dátum: 1993.07.        címzett:       fájl: c-fajlok/c4061.htm                    C. 4061

Korszerűtlen bölcsesség

Kiállítás a BTM-ben

Áll fönn a Várban egy kiállítás, amelynek ugyan volt némi exkluzivitása és politikai huzata azáltal, hogy szeretett székesfővárosunk polgármestere nyitotta meg, mégis hallgatás veszi körül. No jó-jó, írt róla a Népszabadság és talán még néhány lap, a szakmai közéletben, művészek és műértők köreiben mégis csak kevés szó esik róla. Ez kár.

Kár, mert a kiállító művészek körének erénye éppen abban ragadható meg, amiért oly alkalmas a mellőző csöndre. Talán azért is, mert már bizonyított, ismert, hazai értelemben befutott művészekről van szó. A csöndben mintha az bújna meg, tőlük már nem várható semmi új, nekik maradjon csak meg a repi és az alkotó munkát biztosító egzisztenciális biztonság. Nem úgy, mint némely radikálisan fiatalnak, akinél még minden ecsetvonásnak tétje van. A jó értelemben vett konszolidáltság és a rezignáció erénye ez. A sztoikus nyugalomé. A megszerzett bölcsességé.

Az itt látható képek bölcs nyugalma, rezgő fényei - s ez kiemelkedő erény - nem a megtalált, unásig újra meg újra önidézett formavilágból ered, noha mindahányuk festészete három kilométerről fölismerhető és azonosítható. Mindannyiuké külön-külön akkor is, ha oly közeli szemléletről tanúskodnak, mint Szűts Miklós, Vojnich Erzsébet és Váli Dezső látásmódja. Hasonló színek, valőrök, textúrák, egymáshoz közel álló anyagkezelés jellemzi munkáikat, s más tényezők miatt ugyan, de szintén közel álló Tölg-Molnár Zoltán, Kovács László, Molnár Péter, Schmal Károly és Kovács Péter munkássága is. Csupa középkorú, alkotóerejük tekintetében nagy intenzitású művész, akik nem törtek meg, nem vették meg őket, nem hígultak fel, nem csúsztak üres dekorativitásba. S ez utóbbinak külön jelentősége van, hiszen műveik szenzualizmusa könnyen csábulhatna a felület olcsó érzékiségébe.

Csöndet említettem, pedig korszerűtlenséget, vagy e kifejezés ambivalenciáját kellett volna. Az életkor, kulturáltság (ha akarják, ha nem, valamiképp az Európai Iskola tradíciói élnek tovább munkáikban) rokon szemlélet miatt már-már iskolának tűnő csoportosulás nem sorolható a transzavantgard, a posztmodern, az újra viruló koncept vagy az új festőiség trendjeibe. Erre utaltam, amikor a csend erényeire hivatkoztam. A kategorizáló, osztályozó kritika hiába keres fogást rajtuk. Festői festészetük a tradicionális formák keretében járja újra a vizualitás útját, s eközben vitán felül, jelenkorit alkotnak. Korszerűtlenek, s hál' istennek hogy azok, így maradnak érvényesek önmaguk számára, s így válnak műveik maradandókká. Már amennyiben ez utóbbi fontos. Márpedig a kiállítás képei közül egy parancsolóan állítja ezt.

Az imént középkorúként meghatározott férfimezőny mellett, a kiállítás egyetlen nő résztvevője évtizedekkel fiatalabb társainál. Ingoványos talajra merészkednék, ha megmagyaráznám, miért éppen ő festette meg a tárlat, s alighanem a művészkör kulcsművét. Miért épp ő, aki tapasztalatban, megéltségben eltér a többitől. Az 1991-ben festett Váróterem egyetlen képbe vonja össze a különböző alkotók műveinek tulajdonságait, erényeit. Egyetlen képi-formai lelemény (egy fal mellett álló pad, s az előtte álló asztal éleinek színbe hozása), messze túllép önmagán, a felület vibráló fényei, tompa vetett árnyékai, s a színértékek kiegyenlítettsége, ellenpontozása átütő hatást kelt. megszólítja a nézőt; bárki meggyőződhet, ha arra jár. Ki a frászt érdekel ilyenkor, hogy mi a korszerűség. Mert ha ez nem az, akkor mégis mi lehet?

Bojár Iván András

A Kecskeméti Kortárs Gyűjtemény a Budapesti Történeti Múzeumban. 1993. június.