dátum: 92.8.    fájl: c2408-1.htm     C. 2408-2410

SZÜTS JENŐNÉ, MAMÁJA MIKLÓSNAK

Kedves Erzsébet néni!

Tegnap félálomban észbevettem, hogy egyszer evvel is el kell számolnom, és hálát kell adnom a
MÁSODIK LEGILLETÉKESEBBNEK
(az "első" megírás nélkül is tudja, ott fönt)

hogy mi mindent köszönhetek én Szüts Miklós úrnak.

A sorrendiség igénye nélkül. 1977 táján ismertük meg egymást, Zebegényben. Könnyen és gyorsan ment, noha nem tudom magam barátkozékonynak. Szakmai kérdésekben meglepő volt véleményazonosságunk, s a dolog mindkettőnket egyformán érdekelt. Elhatároztuk, hogy egy tanévet együtt tartunk meg, ottani körülményekhez képest elég szokatlan módon. Előtte, kitaláltuk, tanterv készítés okából együtt lemegyünk néhány napra Erdélybe, egyike a csodáknak, ami megvalósult életemben. Iszonyú jól éreztük magunkat (nálam nagy szó) Thomas Mannt idéztünk (olvastunk) egymásnak, és engedett egy kicsit autót vezetni. Mellesleg csakugyan megírtuk a tantervet. Aztán a közös tanítás: azóta hiszek bármilyen kollektív munka (elvi) lehetőségében. Miklós sokkal fürgébb agyú nálam, egymás félbehagyott mondatait fejeztük be, nagyon összeszoktunk. Festésnél nem erény a gondolkodás, de hát ilyen fajták vagyunk, azt hiszem, elég nagy szellemi területet bejártunk ketten együtt. Ha ma munkámról bármit kérdeznek, Miklós véleményét is tudom a dologról. Most, hogy képelemzés cikkeket írok sorozatban a Mozgó Világnak, olykor említem, legtöbbször nem: gondolataim jó része Miklós szellemei tulajdona. Ha munkám nem ment, olyakor írásban, sőt táviratban kértem tőle - hülyéskedve - tanácsot, s ő, ugyancsak hülyéskedve, szakszerű eligazítást adott. Kínlódva és ügyetlenül választok sokszor képeim közül, nagy baj van, ha Miklós épp nincsen Pesten. 86-ban a mátraalmási művésztelepen múzeum számára kellet anyagomból válogatni, telefonon hívtam, elég pofátlanul. Jelezte, ha csakugyan fontos, jön. Vagy most legutóbb a Kecskeméti Múzeum számára kellett egy képsorozatot kiválasztani, nélküle napok alatt is - talán rosszul - döntöttem volna. Fél óra alatt elintézte. 90-es Ernst M. kiállításom idejére volt szíve Adriára emigrálni, a rendezés pocsék is lett, legalábbis szerinte.

Szüts úr egy mondását nemcsak én tanulom, tanultam meg, hanem néhány hónapja egy barátnőm asztala fölött is ott lóg: "szívességet nem akkor tesz az ember, amikor neki jó, hanem, amikor kérik."

És ez egy másik nagy-nagy terület. Halálosan önző és énközpontú voltam egész életemben. Hogy mennyit lazított rajtam! Iszonyú smucignak születtem, emlékszem egy gégeorvos egy bélyegcsere kapcsán már 8 éves koromban diagnosztizálta, mondta anyámnak. Akkor tanultam meg a szót. És eljutottam odáig... hogy Miklóstól kértem pénzt az ÉVES Lukács uszoda bérletemhez! És utóbb, mikor kiderült, hogy olcsóbb, azt mondta, mi közöm hozzá?! Költsd el! De tényleg, amikor éppen nem vagyok fukar, azt mind tőle indul, gondolatban.

Humorom nekem is van, hallom édesapjának is ragyogó volt. Vagyis nem humor; könnyedség, a problémák kezelésében. De a humora is! "Igen nehezen viseljük az élet apróbb bajait." (Sz. J. né) Egyebek mellett ezért is keresi mindenki annyira a társaságát.

Házasságom Katával minden becsületes igyekezetünk ellenére eléggé viharvert volt. Miklós csakugyan lépésről, lépésre, kézen fogva vezetett, hogyan kell helyesen a másikkal bánni.
Na, valami rosszat is mondjak, abba a 82-es kecskeméti szerelembe, páros szerelembe bizonyos fokig ő vitt bele, önemésztő és egyébként helyénvaló szörnyű gátlásaim egyedül talán erősebbek lettek és maradtak volna a körülményeknél. Lehetetlen, alkalmatlan és csodálatos szerelem volt, Kata éppen szült, iszonyúan megkínlódtuk mindketten, aztán, mert muszáj volt, fél év múlva túlléptem raja. Ő is nyakig. Emlékszem elbeszéléséből, az akkori anya-fia közötti párbeszédekre, tanácsokra, ez ügyben, még a Pozsonyi ? úton. Miklós sorsa másként fordult. Azt hiszem, máig, magától csakugyan nem vált volna el. De hát ez ma már. Nekem mesélt éppen, Erzsébetet először meglátva. Kissé elakadt a nyelve, pedig ez nem jellemző rá...

Most félbe kellett hagynom a levelet. a kertben ülök a kút mellet, a táskagép az ölemben, a lekváros kenyeres reggelin túl vagyunk. Sok a darázs. Mikica most hajtja be rajtam ígéretemet, a Grant kapitány gyermekeiből (ez elírás! ugyanis a Rejtelmes szigetből) olvasok föl most neki vagy egy fejezetet.

A levél közbeni helyzetleírást Miklós a mamájától tanulta, ugye?!

Egy dolog aggaszt néhányunkat ügyében. Ez a vállalkozása, ami olyan rohadt jól prosperál. Sajnos Miklós túlképzett.
        Nyelvtudása
        fölényes intelligenciája
        emberszeretete
        szervezőképessége
        és grafikus adottságai
                kissé túl sok egyszerre. Aggódunk. Mostani róla szóló viáinban újabban én reményemnek adok hangot. Hogy ugyanis a kapitalizmus olyan csapda, mondják, amiből csak előre lehet menekülni. Hogy nem lehet munkát visszaadni, mert elvész a kuncsaft, hogy összeomlik a szerkezet, ha az ember nem fejleszt folytonosan stb.

Bízom. Miklós olyan rendkívülien tehetséges, hogy ellenpéldát fog statumicsodálni. Ha a zsidók valakit egyhangúan ítéltek halálra: fölmentették. Nem hiszem, hogy teljességében determináltak vagyunk. Nem lenne szabad akarat? Kell, legyen, mert megmondták, hogy van.

nagyvonalúságát sose fogom eltanulni tudni.

milyen jól jártunk az új meny- el! (mennyel?) persze, meny-vel, teljes hasonulás.

persze én is csinos, és okos és tehetséges és kedves vagyok, de

szóval, gratulálok.

                        kezét csókolja:

92.8.8. Kékkút                                        Dezső