dátum: 92.11.5. fájl: c3735-1.htm C. 3735-3740
GYÖRGY PÉTER - RÓMA
+ P. JUTKA - FRANCIAO
Szia, Péter!
Mikulás bácsi körbeutazza a világot, mindenütt leteszi az ajándékait, eljut Etiópiába. Körülállják, örülnek neki. Leteszi a puttonyát, körbenéz: Hát ti miért vagytok mind ilyen soványak? Válaszol a legbátrabb: Tudod, Mikulás bácsi, mi nem eszünk rendesen... Nem esztek rendesen?! Akkor nincs ajándék!
Szóval, Róma, és napi 6-7 templom? Sapkádat fölteszed, avagy leveszed-é? Emlékszel talán, a harmincadik zsidó temetőmet fotóztam, mikor kiderült, sapkában illett volna. Soha nem szólt senki, utólag és visszahatólag nagyon szégyelltem magam. Egyébként egyszer a temetőőr, ahogy dukál is, mosdóvizet és kéztörlőt hozott a bejárathoz, mire végeztem. Erről meg az a megrendítő, mindent látó bölcs rabbiarc jut eszembe, öregember már, akivel egyik temetőfotózásunk közben találkoztunk. Kövérkés öregember, lehetetlenül koszos zakóban, bakancsban, de zokni nélkül, borostásan. Talán övé vagy őseié volt a helybéli szikvízüzem. Fölkísért a kövekig, majd kiderítve, hogy a mellettem ballagó Panni, az egyik munkatársunk, zsidó, elhívta egy kis különbeszélgetésre. Együtt sétáltak a mező közepén,- mint valami öreg Krisztus és leánytanítványa,- föl és alá, sokáig. A Gádor Panni volt, aki ma valami Walldorf? iskola igazgatója...
Hogy az olaszok ma miért gyártanak vallási giccset, föl nem foghatom. Te biztos tudod, szociológice. Biztos ezt veszik. Asztrik püspökkel beszéltünk erről Pannonhalmán pár szót az év elején. Hogy az egyházunk valamikor a múlt században elvesztette az együtt-utat a valódi művészettel. Reménytelenül, mondanám, de hát ezt nem szoktam mondani...
Most közben kimentem a konyhába valami kis uborkaléért, nagyon szomjas voltam. Csak most meg ragad a kezem a billentyűkhöz, lusta voltam megmosni.
Ezt a római zsinagógabarikád dolgot nem értem. Őrület. Hát még Rómában is?! Ahol - Lénárd Sándortól tudom - nem volt soha rendes rasszizmus? Micsoda állatsága ez földünknek?! Múlt héten eljött Schmal Karcsi az imaközösségünkbe, mint világi rendi ferences, meghívásomra, hivatalból. Ő mondta, hogy szeretet csak egy van. Annyi szeretet van bennem, amennyire az általam leginkább utált embert szeretem. A többi csak máz. Hát ennyit a géppisztollyal őrzött zsinagógáról. Karcsival gyakran váltok szót, a reggel hatos misére gyakran lejárnak. Tegnap gratuláltam neki ehhez a gondolatához. Ja, azt mondja, ezt szent Ferenc mondta...
Most bejött Mikica, hogy kísérném el a gyógytornára, a gerince túl ferde vagy
túl egyenes, ezt a Kata tudja. Szóval, hogy mennék vele, mert fél a sötétben.
Mögötte viszont Kata állt, félárnyékban, kissé sunyi arckifejezéssel. Viszont
Kata a december 15-i leadási határidejéhez, illetve addig- mindenféle
könyörületet kért tőlem a maga számára. Így hát nem volt megjegyzésem. Vittem a
Mikicát, hat óra van, igaz, már sötét. A Várfok utcába vittem, ahol elsodródtunk
egymástól, annyi volt a járókelő. Igaz, közben Miki folyton a gördeszkáját
próbálgatta. Mindenüvé avval jár. Fele idő- mondja. "Csak iskolába nem szabad,
nem baj, majd beteszem egy szatyorba."
Hát, tényleg kíváncsi vagyok, hogy hat rád végül Róma. Kajtár Géza most megy
Izraelbe, a Szentföldre- mint mondja. Egy olyan életvezetéssel a háta mögött,
amit ő is megvet. Mondom neki, vigyen magával ezért egy Bibliát. De jó, hogy
mondod!- mondja telefonba. Ugyanakkor annyira világosan lát az erkölcs és a rend
dolgaiban. Remélem, Isten még életében magához rántja, megtalálják egymást.
Kérlek, ha van valami halvány lehetőséged - lopj, rabolj, - végy magadnak egy
szép, finom, halványszínű öltönyt!
Biztos már láttál is ilyet valami Röltexben!
A késő szocializmus után... cikkedre írt válaszom persze valószínűleg nem válasz. Én a SZERINTEM minőségi művészetben gondolkodom, te meg az egészet, mint kultúrtörténeti jelenséget méred minden szemetével, hordalékával együtt. Azért beküldtem az Új Művészetnek, valószínű februárban lehozzák. Viszont a Mozgó Világ cikksorozatot befejezem, iszonyúan utáltam csinálni. Le is telt a szerződésem - 10 cikk - meg nem is volt ez valami hájszínvonal. Meg aztán én leginkább csak festő vagyok, maradjak ott. A napi vakarózásos festőállványos kínlódásnál. Most odaállítottam az állvánnyal szembe egy karosszéket, mint Rothko műtermében van, hátha ettől jobb képeket csinálok én is. Azt a szobasarkot mindenesetre váratlan fokon belakottá, intimmé tette, én viszont délelőttönként vagy háromszor el-elbóbiskolok, rémes. Ja, a cikkeim, az utolsók, sorra: Klee - Vaszkó - Bonnard - Tóth Menyus - Váli. Magamról ezt írom: "Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő..." Szüts nagyokat röhögött, mikor olvasta. Pofátlanságom megint a lécet súrolja. Az olvasószerkesztő szerint végre egy igazán jó cikkem. (Ez nem a Robi.)
Kata elég szarban van a néprajzzal, neki hónapok kellenének, rezzenetlenül, hogy egyáltalán a témájába belemerítkezzen, a húsz éve írt cédulahalmaza, amit nem tud fejben tartani persze, meg folytonosan kapott (angol) új szempontú könyvek, amik szerint teljesen át kéne írnia azt is, amit már leírt, - ha jól értem. És erre jönnek örökös bajai, hol ráktól fél, hol a szíve, a bele, a gyomra, minden, orvosa szerint nem bírja azt a feladatot, amit el akarna látni, mármint a néprajzot. Meg is mondta neki, gondolkozzon el ezen, ezek mind erre visszavezethető bajok. Fölajánlottam neki, menjen egy évre fizetés nélküli szabadságra, ha megkapnám a Pollock ösztöndíjat, de nem valószínű... Bukásként élné meg, azt mondja. Most egyik este, hárman imádkoztunk, Kata kért imát, mire mondom Mikicának, hogy neki is joga van kézrátétellel imádkozni. Rátette a kezét anyja fejére, a könnyektől alig láttam.
Tegnap reggel a Kossuth rádió műsorajánlat, Hatodik érzék, vagy mi. Mondja ám a
nyanya, hogy van itt valami különös dolog, egy kislány, nagyon imádkozós, és
folyékonyan beszél 1 valami olyan nyelven, amit senki nem ért, és hogy most
vizsgálják. Igaz, teszi hozzá a bemondó, hogy a karizmatikusok szerint ez egy
gyakori jelenség, egy imaforma.
Jót mosolyogtam, a közösségünkben minden második tag...
Mondja a bemondó, hogy ez állítólag az angyalok nyelve. Most majd megkérdezik az
angyalokat a műsorban? Kedvem lett volna meghallgatni, de egy Dinihez hasonló
szituáció, csak lány, orvoshoz kellett abban az időben segíteni. Még
egészségügyi kék-kártyája se volt... ezt elég tekervényes úton sikerült neki a háta
mögött elintéznem a Fiumei úti SZTK központban.
Szütsék itt voltak engem ünnepelni, Vojnich hozott egy hímzett fali- Váli
műtermes képet, zsákvászon alapon. Maga köré gyűjtötte a gyerekeimet, hogy
figyeljetek, apátok így szórja tele a várost! - szoknyazsebéből négy szöget
halászott elő, nejlonzacskóból kalapácsot, és ennkezüleg... Utána átadott egy
(15-ös!) izzót, hogy a képet megvilágítandó...
És azt is mondta, hogy nem vehetem le a falamról!
Miklós meg a könyvem egy színes ábráját hozta el - előlegként a többi 60 előtt -
eredetiben, vagyis hogy már nyomtatásban! A mondat félreérthető, színes csak
négy lesz az ábrák között. Tegnap jött a füles, hogy tegnap délelőtt döntöttek a
Minisztériumban a könyvpályázatok fölött, és állítólag művészeti kategóriában az
egyetlen vagyok, aki támogatást kapott. Vagyishogy mégiscsak valószínű, hogy
karácsonyra kijön a C. Napló. Miklós, szegény folyton csitít, ne lihegjek,
ugrálnék már annyit. Hogy attól csak lassabban megy minden.
Fölhívom tegnap este a hírrel, hogy lesz könyv, és mondom neki, (ő is úszik, ha
nem is naponta), hogy találtam számára egy hibátlan definíciót az úszás 23-ik
percéről. Hogy ti. az az a pillanat, amikor édesanyád életére megesküdtél, hogy
már 43-ik... mire közbevágott: 24-ik! Így jobb? - ...perce vagy a vízben. Aztán
röhögtünk. Iszonyú gyorsan fog az agya.
Ezt Mikica hozta: Rendőr hordót gurít az utcán. - Hát ez mi?
- Mondta az orvosom, úgy fél évenként mutassam meg neki a vizeletemet...
De jó ez a levélírás. Tök elaprózott nap volt, legalább valami siker. A dolgot
eredendően ott rontottam el, hogy tegnap beszélgetés közben figyelmetlenül
megittam este egy csésze angol (vagy francia) teát. Így háromkor ébredtem, aztán
föl is keltem, ha már. Másfél óra alatt megfogalmaztam egy esetleges meghívó
kártyát, ha csakugyan megcsinálnánk a Balassi könyvesboltban a kamarakiállításomat, a könyv megjelenésének alkalmából, akkor ott tapintatosan jelezni
kell, hogy vagy 600 forintot hozzanak magukkal. Meg hogy meg is rendelhető...
Aztán a gyerekeknek reggeli (dec. 15-ig, Katát kímélendő), aztán a szokásos
reggeli műsor, uszodával, kenyér vásárlással.
Hazafelé még megnéztem a Balassi bolt kirakatát, mikor vannak nyitva (az kell a
meghívó kártyájára), bementem (3) postára új irányítószám jegyzékért (63
forint), még mindig útközben befizettem a jövő heti ebédünket a most
föloszlatott Bányászati Kutatóintézet konyhájában, mert azt tegnap
elfelejtettük, időben. Ez fél kilenc volt reggel, tudtam az álmosságom miatt ez
ma már egy elcseszett nap, így hát kivittem Zugligetbe a Trabantot a szerelőhöz.
Hogy ha nem drágább ezer forintnál. De hagytam magam lebeszélni, hogy csak
járjak így, amíg nem zörög olyan nagyon, ha lejtőn állok, inkább motor nélkül
indítsak. Vagyis indítómotor nélkül, kímélendő. Így most van ezer forintom.
Hazaérve megnéztem a Népszabadságot, minden nagynevű barátom ebbe ír, vagy 40 év
után átnyergeltem, a Clinton győzött, ki az, nahát. Ja ez tegnap volt, nem ma.
Aztán délelőtt észbevettem, hogy igen előnyös lenne, ha Esterházy nyitná meg a
kiállításomat, föl is hívtam telefonon. Aztán rájöttem, hogy legyen ez a meghívó
a kézírásommal,... s elvacakoltam délelőtt a tipográfia próbákkal. Szóval
eltötyögött nap. Most meg már (este, fél nyolc) mosogatni kéne. Ezek mindig
teleeszik. Annyi van.
Van itt egy rejtélyes plakátművész: Loesjie, vagy hogy írja alá, már
egyszer-kétszer voltak furcsa fehér, csak-szöveges plakátjai. Az aláírása alatt
egy holland postabox száma van megadva, nem tudom mi a fene lehet ez. Most két
szövege fut, fehér, nagyplakát:
"Szüleimnek
nem voltak házassági problémái.
Rajtam
kívül, természetesen."
ez gondolom a Parlamentben most dúló abortuszvitához szól. Már volt utcai plakát
ilyen szöveggel is: Szüljenek a papok, aztán beszéljenek! Viszont volt egy
kiváló ellenplakát is. Gumikesztyűs tenyérben egy föltrancsírozott embrió,
színesben.
A másik plakátszöveg, a holland, pedig:
"Reggeltől
estig néztem a Híradót, mégsem értettem a világot."
Ez valami jó fej lehet. Sok pénzzel.
Kiderült, az egyik klubtárs (az uszodában) a Hadtörténeti könyvtár igazgatója. A forró zuhany alatt vitáztak egy kémkedési ügyről, mire az egyik öreg alezredes azt mondja (80 éves, gyönyörűen úszik), nevetséges, ez benne van a Pilth, Kémkedés története I-III-ban, meg kell nézni a Hadtörténeti Könyvtárban! Na itt belekérdeztem. S ennek folyományaképpen Mikicával fölmentünk a könyvtárba, egy délelőttre. Én megnéztem azt a háromköteteset, Mikicának meg kértem képeskönyveket repcsikről, tankokról. Elképesztő, hogy ez ügyben milyen amerikai kiadványok vannak. Micsoda formatervezés! Miki (is) élvezte. Aznap gondos apa voltam.
Azért szeretnék egyszer Autót vezetni. Pár éve pedig már megbeszéltem a kanadai nagykövettel, hogy fél órán át egy képemért vezethetem a szolgálati Mercedesét. Csak hazarendelték közben miniszternek, vagy mi. Miklós autóját meg egy métert sem merem vezetni, pedig voltunk kettesben a kiállításom kapcsán Pannonhalmán is - félek a Vojnichtól.
Ezt hadd meséljem el neked nagyapámról, mert gyönyörű. Bogarászó, horgászó, lepkegyűjtő, magának való ember volt, csak maga számára lefordított néhány biológiai, akvarisztikai könyvet, sokat kirándult, engem megtanított lombfűrészelni, aztán meghalt. Szóval anyám meséli, nagylány korában egyszer ülnek az ebédnél a terített asztalnál, a cseléd viszi ki az edényeket, a két nagylány pedig kéri nagyapámat, állna föl, vinnék a másik szobába a nagyasztalt. - Miért? - Hát tudod, délután a zsúr, a lovagok... És nekem nem is szóltatok?!! Mire anyám megjegyzi, hogy az ebédeknél hetek óta kizárólag a fölveendő ruhákról, és a meghívandó fiúkról beszélgettek...
Szegény Schmal katalógusát egy kissé elcsesztem. Félig-meddig szívességből, bár pénzért fotóztam a dolgait. Akkor még kábeles vakugyújtással dolgoztam, s nem is álmodtam, hogy időnként az egyik vaku nem villan. Ettől az egyik képe, csak a próbanyomásnál derült ki- aszimmetrikusan lett megvilágítva. Miklós biztatta, hogy így még jobb a kép. A nagyobb baj, és erről alig tehetünk, hogy Miklóssal következetesen az alulexponált változatokat, fotókat választottuk ki, tudva, hogy az szebb színű lesz, igen ám, de Schmal ragaszkodott a fehér háttér (egy lepedőm volt) bemutatásához is, s ez alulexponálás miatt halványkékké vált. Kultúráltan őrjöngött ettől. Azóta mindenesetre átszereltem az egész vakurendszert, már egyszerre 4 villan, és fotócellával, tehát üzembiztosan. Már egész ügyesen forrasztok drótvégeket össze. Nagyon jól múlattam vele az időt vagy két napig, mert elsőre nem sikerült. És ez pont éjjel negyed tizenkettőkor derült ki... Másnap négykor folytattam...
Október 23 alkalmából hárman lementünk Kékkútra, előtte imádkozva (nem átvitt
értelemben), hogy a Trabant bírja addig. (Másfél órát javítottam Füreden, de
lejutottunk.) Kata nekirohant a gazoknak, mint mindig. Még sötétedés után is,
szerinte ő akkor is meg tudja különböztetni. Én a változatosság kedvéért
Tapolcán autót javíttattam, meg Józsefet olvastam. Mikica fölállította a nyári
póznát (velem), arról rongylabda lóg zsinóron, s a két egymással szemben álló
játékosnak az ellenfél kárára, ütögetéssel a szomszéd térfelére adva, föl kell a
rúdra tekerni. Egész jó játék. Délután a faluban, búcsú lévén, kitett a kapuba
egy plakátot (velem íratta), hogy
OSZLOPTENISZ ÉS
LENGŐTEKE
AZ UDVARBAN. SZEMÉLYENKÉNT: 5 forint.
25 forintot keresett vele, hogy közben volt játszópartnere is!
Ehhez az a gondolat kapcsolódik, hogy tavasszal elvittem pszichológushoz a
bepisilés miatt, azt mondta viszonylag egyszerű eset, bár nem tudta
meggyógyítani végül is. Erre most elvitte Kata, ő beszélt az orvossal (másfél
órát), s avval a hírrel jött, a Mikica idegroncs. Gondolom, célszerű lenne újra
nekem beszélni az orvossal. Szerintem megint könnyű esetnek deklarálná.
Most közben Mikica fektetése. Látom, mindig róla beszélek, de hát Zsófi messze kerüli már a családi programokat. Mély lélegzetet vesz (itthon), ha mi Kékkútra megyünk. Ámbár egyedül fél a lakásban, azonnal némely barátnőket hív éjszakára. Jó társalgó, oldott, rengeteg megfigyelése van, ahol én semmit nem látok. Katát elnézéssel kezeli.
Olvasom a Spirónál, hogy szegény hülye Kosztolányi az ötvenedik születésnapján leült a megterített ünnepi asztalhoz és várta a vendégeket. Akik estig nem jöttek. Micsoda stílushiba! Ha jól emlékszem, én aznap egész nap rohangásztam, szerkesztőség, meg kábeldugó vásárlás, mifene. Ünneplés?! igaz, az is volt, egy, illetve kettő is, második mikor Miklósék. Titeket meghívtalak volna. Valami szép ajándék reményében, persze.
11-13 éves koromban egy bencés illegális cserkészcsapattal sokat kirándultunk a
Pilisben. Másfél napokra mentünk, én mindig majd meghaltam a gyaloglásoktól, a
vezető a végén a csapat élére tett, úgy sokkal jobban bírtam. Szénakazalban, de
inkább szénapadlásokon aludtunk, azt hiszem pokrócot vittünk magunkkal. Este még
az erdőszélen tábortűz, játékkal, majd már fogvacogva zseblámpánál a közös
zsolozsma, olykor még fogmosás is. Nevem a csapatban: des- volt.
Szóviccem szerint (12 éves voltam) az a név a "destruktív" szóból lett képezve.
És ebben az öniróniában volt! igazság.
Ott sem voltam igazán közösségi.
Kata most áthívott, Vitray ünnepi műsor, neki csinálták, meglepetés, hatvan
éves. Valami nő áriázik, visszaszaladtam az írógépért, hogy akkor közben. De
Kata szerint a nő szépen énekel, úgyhogy most megint a műteremben verem.
Na, visszamegyek belenézni, kedvelem azt az embert. Emlékszem az első
sportközvetítésére, véletlen láttam, amikor az operatőr tréfából megmutatta,
hogy Vitray a mikrofont tartva egy sámlin állva beszélget valakivel. Állítólag
ott robbant be. Régen volt.
Kissé suta műsor volt, végignéztem. Fél tizenegy, bocs, jóéjszakát
Deske