dátum: 1981.11.15. NÉPSZAVA      fájl:c1041.htm                    C. 1041-42
 

Poszler György: ALACSONYABB RANGON
                                            Csendes meditáció a művészet sorsáról.

(kiemelések, elrendezés a napilap szerint)

Kezdjük a közepén: a művészetnek csökken a rangja. ezt lehet tagadni, bár az őszinteség hiányára vall. Lehet észre nem venni, bár az éleslátás hiányára vall. Jó lesz pontosítani: nem az értéke csökken, vagy a színvonala süllyedt, hanem a társadalmi megbecsülése esett. A folyamat történeti. Nem tegnap kezdődött. Korszakos tendenciáról van szó.

Először talán a tényekről,  a tendencia tünettanáról. Ipari társadalomban, mondhatni indusztrializált világban élünk. Ez racionálisan szervezett; legalábbis erre törekszik. Ilyenfajta habitust, gondolkodásmódot kíván, ilyenfajta eszményrendszert követel. Józan-illúziótlan szemléletet, gyors-célirányos döntőképességet, közvetlen, praktikus reagálásmódot. Ez nemcsak pragmatikus, a napi gyakorlatra irányított magatartás, hanem a külső teljesítményre irányított értékrend is. És ez a leglényegesebb: a megváltozott értékrend. Mert ki vitathatná, hogy ebben a művészet rosszul jár? Gyakorlati haszna csekély. Gyalogos használhatósága semmi. A mögötte rejlő, a tőle igényelt magatartás is más. Inkább lelkesült, mint józan-illúziótlan; inkább érzelmi-meditatív, mint gyors-célirányos; inkább közvetett, mint közvetlen; inkább elméleti, mint praktikus. Ez pedig nemcsak pragmatikus, közeli célra, hanem teleologikus, távoli célra orientált; nem a napi, de a történelmi gyakorlatra irányított magatartás; hanem a belső teljesítményre, az emberi minőségre irányított értékrend is. És ez az, aminek nincs, vagy legalábbis csökkent a rangja. Ehhez hozzájárul, vagy inkább ebből következik még valami. Az érzelmi és a meditatív jelleggel kapcsolatos. Mert a felgyorsult életritmus, a gépesített-civilizációs hajsza és a teljesítményre koncentráló életvitel - nehéz lenne tagadni - nem kedvez a meditációnak. Nem elnyomja, vagy elsöpri, hanem megszületni sem engedi; a feltételeit szünteti meg. Az értékét vonja kétségbe. Az érzelmi töltés pedig rossz hírbe keveredett. Kétes díszítő jelzői is támadtak. Közelebbről a széplelkűség, távolabbról a sznobizmus gyanús illata lengi körül. Nos, nem jó sem a széplelkűség, sem a sznob rajongás. Mégis érdemes végiggondolni: mi jobb - vagy inkább, mi rosszabb - a széplelkűség, vagy a szürkelelkűség, a lélektelenség; a sznob fűtöttség vagy a süket közöny, az érzéketlen tompaság. Nem tagadom: mindkét listán az elsőre szavazok. A széplelkűségre a lélektelenséggel, a sznob fűtöttségre az érzéketlen tompasággal szemben. Az első ugyanis korrigálható. A második ugyanis mozdíthatatlan.

Másodszor talán a folyamatról, a tendencia előtörténetéről. A polgári rend uralmával megváltozott a világ. Hogy is mondjam, hogy ne legyen patetikus, és főképpen fogalmilag homályos? Nem tudom máshogy: hősiesből köznapira, lovagiból kispolgárira fordul. A lobogásból józanság lett, az illúziókból kiábrándulás. És ami a legfontosabb: a költészetből (a szó tágabb és jelképes értelmében) próza, (a szó ugyancsak legtágabb, de konkrét értelmében). Véget ért a "költői korszak", a poétikus világállapot", és a megszűkült és megszürkült ég alatt feszengeni kezdtek a Múzsák. Elkezdődött a művészet nehéz korszaka. De mit is jelent ez pontosabban? Megszűnt a művészet körül a vallásos-kultikus összefüggésrendszer, amiben addig élt. Elszakadt a mítosztól. A mítosz engedte el a művészet, vagy a művészet a mítosz kezét? Mindegy. Magára maradt, és ez jó is volt és rossz is volt egyszerre.
Jó volt, mert a művészet önállóvá, legalábbis viszonylagosan önállóvá lett. Kibontotta és elsődlegessé tette esztétikai lényegét, amely addig sem volt ugyan kibontatlan, de semmiképp nem lehetett elsődleges. Mert más célokhoz-rendeltetésekhez igazodott. Főleg vallásiakhoz és világnézetiekhez. Vagyis ahogy eddig az esztétikai jelleg tapadt hozzá a világnézeti, etikai, politikai célhoz, úgy innét világnézeti, etikai politikai jelleg tapadt hozzá az esztétikai célhoz. A művészet ugyan nem lett világnézet nélküli, etikátlan, politikamentes, de megfordult a sorrend. Eddig szolgálta, ezután szintetizálta azokat. Korábban alárendelt volt, későbben fölérendelt lett. Ennyit jelent - nagyjából - a viszonylagos autonómia.

Rossz volt, mert a művészet körül minden bizonytalanná vált. Például a mibenléte és a funkciója is. Mert ezt eddig - evidens módon - az őt integráló vallásos-kultikus összefüggésrendszer magyarázta. Csak néhány szempontot! A művészet demítizálódott, de ezzel elvesztette világnézeti-etikai bázisát is. Ebből két dolog következett. Először az, hogy ezt magának kellett megteremtenie. Egységesen azonban nem tudta. Így az egy átfogó és tartós világnézeti-etikai alap helyett kapott sok kicsi, szűk és múló világnézeti alapot. Másodszor az, hogy elkezdte visszasírni az elveszített mítoszt. Ahol talált eredeti, organikusan lett mítoszt, ott felvirágzott (mint Latin-Amerikában). Ahol maga csinált, teremtett mítoszt, dinamikussá-képlékennyé lett (mint az avant-garde-irányzatokban). Ahol ráfutott a gerjesztett, antihumanista mítoszra, csapdába esett (mint a fasizmus évtizedeiben). Meg erre a mítosztalan-mítoszt sóvárgó, autonóm, de bázis nélküli művészetre mindenki be is nyújtotta az igényét. Főképpen a politika. Hol patronálóan-ideológikusan, hol agresszíven-követelőzően. Nem jogtalanul, csak illetéktelenül. Mert a művészet nem politikamentes, csak a művészet módjára politizál. Vagyis a művészet politikájáról lehet szó, nem a politika művészetéről. És ami a legfontosabb: megváltozott a társadalomhoz való viszonya. Ugyanis - a polgárosodás előtt, a mítosz köldökzsinórján - kis közösségekben született és élt. Ezért közvetlenül is hatott, mert érthető volt. A kis közösségeket pedig összefogta a közös világnézeti-mitológiai bázis. Így a szerves kultúra hajszálerein át a helyhez kötött és testre szabott egyetemessé és általános érvényűvé lehetett. Nos, ezt az, ami megszűnt, vagy végtelenül bonyolulttá lett. Mert nincs már a szerves kis közösségek szerves kultúrája, mert nincs már a közös világnézeti-mitológiai bázis. Sok kisebb-nagyobb közösség van, de nem szerves, néhány átfogóbb kultúrkör van, de szervetlen; több világnézeti-mitológiai bázis van, azaz nem közös. A távlatok így nagyobbak, de nem függenek össze. A távolságok is nagyobbak, de áthidalhatatlanok. Az egykori közeli közösségből távoli közönség lett. A közösség többnyire értő, mert azonosan gondolkodik. A közönség sokszor értetlen, mert sokféleképpen gondolkodik. A művész vagy futott a közönsége után, és akkor megalkudott, vagy elfordult a közönségtől, és olyankor magányossá vált. A rosszabbá válás tünettanát még hosszan lehetne elemezni. Összefoglalóan csak ennyit: a művészet kivált  a mindennapokból, amelynek szövetébe korábban beágyazódott. Attól külön álló, de lényegesen szűkebb szférát hozott létre. Kivált a vallásos-kultikus összefüggésrendszerből, amelyen belül a társadalmi értékrend csúcsaival kapcsolódott össze. És ettől - az értékhierarchián - lejjebb csúszott.

Meditálni kell és lehet a teendőkön. A teendőkön és nem a megoldáson. Mert az nincs, legalábbis nem látszik. Valószínűleg összgazdasági-össztársadalmi folyamatról van szó. Ráadásul visszafordíthatatlan - főképpen rövid távon visszafordíthatatlan - folyamatról. Ennek nem oka, nem is része, csak következménye a művészet megváltozott helyzete. És ne legyünk naivak. A teendő nem az esztétikai nevelés, legfeljebb nagyon kis részben az. Ugyanis nem a tudat és nem a művészetértés körül van a hiba. Ott is persze, de ez csak a szerkezeti problémáknak, a társadalom szerkezeti problémáinak, képletesen szólva, a világ megváltozott éghajlatának a vetülete. ez pedig a történelem egy teljes korszakának a gondja. Újat nehéz mondani róla, ismertet nem érdemes. Ezért mégis - csak a részletekről. Arról, ami az esztétikai kultúrával konkrétan kapcsolatos. Kiutat nemigen lehet jelölni, legfeljebb keresési irányokat. Ebből is hármat, ami elméletileg ismert, gyakorlatilag járható, de nehezen. És kettőt, ami elméletileg ugyancsak ismert, de - úgy vélem - gyakorlatilag járhatatlan. Kezdjük a járhatatlan utakkal! (Persze, mindezekről csak jelzésekben.)
Ismert a törekvés, irodalma is van: ha az élet, a társadalomé, szervetlen, nem egységes és művészietlen, formáljuk az egyéni életet szervessé-egységessé és művészivé! Individuális megváltás ez, messianisztikus színekkel, nem pedig közös megoldás, szociális színekkel. Meg arisztokratikus is. A doktrinérizmus csírája van meg benne. Járhatatlan - még egyénileg is - mert emberellenessé válhat.
A másik, populáris változat, mégis zsákutca. Tudja: " magas művészet" az, amelyik esztétikailag tételez, esztétikai élményre-célra tör, nem mindenki számára meghódítható. Teoretikusan igen, praktikusan aligha. Ezért helyettesíteni akarja egy másikkal. Érthetővel, gyakorlatiassal, hétköznapival. Nem a törekvése rossz, hanem a törekvés ára sok. Értéket áldoz, pótolhatatlanul.
Most pedig a járható utakról, amelyeket a szocializmus valósított meg. Ezeket járjuk is, évtizedek óta. Talán egy kicsit tudatosabban, jobban kellene.
A mai művészet, a viszonylag autonóm, esztétikailag tételező közönségének a szélesítése járható út, de korántsem teljes megoldás. Hozzáértést kíván, amivel nem mindenki rendelkezik. Érzékenységet feltételez, amire nem mindenki képes. Erőfeszítést igényel, amire nem mindenki hajlandó. Persze minden eszközzel meg kell kísérelni, csak nincs helye a csodavárásnak. Ez a fajta autonóm "magas" művészet sok emberé lehet, többé, mint most, de mindenkié sohasem. És ez nem a művészetpedagógia selejtje - noha az is - hanem inkább a munkamegosztás kényszere. Meg a még fel nem számolt hátrányos helyzeté. Ez sokakat elzár az igazi találkozástól. Az igény - természetesen - nem adható fel.
Már csak azért sem, mert a művészeti kultúrában sohasem csak a művészeti kultúráról van szó. Hanem az egész emberről. Pontosabban az egész humánumról. A személyiség teljességéről, az "én" harmóniájáról, az önmegvalósítás lehetőségétől - és még sok  minden egyébről. Többek között  a természettudományos és a technikai kultúráról is. Mert szó sincsen két kultúráról, csak éppen a humán és a nem humán műveltség egységéről. Arról, hogy az egyik nélkül nem létezik a másik. Csak egy példát. A természettudományos alkotófantázia és a technikai kreativitás nem létezik humán kultúra nélkül. Például művészi érzékenység nélkül. Mert enélkül az emberiségen esik csorba.

A legvégére maradt a talán legfontosabb, a mindennapok esztétikai kultúrája. Azt, hogy a művészet - hajdan - kivált  a mindennapokból. De ez nem a végleges állapot. Meg kell kísérelni a visszavezetését. Ez az amatőrmozgalom, a viselkedéskultúra, környezetesztétika, ékesszólás, lakberendezés, természetérzék, "színes város", mozgásművészet - és nagyon sok minden egyéb is. A ma esztétikai kultúrájában lehet, hogy éppen ez az ugrópont. Külön kellene beszélni róla!

véleményem róla, 1981, melléírva:

- a lét végső kérdései mindig keveseket foglalkoztattak, ezért nincs lényegét tekintve alapvető változás
- Jónás munkája volt: remény nélkül is prédikálni
- értéket hozunk létre, ami rejtetten, kevesekben, de működik
- fordulhat úgy a világ, hogy: kell
- Istennek is tetszik a jó kép
- ja, igen, és főleg: a társadalom beteg, nem mi