dátum: 82.5.     fájl: c1143-1htm    C. 1143

(magnólejegyzés)

MNG klubműsora
Beszélgetés V. festőművésszel.
 

(partnernek Szüts Miklóst hívtam, ne a vendéglátóval kelljen párbeszédet folytatni)

Csáji Attila: ...én úgy hiszem az lenne a legjobb, ha te bemutatnád őt, és bizonyára van valami elképzelésetek a mai estével kapcsolatban.

V.D.: Bemutatom Szüts Miklós festőművész barátomat. Még egyszer: barátomat, akivel jó néhány éve együtt dolgozunk, vagy gyakorlatban, vagy pedig csak gondolatainkat gondozzuk együtt, úgyhogy, ha én nem fogok tudni befejezni egy mondatot, ő biztosan megteszi, és fordítva. Most tényleg így készültünk föl, hogy ilyen értelemben a... na most már ezt sem tudom befejezni... együtt fogunk beszélgetni és aztán majd meglátjuk. A képeket most nem veszem elő, majd egy kicsit később, még ezt nem tudom miért, de mintha ez így lenne.

SZ.: Megpróbálunk érdekessé tenni téged, és akkor a képek is érdekesebbek lesznek...

V.: Nem kell, nem kell. Nem az a lényeg. Ugyan ez szokott, és jól működik, de-

CS.: Na próbáljuk meg. Ismerve azt, hogy itt van előttünk egy zsák, amiben tudjuk, hogy képek vannak és nem tudjuk, hogy milyenek. Már ez a meglepetést magában rejti-

V.: Négy darab 35x35-ös olajkép, farost lemez alapozással-

SZ.: Na most mi egyébként készültünk. Van némi közös szakmai múltunk és szájjártatási gyakorlatunk is. Zebegényben tanítottunk éveken keresztül a szabadiskolában együtt is, és külön-külön is. No most ez a mondat befejezési történet is innét származik, hogy egyszer kipróbáltuk, hogy milyen az, együtt tanítani, és megrendítően jó eredménnyel,- legalábbis számunkra. Szóval nem kétszeres, hanem lényegesen többszörös hatásfokkal. No most, nem olyan régen, egy hónappal ezelőtt, egy hónapig együtt voltunk Kecskeméten a művésztelepen és ott született egy kis írásunk... na, talán a másik végéről kellene kezdeni. A képzőművészetnek vannak tradicionális és kevésbé tradicionális formái. Az, amit Váli Dezső...

(itt megszakad kb. 3/4 óratartamra a felvétel)
dialóg után a hallgatókkal beszélgetés.

1. hallgató (tréfálkozva), hogy mindegy, hogy hol van a kép teteje, és megfordítva a kép mást mond-e stb... ?

V.: Énnekem erről nagyon fontos véleményem nincsen, én nem tudom, hol van az alul és a fölül, én magam se sokszor... Nem a képnél, hanem a világban. Erre nincsen kidolgozott technikám, erre a kérdésre. Nem attribútum. Nem lényegi,- szóval számomra nem egy lényegi információ. Hiszen horizonttal nem dolgozom és...

Csáji.: ...és festés közben is megforgatták munkáikat, és nem is zavarta őket, van néhány ilyen absztrakt festő, abszolúte nem zavarta őket, stb.

V.: Nem tudom, hasonlatot kellene megint csak keresni, én abban szeretnék mindig fogalmazni, de nem mindig sikerül, hogy mondjuk egy krumplilevest is mindegy, hogy a tányér melyik széléről kezdek el fogyasztani.

Csáji.: De nem mindegy, hogy hogy fogom a kanalat-

V.: Köszönöm.

Hallgató: nem lenne mérges, ha egy képét a kiállításon fordítva akasztanának fel?

V.: Nem lennék mérges, azt hiszem a Rippl Rónai jót nevetett, amikor egy virágcsendéletét fordítva akasztották, nagyon elpirult a rendező és zavartan futott, de ő mondta: hagyja csak, jó az úgy is- Ezeknél a képeknél nincsen horizont, nincsen lefelé s fölfelé, nincsen gravitáció. Valóban másként kell ezt tekinteni. Ha egy mikroszkóp fotó - nem, ne keverjük ezt bele -, nem, nem, ezeknél az e világunkban levő fönt - lent hasonlat nem pontosan működik, nincs jelentősége, olyan fokon, mint...

Hallgató.: Persze lehet, ha tudnám a címeket... talán többet tudnék... van már ezeknek a képeknek címük?

V.: Nincs még.

H.: De szokott lenni minden képének, legalábbis a kiállításán...

V.: Természetesen. Friss képek. Nincs még. Az még egy nagy munka lesz.

SZ.: Egyébként, az adott szituációtól eltekintve, ha nem mindegy, azért nem mindegy, mert van a vizuális fogalmaknak vagy közhelyeknek egy - nekünk is, és annak is aki nézi - valamiféle beégett hagyományrendszere és mechanizmusrendszere, amitől nem tudjuk függetleníteni magunkat, tehát pl. balról jobbra olvasunk, ezért általában a baloldalra a fontosabb dolgok kerülnek, vagy kerülhetnek, s máris nem mindegy, hogy fönt vagy lent. Na most ez ilyen direkten természetesen nem működik, de valami módon ez - a készülékbe ez az információ be van építve. No most a reneszánsz perspektívarendszertől egyikünk se tudja függetleníteni magát, tehát abban a pillanatban, amint megjelenik egy vízszintes, vagy vízszinteshez közelálló vonal, - az ember ösztönösen, legalábbis nagyon gyakran a horizontra asszociál. Tehát valamiféle térrendszert próbál abban a pillanatban... keresni. S ahhoz viszonyítani.

V.: Tehát a látott, az optikai világba visszavetíteni és abba...

H.: Ennél a képnél én óhatatlanul pl. látok egy asztalt, egy széket, egy ágyat, egy szobába, lehet, hogy teljesen melléfogok... akkor nem mindegy a fent és lent...

V.: Persze, hogy nem. Nyílván én is döntöttem avval, hogy aláírtam a képet. A jobb alsó sarokba írom alá 15 éve, én nekem ezekről a tárgyakról nem volt fogalmam, amit ön mond, ahhoz joga van, ezt Pilinszky mondja, hogy a harmincas években olvasott egy Dosztojevszkij regényt, egy elég közepesen megírt regényt, amiben olyan információk vannak... nem tudom Dosztojevszkij ezt mikor írta -, mondjuk ezt még a századfordulón,  - azt mondja, amit most fejtünk meg, még most se fejtettünk meg igazán, szóval olyan információk vannak benne, olyan lényegi meglátások a világról, ami most kezd beérni. Tehát nyilvánvaló, hogy én a teljes információt nem tudom visszaadni,- magyarul én nem is tudom mi minden van a képemben. Tehát nekem jogom van olyan buta festőnek lenni, amilyen csak akarok lenni, mondjuk, mint az Egry József volt egy nagyon buta ember, ha verbalizálásra került sor. Tehát lehet, hogy ott van az a dívány és ez...
én azt hiszem, hogy itt körülbelül fejezzük be... tessék?

SZ.: Több pontot megjelöltünk...

V.: Több pontot megjelöltünk, minden pontot összekötni úgysem lehet.

SZ.: (mormolja) Pilinszky (nevetnek)

V.: És köszönöm a figyelmüket... Összecsomagolok. Fölvesszük a szatyrot.

CS.: visszautal korábbi mondatokra..., hogy az avantgarde egy idő után sikeres lett, és a sodródásban érdemes volt elmerülni, érdemes volt az embernek sodortatni magát. És nem azért sodródott az avantgarde kísérletezésben, hogy ezt a megrendülést létre tudja hozni, hanem a sodortatásért.

SZ.: Mindnyájan próbálkozunk. Egyébként én nem tartom rossz számaránynak ezt a hat megrendülést (korábban beszélt nyugat-európai útjáról, múzeumokról) egy hónap alatt. Egy barátom, bizonyos Váli Dezső azzal vigasztalt, hogy egyébként szakember vagyok és ebből óhatatlanul következik, hogy egyre kevesebbek ezek a nagy élmények. Mert hiszen a szakember szemével nézek nagyon sok mindent...

V.: ...és állandóan a hibákkal vagyunk elfoglalva természetszerűleg a szakmánkban- Szőnyi panaszkodott erről a tanításának, nem tudom, tizenötödik évében, hogy egyre kevesebb jó képet lát, hát erre van a szemünk kihegyezve, - a hibákra - magyarul. Ez olyasvalami, hogy a dilettáns, vagy a hobbyból hegedülő öröme és aki mindennap hat órát gyakorol. Ez az a... egyik valamilyen szempontból több a másiknál.

Cs.: (elmesél egy látott balesetet) ...a megrendülés... lehet, hogy egy életen át nincs hat megrendülés. A modern művészetnek egyik eszköze volt a meglepetés. Aztán a meglepetéshez hozzászoktunk. Tehát először, amikor megjelenik az az asszony

(Szüts elmesélt egy happeninget: színpad, függöny, egy hajcsavaros asszony bejön némán, hóna alatt ruhákkal. Behoz egy vasalódeszkát, kivasal, némán néz, némán kimegy. Sz. értelmezése: ez az élet, más nincs, mást ne keress, ez van...)

és kivasalja a ruhákat,- ott a meglepetés ereje elgondolkodtat, és hajlandó vagyok továbbvinni a gondolatot. De aztán később végül ezt a munkát nem vállalom el. És ha nem tudja rám kényszeríteni ezt a plusz munkát, mondhatom úgy, ha itt visszautalok Rilkére, az Archaikus Apolló... hogy "változtasd meg az életed". Hogyha nincs meg ez a szuggesztió, bármiben, akkor nem élhetem át ezt a pillanatot. De pont ez a sokkszerűség, a hétköznapokban átélt sokkszerűség került át a művészetbe jó darabig... aki hozzászokik, annak korántsem olyan megrendítő egy ilyen baleset.

SZ.: De az se tud jó választ adni, hogy miért élünk. Szóval ezek a kérdések változatlanul fennállnak, pedig hát egy ideje próbálkozunk választ adni.

V.: Igen, hát a téma problémát egészítetted ki jól, hogy ez ilyen szempontból a XX. században egy időre, vagy elég gyakran ,vagy elég sokak számára megint csak válságba került, tehát már az első lépcső (a kép lényege megközelítés első lépcsőjének neveztem föntebb a témát, amin át kell lépni), ugyanígy végig lehetne venni a többi lépcsőfok dilemmáit és világnézeti, lényegi problémáit, megoldatlanságait. Mert a "miért élünk" kérdés jóval magasabban van, mint a téma problémája, az is válságban, vagyis arra is vadonatúj válaszokat keresünk és véresen, és ugyanennyi dilemmával, ugyanennyi csacsisággal, meg félrelépéssel, félre sikerült mozdulatokkal.
Jó, hát azt hiszem, ezt így most megbeszéltük. Jó, én el is fáradtam eléggé. Ha kérdeztek, akkor szívesen, de...

Néző: Említették, hogy a Munkácsy, például Munkácsy virágcsendélet és valami csatajelenet (Uccellot mondtam) közt (itt süket), (és a témához miért... kicsit bővebben...)

V.: Hát igen, meg kellene tervezni a válasznak a léptékét. Majd ebben segítsél, mert én most ezen elkezdek gondolkodni, hogy mit hogyan lehetne, mert amit kérdezel az nyilvánvalóan az egyik alapkérdés. És lehetne szellemeskedi és lehet csattanós választ adni, és lehet egy hasonlatot keresni, ami megint csak képszerű, és egy pár mondatban elintézi és aztán, ha az ember lényegében akar, akkor egy életen át válaszol, vagy több órán át. Odáig mi egyetértünk talán, hogy egy virágot lefesteni nincs semmi értelme önmagában. Tehát, ha valami kérdéssel, vagy problémával nem jut túl a festő tudatosan, vagy tudat alatt azon a szinten, minthogy ezt a virágot ábrázolja - és szakszerűen -, akkor nem túl sok értelme van az egésznek.
Én itt bele fogok gabalyodni. Tudniillik én tudom, hogy mondjuk, számomra a Munkácsy virágcsendéletében egy megdöbbentő időélmény jelentkezik. De ezt szavakra lefordítani bizony kutyanehéz. Időélmény, olyan értelemben, hogy időtlen. Hogy, mintha nyári délután, amikor a fölfuttatott vadszőlő a veranda oldalán (mondjuk egy olyan Radnóti-s kép), és zizegnek a méhek. Egyszer 1953-ban ültem egy ilyen padon, egy leveles házfal előtt, odasütött a nap és a méhek zizegtek és ez olyan volt, mintha megállt volna az idő, mint ahogy a sláger mondja, és tényleg mintha az idő nem működött volna. Most ez a Munkácsy kép, vagy mondjuk a Chardin képei, vagy hát nagyon sok tulajdonképpen főleg erről beszél - legalábbis számomra - és ezen kívül még millió dologról, amire én valószínűleg süket vagyok, hogy: és megállt az idő, szóval hogy az idő, tudjuk, az egy móka, amit a technikai segítségünkre talált ki a Világfelelős, ami hát vagy van, vagy nincs, most egyenlőre úgy néz ki, hogy van, de az egész olyan nagyon nincsen rendben. Valami nem stimmel az idővel. Nem tudom, hogy ki milyen módon esett ezen át ezen. Nekem egy barátom elmesélte, hogy - azt mondja - most már érti, hogy hogy van ez az egész idő. Tudniillik azt álmodta, egy furcsa álma volt, hogy reggel kilép a kapuján és csődület van, rendőrök, autók és a házbeli lakóktól megtudja, hogy a házban lakó trafikost meggyilkolták. S ezek után reggel fölkel, kilép a ház kapuján, csődület van, rendőrautó és a házbeli trafikost meggyilkolták. Ő ezt néhány órával előbb megálmodta, most ő, azóta tudja, hogy ez az idő nem egy olyan egyszerű dolog.
Nem egy olyan egyszerű dolog, mint ahogy ez működik ezzel a vekkerrel - és talán ezt így érted és könnyű oda eljutni, hogy az idő, ami lineáris, egyenes vonalú - előre - hátra - jelen. Egy viszonylag egyszerű dolognak látszik - az ennyire zavaros és nemcsak a nagyon gondolkodó ember számára. Mert például egy sír szélén állva, búcsúztatva valakit- ott is kap egy olyan időélményt. "Én tegnap még sajttal kínáltam" - mondja Kosztolányi, vagy hogy hogy van ez az egész, hogy ma már mindez nem érvényes, ami az elmúlt harminc év közös házasságában volt, most az... Kiállítások után szoktam érezni ezt, hogy - ugye rengeteg célszerszámot csinálok, rengeteg eszközt, fölteszem a kiállítást a falra, mondjuk és marad tíz cédula, amit rendkívül gondosan készítettem el, és amire semmi szükség nincsen attól a perctől kezdve, hogy a kiállítás készen van, aztán... kettőt kéne lépni és bedobni a szemétkosárba, nulla fillér az értéke. És vérzik a szívem, hiszen annyi figyelmem, szeretetem és munkám van benne, egyik pillanatról a másikra tökéletesen hasz... értelmetlenné vált, mert hisz képaláírásról beszélek, mondjuk az a kis karton, ami a kép alá kerül.
Hogy tökéletesen értéktelenné vált, mint egy hulla, akit ott, hirtelen... Az időélmény alkalmas arra, hogy kibillentsen a hétköznapi gondolkodásunkból, valami nagyon alapvetően kérdezzen rá az életünkre. Na most tényleg azt hiszem, hogy ez... nem tudom mennyire... a saját fegyelmünkön múlik, hogy mennyivel menjünk ebben tovább, de ez a példa, amit talán elhiszel.

SZ.: És a másik fele egyébként, konkrétan a Munkácsy, hogy mondjuk a képek vagy a műalkotások, mondjuk az agyunknak főleg a tudatalatti szférájában dolgozik. Tehát olyan mennyiségű emlék és információ van az agyadban, amit mondjuk ez a Munkácsy csendélet felidéz, hogy ebből valami rendkívüli, normál pillanataidban elképzelhetetlen... mi lesz?

V.: Egy új szintű rend lesz- nem? - ami nem tagadja meg az alatta lévőt, úgy mint a matematikai rendszerek épülnek egymásra, hogy ez mind érvényes, csak eggyel magasabb szinten. De végül alkalmassá válsz arra, hogy - na mire? - hogy az az ívfény létrejöjjön, szóval, hogy végül is önmagadat egy pillanatra, mintegy vakunál - vagy a világot - hirtelen egy olyan fokon élesebben és tisztábban lásd önmagadat, mint ahogy hétköznap már csak lustaságból sem, mert nincs rá időd, meg a cipőt ki kell tisztítani és nem szabad elkésni...

SZ.: Meg nem is lehet...

V.: Meg nincs is rá szükség, meg nem működik, persze, persze. Van a... van a... ugye a buddhistáknál csinálják egyesek, hogy évekre befalazzák magukat egy barlangba, és kis ablakon keresztül adják be nekik a rizst, és egy falat néznek, mondjuk tíz évig. De ott is azt hiszem, lépésről-lépésre kerülnek elő ezek a problémák. Ugye, hát úgy tűnik, hogy az egy teljesen információszegény környezet, de azt hiszem ott sem lehet egyszerűen elintézni, hiszen akkor gondolom az első év végén kijönne, hogy ő már kész van, hogy ő már tudja. De tényleg, most a tréfán kívül, mondjuk egy év, 360 nap, nem tudom hány munkaóra míg azt a falat nézi - hiszek benne, hogy éppen olyan okos ember, mint én, hiszek benne, hogy erre a célfeladatra elszánta magát, az őszinteségében, a jó szándékában, a szorgalmában is hiszek, a kapacitásában is. És bizonyára a maga elé kitűzött feladatnak egy töredékét oldotta meg. Pedig nem, ugye nem jár egyes buszon.
Jó, köszönöm szépen, és akkor ezt most be is zártuk. Köszönöm a lehetőséget, te megköszönöd, mi megköszönjük - most hülyéskedni nem kell - és viszontlátásra.