dátum: 1991.8.24.     fájl: c-fajlok/c2174a.htm     C. 2147/A

P. Szűcs Julianna

A KERESZT ÉS ÁRNYÉKA

Eltűnt a hiányérzetem. Az elmúlt két évben a magyar képzőművészet nem azt a arcát mutatta, mint amit évtizedes gyakorlat alapján megismertem, és amelyet könyvekből, katalógusokból megtanultam. A Műcsarnokban és a Budapest Kiállítóteremben, a biennálékon és a kisgalériákban lassanként egy "túl jó" látvány kezdett kibontakozni. Ez a látvány mintha ezer szállal kapcsolódna az egyetemes szellemhez és a szabadság jelenéhez, a nemzet régi sóhajához és a világ új óhajához. Közben persze - két posztmodern, négy multimédiális és nyolc így-úgy avantgárd kiállítás között - azért eszembe jutottak ők is. Ők is, akik ott voltak minden milliós táblakép-vásárláson. Akik felszólaltak a képzőművészeti kommunista aktívákon a formalizmus terjedése miatt. Akik a kritikusokat feljelentették a pártközponti osztályvezetőknél, mert azok nem tanúsítottak kellő éberséget. Akik képcsarnoki sztárok lettek az egymást zsűrizgető gyakorlat eredményeképpen. Akik "szövetségi" meg "stúdiós" mellőzöttekké váltak a minőségelvet akárhogy is, de tiszteletben tartó szakmai testületek becsületére. Akik az annyit kárhoztatott "kétfrontos harc" balszárnyáról verbuválták magukhoz a művészettörténeti asszisztenciát. És akiknek nevét finom ízlésű kollegáim, a "túl jó" látvány megszervezésében tevékenykedők, valószínűleg az életükben még nem írták le.

Hát most itt vannak végre. A derékhad újra együtt - megkeresztelve. A rendszerváltástól a Vigadó Galériában megrendezett modern egyházművészeti kiállításig eltelt időt ez a derékhad valószínűleg egy ókeresztény bazilika jámborodó pogányságának fenntartott nartexében töltötte, és nyilván addig imádkozott, ameddig a templomból áradó megbocsátás telejes összhangba került a megtérni vágyók amnéziájával.

A történelem ismer tömeges megtéréseket. Ezek vagy úgy szoktak bekövetkezni, hogy egy elkorhadt ideológia ellenében belső szükséglettől vezérelve sokan hallgatnak a lelkiismeretük igaz szavára, vagy külső kényszerhez igazodva - hiába, élni kell - megadják az istennek, ami az istené, a császárnak, ami a császáré. Két szcenárió van tehát. Hogy az olvasó eldönthesse, melyikről van szó, a dolgokat - bár tapintatlan - néven fogom nevezni.

Vajon mekkora utat kell a szívnek megtenni, ha valaki korábban a proletariátust jelképező vörös öklöt mozaikozza egy pártbizottság dísztermébe, ide pedig a Fekete Madonna másolatával fohászkodik új mecénás után (Somogyi János)? Vajon melyik kéz volt az igazi, amelyik a Tanácsköztársaság jubileumi tárlatára egykoron megalkotta a Köztulajdonba vett műkincsek kiállítása dicsőséges történelmi zsánert, vagy az, amely idénre elkészült A Magyar Szent Korona felajánlása a Boldogságos Szűznek című mozaiktervvel (Moldován István)? Vajon kit tarthatott inkább korunk hősének a festő: egykor a Társadalmi munkát végző Lágymányosiakat, vagy most a mártírumában topográfiailag "közel eső" Szent Gellértet (Luzsica Lajos)? Válasz? No komment! Fogadjuk el inkább, hogy Szabó Zoltán hajdan Pártszervezésről festett képet, most a Madonnáról, hogy Kiss Sándor egykor Partizántemetést mintázott, idén Jó pásztort, hogy Ruzicskay György a múltban az Épülő Komlót örökítette meg, e nyáron Szent István életét, hogy Fóth Ernő régen nonfiguratív képe alá azt írta, hogy Ekék, ma pedig, hogy Tékozló fiú.

A felsorolásnak csak az elején vagyok, de abbahagyom, mert a tömeges kikeresztelkedés tényének leírása és a korábban elkövetett "botlások" felemlegetése lazán belefér abba a vitába, ami éppen a Népszabadság hasábjain bontakozik ki Kollaboránsok címszó alatt.

A lényeg ugyanis nem az infravöröstől az ultraibolyáig ívelő út gátlástalan megtétele, hanem az, hogy sem most, sem a múltban ezeknek a teljesítményeknek, minden igyekezet, minden izzadságcsöpp ellenére - vagy talán éppen azért - nincs értéke. Hamisak voltak akkor, és hamisak most. Hazudtak akkor és hazudnak most. Nem témájuk miatt, hanem a művek minősége miatt. Az akkori és a mostani hangsúlyos témaválasztás csak fügefalevél: arra jó, hogy elfedje azt a szakmai bizonytalanságot, ízlésbeli lapszust, egzisztenciaféltő gyávaságot, műveletlenségből fakadó szellemi restséget, amely gondosan megcélzott mecénás nélkül hamarabb derülne ki, és hamarabb is sikkantaná el magát a kisinas: "a művész úr meztelen".

Sajnálom, hogy e szomorú tárlat a középgenerációból is bőségesen szedett áldozatokat. Tehát azok közül, akik még sem Lenin-szobrot, sem pártház-pannót nem csinálhattak, legfeljebb KISZ-titkárságig, egy szépen beinduló karrier első lépcsőfokáig jutottak el. A felszínen. De valóságos életművüknek már első évében - és még a rendszerváltás előtt - eljutottak az "ígéretes tehetség" dobozból a "kiürült, félresiklott" kategóriába. Kádár János Miklósnak és Lóránt Zsuzsának, Fabók Gyulának és Nagy Sándor Zoltánnak tehát e helyről üzenem: a kereszt csak a megtévedt lelket válthatja meg. Megtévedt művészeten hitbéli dolgok nem segítenek.

E kiállításról ne essék több szó. Illetve a kivételeknek járó rövidke lista azért még se essék tilalom alá. Gyanítható ugyanis, ha Mazzag István ismeri e terepviszonyokat, nem hagyja kiállítani itt valódi transzcendens élményről tanúskodó absztrakt látomását, az Angyali üdvözletet. Ha Eisenmayer Tibor sejti a miliőt, akkor nem bocsátja közszemlére itt megrázó monotípiáját Veronika kendőjéről, minden idők első monotípiájáról. Váli Dezső pedig nyilván tudott valamit, mert a tárlat egyetlen remekművét, az újságpapírra mázolt keresztút szimbólumokat, ezt az igazi "arte cristiana poverát" az istennek sem engedte elvegyülni a többi tétel közé: a bejárattal szemben függ, tértől és időtől függetlenül.

Most pedig következzék a pozitív példa Esztergomból: A Vár rondellájában ugyanis kamaratárlat látható Adveneinti Salutem címmel. Ez a kiállítás mindössze húsz művészből válogatott..[...]