dátum: 93.09.18.       címzett:       fájl: c-fajlok/c4092-1.htm             C.4092 

Vadas József
Magyar Hirlap

A magasztosság mindennapjai

Olyanok szövetkeztek közös munkára, olyan emberek vállalják egymást ezen a közös kiállításon, akiket ellenfeleknek tudtunk. A régi Mozgó Világ címlapjának és az újnak a tervezője (a folyóirat ügyében még mindig nem csitultak el a hullámok); vagy éppen Kovács László személyében az alföldi, Váli Dezső jóvoltából a szentendrei festészet egy-egy hiteles örököse, meggyőző továbbbérlője (holott a népi-urbánus ellentét sajnos a képzőművészetben is súlyos működési zavarokat okozott). Nem az a döntő, ki honnan érkezett, az a fontos, hová tart. Ennek a napjainkban alig emlegetett illyési paradoxonnak a szellemében, akaratlanul is e gondolat maradandó voltára emlékeztetve hozta létre Válival az élen a nyolc művész a maga törekvéseinek dokumentálására alapítványként a kecskeméti gyűjteményt. Amely nem utolsósorban attól olyan időszerű, hogy feltűnően tartózkodik mindenfajta aktualizálástól.

Amikor 1909-ben a Nyolcak - a régiek - megrendezték első kiállításukat, új művészetet hirdettek. Szakítást a múlttal, amely nekik a nagybányai impresszionizmust jelentette. Cézanne posztimpresszionizmusával már a kubizmus felé kacsintottak. Így módon velük kezdődött a modern, magyar piktúra. Most más időket élünk. A magyar művészet bonyolultabb képlet annál, semhogy konzervatívokra és újítókra volna osztható. Dolgoznak természetesen rossz és avítt ízlésű képírók is, de legalább ennyire jellemző a neósok számos kisebb-nagyobb csoportja, irányzata, áramlata. Ef Zámbó a szentendrei Wahorn-körhöz tartozik, Bakos Ildikó szobrászata a Várnagy Ildikóéval és Sugár Jánoséval rokon, El Kazovszkíj installációi Bukta Imre munkái mellé kívánkoznak. Böröcz Andrásnak legalább annyira szellemi társa Roskó Gábor, mint Váli Dezső, hogy csak azzal a négy művésszel példálózzak művészetünk sokféleségéről, aki még szerepelt a hetek 1987-es tárlatán.

A nyolcak tehát - a maiak - nem általában képviselik az új magyar festészetet, csupán egy áramlat a sok közül, annak viszont talán a legnemesebb. (Vigyázat: nem értékeltem, hanem jellemeztem.) Ha van szó, amely ennek a társaságnak minden tagjára, minden egyes művére jellemző, akkor az a műgond. A felület tisztelete. A legkisebb gesztus minuciózus kivitelezésének maximális igényessége. A középkori oltárképfestők szerzetesi alázata, hogy küldetésüknek legalább a maguk tisztességének arányában megfeleljenek. Akkor a festők még készen kapták a témát, részben a kompozícióról, a színek használatáról is liturgikus előírások rendelkeztek; s mintha a nyolcak helyzete is hasonló volna: a szüzsé eljelentéktelenedésével, éterivé szublimálódásával a festőnek egy képletesen minimálisra zsugorodott mezőben kell lélegzetelállító produkcióját létrehoznia. Az áhítatot kiváltania.

Megpróbálom konkretizálni ezt a képről képre erősödő élményemet. A tárlat egyik főszereplőjének, Vojnich Erzsébetnek talán legszebb képével. A festmény címe: Váróterem, az érdekes azonban az, hogy aki először - vagyis még távolról - tekint rá, az nem ezt látja. Annak a szemében egészen mást mutat a csupasz fal előtt ránk meredő asztal, a falhoz tapadó pad és a kettő árnyéka. Merthogy mindössze: ennyi a kép, a festő erre a két objektumra csupaszítva, mindennemű várótermi kellékről menetrend felirat, MÁV embléma - megfosztott térben örökíti meg a látványt, amely szürkésbarna festékszemcsék oszcilláló ködéből dereng elő. Más szóval a kompozíció e két közönséges bútordarab - egy eszkábált asztal és egy szakadt pad - mindenfajta manipuláció, külsődleges szépítgetés nélkül való megfestése, és a festő bravúrja az, hogy belőlük-általuk az egyik legnemesebb zeneszerszám, egy zongora kontúrjai bontakoznak ki. Mint hogy itt nincs közönség, se zenész, hangtalan-társtalan zongora ez, amely, ahogy közeledünk hozzá, hogy megértsük, egyszer csak szertefoszlik, mint az álom. Mégsem a csalódottság a néző érzése. Vojnich úgy döbbent rá bennünket a valóságra, hogy közben az illúziónk is megmarad. Hogy ráébredünk arra; a magasztosság nem a fenséges témákban és az ünnepi alkalmakban rejlik. Ott van mindennapjainkban is.