dátum: 91.01.      fájl: c 2082-13.htm        C. 2082/13-18

Múl és Jövő - zsidó kultúrális folyóirat 1991/1

Frank János /

IGEN, CSEND VAN - Váli Dezső festészete

(Nonfiguratív, 1969-84) Az ötvenes években, a Rákosi-diktatúra idején - meg több évtizeden át, sokáig - tilos volt nálunk az absztrakt festészet, külföldre utazni sem lehetett akkor, nyugati könyv nem jöhetett be; tájékozottságunk híján kimaradt egy művészeti világáramlat Magyarországon. Váli Dezső gondolt egyet és pótolta ezt a hiányzó láncszemet. Igaz, húsz év késéssel, hiszen a szocreál virágzása idején nyolcéves volt csak. Őse mintha az amerikai Mark Rothko (Dvinszk 1903 - New York 1970) volna, ő magyarra fordította hagyatékát. Egyszemélyes iskolát teremtett korunk magyar művészettörténetében. Váli intellektuális művészalkat, de festményeiben ennek nyoma sincs. Nonfiguratív periódusát műcsarnoki kiállítása (1981) foglalta össze. Élesen ketté válik ez az olajfestmény-anyag: egy sötétebb tónusú, markánsabb igényekkel festett drámai ciklusra, meg egy világosabb, mindenképpen szubtilisabb festménycsoportra. A drámaiakról kevesebb a mondanivalóm, a líraiakról annál több. Ezt a művészetet nehéz volna szavakkal megközelíteni, hiszen megfoghatatlan. Nem lehet róla konkrétan beszélni, illetve csakis a legkonkrétabban. Nemcsak a művek elemzését, hanem még a leírásukat is helyénvalónak tartom, bármily kevés bennük a tárgyszerű kapaszkodó.

Tört sárgák, okkerek, szürke, némi fáradt zöld dominál a Rend, munka közben (1973-80) tábláján, a foltoknak itt élesebbek a határai, mint Válinál máskor, minden keményebb, az ő stílusán belül racionálisabb. Asszociatív utalást is felfedezhetünk: még a festőállvány formáját is kiolvashatjuk a képből. A Séta veled (1972) határolt, kevéssé mozgalmas színmezői visszafogottabbak, benne üdítő a piros folt, mely ebben a temperált környezetben is megtartja intenzitását, sőt fölélénkül. A logikai egyensúly magától értetődőnek látszik, pedig nem olyan természetes, hogy valami - ez Váli főerénye - hibátlan legyen. A képet vastag, díszes, divatjamúlt-divatos aranyozott keretbe helyezte szerzője. A Rothko-vonalat követi a Reggel, vagyis inkább hajnal (1974-79) akkordjával, a képfelületet három színmezőre osztja, mindössze néhány ceruzavonás élénkíti az olajfestést, ezt a színszegénységében is gazdag művet. Négy különböző farostlemezre van festve az Avignoni szerelmesek (1977), egyenlőtlen darabokra, a köztük lévő fugák hangsúlyozottak, jól látszanak. Színekben - többféle rózsaszín és szürke mezők - nem nyújt szenzációt a festő, nem is akar. Viszont valamennyi lemezdarabon más és más az ecsetkezelés. Az is lehet, hogy szétfűrészelt festményeiből csinált ön-kollázst.

Jól bírja a rálátást A Képtár kapuja (1972) című óriási (548x314cm) pannó. Váli bebizonyította: festészete nem kötődik a táblakép szokásos méreteihez, monumentálisan ugyanúgy képes magát kifejezni, ugyanazt mondja, mint máskor; a más dimenzió, a nagyobb hangerő sem készteti rá, hogy kibújjék a saját bőréből. Ezen a művén egyesül festészetének drámai és lírai vonala. Absztrakciójában most erősebb az asszociatív - például a kapu - motívum - de ezt csak akkor látjuk, ha alaposan belemélyedünk a szemlélődésbe. Mély kék uralkodik, a többi rész már csak járulékos; a rusztikusan föltett sziklás-faktúrájú részek, vagy a boltozatos kapu íves záródású, sárga síklapja. A foltok színjátékának cselekményét a festő biztos érzékkel a kép alsó harmadába helyezte, hiszen a földig érő kompozíciónak ez a része állt közvetlen előttünk, a nézők előtt. 

Az eddig felsorolt műveket Váli szakmai műszóval „üres" képeknek nevezi. A legüresebb üres kép az Igen, csend van (1974-81) című. Az álló téglalap formán háromféle, matt festésű szürke. Közülük is csak a középső sötétszürke rész nagyobb területű, felül keskeny sávon világos-, alul hideg szürke. Az alsó tartományt felül homorú ív zárja. S a szürkék akkordjának mezőit két bágyadt, vékony piros csík íve választja el némiképpen. Ennél hosszabb leírást nem tudok adni, hiszen ezen a festményen majdhogynem semmi sincs. Illetve ez a trouvaille benne, amilyen tökéletes arányérzékkel, színérzékkel és empátiával rakta föl szerzője az említett három képelemet.

(Régi zsidó temetők, 1984-1987) Művészpályán alighanem párját ritkítja ez a megfordított sorrend: a sikeres nonfiguratív Váli egyszeriben ábrázoló lett - szentigaz, a posztmodern már a levegőben volt -, falusi zsidó temetőket kezdett festeni. Erről így beszél: „Szociográfiai szándékú fotókat készítettem magyar falvakról S. Nagy Katalin megbízásából, mellesleg felvettem a falvak zsidó temetőit is; ötven temetőről 2500 fényképem van. Hívő katolikus vagyok, minden másnap járok a reggel hat órás misére a budai ferencesek templomába. A zsidó temetőket ábrázoló fotóim mögött hihetetlen nagy élményanyag állt: nekem ez egzotikus terület, misztikus; a szakralitása is. A temetők csodálatos térélményeit mikroenteriőröknek tartom. A kövek plasztikája is gyönyörű, olykor. És a csend, a halál, és vonzódásom a zsidó kultúrához. Elég hamar kiderült, hogy ez a téma egy olyan klisé számomra, amivel nagyon sokféle dolgot »ki lehet fejezni«. (Soha, semmit sem akarok kifejezni - de hát mégis így van.)"  

A rothkós Váli tehát, szaknyelven mondva, tájképeket kezdett festeni. Képtábláin mindent a síkban tart, korántsem következetesen, ez nem malevicsi szuprematizmus, kassáki képarchitektúra sem. A képtárgy-együttes igen egyszerű: obligát félkörös, kosáríves vagy csúcsos, felső záródású sírkövek összerendezése. Kivétel a szerencsi Régi zsidó temető - Piros-fekete (1984), mely vállban, nyakban, kerek emberfejben végződik a falusi kőfaragómester leleményéből. Semmi több ezeken a képeken, csak a sírkert kőemlékei, azaz lapos hasábok rendszere. A Váli-féle színpad néma protagonistái, mivel ez a rendező csökkenti a szereplőgárdát, redukál, szuverén kivágásokat nyes. Epigráfiai rész csak a Dávid-csillag, a mógendóved, feketével festve, a közepén esetleg pont, s a közép­tengelybe „szedve" a felirat maga, nyugodj békében, ritkábban a menóra, esetleg annak szögletesre szkematizált jelzése. A vertikális síkra rendezett, kiszámított aszimmetriával sorolt sírkövek jobbra-balra dőlnek, harmadik kiterjedést nem enged meg magának ez a fajta szerkesztés. A képfelület foltjai mozgalmasak, határuk elmosódott, mégsincsenek az amorfig oldva. Szürke, visszafogott - rózsaszínbe hajló - halványszürke a Régi zsidó temető - A nyugalom órája (1985), vagy ellenkezőleg sötét, barnás, szonorikus, mélyzengésű színhangulat uralkodik: Régi zsidó temető - Sötét kő (1984), némelykor a horizontnál elválik az ég - sohasem kék - foltja, úgy, mint Váli nonfiguratív korszakában. Gondosan megmunkált színmezők; minden halk, lírai. És minden erőteljes, mégiscsak.

A fenti elemzésemnek - örömömre - ellentmond a festő néhány, atipikus temetőképe. Váli itt perspektivikus és kolorista lett. A Régi zsidó temető - Narancs és fekete (1984) sírköveit nemcsak szemből, hanem oldalról is mutatja, tulajdonságuk az előtér-középtér-háttér hármas szabálya. Nemcsak térbeliségében más ez a pár festmény, hanem - mint a címe is mutatja - színeiben is. Intenzív színekben: oranzs, vörös, brillantróz, igen-igen élénk kék, sőt még a fekete is belépett ezekbe a kompozíciókba. A levegő, az atmoszféra kimaradt, ez nem plein air, a Váli-szfumátó helyett pedig Hard Edge van. Kézjegyét azonban ezeken a képeken sem tagadhatná le a festő, egyénisége itt is kiütközik, nem történt pálfordulás. Gyökeres változásról már csak azért sem beszélhetünk, mert ő néhány - telibe talált - próbálkozás után ismét visszatért temetőképein a síkba, tőmondatos, szűkszavú ökonómiához; vagyis saját magához.

Különös értéke ennek a szériának, hogy nyoma sincs benne a zsidótemető ábrázolások közhelyeinek. Semmi nyoma sírkertek fotókról ismert összképének, sőt, még azoktól a fényképektől is távol állnak a festmények, melyeket Váli saját maga csinált. A valóság, illetve a fényképanyag alapján dolgozott, ámde az appercepciót és a munkafolyamatot a festményben, azaz a végeredményben szublimálta. Ettől olyan jók ezek a táblák.

(Műterem, 1987 óta mindmáig - remélem ezután is) Amikor, jó tíz esztendeje Válinál jártam, műterme úgy nézett ki, mint egy szerzetesi cella, vagy börtönzárka, illetve hodálynyi mérete folytán, akár egy lágerbarakk enteriőrje, melyben csak - a képeket tároló galéria alatt - egyetlen, négy szál deszkával határolt priccs volt a földön. Ezt választotta ugyanis - sokáig nem tudtam róla, - képtárgyának. Valamennyinek egy a címe: Műterem, egyetlen téma monoton ismétlése. A monotóniát még a képek kizárólag egyforma, kvadratikus, méterszer méteres alakja is hangsúlyozza. Ezeken a szobabelsőkön hagyományos maradt a technika is: az olajfestés. Valamennyin mintegy a műterem­színpad három oldalát látjuk, a fenékfal, a hatalmas ablak. Ellenfény van itt mindig, hol teljes, hol meg gyengébb. Ennek a színpadnak szereplőgárdája - még redukáltabb, mint a temetőképeken volt -, mindössze a festőállvány, a dikó, az asztal. És egyszer egy fal felé fordított kép, a hátán Váli precíz, házi leltári számával: A/88/4. A távlati ábrázolás szabályos, kivéve, amikor szabálytalan; a festés lazúros, atmoszferikus, bár a levegő sűrűbb, vastagabb, mint a valóságban. Szfumátót érzek, mint a temetőképekben. Jobban mondva ködöt. A sok izmus után Váli visszanyúlt az elfelejtett impresszionizmushoz - bár nem a szabadban fest, mégis döntő nála a fény -, persze van ezekben a festményekben expresszív, sőt konceptuális elem is. Gyönyörűen dolgozik, érzékenyen, szívet melengetőn. Bár ő maga inkább sokkolni szeretett volna a verizmusával, kietlenségével. Néha éppen a szenvtelenség, az impassibilité mond sokat.

Monet a Roueni székesegyház című sorozatának negyven képét egy ablakból nézve festette minden napszakban; Váli is szobájának bejárati ajtajából nézte makacsul ismételgetett nagytotáljait, csak néha vitte közelebb a kamerát, akarom mondani a stafeláját. Az én leltáram az egész Műterem ciklusról: ködös reggel, szürke, mintegy salétromos fal, barna harmónia - besüt a nap, az ablak vasrács­mustrája vetül a padlóra -, felülnézetből a néhány bútordarab, üdítően hamis perspektívában, egy szem képen - azzal az inventár-számmal, melyet említettem már -, sötétedéskor, ha jól látom, mintha a feketéig is elment volna a művész; sötétzöld kompozíció, utána pedig egy olyan remek, világoszöld műterem, amit - előre-hátra az időben - minden festőnek kívánok, aztán kék, meg az alumínium-ezüsthöz hasonló, váratlanul piros folt ugrik be - csak egy asztal, műterem a Mártírok útján, műterem Avignonban.

A műterem-ciklus visszautal nonfiguratív korszakának egyik már említett, képe címére: Igen, csend van. Ez a cím-szövegezés akár Váli névjegye lehetne. (A temető-képek mellett nemkülönben.) Műtermeiben pedig, régi-új gazdasági műszóval, apportként hozta absztrakt képeinek színeit, színkezelését, színvilágát, színhangulatait. És magával hozta már nemcsak átvitt értelemben, hanem közvetlenül is az üres képek programját.

(Action gratuite) Nem csekély feltűnést keltett a szakmában, amikor Váli 1986 óta szétajándékozta teljes oeuvre-jét; most, hogy újra meglátogattam, képet jóformán nem is találtam műtermében. „Minek tartogassam a képeimet? Mi az ördögöt csinálhatnék egyebet velük? Különben mindent eladtam - mint más rendes festő -, amit megvettek. Csak külföldre nem engedek ki egyetlenegyet sem, pedig két korrekt, nyugati galériás is kecsegtető ajánlatot tett. Hogy aztán müncheni fogorvosoknak jussanak a festményeim? Magyar értelmiségieknek ajándékoztam, akiknek amúgy sincs pénzük képre, és elsősorban múzeumoknak." - mondja erről.

Mi, művészettörténészek még Oroszlán Zoltán professzor muzeológia óráin tanultuk, hogy nemcsak a vásárlásnál, hanem az ajándék elfogadásakor is mérlegelni kell. Tudom, Váli képeit szívesen fogadták a magyar közgyűjtemények. A festőnek megmaradt a példás dokumentációja. Felírta a képek adatait, a dátumokat, leltári számmal, betűjelzettel látta el valamennyit, fekete fotókat csinált róluk és színes diapozitívokat, akár vetítést is rendezhet belőlük. Voltaképpen a közművelő André Malraux eszméjét, a Musée imaginaire-t valósította meg.

Az ff. reprók, sorra:

Régi zsidó temető - narancs és fekete - A/84/17
Avignoni szerelmesek - A/71/12
Séta veled - A/72/22
Reggel, vagyis inkább hajnal - A/74/23
Igen, szerelem - A/82/21
Régi zsidó temető - vázlat a gyászhoz - A/84/45
Régi zsidó temető - sötét kő - A/84/49
Egyszerű műterem - A/88/16
Régi zsidó temető ( a nyugalom órája) - A/85/12 ...ff. melléklet, ha ugyan ide tartozik.