CSÜTÖRTÖK
Csongrád, művésztelep, a harmadik hét vége felé

Hát mi volt ez.
Kezdjük a napirenddel. Első hét bolydult, mert félbeteg, így vekker nélkül. Lassan állt be, 1/2 7 körül ébredtem, a szoba túl kicsi a jógához, így maradt a futás. Pár nap alatt elértem a normaszintet: 3 km. S recsegő nyakam, vállam miatt ésszerű volt 5 perc gimnasztikát bevezetni. A műterem előtti harmatos réten. Tusolás végén hideggel is (új). Imánál annyikra elmászkált a figyelmem, hogy a napi liturgikus imát vettem előre, második fele az órának volt a hálaadás (főleg). Dobozból hideg reggeli, de forró teával, kb. 3/4 9: a napi Nagy Menetelés, át a (20 méterre lévő) műterembe. Késő délig munka, kondérból meleg ebéd, alvás, még vissza a műterembe sötétedésig, TV Híradó, utána olvasás, vagy (színes) TV bambulás, 3/4 11.: mint otthon, oltás.

A hely. Apró kétágyas szobák, összesen 5, a régi épületben. Alul társalgócska, TV-vel. A műteremház 6 éve épült, túlformált, de használható. Behúzódtam az első nap az egyik műterem legsötétebb sarkába - hallgatóké az elsőség - de, végül, oly kevesen jöttek, s idegen is vagyok számukra, inkább egyedül hagytak, s a szomszéd műteremben dolgoznak. Néha egyszerre hárman is. Lassan tehát szétterültem a 6x6-os műteremben, üvegfal a teraszra, kilátás az ártéri erdőre, túl a réten, ami még hozzánk tartozik. Ez a szeptember különös egy dolog. Egyszer már átéltem: 22 éve, ott is a Tiszaparton, Mártélyon. Nyugágyat a teraszra, a nap süt, de nem hevít. Teljes a csönd, csak a nyárfák. Autó nem jár errefelé, a város messze van. A szél kedves, langyos. Óriási ég és messze táj. Én Pesten nem a ronda minisztérium miatt smirgliztem homályosra a műterem ablakomat, hiszen ezt megtettem vagy 13 évvel korábban a körtéri szobámban is, ami nekem a valahai legszebb kilátás volt - a forgalom, az ég a Gellértheggyel. Milyen ostoba kényszer volt! Vállalom. Talán ha valaha zöldre nyíló ablakom lenne még - (Nem akarok költözködni többet.) (Illetve a körtéri lakásba, a gyerekkori szobába, ha valahova menni kéne- akkor oda szívesen.)

Már háromnegyed oldalt írtam és még nem volt szó a munkáról. Én itt szeptember másodikával - Nagy Gabi meghívására - megkezdtem tanári működésemet. Fakultatív kurzus vezetésére hívtak meg, ez a hónap az ismerkedésre volt szánva, művésztelepen nincs hivatalos korrektúra, ellenőrzés. Ismerkedés. Miklós tiszta gondolatát követve: neked ott semmi mást nem kell csinálnod, mint bármely művésztelepen. Fogják látni hogyan (és mennyit) dolgozol. Az elég. Így hát becsomagoltam irdatlan (20!) lealapozott lemezt) (Nem volt elég.) Diák azonban sehol. A várt 16 helyett átlag kettő-három van itt. Talán a Főiskola szétzüllöttsége? Hallom, már év közben sem járnak be. (Az én hatvanas évek beli főiskolás éveim felöl nézve: elképesztő. Emlékszem, harmadévben, egy rendkívüli főiskolai kiállítás rendezés munka után egy délutánt Zsófiával átsétáltunk, műtörténet óra helyett. Egyszer.)

Az első heti munka rutinszerűen rettenetes lelki teher volt, megint szökésen tűnődtem. Aztán halkult a dolog. Tompa gépiesen kezdtem a képeket egymás után, elég hamar kiderült, van medre a dolognak, van ösvény. Két képnél kalandoztam el csak a túl üres és talán melodramatikus kompozíció felé, aztán vissza, állandóan vissza a sémához. Hacsak nem hagy el a lelkierőm, nem szégyellem. Morandival vigasztalom, bátorítom magam. Egy szék, s szobasarok, és egy asztal lapja, szinte azonos elrendezésben. Az első képek fura módon vörös- krapplakknak indultak, elég erőteljesen. Aztán volt egy nagyobb terű- polykróm, halk széria, talán a legszebbek, aztán persze rózsaszínek, lilák. Egyszer sikerült egy tökéletes színkapcsolat: rózsaszín- tompanarancs. Ami 1960 óta érdekel. Kissé lenézem ezt a (kis) méretet: 40x40, de elég jól elfészkelődtem benne. Úgy nézem, ezekből nem is lehet utána vágni - utólag komponálni fűrésszel, mint a nyári szériánál. A most legutóbb készült három 40x50-esnél sem. Azért viasza kéne menni a 60x60-ra előbb-utóbb.

Tegnap itt fölporszívóztam és a mosdóból is kidörgöltem a festékkoszt. Délután törülközővel minden legyet agyoncsaptam. És szúnyogot.

A gyerekek. Nagyon-nagyon az elején vannak a szellemi életnek és a szakmának is. Ledezsőbácsiztak. Hagyom, magázódom, vívódás után. (Féltem, hogy nem merem majd, annyira más a szokás.) A tanításról. Ez most az utolsó perc prognóziskészítésre, így vagy úgy pár hónap alatt most majd minden eldől. Tehát. Ezt az igen nagy szellemi és szakmai távolságot nagy erőfeszítés lesz (lenne) áthidalni, és nincs is különösebb kedvem erre a teherre. Hacsak nem közelednek ők is, hacsak nem érzem az elvárást. A kedvet, a befogadásra. De ha nekem kell őket munkára biztatnom...

Nem múlt el idő- és főleg energiaféltésem sem. Ez a kritikus pontja az egész tanításosdinak. Lesz-e többletenergiám a többletfeladathoz. Mert ha emiatt kevesebb kép készül...-készülne. Akkor nem. Festőnek fontosabb vagyok.

Ez a mai képem a 91/58 sorszámot kapta. Nem is tudom, volt-e ilyen magas szám valaha is. Még 4 pótlemezem van, Katáékat kértem meg, hoztak. Most nem látok köztük fölfűrészelendőt. De hát ez később is kiderülhet.

Étkezésben újdonság az eredeti citromból készített sok limonádé, nagyon jó. És PIACON ÁLTALAM VÁSÁROLT három kiló savanyú alma. Az ötlet Katáé, ő csomagolt az útra. Kiváló. Délelőttre, a műterembe is leviszik mindig kettőt. Délután is. Édességnek meg alkalmanként 2-3 nápolyi. Előrecsomagolt, a Közértből hozom, hetente kétszer, vásárláskor, kenyérrel, sajttal és kolbásszal. Új a saját szedésű csalántea is esténként, ha el nem felejtem.

Mikica néha fölsajgóan hiányzott. Második hét végén meglátogattak. Csak kapkodtam a fejem, gyorsan elharapott mondatok, túl sok, hirtelen az impulzus, nehezen alkalmazkodunk egymáshoz. Katával az első nap mindig rosszul sikerül, távollét után. Bár most nem. Talán majd - változunk ugyanis, érzékelhetően.

Megpróbálom leírni ezt a majdnem napi fullasztó örvényt, ami a maszturbálásban oldódik csak ki. Igen, napi gond. A hetvenes évek eleji naplómból kihúztam : Nagymaroson vezettem be, hogy a elbukás utáni reggel lemegyek misére, így kezdődött egy későbbi rendszer.

Mindenkinél így van ez, aki a szexuális vágyával valami okból magára marad?! Nem is annyira a hús, a test. Egyetemes, talán nem is földi- léptékű vágy egy teljes én-te kapcsolatra. Egy fantom-másikat, a nőt, feltétel nélkül kapni vágyom, oldottan. A másik oldalt nem éltem meg igazán soha, hogy valakit általam boldognak tudnék. Talán ezért ez nem is szerepel a vágyképek között. Igazi nőstényismeretségem sem volt soha, nyilván kerültem is, - ilyen ölelés-emlékem nincsen is. Fantáziaképeim megmaradtak félig kamaszosnak: félig öltözött iskolás lányok- Annyi fegyelmem mindig marad, hogy létező - ismerős arcokat ne engedjek be- Az rombolóbb: másnak feleségét bűnre ne kívánjad-

Mit lehet erről még mondani? Sose fogom érteni a nőket. Kerülöm és utálom őket, mert hát annyira kellenek, persze. Cinikus esztétikatanárom húsz éve mondta: minden ideológiád maszlag, te az idődet félted a nőktől. Ez is lehet.

Létezik harmonikus párkapcsolat? Lehet ez a dolog jó? Vagy (csak) én vagyok alkalmatlan, persze. Ide tartozik ez is: meleg szellő, nyugágyban s teraszon, békés délelőtt közepén, a fényben játszó nyárfák, felhők, minden, és én riadtan fölnyöszörgök: Uram, mi ez? Nem értem, nem értem az egészet! Most én tényleg itt vagyok? Mire ez az egész? Nem haragszom Istenre ezért az egészért (bocsánat) ezért az egész élethiányért, a botorkáló magányért, a ködben-bolyongás órákért, mert tehetségem lényege is valahol ebben van. De hát. Persze, másnak sem könnyebb, csak másként. Ez az élethiány-érzet, nem azonos, de párhuzamos talán a párhiány-érzettel. Éjjel, negyed tizenegy. A kertből labdapattogás, a harmadéves Esztert, akinek tűzpiros Mazda (kétmilliós, nyitott) sportkocsija van, - rávette a Kárpátaljáról idekeveredett barnabajszos hamvas fiúcska egy kis éjjeli focizásra. A lány - ami régen a grófkisasszony lehetett a Főiskolán -: "Amikor a Central Parkban jártam, gondoltam, lovaglok is egyet" "Hétvégére leszaladunk Olaszországba most. Csak ez a jugó- útvonal aggaszt. Nem, nem tudom hova megyünk. Hétfőre itt leszek." "A Grand Kanyonban öszvért béreltem."
Na menjünk lefeküdni. Talán még folytatom.

PÉNTEK
Másnap délután alvásidő után, kicipelve egy fehér széket a pázsit közepére, tőlem 20 méterre ugyanígy ül egy legény, fákat rajzol, gyengén.

Délelőtt megint föltettem két képet, végére halálosan elfáradva. Az első biztos jó. Ebéd előtt még kitelt egy óra hanyatt fekve a napfényben, nyugágyban. Hogy lefekvésig húzzam az időt, egy vödörrel a kertben körbejárva fölszedtem minden papírcsikket, és megtisztítandó a sokéves dzsuvától, szétszedtem a műtermi kézmosó szifonját.

Mi van itt még? Hát igen, a színes televízió. Nem is olyan egyszerű a dolog, hogy - nagyon jó rágógumi. Hanem furcsa állapot is. Megszoktam, hogy igen szűrve adagolom magamnak az ilyenféle sokkélményeket, mint a képvágással teljesen absztrahált dráma. Egyetlen este alatt: videó klipek, ahol azért mindig úgy fordul a dolog, hogy a lányok bugyija kilátszik, aztán - egy egészen más szférában, katartikus szinten ugyanez: kölnireklám, vagy mi, egy utcán váratlan virágcsokrot kapott lány földön inneni- és túli mosolya. Egy olyan arc, hogyha ez igaz lenne, a pillanaton túl, talán összecsomagolnám érte életem. Húsz perccel később Fellini mester majdnem megöli kis angyali prostituált hősnőjét, egyébként Oszkár díjjal nyomatékosítva a dolog. Aztán nyomorviskó az országút szélén, hitelesen száradó nyomorlepedők- nem lenne baj, de nemigen bírom én mindezt befogadni, földolgozni. Én már ennél sokkal egyszerűbb dolgokat sem értek.

Nemhiába tanultam hónapokig a hatvanas évek elején a doboz elöl műsor közepén fölállni. Nem szabad otthonra venni. Én sem, hát még a család-

Na most. Életemben először MESTER-nek szólítottak. Sniccert és vonalzót kértek, egyébként.

Innét-onnét hallom úgy, rá is kérdezek, mennyi és milyen korrekturát kapnak a fiúk évközben. Jellemző adat, hogy a közkedvelt Nagy Gábortól most megint ketten elmentek, ezek méghozzá a Gerzson osztályba! Hogy ők szorosabb korrekturára vágynak! Hát ebben van Gerzson erénye, minden szakmai szörnyűsége ellenére is. Elgondolkoztató. Egy másik meséli: Ha egy hónapban csak egyszer rám nyitott volna a tanár...!

Könyvek. Petri összes. Kiváló! Egyébkent ö is észrevette a filmvágó groteszk szerepét. Hogy ez az életből eléggé hiányzik. Én ezt annakidején úgy fogalmaztam, hogy az édes lány másnap reggel szájszagú, ez a filmből kimarad. Füst Milán azt mondja: és mi van utána? Uborkát esznek! Hogy Petri mocska hogyan tisztul a bűntudat által! Ellenpont a Fioretti. Csak nem nagyon olvasom, már tudom kívülről. És József. József a kenyéradó. Hát igen, működik, ma is.

Kihívás, hogy a gondnok nénitől kölcsönkértem valamit olvasni. Bűn és bűnhődés. Első 20 oldal eddig. Nem fog menni. A szöveg szövete nyers, és érdektelen. Én Thomashoz vagyok szokva. Azért még erőltetem egy ideig.

Föltámadt a szél. Emelgeti a mellettem-fübe-letett dosszié tetejét. Két fenyőfa között készül lemenni a nap. A ház oldalában két fiú kopácsol: vásznat feszítenek egy óriás fatáblára. Nagy kép lesz belőle. Nekik kellett az előbb a sniccer.

Tegnap egy levélkében a vendéglőst, aki az ebédünket hordja, udvariasan letóltam: a rizses hús csontszilánkokkal volt tele. Gabiék távollétében mégiscsak valamiféle vezető vagyok. Kissé ijedten egy magnót is lehalkíttattam.

Amit egyik reggeli futás alatt kitaláltam és megfogalmaztam: esetleges főiskolai-megnyitó szózatom: elmarad. Kata zsűrizte, bár tetszett neki, de átgondolva: ANTRÉ-nak jobb egy azonnal,- október eleji bemutatkozó kiállítás az előző hónapban festett anyagomból. Nagy Gabinak kéne megnyitni. Úgy tűnik innét szervezve is sikerül október elejére a szükséges kereteket Pesten megteremteni. (Kulcskérdés) Viszont ide leírom további esetleges prédikációim ötleteit, hátha kell majd egyszer:

* felnőtt ember = hálás, ami van
                          nem nyafog, ami nincs
*                        azonos, illetve átbillen nála, amennyit kap és amennyit ő ad
* a pápa, és Bush elnök is 3 km-t fut naponta
* ne ítélkezzünk
* a szenvedést, a kínlódást nem lehet megúszni
* életrend megtartó ereje

Van itt a jegyzetfüzetemben néhány sor egy délelőtt rémületéről: az üres lemez, a kész kép, majd a második, és a harmadik is. Nem másolom ide le. Mindennap ugyanaz. A délután megkezdett negyedik képnél "iszonyatos visszhangtalan ürességről " beszélek-

Van itt még egy észrevétel, hogy időnkénti díjazásom, esetleges kitüntetésem teljes félreértés. Egy képem két okból jó, illetve három: a tehetségem, a szorgalmam, és a csillagok állása. Mi közöm van mindehhez? Mi érdemem van ezekben? Ha, mondjuk, Mikicával csak egy hétig gyakoroltam volna az egyszer­egyet -

A Nap már a lombok között lemenőben, és jönnek a szúnyogok. A fiúk még kopácsolnak. Távolból most éppen harangszó. Kár, hogy a Tiszát ez az erdő eltakarja. Vár rám ez az este, nyugalmasnak ígérkezik, és ma eredményesen dolgoztam. Dénes Zsófia kultúrkotyogása Adyról, - ez a másik kölcsönkért könyv. Kislányos sznobizmusom beleszédül ebbe is. Ady. Igaz, mindig nagyon figyeltem a nagy alkotókra. Talán, hogy mit lehet lopni tőlük. Meg magamat hasonlítandó, persze. Az allűrök szintjén, legalábbis.

Csongrád/6
(ezt a számozást most Robitól tanultam, nagyon tetszik.)

Valami új és jó, ami most és itt valósult meg, A hétköznapi mise itt nem megoldható, késői időpontok, nincs is mindennap. Nekem ez túl komplikált. Maradok itthon, fotelben, reggeli futás előtt, vagy után.

És magamat összeszedendő, két kézbe fogom az újra megszerzett kis archaizáló réz feszületet. Nézem. Archaikus póz, ahogy az ölemben tartom, hiteles. Működik. Csakugyan a nyugalom ideje. És a rendteremtésé.

Micsoda jó volt ez a nyár! Ugyan nem emlékszem, mivel telt, de Kata azt mondja, végig a C. naplómat buzeráltam. (nem így mondta.) Ja, igen. Ezt Robinak köszönhetem. Mennyi munka volt, te jó ég!, és még festettem is, Őrségben még jót is! (A kékkútiak nem fognak megmaradni, gondolom). Most meg 14 ezerért (nekem fizetik) az idei második művésztelep. Mai, utolsó opusszámom: A/91/60. Azt hiszem ennyi még nem volt soha. Ja, ennek már tegnap örültem. Kezd a szúnyog sok lenni. Bemegyek.

hétfő este, zuhog
és nem akarok több Ottlikot olvasni. Sötétedéstől lefekvésig négy és fél óra van. Nem vallom be, de sokat unatkozom. Az olvasás nem mindig megy, és a műterem alig alkalmas rá, hálószobámba pedig fölhallatszik a TV. Az előtt is sokat ülök, amúgy. Munkát - pedig átgondoltam a hónapot előre - nem hoztam a festésen túl. S így, vákuumban melodrámára hajló természetem túlsúlyba kerül. Ezért hajszolom, valószínűleg, mindig a tevékenykedést. S ezért taszítok el lehetőleg minden ilyesféle élményt, mint ez az Ottlik novella: "Minden megvan." Az öregedő művész hajdani szülővárosába visszatér, mélabús emlékek, a jelen összefonódik az édes gyerekkorral, halálszag, régi szerelmek, eltűnődések - egy fél napra tönkretesz!

A másik könyv meg a Dosztojevszkij. 150 oldal, aztán az utolsó 20. Ettől nem lettem okosabb. A nyomorfestés jó, hiteles, de hát ezt ismerem, mondjuk Steinbecktől is. A lelkiismeretfurdalás pedig idegen a mai természetemtől. Még Dosztojevszkij kedvéért sem, pedig nyilván örülne neki. Nagy disznóságokat nem csinálok, vagy nem tudok róla. És: úgy élem meg, nemigen tudnám szebben ­ jobban - okosabban élni az életemet. Ha tudnám: megtettem volna.

Most este nagy megtiszteltetés ért: két fiú elém állt: Mester, nem vinne be minket a boltba? Zuhog. Valahogy a kezükbe kéne adni a Petri kötetet. Csak még nem tudom, hogyan. Délben mindenesetre egy harmadik fiú barátnőjétől rnegkínáltattam magam: Nincs valami édessége?! Volt.

Talán ez is a magam unása: a festésidőt végigrádiózom. Ez ügyben Nagymaroson tizenöt éve jobban álltam.

Ma már nem tudtam új képet kezdeni, mind a 25 lemez elfogyott. Kiterítettem a termést a műterempadlóra. (Előző napokban leszabtam üres órámban két és fél centi széles fehér kartoncsíkokat, a képek köré fektetendő, paszpartunak. Egy fiókban talált maradékokból, így aztán egész látványos a padlókiállitás. Először két diák nézte meg, bekopogtak valamiért. (Az ajtót sajnos zárva tartom, a szúnyogok a folyosó felől támadnak) Hirtelen valahogy megkomolyodott a helyzet. Szótlanul nézték- és nagyon sokáig. Nagy Gabit beinvitáltam, alig látni itt- és szükséges, hogy tudja, mivel telt a hónapom. Nagyon emberi volt, nagyon őszinte- saját szakmai kétségeiről beszélt. Hogy az ő fő baja (a téma túlburjánzása) hogy ő mindig bizonyítani akar. Hogy az egész élettörténelmét, szíjgyártó nagypapáját, mindent bele akar tenni a képbe. Tudja, hogy vissza kéne fognia magát. Vaszkó is mindig ezt mondta neki. Én is már.
Most viszont próbáltam neki mást mondani:
- Ma már inkább hajlok az ilyes megoldásra: használd és használd ki a gazdagságodat. Csak fegyelemmel. Ezt a bőséget igen kevesen tudják, Szüts-csel mindig emlegetjük, hogy egy gépsarkod melléktémájából mi évekig megélnénk. Válaszd talán a rembrandti módot: gazdagon indít, majd mindent fokozatosan lazúrral redukál.
(Szomorúságában elmosolyodva köszönte, hogy biztatom. Hogy ez milyen ritka.)
Figyelmeztettem, hogy a gazdag témahalmozás egyik útja Dienesé, aki mellérendel mindent. És hogy ennek az útnak a végén Gross Arnold áll.
(Dienessel állandóan együtt mozog. Mindent együtt csinálnak, fél- de inkább egész napokra elmennek innen, sok a helybéli ismerős, Azt hiszem tanyákra járnak.

Más.
A tegnapi Chambers (Krisztus mindenek felett II. jegyzet fontos. "Nyerjél meg egy erkölcsi győzelmet, lehet hogy senki nem fog tudni róla, mégis ki nem mondott hasznára leszel mindenkinek... Vannak olyan emberek, akiknek a társaságában egy rossz gondolatunk nem lehet, hogy azonnal ne éreznénk..."
Igen. Pontosan tudom, mennyire fontos, hogy a mellédobott almacsutkának azonnal utána ballagok, festés közben is. Hogy ezt igyekszem is gyakorolni. Hogy állandóan "szolgálatban vagyok", ( annak minden merevségével együtt.)
Apropó, mért vakaródzom mostanában teljesen gátlástalanul?! Hány cigarettát szívnék én naponta, amúgy?! Szerencse, hogy ez kimaradt, így a festésnél ez a vakarózás, meg az ideges almamag rágás rítusa. Meg mindig valami zsebben erre tartott kézség markolászása (egy fotó szerint már öt évesen is-) A három éve hordott körömcsipeszt épp ezekben a hónapokban váltotta föl ez a piros svájci bicska. Nem fog beválni.

Hű, de szomjas vagyok. Fél tíz múlt, mindjárt lehet lefeküdni. Na, még egy kis TV?!

A nyírott fűben a napok múltával futásnyomom egyre inkább kirajzolódó sárga esik. Büszke vagyok rá. Egyik reggel egy lány pár bizonytalan gimnasztika mozdulatot tett biztatásomra, aztán áttért sportkocsija mosására. Ő az egyetlen korán kelő (mondta, ilyen alkat.) Most szeretőjét jött le búcsúztatni, integetni az Audi után. Kezében, mint máskor is, egy szál rózsával. A napokban elkezdett egy tájképet a rét közepére kivitt festőállványon. Tűző napon. Beszéltem neki a 12 ezer és a 300 lux közötti különbségről. Hogy legalább árnyékba fordítsa.

Sokat foglalkoztat a kurzus indításának módja. Egy mesteriskolás jó tanácsokat adott. Megerősített ötletemben, hogy legalább két hét késéssel kell meghirdetni. A bemutatkozó kiállítás ötlete jó, valószínűleg az megoldja ezt a kérdést, hogy ha nem ismernének. (Szerinte ismernek.) És hogy többlet-munka: szerinte vágynak többlet-korrekturára, és szabadabb, akár alkalmi tanárválasztásra. S, hogy nagyon jó a tervem, hogy nyitott végű a kurzus. Hogy mindenki addig csinálja, amíg... neki kell. És hogy öt emberért már érdemes egy új tanszéket akár fölállítani, ez is jó akár pár ember kedvéért.

Tréfa volt. Nagy Gabi egy képemet bírálta éppen - megvilágosodott nekem is - fölemeltem, és a térdemen kettétörtem. Megrémült. Megnyugtattam. Aztán meghatódott- ezen a "keménységen". Egyébként még egyet eltörtem. Micsoda megkönnyebbülés, mennyivel jobb az anyag!
Mennyire objektív ennek a szakmának a mércéje! (Ha ugyan ez bizonyíték:) Gábor ugyanazt a képet emelte ki legjobbnak a 25-ből! A szürke monokróm 40x50-eset. (A/91/61)

Úgy látszik a ma esti TV-zést már megúszom. (Szégyellem magam, hogy annyit...)

Mit fogok én csinálni itt az utolsó napokon?

Félő, alig van a képeken most kapirgálnivaló! Majd a teljes száradás után lehet kezdeni lazúrozni, ha. De nem biztos, Lehet, hogy ezeknek a prím- illetve egyszerűen: élénk színeknek - helye van. De jó lenne már keretben látni! Illetve aggódom. A paszpartu fehér színe a legtöbbhöz feltétlenül kéne? Ezen alighanem nem tudok segíteni, az antikolt ezüst a legközelebbi szín, amit elő tudok állítani. Pedig az NEM fogja pótolni. (Ha a kereteket csak pár centivel nagyobbra szabadtam volna- akkor elférne köréjük valami fehér csík. Vagy ez túl látványos lenne?

Na. Most kissé izzadó tenyérrel a fiú kezébe nyomtam a Petri-kötetet. Kezdek beletanulni. Avval adtam, hogy egy iszonyatos vers (Föl a napfényes sávig) és hogy az egyetlen élő zseni, (ez ugyan túlzás volt.)(Bár.)

Régen telt ennyi fizikai örömöm a vakaródzásban. Sebes az egész fejem, megint, sajna.

Micsoda korlátoltság ez, hogy szinte az egész Bartókot ennyire szeretem. És szinte csak Bartókot. Hogy ami nem kell, az nyomtalanul folyik át rajtam. Pedig tudom - elhiszem - az értékét, itt ez az egész nagy orosz irodalom is. 15 éve a Háború és béke, aztán egyszer a Félkegyelműt is átkínlódtam, egyetlen rohadt gondolata nem maradt meg bennem, egyiknek sem. Bár ez megnyugtató is. Merthogy nem a műveltség vagy az élmény miatt kellenek nekem ezek. Hanem alighanem mindenben kizárólag egyet keresek: