozzá.

Hovanyecz László