E L Ő S Z Ó

Furcsa érzés bevezetőt írni a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításának katalógusához, de ez nem abból fakad, hogy az ösztöndíj történetében ez lesz az első ilyen kiadvány. Harmadik éve rendezem a tárlatot, s ez számomra nem volt soha más, mint egy fiatal képzőművészetünk helyzetéről szóló, meglehetősen átfogó képet adó bemutató. (Tulajdonképpen az a furcsa, hogy a dokumentálása eddig nem volt szokásban.)

Az ügy háttere ennél azonban sokkal több rétegű. A "Derkovits Gyula ösztöndíj" több mint harminc éves, 1955-től adják ki, és három év időtartamra szól. Szinte példátlan formája ez a képzőművészet (és képzőművészek) állami támogatásának, a kedvezményezettek száma 1966-tól már évente tíz (tehát egy évben a többi évfolyammal összesen harminc főnek jár ez a ma havi 7000 Ft összegű támogatás). Célja az, hogy segítse a pályakezdő, de már önálló tevékenységet folytató művészek további fejlődését. Nyilvánvaló, hogy ennek egyik legfontosabb feltétele egyfajta anyagi biztonság megteremtése, de a célt segítette a tanulmányutak finanszírozása, a konzultációs rendszer is, amely ma már nem létezik (lásd később a szemelvényben). A konzultációs rendszer mai liberálisabb változata az éves munkabeszámoló (ez a mostani kiállítás is ilyen). Az ösztöndíjat odaítélő bizottság ekkor értékeli az éves tevékenységet, amelyet elsősorban a kiállított művek reprezentálnak, de meghallgatják az eltelt időszak kiállításain való részvételről, az esetleges díjakról, kommunális megbízásokról, vásárlásokról szóló írásbeli beszámolót is. A tárlatnak mégis elsősorban nyilvános jellege a domináns. A nagyközönség is csak ezen keresztül nyerhet bepillantást azokba a folyamatokba, amelyek a magyar művészet tendenciáinak irányát jelölik. Megítélésem szerint a mostani három évfolyam tagjaiban pregnáns képviselőit találhatjuk a mára jellemző törekvéseknek; a bemutató összhatása mindéképpen fajsúlyos kell legyen.

A mostani helyzet hátterében a művészetpolitika tudatosan érvényesített utilitárius szempontjai játszanak főszerepet. A jó művészetet kell támogatni, hogy az még jobban fejlődhessen. Persze ez az elv sem érvényesülhet tisztán; számba jöhetnek még más, szubjektív szempontok is - igaz, a minőség kategóriáját is nehéz objektíven meghatározni. Igazat kell adni Klimó Károlynak is abban, hogy az ösztöndíj még senkiből sem csinált jó művészt és nem is tudta megakadályozni sokak ígéretesen induló pályájának ellaposodását. Mégis, egyetlen művészetpolitika sem járhat el okosabban - ha már megtalálni vélte letéteményeseit -, minthogy maximálisan tolerálja azok művészi tevékenységét. Azt hiszem, a mostani tárlat sem tanúskodik ennek ellenkezőjéről.

És még valami. Ha megnézzük ennek a katalógusnak csak a fő vonalakban összeállított életrajzait, még az erősen szelektált adatokból is kitűnik, hogy az ösztöndíjasok nem kis hányada nagyon aktívan részt vesz legfontosabb országos és külföldi kiállításainkon. Úgy is mondhatnánk: kihagyhatatlanok belőle. Megkockáztatom: ma az ösztöndíj határozottan rangot jelent. Viselőjére figyelnek és számítanak a kiállítások szervezésénél, a vásárlásoknál. Jelentősége a jövőben csak nőhet.

Ennek a katalógusnak nincs különösebb apropója. Nem kíván hiányt pótolni, keretei nem is tennék erre alkalmassá. A Derkovits-ösztöndíj történetéről bizonyára érdemes lenne egyszer majd alaposabb tanulmányt készíteni, erre azonban most nem volt mód. Mivel azonban a szerkesztés során számba jöttek az előzmények is, megkérdeztem néhány volt ösztöndíjast (azóta művészeti életünk prominens képviselői) saját tapasztalataikról, véleményükről. Következzen alább ezekből néhány, nem minden tanulság nélkül való szemelvény.

Feuer Gábor

 

Volt ösztöndíjasok mondják:

P a t a y  L á s z l ó  (1957)
"Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy szinte közvetlenül a diploma után részese lehettem. A 3 éves sine cura legalább 3 tucat képet eredményezett, melyek közül néhányat még ma is életművem lényeges részeként tartok nyilván. Ez az ösztöndíj tette lehetővé első párizsi tanulmányutamat is. amely meghatározó volt pályámra... Az ösztöndíjat odaítélő bizottságnak nagy a felelőssége a lehetőségek leszűkülése miatt egyre nagyobb.

K l i m ó  K á r o l y  (1965)
"A díjakat szubjektív, "valami" iránt elfogult emberek adják, így is lesz ez egészen addig, amíg az ISTEN vagy kulturális helyettese meg nem gondolja magát. Sajnos a világegyetem működésének üzemzavarai (csillaghullás stb.) miatt az égi hatalmak olyan elfoglaltak, hogy a művészeti díjak odaítélése ezután is gyarló emberek feladata marad. És ez talán nem is baj, mert a díjak "isteni odaítélése" ugyan teljesen igazságos, méltóságteljes, ám (egy idő után bizonyára) nagyon unalmas lenne.
A Derkovits ösztöndíjat mint koncessziót a Bernáth-tanítványok rendre elnyerték - így kaptam én is 1965-ben. Kivételt képeztek olyan élvonalbeli fiatal művészek, mint Lakner László vagy Major János és lehetne még további neveket is említeni. Ami magát az ösztöndíjat illeti, az természetesen jó dolog, mert támogatást és pénzt kapni, viszonylag gondtalanul dolgozni: mindenkinek jóleső érzés. Egy váratlan díj esetleg lélektani mélypontról hoz fel valakit. Viszont - és ez a fent írtakhoz viszonyítva akár ellentmondásnak is felfogható, vagy "hálátlanságnak" hangozhat egy volt ösztöndíjpusztítótól, mégis leírom - az ösztöndíj még senkiből sem csinált művészt. Ezt igazolja azoknak a száma, akik az ösztöndíj ellenére ellaposodtak, elvesztették ambícióikat és gyakorlatilag megszűntek művészek lenni. Mások viszont, akik többszöri próbálkozás után sem jutottak Derkovits ösztöndíjhoz, bebizonyították, hogy e támogatás nélkül is meg tudják csinálni a maguk művészetét."

K á d á r  J á n o s  M i k l ó s  (1968)
"1966 és 1968 között, az akkoriban még létező (nem hiszem, hogy még volna ilyen) "kis Derkót" kaptam meg, 12+12 hónapra, havonként 1000 Ft-ot 1968-ban nyertem el a Derkovits ösztöndíjat, miután arra - az addigiaktól eltérően - táblaképekkel pályáztam. Akkoriban még volt konzultációs rendszer, de a korábban szereplő "üzemi munka", illetve a külföldi utazás már nem tartozott a programba. Érvényben volt azonban az, hogy az ösztöndíj mellett semmilyen más kereső tevékenységet (már ami a művészi tevékenységből eredhet) végezni nem szabad, sőt tanítani sem. (...) A rendszeresen jövő 3000 Ft már akkor sem számított nagy pénznek, de úgy ahogy ki lehetett jönni belőle szerény körülmények között. Ez volt az az idő, amikor a leginkább szisztematikus módon készültem egy-egy munkám megvalósítására, mert az egyes "beszámoló kiállításokig" nem tartoztam senkinek sem megmutatni a képeimet. (...) Voltaképpen hermetikusan elzárattunk a való élettől, csak pályatársainkkal voltunk kapcsolatban. (...) Mégis ... nagyon jó munkára volt lehetőségünk. Úgy éreztem és úgy gondolom ma is, az ösztöndíj ideje alatt befejeződött első érési szakaszom az alkotói pályán, és magamat emiatt tartom 1970 óta, az ösztöndíj második évétől kezdve "profinak". Akkor éreztem meg, hogy nem azt kell festenem és úgy, ahogyan vélhetően elvárják, hanem azt várják el tőlem, amire képes vagyok."

S z a b a d o s  Á r p á d   (1970)
"Először láttam bizonyítékát annak, hogy a társadalom nem tart naplopónak, ha csak rajzolgatok. (...) Bizonyítékát láttam, hogy a tanári munkám - amit megszállottként csináltam - nem zár ki a művészeti életből. (...) 3 év elegendő volt arra, hogy a pályakezdés kishitűségén, tájékozódási és más gyermekbetegségein átessem. (...) Az ösztöndíj még valamiben segített.... hogy munkámban soha ne törődjek annak értékesíthetőségével. Remélem, ez az érzés végérvényesen rögzült: nem pénzért dolgozom, úgy is mondhatnám: szabad vagyok!"

V á l i  D e z s ő  (1977)
"Nem vagyok lázadó alkat. (A hiba nemcsak másokban van.) Nem hiszem, hogy az irányítók csacsibbak az általuk vezetetteknél, általában. Belsőépítész diplomával, de már 8 éve csak a festésnek élve nékem igenis fontos volt, hogy az apparátus munkásságomat 1977-ben Derkovits-díjjal minősítette. Szeretem, ha megdicsérnek. Evvel egyébként megkezdődött életem máig (?) tartó korszaka, boldog korszaka, amikor is képeim eltartanak, engem és családomat - ha szerényen is."

 

Katalógus.
Derkovits-ösztöndíjasok kiállítása 1988/2.