Váli Dezső

Váli Dezsővel legutóbb 1986-ban találkoztam Mátraalmáson. Akkor a Zsidótemetők című, már egyre nagyobb hírnek örvendő, nagyszerű képsorozatán dolgozott. Az anyagot, mint Kelet-Közép-Európa társadalom- és művelődéstörténetének a hatmillió európai - s benne hatszázezer magyar - zsidó áldozatot követelő Holocaust után is fájdalmasan elhanyagolt, bár az európai kultúrának szerves részét jelentő témáját a többi között hatalmas művészettörténeti és folklorisztikus értékeivel ő fedezte föl, s emelte a század kortárs magyar művészetébe.

- Mi történt azóta?

- A sorozatot 1987 nyarán fejeztem be - mondja Váli Dezső. - Három és fél évig csináltam, körülbelül, hetven táblakép maradt belőle. Közben sokat el is pusztítottam. Ekkor vákuumba kerültem, mert új programom nem volt.

- Hogyan lett?

- Úgy szoktam tovább lépni, hogy ilyenkor kiürítek mindent, megszokott játékterületeimről lemondok, kedvteléseimet abbahagyom. Most is így történt. Műtermemet kiürítettem, tárgyaim, könyveim jó részétől megszabadultam, szinte halálos vákuumot teremtettem magam körül... De hát a fizikai és a szellemi vákuum természete az, hogy megköveteli a megszüntetését. Ez negatív energia. Aztán a lecsupaszított műtermemet elkezdtem fényképezni, s hirtelen ötlettel ezt a fotótémát megfestettem. Ebből egy furcsa, romantikus kép született, idegen a gondolkodásomtól, és a formavilágomtól. Egyéb ötletem nem lévén, ezt a témát kezdtem festeni. Pár hónap után a téma építeni, formálni kezdte magát, ága-bogai nőttek, kezdett visszahatni az életemre, gondolataimra.

- Megszületett az új sorozat?

- Igen, a Műterem-sorozat: 1987 őszétől készül, most is ezen dolgozom. Kezdetben 120x120 centiméteres négyzetes olajképeket csináltam, aztán 60x60-as méretekben dolgoztam. Másfél év alatt körülbelül negyven táblaképem van. Őszre meghívtak a kecskeméti Cifrapalotába egy kiállításra, később várhatóan ezt Pesten bemutatom.

- Miről szólnak a Műterem-képek?

- Talán arról, hogy a bennem lévő ürességekkel, vélt hiányokkal, hogyan hadakozom. Természetesen tudni kell. hogy a művészetek - bár van bennük logika - nem a logikai, hanem az érzelmi tartományban születnek. Ha csak az értelmemen keresztül nézem az életemet, nincsenek benne ürességek és hiányok. Viszont azon művészek közé tartozom, akiknek nincsenek, képzetei, irányelvei. Vilt Tibor mondta, hogy egyik szobra - a következő szobor szerszáma. Nálam is egyik kép ötletéből jön a következő kép gondolata. Frank János találta ki, hogy tudatos az életem, ám a tudatom nem képes irányítani a kezemet. Hála Istennek.

- Életünk a szó szoros értelmében agyonpolitizált. Hovatovább az a benyomás alakul ki az emberben, hogy a nyolcvanas évek végének Magyarországában nincs is más, csak politika. Minden bizonnyal optikai csalódásról van szó, hiszen az emberek most is születnek, meghalnak, örülnek és szenvednek, munkájukat végzik, élik az életet, miközben talán akadnak, akik az élet értelmét is kutatják, mégis úgy gondolom, hogy a politizálási hajlam ilyen mértékű eluralkodása mindennapjainkon óriási csapda. Hogyan lehet ezt elkerülni?

- Van egy példázatom az egri várról, ami ellenállt a török ostromnak. Az egri nők - és most nem azokról van szó, akik forró szurokkal öntözték a törököket - végezték a napi dolgukat. Szerepük az volt, hogy reggel föltették a tűzhelyre a bablevest, délre kész legyen. Lehet, hogy a férjük, a fiuk a délelőtti csatában elesett. De ha nem, akkor délben megvolt a bableves. Ahhoz, hogy a csata menjen, a levest délben és este valakinek meg kellett főzni, és melegíteni. Ez független a napi győzelem-, vagy vereség- rátától. Ezzel én nem becsülöm le a napi harcosokat, mert nélkülük bejönnének a törökök. De azt mondom, a levest is meg kell főzni. Ez - korszerű szóval - munkamegosztás.

Tóth Elemér