dátum: 81.01. fájl: c1009-1.htm C. 1009 J-K
KÉPZŐMŰVÉSZ SZÖVETSÉGI ''TÁJÉKOZTATÓ'' 1981/ 4 . SZÁM
NORVÉGIA, EGYEDÜL
Egy oldaltáska. Ezenkívül - egy villanydróttal összekötve, a vállamon átvetve - a síbakancs.
Az ösztöndíj harminc napra szólt az oslói Rózsadomb egy műteremházába. Három faburkolatú szoba, nagy műterem, fura szagú konyha teflonedény sorozattal, még megmutatják a fűtésrendszer kapcsolóit, megkapom a kulcsokat, majd magamra hagynak. Kiválasztok egy apróbb szobát élettérnek. Sötétedő ég, a fenyőkön túl, lent az oslói öbölre látni. Kollázs-műtermemet kicsomagolom, majd vissza. A várost ismerem, az ismétlés öröme. A csak egycsillagos múzeumok csodája. Reneszánsz bútorok és monstranciák, a halk zene is korhű. 24 méteres bálnacsontváz, a folyosón lóg a fejed fölött.
Már másnap az ottani Svábhegy. Félóra fogaskerekűvel, Holmenkollen megálló. Itt lesz 82-ben a síugró világbajnokság. Voksenkollen megálló. (Sorban olyan dallamos hangzásúak, hogy följegyzem.) Öt bukósisakos kisfiú. (Itt minden gyerek gyönyörű.) A papa hátizsákjában öt egymásba illő bobszánkó. Síkölcsönző. A bőrkötényes eladó készségesen szaladgál. Négy vállalat tulajdonosa. Vörös síbakancsok százával, ijesztő mennyiségben a polcokon. Rábeszélésre végül elad egy használt amerikai lécet. Aztán a lesiklópálya. (Éjszakánként gépekkel egyengetik.) Kosarakban háromméteres piros és kék műanyag karók: magadnak kitűzheted a szlalompályát. Le, majd a sífelvonón vissza. Aztán még ezt a napok folyamán 140-szer... A lesiklás itt egyébként lenézett sport; az igazi: a sífutás (angolul kifejezőbb: crosslandíng). Családi kirándulás a fenyők alatt, órákon át. Hathónapos gyereket már visznek. A bölcsőszánkó rúdját apuka a derekára erősíti.
Aztán egyezkedés a Külügyben. (Diszkrét és tökéletes zsilipek a folyosókon, biztonsági zárakkal. Az előadó feje fölött a szobájában egy KPVDSz feliratú vörös háromszögletű zászló, Pestről hozta.) Hogy nem tudnák-e lehetővé tenni, hogy megnézzem az országot. A dolog bonyolult, keretösszeg van. Több nap után megszületik a megoldás. Ha vállalom, hogy az úticél; az észak-norvégiai alkotóház szállásdíját (105 forint 5 napra) kifizetem a napidíjamból, akkor fizetik az utamat. (13.500 forint). Vagy kilenc óra vasúttal a déli fennsíkon át. Kinn hóvihar, nem tréfa. Halott, embertelen táj. Aztán mégis: lécnyomok, egy-egy magányos turista piros foltja. Integet. Aztán kilométereken át megint semmi, egy fa se. Egyik megálló faházikóján tábla: ''2020 méteren vagyunk a tenger fölött.'' Körötte néhány ház, tetejük épp egy szintben a hóval.
Bergen. Apámtól, Kleetől néhány olyan kép, amit szégyelltem volna aláírni. Egy gyönyörű Braque, váratlanul. És persze zsírosan festett susogó erdők, patakkal - néha egy-egy magányos vándorral. Őszinte képek. A tengeri akváriumban egy iszonyú szörnyeteg; a tengeri ördöghal. Az új Zenepalotát reggel mutatták meg. Hatalmas, elegáns üveg- réz- szürkemárvány előcsarnokban még hálózsákok, tejes dobozok a földön, valamint a sarokban a város költségére egy szamovárból ingyen tea. Ugyanis aznap reggeltől kezdték árulni a jegyeket az idei nyári zenei ünnepségekre. A városból és a közeli hegyekből lejött érdeklődők előző estétől sorbaálltak jegyért. A hotel halljában este, hullafáradtan. (Gumicsizmám azonos helyi értékű a szomszéd szmokingjával.) Bőrfotelek, a TV-ben brazil film, norvég felirattal. Hiszen ezt értem: a Vizordító három halála - adaptációja.
A kikötőből minden éjjel 23 órakor indul a postahajó Északra. 12 nap lenne
végig, oda-vissza; talán 35 helyen áll meg. Egyszemélyes kajüt, vörös
faburkolattal. Szekrénykében mentőmellény. Szuszog a légfűtés. Kezdetben még
örülök, hogy a hajó oldalán kaptam helyet, kerek ablakkal a vízre. A harmadik
tengeribetegség után már nem. Télen ez a járat az egyetlen lehetőség Északra, és
gyakorlatilag az egyetlen sztereotip turistaút is. 250 utasnak van hely,
előszezon, nyugdíjas német turistacsoportok. A szállítmányok: napi posta,
újságok, csövek, gépek, láda narancsok. Egy személykocsit másfél perc alatt
beemelnek az első fedélzetre, teherautónyi csíkos postazsákot úgyszintén.
Nagyobb kikötőkben 2-3 órát is adnak városnézésre. Bukdácsolunk a síkos
domboldalakon. Múlnak a napok, a települések egyre kisebbek. Furcsa, angolvörös
faházak, egyre több hó. Március van, ideális idő, a Golf áram működik,
mínusz öt foknál nincs hidegebb. Csak a jeges szél a fedélzeten. Egy este
váratlanul megafon négy nyelven: "Hölgyeim és uraim, figyelem, északi fény".
Sárga, zöld, fehér alakzatok, lassan mozogva, -
egy-egy jelenség 5-10 percig tart. Leírhatatlan.
Sokat vacogok anorákomban fönt, a harmadik fedélzeten. Egy hajnalon (még koromsötét van) bekönyörgöm magam a kormányosi fülkébe; végigmutatják a radar berendezéseket. A hajó jobbára fjordokban; a parti szigetek védelmében halad, néhol két hajó alig fér el egymás mellett. (A nyílt tengerszakaszok előtt gyomor nyugtató gyógyszereket osztogatnak. Nem hatásosabb, amit én kaptam az SZTK-ból.) Kis, lakatlan gellérthegynyi szirt-szigetek, százával. Fekete gránit és hó. A partoldalon halásztanyák, tengeri nyaralók, télre bedeszkázva, kilométer távolságban egymástól. Nem kedvelik a közeli szomszédságot. A stewardess félénk mosollyal kopog be kabinomba (ez szigorúan magánterület): egy dorogi asszonyt hoz, hét éve szolgál a hajókonyhán; azóta én vagyok az első... Mondanivaló fogytán népdalokat furulyázok neki. Aznap meleget is eszem: az ő figyelmessége. Nyugdíjas korára akar hazatelepülni: itthon olcsóbb. Negyedik nap késő este kiszállok: Lofoten szigetek, Svolvaer; kis halászfalu a sziklák alatt. Csomagommal botorkálok a kihalt, kétméteres hóba mart utcákon. Megtalálom: domboldalon, kilátással a kikötőre, hatszobás alkotóház, két műteremmel. Közös étkező, barátságos mosolyok, invitálás, gitárszó. Egy hatvan év körüli toprongyos halász is vacsoravendég, tavaly ismerkedett össze az egyik festőlánnyal egy koppenhágai nemzetközi kommunában. Most a tőkehal szezonra jött ide. Farzsebéből fenőkő: mellékesen megélesít minden kést az asztalon. Egy sokágyas barakkban alszik lent, a faluban. Most itt mezítláb van (miért?). Bort bont, angol dalokat énekel.
Másnap fölgyalogolok a hegytetőre: országos ifjúsági lesikló bajnokság. Harminc másodpercenkénti indítással zuhannak le a hegyről. Aztán a kikötő. Egy fülkéből felhívom Robit, de épp a Hirdetőben zsűrizik, a Felszabadulás téren. Halpiac. Csurog a vér mindenütt, szedik szét a halakat. Kétméteres gúlában halfejek, a kupac folyton nő. A svéd grafikuslány csinos, vörös-narancs pokróc burkolatával feltűnő is - így ráadásként egy nylonzacskóban vagy négy kiló ikrát is kapunk. Az egyik bárkából tréfából félméteres lepényhalat dobnak föl hozzánk. Az egyik kollegina finom kis fekete bőrkesztyűjével riadtan tépi a kopoltyúját, próbálja lecsavarni a halfejet: "szegény, még él!" Műterem: egy idősebb angol hölgy (mintaszerű kiejtéssel) talán szélütött, mert merev félarccal halászbárkákat fest, ügyesen. Később ragaszkodik hozzá, hogy megtanít halat elkészíteni. Ízetlen. Ennél még én is...
Negyedik nap, fogy a türelmem, hirtelen elhatározással hajóra, még Észak felé. Ez már nem Európa, - egy egészen más civilizáció, igazi egzotikum, hóba süppedve. Éjjelente a távoli parton kis falvak, millió fénypötty: itteni szokás szerint az ablakok közepébe kis lámpásokat függesztenek. (Talán irányfény az eredete, a hóban eltévedteknek?) A partvonalon a hószínt alatt félméteres fekete sáv, az apály vonala. Ketten félrehúzódva a kihalt másodosztályú dohányzóban mozdulatlanul óraszám, én egy Greene regényt szótárazok, a fegyelmezett arcú öregúr alighanem Breviáriumot olvas. Háziünnepség, ricsaj a fedélzeti társalgóban: elértük a Sarkkört. A német turisták két deci jeges vizet kapnak a nyakukba. Boldog visongás. Aztán a legészakibb város: Hammerfest, én eddig, kiszállok. Hóvihar, egy gyönyörű zöld réteges kő a tengerből. A hajnali halászok csodálkozva nézik, merre kószálok. Aztán visszafelé, egy 64-ben épült, modernebb hajó. Megint eltévedek az emeletek között. Fogy a táv, már csak 48 óra hajóút. (Elhatározom, hogy Révfülöp nekem ezentúl: közel van) Az oslói lakás jó meleg: nem szabadott erre a húsz napra lekapcsolnom a villanyfűtést. Búcsúzóul megint a Kon-Tiki múzeum, legutóbb mellétették a Rá II. papiruszhajót is, aztán a Tengerészeti Múzeum, makettek, hajómodellek kettévágva. Irtózatos, mennyi hordó fér egy ilyen tengerjáróba. Királyi vitorlásjacht és világháborús tengeri aknák; szigonyok és sárga vízhatlan halászköpeny. Még kislányomnak egy farmernadrág, az eladó bátortalanul javasolja, küldeném be inkább a feleségem. (A lányom itthon bőg: "mért kantáros?!")
Telefonok, követség, engedély: hazafelé félnapra átmegyek Dániába (útiköltség többlet 27 forint.) Európa egyik legelegánsabb magánmúzeumában ugyanis éppen most a leendő párizsi Picasso múzeum teljes anyaga. Koppenhágában még egy Derain. A sílécet hazahoztam. Valamint hoztam két üveg norvég almaszörpöt is (bár nem tartozott a szorosan vett feladataim közé) az Élelmiszeripari Kutató számára: nem tudnánk-e itthon ilyen jót gyártani? Nagyon örültek neki.)
Szakmai út volt.
(Az életem a csendéletem.)
81. március 1-30.
VÁLI DEZSŐ