dátum: 93.7.17.       címzett:       fájl: c-fajlok/c4073.htm                    C.4073-78 

műteremben
Mester Ildikó interjúja velem az Alapítvány Történeti Múzeumban való bemutatkozása alkalmából
(cikket ír az Új Művészetbe)

(csak ami újat mondok benne, írom le)

- az Alapítvány ötletéről és létrehozásáról... a kiállítás katalógusában néhány mondatban sikerült ezt összefoglalnom.
(Egy hétig fogalmaztam)
előzmény még annyi, hogy egy-két éve felötlött, jobb lett volna, ha képeim szétajándékozásakor néhány helyen több, jó képet koncentrálok, annak sokszorosan nagyobb a sugárzása. Egyebek mellett erre szemeltem ki a Kecskeméti Képtárat is, utólag. Szívesen kerülök Tóth Menyhért, Farkas, Nagy István közelébe, bocsánat. Ha megérdemlem, 80 év múlva nekem is lesz ott egy szobám.

- az Alapítványformát a Múzeum kérte, hogy bármi bejövő pénzt önállóan lehessen kezelni.

- Szütsnek szóltam először, a további listát ill. listákat vele találtuk ki. Vojnich természetes volt, nagyon jó. Tölg a legjobbak között van. Kovács László közel áll hozzánk gondolkodásban, és az induló évei nagyszerűek voltak. Múlt időt használtam. Schmal egy-két nagyszerű kiállítást csinált az elmúlt években, ez az anyaga sokkal kevésbé tetszik, de nem tudtam lebeszélni róla. Tölgöt alapító tagnak hívtuk, de kibújt alóla, nem szeret szervezetesdiben benne lenni. Előre megmondtuk mindenkinek, hogy mindenkit zsűrizünk (én és Miklós) ezt vagy vállalja, vagy nem. Scmalnál ez nem sikerült. Kovács László általam igen nagyra becsült régi képei eladva, most itt a vári kiállításra kérésemre anyagot is cserélt, ezeket jobbnak tartom. Molnár Péter nekem jutott eszembe, kevesebben ismerik, nagyszerű.

- aztán a kivitelezés, saját pénzemen lediáztam minden képet, rögtön a zsűrizéseink alkalmával, Szüts pedig ingyen munkával megcsinálta a katalógust. Kértem ma a főpolgármester helyettestől 470 ezer forintot a katalógus nyomdaköltségére (ezért találtuk ki a Főváros tulajdonában lévő eredetileg Kiscelli Múzeumot, majd Történeti Múzeumot bemutatkozásra.)
Megkaptam a pénzt.

- a kuratórium személyei, akikről kérdezett: kerestünk két barátunkat, akikről tudjuk a művészet nem idegen tőlük, van elég szellemi, társadalmi súlyuk, és biztos, hogy a mi oldalunkon fognak szavazni, ha arra kerülne a sor. Nem mindegy, mert az alapító okiratban benne van, hogy a műtárgyak bárminemű mozgatása, rendezése a kuratórium hatásköre!
A Kecskeméti Képtár ennek helyet ad, és nem nyúlhat a képekhez.

- ítéletem szerint mind nagyon jó és fontos képeinket adtuk be, kivéve Schmalt, és Kovács Lászlót.
Nekem is van egy gyengébb képem, lépéskényszerbe kerültem. Én azonnal leszállítottam a megajánlott képeimet, még  talán kora ősszel Kecskemétre, mikor a többiekét még ki sem választottuk. A kiválasztás után kiderült, hogy nem való az anyagom a többiek közé: egyszerűen túl kicsi méretűek a 40 centis műtermes képeim, az 1971-es Avignoni szerelmesek (amit tulajdonképp múzeumnak tartogattam) nem való ezek közé. Úgyhogy azt kénytelen voltam lecserélni, a legkedvesebb méterszer méteres műtermes képemre, amit viszont nagyon szerettem volna, ha még pár évig otthon van, mellettem.(A/90/33)
Próbáltam műgyűjtőktől, múzeumokból méteres műtermes képemet visszaszerezni, nem ment. Így odaadtam az Első műtermes képemet, (A/87/12) amit épp nemrég cseréltem vissza valakitől, kevésbé jó kép, viszont érdekes. Megmutatja honnét indultam. És mellette a nonfiguratív határáig eljutott műtermes képeim.

- nem, nem lehetett volna megcsinálni azt a válogatási koncepciót, hogy mindenki a fontos periódusai fontosabb képeivel szerepeljen. Régi képe csak Molnár Péternek és valamelyest Vojnichnak volt otthon már. Csak ami a műtermekben éppen volt, abból lehetett választani. Visszavásárolni nem tudunk. Nagyon jó lett volna például Kovács László hetvenes évek elejei? Kút című képe, ami magyar főmű.

- A Kecskeméti Képtár megkért minket, hogy legyen ez egy teljes, országos gyűjtőkörű alapítvány, mert ez az egyetlen kortárs gyűjtemény a megyében. És ebbe bele is mentem. De a gyakorlatban először is a minőség tekintetében nem akarunk engedményt tenni, és ez nagyon szelektál. Másrészt mégis úgy alakult a lista, hogy közeli szemléletű művészeket válogattunk össze. Konzultáltam erről eleget szakemberekkel munka közben, hogy ugyanis etikus-e ez? Szerintük, nemcsak az, hanem kívánatos is. Ne legyen egy vidéki múzeum kis, gyenge Nemzeti Galéria. Az lenne az igazi, ha lenne külön képtáruk a hard edge-eseknek, a konstruktív absztraktoknak stb. Földi Péter, El Kazovszkij nagyon jók, nem ebbe az anyagba valók. Az alapító okiratban végül is csak annyi szerepel, hogy ezt az anyagot elkülönülve kell kiállítani. A szomszéd termekbe, teremrészekbe kerülhet akármi, a múzeum rendezésében.

- nem, a rendezésben szándékoltan nem vettünk részt, alapdilemma lett volna: saját képünket jó vagy rossz helyre tegyük?! Ez nem lehet.
Itt, a Történeti Múzeumban összeelegyítették a képeket. Nem értek vele egyet, bár nem is olyan rossz. Ez nem a mi ötletünk volt, itt Földes Emília rendezett. Az egész pesti kiállítás rajta keresztül bonyolódott. Tán még tavasz végén telefonon kértem tőle egy alibi kiállítást őszre, megértette, majdnem azonnal elintézte.

- nem, a művészek között szorosabb kapcsolat nincsen. Én Szüts, Vojnich találkozunk gyakran, és Schmallal is. Így vagyunk, barátok.

- igen, valóban, egyikünk sem újító típusú művész, én is így látom. Én aztán különösen nem, a székecskéimmel. Tényleg csöndes, meditatív művészek... hogy polgári-e? ez nem művészeti kategória. A művészet nem a világforradalomért dolgozik.

- Vojnichról?!
Vojnichnak még kép címben is üzentem: V. E. műterme, Miklós tréfásan még féltékeny is rám, hogy Erzsébet témáját használom. Mikor én egy fotóm alapján a műtermes témámat elkezdtem 87 őszén, ő már csakugyan a tereit festette. 89-90 táján az én képeim csakugyan rácsúsztak az ő képeire, nagyon közel kerültem hozzá, később - látható - megint eltávolodtam tőle.
Évek óta évi egy hónapot fest, nem engedheti meg magának, hogy rossz képeket csináljon. Közben ellátja a családját. A sikerében kétségkívül szerepe van a témájának. Szütssel évtizedek óta beszélgetünk erről, a téma szerepéről. Egyszer csacsi módon odáig is eljutottunk, hogy nincs is szerepe. A képet fejjel lefelé kell fordítani, s úgy ugyanolyan jónak kell maradnia. Persze, ugyanolyan jónak kell lenni, de mégse.
Mert természetesen a téma az első, és megkerülhetetlen lépcső a képhez. Vojnich olyan színeket, tónusokat, faktúrákat, ritmusokat tud, ami vele adekvát, elbűvölő - vonal - és foltrendszereket. Faktúrái érdekesek, igyekeztem eltanulni, de lusta vagyok úgy csinálni... végül is egy kép végső éréke rendszerint azon múlik, ha egyébként rendben van,  - hogy a kis, mellérendelt helyeknek milyen a színkezelése, a faktúrája. Erre ő kitalált egy patentet, amivel ezeket a nagy üres felületeit is meg tudja oldani. A 70-es években én is évekig festettem ''üres'' képeket, akkor a felületetek nagyon meg kell oldani, természetesen. Nagyon jól csinálja. Szépek a színei. Koncepciója nagyvonalú. Monumentális. Jól ki van találva, hogy a témáját hogyan rajzolja le. Ő erre egyébként hónapokig készül - (nem hiszem, hogy titkolná) fotókat  gyűjt témának. Hogy ez mennyire őré jellemző, szubjektív, abból derül ki, hogy mi Szütssel mindig ámulunk, hogy ebből az unalmas, pocsék fotóból ő mit hoz ki, mit lát bele... (Én is indítottam képeket fotóból többször is, évekig, például a zsidó temetőknél, ott nekem egyszerűbb volt a helyzetem.) A terek atmoszférái is nagyon jellemzőek rá, ami, állítom... kezdetben nagyon lefojtott, depressziós hangulat volt, gondolati terhekkel. Ez kisimult, és az élete elfogadóvá vált. Az életet különösnek, sejtelmesnek, de élhetőnek látja. Ebben nyilván benne van egy boldog házasság és két gyerek, baj lenne, ha ez nem derülne ki, akkor is, ha ez természetesen nem tudatos.
Félelem? Félelem még van a képein, hacsak a téma szintjén is, mert ezek nagyon világosan kijárat nélküli börtönterek. Ezekből nem lehet kijutni. A komplikáltabb terek meg engem labirintusra emlékeztetnek, ami szintén nem egy otthonos világ. De fénnyel telítettebbek ezek a képek, az arányrendszerei nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak. Elhagyta ezt az irodalmi felhangú szürrealizmusba hajló gondolkodást. Elhagyták a gondolati túlsúlyukat a képek. Egy csupasz villanykörte meg egy lepellel leborított műtőasztal... kétségkívül valami hangulati irányba terelik az embert Auschwitztól a műtőasztalig, s ebben volt egy kis olcsóság. Ha valaki nagyon jól csinálja, mint Vojnich, elfogadjuk, De nem bánom, hogy ettől szabadulni tudott. Én is eltöröm egy egy képemet, mikor székeim feltűnő árván, mintegy segélykérve jelennek meg. Mikor az ember belecsúszik az önsajnálatba vagy a világfájdalomba.
Hogy ezek az üres terek, lecsupaszítások? Feltételezem, hogy nála is úgy jön létre, ahogy én csinálom, ha csinálom: addig igyekszik kidobni a fölösleges eszközöket, amíg a megmaradtak egyre súlyosabbá válnak, addig csupaszítani.... ebbe beletartoznak a színek is, minden, amíg már minden pontnak és vesszőcskének halálos jelentősége nem lesz. És az üresség még éppen elviselhető, tehát robbanásra kész, és a következő lépés a kipukkanás lenne, amikor a kép csakugyan üressé válik. Egy borotvaél helyzet. Valószínűleg ő is úgy éli meg, hogy akkor győz, ha a képen még két bútorral, még két formával kevesebb van, és a kép még mindig kép. Most Szüts is új csendéleteiben ezfelé ment el, egyébként. Molnár Péter évtizedek óta a határán jár a tűrhetőnek, Schmal és Tölgnél is jelentkezik ez. A semmit akarják lerajzolni, ami a minden. Tölg gondolkodása nagyon közel áll hozzám. Kovács Péter gazdagabb. Gyönyörűen rajzol, néha túlságosan is. Mindig talál valami narancssárga ceruzát és vöröset, ami olyan gyönyörű, hogy megbolondul tőle az ember... Gyönyörű útja van, más, és nagyon tehetséges. Kovács László különösen korábban szinte monokróm volt, és olyan meditatív, halk, ami nagyon közel áll hozzánk.
Hogy a Vojnich Váróterem képét a vendégkönyvbe írók klasszikus műnek titulálják? Nem tudom, ez mit jelent, talán az értékére vonatkozik. Én sosem szertettem nagyon, úgy értem a legjobbjai között. Nekem kicsit unalmas a halksága. Van benne ez a rajzi trükk, amit magunk között Réber-effektusnak nevezünk, nála van, hogy a kerítés vonala a kisfiú lábában folytatódik, ami a legelemibb kompozíciós hiba. Nála persze nagyszerű. Farkas István is megcsinálta, nagyház oldalába egy távolabb lévő kisebb házat ragasztott. Itt a két bútor egybekomponálva, gejlnek hat, otthon ők is zongorának becézik. A váróterem kép erre a poénra épül, neki itt a Morandi is beúszott, valóban, ő is gyakran csinálja ezt az őrültséget, két csuprot összeragaszt.

(Az én képeimről kérdez)
Műterem a Margit körúton. (A/90/33) Értéktelen, bármit is mondok róla, annyira elfogult vagyok evvel a képpel. Talán két évig festettem ezt a témát méterszer méteres méretben. Ez az egyik utolsó, és szerintem a legjobb ezek közül. Már 1971-ben az Avignoni szerelmeseknél is vágy volt a minél üresebb felület, hogy amellett persze minél telítettebb legyen. A Margit körútnál nemcsak a téma, de még a faktúra is kevés, nem látványos, üres. És a kép mégis tele van. A harmadik szempont, hogy ráadásul a téma velejét is vissza tudtam adni. Mindig így tréfálkoznak: félig cella, félig börtön. Ez az életrajzi elem bekerült a képbe, anélkül, hogy én ezt akartam volna. Hálásan veszem tudomásul. Leírja az aszkétizmusomat. Ami egyébként nem magasabbrendű egy morális keretek között tartott hedonizmussal, sőt, az Isten a világot szépnek teremtette, kötelességem lenne örülni neki. Nem állok ettől előbbre, sajnos... Még egy szempont, amiért nagyon szeretem ezt, a Szüts éppen itt festett, kiállítására készült - borzasztóan örültem neki, hogy vendégül láthatom, egy hónapig - én nem nagyon festettem azokban a napokban, de valahogy kedvet csinált a helyzet, mégis. S egy régi, reménytelen képemet vettem elő, rátettem egy színt, félig voltam vele, mikor ránézett Miklós, és fölsikoltott, hogy Jézus Mária, de gyönyörű. Tíz perc alatt kész lett az egész.
- (milyen színek ezek?)
a polgári színelnevezéseket nem ismerem, azt hiszem azok a textiles szakmából valók. Meg tudom mondani, hogy az a szürke milyen 5-6 olajtubus színből áll, de az magának nem informatív.
Mondom, azt a képet annyira szerettem, hogy senkinek nem akartam odaadni. De hát most muszáj volt. A másik nagy műtermes képet "az állomány följavítására" a Kecskeméti Képtárból kölcsönöztem a kiállításra, ez csalás, mert nem az alapítványé. De túl a hiúságon, ésszerű is volt több variációt bemutatni, a néző így több mindent észrevesz, belső mozgásokat. Ez a sorozat értelme. Általában pedig nem szeretem, szerintem egy kép, egy önálló világ legyen. A Rauschenbergéket a Marylin Monroe sorozatokkal lenéztem, hogy az időfaktort is bevonja a képbe, hogy nem tudja egy képen belül kifejezni magát. (Persze ő nem is akarta)
A Margit körútra visszatérve. Szóval, hogy rafináltan eszköztelen. Egy festői trükk van benne, ami az egészet elviszi, hogy a színek világosan, folthatárokon belül különülnek el, mint a hard edge, a kemény él, mint Kleenél az a csodálatos Arabisches Lied, ahol világos, nyugodt színek vannak egymástól vonal mentén jól elhatárolva... itt is így, kivéve a szemközi fal, ahol a folt jobbról balra színt vált, elsötétedik. Ettől a térhatása megváltozik. És az ablaknál volt rendetlen belekapart világos vonalakat egyszerűen bennehagytam a képben. Nagy megdolgozott kép egyébként, evvel szoktam győzni, ...ha még látszatra egy mozdulat hiányzik, én még ötven munkaórát beleteszek...

Az Alapítvány jövőjéről. Ez a konstrukció szerencsés, a műtárgyak jogilag befejezetten összetartoznak, egy kuratórium kezelésében. Ez a gyűjtemény visszavonhatatlanul létrejött, illetve ha mégsem épül meg a padlás, az alapító-okirat szerint a művészek visszakérhetik a képeiket. Gondolkozunk, hogyha így történnék, akkor is együtt kell tartani ezt az anyagot, és gondoskodni kéne egy másik helyről. Például Budapesten.
(Erről ma egyenlőre ennyit, a nyilvánosság számára.)
 

A bővítés kérdése. Ez menetközben tisztázódott számomra is, hogy nem követelhetjük az egész padlásteret, tehát arrébb, ott más kép is kikerülhet. Evvel a ''teljes gyűjtőkör'' elvi kérdése meg van oldva. A miénk jelzetten önálló anyag, a Louvre-ban is van ilyen terem, megjelölve a donátor, az ő kikötése volt az anyagot különteremben, együtt bemutatva tartani. Ilyen módon most mégis megmaradhatunk egy csoportnak, egy egyszemléletű csoportnak. Amit egyértelműen az anyag értékének, nem hátrányának tartok. Egyébként Kecskemétnek is azt ajánlanám, hogy erre a lírai absztrakt környéki területre szakosodjék, jól járna.

A létszámbővítésről. Van listám még nevekkel, akiket meg lehetne hívni, talán meg is tesszük. De lássuk előbb, lesz-e hely a meglévőkre is, hiszen feltételünk, hogy minden kép, mindig falon legyen.
Ez kb. 40 kép most. Hogy szobrászokat miért nem hívtunk. Egy. Szerintem egy térben zavarják egymást. Kettő. Én idevaló szobrászt nem látok, ismerek. Három. Nekem eleve kicsi a szobrászatra az affinitásom. Az etruszk, az asszír, meg az archaikus görög, a prehisztorikum. Marino Marini, Manzu. Egyébként eléggé süket vagyok erre.
Grafikát sem akartam, Schmal és Molnár Péter grafikai eszközökkel megoldott képeket hozott ide.
Az anyagot mi nem tervezzük tovább mozgatni, reklámra nincs szükségünk. Ha valaki kéri, és ki tudja fizetni a szállítást, nagyon szívesen. 86 március elsejéig a képek a kecskeméti raktárban. Nincs szükségünk folytonos jelenlétre, azon az életkoron túl vagyunk. Majdnem mind éppen ötven évesek. Én eleve többet állítok ki, mint helyénvalónak tartanám, vagyis kb. háromévente egyszer. De hát vannak meghívások, amiket etikátlan lenne visszautasítani.

A P. Szűcs kritikájáról. Figyelünk rá, mert nemcsak jótollú, de valódi, szinte egyetlen valódi szakértő is. Csak egy világnézeti probléma nála, ami mindent más helyre tesz időnként, mint kéne: szerintem abban téved, hogy azt hiszi, hogy a festészetnek az a szerepe, ami a forradalmaknak a társadalomban. Hogy a napi haladást hogyan szolgálja. Haladáspárti, s mindent ebből a nézőpontból ítél. Holott a művészet az emberiség egyik végtagja, amivel együtt született, nem lehet EGY cél szolgálatába állítani, komplexebb annál. Hol ez a funkciója, hol az. Annyit tudunk, hogy a tiszta, a jó, az etikus, a szép dolgok tartományába, térfelébe tartozik. P Szűcs az egészet eszköznek tekinti. A kiindulása téves. Mint egy gyönyörű csillogó vonat, ami elindul Szegedre, de Rákospalotán egy váltót 10 centivel arrébb raknak, és így Debrecenben köt ki. Megy, megy, hibátlan, minden megvan, csak az egésznek nincs értelme.

Hogy a csoport. Nem vagyok kollektív alkat, most belecsöppentem, kollektív gyűjteményt nem lehet egyedül létrehozni. Hasonló gondolkodásúak vagyunk a munkánkban, négyen barátok is, lehet, hogy abban is van valami, amit György Peti néhány éve mondott, hogy Budapesti Iskola. Itt van például a korai Dienes, a Nagy Gábor, és még néhányan. Elég világosan hatottunk egymásra. Egy irányzat talán így most jobban kirajzolódik a magyar kultúra számára. Szinte véletlen történt így, ez a történet.

gépelve 93.7.29-30 Kékkút, a padláson.